|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:01 - |
Az istálló voltaképpen a királyi palotához tartozik, itt szállásolják el a város legtöbb lovát - köztük a királyét, és vendégeiét, amelyek persze különb ellátásban részesülnek, mint egy egyszerű katona hátasa. Az épület nagyon nagy, legtöbb helyen külön beállókkal.
Az épület környéke tele van szolgákkal, akik nap, mint nap az állatok ellátásán dolgoznak. |
[47-28] [27-8] [7-1]
 Sir Llewellyn nem felelt túlságosan is őszinte szavaimra, hiszen nem várt társaságunk akadt, akik jócskán megzavartak mindkettőnket. Határozottan éreztem azonban zöld szemeinek kutató pillantását magamon, miközben a talán meggondolatlanul kimondott szavak elhagyták az ajkaimat; nem tudtam, hogy vajon csak nem tudott, vagy nem is akart válaszolni. Tulajdonképpen azt is nehéz lett volna eldöntenem, hogy én melyik lehetőségnek őrültem volna jobban.
A király és bizalmasai között zajló párbeszéd mélyen feldühített; nem voltam ugyan olyan naiv és ostoba, mint amit a legtöbb nemes kisasszonytól elvárnának az emberek, a nagybátyámnak köszönhetően sok mindent láttam és hallottam már, emellett mégsem tudtam volna szó nélkül, nyugodtan elmenni. Thelion király fennhangon sértegette Sir Llewellynt, a tulajdon sógorát, aki akármilyen életvitelt választott is magának, akkor is egy köztiszteletben álló nemes úr, egy lovag volt... Őfelsége szavait pedig bizalmasain kívül bármelyik éppen arra tévedő vendég vagy szolgáló is meghallhatta.
Ez volt az, amit soha nem értettem a nemességben, a hatalommal bírók köreiben, az egész udvarban. Az emberek egymáson köszörülték a nyelvüket és abban lelték örömüket, ha egy általuk elindított ízléstelen szóbeszéd minél több emberhez eljutott; mindeközben pedig álszent, hazug mosolyokat engedtek meg maguknak egymással szemben, mímelt udvariassággal bánva azokkal is, akiknek ők maguk próbálták megkeseríteni az életét. Ez volt Rheya, az az udvari pompa, amire botor módon oly' sokan vágytak azok közül, akik még nem tapasztalták meg az itteni élet valóságát.
Megnyugtatónak szánt csitító szavai hamar hatottak rám; szerencsére az időm java részét azzal töltöttem, hogy elnyomjam valódi énemet és szabadságra vágyó lelkem elkendőzzem a tisztelettudó úrihölgy álarcával, így gyorsan rendezni tudtam a vonásaimat és az indulatomat is.
- Igaza van - sóhajtottam fel, egy pillanatra lehunytam a szemeimet és keserű mosollyal a fejemet ingattam. Hozzászokhattam volna már, hogy az iménti jelenethez hasonlóakat látok és hallok, de az, hogy ebben az esetben Sir Llewellyn is érintett volt, ráadásul maga a király igyekezett őt megszégyeníteni az emberei előtt, mégis feldühített. - Elnézését kérem, azt hiszem, egy kicsit elragadtattam magam - visszakoztam, amikor ismét a férfire pillantottam. A szemeimben lobogó indulatra tett megjegyzésére halványan elmosolyodtam, de nem mondtam semmit; attól tartottam, már így is jóval többet mutattam meg neki a Lady Ysolde álarca mögött rejtőző valódi énemből, mint szerettem volna.
Érdeklődve hallgattam, amikor belekezdett egy magyarázatába, azonban egy pillanatra nem értettem, miért állt meg rögtön az első mondatot követően. Szükségem volt néhány másodpercre, hogy tudatosítsam magamban: egy hozzám hasonló, érzékeny és ártatlan nemes hölgy fülének az ehhez hasonló szavak zavarbaejtőek és kényelmetlenek lehetnek. Nem tudom, végül mi vett rá, hogy ne tegyek eleget az elvárásoknak, talán túl fáradt voltam a színészkedéshez, talán úgy éreztem, a velem szemben ülő uraság már így is találkozott a valódi természetemmel; akárhogy is volt, nem színleltem sem zavart, sem semmi mást, egyszerűen csak biccentettem, hogy nyugodtan folytassa.
Következő szavait finoman összeráncolt szemöldökkel hallgattam végig, és bár eddig is sejtettem, hogy Sir Llewellyn csakis okkal emelne kezet valakire, magyarázatát hallva végképp nem tudtam volna hibáztatni, még szánt szándékkal sem.
- Bocsássa meg, hogy hölgy létemre ezt kell mondanom, de Sir Garrus csak azt kapta, amit megérdemelt - jelentettem ki halkan, de határozottan. - Soha nem lett volna helyénvaló a királyné sérelmére megjegyzést tennie, de ha mindezt még az Ön jelenlétében is tette... - Finoman megvontam a vállamat. - Nos, ez csak a saját ostobaságára vall.
Amikor ismét megszólalt, felpillantottam rá; szavaiban ugyanolyan bánat tükröződött, mint amilyet abban a mozdulatban véltem felfedezni, ahogy Ergonra nézett. Sir Llewellyn maga is boldogtalan volt, amiért a húga is olyan házasságba kényszerült, ami nem hozta meg neki a maga boldogságát, én pedig nem hibáztattam érte. Ez ismételten csak a lelke jóságát bizonyította, hiszen törődött a testvérével, másként nem is lett volna itt köztünk, a palotában. Vigasztaló szavakat szerettem volna mondani neki, de fogalmam sem volt, melyek lehetnek ezek; a magam megnyugtatására sem leltem őket soha, amikor a házasság béklyóira gondoltam. Szomorú volt, hogy magát a királynét is ilyen sorsba kényszerítették bele.
- Sajnálom, hogy nap mint nap szemtanúja kell legyen ennek - szólaltam meg végül halk, lágy hangon, tekintetem nem vettem le Sir Llewellyn arcáról. - Őszintén remélem, hogy a királyné meg tudja találni a maga boldogságát valami másban, és így Önnek sem kell majd azt éreznie, hogy magára hagyta őt.
Összefontam a mellkasom előtt a kezeimet és inkább a hátamat vetettem az állás ajtajának, az én tekintetem is elgondolkozva pihent meg a fekete paripán. Nem voltam hozzászokva, hogy a nagybátyámon kívül valaki mással is ilyen őszinte szavakkal beszélhetek, tudtam azonban, hogy Sir Llewellyn megtisztelt a bizalmával, ezért én sem tettem másképp. Úgy hittem, ha eddig nem ítélt el amiatt, amit megmutattam a lelkem mélyén megbúvó lányból, akkor talán a későbbiekben fog. |
 Másodszülött vagyok, így már kora gyermekkoromtól tudtam, hogy számomra odahaza nem teremhet babér. Önző érdekek vezettek ahhoz, hogy végül lovag akartam lenni; Nem a hazaszeretet, nem a harc iránti vágy – pusztán a dicsőség, és annak tudata, hogy lehetek valaki. Olyan hírnevet akartam szerezni, amit apám orra alá dörgölhetek bizonyítékául annak, hogy rossz fiát választotta kedvencének.
Azt hiszem, hogy a kalandozásom évei alatt tanultam meg tisztelni igazán ezt az életformát, és tanultam meg, hogy lovagnak lenni több, mint a hírnév és dicsőség. Az udvari forgatagban azonban hajlamos voltam megfeledkezni erről – a zárt rendből ismét szabadságra akartam törni, akkor is, ha ez magával vonhatja legkedvesebb húgom haragját. Késznek kellett állnom ennek elfogadására.
Lady Ysolde szavai azonban megleptek. Zöld szemeim érdeklődve függtek a fiatal, romlatlan teremtésen, aki olyan szeretettel fordult Ergonhoz, mintha csak a saját hátasát becézgetné. Már nem emlékszem rá, hogy akartam-e szólni, vagy sem, hiszen megzavartak. Az évek alatt megtanultam, hogy minden találkozás búcsúzáshoz vezet, és ez így lesz, amíg világ a világ. Minden találkozásban benne van az elválás szomorúsága, mint ahogy minden búcsúban benne van egy kevés a találkozás öröméből is. Bármennyire kettős gondolatok cikáztak ezzel kapcsolatban a fejemben, be kell vallanom, engem is szomorúság fogott el, ha arra gondoltam, hogy hosszú időre, talán örökre meg kell válnom egy igaz baráttól. A kisasszony társasága több volt számomra puszta felüdülésnél.
Ennek beismerése éppen oly nehézséget okozott volna, mint ahogyan annak beismerése sem volt egyszerű, hogy maga Thelion király elől menekülve választottam az istálló csendjét. Az Olwyn lány nem is tudta volna titkolni meglepettségét, hiszen őszinte vonásaiban könnyedebb volt olvasni, mint egy nyitott könyvben. Ajkaim sarkában megjelent a bűnbánók mosolya, ám a jótékony sötét bizonyára ezt is elrejtette. A hármas fogat szóváltása számomra nem okozott olyan sérelmet, mint a szőke teremtésnek. Megszoktam már, hogy Thelion íly’ bizalmaskodva beszél az embereivel, s nem számít neki, hogy kit hoz szégyenbe érces szavaival. Az nem zavart, ha rajtam köszörülte a nyelvét, de az igen, amikor tulajdon feleségét, az én testvéremet vette a szájára a katonáival. Ennek dühe verte a mellkasomat.
Szerencsére Ravenwoodnak még azelőtt sikerült meggyőznie a királyt arról, hogy bizonyára máshol rejtőzöm, hogy ránk nyitották volna az állás ajtaját. Nem magam híre miatt aggódtam, vagy hogy ismét eljárna a kezem, hanem a karom védelmébe szorított ártatlan madárkát féltettem. Ysolde Olwyn megítélésének nem tett volna jót, ha kompromittáló helyzetben találják velem. A három férfi távozott.
- Kérem, Milady… Maga sem szeretné, ha visszajönnének – csitítottam a leányt szelíd hangon, miközben fáradtan lerogytam a bálára. Jól esett a lelkemnek, hogy képes lenne az egész palotát összecsődíteni, hogy védje a rólam kialakult képet a csinos fejében, de egyelőre nem kívántam más társaságot.
- Tetszik ez a tűz a szemében – akaratlan olvadt szét egy hetyke mosoly az arcomon.
Mégha az ember meg is bízik a másikban; Jó azt hallani, amikor azt mondja, nem adja ki a titkot, amit készül vele megosztani. A fővárosban óvatosnak kell lenni azzal kapcsolatban, hogy ki, és mit mond a királyról. Nekem, mint sógorának pedig kiváltképpen finoman kellett bánnom a szavakkal, mert a felségárulás vétke nem olyasmi, amivel a családom könnyedén megbirkózhatna – apám még a tárgyalás előtt orvgyilkost küldene a nyakamra, csakhogy megbosszulja a szégyent rajtam.
- Bizonyára hallotta már azon pletykákat, hogy a király kegyencnőket tart… - pillantottam a lányra, tekintetem kiolvashatatlan maradt. Számomra a testiség témája nem okozott zavart, férfiak között gyakorta előkerül; A kisasszony érzékeny lelke, füle és ártatlansága miatt azonban aggódtam, így egészen addig haboztam a folytatással, míg valamilyen úton-módon nem adta tudtomra, hogy folytathatom.
- Nos, a királyifenség ezt azzal magyarázza, hogy a királyné nem hajlandó a házaséletre; A sógorom nem átállotta ezen titkokat megosztani az embereivel, és Sir Garrus úgy hitte, büntetlenül tehet olyan kijelentést a húgomra, amellyel női mivoltát sérti meg – egyetlen szuszra, szinte hadarván osztottam meg ezeket a lánnyal, reménykedvén abban, hogy nem árulja el a bizalmamat, hiszen valójában nem az én titkom volt, hanem a testvéremé. – A királyné nem szereti a királyt, Lady Ysolde… - ráztam meg a fejem bánatosan, elrévedő tekintettel a lovamat figyelvén, aki immáron lenyugodni látszott. |
Kár is lett volna tagadnom, hogy Sir Llewellyn szavai csalódottsággal és szomorúsággal töltötték meg a szívemet. Egy pillanatra még az iménti viszontlátás kedves, szeretettel teli jelenetéről is megfeledkeztem, és botor módon hagytam, hogy önző érzelmek uralkodjanak el rajtam. Nem volt szükségem további magyarázatra ahhoz, hogy pontosan megértsem szavainak mondanivalóját, és annak igazságtartalmában sem volt okom kételkedni. A királyné kétségkívül remekül boldogult már az udvarban; a magam csalódottságát egyedül az önös érdekek okozták. A mellettem álló férfi személyében bizalmasra és szövetségesre leltem a udvar keserű egyhangúságában, ezért a gondolat, hogy hamarosan ennek a hirtelen és váratlanul jött barátságnak is búcsút kell intenem, egy kissé elkeserített.
- Őszintén irigylem önt - mondtam ki hangosan is a gondolataimat. Talán meggondolatlan voltam, de akkor már késő lett volna visszavonnom a szavakat. Ajkaimat halovány, szomorkás mosolyra húztam, miközben végigsimítottam Ergon homlokának fényes szőrén; az állat úgy nézett rám fekete szemeivel, mintha csak a gondolataimban olvasna. - Azért remélem, néha visszatér majd hozzánk a fővárosba - fűztem hozzá, noha a tekintetemet továbbra sem emeltem rá. Tartottam tőle, hogy túlságosan is őszinte vagyok, és nem tudhattam, hogyan vélekedhet rólam emiatt. - Ismerek egy hölgyet, aki hálás lenne, ha egy gáláns lovag néha kiszakítaná az udvar felszínes pompájából.
Ergon kiváltképp okos hátas volt, kétségem sem fért azonban hozzá, hogy nem kevésbé lehet szeszélyes a természete; hálás voltam, amiért engem mégis jól láthatóan megkedvelt. Nem zavarta a közelségem, kíváncsian hajolt közelebb hozzám többször is, amikor pedig maga Sir Llewellyn is megjegyezte ezt, már sokkal őszintébb mosollyal pillantottam rá.
Amikor az állás jótékony rejtekében beismerte, hogy tulajdonképpen maga Thelion király elől bujkál, szemöldököm önkéntelenül is magasabbra emelkedett a homlokomon meglepetésemben. Nyilvánvaló volt, hogy a kézfején éktelenkedő sérülés nem azért történhetett, mert a királyunkra támadt, hiszen itt állt előttem épen és egészségesen, a kíváncsiságomat azonban felkeltette a válasza. Kit üthetett meg, aki miatt maga Thelion király akarhatna szót váltani vele? És ami még fontosabb: miért tette? Nem mertem most azonnal kérődre vonni, noha pillanatokon belül világossá vált, hogy erre nem is lehetett volna lehetőségem; nem értettem, miért kér tőlem bocsánatot, de mielőtt még rákérdezhettem volna az okára, a tenyere a számra tapadt, és beljebb húzott magával az állás sötét rejtekébe.
A bizalmam továbbra is töretlen volt vele szemben, csak ennek volt köszönhető, hogy nem vettem a lelkemre a szituáció komolyságát. Megfordult a fejemben, hogy ha a királyunk ebben a helyzetben találna minket - szorosan egymás mellett egy állás sötétjében rejtőzködve -, alighanem olyan szégyennel kellene szembenéznem, amivel az apám pozíciója sem tudna megbirkózni, de gyorsan el is hessegettem a baljós gondolatokat. Reméltem, hogy nem kerül sor a lelepleződésre, és valamiért azt is éreztem, hogy Sir Llewellyn sem hagyná olyan könnyedén örökre kárba veszni a jóhíremet.
Utóbbi sejtelmem beigazolódni látszott, amikor a király hangja hirtelen és erőteljesen zendült fel az ajtó túlsó oldaláról, Sir Llewellyn ugyanis rögtön a háta mögé terelt, így már a testével is takarva az esetleges kíváncsi tekintetek elől, ha valamelyik érkezőnek kedve támadt volna kinyitni az állás ajtaját. Ergonnak sem tetszett az a hangerő és hangnem, amivel a gazdáját szólították, de most egyikünknek sem volt lehetősége a hátas megnyugtatásával próbálkozni.
Nem ismertem fel a másik felszólaló férfi hangját, de nem is gondolkoztam túl sokáig a gazdája nevén, figyelmem elterelték királyunk következő szavai. Észre sem vettem, hogy Sir Llewellyn keze is szorosabban fonódik a derekam köré, annyira felháborított, hogy Thelion király ezt és így mondja a saját sógoráról, feltehetően az emberei füle hallatára. Egyik kezem ujjai önkéntelenül is az előttem álló férfi felkarjára fonódtak, talán szorosabban is a kelleténél, de nem toltam odébb - bár az Istenek látták a lelkemet, kedvem lett volna odaállni az uralkodó elé és megtanítani egy kicsit több tisztelet mutatására. Ő volt a királyunk, de ez aligha jogosította fel arra, hogy ehhez hasonló szavakat használjon, és ilyen egyszerű embernek állítsa be Sir Llewellynt. Dühösen összepréselt ajkakkal hallgattam Thelion király újabb szavait; a Ravenwood név haloványan ismerősnek tűnt, de most nem foglalkoztam ezzel.
Haragomból tulajdonképpen csak az rántott ki, amikor Sir Llewellyn elengedett és a torkát köszörülve elhátrált előlem. Arcán bűntudatot véltem felfedezni, kezeit védekezőn tartotta maga elé, ahogy megszólalt.
- Ne ítéljek elhamarkodottan? - vontam fel a szemöldököm, az imént érzett düh újra fellobbant bennem, miközben vádlón az állás ajtaja felé mutattam, ahol nemrégiben tűnt el a királyunk az embereivel a nyomában. - Hiszen éppen az imént állították be olyasvalakinek, aminél még én is tudom, hogy jóval több van Önben, Sir! - Eltartott néhány másodpercig, míg pillanatnyi mérgem csillapodni látszott, csak ekkor jöttem rá, hogy egy kissé elragadtattam magam; az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy Sir Llewellyn talán inkább a felette való ítélkezésről szólt, semmint a király szavaival kapcsolatos véleményemre volt kíváncsi. Vettem egy mély levegőt, és megráztam a fejem, miközben leengedtem a vállaimat és a kezemet is. - Bocsásson meg, nem akartam ennyire zsémbesnek hangozni.
Ahogy az egyik szalmabálára rogyott, arcán végtelen fáradtság türköződött egy pillanatra. Szavai ismételten felkeltették a kíváncsiságomat, ráadásul az iménti haragomról is elterelték a figyelmem, ezért érdeklődve léptem közelebb a bálához, majd könnyedén az állás oldalának támaszkodva függesztettem a férfire a pillantásom. Következő kérdése meglepett, de tekintete olyan nyílt és őszinte volt, hogy tudtam, nem csak tréfálkozik velem. Habozás nélkül bólintottam, közben végig a zöld szempárba nézve, hogy tudja, komolyan is gondolom.
- A szavamat adom, hogy megbízhat bennem - biztosítottam határozott és őszinte szavakkal is a bólintás mellett. - Bármi is történt, én megőrzöm a titkát, ígérem - mosolyogtam rá bátorítóan. Egyébként sem tartoztam soha azok közé, akik éltették a pletykákat, mi több, kifejezetten taszított ennek még csak a gondolata is; nem is beszélve arról, hogy Sir Llewellynt soha nem lettem volna képes hasonló módon elárulni. Kérnie sem kellett volna a diszkréciómat, ha azonban meg akart bizonyosodni arról, hogy bízhat bennem, akkor én feltétlenül a szavamat adtam neki erre. Ez volt a legkevesebb, amit az ember megtehetett egy barátért. |
A férfiak között erősebben szövődik a betyárbecsület fogalma, mint ahogyan azt a hölgyek többsége elképzeli. Nem ismertem különösen közelről Gildast Olwynt, de a felületes ismeretség is elég volt ahhoz, hogy védelmembe vegyem az uraságot. A híre, akárcsak engem, megelőzte; sorsközösségben osztoztunk.
- Minden igaz férfi vágyik a kalandra, Lady Ysolde – pillantottam a lányra hamiskás, keserédes mosollyal.
– Túl hosszú ideje élvezem már a palota vendégszeretetét, és hamarosan elérkezik az idő, amikor a királynénak nem lesz szüksége hű bátyja támaszára. Akkor újra szabad leszek, és járhatom a saját utamat – sóhajtottam mélyen, tenyeremmel még mindig a hátasom nyakát dögönyözve. Szavaim talán szentimentálisan, álmodozón és gyermekien hangozhattak egy olyan kifinomult hölgy számára, mint amilyen a kisasszony is volt; csak remélni mertem, hogy nem vet meg majd értük, de igazat szóltam. Lassan három éve annak, hogy Isanda a fővárosba került, és már egészen otthonosan mozgott az udvari fiskálisok között, de számomra Rheya még mindig idegen volt. A húgom iránt érzet szeretetem olyan, akár egy cicomás börtön, aranylakattal, amely bezárt ide. Engem nem ilyen életre teremtettek.
Ergon, mintha értette volna szavaimat, rántott kettőt a fején az ég felé, mintha csak bólogatna. Elmosolyodtam az emberi gesztusra. Az állatok sokkal okosabbak annál, mint ahogyan azt néhány ember sejti, vagy gondolja. Beszélnek hozzánk. Aki veszi a fáradságot, és odafigyel, egy idő után be tudja azonosítani, hogy egy-egy hang vagy testtartás mit jelent. A lovak pedig sosem hazudnak. Őszinték.
- Úgy látom, hogy öreg barátom kiváltképpen kedveli magát – mosolyodtam el szelíden elfigyelvén, ahogy a fekete mén barátságosan szagol újra és újra Lady Olwyn közelébe. Fekete szemei érdeklődőn fénylettek, akárcsak az én zöld íriszem, amint szeretettel figyeltem a jószág ténykedését. Okosan viselkedett.
Észre sem vettem, hogy időközben dúdolgatni kezdtem. A dal a semmiből bukkant fel elmémben, az egységről szólt, de már nem emlékeztem a teljes szövegére; Csak néhány sor sejlett fel, mintha anyám lágy hangja duruzsolt volna éppen a fülem közelében. Megráztam a fejem, mosolyogva elűzvén a képeket. Nem volt időm szavakkal való reflektálásra, hiszen a nehéz léptek megzavartak.
Gyorsan kellett cselekednem, mert nem akartam, hogy Thelion és a bérencei a nyomomra akadjanak. Nem voltam humoromnál, és fértem, hogy királyi tisztelet ide, királyi tisztelet oda, még a végén kárt tennék a sógoromban. Már most is éreztem a homlokomon növekvő ér lüktetését. Tehetetlenül haragudtam.
Ösztönös mozdulat volt, ahogy megragadtam Lady Ysolde derekát, és behúztam magammal az állásba. Lapáttenyerem megpihent törékeny derekán, úgy láncoltam akaratlanul magamhoz a kisasszonyt. Eszemben sem volt, hogy újdonsült barátnémat egy illetlen szituáció áldozatává tegyem, de nem láttam egyéb megoldást arra, hogy rejtekhelyem biztonságban maradhasson a látogatók elől.
A kisasszony tenyere egészen otthonosan pihent meg a mellkasomon, ahogy érdeklődvén felpillantott rám ragyogó szemeivel. Sosem éreztem még magam annyira zavarban, mint amikor rádöbbentem, hogy mennyire kényes körülménybe sodortam Őt azzal, hogy magammal rántottam.
- A királyunk elől menekültem ideáig – ajkaimról könnyedén perdültek le a szavak, egészen halkan. Szemeim, és arcvonásaim szánakozó vonásokat tükröztek. – Kérem, ne haragudjék rám – szóltam szelíden, de mielőtt reflektálhatott volna, szabad kezem finoman a szájára tapasztottam, és beljebb vontam az állás sötétjébe. A három férfi éppen akkor érte el az ajtónkat, és félő volt, hogy meglátnak minket.
Csak ekkor vettem észre, hogy a király magával hozta azt a mihaszna katonát, akinek orrát törtem arcátlan viselkedéséért. Velük tartott a királyi testőrség egyik tagja, Sir Ravenwood, akinek hedonista vonásait minden hölgy megbámulta. Hiába hegyeztem a füleimet, csak dörmögést hallhattam ki a beszélgetésükből.
- Llewellyn! – a király hangja hirtelen erővel zendült az ajtó irányából. Ösztönösen tereltem Lady Ysolde-ot a hátam mögé, hogy ne látszódjék a testem, és a hátasom takarásában, bár abban sem voltam biztos, hogy engem észrevettek. – Itt vagy? – nem nézett be az állásba, pusztán az ajtó takarásából zörgetett, egyre türelmetlenebbül. Ergon patája bosszúsan döngetni kezdte a padlót.
- Biztosan máshová ment, fenség… - próbálkozott Ravenwood szelíd hangon, de hamar leinthették, mert elhallgatott.
- Ismerem a sógoromat, Sir. Vagy egy asszony ölében vigasztalódik, vagy a lovánál. Llewellyn nem válogat – sógorom hangja megszokott feljebbvalósággal csengett, kezem önkénytelenül szorosabbra fonódott a kisasszony derekán, pedig eszemben sem jutott, hogy fájdalmat okozzak neki. Olyat nem tennék. – Mindenképpen szót kell váltanom vele. Nem lenne bölcs döntés engedni, hogy az ami a gyakorlópályán történt olyan emberek fülébe jutna, akik visszaélnek vele. Ez mindannyiunk érdeke. Ugye, Garrus? – a kérdés hangosabb volt, mint a korábbi mondandója. A törött orrú katona csak hümmögött valamit válaszként, amiből arra következtettem, hogy még mindig nehezére esik a beszéd.
- Sir Ravenwood, szóljon az őrségnek, hogy azonnal jelezzék, ha meglátják Thane Llewellynt, Garrus maga pedig jöjjön velem… Itt nincs senki – mondta a sógorom, majd a lépések újra felhangoztak, és hamarost el is haltak a távolban. Csak ekkor mertem kiengedni a mellkasomba rekedt levegőt, és elengedni a kisasszonyt. Torok köszörülve hátráltam el Lady Ysolde-tól, bűnbánó arccal néztem rá.
- Kérem, bármit is gondol most, ne ítéljen elhamarkodottan – szóltam halkan, nagyon halkan, a kezeimet védekezőn magam elé tartva. – Bizonyosan kíváncsi, hogy miért bujkálok uralkodónk elől… - sóhajtottam, fáradtan lerogyva egy szalmabálára, amelyet valószínűleg az egyik lovász készített elő estére. – Megígéri, hogy bármit is mondok, az kettőnk között maradt? – kérdezem, vizslató, őszinte szemekkel bámulván fel a kisasszonyra. Tudom, hogy korábban azt mondtam, hogy bizalmam töretlen Lady Olwyn irányában, de képtelen voltam addig megszólalni, amíg nem adja szavát a titoktartásra. |
Bár figyelmeztettem az uraságot, hogy vigyáznia kell magára, ha rólam van szó, éles szemeim hamarosan újabb árulkodó mozdulatot szúrtak ki a részéről. Jól láttam, hogyan néz hátra a válla felett, hosszan pillantva a bejárat felé, mintha arra számítana, hogy hamarosan bejön rajta valaki; egy huncut kisfiúra emlékeztetett, aki éppen valami csintalanságot követett el, és most arra számít, hogy valamelyik szülője utána jön egy alapos leteremtés reményében. Elmosolyodtam, de nem szóltam semmit, mert bár éreztem, hogy ennek bizony köze lehet a vérző ökléhez is, korábban néma ígéretet tettem, hogy nem fogok rákérdezni az okára, míg ő maga nem kíván beavatni a részletekbe.
Viszonoztam a mosolyát, amikor elfogadta a kettőnk által felállított kihívást, noha aligha tekintettem rá ténylegesen kihívásként. Sokkalta nagyobb küzdelem volt számomra a kelletlen és kellemetlen kérők és uraságok elviselése úgy, hogy az illendőség álarcát is meg kellett őriznem; ezek mellett egy tánc Sir Llewellynnel sokkal inkább megkönnyebbülést jelentett volna, mintsem fenyegetést. A szóbeszédeket persze csak felerősítettük volna vele, de azokkal az apám meg tudott birkózni, engem pedig nem érdekeltek különösebben a rossz nyelvek, amíg a saját lelkiismeretem tiszta maradt.
- Meg sem fordult a fejemben, Sir - kuncogtam, mikor ismét azzal a tekintettel nézett rám, ami egy csínytevést szövögető kisfiúra emlékeztetett. - Attól tartok, csakugyan vigyáznom kell majd, mit mondok róla az Ön füle hallatára - tettem hozzá évődve. Tudtam, hogy aligha lepné meg bármi, amit a nagybátyámról mondanék, talán inkább ő maga lepődött volna meg, hogy mennyi mindent is tudok róla. A bácsikámmal nem voltak titkaink egymás előtt; bármennyire is próbált megóvni életének attól az oldalától, amelyet egy finom hölgynek nem szabadott volna ismernie, előbb-utóbb mindig elértem a céljaimat. Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy a nagybátyámon kívül senki nem tudta jobban, valójában mennyire távol állok a finom hölgy fogalmától.
Sir Llewellyn és Ergon viszontlátása melegséggel töltötte meg a mellkasom és eszembe jutotta Sir Harold szavait; apám öreg lovásza mindig azt mondta: "csak figyeld meg, hogy bánik egy férfi a lovával, lyányom, és máris megtudod, milyen ember". Mindig iszonyú düh ébredt bennem, amikor valakinek a hátasán korbácsütések nyomát véltem felfedezni, abban azonban egy pillanatra sem kételkedtem, hogy ennek a büszke paripának csak az ápolt, fekete szőrét láthatnám.
- Csak nem kalandra vágyik? - fordultam Sir Llewellynhez halvány mosollyal az ajkaimon, mikor biztató és határozottan ígéretnek hangzó szavakkal szólt az állathoz. Ergon nem olyannak tűnt, aki szeret az állás egyhangúságában ácsorogni, ezért nem lepett volna meg, ha őt is ugyanúgy fűtené a kalandvágy, mint a gazdáját. Egyre inkább saját hűséges hátasomra emlékeztetett, Arelar is nehezen bírt tüzes vérével; talán ezért is örültem annyira, hogy Ergon is a kegyeibe fogadott.
Meglepve emeltem fel a fejem és fordítottam tekintetem az állat sötét szemeiről Sir Llewellynre, amikor mintha határozottan dúdolást hallottam volna meg az irányából. Nem lehetett több néhány sornál, és nem is sikerült felismernem a dallamot, a kellemes hang azonban mosolyt csal az arcomra.
- Ön tele van meglepetésekkel, Sir Llewellyn - jegyeztem meg, hangomban ezúttal nem volt játékosság vagy évődés, pusztán csak kedvesség.
Magam is meghallottam a határozott léptek hangját a folyosón, hazudnék azonban, ha azt állítanám, számítottam arra, ami ezután következett. Egy halovány gondolat erejéig eszembe jutott, hogyan nézett hátra a válla felett az imént, de mielőtt még elmém összekapcsolhatta volna a két történést, Sir Llewellyn már cselekedett is. Kettőt sem pislogtam, az állás ajtaja már nyitva volt, az én derekamat pedig fogságba ejtette a karja, így húzván be magával Ergon mellé, a hátas és az ajtó rejtekébe.
Kétség sem fért hozzá, hogy határozottan illetlen helyzetbe kerültem szorosan Sir Llewellyn testéhez simulva, hiszen a derekam elengedéséről megfeledkezett; egyedül a belé vetett bizalmam akadályozott meg abban, hogy egyedülálló módon ismételten sikerüljön zavarba hoznia. A legtöbben valószínűleg naivitásnak tartották volna ezt a bizalmat, én azonban eleget tudtam már róla ahhoz, hogy ne gyanúsítsam meg tisztességtelen szándékokkal; már csak azért is, mert tudtam a sérüléséről és arról, hogy titkolta annak eredetét. Egyszerűen csak tudtam, tisztel engem annyira, hogy ne hozzon szánt szándékkal kompromittáló helyzetbe.
Fogalmam sem volt, ki elől bujkálunk, de igyekeztem csendben maradni; egyedül Ergon nem könnyítette meg a dolgomat, mikor orrát kíváncsian a hajamba fúrta. Vissza kellett tartanom a halk kuncogást, abba pedig bele sem mertem gondolni, hogy ügyködésével alighanem gondoskodik róla: ha most valaki szélesre tárná az állás ajtaját, esélyünk se legyen megmagyarázni a helyzetet.
Láttam, hogy Sir Llewellyn erősen koncentrál arra, vajon ki haladhat el a folyosón, nekem pedig továbbra sem állt szándékomban lebuktatni őt, akárki elől kellett is elrejtőznie. Egyik tenyerem a mellkasára helyeztem, nem tolakodóan, csak hogy felhívjam magamra a figyelmét, majd kissé lábujjhegyre álltam, hogy jobb híján a fülébe suttoghassak.
- Lassan talán ideje lenne beavatnia a titkába - szólaltam meg olyan halkan, amennyire csak lehetséges volt, talán még a puszta suttogásnál is finomabban. - Csak hogy tudjam, kivel állunk szemben - tettem hozzá elmosolyodva, hogy biztosítsam róla, nem haragszom rá a helyzet miatt, amibe szó szerint magával rántott. |
Tudtam, hogy Thelion király hamarosan keresni kezd; A katonája törött orrát nem hagyta volna szó nélkül akkor sem, ha a szíve legmélyén nekem ad igazat. Hadvezéri kötelessége volt, hogy a fejemre olvassa a vétkemet, majd mint sógorát, megkínáljon a legjobb borából, hogy amellett beszéljük meg ellenkező nézeteinket. Meg kell hagyni, uralkodónk mindig kínosan ügyelt a tárgyalások részleteire.
Ezen gondolatok árnyékában, mielőtt még elindultunk a folyosón, egy hosszú pillanatig a vállam fölött az ajtó felé lestem, mint egy gyermek, aki éppen csínytevésre készül. Nem láttam a királyt közeledni, aminek örültem, hiszen nem szívesen cseréltem volna le Lady Ysolde üde társaságát a sógoroméra.
- Állok elébe, kisasszony – húztam ajkaimat széles mosolyra, engedvén, hogy édes hangja kiragadjon gondolataim áramlásából. Az estélyeken legtöbbször csak a húgomat kápráztattam el a tánctudásommal, hiszen Isanda nagyon szeretett táncolni, de a korábban a harctéren szerzett sérülése férjét majdnem teljesen alkalmatlanná tette erre. Fájt úgy látnom a testvéremet, hogy a parkett szélén, vágyakozó tekintettel ácsorog. A vásárláson túl ez volt az egyetlen öröme az életében.
Komolyan gondoltam, hogy atyja testvére nem lehetett sokban más, mint azok az urak, akik a mi életünkre kényszerültek; A harc, és az asszonyok bódítása éppen úgy az életünk része volt, akárcsak a kalandkeresés.
- Ne vonja kétségbe két lovag cinkos bajtársiasságának erejét – feleltem fel nem tett kérdésére játékosan, sunyi pillantással méregetvén a hölgyet. Úgy tűnt, többet tudott nagybátyja viselt dolgairól, mint gondoltam, és ez kíváncsisággal töltött el; Nekem sosem jutott eszembe, hogy a húgaimat ilyesmibe beavassam, pedig ha valaki, én igazán közel álltam családom nő tagjaihoz.
Ergon izgatottan várta már az érkezésemet. Fekete szemeiben már láttam a vágy tüzét arra, hogy végre megmozgathassa elzsibbadt izmait. Odahaza az év ezen szakában szokták megrendezni az éves tornát, amire én magam is beneveztem még azelőtt, hogy megérkezett volna a futár atyám frigyének hírével.
- Hamarosan barátom, hamarosan – paskoltam meg az állat erős nyakát biztatóan, mielőtt még elhátráltam volna tőle, hogy két közeli barátomat immáron bemutassam egymásnak. Lady Ysolde óvatosan lépett közelebb, amire én magam is kértem volna, ha nem így cselekszik. Fekete csataménem nehéz természettel bírt, és legalább olyan szeszélyes volt, mint jó magam. Sosem lehetett tudni, hogy mi lesz a következő lépése; azonban úgy tűnt, a kisasszony elnyerte a szívét. Örültem.
- Ehhez nem fér kétségem – bólintottam a lány szavaira, miközben a másik irányból továbbra is az állat nyakát simogattam. Nem tudom, hogy honnét jött, és mi vett rá, hogy egy régi dallam néhány sorát idézzem fel csendesen, szinte már duruzsolván a szavakat:
Stand side by side
Carry all as one
We can bear this weight
Tagadhatatlan volt, hogy a hátasra sokkal inkább bajtársként, barátként tekintek, mint állatra. Évek óta hű társamként szolgált. Néhány győzelem ellenfeleim zsákszámra ígértek aranyat a büszke paripáért cserébe, de egyetlen pillanatra sem fordult meg fejemben az eladása, ez pedig nagy szó. A hölgyek társasága után az érmék csilingelését szerettem a legjobban.
- Hallja ezt? – kaptam fel a fejem hirtelen. Nehéz léptek zaját verte vissza a folyosó, így hirtelen cselekedtem, amikor az állás ajtaját kinyitván megragadtam a lány derekát, hogy a behúzzam magammal a ló mellé. Talán lenézett azért, mert képes voltam elrejtőzni a sógorom elől. Nem engedtem el a nemeskisasszonyt. Megfeledkeztem róla.
*A dal ezen része, ettől eddig, aláfestés nélül természetesen (1:03-1:14)
https://www.youtube.com/watch?v=3MVqdYcbDp8
Egymás mellett áll
Egyként visz mindent
El tudjuk viselni ezt a súlyt
|
Meg sem próbáltam elfojtani a megkönnyebbült mosolyt, ami szétterült az arcomon, mikor meghallottam Sir Llewellyn halk nevetését. Éppen ezt akartam elérni, szerettem volna jókedvre deríteni és feloldani a feszültségét legalább erre a kis időre is; márpedig abból ítélve, hogy a komor ráncok kisimultak a homlokán, és zöld szemei is inkább vidáman csillogtak, mintsem komoran, jó úton jártam. Játékos fenyegetését hallva rajtam volt a sor, hogy halkan kuncogni kezdjek.
- Azt hiszem, valahogy meg tudnék birkózni a feladattal - feleltem huncutul csillogó szemekkel nézve rá. - Még a végén megtanítanám táncolni - tettem hozzá, könnyedén felvéve a játék fonalát. Persze én is pontosan tudtam, hogy egy Sir Llewellynhez hasonló férfi a tánctéren is ugyanúgy megállja a helyét, mint a lovagi tornákon; nem is igazán lehetett más választása, tekintve, hogy ő is rá volt kényszerítve a királyné estélyein való részvételre. Nem is beszélve arról a lehetőségről, hogy egy-egy ilyen alkalommal a meghívott hölgyeket is könnyedén le lehetett nyűgözni ilyesmivel.
Ahogy egy pillanatra felnéztem rá, láttam, hogy mintha ismét elfelhősödne a tekintete, de szerencsére a szavaimnak mintha sikerült volna meggyőznie róla, hogy inkább válassza mégis a jókedvet.
Egymás mellett indultunk el az istálló tágas folyosóján, nekem pedig nem is kellett oldalra néznem ahhoz, hogy érezzem magunkon a figyelő tekinteteket - nem kifejezetten az állásokban ácsorgó lovak irányából. Gyanítottam, hogy ez a helyzet csak szítani fogja a kettőnkről terjesztett szóbeszéd tüzét, pedig az Istenek is megmondhatták, hogy a pletykáknak már aligha volt szükségük ráadásra. A fővárosban már most mindenki biztosra vette a kibontakozóban lévő frigyünket, mert egyikük sem érthette meg, hogy mindkettőnk számára milyen meglepő és megbecsülendő kincs lehetett egy bizalmas megtalálása éppen itt, az udvar felszínes forgatagában. A szolgálók és a helyi pletykafészkek élvezték, ha fontosnak érezhették magukat, most ráadásul a királyné fivéréről és a főtanácsos lányáról egyszerre terjeszthették az átkos szóbeszédet. Meg sem fordult a fejükben, hogy Sir Llewellyn és én a barátság szentségét talán többre tartjuk, mint a házasságét.
A gondolataimból is az ő szavai rántottak vissza a valóság felszínére, önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor a védelmébe vette a nagybátyámat. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a bajtársiasság őket is összetartotta; ugyanakkor a szavait sem vontam kétségbe, talán ő maga is hasonlóan vélekedett néha a sérüléseiről.
- Tökéletesen megbízom önben, Sir, mindössze azon tűnődtem, hogy egy lovag számára a bajtársiasság, vagy a bajba jutott hölgyek megmentése sorolandó-e előbbre - húztam én is hasonlóan csintalan mosolyra az ajkaimat. Közben észrevettem, hogy az egyik közeli állásból egy gyönyörű, fekete paripa dugta ki a fejét; ha őszinte akarok lenni, meg sem lepődtem, hogy Sir Llewellyn éppen mellette torpant meg. Az elém táruló jelenet őszinte, gyengéd mosolyt varázsolt az arcomra, a legkevésbé sem vettem a lelkemre, hogy mindketten kizárták a világot, beleértve engem is. Én magam húzódtam volna a háttérbe, ha másképpen lett volna, a hűséges hátas és gazdája viszontlátása szeretettel töltötte meg a szívem.
Csak akkor léptem közelebb, amikor Sir Llewellyn ismét felém fordult, de még így sem mentem túlságosan közel. Nagyon szerettem az állatokat, különösen a lovakat, akiket mindig is sokkal okosabbnak és szeretetre méltóbbnak találtam a legtöbb embernél is; maga Arelar is meglehetősen szilaj teremtés volt azonban, így tudtam, hogy úgy kell velük bánni, ahogy ők azt elvárnák. Mosolyogva néztem a büszke állatra, aki sötét szemeivel kíváncsian szemlélt, de ahogy felemeltem a kezem, nem simogattam meg rögtön. Megvártam, hogy elfogadja-e az érintésemet, és csak akkor simítottam végig fejének selymes szőrén, amikor ő maga tolta egy kicsit közelebb a tenyeremhez.
- Micsoda gyönyörű és büszke paripa vagy te, Ergon - suttogtam kedves, szerető szavakkal dicsérve az állatot. Mintha pontosan értette volna a szavaimat, elégedett prüszkölést hallatott, és szinte kihúzta magát az állásban, én pedig halk nevetéssel nyugtáztam a természetét, ami valahogy pontosan illett Sir Llewellynhez. - Azt hiszem, Ergon és én kedvelni fogjuk egymást - pillantottam a hátas gazdájára még mindig mosollyal az arcomon. |
Egy halk nevetés szakadt ki belőlem, amikor Lady Ysolde elmés reflektálással élt a kérdésemre. Játékos évődése jól esett nekem, hiszen megfeledkeztetett korábbi haragomról. Ha elmúlik a düh, és feledésbe merül a bűn, igaz, nem örökre. Nagyon jól tudtam, mihelyt ismét szemben állok Thelion sógorommal, a mérgem megveszett démona ismét életre kell majd a lelkemben. Félő volt, hogy amint a férfi a szemeim elé kerül, megfeledkezem arról, amire imént gyarlón emlékeztettem magam; Thelion Sagramour a királyom, akit tisztelnem és becsülnöm kell, cselekedetei ellenére is. Nincs szenvedély, amely annyira háttérbe szorítja a józan ítélőképességet, mint a düh és az égető szerelem.
Lady Ysolde csalafinta mosolya egy pillanatra elfelejtette velem, hogy voltaképpen egy fiatal leány áll velem szemben, aki korát tekintve még közelebb áll gyermekéveihez, mint a felnőttkor keserűségéhez. Úgy játszadozott velem, ahogy neki tetszett, én pedig cinkosul hagytam, hogy ezt tegye.
- Vigyázzon, kisasszony, mert még a végén komolyan veszem Önt, és ez bárdolatlan bohóc a legközelebbi alkalommal felkéri majd táncolni. Nem venném a lelkemre, ha a botlábaim kényelmetlen helyzetbe sodornák – feleltem szavaira könnyedén pergő nyelvvel. A beszéd mindig is jól ment nekem, ezért bánta annyira atyám, hogy kicsit sem érdekel a politika; Szónoklatban is megelőztem Rivalent, akárcsak a kardforgatás mesterségében, de mindezek ellenére Howe Llewellyn mindig kegyetlen nyíltsággal adta tudtomra, hogy bátyám az egyetlen, akit valódi örökösének tart. Rivalen mindig is úgy ugrált, ahogy apánk fütyül, ezt tőlem hiába is várta, hiszen mindig a makacs fejem hajtott előre. Nem voltam hajlandó behódolni akarata előtt, ezért bosszúból most elveszi Yserone-t.
Gondolataim zuhatagából ismét a nemes kisasszony rángatott ki, így időközben gondolattól megkopott mosolyom újra kifényesedett. Nem hazudtam, amikor arról beszéltem, hogy kedvelem Őt. Egyetlen szavával is eloszlatta a fejem felett gyülekező sötét felhőket, még azelőtt, hogy eláztam volna.
Valóban jó munkát végzett a kötéssel, nem pusztán a levegőbe beszéltem, mert volt már tapasztalatom a sérüléseket illetően. A lovagi párbaj veszélyes üzem, óhatatlan, hogy az embert egyszer-kétszer komolyabban megvágják, vagy felnyársalják. Szerencsére, engem eddig az utóbbi elkerült.
Elindultunk a széles folyosón, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy néhány állásból kíváncsi tekintetek kísértek minket, de nemcsak a hátasok személyében. Igyekeztem nem tudomást venni a szolgákról, akik a délután már biztos rajzunk köszörülik majd éles nyelvüket – hiszen nem volt jobb dolguk.
- Azt hiszem, hogy a nagybátyja nem különbözik úgy a legtöbb lovagtól, mint ahogyan azt kegyed gondolja, Lady Ysolde – vettem védelmembe Lord Gildast, amikor unokahúga arról beszélt, hogy a férfi hajlamos megfeledkezni a sebei kezeléséről. Néhányszor velem is előfordult, hogy fontosabbnak véltem megünnepelni a győzelmem egy csinos hölgyemény ölében, minthogy bekötessem a vágásaimat.
- A titka nálam biztonságban van, sértőnek gondolom, hogy azt feltételezi, kiadnám a bizalmas beszélgetésünk részleteit – mosolyogtam a lányra cinkos tekintettel, elveszvén a kék szemek hullámaiban. – Talán nem bízik bennem? – kérdeztem egyre szélesebbre kúszott mosollyal, miközben megtorpantam az egyik szélső boksznál, amelynek ajtaja fölött, fekete csataménem, Ergon már kidugta a fejét. – Öreg harcos – örömteli könnyedséggel léptem az állathoz, majd’ teljesen megfeledkezve a társaságomban érkező hölgyről. Széles tenyerem azonnal végig siklott az állat homlokán, és orrán, mire a ló vaskos, busa fejét a mellkasomnak nyomta; Jó hogy látlak, üzente a mozdulat.
- Lady Ysolde, engedje meg, hogy bemutassam a legrégibb, legigazabb barátomat – fordultam a kisasszony felé, hacsak annyira nem zavarta össze a jelenet, hogy magamra hagyjon. – Ergon, Ő Lady Ysolde. Légy vele kedves – kértem csintalan hangon a hátast, aki időnként komiszan tudott viselkedni az idegenekkel szemben. |
Újfent meg kellett állapítanom, hogy Sir Llewellyn társasága üdítő változatosságként hatott az udvarban. Magam sem tudtam, hogyan volt lehetséges, hogy mellette nem éreztem azt a feszélyezettséget, ami általában a hatalmába szokott keríteni ilyenkor; hiszen ő is egy névvel és ranggal bíró nemes férfi volt, ráadásul maga a királyné fivére. Az egészet a legutóbbi találkozásunkra tudtam csak visszavezetni, arra, hogy akaratlanul is egyfajta bűntársakká váltunk a királyné által rendezett bálon, és talán részben ennek is köszönhetően hamar megtaláltuk a közös hangot. Azt hiszem, a tudat, hogy ő sem kedvelte különösebben az udvari nemességet, enyhített valamelyest a nyomáson, amit egyébként az általános elvárások miatt mindig éreztem.
Amikor azt mondta, hogy nekem őszinte választ adna, ha megkérdezném a sérülése eredetéről, elmosolyodtam. Nem kételkedtem a szavai igazságában, az irányomban mutatott bizalma pedig nemcsak megtisztelő volt, de őszinte örömmel is töltött el. Tudtam, hogy a bizalom, mint olyan, nem volt túlságosan népszerű dolog manapság - viszont én is éppen emiatt vettem tudomásul, mikor végül nem felelt a kimondatlan kérdésre. Tiszteletben tartottam a kívánságát, bár valóban kíváncsi voltam, mi történhetett, nem firtattam a sérülés eredetét. Ha egyszer mégis meggondolná magát, én bármikor kész voltam meghallgatni.
Nem éreztem magam zavarban, sem pedig kényelmetlenül, miközben a kézfeje bekötésével voltam elfoglalva. Szívesen segítettem neki, és a közben elhangzó talán meglepően őszinte szavak sem okoztak számomra kellemetlenséget. Örültem neki, hogy talán ténylegesen egy barátra találhatok az udvarban, még akkor is, ha az illető személy olyasvalaki, akire még legmerészebb álmaimban sem mertem volna úgy gondolni, mint egy lehetséges bizalmas. Naiv és ostoba voltam, amikor hagytam, hogy a személyéről terjengő szóbeszédek befolyásolják a róla kialakított véleményemet, mielőtt még ténylegesen megismerhettem volna.
- Vagy talán csak kedvelem a bárdolatlan bugyuta bohócokat - évődtem vele egy kissé, gondoskodva róla, hogy a csalafinta mosolyom által biztosítva legyen számára is a tudat, hogy csak tréfálkozom. Örömmel láttam a kiszélesedő mosolyát, a düh addigra már teljesen eltűnt a zöld szemekből, én pedig igazán örültem, hogy sikerült megnyugodnia. Akármi okozta is a haragját, a kézfeje elárulta, hogy az illető már legalább részben megtanulta a leckét, én pedig boldogan segítettem abban, hogy a lelkében tomboló mérget is csillapítsam, amennyire tudtam.
Elégedett mosollyal szemléltem, mikor a kezét ökölbe szorítva, majd az ujjait ismét kiengedve ellenőrizte a kötést, ami csakugyan tartósnak és megfelelőnek tűnt.
- Igyekeztem nem csorbítani a jóhíremen - mosolyodtam el elismerő szavai hallatán. Amikor fejével az állások felé intett, egyetértően biccentettem, és elindultam a folyosón, amennyiben ő is csatlakozott hozzám. Csak ezután feleltem a kérdésére, méghozzá ismét egy fél-igazsággal, hiszen nem szívesen hazudtam volna neki, de a teljes igazságot mégsem árulhattam el. - Gildas bácsikám hajlamos elbagatellizálni és félvállról venni az esetleges sérüléseit - kezdtem bele a magyarázatba halvány, szeretetteljes mosollyal az arcomon, minden korábbi haragom ellenére. - Néha egy nagyra nőtt gyermekre emlékeztet, akire valakinek mindig oda kell figyelnie, de kár lenne tagadnom, hogy én szívesen magamra vállaltam ezt a szerepet - húztam fel egy kissé a vállaimat, mielőtt újabb vidám mosolyra görbültek volna az ajkaim.
- Persze ha megtudná, hogy ezt mondtam Önnek, minden bizonnyal megfeledkezne minden szeretetéről és megkísérelne véget vetni az életemnek, szóval számítok a diszkréciójára - tettem hozzá a szemem sarkából pillantva fel a mellettem sétáló férfira. |
Ysolde Olwyn ravaszabb, és éleslátóbb volt annál, mint ahogyan időnként mutatta magát; Büszkeséggel töltött el, hogy azon kevesek egyike lehetek, akit némileg közelebb enged magához, és betekinthetek a felszínes látszat mögé. Barátsága, mert kétség sem fért hozzá, hogy kapcsolatunk már ebbe a mederbe fejlődött, értékes kincs volt számomra az intrikáktól zűrzavaros fővárosi forgatagban.
Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amiért a kisasszony segítségét kell kérnem a sebem ellátásában, de bármennyire is igyekeztem, egyedül képtelen lettem volna bekötni. Szerencsére nem vetette a szememre, hogy nélküle nem tudnék boldogulni, és olyan szelíden nyúlt a kezem után, mint ahogyan anyám tette gyermekkoromban, ha játékközben megsértettem magam a fakarddal.
- Ebben egy percig sem kételkedtem – húztam mosolyra a szám sarkát, amikor a kisasszony figyelmeztetett, hogy vigyáznom kell vele. Egészen biztos voltam benne, hogy ha szeretné, könnyedén kihasználhatná a helyzetet arra, hogy visszaéljen a bizalmammal. De ilyet, nem tenne, nyugtáztam.
- Maga az egyetlen ember, akinek őszintén felelnék erre a kérdésre – biztosítottam bizalmamról teljes őszinteséggel, de szavaira egyetértően bólintottam. Örültem, hogy volt olyan figyelmes, hogy nem szegezte nekem egyből kíváncsiskodó kérdést; ez pedig sokat elárult a jelleme tisztaságáról. Nem is fűztem tovább a szavakat, pedig a vallomás már a nyelvem hegyén tolongott, de a királyunk becsülete előbbre valóbbnak tűnt, mint az én testvéri sértettségem, és aggályaim. Féltettem Isandát is.
- Köszönöm – biccentettem gyöngéden, amikor finom ujjaival arrébb tolta az enyémeket, hogy zavartalanul dolgozhasson a kötésen. Nem kerülte el a figyelmem a gyakorlottsága, de naivan úgy gondoltam, talán Lady Ysolde is egyike azon nemes kisasszonyoknak, aki szívesen segítkezik az ispotályban. Pont olyan laikus jótevőnek tűnt, aki nemcsak pénzel, de a tulajdon dolgos kezével is segítene.
Talán pillanatnyi elgyengülésem okozta, hogy olyan nyugodtan vallottam színt iránta formálódott érzéseimből. Tudtam, hogy a rossznyelvek máris sugdosódtak rólunk a palotában, és ha valamelyik cserfes szolgáló fültanúja volt iménti kijelentésemnek, könnyen lehet, hogy még kellemetlenebb pletykák kapnak majd szárnyra. Sejtettem, hogy a hírek a készülődő frigyünkről már a főtanácsos lányának fülébe is eljutottak, de nem úgy tűnt, mintha a szőke teremtés kínosan kerülné a társaságomat.
- Higgye el, ez a leghízelgőbb bók, amit valaha kapott tőlem – fűztem hozzá csintalan mosollyal a köszönő szavaihoz. Nem igazán kedveltem az udvar hölgyeit; különösen azokat nem, akiknek ereiben olyan vér csörgedezik, amit valamilyen nemeslevéllel meg is bélyegeztek. Többségük elhitte a meséket arról, hogy elegendő szépnek lenniük ahhoz, hogy megfelelő partnert találjanak maguk mellé, és az elméjük pallérozására nem fordítottak annyi időt sem, hogy egy beszélgetésben ne maradjanak alul alacsonyabb rangú társaiknál. A tapasztalatom az volt, hogy egy paraszti sorból származó leány, gyakorta elmésebb, mint azok, akiket házitanítók sokasága nevelt az életre.
- Ezek szerint nem gondolt bárdolatlan bugyuta bohócnak? – kérdeztem elveszve a kék szemek tengerében. – Ezt örömmel hallom – bólintottam, miközben a mosoly kiszélesedett az arcomon. Úgy éreztem, hogy a korábbi feszültségnek pusztán lenyomata maradt meg a vénáimban. Kezdtem megnyugodni, ezt pedig Lady Ysolde-nak volt köszönhető, aki barátságos, könnyed hangvételével elterelte a figyelmem arról, ami miatt az imént még füstölögtem. Különösnek éreztem, hogy a húgaimon kívül, valaki más is ilyen hatást gyakorolhat felettem. Időközben befejeztem a kezem bekötését.
- Igazán remek munkát végzett, Milady – mondtam elismerően, miközben be és kihajlítottam az ujjaimat a kötés alatt; nem volt túl szoros, de nem is érzékeltem úgy, hogy bármelyik pillanatban leeshetne. – Gyakran lát el sérüléseket? – emeltem tekintetem a kezemről ismét a hölgyre, majd fejemmel finoman az állások irányába böktem, hogy talán beljebb is mehetnénk, ha már mind a ketten a lovainkhoz jöttünk. |
Sir Llewellyn kifogástalanul és udvariasan viselkedett, ahogy mindig, ezúttal azonban én magam is mintha érzékeltem volna rajta, hogy ez a magatartás kissé felszínes. Persze a legutóbbi találkozásunk óta tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sokakat nem is tart érdemesebbnek, mint hogy hasonlóan viselkedjen velük; abban is biztos voltam azonban, hogy az itt álló férfi ennél sokkal könnyebben el tudja hitetni másokkal az ellenkezőjét. Eszemben sem volt a szívemre venni mindezt, az én szememben a nemesség elvárásainak egyik legnagyobb abszurduma volt, hogy az etikett mindig előírta számunkra a derűs jókedvet. Soha nem értettem, hogy lenne ez lehetséges, ráadásul most szemmel látható volt Sir Llewellyn feszültsége, már csak ezért is irreleváns lett volna őszinte, vidám mosolyra számítani tőle. A viselkedése ugyanakkor sokkal inkább aggodalmat ébresztett bennem, mintsem sértettséget, de nem adtam hangot a gondolataimnak; addig legalábbis biztosan nem, amíg Lady Isobel is a társaságunkban volt, hiszen nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni a kisasszony előtt.
Érdeklődésére, amelyet egy újabb kedves bókkal toldott meg, sokatmondóan mosolyodtam el.
- Azt hiszem, távolmaradásának egyetlen oka az lehet, hogy nem feltétlenül osztozik az Ön véleményében - kerültem ki a konkrét válaszadást, de úgy véltem, ha valakinek nincs szüksége bővebb magyarázatra, az éppen Sir Llewellyn.
Miután a Vosburg testvérpár magunkra hagyott minket, én pedig elővarázsoltam a kendőmet a ruhám ujjából, már Sir Llewellyn is tudta, hogy nem sikerült elrejtenie előlem a titkát - vagy legalábbis annak egy részét. Komoran összevonódó szemöldökeit látva egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán akaratom ellenére is magamra haragítottam ezzel, de aztán megkönnyebbültnek hangzó sóhajjal kifújta a levegőt, a szája sarkában pedig mintha egy mosoly kezdeményeit véltem volna felfedezni.
- Attól tartok, óvatosnak kell lennie velem - feleltem a kérdésére halvány mosollyal. Tekintete nyíltsága nem hozott zavarba, hasonló pillantással tanulmányoztam az arcát, miközben ő elfogadta a segítségemet. Ügyetlen mozdulatait látva a mosolyom kiszélesedett, bár próbáltam uralkodni magamon; nem akartam, hogy azt higgye, kinevetem. - Ami azt illeti, a kíváncsiságom mértéke alighanem meghaladja az udvariasság szintjét - vallottam be, újra felpillantva a zöld szemekbe. - Egyedül abban nem vagyok biztos, hogy Ön szeretné-e, ha megkérdezném.
Miután még mindig nem sikerült megfelelően bekötnie a sérülést a kendővel, halkan elnevettem magam, és éppen akkor léptem felé, mikor egy zavart, bocsánatkérő mosoly kíséretében ő is felém nyújtotta a kezét.
- Hagyja csak, majd én - toltam félre ép kezének ujjait finoman az útból. Vigyázó mozdulattal igazítottam meg a kendőt a sérülésen, nem akartam fájdalmat okozni neki, de tudtam, hogy ha az anyag nincs megfelelően elsimítva a seben, akkor több fájdalmat okoz, mint amennyi haszna van. Igyekeztem elrejteni a mozdulataim gyakorlottságát; jó néhányszor kellett már nekem bekötöznöm a bácsikám sérüléseit, vagy azért mert ő nem volt hajlandó foglalkozik velük, vagy pedig azért, mert én magam okoztam őket - ezt viszont nyilvánvalóan nem szívesen meséltem volna el Sir Llewellynnek. Pedig talán ő lehet az egyetlen olyan ember az udvarban, aki nem tartana ostobának emiatt, tűnődtem.
A szavai valóban hirtelen értek, nem számítottam volna hasonló kijelentésre tőle, talán ezért is kaptam fel a fejem meglepve, pedig az ujjaim még azon ügyködtek, hogy a biztonságosan, de nem túl szorosan felhelyezett kötésre csomót kössenek. Mivel az imént közelebb léptem hozzá - a már egyébként is megindult rossz nyelvek suttogása valószínűleg csak fokozódott volna ezt látván -, szemeinek zöldjében apró, aranyszínű pettyeket véltem felfedezni, ahogy felnéztem rá. A következő mondatát hallva meglepetésem lassan egy őszinte, ragyogó mosollyá alakult át.
- Tudja, az eddigi összes bókja közül ez volt a leghízelgőbb - jegyeztem meg továbbra is mosolyogva. Talán furcsának vélhette, hogy arra vagyok büszke, ha nem hasonlítok a nemes kisasszonyokra, de nem fűztem hozzá további magyarázatot. Pedig azt még nem is tudhatta, mennyire nem hasonlítok rájuk. - Az érzés pedig kölcsönös - ismertem be, miközben a mosolyom szelídült egy kissé, de továbbra is őszinte maradt. Kár lett volna tagadnom, hogy én nem kedveltem meg őt, nem lett volna okom valótlant állítani, és egyébként is reméltem, hogy a későbbiekben is egymás cinkostársai lehetünk majd, akárcsak a legutóbbi estély alkalmával.
A figyelmemet visszafordítottam a kézfeje bekötésére, igyekeztem a csomót is úgy megkötni, ahogy magát a kötözést is csináltam: nem fájdalmat okozva, de azért úgy, hogy megfelelően tartson. Közben egyszer újra felpillantottam rá, ajkaimon cinkos mosoly játszott, miközben a tekintetem ismét megtalálta a zöld szemeket.
- Igazság szerint már akkor megkedveltem, amikor felvetette a lehetőségét, hogy macskát dobna a táncolók közé - tettem hozzá az előző vallomásomhoz. Nem volt célom komolytalan irányba terelni a beszélgetésünket, hiszen minden szavamat komolyan gondoltam az imént; ezt próbáltam is érzékeltetni a hangsúlyommal és a mosolyommal is. Sokkal inkább szerettem volna tovább enyhíteni a feszültsége maradék szikráin, azon igyekeztem, hogy végre megjelenjen az arcán egy őszinte, szélesebb mosoly is.
Amikor elkészültem a kézfeje bekötésével, elégedetten szemlélten meg az eredményt: a fehér kendő gyűrődések nélkül, éppen csak a szükséges szorossággal simult a sérült területre, és bár a csomót igyekeztem minél kisebbre venni, még azt a kicsit is olyan helyre kötöttem, ahol nem fogja zavarni a napi tevékenységeiben.
- Kész is - néztem fel rá mosolyogva. |
Bár hirtelen, és hívás nélkül bukkantam fel, olybá tűnt, hogy a kisasszonyok nem zavartatják magukat jelenlétem miatt. Igaz, egy perccel sem kívántam tovább maradni a társaságukban az udvariasság által elvártnál. A háttérben már hallottam Ergon izgatott prüszkölését. Meghallhatta a hangomat, vélekedtem.
Nem volt szándékomban a napom borzalmait a kisasszonyokra zúdítani, hiszen egyelőre még én magam sem tudtam, hogyan vélekedjek mindarról, amit megtudtam. Mindazon által, azt eldöntöttem, hogy mindenképpen beszélni fogok a sógorommal erről, de félő volt, hogy hevességemben megfeledkezem majd arról, hogy Thelion mégiscsak a királyom. Nyugalom, sóhajtottam.
Amikor a tekintetem találkozott Lady Ysolde szemeinek kékjével, hirtelen, mintha a lelkemben korbácsolt haraghullámok csitulni látszottak volna; Még arra is volt energiám, hogy csintalan, cinkos mosollyal jelezzem a lány számára, hogy bizony lebukott. Ennél többel azonban nem volt merszem rávilágítani az igazságra, hiszen nem voltunk teljesen egyedül – féltem, hogy kényelmetlen helyzetbe hoznám.
- Mi lehet fontosabb a főváros legszebb teremtésénél? – kérdeztem, szokásosan finom bókkal kísérvén tudakolásomat. Szemeim zöldje visszavándorolt Lady Isobelre, amikor a szőke teremtés arról beszélt, hogy csak véletlenül futottak össze egymással éppen itt. Hittem neki. – Óh, igen… Hiánya valóban feltűnt nekem az elmúlt napokban, Lady Vosburg. Aggódtam is önért, de a húgom megnyugtatott – mosolyogtam a másik lányra kedvesen, ügyelvén arra, hogy udvariasságom ne legyen túlságosan bizalmas hangvételű. Más sem hiányzott nekem, minthogy félreértse szándékaimat.
Charles Vosburg érkezése meglepett, de amennyiben nem ellenkezett, egy baráti kézfogással egészítettem ki az üdvözlő szavakat. Találkoztunk már néhányszor, és elsőrendű koponyának ítéltem meg. Néhány udvarias szóban érdeklődtem a család hogyléte felől, de aztán elengedtem a testvérpárt.
- Remélem, hogy hamarosan újra látjuk egymást – mondtam búcsúzóul, finom főhajtást intézve a barna szépség felé. Mivel mindketten a kastélyban töltöttük a napjaink jelentős részét elkerülhetetlen volt a találkozásunk, a kérdés csak az volt, hogy mikor futunk össze legközelebb. Mivel a hercegnő jelenleg Nemetonában időzött, kételkedtem abban, hogy udvarhölgyeinek túl sok feladata akadna.
Szemöldököm komorlón szaladt össze a homlokomon, amikor Lady Ysolde a kezembe nyomta fehér kendőjét. Ajkaim szegletében halovány, de nem teljesen őszinte görbület bújt meg. Ismét sóhajtottam. Ezúttal a megkönnyebbüléstől.
- Az Ön figyelmét nem kerülheti el semmi, ugye? – kérdeztem szelíden, pillantásom nyíltan szegezve az Olwyn lány arcára. – Meg sem kérdezi, hogy hol szereztem a sérülésem? – tudakoltam meglepetten, miközben a finom anyagot ügyetlenkedőn megpróbáltam a kézfejem köré tekerni. Bűnbánó, zavart mosollyal, szavak nélkül kértem meg a hölgyet arra, hogy segítsen nekem; felé nyújtottam a kezemet. – Kedvelem magát – szólaltam meg, ha már a kötéssel ügyködött, bizonyára váratlanul. – Ön nem olyan, mint a többi kisasszony, akit ismerek… |
Miután mind Lady Isobel, mind pedig én illendően és kedvesen fogadtuk a köszöntését és a bókjait, egy kicsit mintha enyhülni látszott volna Sir Llewellyn feszültsége, de hiába lett nyugodtabb a mosolya, ez még mindig meg sem közelítette azt, amit általában látni lehetett rajta.
Az öltözékére vonatkozó bocsánatkérésére Lady Isobel éppen úgy reagált, ahogy az elvárható lett volna, így én nem is tettem hozzá semmit, csak egy mosollyal az arcomon bólintottam egyetértésem jeléül.
A napjáról érdeklődő kérdésemre adott válasza és a reakciója egyértelművé tette, hogy nem kíván mélyebben belemenni a témába - és egyúttal azt is, hogy a sejtéseim nem voltak alaptalanok; bár ez utóbbiban nem is nagyon kételkedtem, hiszen láttam, amit láttam. Tiszteletben tartottam azonban a kimondatlan kérését, nem akartam tovább mélyíteni a feszültség ráncait a homlokán, ezért nem tettem fel több kérdést. Noha az igazsághoz az is hozzá tartozott, hogy a kérdésem mögött rejlő valódi kíváncsiságomat tökéletesen kielégítette ez az árulkodó reakció is.
Amikor Sir Llewellyn feltette azt a kérdést, amitől tartottam, akaratlanul is megfeszültek egy kissé az arcvonásaim. Tudtam, hogy nem számíthatok Lady Isobel támogatására, hiszen fogalma sem volt a szökési szándékaimról, ez viszont azt jelentette, hogy vagy búcsút inthetek a terveimnek, vagy Sir Llewellyn szemeibe kell hazudnom. Alighogy ez a gondolat végigfutott az agyamon, a pillantásom találkozott a zöld szempárral, és egy olyan huncut mosollyal, ami azt sugallta, hogy tökéletesen átlát rajtam.
Lady Isobel pontosan azt a választ adta a kérdésre, amire számítottam is, én pedig éreztem, hogy minden a szökéssel kapcsolatos tervem kezd menthetetlenül összeomlani. Egyetlen lehetőségem volt még, ha elaltatom Sir Llewellyn jogos gyanakvását egy fél-igazsággal.
- Attól tartok, a nagybátyámnak fontosabb dolga akadt mára, mint hogy engem kísérjen - feleltem az első kérdésére, igyekezvén elrejteni a hangomból, hogy mennyire dühös voltam rá emiatt. - Csak a lovamat jöttem megnézni és kiengesztelni egy kicsit az elmaradt mozgás miatt, amikor találkoztam Lady Isobellel - tettem hozzá mosolyogva, ezzel megindokolva az ittlétemet is. Még csak hazudnom sem kellett hozzá, hiszen valóban ezért érkeztem, azt pedig nem kívántam hozzátenni, hogy időközben megváltoztattam az álláspontomat. Abban reménykedtem, hogy ha Sir Llewellyn esetleg előbb távozna, mint én - az indulatának oka miatt, vagy attól függetlenül -, akkor talán még véghez vihetem a terveimet anélkül, hogy lebuknék előtte.
A folyosón hamarosan felbukkant egy másik férfi is Sir Llewellyn háta mögött, az újonnan érkezőben pedig Lady Isobel bátyját véltem felfedezni. Nem ismertem őt, és nem is találkoztam vele túlságosan gyakran, de szeretettel és törődéssel nézett a húgára, ami miatt rögtön szimpatikussá vált számomra. Illedelmes üdvözlését hasonlóan fogadtam, de alighogy felegyenesedtem a pukedliből, kiderült, hogy csak Lady Isobelt szeretné elrabolni a társaságunkból.
- Részemről volt az öröm, Lady Isobel - mosolyogtam rá a kisasszonyra, amikor búcsút vett tőlünk, aztán a bátyja felé fordulva egy újabb pukedlit hajtottam végre. - Lord Vosburg. Legyen szép napjuk! - búcsúztam én is. Tekintetemmel követtem a testvérpárt, ahogy elindultak a folyosón, így azt is észrevettem, hogy Lady Isobel távolodás közben egy pillanatra hátralesett a válla felett. Láttam, hogy a szemei valahol Sir Llewellyn háta mögé rejtett keze tájékán pihentek meg egy pillanatra, mielőtt elkapta volna a tekintetét, de reméltem, hogy ha észrevette is, mit próbált előlünk rejtegetni, meg fogja őrizni Sir Llewellyn titkát az udvari pletykafészkek előtt.
Megvártam, míg mindketten eltűnnek a folyosó végén, csak aztán fordultam újra Sir Llewellyn felé. Egy gyors mozdulattal előhúztam a ruhába rejtett kis méretű, fehér kendőmet, aztán egy halvány mosollyal felé nyújtottam.
- A kezére, Sir - tettem hozzá magyarázatképpen. Emlékeztem a kérdésemre adott reakciójára, ezért továbbra sem feszegettem a sérülésének okát, nem tettem fel egyetlen kérdést sem, ahogy élcelődő megjegyzést sem hallattam. Ez viszont még nem jelentette azt, hogy nem lehetek a segítségére, nem is beszélve arról a kis reménysugárról, ami azzal biztatott, hogy ha néma cinkosa leszek ebben az ügyben, akkor talán ő is hallgat a maga sejtéseiről a szökésemet illetően. |
 Végighallgattam Lady Ysolde-ot is, meg Sir Llewellyn-t is. Közben pedig láttam Thane szemeiben az indulatosságot, ha már az arcán nem lehet felfedezni. De valószínűleg amilyen pletykás az udvar néhány személye, egyszer úgy is megtudom, hogy mi idegesítette fel az urat. Vagy legalábbis egy megmásított változatot, ami csak közelít az igazsághoz. Közben felfigyeltem arra is, hogy a keze végig a háta mögött volt, mintha rejtegetne valamit. - Engem nem zavar az öltözködése, ha már egyszer nem számított társaságra - szólaltam meg, hiszen nem a ruha teszi az embert, hanem az ember a ruhát. De lehet hogy csak én gondolkodok így. Aztán amikor Lady Ysolde kérdésére csak tömören válaszolt, akkor én is tudtam, hogy nem szeretné ezt bővebben kifejteni. - Én nem lovagolni készülök, hanem épp a családi birtokról lovagoltam vissza a bátyám társaságával, de pár méterre innét szétváltunk - válaszoltam. Majd rá egy kicsivel megláttam a bátyámat Sir Llewellyn háta mögüli irányból. Aztán amikor ideért akkor illedelmesen üdvözölt minket. Aztán elkért engem, mire én csak ennyit mondtam - Akkor örülök, hogy találkoztunk! Engedelmükkel...! - pukedliztem gyorsan és nem túl mélyet és mentem is. De aztán pár lépés után hátranéztem, ezzel még megpillantva hogy a Sir keze miért volt a háta mögött. Ezek után elkeptam a tekintetem és Charles fivéremmel kezdtem el beszélgetni.
*Isobel offline* |
Az Istenek tudják, hogy mennyire igyekeztem elrejteni indulatos állapotomat; Sem megsérteni, sem megriasztani nem akartam a hölgyeket, annak ellenére sem, hogy egyáltalán nem számítottam a társaságukra. Arcom izmai feszült mosolyba rándultak, de a szemeim szikrázásán nem tudtam úrrá lenni; Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre – szinte lehetetlen hazugságra bírni.
Talán, ha tudtam volna, hogy az imént még rólam beszélgettek, megfeledkezve haragomról szórakozott mosollyal arra kértem volna őket, hogy folytassák; Szívesen szánnék néhány percet arra, hogy megtudjam, hogy az udvar két fiatal, és szép virágszála miként vélekedik a személyemről, a lovagi mivoltomról, de nem voltam gondolatolvasó, a haragom pedig nem látszott szűnni. Semmire sem vágytam jobban, minthogy az udvarias, de felszínes bókok, és kérdések után eltűnjek Ergon állásában.
A kezem továbbra is gondosan elrejtettem a hátam mögött, de ahogy ujjaimat ökölbeszorítottam, már tapasztaltam a felhasad bőrre jellemző tompa, de csípő lüktetést. A katona álla felsértette a kezemet az ütésnél, és tudtam, hogy vérzek, ahogyan azt is, ha nem leszek elég körültekintő, a hölgyek észreveszik, akkor pedig magyarázkodnom kell. Nem szerettem magyarázkodni.
A nemes kisasszonyok illendően fogadták köszöntésemet, és bókjaimat, amikre immáron egy sokkal barátságosabb, őszintébb görbület jelent meg a szám szegletében, de még ez sem közelítette meg a megszokottat.
- Elnézésüket kérem illetlen öltözködésem végett, de nem számítottam társaságra – mutattam végig szabad kezemmel magamon (a másikat még mindig a derekamnak támasztva, a hátam mögött pihentettem), bocsánatkérő grimasszal az arcomon. Mindig kínosan ügyeltem a megjelenésemre, hiszen a jó hírem függött attól, hogy miben látnak az udvari népek; a délelőtti edzés a katonákkal azonban indokolttá tette, hogy megszabaduljak kényelmetlen, hímzett kabátomtól, amit belefeledkezve a haragomba, ott is felejtettem a városőrség gyakorlópályáján. Azt, hogy nem zavartam meg őket semmi fontosban, csak egy rövid biccentéssel vettem tudomásul. Ennek örültem.
Lady Ysolde kérdése váratlan volt, akárcsak Ő maga. Arcvonásaim ismét elkomorultak, és megingattam a fejem.
- Nem valami fényesen – mondtam tömören, ezzel egyértelműen jelezvén, hogy ennél többet nem szeretnék erről szólni, ne is faggasson. – Éppen lovagolni készültek? – kérdeztem mindkettejüknek címezve azt, hiszen más okát nem láttam annak, hogy éppen az istállóban fussak össze a királyi udvar két nemes kisasszonyával. Egy rövid, talán illetlenül csintalan mosolyt ejtettem meg a szőke leányzó felé, hiszen pontosan emlékeztem rá, hogy Lord Gareth mennyire óvón viseltetik gyermeke iránt. Sosem engedné egyedül kilovagolni, de hiába nyújtogattam a nyakam, nem láttam Lord Gildast a közelben.
- A nagybátyja nem tart Önökkel, Lady Ysolde? – fűztem tovább a szavakat, majd tekintetem átvándorolt Isobele kisasszonyra. – Vagy talán az Ön bátyja lesz a kísérőjük? – tudakoltam reménykedvén abban, hogy nem vagyok nagyon tolakodó. |
Amikor Lady Isobel üres kifejezésemre adott reakciójából kihallottam a finoman burkolt iróniát, az én ajkaim is széles mosolyra húzódtak. Valóban különbözött a többi udvarhölgytől, nem számítottam ilyesféle reakcióra - de akkor és ott eldöntöttem, hogy kedvelni fogom őt.
- Nagyon szívesen, noha attól tartok, túlságosan is kevés hasonló van a tarsolyomban - feleltem kuncogva.
Azt hiszem, a házasság témájával kapcsolatos érzelmeimet könnyedén kiérezte a viselkedésemből és a tömör válaszomból. Nem bántam, amiért ilyen gyorsan átlátott rajtam, sőt: hálás voltam, hogy tiszteletben tartja, ha érzékenyebben érint a téma. Nem is kérdezett többet, nem erőltette az én véleményem és tapasztalataim szajkózását.
Amikor a véletlenszerűen egymásra találással végződő házasságokat említette, réveteg mosoly kúszott az arcomra. Eszembe jutottak a szüleim, hiszen az övék is elrendezett házasság volt, mégis őszinte, mély szerelemmé alakult. Szerettem erre gondolni, még ha kételkedtem is benne, hogy nekem megadatik valaha hasonló áldás az istenektől.
- Az én szüleim házassága is ezen ritka példák között volt - bólintottam még mindig mosolyogva. - Egyedül azt sajnálom, hogy nem gyakoribb az ilyesmi.
Figyelmesen hallgattam a válaszát a következő kérdésemre, bár továbbra is dolgozott bennem a szabadság utáni vágy.
- A fivére bizonyosan jó ember lehet, ha kivívott Önnek egy ilyen kiváltságot - mosolyodtam el. A válasza utolsó részét hallgatva azonban minden erőmre szükségem volt, hogy ne hagyjam kiülni az arcomra az érzelmeimet. Éppen ezt akartam elkerülni, tudtam, alaposan össze kell szednem magam, hogy eltereljem a szót Sir Llewellynről. A lelkiismeretem nem engedte volna, hogy éppen a róla szóló pletykákat bővítsem ki. - Sir Llewellyn bizonyosan remek parti lehetne, amennyiben valaki nem ad bizonyíték nélkül alapot a róla terjengő szóbeszédeknek - feleltem végül annyira semlegesen, amennyire csak tudtam.
A következő mondatára határozott megkönnyebbülést éreztem, de volt bennem annyi tartás, hogy ne sóhajtsak fel. Mosolyogva biccentettem egyetértésem jeleként, de amikor szóra nyitotta a szám, furcsa hang ütötte meg a fülem. Indulatos léptek dobogó zaját hozta felénk a folyosó, ezért inkább becsuktam a szám, majd a hang irányába fordultam. Amikor nem mást, mint magát Sir Llewellynt pillantottam meg felénk közeledni, kis híján elnevettem magam a helyzet abszurditásán. Az előbb éppen róla volt szó, ráadásul gyorsan átfutott az agyamon, hogy a felbukkanása meghiúsíthatja a szökési kísérletemet is. Neki botor módon elmondtam, hogy az apám nem enged kíséret nélkül kilovagolni, így túlságosan is átlátszóvá válhatnék számára, ha megpróbálnám kimenteni magam.
Az aggodalmaim ellenére barátságos mosolyra görbültek az ajkaim, de az őszintesége attól tartok elhalványodott kissé, mikor megláttam az arcát. A vonásain először semmit nem tudtam felfedezni, de a szemei dühtől szikráztak - és ha jobban megnéztem, láttam, hogy a nyugodt arckifejezés is erőltetettnek hat. Vajon mi történhetett? Homlokom finom ráncokba szaladt, ahogy figyeltem, miközben udvariasan köszöntötte Lady Isobelt. Igyekeztem illendően viselkedni és nem szó szerinti bámulásba kezdeni, de ahogy meghajolt, észrevettem valamit. Egy rövid pillanat volt az egész, alig több egy pislogásnál, mielőtt a háta mögé tette volna a kezét, de pontosan tudtam, mit látok. Az ökle kipirosodott, az ujjai tövében, a bütyköknél pedig egy apró helyen vér nyomát véltem felfedezni a bőrén.
Amikor felém fordult, gyorsan rendeztem a vonásaimat, nem említve, de nem is feledkezve meg arról, amit láttam. Udvarias üdvözlését és újabb hízelgő bókját kedves mosollyal fogadtam, mielőtt magam is illendően pukedliztem volna előtte.
- Részemről az öröm, Sir Llewellyn. Igazán kedves Öntől, hogy ezt mondja - fogadtam a bókját is. - Biztosíthatom, valóban nem zavart meg semmit, Lady Isobel és én éppen összefutottunk.
Csak akkor figyeltem fel a meglehetősen szellős öltözékére, de a szemeim csak egyetlen pillanatra időztek el a szabadon hagyott mellkasán, mielőtt emlékeztettem volna magam a neveltetésemre. Amennyiben Lady Isobel hozzátett valamit, úgy illedelmesen megvártam, hogy befejezze a mondandóját, és esetleg Sir Llewellyn is reagáljon rá, csak azután szólaltam meg.
- Hogy telt a napja, Sir Llewellyn? - érdeklődtem egy kissé oldalra billentve a fejem. Ügyeltem rá, hogy az arcomon ott maradjon a kedves mosolyom, de közben nem tudtam nem észrevenni a feszültség vibrálását az arcvonásain és az indulat lángjait a szemeiben. Pontosan emlékeztem a kézfeje látványára is... Lady Isobel társaságában azonban nem mertem konkrétan szembesíteni az aggodalmaimmal. |
Láttam, hogy Lady Ysolde hangulata derűsebb lett, a válaszaimtól. Amitól nekem is jó kedvem lett. Közben eszembe jutott, hogy néhány hozzám hasonló úrinő néha elég távolságtartó szokott lenni. De ahogy elnéztem - hozzám hasonlóan - Lady Ysolde is közvetlen volt a maga módján. Aztán amikor meghallottam a tancsát, hogy próbáljak jobban vigyázni a hűvösebb időszakokban, akkor először csak szélesebb mosolyra húztam a a számat. Majd amikor a kissé felszínesnek ható mondatát is meghallottam, akkor is tartottam a mosolyt. De rögtön utána meg is szólalatam:
- Köszönöm a hasznos tanácsát! - természetemből adódóan ezt is derűsen jelentettem ki.
Mikor éreztem, hogy a témánk a házasság lesz, akkor eldöntöttem, hogy ezt még befejezzük, de nem tárgyalunk róla tovább, mert ez nem olyan téma, amit bárkivel meg lehett vitatni minden további frusztráció nélkül. Szóval amit eddig mondtam, azt már nem cifrázom tovább, hanem ezt még megvitatjuk, aztán maradhat is annyiban. Már amennyiben Lady Ysolde is így kívánja. Na igen, édesapámnak tényleg határozott elképzelései vannak, de ha sokáig az ellenkezőt hajtogatjuk, akkor egy idő után el fog bizonytalanodni. Legalábbis Charles fivérem pélájából remélem. Ezt követően meghallottam a hölgy a lehető legszűkszavúbb válaszát, akkor már tudtam, hogy erről inkább nem szeretne nagyon beszélni. Így nem is vettem fel a tolakodó hangnemet, és hagytam a dolgot. El is gondolkoztam közben azon, hogy ha a fivérem megnősül, akkor kedvelni fogom a sógornőmet, vagy inkább kerülném a társaságát? De egy kis idő után már nem is foglalkoztatott a téma, mert ez a bátyám dolga. Amíg én magam is elmerengtem egy kicsit a gondolataimban, addig láttam hogy beszélgető társam is ugyanezt teszi.
- Igen, nem tett rám túl jó benyomást, de lehet hogy a jövőben változhat az impresszióm az úrral kapcsolatban. Ismerek néhány olyan házaspárt, akik amikor összeházasodtak, akkor még nem éreztek semmi kötődést egymást iránt. De amikor rájöttek, hogy úgy is egymásra lettek kényszerülve, akkor felfedezték a közöttük dúló szenvedélyt - fejtettem ki a gondolataimat, költői átéléssel. De amikor jött a következő kérdés, akkor egy kicsit el kellett gondolkoznom - Az előbbi példa miatt nem szándékozom csak ezügyben szembe szállni az édesapámmal. De a családon belül kötöttünk egy egyeszséget, hogy nem kényszerít senkihez. Ő csak ajánl úrakat, és akivel megtaláljuk a közös hangot, akkor elrendezi a házasságot. De ez nem keverendő a bemutatással, mert csak megemlíti a nevüket. Szóval a lényeg, hogy a fivérem kiharcolta nekem a választás jogát. Az utóbbi kérdésére válaszolva, konkrét vágyaim nincsenek, hogy kikkel szeretnék találkozni. De attól még jó, ha tudom, hogy kiknek milyen a személyiségük. De hogy egy példát mondjak, Sir Llewellynnal gyakran összefutunk a palotában, és az udvarhölgyek között terjedő pletykák ellenére azért megismerném jobban. - válaszoltam egy kicsit hosszan - De szerintem elég ebből a témából, nem igazán jó, ha nagyon belemélyedünk a részletekbe. - tettem hozzá.
Miközben vártam a reakcióját, határozott és indulatos lépteket hallottam meg közeledni, amire fel is figyeltem. Ahogy közeledett, egyre jobban felismertem benne Sir Llewellynt. Biztos nem volt valami fényes napja, amire pontosan azért nem fogok rákérdezni, mert ez a saját ügye. Bár ez nem jelenti azt, hogy ne lennék kiváncsi.
- Sir Llewellyn - pukedliztem mikor odaért hozzánk, miközben a két kezemmel megfogtam a szoknyám két szélét - Köszönöm szépen a bókot. Nem zavart meg semmi fontosat - szólaltam meg. Aztán hagytam, hogy Lady Ysolde is megszólaljon. Mert hogy egymás szavába nem illik vágni. |
Átkoztam a percet, amikor hagytam magam rábeszélni arra, hogy a délutánt a sógorommal, és a katonáival töltsem; Na nem azért, mert olyan kemény fickók lettek volna, akik könnyűszerrel elbánnak egy magamfajta lovaggal. Otrombaságuk, ocsmány vicceik azonban mélyen sértettek – pedig eddig azt gondoltam, hogy az én arcpirító megjegyzéseim nem valók társaságba. Amikor egyikük a húgomat vette a szájára, és nem éppen kellemes szavakkal illette a királynét, elszakadt az idegeimet helyén tartó cérna, majd egyszerűen bemostam a királyi testőrség nagy tiszteletben álló tagjának.
Fortyogó dühvel hagytam ott az egész szedett-vedett bagázst, és indulatos léptekkel egyenesen az istálló felé haladtam. Tudtam jól, hogy Thelion nem hű a testvéremhez, hiszen a legtöbb férfit sújtja ama átok, hogy nem bír a forró vérével, de azt magam sem gondoltam, hogy engedi, hogy tulajdon emberei élcelődjenek ily’ tisztességtelenül Isanda női bájain, és tudtán kívül megalázzák szegény teremtést. Hogy gondolhatta az az átkozott, hogy szó nélkül hagyom? pattogott fejemben a kérdés, majd morcos hangon letromfoltam egy cselédet, aki volt olyan merész, hogy megkérdezze, miben segíthet. Később persze megbántam, de nemesként sosem kértem volna bocsánatot egy engem szolgálótól.
Hevesen rontottam be az ajtón, hosszú léptekkel azon állás felé sietvén, amelyben már évekkel ezelőtt elszállásolták Ergont. Szükségem volt egy kis magányra, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy mitévő legyek a megszerzett tudással. Nem tudtam, hogy az lesz-e jobb, ha hallgatok, vagy ha inkább beavatom a húgomat abba, hogy mi folyik a háta mögött, ámbár utóbbival mélyen megbántanám. Most az egyszer nem bántam volna, ha valaki olyantól kérhetnék tanácsot, akiben megbízom.
Először csak azt hittem, hogy a tudatalattim játszik velem, amikor ismerős hangokra lettem figyelmes. Dallamos női beszéd szűrődött felém a folyosó egy távolabbi pontjából, amelyhez hamarost két test, és arc társult. A füstölgés annyira elterelte a figyelmem, hogy csak akkor vettem észre őket, mikor már bizalmasért fohászkodtam az Istenekhez. Tudtam jól, hogy esélyem sincs kikerülni a párost, hiszen lépteim indulatos dobogása már bizonyára felfedte érkezésem. Erőszakosan próbáltam rendezni vonásaimat, hogy legalább egy futólagos, barátságos mosolyra fussa, amíg köszöntöm őket, majd csendesen tovább állok. Eszembe sem jutott megzavarni barátnői csevegésüket, bár a szőke hajkorona láttán önzőn megfordult a fejemben, hogy talán Lady Ysolde megoldást jelenthetne a problémámra.
- Lady Isobel – hajoltam meg először a hercegnő egyik udvarhölgye előtt, akit nagyon is jól ismertem, hiszen akárcsak én, a kisasszony is a palota vendégszeretetét élvezte. – Ha szabad megjegyeznem, éppen olyan elragadóan fest, mint mindig – bókoltam finoman, kezeimet a hátam mögé rejtve. Csak most vettem észre, hogy az ütéstől az öklöm kissé felrepedt, és a vér kiserkent a bőröm alól. Nem akartam, hogy lássák. Amennyiben a barnahajú teremtés fogadta üdvözlésem, Lady Ysolde felé fordultam.
- Öröm Önt újra látni, Lady Ysolde. Szépsége beragyogja a napomat – bókoltam, finom meghajlást intézve a főtanácsos leánya előtt. – Remélem nem zavartam meg semmi fontosat – fűztem tovább a szavakat, immáron mind a két hölgy felé ugyanannyi figyelmet szentelve. Kissé zavarban voltam, hogy öltözékem nem megfelelő eme úri társasághoz, hiszen a csizmán túl csak egy fekete lovaglónadrágot, és fehér ingujjat viseltem; utóbbi gombjai egészen a mellkasom közepéig ki voltak nyitva. Próbáltam udvarias mosolyt mímelni, de a bennem fortyogó indulat nem hagyta rendeződni vonásaimat. |
Megmosolyogtatott a válasza, de annak még jobban örültem, hogy a derűsnek szánt megjegyzésemre is halk nevetéssel válaszolt, nem pedig egy kínos, erőltetett mosollyal. A jólneveltsége érződött a visszafogottságában, de annyira nem volt zavaró, mint úgy általában az úrihölgyeknél. Nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, miért éreztem így, de azt hiszem az lehetett az oka, hogy Lady Isobel nem próbálta tudatosan elnyomni magában a kedvesség és az őszinteség ösztönét. Nem volt olyan kimért, mint ahogy bármelyik másik hölgy viselkedett volna a helyében.
- Legjobb lenne, ha nagyon vigyázna magára a hűvös időszakokban - csóváltam a fejem elkomorodva, mikor elmondta, hogy nem örvend túlságosan jó egészségnek. - Az egészsége nem játék - tettem hozzá, kis híján grimaszt vágva a felszínes, semmitmondó kijelentéshez.
Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy az udvarias, monoton bájolgás színjátékát képtelen vagyok néhány percnél tovább fenntartani. Lady Isobel valóban kivételesen barátságosnak tűnt a maga nemében, de még a vele való társalgás is megkívánta ezeket az üres szófordulatokat, amiktől mindig kirázott a hideg, még akkor is, ha tudtam: muszáj használnom őket. Vagy inkább főleg akkor...
A házasság témája egy kicsit elterelte a figyelmem, de azt nem mondhatnám, hogy a jó irányba. Örültem, hogy Lady Isobel magáról kezdett beszélni, mert ez számomra olyasmi volt, amiről nem szívesen beszéltem senkivel. A bácsikám teljesen más volt, vele mindent meg tudtam beszélni anélkül, hogy kellemetlenül éreztem volna magam, hiszen ő mindig megértett és mellettem állt. Bármennyire is szimpatikus volt viszont számomra Lady Isobel, tudtam, hogy ez nem olyasmi, amit szabadon, feszélyezettség nélkül meg tudnék vele beszélni.
- Az édesapjának csakugyan határozott elképzelései lehetnek, ha még a fivérére is a saját akaratát igyekezett ráerőltetni - vontam fel a szemöldököm meglepve. A következő kérdése egy kissé váratlanul ért, de igyekeztem a lehető legszűkszavúbb lenni anélkül, hogy ez túlságosan is egyértelmű lett volna. - Nem, még nem került sor ilyesmire.
Szerencsére, tettem hozzá gondolatban. De talán már csak idő kérdése... Nagyot sóhajtva próbáltam száműzni az egyre keserűbb gondolatokat a fejemből, hirtelen mindennél jobban vágytam arra a bizonyos szabadulásra innen. Komolyan elmerengtem rajta, hogy mi lenne, ha egyszerűen semmibe venném az apám parancsát és kilovagolnék egyedül. Én tudtam, hogy nem lenne semmi bajom, így ha apám nem tudná meg... Ha nem is feltételezi, hogy egy kicsit megszököm az udvarból, akkor egészen biztosan nem kérdezné ilyesmiről az őröket, ebben biztos voltam.
A gondolat gyorsan felvillanyozott, megszabadítva a félelmeim okozta mélabútól is. Miért is kellene nekem betartanom az apám által alkotott szabályokat, ha tudom, hogy nincs rá oka? Kiváló lovas voltam és tudtam vigyázni magamra. Ha kardot nem is vihettem magammal - nyilvánvaló okoknál fogva -, a combomra erősített hosszú pengéjű tőr mindig ott bujkált a szoknyám jótékony takarásában. Amiről pedig az apám nem tud, az nem is fáj neki.
Lady Isobel szavai rántottam vissza a valóságba, igyekeztem koncentrálni arra, amit mond.
- Sir Castleroy? - kérdeztem vissza elgondolkozva. - Hallottam már a nevét, de attól tartok, nem ismerem. Nem tett Önre túl jó benyomást, ha jól veszem ki a szavaiból, de remélem, az édesapja megértő volt ezzel kapcsolatban.
A fejemben már az apró kihágásom részleteit terveztem, de ügyeltem rá, hogy ez az arcomon ne látszódjon. Tudtam, hogy amíg még tudom, fenn kell tartanom a kifogástalan neveltetésű Lady Ysolde Olwyn szerepét, ha pedig végképp nem megy, majd valahogy kimentem magam. Arelar is biztosan örülne végre egy kis kirándulásnak.
- És Ön csak az édesapja akaratának veti alá magát, Lady Isobel? - kérdeztem aztán, de nem ütöttem meg tolakodó hangnemet, hogy tudja: nem muszáj válaszolnia, ha nem szeretne. - Vagy van esetleg valaki a fővárosban, akivel önszántából is szívesen találkozna?
Az udvarban élőket mindig az ilyen dolgok foglalkoztatták, éppen ezért kérdeztem rá én is, noha tudtam, hogy ha tőlem ilyesmit kérdezne valaki, nehezemre esne nem elsétálni egyetlen szó nélkül. Magam is meglepődtem azonban, hogy miközben a válaszára vártam, akaratlanul is eszembe jutott, hogy vajon Lady Isobel is egyike lehet-e azoknak, akiket magával ragadott a királyné fivérének bűvköre. Hiszen udvarhölgy volt, alighanem gyakorta találkozhatott Sir Llewellynnel a palotában... Egy kissé elbizonytalanodtam, hogy talán kevesebb ideig leszek képes fenntartani a társalgást, mint reméltem. Nem voltam biztos benne, hogy folytatni tudom a beszélgetést, ha éppen Sir Llewellynt kellene hozzá kibeszélnem a háta mögött. |
Lady Ysolde tárasága különösen kellmes volt, bár én bárkivel el tudnák csevegni, akár egy szolgálóval is. Na ez túlzás, de legalább érzékeltettem, hogy mennyire nyitott tudok lenni. Gyorsan elgondolkoztam ezen. Drusala hercegnőn és a többi udvarhölgyön kívül nem nagyon beszélgettem senkivel. Legfeljebb csak felszínes csevegéseket folytattam, nem mintha ennek a társalgásnak nem lenne felszínes beütése. Ahogy figyeltem, éreztem, hogy pozitív benyomása van rólam, ami nem felesleges dolog.
- Akkor sok szerencsét a legközelebbi alkalomra, amikor megkéri a nagybátyját, hogy lovagoljon ki Önnel - mosolyogtam barátságosan, mert a temperamentumom ezt megkívánta - Hát az sohasem árt - nevettem fel én is halkan. Aztán amikor összevonta a szemöldökét, már sejtettem, hogy mi lesz a következő megszólalása. Az egészségügyi állapotom sohasem volt a legfényesebb.
- Igen, sajnos gyakorta gyengélkedem. Főleg a hideg téli napokon. Emlékszem gyermekkoromból, hogy szinte minden esztendőben jobbik esetben megfáztam. Rosszabbik esetben pedig hőemelkedésem volt. - válaszoltam komoly, illetve elgondolkozó tekintettel. De aztán jött a házasodási téma, ami Lady Ysolde számára sem volt pozitív. Sőt, szerintem a nemesi körökben senkinek sem kellemes ez a téma, főleg nem a nők körében. Hiszen sokak szemében, főleg az édesapám gondolatai szerint ez egy tökéletes politikai fegyver. Mint minden hozzánk közel lévő személy tudja, atyám legföbb célja, hogy egyre feljebb emelje a családot a társadalami ranglétrán. Charles pedig apámmal szemben oly' makacs tud lenni, szóval egy idő után apám már nem is erőltette nála a témát.
- Igen, édesapám már a fivéremnél is próbálkozott pár éve, de Charles testvéremet annyira nem foglalkozott, hogy egy idő után atyámat se foglalkoztatta. Egyébiránt ha ez nem számít nagyon személyes kérdésnek, akkor Önnek már mutatott be az apja imént említett férfiakat? Nem kell válaszolnia, ha nem szeretné. Ha ismeri Sir Eddard Castleroy urat, akkor ma reggelemet vele tölöttem, édesapám meggyőzésére. De hát a birtokunkon terjedő pletykákkal ellentétben nem valami szimpatikus úrról volt szó. - talán túl sokat fecsegtem, de mostmár nincs értelme ezzel foglalkozni. |
[47-28] [27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Sir Llewellyn nem felelt túlságosan is őszinte szavaimra, hiszen nem várt társaságunk akadt, akik jócskán megzavartak mindkettőnket. Határozottan éreztem azonban zöld szemeinek kutató pillantását magamon, miközben a talán meggondolatlanul kimondott szavak elhagyták az ajkaimat; nem tudtam, hogy vajon csak nem tudott, vagy nem is akart válaszolni. Tulajdonképpen azt is nehéz lett volna eldöntenem, hogy én melyik lehetőségnek őrültem volna jobban.
Másodszülött vagyok, így már kora gyermekkoromtól tudtam, hogy számomra odahaza nem teremhet babér. Önző érdekek vezettek ahhoz, hogy végül lovag akartam lenni; Nem a hazaszeretet, nem a harc iránti vágy – pusztán a dicsőség, és annak tudata, hogy lehetek valaki. Olyan hírnevet akartam szerezni, amit apám orra alá dörgölhetek bizonyítékául annak, hogy rossz fiát választotta kedvencének.
Végighallgattam Lady Ysolde-ot is, meg Sir Llewellyn-t is. Közben pedig láttam Thane szemeiben az indulatosságot, ha már az arcán nem lehet felfedezni. De valószínűleg amilyen pletykás az udvar néhány személye, egyszer úgy is megtudom, hogy mi idegesítette fel az urat. Vagy legalábbis egy megmásított változatot, ami csak közelít az igazsághoz. Közben felfigyeltem arra is, hogy a keze végig a háta mögött volt, mintha rejtegetne valamit. - Engem nem zavar az öltözködése, ha már egyszer nem számított társaságra - szólaltam meg, hiszen nem a ruha teszi az embert, hanem az ember a ruhát. De lehet hogy csak én gondolkodok így. Aztán amikor Lady Ysolde kérdésére csak tömören válaszolt, akkor én is tudtam, hogy nem szeretné ezt bővebben kifejteni. - Én nem lovagolni készülök, hanem épp a családi birtokról lovagoltam vissza a bátyám társaságával, de pár méterre innét szétváltunk - válaszoltam. Majd rá egy kicsivel megláttam a bátyámat Sir Llewellyn háta mögüli irányból. Aztán amikor ideért akkor illedelmesen üdvözölt minket. Aztán elkért engem, mire én csak ennyit mondtam - Akkor örülök, hogy találkoztunk! Engedelmükkel...! - pukedliztem gyorsan és nem túl mélyet és mentem is. De aztán pár lépés után hátranéztem, ezzel még megpillantva hogy a Sir keze miért volt a háta mögött. Ezek után elkeptam a tekintetem és Charles fivéremmel kezdtem el beszélgetni.