|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 10:52 - |
A legendák szerint Nemetona a védelmező istennője minden mágikus helynek, mint például a köröknek és a mágikus ligeteknek. Nem volt kérdés hát, hogy a Mágusok otthonául szolgáló kőtornyokat neki szentelik - reménykedtek abban, hogy az istennő védelmező ölében maguk is békében élhetnek.
Nemetona Fehér Kőtornyai már messziről kimagasodnak a Morrigui puszta lápvidékéből. Maga az épületegyüttes három, szorosan egymásba kapaszkodó toronyból áll, de hozzájuk eljutni sem egyszerű, hiszen a láp híres trükkösségéről. Egy fehér, karcsú híd vezet a vaskos kapukig. A híd elején és közvetlenül a bejárat előtt is őrök strázsálnak, akik könnyedén kipenderítik azt, akinek nincs keresnivalója a környéken. Az ajtót a farkába harapó, sárkányfejű kígyó díszíti, amely az Első Összecsapások emlékeztetője. A Mágia hatalmas, de könnyedén elpusztíthatja azt, aki használja.
A bejárat a legalacsonyabb toronyba nyílik, amelynek földszintjén az előcsarnok található, ahol újabb lovagokba botolhatunk, akik addig marasztalnak, amíg Theadas Főmágus, vagy Morrowind Főparancsnok személyesen nem vet ránk egy pillantást, és dönt arról, hogy tovább haladhatunk-e. Ez a torony ad szállást a vendégeknek, és a katonáknak, akiket Kőtornyok őrzésére szenteltek fel.
A második toronyba egy lépcsőn, és egy, a két épület között áthidaló fedett átjárón lehet eljutni. Ennek földszintje ad otthont a könyvtárnak; Magas, széles terem, melynek plafonig érő polcait roskadásig megpakolták könyvekkel. A fényről díszes ólomüvegablakok, és fáklyák gondoskodnak. Az második emeleten találhatóak a gyakorlószobák, és a bájitallabor, melynek levegőjét mindig belengi az éppen készülő italok gőze. A legfelső szinten van a Főmágus szobája, és a csillagvizsgáló.
A harmadik toronyba szintén egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Ennek az épületszárnynak a földszintjén található a konyha, és az étkező. A második szinten vannak a tanoncok hálótermei - a lányok, és a fiúk külön-külön hálótermeken osztoznak. A felsőbb szinteken pedig a teljesjogú Mágusok élik mindennapjaikat.
A Kőtornyokhoz tartozik egy botanikus kert, és egy kisebb istálló - utóbbiban a Begyűjtők lovait tartják. |
[51-32] [31-12] [11-1]
Idegesítő szokásaim egyike volt a folytonos jókedvem; A mosoly még akkor is ott játszott a szám sarkában, amikor a letargia súlya már mások vállára régen rátelepedett. Mosolyogtam, ha sütött a Nap, mosolyogtam, ha zuhogott – és mosolyogtam akkor is, amikor Morrowind kegyetlen, lefegyverző pillantása éppen rajtam időzött. Örömömre szolgált, ha másokra is ráragaszthatok valamennyit saját vidámságomból, és egy kis időre megfeledkeztethetem velük a szomorúságot.
Sokszor bíztattam Trevant arra, hogy forduljon hozzám bizalommal, hogy ossza meg velem lelke terhét, de a fiú mindenki előtt nehezen nyílott meg; Ámbár, önzőn úgy gondoltam, én mégiscsak többet láthattam eddig valódi arcából, mint bárki más ezen ódon falak között. Bizalmát viszonoztam barátságommal.
Érdeklődve vártam válaszát hercegünket illetően; Mikor visszakérdezett, egy pillanatra tartani kezdtem tőle, hogy pusztán egy semmis, kitérő feleletet hallhatok, hiszen mifelénk ritkán bírálják a királyi családot, de tanonc végül őszinte szavaival ajándékozott meg engem. Félrebillentettem a fejem.
- Óh, akkor ezek szerint eddig az én igyekezetem is hiábavaló volt – szabad kezemmel botor, színészi mozdulattal kaptam a mellkasomhoz, mintha szívem éppen most tört volna darabokra attól a ténytől, hogy az ifjú Agenyrt nem egyszerű lenyűgözni. – Pedig azt hittem jó úton haladok – sóhajtottam lemondóan.
Tekintetem egy hosszú pillanatig fonódott össze a fiúéval, így próbáltam meg a válaszokat kiolvasni szemeiből.
- A fajtájához? – kérdeztem szelíden, ezzel kérvén arra, hogy fejtse ezt ki bővebben. Ha hajlandó volt megtenni, minden egyes szaván érdeklődve függtem, ha nem, akkor sem nehezteltem rá emiatt. – Úgy hiszem, hogy egy kissé talán szigorú vagy vele – vettem védelmembe Celawan herceget, de nem nagyobb vehemenciával, mintha egy teljesen másik ügyben, másvalakit védtem volna meg az igazamban. Szavaimmal nem azt akartam sugallni, hogy a fiú téved, hanem sokkal inkább azt, hogy nem volt ideje megismerni frissen érkezett vendégünket. Idővel még formálódhatott róla véleménye.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy a fiatal mágus tekintete milyen hosszadalmasan cirógatta meg a hercegnő vonásait, aki mellett ott ült az a rosszarcú katona, aki gyakorta kísérte a folyosókon. A magas, zord megjelenésű testőr mellett valóban felettébb törékenynek hatott a lány, nem csodáltam hát, hogy Trevannak megakadt rajta a szeme. Megköszörültem a torkom, hogy kiragadjam gondolataiból.
- Boldoggá teszel – a mosoly szélesebbre szaladt az arcomon, amikor a fiú kijelentette, hogy szívesen csatlakozik hozzám és az apróságokhoz a vacsora elköltésében. Bevallom, végig reménykedtem abban, hogy nem kell még ilyen korán lemondanom ifjú barátom társaságáról. A szoknyám szegélyét megemelve, könnyeden léptem át a küszöböt, és indultam meg a hosszú asztalok között a helyemre.
- Mondd csak, hogy haladsz a tanulással? – kérdeztem, ha a fiú mellém szegődött. – Úgy hallottam Hoggs tanító elkezdte a harci képzéseteket – fűztem tovább gondolataimat. Kedveltem Hoggs mestert, bár az öreg, hóbortos csatamágus engem sosem vett a gondjaiba; én teljesen más irányban jeleskedtem. |
 Nem okozott komolyabb meglepetés azzal, amikor feltételezésemnek igazat adva bevallotta, hogy élvezte a férfi társaságát. Természetesen nem teljesen abban a formában hagyták el a szavak száját, ahogyan én azt értelmeztem... de a lényegen ez sem változtatott; Arát teljesen lenyűgözte Celawan herceg modora.
Megérettem, hogy miért is volt számára felüdítő társaság valaki olyaskié aki kintről érkezett, mint ahogy bizonyára az lett volna mindenki számára. A Tornyok mögé zárva az ember sokszor úgy érezte nem is része a társadalomnak amiről olyan keveset hall és ez az elszigeteltség a legtöbbünket pesszimitáshoz vezeti. Öröm volt olyan emberrel szóba elegyedni akit ez a letargia még nem fertőzött meg, csontjait nem rágta át a folytonos megfelelésvágy. Lehet túlzottan általánosítottam magam a többi mágussal, de az évek tapasztalatai mellettem beszéltek.
Halvány mosolyom nem kúszott le arcomról, végig ott lapult ahogy Ara beszélt hozzám, viszont szavaihoz mégsem fűztem semmit; Leginkább azért, mert valóban nem akartam arról meggyőzni, hogy bugyután viselkedett.
- Hogy engem? - tekintettem rá amikor arra a feltételezésre jutott, hogy a herceg nem nyűgözött le. Lehet arcomból és szavaimból ezt olvasta le, viszont a valóságban ez nem ilyen egyszerű volt. - Engem nehéz lenyűgözni.
Valószínűleg nem is fűztem volna tovább válaszom, azonban a fiatal asszony nagyon is érdekeltnek látszott a témával kapcsolatban, amiért az igazat megvallva nem hibáztattam. Újból a kék szempárba pillantottam, majd vissza emeltem tekintetem a falakra.
- Nem arról van szó, hogy nem kedvelem a hercegünket. A közömbös sokkal találóbb kifejezés... Elvégre az én véleményem Ő róla mit sem nyom a latba. Az érzés talán amit felé érzek az a puszta tartózkodás. Volt szerencsém a fajtájához. - utaltam származásomra, elvégre mégis csak egy főnemes gyermeke voltam. Egy beteges főnemesé, akinek családja még annyival sem szánt meg, hogy elárulja apám él e vagy már esetleg el is földelték... Igaz, a herceg és köztem volt társadalmi különbség, de eltekintve királyi vérétől ő is ugyanolyan nemesember volt, mint családom ezen törődő tagjai. Őket vettem alapul mikor egy rangban magasabban álló embert kellett megítélnem; Ha tettei vagy szavai méltónak bizonyultak csak akkor engedtem azon a sztereotípián amit megalkottam magamnak.
Az étkezőbe érve fiatal asszony szavait hallva tekintettem az általa mutatott irányba, akkor döbbenve rá, hogy minden bizonnyal valakivel összetévesztettem a hercegnőt, mert azokhoz a szőke fürtökhöz egészen addig még nem volt szerencsém. Tekintetem lehet a kelleténél tovább révedt a távolba, Ara szavai rángattak vissza a valóság síkjára.
- Szívesen. Azt hiszem rámfér egy kis környezetváltozás. - vettem fel a fonalat, ahogy szembe fordultam vele egy mosoly kíséretében. Nem volt problémám a kisgyermekekkel - míg hagytak békében elfogyasztani étkemet. - Kérlek mutasd az utat, bár nem hiszem, hogy eltéveszteném az asztalt. |
Szerettem volna támaszt nyújtani Trevannak a nehéz időkben. Tudtam jól, hogy erős fiú, de néha, a legerősebb katonáknak is szükségük van valakire, aki mellettük áll. Naivan ringattam magam azon hitbe, hogy a fiúnak én lehetek az a valaki, aki bárkinél jobban megérti a gondjait; És ugyanennyire reméltem, hogy túlzott ragaszkodásommal nem riasztom el magamtól. Eszemben sem volt az, hogy rátelepedjek úgy, hogy rám szüksége. Szerettem. Testvéri szívvel, tisztán, odaadóan szerettem.
- Ez a barátok dolga – hárítottam el köszönő szavait szelíden, és elengedtem a kezét még azelőtt, hogy kínosnak élte volna meg közelségemet. A jellemem egyik alapismérve volt, hogy sosem tudtam elhagyni a mosolyomat. A csalafinta görbület mindig ott játszott ajkaim szegletében még akkor is, ha éppen a sértődött bakfist játszottam, akit azzal vádolnak, hogy fejét megszédítette egy bájologó herceg.
- Bölcsességet határtalan, fiatal barátom – maradtam meg a közvetlen hangvételnél, de talán magával a jelzővel kissé elragadtattam magam, hiszen Trevan nem sokkal maradt alattam az évek játékában. Jól esett, hogy kissé elengedhetem magam a társaságában, és nem kell megjátszanom a komoly tanítót; Vele szemben sosem kellett megtagadnom játékos, cserfes valómat. Ismert rég.
- Valóban jól esett a lelkemnek, hogy olyasvalakivel válthatok szót, aki nincs bezárva a pusztába. A herceg elsőrendű koponya, a szíve pedig oly annyira a helyén van… Hallanod kellett volna – réveteg pillantással úgy meredtem magam elé, mint egy kislány, aki sárkánnyal küzdő hős lovagot lát maga előtt. Megfordult a fejemben, hogy talán az Agenyr fiúnak igaza van, és pusztán az okozza a herceg vonzalmát az okozza, hogy a külvilágból jött. A katonák, és mágustársaim között is akadtak derék jellemmel rendelkező férfiak, de róluk ritkán vettem tudomást, aminek az az oka, hogy őket már ismertem.
Aggodalommal töltött el, hogy esetlegesen ostobán viselkedtem hercegünk jelenlétében; Sosem tudnék megbarátkozni azzal a szégyennel, hogy viselkedésem nem volt megfelelő vele szemben. Lesütöttem a pilláimat, és úgy vártam Trevan lesújtó szavait, de hiába; csak zavaromban erősített meg.
- Éppen megfelelő ember kérdezek, hiszen ott voltál… A végén – húztam számat hetyke mosolyra, miután megráztam a fejem. Bárhogyan is volt, már elmúlt, így kár volt rajta keseregnem. Csak abban reménykedtem, hogy esetlegesen lesz még arra esélyem, hogy a hibáimat a későbbiek folyamán korrigáljam. Mondjuk azzal, hogy beszélek a főmágussal, és elkészítem a Hősregék másolatát az úrnak.
- Van egy olyan érzésem, hogy a hercegünk téged nem nyűgözött le annyira – kezdtem bele, tétova oldalpillantást vetvén a mellettem lépdelő fiúra; Addig akartam feltenni a kérdésemet, míg el nem érjük az ebédlőt, s míg hangunk kéretlen fülekbe nem jut. – Van valami oka annak, hogy nem különösebben kedveled? – bukott ki végül a kérdés az ajkaimon, és várakozó kék szemeim addig függtek a fiú arcán, amíg választ nem kaptam. Bárhogyan is vélekedett, nem kellett attól tartania, hogy megdorgálnám, hiszen én a szabad vélemény mellett voltam. Korábban ezért is kérdeztem rá oly bátran vendégünknél arra, hogy királyunk jó ember-e. Véleményt akartam alkotni emberségéről.
Időközben elértük az ebédlőt. A benti zsivaj emlékeztetett kijózanított, és emlékeztetett arra, hogy nekem az apróságok közé kell majd ülnöm az étkezés során, hogy mint tanítójuk, ebben is a segítségükre legyek. Ez azt jelentette, hogy hamarost a nap további részére búcsút kell mondanom Trevannak, ami nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Szerettem volna még beszélni a fiúval.
- Igazad lehet, de ahogy látom, volt aki megelőzzön – mondtam, állammal finoman Morrowind egyik pincsikutyája felé intvén, aki szinte a hercegnő nyakába hajolt, és lihegve súgott számára valamit. A kék szemek érdeklődve villantak meg, és olyan szeretet fényeit láttam arcára tükröződni, amit nem érthettem.
- Beülsz velem a kicsikhez? – kérdeztem szelíd hangon, a fiú felé fordulva. Ha nem akart egy rakás hatévessel osztozni a társaságomon, azt is megértettem; Akkor szelíd mosollyal, kedves hangon elköszöntem tőle. |
Örültem volna annak, hogyha legalább egy kis információmorzsát elhinthetett volna a herceg Ara előtt apám állapotáról... Rianon Agenyrről akkor kaptam utoljára hírt, mikor Tomas bátyámtól levelem érkezett és az akkor volt mikor atyánk ágynak esett. Azóta is vártam válaszát állapotára vonatkozólag. Minden bizonnyal nem tévesen, de úgy gondoltam, hogy többet nem is óhajtott foglalkozni velem. Elvégre mágusvérű féltestvérének nincs joga tudni apja állapotáról... talán megszánt volna egy üzenettel amiben tárgyilagosan közli a halálát. Tudtam hogy hacsak ez a szélsőséges lehetőség nem következik be megint hónapok fognak eltelni anélkül, hogy bármit is hallanék családom felől. Lemondóan vettem tudomásul, hogy Celawan herceg a tenger felől érkezett és nem járt a pusztai nemeseknél. Aprót biccentettem mikor megragadta kezemet. Érdeklődve tekintettem a nő arcára, amin egy szívmelengető mosoly terült szét egy pillanatra megfeledkeztetve gondjaimról.
- Köszönöm, Ara. - mosolyodtam el én is halványan válaszul. Szavak nélkül is megértettem tettének szándékát... Szerettem Arával beszélgetni és jól tudtam, hogy ezzel nem voltam egyedül; A fiatal asszony anyáskodó természete nem tartozott rossz tulajdonságai közé, hisz a Toronyban lakók szinte minden kapcsolata megszakad a külvilággal mikor ide kerültek. A nő ilyenkor óriási segítségnek bizonyult... még emlékeztem az első néhány évemre, amikor mindennél jobban estek a gondoskodó szavak tanítóim szájából.
Reakcióját meghallva és még inkább meglátva egy pillanatra valóban megijedtem attól, hogy megsértődött rám a pimaszságom miatt. Viszont mikor tekintetem találkozott az övével minden kételyem elszállt. Szórakozott mosoly terült el az arcomon, hisz még kedvemre valóbban reagált kérdésemre, mint gondoltam volna, hogy fog.
- Szerintem inkább az tetszik a hercegben, hogy odakintről jött. - mondtam ki gyanúmat. Nem egy figyelmes férfi volt a Tornyon belül is, mégsem láttam Arát még így viselkedni eggyel szemben sem, viszont Celawan herceg magával hozta az újdonság varázsát. Ráadásul bármilyen hihetetlen történeteket kitalálhatott amivel le vehette talpáról az asszonyt.
- Erre nem igen tudok választ adni. - feleltem kérdésére hetykén, viszont ahogy arcára tekintettem, a tekintetében megbúvó aggódást meglátva szinte kötelességemnek éreztem azt, hogy legalább egy kissé megnyugtassam. - De amíg ott voltam, addig folytonos zavarodon kívül más butaságot nem véltem felfedezni.
Mondanom sem kell, a szavak amik elhagyták a számat nem a legmegnyugtatóbbak közé tartóztak. Csak reméltem, hogy Ara kibogozza a mögöttük lapuló jó szándékot.
- Bár nem biztos, hogy az erre legmegfelelőbb embert kérdezted ki. - hunyorogtam tovább fűzve a szót, hogy ne higgyen nekem, hanem higgyen azt amit akar; higgye azt, hogy semmi butaságot nem csinált Celawan herceg társaságában. Volt igazság szavaimban, jó magam sem igen tudtam miként kell viselkedni idegen emberek társaságában. Az oka ennek minden bizonnyal az volt, hogy a könyveimmel mélyebb kapcsolatot ápoltam, mint embertársaimmal; a tanulást előrébb valónak éreztem minden másnál.
Időközben elérkeztünk az étkezőhöz; a Nap nyugvása vacsorához hívott mindenkit, így a hosszú asztaloknál már szinte tömött sorokban ültek a mágusok. Ha Drusala hercegnő a termen belül is volt akkor megkeresését még azelőttre intéztem volna, hogy az asztalokhoz fáradunk - pedig a friss étel illata nagyon is csábított magához.
- Azt hiszem, először keressük meg a hercegnőt. - javasoltam átlépve a küszöbön, majd Ara felé fordultam és kissé félrebillentett fejjel vártam válaszát. - Tegyünk eleget a herceged kérésének. - az utolsó mondatot már csak csipkelődésből tettem hozzá, egy kedves mosoly kíséretében. Jobb kedvre szerettem volna deríteni ha netalán még mindig úgy gondolta volna Celawan herceg társaságban rosszul viselkedett volna. |
A lovagparancsnokkal együtt a herceg is távozott; Kék szemeim pillantása egészen addig kísérte őket, amíg el nem tűntek a távolban. Mindenképpen meg akartam győződni arról, hogy nem fognak visszatérni. A megkönnyebbülés mély sóhaja után a mellkasomban vergődő madárka is megnyugodott kissé, így volt alkalmam rendezni a vonásaimat, és a fülem mögé igazítani egy makacs hajtincset.
Vékony karommal úgy szorítottam a mellkasomhoz a két vastag kötetett, mintha az életem függene az épségüktől, de igazából csak a könyvek iránti szeretetem volt az oka annak, hogy nem akartam leejteni egyiket sem. Szürke kendőm, amelyet a tavaszi szellő hűse ellen terítettem vállaimra, viszont majdhogynem a földet verte, egy pillanatig riadalmat okozva szedett-vetett ábrázatom miatt. Már mindegy.
- Igen? És mivel kapcsolatban munkálkodik a gyermeteg kíváncsiság az elmédben? – kérdeztem, huncut pillantást vetve a fiú felé, miközben egymás mellett haladva megindultunk az ebédlő felé. Szavaimban végig megőriztem a barátságos élt, és bármit is kívánt kérdezni, nem kellett attól tartania, hogy megharagudnék rá. Igazából, még Morrowindra sem tudtam neheztelni, pedig sokszor okozott fájdalmat, és fejtörést otthonom lakóinak. Hittem benne, hogy a lovagparancsnok is ember a szívemélyén.
Tekintetem elkomorult, miközben megráztam a fejem a Trevanból kibukó kérdésre. Nem hibáztattam érte, hogy minden egyes hírfoszlány érdekli, amely a családjáról érkezhet, hiszen én magam is körbecsókoltam volna az a hírnököt, aki anyámról, vagy bátyámról hozott volna számomra híreket. Trevannak azonban több oka volt az aggodalomra, mint nekem, hiszen az édesapja betegséggel küzdött.
- A tenger felől érkezett, nem járt atyádénál – erősítettem meg szavakkal korábbi nemleges gesztusomat. – Hidd el, szólnék róla, ha tudnék valamit – mosolyodtam el bátorítóan, és ha nem húzódott el, kiszabadított kezemmel bátorítóan megragadtam az övét; nem hosszadalmasan, nem félreérthetően. Egyetlen pillanatra csupán, jelzéséül annak, hogy itt vagyok vele, bármi is történjék.
- Rajongásom? – szaladt szemöldököm azonnal a magasba, majd durcás kislányként felszegtem az állam, és makacsul néztem magam elé. – Nem tudom, hogy miről beszélsz, Trevan Agenyr! – ráztam meg a fejemet, de csak egy pillanatra volt alkalmam a sértetett játszani, hiszen mihelyt pillantásom visszatévedt erre a kedves fiúra, ismét végigkúszott arcomon a mosoly, és muszáj voltam bakfisként kuncogni.
- Bármennyire is hihetetlen számodra a tény, nő vagyok, Trevan. A nőknek pedig tetszik, ha egy férfi figyelmes velük, de ne aggódj nincs bennem semmi hiú ábrándkép a herceget illetően – tekintetem őszintén, szinte megbánással telve tért vissza a növendékhez. – Bután viselkedtem? – kérdeztem kissé riadtan, mire a mellkasomban ismét verdesni kezdett a félelem madárkája. Rosszul éreztem volna magam, ha kiderül, hogy mindvégig holdkórosként koslattam a királyi vendég nyomában. |
Ara egyébként is egy vidám természetű volt ahogy az évek folyamán megismertem, mégis olybá tűnt számomra, hogy a herceg közelében még jobb kedélyűvé vált. Folyton folyvást mosolygott, arca pedig legalább olyan színben pompázott, mint hajkoronája. Ennek oka természetesen lehetett ezernyi dolog; a sok közül csak egy volt az a kíváncsiság ami bennem is égett, mikor családom megszánt egy látogatással. Mi, a Tornyok lakói nem sokat hallottunk a külvilágról csak épp annyit ami az ittlétünket befolyásolta - vagy még annyit se. Kevés volt az olyan aki ne vágyott volna a falakon kívül rejlő világ felfedezésére és sejtettem, hogy a fiatal asszony sem azoknak a táborát gyarapítja, aki mindenféle érdeklődés nélkül tekintenek a hídon túl terülő világra.
Morrowind érkezése azonban kissé megtörte ezt a kedvét, az én gondolatfoszlányaimat is szétszaggatta jelenléte. Ara csuklóm után nyúlt és óvó mozdulatokkal tessékelt maga mögé. Minden bizonnyal így akart védeni ha a lovagparancsnok felénk akart volna intézni szavakat. Pusztán a nő iránti tiszteletből húzódtam a háttérbe... Ha Morrowindnek ne adj isten velem lett volna baja kész lettem volna kiállni magamért, Ara óvása ide vagy oda, nem tűrtem volna el a becsmérlő szavait. De a parancsnok szerencsére a herceg búcsúzkodása után távozott is vele együtt. Mély levegőt véve magamhoz fellélegeztem, ekkor tekintve az enyémhez hasonlatos vörös tincsekkel megáldott asszonyra.
Nem értettem, hogy hogy is titkolhattam volna kíváncsiságom előtte, nem véletlen volt tanító. Volt szeme az ilyesmihez és engem is túl régóta ismert ahhoz, hogy bármiből is titkot csinálhattam volna. Halványan elmosolyodtam saját esetlenségemen és biccentettem egyet, kifejezve, hogy - az ő szavaival élve - valóban jár valami abba az okos fejemben.
- Csak gyermeteg kíváncsiság. - mondtam megadóan ahogy átléptem a torony kapujának küszöbét. - Miről beszéltetek a herceggel? - kérdeztem valóban kíváncsisággal keveredő érdeklődéssel a hangomban. Legalább engem is annyira érdekelt az, hogy a külvilágban mi történik, mint őt magát. Persze arra is kíváncsi voltam miként reagál Celawan herceg említésére.
- Mondott valamit Agenyrékről? - kérdeztem óvatosan, kissé felvonva a szemöldököm. Magam sem tudtam miért is kérdeztem erre rá. Nem tudhattam, hogy milyen viszonyt is ápoltak ő és apám, bár a főnemes az főnemes... mindegyik próbálja a jó viszony látszatát fenntartani a hatalom miatt. Bár utólag belegondolva kérdésem badarság volt, miért is emlegette volna a herceg a családom?
- Vagy esetleg valami más érdekest mondott Aglanirból? Valamit csak kellett tennie, hogy így kiérdemelje a már-már rajongásod... - néztem a nőre, nem is kerülgetve a forró kását. Arcomon egy kedves, de talán túlságosan is pimasz mosoly ült. Semmiféle rossz szándék nem vezérelt csak kíváncsiság, de az nagyon is. Akár gyerekesnek is tűnhettem számára; bár koromat tekintve ez egy megbocsájtható bűn volt és tudtam, hogy Ara pont az az ember aki ezt el is nézi nekem. |
Azt, hogy Drusala hercegnő talán mégsem örül majd testvére látogatásának, számításba sem vettem. Hittem abban, hogy egy kedves testvér látványa képes gyolcsot kötni a múlt sebeire, és megnyugvást tud nyújtani a hétköznapok nehézségeiben. Óh, de hát te ezt honnan is tudhatnád, Ara?, kérdezte a kellemetlen gúnyos hang a két fülem között, de nem hagytam, hogy jókedvem szegje. A ma az örömé.
Oktalan bakfisnak látszhattam, amiért olyan lelkesen függtem hercegünk szavain, s bár zsenge korom némileg felmentést nyújtott viselkedésemért, így visszatekintve mégis kellemetlen volt; Ha Celawan herceg nem lett volna talpig úriember könnyedén félreérthette volna neki szentelt, rajongó figyelmemet, amely mögött igazából nem volt több, mint a gyermeki kíváncsiság egy olyan személy iránt, aki a külvilágból érkezett. Ha a hercegnő szépsége, amellyel magára vonta mindenki figyelmét, nem lett volna olyan ragyogó, az Ő társaságát is legalább ennyire élvezném; Sőt, talán még jobban is.
Szelíd bólintással fejeztem ki bizodalmam aziránt, hogy a hercegnő valóban az étkezőben lesz, de szólni, nem szólottam erről; Féltem, ha esetleg mégsem lesz igazam, talán a hazugság vádjával illetnének.
- Olyat biztosan nem tenne, Nagyuram – kacagtam fel azon felvetésre, hogy galamblelkű királykisasszony haragjában elkergetné fivérét. Úgy hittem, hogy az ilyen viselkedés távol áll e nemes hölgytől. – Ha pedig a kisasszony lelke mégis haragra gyulladna, amúgy sem tehetne semmit. Túl késő van ahhoz, hogy ma útnak induljék a lápon – érveltem, egyik kezemmel javítottam a könyvek fogásán, hogy a másikkal finoman az ég alja felé intsek. Már csak néhány perc volt hátra napnyugtáig, a táj hamarosan teljes sötétségbe borul, olyankor pedig igazán veszélyes volt odakint bolyongani. Nem kételkedtem abban, hogy a herceg minden fenevaddal szemben meg tudná védeni magát, de mégiscsak jobb gondolatnak látszott az, ha a húga esetleges kényes fogadtatása ellenére is nálunk marad.
Időközben elértük a bejárat míves ajtaját, csak másodpercek választottak el attól, hogy végre az épület oltalmába lépjünk, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és tajtékzó troll módjára a lovagparancsnok robbant ki rajta. Az életem lepergett előttem, ahogy a férfi feldühödött pillantása egy másodperc erejéig az enyémbe fonódott. Riadt őzike módjára hátráltam ki az útjából, és gondosan leszedett állal próbáltam úgy tenni, mintha jelen sem lennék; Szabad kezemmel a mellettem álló Trevan csuklója felé nyúltam, és ha sikerült elérnem a fiút, szelíd, anyai mozdulattal tessékeltem hátrébb, magam mögé. Engem úgy bánthatott volna, ahogy akar, de a tanoncaimat nem engedem.
Morrowind azonban türelmetlenül megtorpan, ügyet sem véve rólunk, alantas mágusokról – villámló tekintete a hercegen függött, aki továbbra is megváratta csak azért, hogy illendő búcsút vegyen tőlünk. Ismételten meg kellett állapítanom, hogy a férfi igazi úriember, talpig lovag volt. Elvörösödtem, amikor majdnem olyan mély meghajlást intézett felém, mint egy nemes kisasszony felé.
- Részemről a megtiszteltetés, Uram! Az Istenek segítsék meg, hiszem, hogy nagy dolgokat szánták Önt – mosolyogtam engedelmes bárány módjára, de fél szemem még mindig a lovagparancsnokon nyugodott. Tudtam, hogy bárminemű illetlenségért elővenne, ezért ügyetlen, de tiszteletteljes pukkedlivel köszöntem el az uraságtól. – Sosem szegem meg az ígéreteimet – tettem hozzá megemelve a terhemet. Még aznap beszélni akartam Theadas Főmágussal a könyvet illetően.
Tekintetem egészen addig szegeződött a férfire, míg el nem búcsúzott Trevantól, majd el nem viharzott a katonákat; Csak utána hagyta el ajkaimat egy megkönnyebbült, szaggatott sóhaj. Ideje bemenni.
- Mondd ki, ami a fejedben jár, Trevan – pillantottam félrebillentett fejjel a fiú felé, miközben megindultunk az épület belseje felé. Egy könnyed biccentéssel köszöntem meg, hogy kitárta előttem az ajtót, majd tovább fűztem szavaimat. – Tudom, hogy jár valami abban az okos fejedben, és talán mind a kettőnk számára az lesz a legjobb, ha még most kimondod… – mosolyogtam rá szélesen, kicsit sem megjátszva. Korábban is éreztem magamon vizslató pillantását. – Kérdésed volna talán? – vontam fel a szemöldököm; Gesztusom baráti volt, nem tanítói. Magam is növendék voltam még, mikor megismertük egymást, a régi szokásoktól pedig nehezen szabadul az ember. |
Tanítóm zavara szinte azonnal szemet ütött számomra. Valószínűleg még soha nem láttam a fiatal asszonyt zavarba jönni így nem számítottam arra, hogy az első alkalom akkor lesz amikor meghallja Celawan herceg vele egyetértő szavait. Azonban nem volt buta, hogy szóvá is tegyem észrevételem. Főleg úgy, hogy annak okáról csak feltételezéseim voltak. Tudtam, hogy bőven akad még alkalmam arra, hogy kíváncsiságom kielégítendő érdeklődjek Arától.
Az ezt követő tettét azonban először nem értettem; Olyan hirtelen erősítette meg a herceget abban a tudatban, hogy húga jól viselkedik, hogy azt hittem valami rosszat szóltam Drusala hercegnőről, de hamar rájöttem, hogy semmit nem mondtam ami sértett volna akárkit is. És pont ez volt a baj; semmit nem mondtam a hercegnőről. Ara minden bizonnyal azt hitte, hogy a szőke férfi megharagszik rám az miatt, de hiába... nem tudtam volna mit nyilatkozni a húgáról ismeret hiányában a rögtönzött hazugságaim pedig nem biztos, hogy tükrözték volna az igazságot.
Szerencsére az ebédlő említésére egyből lecsapott a vörös tanító, az alkalmon kapva javasolta, hogy vegyük is irányunkat az irányába. Nekem ellenvetésem természetesen nem volt; az étel gondolata egyre inkább hívogatott magához. Szerencsére Celawan herceget sem kellett győzködni.
Csak a herceg után szegődtem Ara könnyed léptei nyomába, nem akartam több vizet zavarni a kelleténél. Ha a herceg csatlakozni óhajtott volna a tanítóhoz vacsorára, akkor úgy is csak illedelmesen elbúcsúztam volna és hagytam volna kettejüket vagy hármójukat magára attól függően, hogy igazuk volt e a hercegnő tartózkodását illetően.
Már épp örültem volna meg annak, hogy a kérdéses helyre érünk annak az ajtaja nagy robajjal kicsapódott, rajta a Tornyok rettegett szörnye dühtől villogó szemekkel mászott ki. Egyből megtorpantam attól tartva, hogy a lovagparancsnoknak esetleg velünk mágusokkal akad baja, mint az esetek nagy részében... Kíváncsi lettem volna, hogy ebben az esetben mi szúrhatta csőrét, de erre nem kerülhetett sor; maga Celawant herceg is megállt és az érkező parancsnokba fojtotta a szót, akinek ajkai már rossz szándékkal telve elváltak egymástól.
Kivételesen nem velünk volt baja, sokkal inkább a herceggel. Lehet, hogy a férfi nem egyeztetett vele érkezéséről, Morrowind arra mindig is harapott, mint egy rossz kutya. Persze ez csak az én tapasztalatom volt, vajmi keveset tudtam arról, hogy egy olyan emberrel akinek az ereiben nem mágia lüktet miként viselkedik. Tanácstalanul pillantottam Arára, aki addigra már minden bizonnyal megtorpanhatott. Csak lassan oldalaztam a tanító mellé, nem akartam magamra hívni a parancsnok figyelmét.
A herceg talán ekkor fordulhatott oda hozzánk arcán egy bocsánatkérő mosollyal, viszont teljesen megértettem a helyzetét. Morrowindet nem volt tanácsos megváratni, bár mit sem tudtam arról, hogy mekkora befolyása volt a szőke férfival szemben. Csak azt tudtam, hogy ha velem lenne dolga akkor én húznám a rövidebbet ha esetleg megvárakoztatnám.
Szemöldökömet ráncolva tekintettem a lovagparancsnokra, aki türelmetlenül várta sorát kissé távolabb állva. A herceg épp akkor búcsúzkodott Arától, amit fél szemmel figyeltem, főként az asszony reakciója érdekelt. Akkor már biztosra vettem, hogy a tanítótól érdeklődnöm kell kettejük viszonyát illetően, mert nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy a fiatal asszony belehabarodott a hercegbe és annak udvarias, de túlságosan megjátszott modorába.
Gondolataimat viszont Celawan herceg szavai egyből elzavarták. Felé fordultam és feltekintettem rá, újból csak elfogadva felém nyújtott kezét. Illedelmesen meghajtottam fejem, ahogy megráztam kézfejét.
- Részemről az öröm, Celawan herceg. - köszöntem el én is kezemet visszahúzva. - Az Istenek legyenek Önnel is.
A lovagparancsnokhoz kellett is az ő segítségünk, Morrowind minden bizonnyal még számára is nehéz esetnek bizonyulhatott.
Alighogy a herceg nagy lépésekben megindult lovagparancsnokunk irányába, egyből Arához fordultam. Szemöldököm kérdőn kúszott fel homlokomon, érdeklődve billentettem félre a fejem ahogy mellé lépegettem.
- Mehetünk? - kérdeztem a torony ajtajának irányába intve, aminek útját már semmi sem állta előlünk. Nem ezt a kérdést szerettem volna feltenni számára, de arra a bizonyosra még volt időm bőven. Nem lett volna értelme egyből letámadni gyanúmmal, biztosan csak megpróbálta volna elterelni a figyelmem mint egy kisgyermekét.
Ha a válasza igenleges volt biccentetve egyet előre engedtem és csak utána indultam el az étkezőbe. |
 Sejtéseim ismételten igaznak bizonyultak, Ara nyilvánvalóan nem haragudott a legifjabb Agenyr fiúra. Éles szemeimet nem kerülte el sem Ara zavara az egyetértésem hallatán, sem pedig Trevan hallgatása, amikor mindketten a múltja fontosságáról és szerepéről igyekeztünk meggyőzni őt; egyiket sem tettem azonban szóvá.
A fiú mintha meglepődött volna azon, hogy a húgomat jöttem meglátogatni, ennek okában azonban már kevésbé voltam biztos. Talán csak az lepte meg, hogy egyáltalán érdekel Drusala hogyléte, talán az, hogy emiatt képes voltam idejönni, de sérthette a feltételezés is, hogy szerintem talán nincs itt jó dolga. Nem tudhattam, mire gondol a fiú, taktikai hiba lett volna azonban rávilágítanom az arcára egyértelműen kiülő érzelmeire, ezért nem kérdeztem semmit.
- Nos, ez esetben reméljük, hogy Ara sejtései igazak lesznek, és a húgom valóban az étkezőben van - mosolyogtam előbb az említettre, azután pedig Trevanra is a válasza hallatán. Ara persze rögtön védelmébe vette a fiút, azt hiszem, attól tarthatott, hogy a megjegyzésemben megbúvó kérdés válasz nélkül hagyása miatt majd haragudni fogok az ifjú Agenyrre. Az egyértelmű védelmező megjegyzés hallatán mosolyom vigyorrá szélesedett, mást azonban nem mondtam; Ara már átlátott ezen a cselszövésen, de azt jelezni akartam neki, hogy nem állt szándékomban rossz néven venni Trevan hallgatását.
Jómagam egyetértőn biccentettem a lány invitálására, és amennyiben Trevan is csatlakozott hozzánk, mindhárman folytattuk utunkat a tornyok felé. Ara kérdésére oldalra pillantottam rá, majd enyhén megvontam a vállam.
- A maradásom attól is függ, a húgom hogyan fog reagálni az érkezésemre. Ha Drusala úgy dönt, túlságosan is aggodalmas fivér vagyok, és ezért inkább kitessékeli a szűrömet, kénytelen leszek engedelmeskedni - tréfálkoztam mosolyogva. Hallatlan volt persze, hogy a húgom parancsokat osztogasson nekem, és egyébként is a lehető legtávolabb állt a jellemétől az ilyesmi, de a bizonytalanság valódi okát, miszerint Morrowind és én még nem vívtuk meg a magunk csatáját, mégsem tárhattam fel előttük. Kényelmesebb volt egy humoros féligazsággal elodázni a válaszadást.
Mintha az Istenek csak meghallották volna a gondolataimat, éppen a tornyok közvetlen közelébe értünk, amikor azok egyikének valaki egy határozott mozdulattal kivágta az ajtaját; a szabadba pedig nem más lépett ki, mint maga Cyrus. Felsóhajtottam, amikor tekintetem találkozott a parancsnok hűvös, számító, és most kifejezetten dühös pillantásával; az én szemeimben is harag villant, ahogy ránéztem, néha átkozottul kellemetlen tudott lenni, hogy nem tudta leplezni az érzelmeit.
Amikor egyértelműen felénk indult és még a száját is szóra nyitotta, megtorpantam, ezzel remélhetőleg a másik két jelenlévőt is megállásra késztetve, hacsak nem tartotta vissza őket már Morrowind puszta megjelenése is. Egyetlen szigorú pillantás elég volt, hogy a parancsnok becsukja a száját, mielőtt egy hang is kijött volna rajta, és ő maga is megtorpanjon, mielőtt még közelebb ért volna hozzánk. Nekem nem mert volna ellent mondani, főleg nem nyilvánosan, kettőnk vitája pedig csak ránk tartozott, még véletlenül sem egy tanítólányra vagy az ifjú Agenyrre.
- Attól tartok, a húgom megkeresése egyelőre várat magára - fordultam bocsánatkérő mosollyal Ara és Trevan irányába. - A parancsnoknak és nekem meg kell beszélnünk néhány dolgot, de ha Drusala valóban az étkezőben van, nem szükséges titokban tartani előtte az érkezésemet - fűztem hozzá, szélesítve egy kissé a mosolyomon.
- Igazán örvendtem, hogy megismerhettem, hölgyem - fordultam először a tűzvörös hajú máguslány felé, tiszteletteljesen meghajtva előtte a fejem; noha tudtam, hogy nem várna el tőlem ilyesmit. - Az Istenek óvják a lépteit, Ara - búcsúztam el tőle szavakkal is, mikor újra felpillantottam a kék szemekbe. Ajkaimat egy pillanatra cinkos mosolyra húztam, majd fejemmel a kezében tartott könyvek felé intettem. - A másolatról pedig nem feledkezem meg.
Kedves mosollyal az ajkaimon vártam meg, ha viszonozta a búcsúzást, azután figyelmemet a mellett álló Agenyr fiú felé fordítottam. Ismételten felé nyújtottam a jobbomat, és ha elfogadta tőlem a gesztust, férfiasan, de nem túl erősen megszorítottam az ifjú ujjait.
- Szintúgy örömmel tölt el, hogy ismét találkoztunk, Trevan - fűztem hozzá barátságosan, mielőtt elengedtem volna a kezét. - Az Istenek kísérjenek utadon és hozzanak neked szerencsét.
Ha Trevan is elbúcsúzott tőlem néhány szóval, azt még megvártam, csak azt követően mosolyogtam rá még egyszer mindkettőjükre, mielőtt sarkon fordultam volna, hogy Cyrus felé vegyem az irányt. A tekintetem akkor már kérlelhetetlen és szigorú volt, de ők ezt nem láthatták; hátulról csak a fejem határozott intése volt észrevehető, amivel a parancsnokot arra utasítottam, hogy menjünk jóval távolabb, messze a kíváncsi fülektől és szemektől.
Celawan részéről lezárt, köszönöm nektek! |
Nem haragudtam Trevanra amiért késve adta vissza a kölcsönkért könyvet; Valamiért úgy gondoltam, hogy talán annyira tetszett neki az olvasmány, hogy még egyszer el szerette volna olvasni, mielőtt újra a szolgálataimba bocsátotta volna. Fontosnak éreztem megnyugtatni, hogy kicsit sem neheztelek rá. Szelíd mosollyal, vidám tekintettel figyeltem, ahogy a két férfi egymásra talál a beszélgetésben.
Nem különösebben lepett meg a dolog, hiszen mindketten talpig úriemberek voltak, s bár Trevan hosszú ideje élvezte már iskolánk vendégszeretetét, mégis naivan hittem abban, hogy élete első néhány évének neveltetése, mélyebben megmaradhatott benne, mint ahogyan azt bárki is sejthetné.
Talán egy kissé elpirultam, amikor Celawan herceg egyetértett múltról alkotott véleményemmel; Hogy zavaromat leplezzem, kétszeres erővel szorítottam magamhoz a könyveimet, és szerény pillantással kezdtem fürkészni a lábamat körülölelő zöld fűszálakat. Az egyiken egy katica mászott felfelé.
A figyelmemet nem kerülte el a fiú konok hallgatása, de nem készültem arra, hogy erőszakkal csaljak szavakat ajkaira – abban azonban nem akadályozhatott meg, hogy a későbbiek folyamán felkeressem, és egy baráti beszélgetés alkalmával kikérjem véleményét. Mindenkinek szüksége van arra, hogy időnként beszélhessen valakivel. Szerettem volna önzőn azt hinni, hogy Trevannak lehetek valaki.
Talán ezen önző gondolatok árnyékában döntöttem úgy végül, hogy nem engedem távozni. Bátran léptem mellé, de arcomon továbbra is barátságos mosoly olvadt szét; Úgy gondolom, egyértelmű jelet adtam arra, hogy vele szeretnék tartani, és úgy tűnt, a fenséges úrnak sincs ellenére az újabb társaság.
- Mint mondtam, Nagyuram! A kisasszony remek vendég – erősítettem meg korábbi szavaimat, szelíden félrebillentett fejjel; Igyekeztem tanítványom hallgatását kimenteni, hiszen féltem, talán a herceg annak vélné, hogy a tanonc nincs meggyőződve a kisasszony jó magaviseletéről. Ezt nem akartam.
- Akkor talán menjünk az ebédlőbe – csaptam le a fiú szavaira cserfesen, és fejem vidám intésével az épület felé jeleztem. Ha társaságom tagjai úgy gondolták, rutinos, de nem túl gyors léptekkel indultam meg a tornyok irányába. – Velünk tart vacsorára, Celawan herceg? – kérdeztem, élénk pillantást vetve a királyi vendég felé. |
Kissé meglepetten vontam fel mindkét szemöldököm, mikor meghallottam Ara csilingelő kacagását. Legalább egy aprócska szidásra számítottam a késedelem miatt, de hamar rá kellett jönnöm, hogy az a tanítóhoz nem is lett volna méltó. Nevetése döbbentett rá milyen gyerekes is volt tettem; félbeszakítottam minden bizonnyal fontos beszélgetését Celawen herceggel egy könyv miatt, amit bármikor máskor visszaadhattam volna neki erre jóval megfelelőbb körülmények között is. Hirtelen zavarban éreztem magam ostobaságom miatt és zavartan pillantottam oldalra az udvar növényeire.
Amikor mindkettejük egyből a múlt erősítő képessége mellett kezdett érvelni, nem tehettem mást csak beletörődően elmosolyodtam. Igazat adtam szavainknak, amit egy apró bólintással meg is erősítettem; Igaz nem szorultam rá erre a bölcsen hangzó, de mégis törődő gesztusra egyik irányból sem, mégis jól esett. Ráadásul csak rossz néven vették volna ha közlöm velük valódi véleményem. A múltam sok mindenben segített valóban, ez volt az ami segített azzá válni ami voltam... De a múlt sok mindenben hátráltatott; Hiába próbáltam volna elszakadni a családomtól, mégis foggal-körömmel kapaszkodtam emlékükbe és ragaszkodtam hozzájuk, remélve, hogy egy nap úgy tekint rám apám, mint fiára és nem mint egy fattyúra akiről tudomást sem vesz. Minden pillanatban kísértettek, ők voltak az én démonaim akik a jelentéktelenségem hirdették szerte a világban.
Hiába indultam volna neki a rövidke útnak az étkező felé, hogy ne zavarjam tovább a két fél párbeszédét Ara mégis megállított, mikor hátsó lábamra helyezve a súlyom már fordultam is volna meg, hogy utamra induljak.
Mint kiderült, célunk egy volt. Természetesen azzal a különbséggel, hogy a herceg és a tanító Drusala hercegnőt kereste, míg én csak valami fogamra valót az ebédlőben. A szőke férfira emeltem a tekintetem benne puszta érdeklődéssel. Sejthettem volna hogy látogatóban járt itt, de mégis meglepett a tény, hogy húga hogylétéről érdeklődik. Mindig úgy gondoltam, hogy a fajtánk minden tagja olyan lehet mint a családom, de kellemeset kellett csalódnom ebben a tekintetben.
- Az igazat megvallva nem tudom hol lehet a hercegnő. - feleltem őszintén még mindig Celawan herceget figyelve. Csak azután tekintettem Arára. Drusala hercegnőhöz nem igen volt szerencsém, jobb híján még csak beszélni se beszéltem vele, sőt talán a "Légyszíves állj arrébb" mondaton kívül egy szót sem váltottam vele. Csak egy-két alkalommal láttam az ebédlőben, vagy valamelyik folyosón... Azt sem tudtam milyen személyiséggel áldotta meg a sors a lányt, ahhoz pedig, hogy a róla keringő pletykákat hallhassam az elmúlt néhány hónapot nem tanulásra kellett volna fordítanom. Ha akartam volna se tudtam volna bármit is mondani róla fivérének.
- Megeshet, hogy az étkezőben van, nem volt időm még benézni az ebédlőbe a mai napon. Pont oda tartottam. - magyaráztam okát annak, hogy miért nem tudtam Drusala hercegnő hollétét, még úgy sem, hogy az érintett épületből szaladtam ki. |
Mint kiderült, a legifjabb Agenyr fiú egy kölcsönkért könyv miatt kereste Arát. A lány viselkedéséből és a fiú reakcióiból ítélve közeli kapcsolatban állhattak, úgy sejtettem, hogy Ara a fiú közvetlen tanítója is lehetett; bár a tüzes lelkű teremtés kedves természete talán alapvetően magában hordozta azt az anyáskodást és gondoskodást, amivel a fiú irányában viseltetett. Trevan szavaiból azt vettem ki, hogy a kölcsönbe megkapott könyv már jó ideje nála lehetett, Ara azonban a legkevésbé sem tűnt bosszúsnak. Nehezen is tudtam volna elképzelni róla, hogy szigorúan számon tartja az ilyesmit, aztán alaposan megszidja az érintetteket - ellenkezett volna a természetével.
Láttam, hogy megleptem az ifjú Trevant a viselkedésemmel, de részben éppen ez volt a célom. Gyanítottam, hogy részemről sem számított volna más fogadtatásra, mint amihez hasonlót a családjától kapott minduntalan; jól tudtam, hogy Agenyr nemcsak nem beszél róla, hanem egyenesen úgy kezeli legkisebb fiát, mintha meg sem született volna. Nekem nem állt szándékomban hasonlóan viszonyulni a fiúhoz, tisztában voltam azzal, hogy a behízelgő kedvesség és barátságosság a legjobb út a legtöbb emberhez, ezért néhány kivételes esetet leszámítva mindig ezzel indítottam.
Elmosolyodtam, amikor elfogadta a kézfogásomat; nem szorítottam meg túlságosan a fiatal ujjakat, de mosolyom nem halványult a szavait hallván, mindössze szelídült egy kissé. Mielőtt még megszólalhattam volna, Ara intézett hozzá néhány bátorító szót a maga kedves módján; egy pillanatra kiszélesedett a mosolyom, amikor a lány szemeinek kékje találkozott az enyémekkel, de aztán visszafordultam Trevanhoz.
- Arának igaza van, Trevan - biccentettem, tekintetem továbbra is barátságos maradt, miközben bátorítóan rámosolyogtam. - A múltad az egyik leghatásosabb eszköze lehet a jövőd alakításának, ha megfelelően tud inspirálni.
Szavaim talán nagyzónak, filozofikusnak hangozhattak, pedig csak a tapasztalat mondatta velem, olyasmi volt ez, aminek saját magam érezhettem igaz valóját nap mint nap; reméltem ugyanakkor, hogy az Agenyr fiú fiatal füleinek sem fognak csupán nagy szavaknak hangozni. Értelmes és intelligens ifjúnak tűnt, úgy véltem, fel fogja fedezni a szavaim mögött rejlő igazságot.
A fiú távozni készült, Ara azonban egyértelműen jelezte, hogy nem kíván megválni a társaságától. Magam is melléjük léptem, kíváncsian nézve le Trevanra, miközben mindketten a válaszára vártunk. Engem sem zavart volna, ha csatlakozik hozzánk, ezért nem is láthatott volna rajtam ellenvetést vagy rosszallást.
- Ara ismételten igazat szólt - bólintottam elmosolyodva, amikor a lány elmondta Trevannak is látogatásom célját. - Meg akartam bizonyosodni róla, hogy Drusala rendesen viselkedik, amíg a vendégszereteteteket élvezi - tettem hozzá a fiúhoz intézve a szavaimat; Arát egyszer már kis híján kelepcébe csaltam, amikor megpróbáltam a húgom magatartását megkérdőjelezni, kíváncsi voltam, vajon Trevan is találkozott-e vele, hogy most ő is a védelmébe vegye.
Akármit is válaszolt arra a kérdésre, hogy látta-e Drusalát, ha esetleg csatlakozott hozzánk az út hátralevő részére az ebédlőbe, örömmel vettem a fiú társaságát is; noha akaratlanul is arra gondoltam, kíváncsi lettem volna Agenyr arcára, amikor közlöm vele, hogy találkoztam a legkisebb fiával. |
Oly’ sokszor megállapítottam magamban aznap, hogy Celawan herceg milyen kellemes társaság, hogy kezdtem aggódni azon, nem-e járt a közelben egy gondolatolvasásban jeleskedő mágus. Kényelmetlen helyzetbe kerültem volna, ha bármelyikük is megneszeli benső hangom szólamait.
- Ez esetben, megköszönöm az őszinte szavait – biccentettem egy aprót, széles, barátságos mosollyal az arcomon. Úgy éreztem, hogy aznap már semmi sem szegheti a jókedvemet, és nemcsak azért, mert a Nap már majdnem teljesen lenyugodott a horizont mögött. A legszívesebben daloltam volna.
Ezen érzésnek azonban hamar gátat szabott az aggodalom, amikor megpillantottam Trevant. A fiú korban nem sokkal maradt le mögöttem, és magasságban jó néhány centivel fölém kerekedett – mégis, aggódó anyai szívvel viseltettem iránta pontosan úgy, ahogyan a legtöbb növendékkel szemben a toronyban. Ezen érzés írta felül a herceg felé irányuló figyelmemet, és ezért lépdeltem felé olyan ijedten. Kék szemeim lágyan fürkészték a fiú arcát, vállát és kezeit, sérülés után kutatván, de hamar meggyőződtem róla, hogy sehol sem vérzik. Ettől megkönnyebbültem, és halk kacaj szakadt ki belőlem.
- Csak ennyi? – kérdeztem vissza még mindig felettébb vidám megkönnyebbüléssel, majd elengedtem a vállát, hogy elvegyem tőle a könyvet. Nem emlékeztem rá, hogy mikor adtam neki kölcsön. – Köszönöm szépen, kedves tőled, hogy ideáig elcipelted! – mosolyogtam rá teljes őszinteséggel. Eszembe sem jutott, hogy megfedjem azért, hogy ilyen hosszú ideig tartotta fogságban.
Szelíd mosollyal figyeltem, ahogy a két férfi szót váltott egymással. Nem lepett meg különösebben, hogy Trevan korábbi életében már találkoztak, hiszen Lord Agenyr a legnagyobb nemes volt a pusztában, az azonban aggasztott, hogy talán ezen régi emlék felidézése fájdalmas emlékeket hoz felszínre a tanoncban. Pillantásom bátortalanul fürkészte a kedves arcot, és készen álltam arra, hogy közbelépjek, ha úgy ítélem meg, hogy ezen beszélgetés nem tesz jót a fiúnak. Tanítójaként feleltem érte.
- A múltad segített abban, hogy az légy, aki most vagy, Trevan – emlékeztettem kedvesen, de nem dorgálóan. Szemeim kékje ismét a hercegre vándorolt, szerényen, kicsit sem tolakodón jegyezvén meg a következőket. – A múltját az ember nem veszti el, bármi is történik a jelenben – okoskodtam.
A két könyvet a mellemre szorítva, vidám mosollyal vettem tudomásul, hogy a fiú máris menni készül; Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen könnyedén hagyjam megmenekülni, így minden ellenkezése ellenére (márha valóban mert ellenkezni) mellé sétáltam, ezzel jelezvén, hogy kész vagyok csatlakozni hozzá.
- Mi éppen az ebédlőbe tartottunk – mondtam. – Nem láttad véletlenül a hercegnőt arrafelé? – kérdeztem, mert bár korábban úgy gondoltam, hogy Drusala kisasszony az ebédlőben lehet a Főmágussal és a Parancsnok úrral, még könnyen lehet, hogy tévedtem. Trevan az épületből jött, talán jobban tudja, hogy mi zajlik odabent. – Celawan herceg a kisasszonyhoz érkezett – biccentettem a férfi felé tiszteletteljesen. |
Arra számítottam, hogy Ara először elmond mindent ami a hercegnek volt mondandója, de ehelyett egyből felém fordult meg is feledkezve szinte mindenről. Lehet megijesztettem az anyáskodó természetű tanítót hirtelen megjelenésemmel és szaporább lélegzetszámommal, mert őszinte aggodalommal nézett szemeimbe, kezeit pedig még a vállaimra is helyezte támogatóan.
- Oh nem, nem, nincs semmi baj! - ráztam meg a fejem egyből tagadóan, minél hamarabb biztosítva arról, hogy minden rendben van velem. Csak az alváshiány és az éhség háborgatott, de egyik sem olyan probléma volt amiről Ara érdeklődött volna.
- Csak visszahoztam a könyvet amit még... hát amit kölcsönvettem. - jobb volt a békesség és jobb volt nem belegondolni abba, hogy hány hónapja is vettem kölcsön azt a bizonyos irományt és hogy mennyi ideig még csak ki sem nyitottam. - Pont most került a kezem ügyébe újból.
Nem feledkeztem meg társaságunkról, bár meglepett, mikor hozzám intézett szavakat, ráadásul a nevemre kérdezett rá. Ha Ara addig nem vette még le a vállamról a kezeit akkor ügyesen, de véletlenül sem udvariatlanul leráztam magamról a kacsókat és a férfi felé fordultam, biccentve egyet válaszul. Ezek szerint felismert, ahogy én is őt. Kicsi voltam még, amikor láthattam, de a memóriám ritkán csalt még ennyi idő távlatából is, arcról pedig bárkit megismertem volna. Ő viszont még akkor láthatott, mikor kis padlócirkáló voltam, minden bizonnyal Ara megszólítása uralkodhatott számára, hisz az asszony a nevemen szólított.
A felém nyújtott kezet elfogadtam én magam is viszonoztam a kedves mosolyt. Azonban nem tudtam mire vélni a gesztust, egyáltalán nem volt rászorulva arra, hogy udvarias legyen velem szemben. Inkább arra számítottam, hogy ugyanúgy lekezel, mint családom tette. Viszont tévednem kellett.
- Emlékszem Önre. - biccentettem biztosítva arról, hogy emlékszem a találkozásra és arra is, hogy egyáltalán nem érdekelt a férfi, mert jobban lefoglalt egy játék amit Tomas adott azzal a szándékkal, hogy ne kotyogjak bele a felnőttek beszédébe. Mit ne mondjak, a terve sikerült. - Nehezen felejtem a múltat, tudja. - fűztem hozzá egy kedves mosollyal ahogy elengedtem a kezét. Amit mondtam annak viszont értelme egyáltalán nem volt kedves. Nem is a herceg irányába szólt, hanem a családoméba, hisz nehezen lehet elfelejteni azt, ha az embert kisgyermekként magára hagyják és tudomást sem vesznek róla, mert más volt. Békés szavakba nem tudtam volna ölteni az érzést, amit mindez kiváltott belőlem, azt az undort, de nem is állt szándékomban most épp erre pazarolni akárcsak a gondolataim is.
- Nem is szeretnék tovább zavarni. - tekintetem először a hercegre, majd Arára emeltem és a vörös asszony felé fordulva nyújtottam át neki a könyvet. - Igazán köszönöm, ígérem legközelebb hamarabb eszembe jut. - bár jobbnak láttam, ha nem kértem volna kölcsön tőle több dolgot, mert puszta hanyagságból felejtkeztem meg róluk. Mindent az ágyam alá, vagy az asztalra raktam és sokszor előfordult, hogy onnan a társaim pakoltál el máshova és hiába emlékeztem arra eredetileg mi merre volt, az új helyét már nem tudhattam. Ez történhetett a könyvvel is. |
Úgy éreztem, Ara továbbra is azt hiszi, én magam feltételeztem róla a felségárulás szándékát, de ez is csak azt mutatta, mennyire bezárják ide őket ezek a fehér kőtornyok. Annyira el voltak zárva a külvilágtól, hogy idebent a legtöbbjüknek fogalma sem volt arról, mi zajlik valójában odakint a birodalomban; én pedig aligha hibáztathattam egy fiatal lányt, amiért nem volt tisztában a hatalom erejével, a talpnyalók élénk fantáziájával, de még Thelion tökéletlenségeivel sem. Utóbbi kevesek számára volt annyira nyilvánvaló, mint nekem, ahogy a felségárulás gondolata is kevesekhez állt olyan közel, mint hozzám. A különbség az volt, hogy én ismertem Theliont minden hibájával együtt, szinte már magamtól is tudtam, mire mit fog lépni, hogyan fog reagálni; én csak a megfelelő alkalomra és körülményekre vártam, hogy esetlen és meggondolatlan elszólások helyett éppen ezeket az előttem botor módon feltárt gyengeségeit ragadjam meg és használjam fel ellene. Az volt a legszebb az egészben, hogy Thelion semmi nem sejtett, nem érezte a veszélyt, azt pedig főleg nem, hogy honnan jön - akaratlanul is mindig az én kezemre játszott, megkönnyítvén a dolgomat.
- Igazán hálás vagyok Önnek - hajtottam meg a fejem kedvesen mosolyogva, amikor a lány ígéretet tett, hogy mindent el fog követni a másolat érdekében. Kétségkívül sokat tanulhatnék a tartalmából, aztán miután én már minden egyes betűjét alaposan áttanulmányoztam, Thelionnak is megemlíthetném, mi van a birtokomban. A mohósága persze rögtön előtörne, azonnal magának követelné a kötetet, ezért tudtam, hogy ki kell találnom valami elfogadható mesét arról, miért nem adhatom neki oda végleg. A bizalma megőrzéséhez mindenképpen meg kellett vele osztanom egy ilyen felfedezést, de soha nem adtam volna neki birtokba egy ilyen kincset.
Ara csilingelő kacagással felelt a nevetésemre, játékos és kedves válasza pedig az arcomra ragasztotta a jókedvű mosolyt.
- Biztosíthatom, hogy ezúttal belőlem is inkább az őszinteség, mintsem az udvariasság beszélt - feleltem, viszonozva a nyílt tekintetét is.
Láttam, milyen gyanakvással szűkíti össze a szemeit kérdésem hallatán, még a fejét is oldalra billentette, úgy figyelt engem. Mosolyogva hallgattam a válaszát, igyekezvén a komoly, elégedett báty szerepét eljátszani, miközben éppen azt mondta, amire számítottam is; nem lepett azonban meg, hogy átlátott rajtam. Bizonyosan ő is sejthette, elég időt töltöttem már el a húgommal ahhoz, hogy tudjam, pontosan hogyan viselkedne Drusala.
Nem volt azonban időm választ adni a kérdésére, éppen csak sikerült cinkos mosolyra kunkorodnia a szám sarkainak, mikor igyekvő léptek közeledő zaja ütötte meg a fülem. A hang valahonnan a tornyok felől jött, válaszadás helyett érdeklődve fordítottam abba az irányba a tekintetem. Egy fiatal fiút láttam felénk közeledni, Aráéhoz hasonló égővörös hajjal, és haloványan ismerős vonásokkal. Kíváncsian figyeltem a fiút, aki majdnem ugyanúgy szorított magához egy könyvet, mint Ara a Hősregéket, próbálván rájönni, honnan ismerhetem őt. A hajszínük hasonlósága ide vagy oda, nem Ara miatt tűntek ismerősnek a vonásai, de egészen addig nem tudtam rájönni az okára, amíg a lány meg nem szólalt.
Az újonnan érkező fiú tiszteletteljes köszöntését egy hosszabb biccentéssel vettem tudomásul, de nem vettem le róla a tekintetem, talán még a homlokom is enyhe ráncokba gyűrődött. Ara kedves hangja ragadott csak ki a tűnődésemből, de ahogy kiejtette a száján a Trevan nevet, rögtön világossá vált minden. Szemöldököm feljebb szaladt a szokásosnál, oldalra billentett fejjel tanulmányoztam a vöröshajú ifjút. Ki gondolta volna, hogy éppen Agenyr legkisebb fiát sodorják az utamba az Istenek?
Megvártam, míg esetleg felel Ara anyáskodó kérdéseire, csak azután szólaltam meg én is, könnyedén véve fel újra annak a hercegnek az arcát, akit a lány megismerhetett az imént.
- Trevan Agenyr? - fordultam a fiúhoz, arcomon kedves mosoly ült. Kételkedtem benne, hogy emlékezne rám, apró gyermek volt még, mikor találkoztunk egy az apjánál tett látogatásom alkalmával; azt azonban nem tudhattam, hogy felismert-e. Felé nyújtottam a kezem egy barátságos kézfogás reményében; tudtam, hogy a fiú nem utasíthatja el a gesztust, de egyben ezzel is érzékeltetni akartam azt a gondolatot, amit Arában már elültettem, mégpedig hogy nem tartom őt kevesebbre attól, hogy mágusvérrel született. A családjával ellentétben. - Valószínűleg nem emlékszel rám, de gyermekkorodban már találkoztunk - fűztem hozzá, továbbra is mosolyogva. |
Azt hiszem, önérzetem sérült azzal, amikor a férfi burkoltan, de megvádolt a fenségsértés vádjával; Vagyis, igazából nem vádolt meg, de egy pillanatra eluralkodott rajtam a harag. Úgy hittem azon egyszerű kérdésemet, miszerint királyunk jó embere, nem lehetett ilyen csúnyán félreérteni. Legközelebb precízebben fogalmazz, Ara Shalott, komorult el homlokom egy rövidke pillanatra, majd elfeledvén vétkemet, szélesre varázsoltam a mosolyomat az arcomon. Bocsánatkérés lehetet, talán.
- Sajnálom, kissé hevesebb vagyok az átlagosnál – vettem mély levegőt, hogy aztán egy szaggatott sóhajt kíséretében kiengedjem felserkenő haragomat a mellkasomból. Szégyenkeztem viselkedésem miatt.
Bármennyire is igyekeztem bizonygatni azt, hogy nem szeretnék illetlenül viselkedni hercegünk jelenlétében, minduntalan megfeledkeztem arról, hogy kivel is állok szemben. Hiba volt, de megbocsátható. Már tudtam is, hogy mivel engesztelhetném ki; Eltökéltem, hogy mindenképpen beszélek Főmágusunkkal a könyv lemásolását illetően. Jómagam is értékeltem volna, ha ilyen kedves emléket adna valaki az őseimről. A te őseidről nem emlékeznek meg a krónikák, Ara, emlékeztetett a hang.
- Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – bólintottam bizakodóan. Theadas Főmágus nem volt rossz ember, és a legtöbb diákja tudta, hogy hogyan kell puhítani még amúgy is vajból való szívén, így én is.
Megkönnyebbülten szorítottam a kötetett a mellkasomhoz. Egészen úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló az uszadék fába, amely a felszínen tartja addig, amíg meg nem érkezik a segítség. Ez az aprócska gát, ez a mentsvár is elég volt ahhoz, hogy egy kicsit bátrabb legyek, és ne féljek a hasra eséstől.
Szavaimban a herceg ismét szórakozásra talált. Megint nem tudtam eldönteni, hogy azért kacag ki, mert butaságnak találja a mondandómat, vagy önmagától van ilyen jó kedve. A nevetés ismer el tekintélyt, akkor jön, amikor akar, és gyakran a legváratlanabb pillanatokban bukkan ki az emberből. Celawan hercegnek zengő kacagása volt, jó kedélye szinte táncra hívta a környező fákat. Elnevettem magam.
- Talán Ön az egyetlen, aki így látja; Vagy talán elég udvarias ahhoz, hogy ne állítsa az ellenkezőjét – csicseregtem barátságosan az őszinteségemre tett megjegyzése után. Fejem finoman biccent meg a férfi irányába, világos tekintetem pedig hű háláról árulkodást. – Megtisztel, Uram. Őszintén köszönöm – mondtam már-már túlságosan is barátságos mosollyal. Megriasztott, hogy rövid időn belül ez a nemes vendég elérte, hogy úgy tekintsek rá, mint régi ismerősre, ritkán látott jóbarátra. A józan eszem tudta jól, hogy ez nagy hiba, de a mellkasomban duruzsoló rőzsedalok meggyőztek az ellenkezőjéről.
Kérdésérét hallván érdeklődve döntöttem oldalra a fejem, és a szemem egy pillanatra összeszűkült. A hercegnő kitűnő magaviseletű vendég volt, még akkor sem panaszkodott, amikor egy minden tekintetben puritán szobát bocsájtottunk rendelkezésére; A férfinek tudnia kellett volna a testvéréről, hogy milyen jellemvonásokkal bír, így kérdése meglepett, de hamar elkönyveltem az aggodalomnak.
- Őfelsége jámbor, akár egy gerle, kedvessége és türelme pedig példaértékű – válaszoltam szelíden, teljesen őszintén. Drusala hercegnő jelenléte kellemes újdonság volt ezen zordon falak között, bár igaz, nekem nem sok gondom volt a királyi vendégre; A tanítás, és a hétköznapok munkálatai a legtöbb figyelmemet lekötötték. Amikor pedig mégis találkoztam a kisasszonnyal, és váltottunk néhány felszínes szót, mindig kényelmetlenül éreztem magam. A királykisasszony ízig-vérig urihölgy volt, de minden mozdulatából és szavából kicsendült a kékvérűek neveltetése; Okos volt, szép, és kedves. Az ilyen emberek társaságában mindenki jelentéktelenebbnek gondolja magát az átlagosnál. Nem volt ez másképpen velem sem, de ezt a világ összes aranyáért sem kötöttem volna vendégünk orrára.
- Nincs nála jobb vendég, Fenség. Nem parancsol, hanem kér, és bármit is kap, sosem panaszkodik. Látszik, hogy jó neveltetést kapott – fűztem tovább gondolatmenetemet, elismerő bólintást idézve a férfi felé; Tudtam jól, hogy hosszú évek szakadéka húzódott a két testvér között, így úgy sejtettem, hogy mindaz, amivé Drusala hercegnő cseperedett, épp olyan érdeme Celawan úrnak, mint a szüleinek.
- Igazából nem kételkedett az ellenkezőjében, igaz? – kérdeztem huncutul megcsillant szemekkel, de választ kicsikarni talán már nem volt lehetőségem. Előbb a léptek zaja, majd a szelíd hang ragadott ki a beszélgetésből, ami eddig majd’ teljesen megfeledkeztetett a külvilág létezéséről. Arcomon szinte anyaivá változott a mosoly, amikor megpillantottam az érkezőt. Kedvesen, teljesen őszinte figyelemmel fordultam felé, de a riadalom hamarost átvette ezek helyét vonásaimon.
- Trevan, kedvesem… Ugye nincs semmi baj? – két szemöldököm aggodalmasan futott össze a homlokomon, amikor a fiú pihegéséből rájöttem, hogy bizonyára eddig szaladhatott. Közelebb léptem, hogy szabad tenyeremmel finoman megtámasszam a vállát, ha engedte. – Minden rendben? – tudakoltam szelíd kedvességgel, szinte megfeledkezve arról, hogy nem vagyunk egyedül. |
A Nap már alacsonyan járt a horizonton, amikor felébredtem. A mellettem lévő ablakon pont olyan szögben tűzött be a fény, hogy a mellkasomon pihenő könyvet világította meg. Álmosan raktam az arcomra mindkét kezem és megdörzsöltem fáradt vonásaimat. Csak ezután vettem le magamról a könyvet és helyeztem óvatosan magam mellé az ágyra, majd ültem fel, lábaimat a padlóra rakva.
Mozgalmas hetem volt. Legtöbb időmet magamról elfeledkezve gyakorlással töltöttem, úgy éreztem, hogy nem kell már olyan rengeteg mindent elsajátítanom, mint néhány hónapja. A kitartásommal nem volt gond; ezt mindegyik tanítóm megerősíthette volna. Viszont ahogy egyre többet hajszoltam magam, úgy fáradtam egyre inkább, a fáradtságom pedig figyelmetlenséget szült, ami luxust nem engedhettem meg magamnak.
Aznap is így kötöttem ki egy könyvvel a kezemben a hálótermünkben. A délelőtt folyamán ért el hozzám az egész heti fáradtság, félő volt, hogy egy hosszabb ige mormolása alatt elszundítok. Jobbnak láttam, hogy nem kockáztatom meg ez a fatális hibát és inkább olvasással töltöm az időmet. Abból még senkinek nem lett baja. Az ágyam alatt talált könyvet vettem magamhoz, ami egy biológus feljegyzéseit tartalmazta. Nem bizonyult érdekes olvasmánynak, az álom hamar elnyomott a kezeimben az írással.
Mikor felébredtem csak az egyik hálótársam volt a szobában, aki épp bőszen írt olyan rendetlenséget hagyva maga körül, mint egy disznóólban. Pennák, összegyűrt papírok, könyvek és ruhák hevertek a padlón, valószínűleg nem elsőre találta meg a számára szükséges alapanyagokat. Rövid időre csatlakoztam hozzá. Rég beszéltem bárkivel is úgy lekötöttem saját figyelmem és kézenfekvőnek találtam ha megkérdezem okát a rendetlenségnek. Elmondásából kiderült, hogy nővére üzenete épp aznap érkezett meg és csak néhány órája volt alkalma elolvasni. Ahogy módjában állt, leült, hogy válaszoljon neki. Boldog volt, mert testvére üzenetének nagy része azt taglalta, hogy nagybátyja lett egy kislánynak. Elmondta, hogy ráakarja venni nővérét, hogy mutassa be neki a család legújabb tagját, mivel ő nem hagyhatja el a Tornyot.
Mosolyogva hallgattam végig, ahogy gyorsan elhadarja a mondandóját és ahogy szemei a vidámságtól csillogtak. Én is így örültem volna annak, ha ilyen levelet kaptam volna a családomtól. Az Agenyrek viszont még csak arról sem voltak képesek érdeklődni, hogy milyen a koszt amit az orrom alá nyomnak. Nem arról volt szó, hogy nem örültem a társamnak, el is mondtam neki, hogy milyen szerencsés, hogy ilyen rokonai vannak... Arról volt szó, hogy nekem nem voltak ilyen rokonaim - sőt rokonoknak is csak óriási jóindulattal neveztem őket. Ha valaki elhalálozott volna azt talán két héttel a temetése után meg is tudtam volna egy küldönccel, az, hogy családom szájából hallhattam volna az egy elképzelhetetlen ábránd volt.
Mikor ő maga felkelt az asztaltól, hogy feladja az elkészült levelét én is a saját dolgomra indultam, nem volt több okom a hálóteremben maradni. Éhségemet szerettem volna csillapítani. Nem ettem egy kiadós ebédet vagy vacsorát már napok óta, csak amikor egy pillanatnyi nyugtom volt fogyasztottam el egy almát, vagy más nem túl nehéz étket. Azzal a szándékkal, hogy most még ha el is rontom a gyomrom, de egy kiadósat eszek indultam el a földszintre.
Ahogy viszont a lépcsőket róttam eszembe jutott az ígértem, ami a délután folyamán olvasott könyv gazdájának tettem. Az írást Arától kaptam kölcsön, még a nyár folyamán és már illett volna visszaadni. Megígértem neki, hogy mihamarabb visszaszolgáltatom, de egészen eddig nem került a kezem ügyébe, saját hanyagságom miatt került az ágyam alá, ahol eszembe se jutott körbenézni a mai napig. Még mielőtt megint elkevertem volna a tárgyat kaptam az alkalmon és futottam vissza a hálóterembe. A hónom alá csaptam a megnevezett könyvet, kezeimben fogva robogtam le a földszintre, miközben átgondoltam hol találhatom ilyenkor Arát. Nem tudtam merre kereshetném, de sejtettem, hogy valahol a második toronyban lehetett, vagy a könyvtárban vagy valamelyik gyakorlószobában, de az is előfordulhatott, hogy a kisgyerekekkel foglalkozik.
Célirányosan haladtam át az átkötőfolyosón, ami a két tornyot fűzte egybe, a köpenyem csak úgy susogott lépéseim nyomán. Amikor beszélgetés zaját hallottam az oldalról nyíló udvaron, csak akkor emeltem fel tekintetem a padlóról, abban a reményben, hogy az asszony hangját hallottam.
Szerencsém volt. A beszélgető férfi és nő közül az egyik Ara volt, az enyémhez hasonló vörös fürtjeit nehéz lett volna összekeverni máséval. A férfi, aki vele volt viszont nem tudtam kicsoda; egyszerű, de mégis díszes ruhája volt, pont olyan, mint amilyet családom tagjai szoktak hordani. Egyértelműen látszott rajta, hogy nem a Torony lakója - akkor valószínűleg egyből fel is ismertem volna markáns vonásait.
Gondolkodás nélkül rongyoltam ki az udvarra. Akkor, mikor közelebb értem ismertem fel a szőke férfi képében Celawan herceget, akiről természetesen csak meséket hallottam. Hogyha nem lettem volna Nemetona rabja akár személyesen is ismerhettem volna a férfit apám révén... Mindenesetre úgy viselkedtem, ahogy az egy herceg jelenlétében illő volt.
- Uram. - hajtottam meg a fejem előtte kissé, majd Arára pillantottam, jelezve irányába, hogy majd vele lesz dolgom. Úgy döntöttem, hogy inkább kivárom a sorom, semmi pénzért nem akartam zavarni. Jobb volt nem félbeszakítani a nagyurak beszélgetéseit. Egyébként sem volt hova sietnem, csak korgó gyomrom hajtott az ebédlő irányába. |
Kérdésemre adott válaszát mindössze egy elnyújtott biccentéssel vettem tudomásul, miközben a lány arcát tanulmányoztam. Nem adott konkrét feleletet arra a kérdésre, amit feltettem neki, inkább csak kikerülte a választ, ezzel azonban jóval többet mondott, mint azt szavakkal tehette volna; sejtetni engedte, hogy valóban van egy testvére valahol a birodalomban, akitől feltehetően már gyermekkorában elszakították.
Amikor a viselkedésem, azaz viselkedésünk furcsaságára világított rá egy elmés megjegyzéssel, elmosolyodtam. Nem tudhattam, pontosan mire értette a többes számot, de azt gyanítottam, a húgomra és rám célzott; nem tartottam valószínűnek, hogy sok főnemessel találkozhatott itt, hiszen senki nem járt szívesen ide közülük. Drusala ötletén is sokan megbotránkoztak, köztük én magam is, de hát éppen azért voltam itt, hogy megbizonyosodjak a jólétéről.
- Nem kellene elhinnie azt a rengeteg rémtörténetet a viselkedési szokásainkról, Ara - tréfálkoztam egy barátságos mosollyal az arcomon. A lánynak fogalma sem volt róla, valójában mennyire is tapintott rá a lényegre, Drusala tulajdonképpen nagyon is kiszámítható volt, de ez rólam a legkevésbé sem lett volna elmondható.
Győzködésére, miszerint ténylegesen hasonlítok valamikori ősömre, egy mosollyal feleltem, és ahogy felnéztem a lány szemeibe, aprót biccentettem, ezzel jelezvén, hogy hiszek neki. Ha felszegtem volna az állam és büszkén felcsillantak volna a szemeim, elrontottam volna az önzetlen és kedves herceg képét, ezt pedig aligha engedhettem meg magamnak.
Újfent meg kellett állapítanom, hogy Ara Shalott egy arcátlanul bátor máguslány. Tulajdonképpen nyíltan nekem támadt, éles szavakkal felelve békítő szándékomra, én azonban ahelyett, hogy megróttam volna a hallatlan tiszteletlenségért, szélesen elmosolyodtam. Soha, egyetlen nálam alacsonyabb rangú személy sem mert még ilyen hangsúllyal beszélni velem, főleg nem egy nő; ez a tanítólány csakugyan kész felüdülésként hatott. Azon kaptam magam, hogy tisztelem a bátorságáért, hogy még egy herceg előtt nem képes teljesen meghajolni, ha éppen nem tartja kedve.
- Attól tartok, félreértette a szavaimat, hölgyem - feleltem végül szelíden, elnéző mosollyal az arcomon. - Éppen arra akartam rávilágítani, hogy én értettem a kérdését, és nem sejtettem mögötte semmiféle rossz szándékot. Vannak azonban olyan emberek is a birodalom területén, akik számára királyunk jóságának megkérdőjelezése is felér a felségárulás vétségével. Ezek az emberek nem fogják megkérdezni, hogy az őszinte kíváncsisága hajtotta-e a kérdés feltevésére, vagy pedig az, hogy kételkedik Thelion király alkalmasságában. Én értem önt, Ara, de attól tartok, többen vannak, akik egészen másképpen gondolkoznak.
Amikor arról beszélt, hogy eszébe sem jutna helytelenül viselkedni a közelemben, önkéntelenül is elmosolyodtam, de erőt vettem magamon és nem figyelmeztettem, hogy az előbb tulajdonképpen olyan tiszteletlenséget engedett meg magának, amihez mérhetőt még senki nem engedett meg magának előtte. Más szájából és rosszabb napomon hallva persze meglehet, hogy én magam is másképpen vélekedtem volna a szituációról.
- Valóban megtenné? - kérdeztem vissza őszinte meglepődéssel a hangomban, mikor felajánlotta, hogy készíttet nekem egy másolatot a könyvről. Persze fogalmam sem volt, mennyire szerteágazó hatalommal rendelkezhetnek az itt élők, mi mindenre lehettek képesek, de ezt a kérdést inkább nem is firtattam. - Igazán hálás lennék érte, ha beszélne vele az érdekemben - mosolyodtam el kedvesen.
Ahogy a könyv visszakerült a lányhoz, ő újból a tornyok felé indult, én pedig vele tartottam. Észre sem vettem, hogy viszonylag hosszú időre megálltunk a könyv tanulmányozásához, de tulajdonképpen nem zavart a dolog. Tudtam, hogy ma éjszakára mindenképpen itt kell maradnom, még ha a gondolat nem is töltött el feltétlen boldogsággal; de talán még ennél is kevésbé vártam a Cyrusszal való találkozást és az azt követő veszekedést.
Következő szavaira önkéntelenül is felnevettem, de a széles vigyor akkor is az arcomon maradt, amikor folytatta. Mulattatott, hogy teljesen félreismert, hogy fogalma sincs a valódi énemről és szándékaimról, de nem terveztem felvilágosítani ennek ellenkezőjéről.
- Számomra kész felüdülés az őszintesége, Ara - feleltem vidáman és ezúttal magam is teljesen igaz szavakkal. Úgy éreztem, addig nem találkoztam még annyira szókimondó emberrel, mint ő, igaza volt a tanárainak; ami a lány szívén, az a száján. A mosolyom nem tűnt el az arcomról, és a következő szavaimat is ugyanolyan rezzenéstelen arccal és nyílt tekintettel ejtettem ki, mint az imént elhangzott igazságot. - Jómagam többre tartom az őszinteséget, mint az igaztalan szavakat vagy tetteket, bár úgy vélem, mindenkinek meg kell találnia azt az egészséges határt az áldás és az átok között, amitől ő még nem érzi kellemetlenül magát, de a környezetében sem okoz károkat vagy kényelmetlenségeket.
Miközben lassan a nap utolsó sugarai is eltűntek a horizonton, a kőtornyok egyre sejtelmesebb sötétségbe borultak, de nem hagytam, hogy a látvány hatással legyen rám. Kíváncsi lettem volna, hogy az a bizonyos idős lovász odaért-e a már az istállóhoz, vagy a katonák még mindig odakint várakoznak; emlékeztem azonban Ara reakcióira, amikor a férfi szóba került, ezért inkább nem hoztam szóba.
- Mondja, Ara, a húgom jó magaviseletet tanúsított az irányokba az elmúlt napokban? - kérdeztem inkább a lányra pillantva, cinkos mosolyt varázsolva az arcomra. - Nyugodtan elmondhatja, ha rosszul viselkedett, nem fogom kiadni a forrásomat.
Természetesen jól ismertem a húgomat, pontosan tudtam, hogy kifogástalanul kellett viselkednie, mint mindig. Drusala szelíd volt, mint a galamb, kétségem sem volt afelől, hogy valódi visszafogott, tiszteletteljes hercegnőként viselkedett eddig is. |
Hosszú ideje annak, hogy tapasztaltam, milyen az, ha az embert vérszerinti testvérség köti egy másik személyhez. Bodwyn és én zsenge gyermekek voltunk még, amikor el kellett válnunk egymástól, de még így is emlékeztem arra, hogy milyen féltő szeretettel figyelte a lépteimet, nehogy elessek. Arcomon nosztalgikus mosoly öltött alakot, de meghazudtolva következő szavaimat, megráztam a fejemet:
- Kicsit mindkettő, és egyik sem… Csak saját elképzeléseimből beszélek, véletlenül se hallgasson rám, Nagyuram – mondtam őszintén, de még mindig mosollyal az arcomon. Fiatalságom talán elég indok lehetett arra, hogy bármit is mondok, azt a herceg ne vegye komolyan. Nem vettem volna a szívemre, ha valamelyik kéretlen tanácsom okán végül hamis elképzelésekre hagyatkozna. Embersége tetszett nekem. Nyoma sem volt már a korábbi feszültségemnek. A fenséges úr tett róla, hogy ne érezzem magam feszélyezettnek a társaságában, könnyed és barátságos hangjának hála még nagyobbat nőtt a szememben.
Tekintetem hagytam elveszni a kék szempárban; Talán illetlenül hosszú ideig néztem a férfi szemeibe, miközben szavai puha takaróval vonták körbe reszkető lelkemet. Egy pillanatra elhittem, hogy nem tart kevesebbnek azért, mert mágusvérrel születtem. Hölgy, olyan furcsa idegenséggel hangzott ez a szó.
Jobbnak láttam ezen szavakra nem reflektálni, hiszen úgy tűnhetett volna, hogy sérelmezem, amiért gyenge nőként gondol rám, akit meg kell védeni a felelősség súlyától. Egy kicsit talán így is volt. Megszoktam már, hogy a saját keresztjeimet cipeljem, nem szorultam rá, hogy mások vívják meg a csatáimat helyettem. Talán éppen azért szerettem annyira a nemetonai életet, mert itt nem léteztek rangok; Mindenki ugyanolyan megfosztott gyökerekkel, nincstelenül érkezett ide, egyforma esélyeket kapva.
- Jó emberek között vagyok, Uram. Ez elég a boldogságomhoz – mondtam csendesen, kicsit szelídítve boldog mosolyomon. Meglepett, hogy ezt mondta, és számomra úgy tűnt, hogy szavait komolyan is gondolja. – Furcsa emberek maguk, főnemesek… Sosem tudja az ember, hogy mire számítson Önöktől – csicseregtem barátságosan, de igyekezvén olyan hangsúlyt megütni, hogy abból világossá váljék, ismételten csak bolondozom. Részben. Valójában furcsának tartottam, hogy rövidítőn belül a királyi család két tagja is tiszteletét tette nálunk, ráadásul mind a kettő úgy viselkedik, mintha a világ legtermészetesebb dolgát vinnék végbe ezzel. Nem tudtam eldönteni, hogy nyugtalanítania kellene ennek a dolognak, vagy inkább örömmel eltöltenie. Egyelőre a köztes állapot érdekes egyvelegében úszkáltam.
Mindenesetre kellemes változatosságot jelentett a gyermekek után egy felnőtt társaságát élvezni; Főleg azért, mert az említett felnőtt nemcsak megjelenésével okozott felüdülését, hanem pallérozott elméjével, és velős gondolataival. Igazán jól esett vele beszélgetni, feltöltötte lemerülő energiáimat.
- Higgye el nekem – bólintottam határozottan a férfi kérdésére, és a mosoly ismét szélesebbre kúszott az arcomon. Tetszett a szerénység, amellyel azon kijelentésemet fogadta, hogy hasonlít egykori királyunkra; Eddig úgy hittem, hogy a hozzá hasonló uraságok kidüllesztett mellkassal fogadják az ilyesmit. Iwein Sagramour mégiscsak az első volt a családjuk sorában, az ország neki köszönheti, hogy nem nyelte el a teljes sötétség Baal-Berith uralkodása után. Legalább egy csintalan villanásra számítottam a szemeiben, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam; Még széles mosolya is csak arról árulkodott, hogy bolondságként gondol a szavaimra. Egy kicsit el is szégyelltem magam miatta.
Tudtam, hogy a király személyére vonatkozó kérdésemmel túl messzire mentem, azonban botorság lett volna visszakoznom, hiszen a kimondott szavak már megmásíthatatlanul lebegtek körülöttem a levegőben.
- A felségárulás tőlem messze áll – ezúttal rajtam volt a széles mosoly sora. – Nincs rangom, és a zsebeimben is csak néhány érme csörömpöl… Nagy ostobaság lenne, ha bárki is azt gondolná, hogy ennyivel képes lennék Thelion királyunk ellen törni. Azt sem mondhatom, hogy az én tisztem volna megítélni, hogy a Nagyúr alkalmas-e a királyság megóvására, vagy sem. Egyedül arra vagyok kíváncsi, hogy jó ember-e, ez pedig nem függ össze azzal, amit Ön a kérdésem mögött sejt, Uram – próbáltam a lehető legnagyobb tisztelettel beszélni, de nehezen tudtam elnyomni szavaim élét. Úgy szóltam hozzá, mint ahogyan bárki mással tettem volna, egy kis időre megfeledkezve arról, hogy a herceg áll előttem.
Nyílt tekintettel, leplezetlen magabiztossággal bámultam vissza a kék szemekbe, engedvén, hogy azok örvénye magával rántson a mélyre. Aprócska kezeim szorosan a testem mellett lógtak, de nem árulkodtak elnyomott feszültségről, hiszen szavaimat szokatlan merészséggel olvastam a férfire. Szerencsére hamar sikerült túllendülnöm az átmeneti hullámvölgyön, és ismét derűs mosolyra fakadtam.
- Azt hiszem, hogy személyiségem egyik ismérve, hogy folyton elnézést kérek olyasmiért is, amiért voltaképpen nem kellene, de igyekszem észben tartani, amit mondott, Fenség – szaladt szélesebbre a mosolyom. – Eszemben se jutna, hogy helytelenül viselkedjek a jelenlétében, még a végén rosszat gondolna rólunk, egyszerű mágusokról – fecsegtem cserfes hangon, olyan barátságosan, ahogyan azt lehetett.
Szelíd, hálálkodó mosollyal vettem tudomásul, amikor felém nyújtotta a könyvet. Egy kicsit tétovázva nyúltam érte, hiszen nem akartam, hogy a mozdulat túl mohónak tűnjék; pedig valójában már alig vártam, hogy ismét a mellkasomhoz szoríthassam a vaskos kötetett.
- Ha óhajtja, szívesen a rendelkezésére bocsájtok egy másolatot. Csak engedélyt kell kérnem, Theadas mestertől – mondtam. Varázslattal pusztán néhány percbe tellett volna az egész, de szerettem volna előtt a főmágus engedélyét kérni, hogy a könyvtárunk ilyen értékes példányát efféle bűbáj hatása alá vessem; Az ilyesminek mindig ára van, könnyedén megsérthette volna a kötetett, ha ügyetlenül csinálom.
A férfi válaszától függetlenül indultam el ismét a tornyok irányába, de mielőtt tovább haladtam volna, meggyőződtem róla, hogy követ engem. Szerettem volna ezt a kis utat még a társaságában megtenni.
- Ha reggel ébredés után valaki azt mondja nekem, hogy; Ara, ma találkozni fogsz egy valódi herceggel, megkérdeztem volna tőle, hogy nem ivott-e bele véletlenül az agytompító szirupba – pillantottam a férfi felé élénken. Immáron megfeledkeztem arról, hogy lépteimen finomítsak; Szabadon, vidáman lépdeltem az uraság mellett, mintha csak régi barátom társaságát élvezném. – Ha nem sértem meg, teljesen máshogy képzeltem; Azt hittem, hogy a hercegek dölyfösek és lenézőek, de Ön éppen az ellenkező képet festi elém. Meglepi, hogy ezt mondom? – kérdeztem, de nem vártam meg, míg megfogalmazza a választ. – Egykori tanáraim legnagyobb hibáim egyikeként sorolták fel, hogy mindig kimondom azt, ami a fejemben jár; Azt gondolják, hogy az őszinteségem néha inkább átok, mint áldás – kuncogtam fel, fejem újfent a lenyugvó napsugarak felé nyújtogatva. Hamarost az utolsó narancs szikrák is letűnnek majd a horizonton, és nem lesz alkalmam élvezni a melegségüket.
- Ön mit gondol, Fenséges uram? – kérdeztem. – Az őszinteség átok, vagy áldás? |
A lány arcátlan bátorsága és makacssága önkéntelenül is arra késztetett, hogy szélesen mosolyogni kezdjek. Ha furcsának is találta, nem adtam magyarázatot a vidámságomra, de ezen kívül az ő elutasító magatartását és éles nyelvét sem véleményeztem semmivel. Felvehettem volna a pökhendi herceg arcát, akit felháborít a viselkedése, de nem tettem, mert nem akartam; tetszett nekem Ara Shalott bátorsága, egyre inkább úgy véltem, a lány hasonlóan tüzes természetet rejtegethet, mint a hajkoronája.
Amikor értőn és hallhatóan tapasztaltan szólt a testvérek kapcsolatáról, ismételten sikerült felkeltenie az érdeklődésem. Felvont szemöldökkel és leplezetlen kíváncsisággal néztem rá.
- A tanító, vagy a tapasztalat beszél Önből? - érdeklődtem a lány arcát tanulmányozva. Eddig még nem gondoltam bele túl gyakran, hogy milyen lehet, ha az embert elszakítják a családjától, kíváncsi lettem volna, hogy ennek a cserfes tanítólánynak maga mögött kellett-e hagynia esetleg egy testvért is.
Elégedetten tapasztaltam, hogy a viselkedésemmel sikerült tovább oldanom a lány hangulatát, egyre kevésbé éreztem rajta, hogy feszült vagy feszélyezett lenne. Nem sütötte le a pilláit, bátran nézett a szemembe és ugyanolyan bátorsággal mosolygott, közben pedig egy pillanatra sem vált tiszteletlenné. Még a végén hálásnak kell lennem a váratlan betoppanásáért, gondoltam. Ara határozottan kellemesebb társaságnak bizonyult, mint Cyrus lett volna, és nem csak a külsőségek miatt.
Láttam, hogy kissé zavartan reagált mind az érintésemre, mind pedig a bocsánatkérésére, amikor viszont egyetlen apró mozdulattal, szavak nélkül figyelmeztetett az esetleges veszélyességére, be kellett látnom, hogy igaza van. Valóban nem lett volna kifizetődő ráijesztenem a lányra, a saját érdekemben; valami furcsa oknál fogva azonban nem volt ínyemre az a bűnbánó arckifejezés, amit magára öltött.
- Kérem, ne szégyenkezzen emiatt, Ara - szólaltam meg simulékony, megnyugtató hangon, ha sikerült elkapnom a kék szemek pillantását. - Egyedül magamat hibáztathatnám, a neveltetésem pedig aligha hagyná, hogy egy hölgy magára vállalja a felelősséget helyettem - mosolyogtam rá bátorítóan, félig tréfálkozva próbálván elűzni a zavart és a bűnbánást az arcáról.
Meglepett, amikor a honvágy említésére néhány percnyi gondolkodás után olyan ragyogó mosollyal ajándékozott meg, amilyet talán még életemben nem láttam. A szavai valóban vidámságról, elégedettségről és boldogságról árulkodtak, nekem pedig újfent el kellett csodálkoznom azon, hogy az itteni élet a legkevésbé sem törvényszerűen börtönlét a mágusok számára.
- Örülök, hogy boldogságra lelt itt - szólaltam meg a lány arcát tanulmányozva, és alighanem én voltam a legjobban meglepve, hogy a szavaimat még én is igaznak találtam. Ara Shalott áldott jó szíve minden bizonnyal fertőző lehetett. Következő bocsánatkérésére csak derűsen elmosolyodtam és megráztam a fejem. - Szükségtelen bocsánatot kérnie ezért, hölgyem, örömmel hallgatom önt. Higgye el, az Ön társasága sokkal inkább kedvemre van, mint azoké a katonáké lenne - intettem az istálló felé a fejemmel.
- Gondolja? - kérdeztem tűnődést mímelve, amikor Ara maga is megjegyezte, hogy szerinte hasonlítok legendás királyunkra. A lányra pillantva hallgattam a magyarázatát, halvány mosollyal az arcomon, csak utána fordítottam vissza a tekintetem a kép felé.
A Theliont éltető mondatát hallva önkéntelenül is elvigyorodtam, de így legalább lehetőségem volt a dolgot Ara ártatlan naivitására fogni; nem kellett bevallanom, hogy valójában a mondanivalója késztetett rá.
- A királyunk bizonyosan megtisztelve érezné magát a hűsége ezen megnyilvánulását hallva, de higgy el, nem szükséges mindig hangot adnia neki - szelídült mosollyá a vigyorom, majd cinkos mosollyal és hangon egy egészen kicsit közelebb hajoltam a lányhoz. - Én legalábbis elhiszem Önnek enélkül is.
Thelion ambícióit firtató megjegyzésére érdemben nem reagáltam, mindössze halvány mosollyal figyeltem és bólintottam Ara szavaira, de nem fűztem hozzá semmit. Nem adhattam neki nyíltan igazat, de főleg nem közölhettem vele, hogy sajnálatos módon a királya egyáltalán nem így vélekedik; taktikai hiba lett volna beavatni ebbe egy máguslányt, aki tapasztalatlan volt mind a hatalmi harcok, mind pedig Thelion nyilvánvaló hibái területén.
Következő kérdése már jócskán meglepett, a szemöldököm is feljebb kúszott néhány millimétert a homlokomon. A lánynak alighanem hatalmas szerencséje volt, hogy ezt a kérdést éppen nekem tette fel, ha Thelion valamelyik talpnyalója hallotta volna meg, Ara kettőt sem pisloghatott volna, és letartóztatták volna felségárulásért. Én azonban csak Sagramour herceg voltam, aki bár Thelion unokatestvére és hű tanácsadója képében tetszelegtem, tulajdonképpen még örültem is a kérdésének.
- Ne kérjen bocsánatot az őszinte aggodalmáért, Ara - ingattam a fejem. - Természetes, hogy a fővárostól távol hasonló kérdések aggasztják, azonban kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem, vigyázzon velük. - Kék szemeimmel foglyul ejtettem az övéit, tökéletesen játszva a védelmező és aggódó herceg szerepét. - Én bármikor meghallgatok ilyen jellegű kérdéseket is, de vannak olyan emberek is, akik ezt támadásnak éreznék. Nem szeretném, ha bajba kerülne emiatt.
Derűs megállapítása engem is mosolyra fakasztott, és egyetértően biccentettem egyet.
- Most, hogy mondja, be kell látnom, igaza van - feleltem, de hangomban nem volt neheztelés. - Annyiszor kér elnézést, ahányszor csak szeretne, de biztosíthatom, hogy a legtöbb esetben nem fogom helyénvalónak érezni - tettem hozzá barátságos mosollyal.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy korábban milyen árgus tekintettel figyeltette a Hősregéket, miközben átadta nekem, mintha csak attól félt volna, hogy el fogom tulajdonítani. Nem tagadom, érdekeltek a benne fellelhető legendák, de meg sem fordult a fejemben hasonló arcátlanság; ezért is csuktam be gyengéden a könyvet, majd nyújtottam vissza a lány felé, szelíd mosollyal az arcomon.
- Igazán érdekes olvasmány lehet ez a könyv - fűztem hozzá, de amennyiben érte nyúlt, engedtem, hogy elvegye a kezemből a kötetet. - Amennyiben itt tartózkodásom alatt talál még valamit, ami Ön szerint engem is érdekelhet, feltétlenül értesítsen róla - kértem a szemeibe nézve. |
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem okozott komolyabb meglepetés azzal, amikor feltételezésemnek igazat adva bevallotta, hogy élvezte a férfi társaságát. Természetesen nem teljesen abban a formában hagyták el a szavak száját, ahogyan én azt értelmeztem... de a lényegen ez sem változtatott; Arát teljesen lenyűgözte Celawan herceg modora.
