|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 10:52 - |
A legendák szerint Nemetona a védelmező istennője minden mágikus helynek, mint például a köröknek és a mágikus ligeteknek. Nem volt kérdés hát, hogy a Mágusok otthonául szolgáló kőtornyokat neki szentelik - reménykedtek abban, hogy az istennő védelmező ölében maguk is békében élhetnek.
Nemetona Fehér Kőtornyai már messziről kimagasodnak a Morrigui puszta lápvidékéből. Maga az épületegyüttes három, szorosan egymásba kapaszkodó toronyból áll, de hozzájuk eljutni sem egyszerű, hiszen a láp híres trükkösségéről. Egy fehér, karcsú híd vezet a vaskos kapukig. A híd elején és közvetlenül a bejárat előtt is őrök strázsálnak, akik könnyedén kipenderítik azt, akinek nincs keresnivalója a környéken. Az ajtót a farkába harapó, sárkányfejű kígyó díszíti, amely az Első Összecsapások emlékeztetője. A Mágia hatalmas, de könnyedén elpusztíthatja azt, aki használja.
A bejárat a legalacsonyabb toronyba nyílik, amelynek földszintjén az előcsarnok található, ahol újabb lovagokba botolhatunk, akik addig marasztalnak, amíg Theadas Főmágus, vagy Morrowind Főparancsnok személyesen nem vet ránk egy pillantást, és dönt arról, hogy tovább haladhatunk-e. Ez a torony ad szállást a vendégeknek, és a katonáknak, akiket Kőtornyok őrzésére szenteltek fel.
A második toronyba egy lépcsőn, és egy, a két épület között áthidaló fedett átjárón lehet eljutni. Ennek földszintje ad otthont a könyvtárnak; Magas, széles terem, melynek plafonig érő polcait roskadásig megpakolták könyvekkel. A fényről díszes ólomüvegablakok, és fáklyák gondoskodnak. Az második emeleten találhatóak a gyakorlószobák, és a bájitallabor, melynek levegőjét mindig belengi az éppen készülő italok gőze. A legfelső szinten van a Főmágus szobája, és a csillagvizsgáló.
A harmadik toronyba szintén egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Ennek az épületszárnynak a földszintjén található a konyha, és az étkező. A második szinten vannak a tanoncok hálótermei - a lányok, és a fiúk külön-külön hálótermeken osztoznak. A felsőbb szinteken pedig a teljesjogú Mágusok élik mindennapjaikat.
A Kőtornyokhoz tartozik egy botanikus kert, és egy kisebb istálló - utóbbiban a Begyűjtők lovait tartják. |
[51-32] [31-12] [11-1]
Botorság lett volna szent meggyőződéssel tovább áltatnom a fiút arról, hogy a tanítólány élve megúszhatja a kalandot; Ha úgy is volt, ahogy a vén Ser Jonah állította, két Begyűjtő akkor is halott, és ezért Morrowind parancsnok követelni fogja a tettes kézre kerítését – könnyen lehet, hogy pusztán csak azért veszik majd Ara Shalot fejét, hogy az ügy ne maradjon lezáratlan.
Eltökélt, gondoltam kék szemeimet továbbra is teljes érdeklődéssel függesztvén a fiúra. Megmagyarázhatatlan parázs gyulladt a fiatal szemekben, amely felkorbácsolta ösztöneimet. Egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy megakadályozhatom szándékait azzal, ha folytonosan nemet mondok.
- Nem tudnád – mondtam könnyedén, kezem a kardom markolatára fektetve; a mozdulat nem volt fenyegető, csak türelmetlen. Trevan harciassága kezdett immár teher lenni, csak idő kérdése volt, hogy bármelyik társam felfigyeljen ránk, és közbelépjen; Egyiküknek sem esett volna nehezére, hogy lekeverjen egyet egy nagyszájú, tiszteletlen kölyöknek még akkor sem, ha tudták, hogy ki fiú apja.
- Ha velünk jössz, Te veszel oda a vadonban! Szerinted Ő ezt akarná? – kérdeztem, immáron legutolsó kísérletemet téve arra, hogy megmásítsam gondolatait. Némileg megnyugodva vettem tudomásul, amikor sértődötten elvonult a tornyok irányába. Rekedt sóhajjal engedtem ki a tüdőmbe rekedt levegőt, miközben katonás léptekkel megindultam társaim irányába.
Sába türelmetlen toporzékolással várta, hogy átvessem a hátán a nyeregtáskát, és meghúzzam a hevedereket; A kanca épp annyira tudta, hogy nagy úgy vár ránk, mint amennyire én magam is tudtam.
- Szerinted a fiú képes lesz kivárni, amíg mi elvégezzük a dolgunkat? – kérdeztem az állattól, s mintha az csak értené, egyetlen mélyről jövő horkantással adta tudtomra a véleményét. – Hát szerintem sem…
LEZÁRT KÖR! |
 Láttam a begyűjtő arcán a pillanat törtrésze alatt végbemenő változást. Jól tudtam, hogy kijelentésem miatt kiröhöghetne, de merészségem miatt még akár képen is törölhetne ha úgy tartja kedve épp; de ő egyiket sem tette, sőt érdeklődni kezdett. Nem értette, hát hogy is érthette volna a tetteim mögötti motivációt... Egy begyűjtő soha nem érthette meg azt az érzést, mikor elszakítják mindentől amit szeret. Nem érthette meg milyen az, mikor börtönbe taszítják, de mégis talál olyan embert, akire számíthat, akit barátjának nevezhet. De legfőképp hogy is érthette volna meg azt, hogy azt a barátot, azt a nehezen megszerzett szeretett személyt elszakítják tőle és a halálát ígérik, mint igazságtételt? Nem, ahhoz túlságosan elvakította őket a hitük, vetették azt bármibe is, hogy ilyen érzéseket megértsenek.
- Én meg tudnám menteni. - feleltem a kérdésére, magabiztosságomból nem veszítve. - Tőled, tőlük, ettől az egésztől... - mondtam harciasan, először rátekintve, majd kezeimmel a begyűjtők csapata felé intve. Magam sem hittem el a szavaim, hogy azok az én szám hagyják el. Egészen eddig szerettem a feltűnést kerülni, most mégis én voltam az aki az igazáért küzd csöppet sem bölcs hangnemet megütve egy nagyobb hatalommal szemben.
Miután elhallgattam, szavaimat átgondolva szólalt meg újból. Elfintorodtam, felső ajkam felhúzva tekintettem félre. Tudtam jól hova halad a beszélgetésünk és nem tudott érdekelni, hogy mi nyűgözi le, vagy mi nem. Nem akartam hallani az elkerülhetetlen válaszát, amit egyre inkább csak tolt maga előtt, egészen addig húzva a válaszadást, míg neki kényelmes volt. Elegem volt a kifogásokból, a hazugságokból, elegem volt mindenből amit ez a Torony próbált elhitetni velem: hogy egy senki vagyok, akit a szülei puszta kötelességből vetettek a farkasok elé, mert ők nem hibázhatnak... Csak én.
- Lehet. - adtam neki igazat, szemöldökeim vészesen húzva össze homlokomon. - De lehet nem. Honnan is tudhatnád? De nem is fogod kideríteni, ne is próbálj hazudni... És úgy mi értelme az egésznek? Az a nő akit szeretek értelmetlen halált fog halni néhány téveszme miatt, néhány ostoba, magát lángelmének, megváltónak tartó ember döntése miatt, mert... - minden egyes szó amit kiejtettem csak növelni tudta a bennem égő lángokat, és a gúny tengerében úszott, míg nem félbe kellett szakítanom egyre emelkedő hangnemű mondandóm, észrevéve, hogy kezem önkénytelenül is ökölbe szorul. Abbahagytam, nem szólaltam többet, csak figyeltem ahogy ő immáron valóban nekiindul és azt javasolja, hogy forduljak az isteneihez. Hűséggel tartoztam ezt az emlékeztetése nélkül is tudtam; de nem a fantázia szüleményeinek, hanem magamnak.
Államat felszegve fordultam sarkon látván, hogy egészen addig nem mozdul. Úgy tettem, mint aki visszaindul a szállására megadva magát a nagyobb hatalomnak, holott nem zártam le magamban a történteket. Nem volt szükségem az engedélyére, ahhoz, hogy velük tartsak. Nem kellett még csak velük sem tartanom... Tudtam mi volt a hozománya annak amit terveztem, de akkor már nem tudott érdekelni, hogy szilárd hitet vetettem bele: hitet magamba.
Az istállónál álltam meg, az egyik még ott békésen eszegető lóval szemben. Érdektelenül fordította el szép fejét, azonban kezembe egy almát véve csalogattam oda magamhoz és simogattam meg fekete üstökét, arra várva, hogy az induló begyűjtök csapta lárma elhalkuljon, majd teljesen megszűnjön. - Vár ránk egy kaland... - tekintettem az állat barna szemeibe, aki mintha csak válaszolt volna prüszkölt egyet. |
Veletek tartok, a két rövidke szó hosszú másodpercekig függött a fiú és köztem. Sötét szemöldököm centikkel emelkedett kék szemeim felé, amelyek hitetlen villanással állapodtak meg az ifjú máguson. Egy pillanattal korábban kész voltam elhátrálni tőle, hogy csatlakozzam társaimhoz a ránk szabott küldetésben, most azonban minden érdeklődésem ezen tanoncra irányult. Tudni akartam, hogy mi járhat a fejében – mi az, amely efféle kijelentésre sarkallja, miközben maga is tudja, úgy is nemet mondok.
- Velünk tartasz? – hangom nem volt vádló, sőt, derűsnek sem volt mondható. Talán társaim szemében kijelentése gúny tárgyává emelte volna, számomra azonban merészsége, és határozottsága őszinte bámulatot váltott ki. Két karom makacsul font béklyót mellkasom előtt, ahogy ismét tettem egy lépést a zöldfülű felé; igyekeztem nem fenyegető lenni, de ha hátrált, nem jelentett gondot.
- Miért tennéd? – fűztem tovább a szavakat, mintha magyarázat nélkül nem is sejthetném, hogy mi minden mozgolódik ifjú elméjében, és heves lelkében. – Mit tudnál tenni a barátodért, amit én nem? – kérdeztem, és kész voltam arra, hogy türelmesen meghallgassam, bármi is az, amit mondani kíván nekem.
- A barátod iránti hűséget lenyűgöz engem, Trevan Agenyr – szóltam végül, ha elhallgatott. Próbáltam kíméletesen megfogalmazni annak egyszerű okait, hogy miért nem tarthat velünk a küldetésre anélkül, hogy komoly sértést mérnék egyébként is megsebzett önbecsülésére. Bárhogyan is, de le kellett beszélnem erről az ostoba gondolatról, különben nemcsak Morrowind, de Theadas is fejemet veszi. Voltak olyan dolgok, amelyektől még hőn szeretet isteneim sem tudtak volna megmenekíteni engem.
- Ha tehetném, sem engedélyezném, hogy velünk jöjj. A kinti világ nem viseltetik befogadóan az olyan gyermekekkel, mint amilyen te is vagy… Azt sem tudhatod biztosan, hogy tanítódat nem-e emésztette fel teljesen a sötétség; Könnyen lehet, hogy azaz asszony már nem azaz ember, akit szeretsz – akaratlan hangsúlyoztam ki az utolsó szót; nem tudom, hogy saját múltam megtévelyedésének jelképe volt, vagy a kölyök szavai és kitörései mögött felsejlő valódi ok. Talán, ha lett volna időm rá, a végén rájövök, de időközben a társaim valóban szedelődzködni kezdtek. Indulni kell!
- Hallgass rám, Trevan Agenyr – fordultam nyomatékosan a fiú felé, húzván az időt. – Vesd el a gondolataidat, és ha valóban hiszel Ara Shalott ártatlanságában, imádkozz érte! Ne feledd el, hogy kiknek tartozol hűséggel – mondtam, makacsul megvetve lábamat a fövenyben. Addig nem voltam hajlandó mozdulni, amíg a szavát nem adta arra, hogy nyugton marad. |
Nem voltam képes a világ fekete és fehérben látására, egyszerűen nem rám vallott volna ha nem keresem az okokat. Rövidke életemben próbáltam az engem körbe vevő világ minden arcát megismerni, a motivációt keresni minden fél lépésében. Kezdetekben csak arra akartam rájönni ami mindig is foglalkoztatott: miért kellett kitagadni azért, mert nevemen kívül őseimtől mást is örököltem? Meg akartam érteni, meg akartam tudni apám miért érzett irántam gyűlöletet, holott soha nem is tudhatta és nem is fogja tudni mivé növök fel... Próbáltam megérteni, Őt, őket, a családom, hogy ne váljak olyanná, mint társaim akikben nem maradt más csak harag múltjuk iránt;. Nem akartam követni a nyájat esztelenül az önsajnálat és gyűlölet berkeibe... Próbáltam megmaradni annak, aki voltam: Trevan Agenyrnek.
És Trevan Agenyr nem hajtott fejet, Trevan Agenyr kitartott az mellett akibe egyszer már hitet vetett és hitte, hogy valóban okot ad barátjának a büszkeségre; Akkor és ott azt kívántam bárcsak olyan lehetnék, mint Ő és a magamról alkotott mesés képem nem csak ábránd lenne... És ennél közelebb, mint akkor még soha nem értem ahhoz, hogy ez megvalósulhasson: Csak egy lépés, csak egy szó kellett ahhoz, hogy Trevan ne csak fantáziámban éljen.
"Az ima majd segít!" - hallottam a begyűjtő szavait visszhangozni fejemben, melybe talán máskor bele is törődtem volna, fejet hajtva bújtam volna vissza könyveim védelmébe... De az ima nem segített volna, mert az ima soha nem segített az olyanon, akitől teremtői elfordultak. Az ima nem segített volna megmenteni Arát tőlük, az ima nem tisztázta volna becsületét amikor már ezek kezében van. Bolond volt aki a szóban hitt és nem a tettekben, és Trevan... Ő nem hitt a szóban. Én voltam az aki segíteni tudott volna a lányon, én és csakis én voltam az aki tenni tudott volna valamit érte... Aki még megmenthette és nem az ima, holmi üres szó, holmi kitalált lényekhez.
- Veletek tartok. - emeltem fel fejem, államat felszegve. Határozott voltam amennyire csak tőlem tellett; nem bújtam se vörös fürtjeim mögé, se az összezavarodott tekintetem mögé. Nem akartam, hogy megsajnáljon vagy azt, hogy kijelentésemnek ellent tudjon mondani. Megtettem néhány lépést előre, hogy a begyűjtő kék szempárjába tekinthessek és válaszát várjam... mely már nem változtatott volna elhatározottságomon, hisz eldöntöttem: bármi is kell ahhoz, hogy segítsek a tanítón, hát segítek, kelljen hozzá bármit tennem. |
Az Isteneknek bizonyára szándékuk volt azzal, amikor megteremtették a Mágusokat; Talán tévedés volt részükről, hiszen a Lidérckirály uralkodása alatt az Istenekben való hit is megkopni látszott, de egy percre sem kételkedtem abban, hogy csak jót akartak a teremtésükkel. Azonban van úgy, hogy hiába a jó szándék, egyetlen aprócska hiba is megbélyegezheti a végeredményt. Az Istenek sem mindig tökéletesek, bármennyire nehéz is volt ez a felismerés, előfordulhat, hogy néha Ők is tévedhetnek.
Mindig is volt, és mindig is lesz ellenérzésem a varázshasználókkal szemben, de nem osztoztam sok társam elképzeléseiben azzal kapcsolatban, hogy mindegyikük eredendően gonosz volna. A Mágusok közt éppen úgy léteztek jó emberek, mint a mágia nélküliek között akasztanivaló gonosztevők, és vice-versa. Volt idő, amikor közelebb éreztem magam a mágusokhoz, mint tulajdon társaimhoz, Fiona azonban elérte, hogy kételyekkel telve forduljak mindenki felé, aki képességeiben különbözik az átlagostól, és ezért, a valamivel fogékonyabb a sötét oldal csábítására. Kettős érzelmeim voltak velük kapcsolatban.
Abban a pillanatban azonban valójában nem is a Mágust láttam Trevan Agenyrben, hanem a gyermeket. Egy aggódó gyermeket. Különösnek tartottam a hangjában és vonásaiban tükröződő érzelmeket, hiszen egy perccel korábban úgy tűnt, Ő maga is biztos az lány bűnösségében. Kék szemeim fagyos nyugalommal időztek el a szeplős vonásokon, de aztán vállat vontam. Nem az én tisztem volt megítélni, hogy igaz, vagy hamis, bármi is az, amit a zöldfülű hinni vélt, hanem az Isteneké.
- Megteszem, amit meg kell tennem, Trevan – sóhajtottam kérlelő szavait hallván, de ezzel együtt nem ígértem semmit. Bármit is akart volna mondani Ara Shalott, jelen pillanatban bűnös volt, és a bűnösöknek bűnhődniük kell. Bár jómagam valóban ragaszkodtam volna a tisztes tárgyaláshoz, a kompániát nem én vezettem; Ha a felettesünk úgy dönt, hogy helyben ki kell végeznünk a nőt, nincs ellenkezés – ezt azonban nem köthettem a tanonc orrára, kitudja, miféle ostoba ötletei támadnának.
- Biztosan büszkeséggel töltené el, ha tudná, hogy ilyen barátja van – mondtam végül, és amennyiben nem húzódott el, a hozzá közelebb eső tenyeremet egy pillanatra a vállára tettem. Időközben megérkezett az egységparancsnok, a többiek pedig szedelőzködni kezdtek az úthoz. Ideje volt elköszönnünk.
- Imádkozz, fiú! Az ima majd segít! – mondtam, majd elhátráltam tőle, hogy csatlakozzam a társaimhoz. Bármit is akart mondani, azt most kellett megtennie, különben nem volt rá több lehetősége. |
"Vigyázz jobban." Talán az egyike volt azon szavaknak amiket ritkán lehetett hallani egy begyűjtő szájából. Mikor fiatal - vagyis fiatalabb - voltam talán akkor hallottam utoljára bármi hasonló, a megnyugtatás látszatát keltőt a Torony bármely őrének szájából... De akkor sem azért, mert egy összezavarodott kisgyermek voltam, aki azt sem tudta mi rosszat vétett a világ ellen, hanem mert egy kisgyermek voltam aki az Agenyr nevet viselte. Pár éven belül már az sem jelentett semmit, honnan jöttem: rájöttek ők is, hogy a családomat nem érdekli, hogy élek vagy halok, egy lettem a sok mágus közül, akiket vére hátrahagyott. Nem értettem hát, hogy a begyűjtő mit törődött épségemmel, elvégre kevesebb mágus egyenlő volt a kevesebb munkával és felelősséggel, aminek az ő helyzetükben bizonyos örültem volna.
- Abban egy pillanatra sem kételkedtem. - fűztem hozzá kijelentéséhez, miszerint Ara meglakol a bűneiért. Szememben nem lett volna bűn az amit tett, hisz csak szabad akart lenni, mint oly sokan mások... én csak azért nehezteltem rá, mert nem szólt nekem és a céljáért embereket ölt, akik lehet semmiben sem vétkeztek.
További gondolataihoz nem fűztem hozzá semmit, csak aprót bólintottam, minthogyha azt az bölcseleti és tanító szándékú mondatot ne hallottam volna már ezerszer ami ajkait buzgón elhagyta. Egyedül akkor emeltem fel tekintetem és csillantak meg zöld szemeim érdeklődéssel, mikor Sir Jonah neve szóba került. Ara sokszor emlegette a lovász nevét, minden bizonnyal közeli barátok lehettek - és a begyűjtő által megosztott gondolatok is erről biztosítottak.
Igazat akartam adni a lovász szavainak, próbáltam én is abban hinni amiben ő, hogy a tanítónő ártatlan... de próbáltam nem gondolni arra az eshetőségre, hogy baja esett. Vele ellentétben azonban nem akartam a begyűjtő előtt azt bizonygatni, hogy Ara ártatlan, mert én sem tudhattam biztosra ennek a tényét. Nem véletlenül nem reagáltam rá semmit, csak sóhajtva egyet megráztam a fejem. Ara valóban elköszönt volna ilyen helyzetben... nem vallt rá az, amit tett.
- Az Istenek útja mindig kifürkészhetetlen, Ser. Ez talán az első dolog amit életemben megtanultam. - feleltem égésnyomos tenyeremre pillantva, majd vissza a begyűjtőre. Hisz ki gondolta volna azt, hogy Istenei egy ilyen régi múltra visszavezethető családból választanak ki majd valakit, hogy egy Toronyban sínylődjön egész életében? Még tulajdon apám sem mert volna ilyenre gondolni, de legalább azok a nagyobb erők, akik mindent így intéztek jót mulathattak sorsomon.
- Ami pedig a tanítónőt illeti... - néztem egyenesen a begyűjtő kék szempárjába, hangomban és tekintetemben is elszántsággal. - ...próbálják meg először meghallgatni, hátha van mit mondania. - mondtam, sőt inkább kérleltem az előttem álló férfit. - Ha akárki, akkor ő nem az, aki embereket öl az önös céljaiért. Előbb vetné le magát a Torony legfelső szintjéről, ha azzal megmentene valakit... még ha a valaki egy begyűjtőt is.
Akármi is volt a válasza, az nem biztosított arról, hogy eleget is tesz kérésemnek. Jobb szerettem volna velük tartani és ott lenni, mikor megtalálják a tanítónőt, megbizonyosodni arról, hogy valóban adtak neki esélyt - de erre nem láttam lehetőséget... Ki hallott már olyanról, hogy egy hajtóvadászatra egy mágust is magukkal vinnének?
Akármit is szólt, biccentéssel jeleztem, hogy megértettem és hacsak nem volt más amit szólni kívánt volna hozzám hátraléptem és sarkon fordultam, azzal a céllal téve meg egy lépést, hogy visszavonulok oda, ahol a magamfajtát még meg is tűrték. |
Trevan Agenyr; Vér szerint a puszta uralkodói családjának tagja volt, ám jogait abban a pillanatban elvesztette, hogy világossá vált, miféle örökség csörgedezik az ereiben. Kényes helyzetben volt, hiszen nemesnek született, de a toronyban nem volt több egy Mágusnál, eltekintve attól az apróságtól, hogy az Ő nevét, a többiekkel ellentétben, a minden Begyűjtő ismerte. Hírhedt volt a köreinkben.
Szenvtelensége nem botránkoztatott meg különösképpen. A fiatalok kivételes sajátossága, hogy azon szent meggyőződésben élnek, hogy többre érdemesebben az időseknél. Kételkedtem abban, hogy valóban szökni kívánna, így hamar el is rejtettem a kardomat a hüvelyébe, hogy kérdő szemekkel ránézzek.
- Vigyázz jobban – mondtam végül szelíd hangon tanácsolva saját életének megóvását. Hivatásomból, és a múltamból kifolyólag volt egy egészséges fenntartásom a varázshasználókkal szemben, de kételkedtem abban, hogy ez a fiatal gyermek bármi olyasmit készülne tenni velem, amelyet később megbánna.
Talán éppen ezért válaszoltam kérdéseire oly’ rezignált nyugalommal, és őszintén, pedig nem volt köze hozzá. Az, ami az egykori tanítóval történik, ha sikerül elkapnunk, az csak rá, a katonákra, és az Istenekre tartozott. Bármi is lesz, az előző kettőnek majdan el kell számolniuk az utóbbiak irányába, gondoltam.
- Meg fog bűnhődni a tetteiért, ne aggódj – őszintétlenül úgy tettem, mintha fintorát annak jeléül venném, hogy attól tart, az a ravasz bestia kicsúszik a kezeink közül, és büntetlenül megússza ádáz cselekedeteit. – Sok mindenkit becsapott, emiatt felesleges magadat ostoroznod! – fűztem hozzá bátorítóan.
Az én szememben a legtöbb Mágus egyforma volt; Az egykori kedvesemmel történtek után igyekeztem még távolabb sodródni tőlük, és éppen csak annyit törődni velük, amit feltétlenül szükséges. Botorság lett volna azt állítanom, hogy jól ismertem a veres hajú tanítólányt, mégis megtévesztett.
- Néha a legártalmatlanabb bárányok képébe rejtőznek el a leggonoszabb farkasok – fordultam oldalvást a fiú felé, kezeimet összefűzvén a hátam mögött. Kék szemeim a fiatal vonásokat fürkészték, reménykedvén abban, hogy leolvashatok arcáról bárminemű érzelmet a valódi terveivel kapcsolatosan.
- Sir Jonah, a lovász, az életére esküdött, hogy Ara Shalott ártatlan. Szent meggyőződése, hogy bármi is történt a falu határában, a leány nem tehet semmiről, és éppen úgy a körülmények áldozata Ő is, mint a társaink. Úgy hiszi, hogy baja eshetett odakint – magyaráztam tőlem szokatlan hosszúsággal, olyan titkokat osztván meg a tanonccal, amely kétségbe vonhatja egy bajtársam elméjének épségét; Mégis, volt valami az öreg szavaiban, ami az én lelkemben is elültette egy pillanatra a kétely magjait. Nem tudom, hogy pontosan mit akartam elérni a lovász képzelgésének továbbadásával, de folytattam.
- Az öreg szerint, ha Miss Shalott szökni készült volna, elbúcsúzik… Nem vall rá, hogy búcsú és útmutatás nélkül távozzék – utánoztam utolsó szavaimmal az öreg öblös, berith-vidéki dialektusát.
- A látszat, néha csal – sóhajtottam végül, de nem fejtettem ki, hogy ez esetben véleményem szerint, mit is jelent a látszat. - Az Istenek útja néha kifürkészhetetlen, Trevan. Ezt jegyezd meg jól. |
Nem ismertem név szerint Morrowinden kívül egy begyűjtőt sem, így az árnyékból kilépő katonát sem ismerhettem, vonásain épphogy csak egy pillanatra futtattam végig szemeim. Ha egy könyvben olvastam volna a katonákról, biztosra vettem, hogy pont így írták volna le őket: kisugárzása magabiztos volt, arcára volt írva a kötelességtudat és az ha bármi gyanúsat tennék nem habozna kardját a húsomba mélyeszteni puszta kötelességből.
Jobbnak láttam hát ha nem szólok vissza, megjegyzésére csak államat felvetve fújtam ki a levegőm. Nem állt szándékomban bizonygatni, hogy milyen könnyű is lett volna elugranom pengéje elől, hogy mire kettőt pislogott volna már haja lángokban állt volna vagy rosszabb... Nem lett volna bölcs dolog tőlem ilyen szavakkal dobálózni, hisz vehette volna könnyedén fenyegetésnek és nem csak erőm fitogtatásának.
- Igen. - erősítettem meg megállapítását, miszerint Trevan Agenyr voltam, de helyzetünkben ez a ráeszmélés mit sem számított. Mágus voltam, mint bármelyik másik társam, ő pedig egy begyűjtő akinek nevem sem adott okot arra, hogy ne szegezzen kardot nyakamnak. - Túl sokszor is, de tudok magamra vigyázni ha úgy adódik. - válaszoltam nem kevésbé fesztelenül, biztosan magamban. Ahogy a pengét visszacsúsztatta helyére úgy vettem magamhoz egy mély levegőt és léptem hátra egyet.
Nem lepődtem meg azon milyen nyugalommal is válaszolt kérdésemre, hisz mit is számított volna neki egy egyszerű mágus élete? Az arcomra kiülő kellemetlen grimaszon próbáltam úrrá lenni, de ahogy szavaival próbálta bizonygatni, hogy ő ragaszkodna a tárgyaláshoz az a fintor engedetlenül felkúszott arcomra. Nem hittem neki, de a démonszajha szó után meg kellett engednem magamnak egy hasonló mimikát, hisz ha ezt nem teszem meg még a végén öklöm emelem meg. Mi sem beszéltünk épp szeretettel a begyűjtőkről, de mindig meg tudtak lepni azzal, hogy ők milyen nyílt gyűlölettel beszéltek rólunk, mágusokról. Az pedig, hogy Aráról beszélt így nem esett épp jól fülemnek, még ha egyik felem igazat is adott volna szavainak.
- Természetesen. - mondtam számat lemondó vigyorra húzva, mikor azt mondta imádkozik lelke nyugalmáért és megcsóváltam fejem. Nem értettem egyet a törvény kezével és az ő módszereikkel sem, de nem érte meg volna vitázni a férfi nézeteivel. Nem lettek volna a toronyban begyűjtők ha tisztán láttak volna bármit is, nézeteink a szabadságról és a jogokról pedig teljesen különböztek... És ez így volt rendjén.
- Azt hittem. - feleltem kérdésére, immáron kék szempárjába tekintve, hisz csak ekkor fordult vissza hozzám. - Azt akartam hinni, hogy ismerem, de mindenki téved: Én kivételesen sokat.
Magam sem akartam elhinni hogy épp vele beszélgetek, hogy épp egy katona fog afelől érdeklődni, hogy ismertem e Arát. De az élet úgy látszik valóban kiszámíthatatlan, mert mostanában egyre több siralmas játékot játszik velem. |
Mint minden vadászat előtt, imádkoztam az Irgalmas Anyához, a Mindenek Atyjához, majd a harc és a józanság isteneihez. Csendesen, gondolataimba temetkezve ácsorogtam távol a többiektől, akik zengő nevetéssel adták a világ tudtára, mennyire vágytak már arra, hogy végre kionthassák valaki vérét. Tudtam jól, egyikük sem erőlteti meg magát azért, hogy a lány élve jusson vissza e falak mögé.
Elnéztem a két fiatal suhancot, akik vidáman, katonához méltatlanul várták az eljövendő ütközetet. Nem tudták még, hogy a halál nem tűr meg maga felett urat, és épp úgy erőt vehet rajtuk, mint a boszorkán.
A pengém könnyedén siklott ki hüvelyéből, és legalább ilyen könnyedén illeszkedett a mögöttem lopakodó nyakára. Kék szemeim ridegen vizslatták a fiatal vonásokat, miután számon kérőn felé fordultam. Fiatal volt, és szörnyen szeplős, de tekintete majdnem olyan tűzzel lángolt, mint a haja színe.
- Szenvtelen vagy ahhoz képest, hogy én szegezek fegyvert a Te nyakadhoz – vontam fel a szemöldököm harcias válaszát hallván, amit valamilyen érthetetlen módon, nagyon is szórakoztatónak véltem. Nem engedtem le a fegyvert, amikor egy lépéssel úgy kerültem, hogy éppen szemben álljak vele, hogy jobban megfigyelhessem. Ismerős volt, de csak most jöttem rá, hogy honnét.
- Te Trevan Agenyr vagy – állapítottam meg hetykén, de különösképpen nem mutattam jelét annak, hogy neve, vagy származása jelentene számomra valamit. – Nem mondták a mestereid, hogy ne settenkedj egy felfegyverzett katona mögé? – kérdeztem. – Még a végén megjárod – engedtem le végül a kardom, majd egy beletörődő sóhajjal bele is csúsztattam a hüvelyére. Gyermekeket nem bántok.
Kérdése nem ért váratlanul, de mielőtt feleltem, tekintetem rezignáltan követte az övét, és megállapodott a fél tucatnyi katonán, akik túl vakok voltak ahhoz, hogy felfigyeljenek a kettőnk közt történtekre.
- Valószínűleg helyben kivégzik – feleltem hideg nyugalommal, ahogy egy parancsot teljesítő katonától elvárják az ember. – Az a démonszajha végzett két társunkkal, és bár jómagam ragaszkodnék a tisztes tárgyaláshoz, félek, a többiek bírálata előbb éri utol, mint a törvény keze – szemeim még mindig a társaimon függtek, a hangom pedig nem árult el semmi ellenérzést a lehetséges végkifejlettel kapcsolatban. – Imádkozom majd az Istenekhez a lelke nyugalmáért – sóhajtottam.
Ritkán beszéltem egy huzamban ilyen sokat, de volt valami ebben a zöldfülűben, ami beszédre sarkallt.
- Jól ismered a tanítót? – billentettem oldalra a fejem, összeszűkült szemekkel a gyermekre sandítva. |
Nem voltam az a fajta aki józan eszét hátrahagyva cselekszik, és úgy tűnt ezen ritka képességgel csak nagyon kevesek vannak megáldva.
Mióta eszemet tudtam mindig voltak hírek mágusokról akik megszöktek vagy megpróbáltak szökni a begyűjtők markaiból, de irtózatosan kevésnek sikerült megélnie a szökésének másnapját szabadon. Legtöbbjüket megölték vagy visszarángatták a toronyba, így a halálnál is rosszabb sorsot kiérdemelve. Szerencsének vallottam magam, hogy soha nem olyan mágustársam került Morrowind listájáta akit ismertem, örültem hogy senki nem volt olyan bolond, hogy szökéssel próbálkozott volna ismertségikörömben - természetesen mindenki fantáziált a szabadságról, de tenni érte nem érte meg. Mikor azt hallottam, hogy egyenesen egy fiatal tanitó ölt meg katonákat és menekült el, nem számítottam arra, hogy ismerhetem az illetőt... Azt pedig legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Ara lesz az a szökött mágus aki után begyűjtőket küldenek; Hogy az az Ara akit én ismerek fog embereket ölni a szabadságáért, hogy az a bájos tanitó dobja el magától az életét ilyen bolond mód... mert ha nem minden, de egy dolog bizton igaz volt a begyűjtőkről: Előlük senki nem menekülhetett.
Talán épp az a döbbenet amit a történet kiváltott belőlem vett rá arra, hogy mindenféle körültekintés vagy engedélykérés nélkül induljak el megnézni azoknak a katonáknak a távozását akiket utána küdtek. Látni akartam azoknak az arcát, akik majd büszkén visszahozzák a halálhírét.
Meglepett, hogy egészen addig senkinek nem szúrtam szemet, míg egy kard pengéje nem szorult torkomhoz. Felszisszentem, fejem ösztönösen hátrahúzva szorítottam ökölbe a kezem. Hamar rájöttem nem lenne bölcs egy begyűjtő ellen bármi fenyegető lépést is tenni, így hamar ki is feszítettem égett tenyerem. Tekintetem a fát támasztó begyűjtőre emeltem, akit egészen addig nem is láttam, ruhája úgy beleolvadt a barna törzs színébe
- Épp megszökni készülök egy csapat begyűjtővel. - mondtam harciasan, szemeim összehúzva. Amit mondtam teljesen abszurd volt és neki is rá kellett jönnie, hogy csak az ösztönöm beszél belőlem amit kiváltott belőlem azzal, hogy kardot rántott. Tekintetem végigvezettem az előbb megnevezett, állig felfegyverkezett katonákon tudván, hogy se nekem, de így Arának se lenne ellenük esélye.
- Mi lesz azzal akiért mentek? - kérdeztem felvonva szemöldököm, bele sem gondolva abba, hogy micsoda ára lehet merészségemnek. Bármennyire is haragudtam a tanitóra azért, amit csinált senki nem érdemelt volna olyan sorsot, mint amilyen valószínűleg rá várt. |
Az istállóban a megszokott, és ismerős friss széna illata, és a lovak izzadságának szaga vegyült fogadott, amikor beléptem az állások közé. Taknyos kölyökként, és ha tehettem manapság is sok időt töltöttem a hátasok között, így nem fintorodtam el a hirtelen jött szagáradattól, mi több, ajkaimon furcsa, nosztalgikus mosoly terült el, ha arra gondoltam, mennyit rendetlenkedünk gyermekként a fivéreimmel odahaza a lovak között. Utazáshoz öltöztem, hiszen egy Begyűjtőkből álló szerény kompánia készült hajtóvadászatra a szökött mágus után, kinek kezéhez két társunk vére is tapadt. Az ember sok mindent feltételezhet egy mágusról, de a tanítólány szökése mindnyájunkban mély döbbentetett váltott ki; Senki sem hitte, hogy éppen Ara Shalott lesz az, aki eldobja magától a segítséget.
- Uram! – toppant elém a semmiből az egyik lovászsegéd, aki az öreg lovász keze alá dolgozott az állatok ellátásában. Kora délelőtt volt, a két, egymással szemben elhelyezhető ajtón zavartalanul tűzött be a fény. Egy pillanatra össze kellett szűkítenem a szemeimet, hogy lássam, kivel állok szemben. Nyurga, tőlem sok-sok évvel fiatalabb, rókaképűképű, szalmaszőke katona volt, arcán népes szeplőhadsereggel. Összecsapva bokáját, szalutált készen várva a parancsomat a lovamat illetően. Úgy látszott, hogy értette a dolgát, hiszen hamarost már Sába állása felé nyomakodott, hogy felkészíthesse.
- Hagyd, fiú! Majd én! – szóltam utána vérmesen, megtagadva a segítséget, és magam léptem be az almásderes kanca állásba, hogy átkeféljem a szőrét, majd felszerszámozzam. Szükségem volt a felkészülésre, és az egyedül töltött percekre ahhoz, hogy megfelelően kérhessem az Istenek irgalmát küldetésünkhöz.
Dolgom végeztével kivezettem Sábát az istálló mögé, ahol mindössze fél tucat katona gyülekezett, otromba viccekkel szórakoztatva egymást, amíg a lovagparancsnok eligazítására vártunk. Jómagam méterekkel arrébb álltam meg, az egyik diófa árnyékában támaszkodva, amíg a lovam a harmatos füvet rágta. Az Anya kegyelmének hála tiszta időnk volt, mindössze néhány bárányfelhő úszott az égen.
Motoszkálás tompa nesze ütötte meg a fülemet a hátam mögül; Kardforgató kezem azonnal reagált a hangra, kirántva a pengét a hüvelyéből egyetlen heves mozdulattal fordultam az érkező irányába. A hideg vas csak centikkel kerülte el a fiú nyakát, akiben felismertem az egyik növendéket, de a nevét nem tudtam. Ravasz, kék szemeim lagymatag érdeklődéssel állapodtak meg az arcán, nem eresztve a markolatot.
- Mit settenkedsz itt, fiú? – kérdeztem követelő hangon. |
Bűntudatot éreztem kimondott szavaim végett. Azzal, hogy hagytam megszületni Őket, olyan súlyt fektettem a zsenge ifjonc vállaira, amelyet nem akartam; Nem szerettem volna, ha úgy érzi, hogy kötelességei vannak velem szemben csak azért, mert törődöm vele, és a távozása fájdalmat okozna számomra.
Minden efféle gondolatom ellenére arra vágytam, ami Trevan számára a legjobb megoldást jelentette, az pedig odakint várta, a nagy világban. A boldogsága fontosabb volt az én önző érzéseimnél.
- Óh, az Istenek szerelmére! – tettem le ismét a kanalat, hogy riadt pillantásommal megkeressem Trevan szemeinek kékjét. – Sosem kérnék tőled ilyesmit! Azt szeretném, ha boldog lennél, Trevan – fejtettem ki pergő nyelvvel, attól tartván, hogy a fiú talán félreértette korábbi gondolataimat. Aggódtam, hogy önösen megfogalmazott véleményem végül haragot gerjeszt majd keblében irántam.
Lassan fújtam ki a mellkasomban rekedt levegőt, miközben ajkaimra puha mosoly költözött. Nem neheztelt rám, ami elég megnyugtató volt ahhoz, hogy ne tetőzzem a dolgokat azzal, hogy tovább feszegetem ezt a témát. Talán néhány semleges témáról szó esett köztünk vacsora közben, de igyekeztem megtartani a társalgást egy olyan mederben, amely mindkettőnk számára kényelmes maradt.
Valahol a sült, és a desszert között dőlt az oldalamnak a mellettem ülő apró növendék, hogy nagyokat ásítva, álmos arcát a ruhámba temesse. A vacsora a szokásosnál valóban hosszabbra nyúlt, hála a vendégeinknek. Bármennyire is úgy gondoltam, hogy illetlenség azelőtt felállni, hogy a lovagparancsnok és az asztaltársasága befejezi az étkezést, mégis az ölembe húztam a kislányt. A helyemről már úgy álltam föl, hogy a gyermeket a karjaimba tartottam, és finom szavakkal megkértem Lorast, hogy terelje össze a többieket, hogy együtt megindulhassunk a hálókörletek felé. A holmimat az egyik idősebb fiúcska vette magához, és arca boldogan felragyogott attól, hogy segíthet nekem.
- Ne haragudj, Trevan, de le kell fektetnünk a kicsiket – fordultam szelíden az Agenyr fiú felé, egy bocsánatkérő görbülettel a szám sarkában. – Nem bánod ugye, ha magadra hagylak? – megvártam a válaszát, és csak azután búcsúztam el tőle, hogy újból elnézését kértem. – Jó éjt! Holnap találkozunk!
A gyerekek kiskacsaként követtek, ahogy társaságukban átszlalomoztam az asztalok között. A sort a tanítósegéd zárta, aki az utolsókat is igyekezett szapora léptekre ösztönözni. A kislányok, akiket délután a kertben szórakoztattam, vidáman csacsogva lépdeltek mellém, de szigorúan csak azután, hogy kiértünk a folyosóra. Cserfes nyelvvel, okosan adták tudtomra, hogy nem feledkeztek meg a délutáni ígéretemről, és mindenképpen szeretnék, ha az este folyamán befejezném a mesét a lovagnőről, akik egy sárkánnyal is szembeszállt szerelméért….
Lezárt kör! |
Magam sem voltam felkészülve arra, hogy Ara mennyire megváltozik ezt a témát érintve. Elhallgatott és láttam, hogy azon gondolkozik mit mondjon. Hiába nem nézett rám én nem vettem le róla a tekintetem, ahogy próbáltam megfejteni min járhat az esze. Nem gondoltam volna, hogy így elbizonytalanítom kérdésemmel; Legmerészebb álmaimban sem reméltem, hogy engem valaki hiányolna innen.
Szemöldököm ráncolva hallgattam ami mondd. Még akkor sem nézett én rám, amikor bevallotta, hogy nem esne jól neki ha el kéne búcsúznia tőlem és soha nem láthatna. Csak akkor emelte rám kék szemeit miután kérdése elhagyta a száját. Halványan elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem. Hogy haragszom e? Nem tudtam volna haragudni rá ha akartam volna se, főleg nem ilyen miatt. A tudat pedig, hogy számítottam valakinek az melengette a szívemet, de egyaránt bántott is... hisz ezt Ara elárulva nekem már egész máshogy kellett, hogy viszonyuljak elmenetelemhez. Nem hagyhattam volna el a Tornyokat rám törő bűntudat nélkül.
- Dehogy haragszom. Azért egy pillanatra sikerült elbizonytalanítanod. - mondtam kifújva a levegőmet, ahogy visszaemeltem tekintetem tányéromra. - De sajnálom... Azt hiszem túl makacs vagyok ahhoz, hogy erről a vágyamról lemondjak még ennek tudatában is.
Valóban kevés dologra vágytam annál jobban mint hogy eltűnjek ebből a börtönből. Elvégre valóban sokszor éreztem úgy magam, hogy nem vagyok idevaló. Az itt lévők többségével egyetlen közös tulajdonságunk volt, az pedig az átkozott mágia volt ami az ereinkben csörgedezett, amitől oly' szívesen megszabadultunk volna.
- De ne hidd, hogy nem számít az amit mondasz. - tekintettem rá egy biztató mosollyal. Nem akartam, hogy - ahogy ő maga fogalmazott - egy senkinek érezze magát. Számított az amit mondd, csak én voltam olyan önző, hogy próbáltam figyelmen kívül hagyni és csak a saját céljaimra koncentrálni. |
Mosolyogva figyeltem, ahogy a kis Miles gyermeki bölcsességgel kérdezgeti Trevant; A kisfiú a hatalmas bogárszemeivel el sem tudta volna leplezni lenyűgözöttségét, amikor szomszédja elárulta neki, hogy minek is tanul pontosan. Az őszinteségükért szerettem a gyermekeket, Ők még nem játszanak szerepeket, és tisztán, őszintén szeretnek még akkor is, ha éppen nem érdemled meg. Szent meggyőződésem volt, hogy minden gyermeket a felnőttek rontanak meg, mégpedig a nevelésükkel. Ezt persze nyíltan nem hangoztathattam, hiszen én magam is egy voltam a sok nevelő közül.
Nem nehezteltem különösebben az Agenyr fiúra azért, mert olyan kérdéskört feszegetett, amely számomra nem volt egyszerű. Az Eszmélés barlangjában megrendezett próbám után hosszú hónapokig kísértett egy lidérces álomkép függetlenül attól, hogy aludtam-e, vagy éberen voltam. Biztató mosolyom azonban hamar visszaköltözött az arcomra, nem hagytam sokáig, hogy az emlékek kísértsenek.
- Trevan Agenyr, mégis ki bízna benned, ha Te magad sem bízol saját magadban? – kérdeztem félig-meddig élcelődve, és visszahúztam a kezemet, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe. – Egy kis több önbizalmat igazán beszerezhetnél – koppintottam az orrára a szavaimmal; Ezúttal nem tudtam elkendőzni tanítói mivoltomat, és hiába volt köztünk a korkülönbség csekély, ezúttal ki kellett oktatnom.
Meglepett visszakérdése elbizonytalanított. Életemben talán először fordult elő velem, hogy hirtelen belém fagyott a szó, és meg kellett fontolnom azt, hogy miként fejezzem ki magam. Trevan fontos volt számomra, és igen, nagyon elszomorított a gondolat, hogy egy napon talán elhagyja a tornyokat; Pedig magam is jól tudtam, hogy odakint van a legnagyobb esélye arra, hogy beteljesítse a vágyait.
- A boldogságod fontos nekem – mondtam végül, újra megemelve a kanalamat, hogy merjek a levesemből. Égszín pillantásommal nem mertem a fiú vonásai felé sandítani, hiszen úgy éreztem, hogy önzőségem szégyenletes dolog, ami joggal okozott volna haragvást a lelkében.
- Az embernek azonban mindig nehéz, ha búcsút kell mondania egy kedves barátnak…. Ha Te elmégy innét, tudom, hogy nem találkozunk többet, és ez a gondolat olyan béklyót csavar a szívem köré, ami félek abban a pillanatban megfojtana, hogy Te kilépnél azon az átkozott vaskapun – vallottam be végül, szelíden megcsóválva a fejem. Szégyelltem magam, amiért ilyesmi egyáltalán megfordult a fejemben.
- Haragszol rám, amiért ezt mondom? – pislogtam félszegen a fiú felé, várván az ítéletet, amelyet a fejemre olvas már. – Nem vagyok én senki, hogy visszatartsalak… - ráztam meg a fejem úgy, hogy szinte éreztem vörös hajcsigáimat vergődni a fejemen. |
Szavaim minden bizonnyal nem olyan formában értek el Arához, ahogy én azt akartam. Nem szerettem volna a fiatal tanítót bárhogy is megbántani, mondandóm ennek fényében rosszul fogalmaztam meg amit csak később vettem észre azután, hogy már kimondtam. Ahelyett, hogy csak rontottam volna a dolgokon egy bugyuta magyarázkodással kifújtam a levegőmet és bólintottam egy aprót. Nem szerettem ha gyerekként kezeltek; Igaz őt a puszta jó szándék vezérelte, meg talán azt, hogy kisgyermekekkel volt körülvéve és a mozdulat már berögzülhetett. Nem is haragudtam miatta, inkább voltam magamra mérges azért amiért nem zaboláztam a nyelvem a köszönöm szó után.
Szótlanul folytattam tovább a leves fogyasztását, minden egyes kanálnyi forró levet alaposan megfújva, pusztán szemem sarkából figyelve Ara mit csinál. Figyelmem jó részét lekötötte a mellettem ülő fiúcska aki kilétem felől érdeklődött. Valóban adhattam volna társaim szavára és járhattam volna sűrűbben a mágusok között, ha már a legfiatalabb kis varázsvérűek meg sem ismertek. Szerencsére úgy tűnt, hogy a fiú beéri a nevem elárulásával és azzal, hogy csatamágusnak tanulok, így mindenféle bűntudat nélkül fordulhattam vissza Arához, hogy feltegyem kérdésem.
Rosszat mondtam, újból. A tanító kezének mozdulata abbamaradt, kanalát visszaengedte a tányérba, tekintete pedig karperecén időzött. Éreztem, hogy ingoványos talajra léptem, de reméltem kérdésemmel nem mentem túl messzire ezen a labilis közegen. A kíváncsiság vezérelt de hamar megbántam, hogy megengedtem magamnak ezt felelőtlen érdeklődést válaszát hallva.
Álltam a tanító szokásostól eltérő tekintetét, amiből már szinte tudni lehetett, hogy mennyire is volt a próba komolyan veendő, ha még a folyton mosolygó Arát is elkomorította gondolata. Megértően bólintottam és hiába érdekelt legnagyobb félelmének kiléte nem kérdeztem rá. Úgy éreztem már ennyit is kelletlenül árult el nekem, ráadásul más alkalom is volt arra, hogy kíváncsiságom kielégítsem.
Halványan elmosolyodtam azon a feltevésen, hogy nekem biztosan sikerülne kiállnom a próbát. - Bízok benne, hogy igazad van. - tekintettem rá. Örültem bizalmának, azonban nem tudtam volna méltón kifejezni azt mennyit jelentett a támogatása... Így hát csak mosolyogtam és nem húztam el a kezem akkor amikor csuklómhoz ért.
- Igen, mindenki ezt mondja. - nevettem fel halkan. Mindenki azt mondta, hogy kapkodok és túlvállalom magam, mikor még oly' sok idő van az oldalamon. Hiába, nem vágytam semminél sem jobban arra, hogy közelebb kerüljek a szabadsághoz, mert mint tanonc a Tornyokhoz voltam láncolva.
- Zavarna? - kérdeztem vissza meglepetten, egyből Arára kapva tekintetem. Természetesen értettem viccelődését, de mégis lapult szavai mögött valami amit nem teljesen értettem. - Szeretném látni a világot... ráadásul nem hiszem, hogy engem arra szántak volna, hogy itt töltsem el az életem. Veled ellenben én nem lennék jó tanítónak, Aglanir is csak jól jár ha a gyógyításba se ütöm bele az orrom, a többi lehetőségem pedig inkább ne is említsük... - szürcsöltem bele a kanalamban lévő levesbe, mielőtt talán kicsit komolyabban hozzátettem: - ...ráadásul így lehet van esélyem találkozni a családommal. |
Aggódtam Trevanért a lelkében felgyülemlő harag miatt; Ha valaki iránt túl sokáig emészt a düh, az előbb-utóbb gyűlöletté korcsosul, a gyűlölet pedig még több fájdalmat szül, melynek sebei nehezen hegednek be. Nehéz lehetett számára, hogy a családja mindössze egy karnyújtásnyira van tőle, még is oly’ hidegen viseltetnek iránta, mintha emlékezetükben sem létezet volna. Számtalanszor megfordult a fejemben már, hogy tollat ragadok, és megírom a véleményemet ezeknek a pusztai nagyuraknak, de a józan eszem valahogy mindig felülkerekedett indulataimon. Trevan fontos volt számomra, és nem akartam bonyolítani a sorsán.
Szerencsére kavargó gondolataim hullámait sikerült elterelnie azzal, hogy készségesen felelt a tanulmányaival kapcsolatos kérdéseimre. Mosolyogva konstatáltam, hogy az öreg csatamágus nem bánik vele a szokásosnál kegyetlenebbül. Hobbs nem volt rossz ember, pusztán módszerei különböztek a megszokottól emiatt pedig nem ítélhettem el. Jómagam a szeretet, és a megbocsájtás erejében hittem, nem pedig a fenyítés és a szigor fegyverében. Ezért is hallgattam olyan figyelmesen, amíg a kicsik egymás szavába vágva ecsetelték, hogy mi történt aprócska életükben azon pár órában, amíg nem voltam mellettük. Bűntudatom volt, hogy ez idő alatt egy kicsit megfeledkeztem Trevanról, de nem úgy tűnt, mintha a fiú emiatt neheztelne.
- Bánt, ha kedves próbálok lenni hozzád? – kérdeztem félrebillentett fejjel, amikor a vörös üstök tulajdonosa megjegyezte, hogy keze-lába ép, így magát is képes ellátni. Persze nem teljesen ezekkel a szavakkal, de a lényege mindenképpen ez volt. – Igazán nem jelent nehézséget, Trevan – érveltem szelíden, miközben átadtam neki a tányért a gyöngyöző eledellel.
A húsleves illata emlékeztetett arra, hogy voltaképpen magam is milyen régen éhes vagyok; Ahogyan arra is, hogy időközben teljesen megfeledkeztem az öreg lovászról, így nyakamat nyújtóztatva átlestem a tengernyi nép feje felett, hogy futó pillantást vessek a Begyűjtők asztalára. Megnyugodva konstatáltam, hogy a ráncos, barátságos arc ott virít a többi között. Odaintettem, mire Jonah a többiek megvető pillantásával dacolva, vidáman megemelte felém kupáját.
- Megnyugodtam, hogy nem nyelte el a láp – sóhajtottam valóban megkönnyebbülten, és hozzáláttam, hogy magamnak is merjek egy kis levest; Nem sokat, csak éppen annyit, hogy legyen valami üres gyomromban, ennek nem volt köze hiúságomhoz, nem a kilóktól rettegtem.
Éppen az első kanálnyi levest emeltem a számhoz, amikor Trevan kérdése elért a fülemig. Letettem a kanalat, és kék pillantásom egy hosszú pillanatig megakadt a sárkánykígyós karperecemen, amely mindegyikünk csuklóján billogként éget. A mágiának ára van, emlékeztetett.
Az Eszmélés barlangjában lezajló próba egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyről nem szívesen beszéltem; Mindenről, ami akkor és ott lezajlott velem rajtam kívül csak egy ember tudott, az pedig Theadas főmágus volt. Nem álltam készen ezen változtatni. Még nem.
- A próba mindenkinek más, Trevan, hiszen nem vagyunk egyformák – emeltem mély pillantásomat a fiúra, összekapcsolva tekintetünket egy hosszú pillanatra. – Engem a legnagyobb félelmemmel állított szembe, azt kellett legyőznöm… Téged talán más valamivel tesz majd próbára – magyaráztam szelíden, kikerülve a teljes válasz megadásának lehetőségét. Féltem, ha elmondanám neki, hogy mit láttam a barlangban arról, hogy mivé válhatok, soha többé nem bízna meg bennem. Ki bízna meg olyas valakiben, akit egy napon talán megfertőz a métely? – Megértem az aggodalmadat, hiszen a megmérettetés nem kis feladat, de biztosra veszem, hogy neked sikerülni fog – húztam ajkaimat széles, kedves mosolyra, miközben a hozzá közelebb eső kezemet bátorítóan a csuklójára helyeztem, de csak akkor, ha nem húzta el.
- Tudom, hogy minél előbb szeretnél túl lenni rajta, de ne siettesd. Theadas és a tanítóid tudni fogják, hogy mikor állt készen rá – mondtam bátorítóan megszorítva a kezét, majd elengedtem, hogy ne okozzak számára kellemetlen perceket. – Egyébként is, ahogy téged ismerlek az első adandó alkalommal csatlakoznál a sereghez… Itt hagynád szegény, öreganyádat? – kérdeztem félig-meddig viccelődve, tekintetem résnyire szűkítve. Természetesen az öreganya ebben az esetben én magam voltam. |
 Figyelmesen hallgattam végig azt amit Ara mondott a hercegről. Igazat adtam szavainak, de mégis meg akartam cáfolni őket; Nem akartam elfogadni a tényt, hogy létezhet ilyen nemes lélek. Nem akartam elfogadni azt, hogy Celawan herceg egészen Tritón tengerétől utazott csakis azért, hogy testvérét láthassa, akit nem az egy esélye volt látni; elvégre Rheya falain belül minden bizonnyal számtalanszor összefuthattak miután a hercegnő végzett tanulmányaival. Engem, magától értetődően egyik testvérem sem látogatott volna meg még úgy se, hogy én magam nem csak egy szemhunyásnyi időre voltam bezárva a Tornyokba. De persze, ki voltam én az ő szemükben?
Mélabús gondolataim a tanító szavai egyből elhessegették. Egyetértettem vele, amit egy apró bólintással jeleztem.
- Nem, dehogy. - feleltem könnyedén, mosolyogva. Szó sem volt arról, hogy az öreg csatamágus megkeserítené a napjaimat. Inkább tűnt úgy, hogy Hoggs mester élvezte, hogy van egy buzgó tanítványa. Más ezt biztos nem értékelte volna, hisz így a férfi az én nyakamba sózta a legnehezebb feladatokat, pillanatnyi nyugtot nem hagyva... de legalább hasznosnak érezhettem magam.
Megakartam kérdezni, hogy miért is kíváncsi arra miként bánik velem tanítóm, de mégsem tettem. Nem azért, mert meggondoltam volna magam, hanem azért mert olyan hirtelenséggel kiáltott fel, hogy egy pillanatra arról is megfeledkeztem, hogy a lábamat a padlóra kéne tenni, szám is résnyire tátva maradt. Egyből meg is torpantam és csak figyeltem ahogy az égővörös hajkorona ellibben mellettem, mit sem értve az asszony hirtelen lelkesedéséből; Aztán megláttam a szemközti asztal végében ülő gyerekeket. Ahogy meglátták szeretett tanítójukat lelkesen mesélni kezdték mi minden történt velük míg távol volt. Elmosolyodtam a jelenet láttán. A kötődés ami köztük volt, már ennyiből megmutatkozott. Nekem soha nem volt tanítóm, akiért így tudtam volna lelkesedni, akinek mindent elmondhattam volna... de természetesen soha nem voltam az a cserfes kiskölyök azután már, hogy idekerültem. Minden idegen volt és semmit sem értettem, csak a sebeim emlékeztettek azokra a szavakra, miszerint ide illettem és sehova máshova. Az asszony anyáskodó természete soha nem engedett csalódáshoz, az pedig, hogy a gyerekek milyen örömmel fogadták csak mellette szóltak. Arcára akkor minden érzelme kiült, nem is próbálta őket takarni.
Csak akkor huppantam le közéjük, Ara és egy fiatal fiúcska mellé befészkelve magam, mikor a tanító intett felém. Egészen addig nem akartam megzavarni az idilli képet, ha nem volt szükséges. Vágyakozva tekintettem az előttem lévő tálra, amiből kellemes és éhségemet csak fokozó illatok szálltak ki a tartalma pedig békésen hullámzott; de még mielőtt még a tányéromért nyúlhattam volna Ara már el is vette előlem és telemerítette.
Hálásan, de kissé értetlenül emeltem rá tekintetem. Halvány mosoly ült szájam sarkában, de a kérdő tekintetem nem tűnt el egy pillanatra sem.
- Köszönöm... - biccentettem átvéve tőle az immáron teli tányért, még mielőtt az orrom alá dugja és arról is megbizonyosodik jól tartom e a kanalat. - ...de én már megtanultam magamnak merni. - mondtam egy kedves mosoly kíséretében. Véletlenül sem panaszkodni akartam vagy tiszteletlen lenni, hanem csak jelezni szerettem volna az irányába, hogy nem voltam már kisgyermek és a kezem is működőképes.
- Milyen volt a te próbád? - kérdeztem, teljesen a semmiből felkapva a témát, ahogy az első kanál levest a számhoz emeltem. Csak a szemem sarkából figyeltem Arát, kíváncsian várva válaszát, ugyanakkor az is lekötött, hogy minél hamarabb végezzek az étellel. Magam sem tudtam honnan jött a kérdés és miért pont akkor hagyta el a számat... Egyszerűen érdekelt, hogy én majd mire számíthatok ha egyszer az a megtiszteltetés ér, hogy a teljes jogú mágusok körébe léphetek. Régebben úgy éreztem, hogy akkor majd az egész világ megváltozik; Apám majd akkor véreként fog rám tekinteni, egyszer én is büszkén hívhatom magam Agenyrnek. Gyermeki álmok és gondolatok voltak ezek, mint ahogy azok is, hogy egyszer elszakadhatok a Tornyok fogságától. |
Az Istenek nem helyeznek nagyobb terhet a vállainkra annál, mint amennyit még el tudunk viselni, fordult meg a fejemben, miközben makrancos kék szemeim oldalvást Trevan arcát fürkészték. Erős fiúnak gondoltam az ifjú Agenyrt, de néha, a legerősebb embereknek is szükségük lehet valakire, aki meghallgatja szívük bánatát; ezért igyekeztem ösztönözni arra a leendő csatamágust, hogy bátran szóljék nekem, ha valami bántja. Nem erőszakosan, pusztán testvéri szeretettel közeledtem felé, próbálván nem több terhet helyezni a vállaira túlzott gondoskodásommal.
Mindig igyekeztem megőrizni a kellemes egyensúlyt a tréfálkozás, és a komolyság között, szerencsére a fiú mindkettőben jó partner volt; Komolyan viselkedett, ha a helyzet megkívánta, de bársonyos, humoros szavak legalább olyan könnyedén gördültek le az ajkairól ha annak jött el az ideje. Szerettem a társaságán osztozni, és boldogsággal töltött el, hogy megismerhettem.
Őszinteségem nem engedte, hogy túl meggyőzön játsszam meg a sértetett, így Trevan bizton tudhatta, hogy kicsit sem neheztelek személyére amiatt, mert nem talál elég lenyűgöző jelenségnek. Ráadásul, szerényebb is voltam annál, minthogy valóban komolyan kellett volna vennie.
Érdeklődve hallgattam válaszát, még a fejemet is félrebillentettem, hogy jobban lássam miféle gesztusok párosulnak szavaihoz. Elmés kölyök volt, ebben sosem kételkedtem, de mostani szavai mögött egy felnőtt bölcsessége lapult meg; ajkaim szegletébe terebélyes mosoly költözött, amidőn helyeslően bólogattam.
- A tettek valóban többet mondanak a szavaknál, Trevan. Ha engem kérdezel, igazán nemes lélekre vall, hogy hercegünk ilyen hosszú utat tett meg csak azért, hogy meggyőződjék testvérhúga jólétéről… Engem meggyőzött arról, hogy jó ember – csicseregtem cserfesen, mint egy megkergült bakfis. Abban a szent pillanatban úgy éreztem, hogy senki sem tudna meggyőzni arról, hogy Celawan Sagramour egy alattomos kígyó, akit eddig a királyság a keblein melengetett. Általában átláttam az emberek orcáján, és csak ritka alkalmakkor tévedtem velük kapcsolatban. Akkor azonban nagyot, emlékeztettem magam egy pillanatra komoran.
Szerencsére a rövid, sötét felleget Trevan nem láthatta, hiszen elfoglalta magát azzal, hogy megcsodálja a hercegnő törékeny szépségét. Tudtam jól, hogy ha Trevan nem közöttünk cseperedik fel, egy napon talán az a megtisztelő kegy érhette volna, hogy a kisasszonnyal köt jegyességet. Életemben talán először bizonytalanodtam el helyzetem csúfságán; Egy mágusnak ritkán jut ki az a kegy, hogy házasságot kössék, és gyermekei legyenek. Része volt büntetésünknek.
- Ne keseredj el, Hoggs mester azokat is mindig összeszidja, akik tökéletesen végzik el a feladataikat… Attól tartok, ha nem zsémbeskedhetne annyit, még a végén belehalna – osztottam meg véleményemet a fiúval nyíltan, vidáman; Talán nem volt éppen szép cselekedet pálcát törnöm őszülő kollégám feje felett, de úgy éreztem, hogy Trevannak szüksége van a bíztatásra. – Nem keseríti meg a napjaidat nagyon, ugye? – vontam fel finoman a szemöldökömet. Félreértés ne essék, akkor sem léptem volna közbe, ha a fiú egy órányi panaszáradatot tart nekem a tanítójáról, hiszen a munkáját mindenki a maga belátása szerint végzi, pusztán csak szerettem volna tudni, hogy hogyan haladnak a tanulás folyamatában.
- Hogy vagytok, kedveseim? – kiáltottam hirtelen, mindenféle előjel nélkül, megállva az utolsó asztal végiben, ahol a kicsik már rendezett sorban ültek egymás mellett; Loras, az egyik tanítósegéd gondoskodott arról, hogy mindegyikük elfogadhatóan tisztán, és a királyi vendégekhez méltó nyugalomban várják a vacsorát; Már amennyire nyugalomra lehet inteni egy gyermeket. Anyai szívem örömtelien lódult meg a mellkasomban, ahogy melléjük értünk, arcomon szélesebbre szaladt a mosoly, mint egy perccel korábban. Tagadhatatlan volt, hogy mindegyiküket saját gyermekemként szeretem. Bármit is kívántak megosztani velem, figyelmes kedvességgel hallgattam meg őket, miközben lepakoltam a könyveimet és a vállkendőmet a lócára, amelyre végül le is ültem. Intettem Trevannak, hogy foglaljon helyet mellettem.
Az egész helyiséget belengte a friss húsleves illata; Ma a szakácsunk különösen kitett magáért.
- Szedhetek neked egy kis levest? – fordultam gondoskodón a fiú felé, de válaszától függetlenül nyúltam a tányérja után, hogy megtölthessem az előttünk álló tálból. |
Arát jó tanítóhoz hűen mindig is érdekelte az, hogy mi nyomja tanoncainak lelkét. Ezt a vonását mindig is nagyra értékeltem, ha komolyabb gondom lett volna legalább egy személy lett volna akihez bizalommal fordulhattam volna. Azonban ezzel a segítőkészségével nem éltem vissza; nem aggattam nyakára saját terhemet, a problémáimat csak magam oldhattam meg, legmélyebb gondolataim pedig csak önmagamra vonatkoztak. Puszta udvariasságból osztottam meg vele néhány felületes gondolatom, de az is jóval többnek bizonyult, mint amit másoknak elmondtam. Tartózkodtam a kapcsolatok kiépítésétől, ugyan voltak a Tornyokon belül olyanok akiket barátoknak tekinthettem, nem akartam senkihez sem ragaszkodni... A ragaszkodáshoz pedig egy olyan kötelék kellett volna, amihez mindent be kellett volna vallanom. A legtöbben csak annyit tudtak rólam, amennyit a felszín láttatott; Én voltam az Agenyr fiú akit családja kitagadott és minden áron bizonyítani akar.
- Nem úgy értettem. - szabadkoztam Arára tekintve, ahogy újból megjátszotta a sértettet. Nem lett volna belőle jó színész annyi szent, ez pedig megmosolyogtatott. Legalább tudtam, hogy nem bántottam meg.
Lehet, hogy a fajta szóval túl messzire merészkedtem az ingoványos talajon, elvégre ez a lekezelő szó egy herceggel szemben igen sértőnek bizonyult. A vörös asszony pedig hamar fel is figyelt bodor szóhasználatomra. Az, hogy szigorú voltam Celawan herceggel az akár igaz is lehetett volna; egy hozzá hasonló rangban álló embernek rengeteg kritériumnak kellett megfelelnie, viszont neki még nem volt alkalma bizonyítani nekem.
- Meglehet, hogy szigorú vagyok, de elfogult sem lehetek a rövidke, illem által megkövetelt szóváltás után. Néhány udvarias szó és nemes vonás engem nem nyűgöz le, jobban érdekelnek hercegünk tettei. - mondtam megfontoltan, minden szónál elgondolkozva azon, hogy mit is felelhetek anélkül, hogy Celawan herceget és ezáltal Arát megsértsem. Bár jobban féltem attól, hogy a tanítót megbántja valamelyik szavam; Véleményem akár a herceg előtt is kifejtettem volna.
Azonban a vonásokra vonatkozó részt egy pillanatra átgondoltam, mikor az érintett édestestvérére akadt rá tekintetem. Kisfiús csodálattal figyeltem a fiatal lányt, aranyszín fürtjeit, szelíd vonásait.. Egészen addig, míg Ara meg nem köszörülte a torkát. Kissé zavartan emeltem rá a tekintetem újból, kizökkentve gondolataimból, hogy utána újból udvarias mosolyra húzzam a szám.
Megvártam míg megindul egy bizonyos irányba, csak utána léptem mellé. Jeges közönnyel tekintettem körbe a tágas étkezőbe, de csak azért, hogy lefoglaljam magam valamivel. Számtalanszor láttam már azokat az öregedő, de mégis kortalan falakat, semmi újat nem nyújthattak nekem amire rácsodálkozhattam volna. Kisfiúként még talán lenyűgöztek, de mostanra mindezt kinőttem.
- Jól. - feleltem kérdésére a lehető legrövidebb módon, bár nem szándékosan. Még mielőtt tiszteletlennek tűntem volna, hamar folytattam tovább fűzve a szavak láncát. - Hoggs mester nem kímél... én pedig minden erőmmel próbálok megfelelni az öregnek. Az igazat megvallva azt hittem könnyebb dolgom lesz. - vallottam be Arára mosolyogva, ahogy az asztalok között bukdácsoltam tovább. Valójában számításaim nem sokkal tértek el attól, amit a valóságban tapasztaltam. Csak a kimerültség volt az, ami megnehezítette dolgom... Ha nem fáradtam volna ki és ne lett volna szükségem alvásra nem lett volna semmi probléma. |
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Figyelmesen hallgattam végig azt amit Ara mondott a hercegről. Igazat adtam szavainak, de mégis meg akartam cáfolni őket; Nem akartam elfogadni a tényt, hogy létezhet ilyen nemes lélek. Nem akartam elfogadni azt, hogy Celawan herceg egészen Tritón tengerétől utazott csakis azért, hogy testvérét láthassa, akit nem az egy esélye volt látni; elvégre Rheya falain belül minden bizonnyal számtalanszor összefuthattak miután a hercegnő végzett tanulmányaival. Engem, magától értetődően egyik testvérem sem látogatott volna meg még úgy se, hogy én magam nem csak egy szemhunyásnyi időre voltam bezárva a Tornyokba. De persze, ki voltam én az ő szemükben?