|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 10:52 - |
A legendák szerint Nemetona a védelmező istennője minden mágikus helynek, mint például a köröknek és a mágikus ligeteknek. Nem volt kérdés hát, hogy a Mágusok otthonául szolgáló kőtornyokat neki szentelik - reménykedtek abban, hogy az istennő védelmező ölében maguk is békében élhetnek.
Nemetona Fehér Kőtornyai már messziről kimagasodnak a Morrigui puszta lápvidékéből. Maga az épületegyüttes három, szorosan egymásba kapaszkodó toronyból áll, de hozzájuk eljutni sem egyszerű, hiszen a láp híres trükkösségéről. Egy fehér, karcsú híd vezet a vaskos kapukig. A híd elején és közvetlenül a bejárat előtt is őrök strázsálnak, akik könnyedén kipenderítik azt, akinek nincs keresnivalója a környéken. Az ajtót a farkába harapó, sárkányfejű kígyó díszíti, amely az Első Összecsapások emlékeztetője. A Mágia hatalmas, de könnyedén elpusztíthatja azt, aki használja.
A bejárat a legalacsonyabb toronyba nyílik, amelynek földszintjén az előcsarnok található, ahol újabb lovagokba botolhatunk, akik addig marasztalnak, amíg Theadas Főmágus, vagy Morrowind Főparancsnok személyesen nem vet ránk egy pillantást, és dönt arról, hogy tovább haladhatunk-e. Ez a torony ad szállást a vendégeknek, és a katonáknak, akiket Kőtornyok őrzésére szenteltek fel.
A második toronyba egy lépcsőn, és egy, a két épület között áthidaló fedett átjárón lehet eljutni. Ennek földszintje ad otthont a könyvtárnak; Magas, széles terem, melynek plafonig érő polcait roskadásig megpakolták könyvekkel. A fényről díszes ólomüvegablakok, és fáklyák gondoskodnak. Az második emeleten találhatóak a gyakorlószobák, és a bájitallabor, melynek levegőjét mindig belengi az éppen készülő italok gőze. A legfelső szinten van a Főmágus szobája, és a csillagvizsgáló.
A harmadik toronyba szintén egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Ennek az épületszárnynak a földszintjén található a konyha, és az étkező. A második szinten vannak a tanoncok hálótermei - a lányok, és a fiúk külön-külön hálótermeken osztoznak. A felsőbb szinteken pedig a teljesjogú Mágusok élik mindennapjaikat.
A Kőtornyokhoz tartozik egy botanikus kert, és egy kisebb istálló - utóbbiban a Begyűjtők lovait tartják. |
[51-32] [31-12] [11-1]
 A herceg bátorító szavai ellenére makacsul megráztam a fejem. Tudtam jól, hogy illetlenség egy királyi fenség kívánságát megtagadni, de a Sir Jonah személyéhez fűzött baráti szeretetem erősebbnek bizonyult a tiszteletnél, amit Celawan Sagramour iránt éreztem. Ebben az elhatározásban még megnyerő mosolya sem tudott megtörni, pedig igazán hatásos módon alkalmazta ellenem.
- Jobb lenne, ha a katonák oly mélyen tudnának hallgatni, mint ahogyan az elvárható lenne tőlük – jelentettem ki cserfesen, kezeimmel finom elutasító mozdulatot téve, ezzel pedig a témát lezártnak véltem. Magam is megleptem azzal, hogy ennyire bátran ellent mertem mondani a nemesnek, hiszen szavaival éppen a lényegre tört. Valóban tartottam tőle, hogy az öreg lovag bajba kerül, azért nem jelentkezik.
- A kistestvérek sajátossága, hogy nehezen tűrik idősebb testvéreik gondoskodását, Fenség – mosolyodtam el, midőn arról ejtett szót, hogy Drusala hercegnő talán nem lesz annyira elragadtatva fivére látogatásától, mint jómagam. – Legyen vele türelemmel, idővel majd megérti, hogy az Ön cselekedetei csak az Ő érdekeit szolgálják – szokásomhoz híven már megint olyasmibe ütöttem az orrom, amihez nem volt közöm, és olyan tanácsot osztottam, amit igazából senki sem kért. Mint oly sok minden, ez is tanítói mivoltomból eredt; ha két gyermek nem egyezett egymással, igyekeztem megoldani.
Korántsem viselkedtem már olyan kínos feszélyezettséggel a társaságában, mint percekkel korábban, ennek pedig abban gyökeredzett az oka, hogy a férfi nem kezelt engem alacsonyabb rangúként. Talán csak képzeltem, de úgy hittem, éppen úgy cseveg velem, mint ahogyan azt egy régi ismerőssel szokás. Kérdéseimre nagy tisztelettel felelt, és az én válaszaimra is nagy figyelmet fordított. Úriember volt.
Sejtésem igaznak bizonyult, hogy a herceg nem járt még a mágusiskolában. Ostobaság is volt, hogy az ellenkezőjét feltételeztem, hiszen a hozzá hasonló nagy tiszteletű uraságok nem látogattak meg gyakorta mágusokat; elvégre, éppen Ők voltak, akik ide zártak minket, hogy ne kelljen látniuk bennünket.
- Ne kérjen elnézést, Nagyuram – húztam ajkaim bocsánatkérő görbére. Érintése valóban váratlanul ért, de nem lett volna okom olyan riadtan reagálni. Szégyelltem bevallani, hogy udvariassága zavarba hozott, hiszen nem szoktam hozzá, hogy bárki ennyire előzékenyen viselkedjék velem. – De kérem, figyelmeztessen, ha legközelebb ilyesmire készül…– magyarázatként bűnbánóan emeltem meg a csuklómat, amelyen a származásom igazoló karperec fénylett. Rég nem fordult elő velem, hogy makrancos mágiám elszabaduljon, de mindig is vallottam azon elvet, hogy jobb félni, mint megijedni. Nem szerettem volna óvatlanságomban megégetni birodalmunk legnagyobb családjának egyik örökösét.
- Honvágy, milyen különös szó… Honvágy - ízlelgettem a szelíden, réveteggé vált tekintettel a pusztát kémlelvén. Tetszett a csengése, a szomorú jelentése ellenére olyan lágy volt, és dallamos. A hiány számomra megszokott lelkiállapot volt. Néhanap az álmomban kicsorduló könnyem lecsurog arcomon, ilyenkor a szám szélén valamilyen sós íz tapad meg. Talán a honvágy íze, talán valami másé. Határozottan megráztam a fejem, arcomra legragyogóbb mosolyomat varázsolva. Még a fogam is kilátszott, amit eddig kínosan kerültem. – Biztosan nincs honvágyam – mondtam nyilvánvaló vidámsággal. – Boldog vagyok itt, hiszen olyanok között lehetek, mint amilyen én is vagyok. A fővárosban nem lett volna lehetőségem tanulni, és aztán tanítani. Alulról ritkán tör fel az ember – fűztem tovább a szavakat pergő nyelvvel. Már nem foglalkoztam vele, hogy éles szavaimmal akár sérthetem a herceg fülét; Legalább százszor lett volna alkalma rövid beszélgetésünk alatt vérig sértődni. Eddig nem tette, kételkedtem abban, hogy pont most kezdené el, amikor az otthonról van szó.
- Bocsásson meg, hogy ennyit fecsegek. A napjaim nagy részét gyermekek között töltöm, ritkán akad felnőtt társaságom – pillantottam a férfi felé szerénykedve. Biztos voltam benne, hogy nem azért tett meg ekkora utat, hogy egy hozzám hasonló, szegény tanítónő esztelen csipogását hallgassa.
Lágy szellő borzolta fel az udvar füvét. Az alkony narancssárga fényei már nyaldosták a fehér tornyok oldalát a távolban, emlékeztetvén arra, hogy a nappal helyét hamarosan átveszi majd az éjszaka. Mosolyogtam. Csodálatos nap állt mögöttem, és a holnapi még a mainál szebb lesz. Mindegyik egy ajándék.
Hagytam, hogy a fenség kivegye kezemből a Hősregéket, de pillantásom pontosan végigkísérte a könyv útját. Szerettem volna minél előbb visszakapni, hiszen az ígéretem kötött a kislányokhoz, de ennek nem mertem hangot adni. Ehhez nem volt merszem, pedig aznap már sok minden megengedtem magamnak vele szemben; féltem, hogy ez majd megbosszulja magát a későbbiek folyamán.
- Ha megengedi, szerintem nagyon hasonlít Önre, Nagyuram – mondtam, kék pillantássommal a férfi arcát fürkészve, miközben vékony ujjammal végigsimítottam a rajz álvonalán. – Ez a része például, éppen olyan fejedelmi álla van, mint ősapjának – csicseregtem cserfesen, de aztán elhallgattam. Hagytam, hogy Celawan úr maga győződjön meg szavaim igazáról, bár kétlem, hogy túl jól ismerné saját arcának markáns ismeretjegyeit. Naivan úgy hittem, hogy nem tölthet sok időt a tükrök előtt.
Érdeklően billentettem félre a fejem, amikor arról beszélt, hogy unokatestvére, a király…
(- Éljen soká, Thelion király! – bukott ki önkéntelenül ajkaim mögül, mikor megemlítette a nevét.) …mennyire kedveli ezen történeteket. Az nem lepett meg, hogy vágyik a krónikák lapjai után, hiszen minden nagy uralkodónak sajátossága, hogy szeretne olyasmit adni birodalmának, amelyet az utókor megemleget.
- Szívből remélem, hogy Őfelsége inkább politikai csatákat szeretne nyerni, és nem egy harctéri vérontás okán készül elérni, hogy utódjai emlékezzenek rá – adtam hangot véleményemnek, sokkal inkább a magam, mintsem az úr kedvéért. – A háború még nem ihletett vidám meséket – ráztam meg a fejem elkomoruló tekintettel ismét a torony irányába pillantva. Itt állt szavaim igazára a bizonyíték.
Egy darabig engedtem, hogy a herceg csendesen nézegesse a képet, vagy lapozgassa a könyvet, amelyikhez éppen a kedve tartotta. Nem zavartam meg, csak szende kisegér módjára, szelíden kémleltem mozdulatait. Így, az alkonyi fényzuhatagban úgy hatott, mint egy őrangyal. Az országunk angyala.
- A királyunk jó ember, herceg? – kérdeztem végül csendesen. Nem tudom, hogy mi ütött belém, talán a harctér halványan felsejlő képe kergetett az ingoványos talajra. Nem kételkedtem az uralkodónk rátermettségében, de az, hogy valaki jó király, nem azonos azzal, hogy emberként is megfelelő. – Bocsásson meg, ha túl messzire mentem – ráztam meg a fejem, ismét szabadkozva, szemeim szégyenkezve a földre szegezve. Már hosszú percek óta álltunk ott, nem haladva sehová.
- Észrevette, hogy amióta csak találkoztunk, mindig az elnézését kérem valami miatt? – kuncogtam fel szelíden, ujjaimat összefűzve magam előtt. – Pedig nem szokásom. |
 Nem volt nehéz észrevennem, hogy a kérdésemmel ismételten zavarba hoztam, hiszen a lány arca lassan újra elkezdte felvenni a haja színét. Érdeklődve hallgattam a válaszát és majdnem elmosolyodtam, mikor kiderült, hogy nagyon is jól gondoltam az imént, noha a felelet bizonytalanságát, és főleg a félbehagyott mondatot nem igazán tudtam hova tenni.
- Azt hiszi...? - bátorítottam finoman a folytatásra. Tétova hallgatása csak még inkább kíváncsivá tett. - Gondolja, hogy a barátja talán bajba került? A katonák említették, hogy meg kell őt várnunk, de egyelőre színét sem láttuk - intettem a fejemmel az odakint várakozó Begyűjtök felé.
Bár eleinte elfogott a csalódottság, amiért a lány kezdeti bátorsága gyorsan inába szállt, amikor megtudta, kivel áll szemben, lassan de biztosan éreztem, hogy kezd visszatérni a valódi énje. Értékeltem, hogy nem próbálja továbbra is elnyomni magát, ha valakinek volt bátorsága ehhez, azt mindig pozitív jelként könyveltem el; ez az egyre cserfesebb tanítólány ráadásul üde változatosságként hatott a legtöbb udvari nemeshölgyhöz képest. Utóbbiak leggyakrabban felszínesek voltak, és még lehajtott fejjel sem mertek elmosolyodni, arról az arcátlanságról nem is beszélve, hogy nyíltan a szemembe nézzenek. Ezzel szemben ez a lány mintha egyenesen barátkozni is kész lett volna velem, mindezt úgy, hogy közben egy pillanatra sem váltottak tiszteletlenre akár a szavai, akár a hanghordozása.
Persze tudtam, hogy ez nagyban köszönhető az én viselkedésemnek is, könnyedén öltöttem magamra és tartottam az előzékeny és udvarias herceg képét; hiszen így élt Celawan Sagramour a közvélemény gondolataiban.
- A hercegnő nem feltétlenül értene egyet ezzel - mosolyodtam el a lány szavaira, miszerint a húgom örül a gondoskodásomnak. - Attól tartok, a gondoskodásomat szereti a legkevésbé, mert általában azzal kell megküzdenie, ha felhorgad benne a kalandvágy.
Ara kedves és nyílt tekintetét ismételten elkönyveltem a kellemes változások listájára; őszintén meglepett, hogy egy mágusról ilyen véleményt tudok kialakítani, de nem láttam okát, hogy megpróbáljak másképp viselkedni vele pusztán azért, mert ott csillogott a csuklóján az árulkodó karkötő. Talán még jól is jöhet egy mágiahasználó barátsága a későbbiekben.
- Valóban, most vagyok itt először - biccentettem a sejtésére, miszerint nem jártam még a Kőtornyoknál korábban. Nem kerülte el a figyelmem, hogy milyen óvón szorítja magához azt a könyvet, ezért biztos voltam benne, hogy amint lehetőségem nyílik rá, meg fogom kérdezni, mi az, ami oly' kedves számára. Láttam, hogy a lányt nem hatja meg különösebben a katonák viselkedése odakint, de ettől én még nyugodtan helyre igazíthattam őket; tapasztalatból tudtam, hogy a fiatal suhancokkal gyakran elszalad a ló, a katonáknak pedig tudnia kell viselkedni is, nem csak a kardot forgatni.
- Elnézését kérem, ha túlságosan tolakodó voltam, Ara - kértem bocsánatot udvariasan, mikor láttam, hogy kissé megriadva húzódik el az érintésem elől. Korábban láttam, hogy nem csak a mosolyom volt rá megnyerő hatással, hanem az is, ahogy kimondtam a nevét.
- Járt már a fővárosban? - kérdeztem őszintén meglepve, szemöldököm ismét feljebb emelkedett a homlokomon, de a lány hamar magyarázatot adott értetlenségemre. Meglepett, hogy Rheyában született, de persze onnan kerültek begyűjtésre leghamarabb a mágusvérű gyermekek; nehéz volt eltitkolni a főváros forgatagában az ilyesmit. - Érthető, ha néha honvágya van - nyugtáztam a szavait. Nem vontam kétségbe az őszinteségét, számomra mégis furcsa volt, hogy valaki számára megfelelő legyen az itteni élet. Az ember azt hinné, hogy a mágusok úgy érzik itt magukat, mint egy börtönben, bezárva a kőtornyok vastag falai közé; ez a lány azonban láthatóan jól érezte magát itt.
Észrevettem, hogy először nem értette az olvasásra vonatkozó kérdésem, de aztán hamar eszébe jutott a kezében tartott könyv. Elnéző mosollyal figyeltem, ahogy halkan nevet saját magán, amikor pedig felém nyújtotta a könyvet, kíváncsian vettem el tőle. A kezemben tartott kötet leginkább egy krónikára hasonlított, amit igazolt a címe is: Hősregék. Éppen akkor olvastam el az író nevét, amikor Ara is oda jutott a válaszában, és amikor folytatta a csicsergést, felpillantottam rá a könyv borítójáról. Elmosolyodtam a lány cserfességén, amikor viszont az én egyik ősömet is említette, igazán felkeltette az érdeklődésemet. Ahogy felém lépett, a szándékait felismervén egy kissé felé tartottam a könyvet, hogy ki tudja nyitni, majd kíváncsian figyeltem, ahogy fellapozta a megfelelő oldalon.
Iwein Sagramour neve nagyon is ismerős volt, hiszen jómagam is ismertem a birodalmunk, és főleg a Sagramour család történelmét, de most először láttam róla képet is. A vonásai is ismerősnek tűntek, de ezt nem tettem szóvá, nem volt szükség arra, hogy a tűzvörös hajú máguslány énközpontúnak könyveljen el magában.
- Ismerem Iwein Sagramour nevét és a cselekedeteiről szóló legendák közül is jó néhányat - feleltem visszafogottnak tűnő, de sokkal inkább kíváncsiságtól égőnek hangzó kérdésére. - Thelion királyunk gyakran emlegeti ősünket, azt hiszem, arra vágyik, hogy egykoron majd az ő történetét is hasonlóan örökítsék meg - jegyeztem meg mosolyogva, de ügyeltem arra, hogy a valódi véleményem és az ennek köszönhető gúny nem üljön ki a vonásaimra. Inkább a lányra pillantottam, és megvártam, hogy kék szemei megtalálják az enyémeket, mielőtt rámosolyogtam volna. - Azt ugyanakkor be kell ismernem, hogy eddig soha nem láttam egyetlen képet sem legendás királyunkról - tettem hozzá, mert úgy éreztem, azt szeretné, ha a felfedezése számomra is hasznos lenne, ebben pedig még csak hazudnom sem kellett neki. |
A nemes figyelmét nem kerülte el, hogy szemeim kutatón futottak keresztül az istálló folyosóján. Elszégyelltem magam, hiszen nem akartam, hogy azt higgye, illetlenségből nem figyelek rá. Arcom két oldalán ismét megjelentek a megszégyenülés lángrózsáit, kezemmel megérintettem a homlokom, mielőtt szóltam volna.
- Sir Jonah, az öreg lovász jó barátom – kezdtem tétován, hiszen nem voltam biztos abban, hogy valóban érdekelné, hogy egy magamfajta kis senki kivel beszélt meg találkát, vagy kivel nem. - Azt hiszem… - szólaltam meg ismét, de inkább megráztam a fejem,mert attól is tartottam, hogy ha bevallom, hogy aggódom az idős lovagért, azt is el kellene magyaráznom róla, hogy az öreg gyakorta megzavarodik és eltévelyeg; A katonák már elfogadták a korából adódó hiányosságait, de az uraság talán nem lenne ilyen elnéző. Kérésére akár alkalmatlanná is nyilváníthatják Sir Jonáht feladatára, és talán még el is elküldenék innen; Ő volt az egyetlen ezen a helyen, természetesen a Főmáguson kívül, aki valóban gondomat viselte, nem engedhettem, hogy ez szégyen megtörténjék vele. Éppen vele, sóhajtottam.
Szelíden lesütött pillantással nyugtáztam a herceg szavait. Nem csalódtam benne, modora és kijelentései egyre inkább azt az érzést keltették életre bennem, hogy a férfi jó ember; Amit tapasztaltam, megerősítette azon híreszteléseket, hogy Celawan Sagramour igen kellemes személyiség. Azt is mondják, hogy nemcsak a király unokatestvére, de az egyik legfőbb bizalmasa is egyben, és olyan bölcs életlátással rendelkezik, amelyet az Ő korában kevesen mondhattak magukénak. Talán Nemetona egy zárt közösség, de az országot járó Begyűjtőknek hála, a történetek nyúlánk karjai hozzánk is elérnek. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy a hallottak igaznak bizonyultak.
- Igazán megtisztel, Nagyuram – billentettem oldalra a fejem barátságosan, könyököm megtámasztásával palástolván azt, hogy térdeim izgatott remegésbe kezdtek, amikor a férfi végül a keresztnevemen szólított. Bársonyos hangjától még ez a három betű is fejedelminek, sokkal szebbnek hatott.
Jól esett tudnom, hogy szüksége van a segítségemre, még ha csak olyan apróságról is legyen szó, mint a két ló elszállásolása. Szerettem hasznosnak érezni magam, ezért is választottam a tanítói szakmát; Jó volt tudni, hogy van egy utam, egy saját helyem világunk érzékeny fogaskerekei között. Mindig a legjobb tudásom szerint cselekedtem, legtöbbször úgy, ahogy jónak és helyesnek láttam a dolgot.
Reméltem, hogy kérdésemmel nem megyek túl messzire, de szívélyes válaszát hallván megkönnyebbült görbület telepedett meg ajkaim sarkában. Nem is tudtam volna leplezni, hogy mennyire érdekel minden, amit mond. Egyenesen a királyné apjánál, csillantak fel a szemeim, de még azelőtt erőt vettem kislányos lelkesedésemen, hogy újabb, bugyuta kérdés perdülne le az ajkaimról.
- Igazán nemes lélekre vall, hogy ily’ figyelmet fordít az édesanyja békéjére – mosolyogtam, midőn kifejtette, hogy voltaképpen anyja kedvéért tette meg a kitérőt; szerette volna megnyugtatni az asszonyt, hogy magzatát nem érte baj messze az otthon melegétől. – A hercegnő szerencsés, hogy ennyire gondoskodó bátyja van – fűztem tovább gondolatmentemet szavaimmal, kissé talán bátrabban, mint percekkel korábban tettem volna. Úgy tűnt, hogy az uraság nem készül megszidni a modortalanságaimért.
Reménykedtem benne, hogy igazam lesz, és Drusala kisasszony valóban az ebédlőben tartózkodik a többiek társaságában. A hölgy eddig sosem mutatta jelét annak, hogy nehezére esne, hogy olyan alantas lényekkel kell együtt mutatkoznia, mint a mágusok. Sőt. A főmágus minden szaván olyan érdeklődéssel csüngött, mint a gyermekek az enyémen, mikor kedvenc hőseikről mesélek számukra.
- Nem járt még nálunk, ha jól sejtem – vetettem felé egy kedves, de szokatlanul nyílt pillantást, miközben magamhoz öleltem a könyvet. Voltaképpen nem kérdésnek szántam, de azért udvarias figyelemmel kísértem, ha választ adott szavaimra; ahogyan azt is teljes türelemmel vártam ki, hogy a katonákkal vált néhány szót. Nem kerülték el a figyelmem a Begyűjtők alantas, lenéző pillantásai, de olyannyira hozzá voltam szokva, hogy már tudomást sem vettem róluk. Udvarias biccentéssel köszöntöttem Őket, és úgy álltam meg az uraság mellett, hogy kartávolságon kívül legyek a katonáktól. Kételkedtem benne, hogy illetlenül mernének viselkedni velem a herceg jelenlétében, de nem lehetett tudni. A fiatalok néha hajlamosak voltak olyan határokat átlépni, amire nem létezett bocsánat.
Zavartan húzódtam arrébb, amikor megéreztem az uraság érintését a könyökömön. Nem voltam hozzászokva az efféle gesztusokhoz, talán ezért tűnhetett úgy, hogy ezzel egy kicsit meg is riasztott engem; Gondolataim árnyékában talán ez nem is lett volna annyira hihetetlen. Bocsánatkérőn elmosolyodtam.
Megkönnyebbülést jelentett végre a szabadlevegőn sétálni; Bár továbbra is kínzón ügyeltem arra, hogy megzabolázzam a lépteimet, és olyan zsivajjal csörtessek, mint ahogyan egyébként szoktam. Kínosnak éreztem volna egy ilyen kifinomult uraság társaságában, mint amilyen fensége is volt.
- El is felejtettem, hogy Rheya milyen fullasztó tud lenni, főleg nyáron – tekintetem egy pillanatra a távolba révedt, miközben arcomon nosztalgikus kifejezés futott keresztül. Nagyon régen jártam már odahaza. – A fővárosban születtem, és ott is töltöttem gyermekkorom egy részét – magyaráztam, ha esetleg értetlenül pillantott volna rám a kijelentésem végett. Nem akartam, hogy ostoba szentimentalistának tartson, de azért sürgetőn folytattam. – Félreértés ne essék, a családomon kívül nincs ott más, ami miatt szívesen visszamennék oda… Az a város nem adott nekem annyit, mint amennyit elvett – igyekeztem, hogy szavaimnak ne legyen bíráló, vagy sértődött éle; Vidám életem volt a mágusok között, és könnyedén túltettem magamon mindenen, ami valaha is bántott. Azt, aki most voltam, az iskolának köszönhettem; Ha Rheyában maradok, most valami nemes alsóit mosnám.
Egy pillanatig kérdőn néztem rá, majd eszembe jutott a könyv, amit még mindig a kezemben szorongattam. Halk kuncogással vettem tudomásul saját esendő valómat, és a herceg felé nyújtottam a kötetet. Engedtem, hogy elvegye, ha úgy tartotta kedve, de ha nem, akkor ismét a mellkasomhoz szorítottam.
- Csak egy hősregés kötet, valami Anders Glandir gyűjteménye… A minap találtam a könyvtárban, így hát magamhoz vettem. Eddig azt hittem, hogy a torony összes könyvét ismerem, de erre már nem emlékeztem – fecsegtem, a friss levegő egészen meghozta a hangomat. – Vannak benne ismert, és kevésbé ismert mesék; azt hiszem, még az ön egyik őse is szerepel a történetekben – meséltem izgatottam, és akárhol is legyen a könyv (ha az úrnál volt, hozzá léptem, de nem vettem el tőle) fellapoztam, a megfelelő oldalon kinyitván azt. Egy markáns arcú, makrancos tekintetű király nézett vissza szigorúan a lapról. – Iwein Sagramour, azt hiszem – mosolyogtam izgatottan, a Celawan herceg arcát fürkészvén, hogy vajon mit szól majd felfedezésemhez. Annyira nem voltam szenvtelen, hogy megjegyezzem, a királyi fenség nagyon is hasonlított rá, csak a herceg sokkal szelídebbnek tűnt nála.
- Mit szól hozzá? – kérdeztem jámboran, de azért a kíváncsiság lángjai ott égtek a szemeimben. |
 A lány láthatóan nagyon keresett valakit, kissé oldalra billentett fejjel, érdeklődve figyeltem, ahogy a nyakát nyújtogatva nézelődik a tágas istállóban, noha én pontosan tudtam, hogy csak mi ketten vagyunk idebent a lovakon kívül.
- Nem vagyok túl indiszkrét, ha megkérdezem, kit keres, hölgyem? - mosolyodtam el halványan, majd fejemmel az istálló elülső, széles kapuja felé intettem, aminek a környékén a katonák is várakoztak. - Talán láthattam odakint, amikor megérkeztem.
A megszólítására vonatkozó kérése őszintén meglepett, önkéntelenül is felvontam a szemöldökömet, de nem szóltam közbe, kíváncsian hallgattam a magyarázatát. Igaza volt abban, hogy ő és a hozzá hasonlók örökre meg voltak bélyegezve és a ranglétra aljára voltak taszítva, a legtöbbek szemében alig voltak többek a szolgáknál - hiszen még maga Agenyr is kitagadta a tulajdon fiát, mint sokan mások -, nekem azonban fenn kellett tartanom a kiváló modorú, udvarias herceg látszatát.
- Az én elveim azt diktálják, hogy mindig tiszteljek meg egy hölgyet, rangjától és helyzetétől függetlenül - kezdtem finom, behízelgő hangon és hasonló mosollyal az arcomon; szenvtelen hazugságomra még csak a szempilláim sem rebbentek meg. - Amennyiben viszont tényleg így kívánja, örömmel teljesítem a kérését, Ara - biccentettem az irányába.
A lány minden szó nélkül segédkezett nekem Mistral rövid őrzésében, hálálkodásomra pedig álmodozó mosollyal felelt; az árulkodó mimika az én arcomra is halovány mosolyt csalt. Miután mindkét hátas az állás biztonságában volt, hallottam, hogy behajtja utánunk a fából készült ajtót, de tudtam, hogy nem ment el, éreztem a kutató tekintetét a hátamon. Kérdésére hátrapillantottam rá a vállam felett, akkor már láttam is, hogy a kék szempár valóban az ajtó felett figyeli az ügyködésemet.
- Az elmúlt néhány napban Aertenben vendégeskedtem a királyné édesapjánál - feleltem a kérdésére; nem csináltam titkot abból, hogy Howe Llewellyn társaságában töltöttem a hét nagy részét, hiszen az udvari pletykafészkek már amúgy is mindenfélét elterjesztettek a látogatással kapcsolatban. Nem mintha aggódtam volna a szóbeszéd miatt, amit egyetlen ügyes mozdulattal le lehetett söpörni az asztalról, ha az ember résen volt. - Úgy volt, hogy onnan rögtön hazatérek, de végül inkább erre vettem az irányt. Jóanyánk biztosan örülne, ha visszaérve Drusala hogylétéről és be tudnék számolni neki - mosolyogtam a lányra újra a vállam felett.
Halvány vigyorra húztam az ajkaimat, mikor kinyitotta előttem, majd még be is csukta mögöttem az állás ajtaját, de nem állt szándékomban feleslegesen megbántani, ezért nem tettem semmilyen megjegyzést a gesztusra, inkább megköszöntem.
- Igazán kedves, Ara - hajtottam meg felé kissé a fejem. Láttam, hogy rebbentek meg a pillái, akárhányszor csak elmosolyodtam, ezért igyekeztem minél többször megtenni; ki tudja, még jól jöhetett egy szövetséges az itt töltött rövid időre. Még ha egy fiatal mágustanító lány is az illető. A húgom hollétére vonatkozó szavaira értőn biccentettem egyet, amikor pedig arra kért, hogy tartsak vele, újra elmosolyodtam a kék szempárba nézve. - Örömmel.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem feledkezett meg arról a könyvről, amit előzőleg a szénabálára tett, de egyelőre nem tettem szóvá. Néhány odakint várakozó katona már a főbejáratnál gyülekezett engem keresvén, de az is feltűnt, hogy néhány fiatalabb suhanc milyen lenézéssel a tekintetében nézett a mellettem sétáló lányra. Emlékeztettem magam, hogy én egy nagylelkű, lovagias herceg vagyok, ezért nem voltam rest egyetlen komor, figyelmeztető pillantással elérni, hogy a kérdéses katonák elszégyelljék magukat, és még ők fordítsák lefelé a tekintetüket. Elégedetten nyugtáztam a meghunyászkodásukat, majd fejemmel a vöröshajú lány felé intettem.
- Miss Shalott elkísér a húgomhoz és a főparancsnokhoz - jelentettem ki, hangomban érződött, hogy ellentmondásnak, vagy ráadás kíséret ajánlásának helye nincs. Meg sem vártam a válaszukat, oldalra pillantva a lányra mosolyogtam, majd ha nem bánta, finoman a könyökéhez érve jeleztem, hogy indulhatunk tovább.
Szelíd szavaira ismét felé pillantottam, láttam, ahogyan megemeli az állát, a langyos esti szellő pedig felbátorodva kap bele lágyan a tűzvörös hajzuhatagba. A lemenő nap fényében a lány hajkoronája mintha valóban lángolt volna, igazán szép látványt nyújtott a színek effajta játéka.
- Valóban nagyon kellemes az időjárás - biccentettem egyetértően. - Noha be kell vallanom, hogy nem járok sokat a környéken, mindenképpen igazat kell adnom Önnek, Ara. Rheyában könnyen megrekken a hőség, Aerten városában pedig nem ritka a tengernek közelsége miatti metsző szél, de itt most valóban kifogástalan az idő - mosolyogtam rá.
Miközben folytattuk az utunkat a tornyok felé, újra a kezében tartott könyvre terelődött a figyelmem, de ezúttal már meg is szólaltam.
- Nem bánja, ha megkérdezem, mit olvas? - kérdeztem a kötet felé intve a fejemmel. |
Hiába nyújtogattam a nyakam, öreg barátomat nem láttam a közelben. Az aggodalom finom barázdákat szántott a homlokomra, mert tartottam tőle, hogy Sir Jonah megint eltévelygett valamerre, és ahogyan a fiatal katonákat ismerem, remekül szórakoznak az idős lovag zavarodottságán. Felhorgadt bennem a vágy arra, hogy megkeressem, de illetlenségként ítéltem volna meg, ha ilyen belépő után egyedül hagynám a vendégünket, aki modortalanságom ellenére is nagyon szívélyesen viselkedett velem. Igyekeztem hát megőrizni szelíd, barátságos mosolyomat, gondosan ügyelve rá, hogy véletlenül se látszódjon ki a fogam, hiszen úgy rémlett, hogy az illetlen dolog.
A megszólítás, amivel illetett idegen volt számomra. Megszoktam, hogy a toronyban a katonákon kívül senkinek sincs rangja, titulusa; még a főmágust sem szólítottuk uramnak soha – minálunk mindenki a keresztnevén szerepel, hiszen mindent, ami az előző életünkhöz köt, elveszítünk, amikor ide kerülünk; Erre a legjobb példa éppen Agenyr úr legkisebb fia, Trevan volt. Majd’ a ranglétra alján tengődtünk.
- Kérem, nem lehetne, hogy egyszerűen csak Arának szólít? – kérdeztem, szinte könyörgő hangon, még mindig gondosan lesütött pillákkal. Féltem, hogy kérésemet szenvtelenségnek, túlzott bizalmaskodásnak véli majd, így pergő nyelvvel az alábbi magyarázatot fűztem a dologhoz. – Nem vagyok kisasszony, se nevem, se vagyonom; csak egy mágusvérű leány vagyok, akit nem illet efféle megszólítás.
Megráztam a fejem. Tenyeremmel zavartan támaszkodtam meg az állás nyitott ajtaján, miközben a férfi egyre közelebb sétált hozzám; Szinte lassítva láttam az egészet. Önkéntelen behódolással nyúltam a kantár után, hogy a zsufafakó kanca őrzése immáron, egyetlen rövidke pillanat erejéig az én feladatom legyen. Nem féltem a hátasoktól, időnként saját lelki békém kedvéért besegítettem az öregedő lovásznak az állatok ellátásában; Képtelen voltam nézni, ahogy egy megrakott talicskával terheli magát. Pillantásom ezúttal az állatot vette a szemügyre, a szép, busa fejétől egészen az izmos patájáig. Nem tudtam, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen teremtés, de ha tippelnem kellene; nagyon sokba.
A fehér mén különlegesebb látványt nyújtott, de sokkal hevesebb természetűnek is tűnt, mint a társa. Nem csodálkoztam rajta, hogy a herceg maga szerette volna ellátni. A férfi gyakorlott mozdulatai hozzáértésről árulkodtak, úgy véltem, nem ez az első alkalom, hogy magának kell gondoskodnia hátasáról; ettől még nagyobbra nőtt a szememben. Mindig úgy hittem, hogy a hozzá hasonló nagyuraknak még arra is külön emberük van, hogy megtörölje az orrukat. Túlzott előítélet, sóhajtottam.
- Örömömre szolgál, Fenség – olvadt szét egy ábrándos mosoly az arcomon, amikor a férfi visszatért hozzám, hogy ezúttal a kancát vegye oltalma alá. Egészen úgy viselkedtem, mint a diákjaim, vagy mint egy holdkóros. Nem tudtam, hogy mi üthetett belém, amiért ez az idegen ilyen delejező hatással van rám. Jóképű férfiak mindig is voltak körülöttem, de egyikükről sem vettem tudomást. Nem tehettem.
- Messziről érkezett hozzánk, Nagyuram? – kérdeztem szelíden megtámaszkodva az állás ajtaján, amit gondosan bezártam a férfi mögött, miután a másik állatot is bevezette magával. Kényelmesebben tudtam figyelni a ténykedését a fa takarásából, kék szemeim érdeklődőn szegeződtek a hátának a deszkák fölött.
Irigyeltem a hercegnőt, amiért testvére ilyen hatalmas utat tett meg azért, hogy óvó bátyjakén meggyőződjék arról, hogy minden rendben van vele. Olyan régen találkoztam már a fivéremmel, hogy meg is feledkeztem arról, hogy milyen jó érzés a testvéri szeretet melege. Hiányzott Bodwyn.
Elálltam az útjából, ha a dolga végeztével ki szeretett volna lépni az állásból. Sőt, mi több, én magam nyitottam ki számára a reteszt, és be is zártam mögötte, hogy ne kelljen ilyesmivel bajlódnia a királyi vendégünknek.
- Vacsoraidő van, bizonyára az ebédlőben tartózkodik a főmágussal és a főparancsnok úrral – feleltem kérdésére cserfesen, kissé felbátorodva azon, hogy képes vagyok válasszal szolgálni arra, amire kíváncsi. Azt persze nem tudtam, hogy miként fogok cselekedni, ha tévedek, és Drusala kisasszony időközben Vidar felé indult; Rémlett valami arról, hogy szerette volna meglátogatni Lord Agenyr családját, hogy aggodalmát fejezze ki a nemes állapotát illetően. Gondolkodón ráncoltam a homlokomat. Ha a nap folyamán megejtette a látogatást, akár már vissza is érhetett, elmélkedtem.
- Kérem, jöjjön velem – fordultam teljes lelki nyugalommal a férfi felé, majd ha nem bánta egy kissé előtte haladva a szénabálához léptem, hogy magamhoz vegyem a könyvemet. Gondosan élt bennem az ígéret, amit a kislányoknak tettem az esti mesét illetően. Egyik kezemben a könyvet szorongattam, a másikkal ismét összehúztam magamon a kendőmet, és finom, invitáló mozdulatot tettem a fejemmel az istálló főbejárata felé, ahol már megjelent néhány katona az urat keresvén. Ha esetleg szólni kívánt hozzájuk, udvariasan megvártam a szóváltásukat, és csak aztán indultam el, hogy a tornyokba vezessem.
- Szeretem ezt az időt – szólaltam meg csendesen, amikor már a szabad ég alatt jártunk. Államat szelíden megemeltem az alkonyati fényben, hogy az utolsó meleg sugarak megcsiklandozhassák az arcomat. Lágy szellő fújdogált, és bár már esteledett, kellemesen langyos volt a levegő. – Semmi sem fogható a pusztához ebben az évszakban, nem gondolja? – pillantottam az uraság felé szerényen. Csak szerettem volna szóra bírni, hogy ne csendben kelljen megtennem a rövidke utat a toronyig. |
A szám sarka mosolyra görbült, miközben figyeltem, hogyan vesz a lány arca néhány másodperc alatt majdnem ugyanolyan színt mint zilált, göndör tincsei. Ezzel csak még egyértelműbbé tette, hogy nem rám számított, nekem pedig rögtön felkeltette a kíváncsiságom, hogy vajon ki mást szeretett volna itt találni. Az arcszínéből két dologra tudtam következtetni: vagy könnyen jön zavarba, és akkor az is lehet, hogy egyszerűen csak az idős lovászt kereste; vagy pedig valami egészen más céllal érkezett, és éppen amiatt az egészen más miatt van ilyen szörnyen zavarban.
A kék szempár olyan hosszan időzött rajtam, ami már bőven túllépte az udvariasság küszöbét, én mégsem szóltam egyetlen szót sem. Imponált az a leplezetlen pillantás, amivel méregetett, hiszen simogatta az önérzetem, ezen kívül tetszett a lány bátorsága is. A legtöbb kisasszony ilyenkorra már rég le szokta sütni a szemeit, hogy aztán csak a szempillájuk árnyékából pillantsanak rám, ő viszont nem tette, még a zavara ellenére sem.
A bemutatkozásom volt az, ami végül sajnálatos módon megfosztotta ettől a bátorságtól. Olyan hirtelen vált holtsápadttá az arca, hogy már éppen ösztönösen felé léptem volna, hogy elkaphassam, ha összeesik itt nekem az istálló kellős közepén, de végül talpon maradt. Szinte már csalódottságot éreztem, kelletlenül húztam el a számat, amikor ő is egy szempillantás alatt leszegte a fejét, majd onnantól kezdve szinte már rám sem mert nézni. Legtöbbször nagyon is értékeltem az irányomban mutatott tiszteletet, mégis mindig öröm volt a változatosság, márpedig a lány kezdeti bátorsága hasonlókat ígért. Kár volt érte.
- Igazán örülök, Miss Shalott - biccentettem, fogadva a bemutatkozását és az illedelmes üdvözlését is, majd halványan elmosolyodtam, bár fogalmam sem volt, lát-e belőle bármit is a szigorúan a földre szegeződő pillái alól. - Nincs miért bocsánatot kérnie, nyilvánvalóan másra számított idebent.
Érdeklődve figyeltem, mire készül, amikor az eddig a kezében tartott vastagabb könyvet az egyik szalmabála tetejére helyezte, majd kissé erőltetettnek tűnő finomságú léptekkel elindult az istálló állásai felé. Amikor rövidesen megállt az egyik előtt, majd kinyitotta az ajtaját, már értettem, hogy nekem akar segíteni, és a kint várakozó katonákra gondolva gúnyos mosolyra húzódtak az ajkaim. Ennyit arról az intésükről, hogy várjam meg az idős lovászt, gondoltam, miközben újra megragadtam Mistral kantárját is.
- Nagyra értékelem a segítségét, kisasszony - biccentettem az irányába, miközben mindkét lovat magam mellett vezetve elindultam a nyitott állás felé. Ha nem bánta, mellé érve egy kérlelő, és már előre hálás mosollyal felé nyújtottam Mistral kantárját, hogy figyeljen rá, amíg én bevezetem Ashantit. A fehér mén nem bíztam volna rá, hiszen továbbra is meglehetősen kiszámíthatatlan volt, Mistral azonban szelíd volt és kedves, érkezése óta pusztán nyílt kíváncsisággal figyelte a lányt. Elégedetten konstatáltam, hogy valóban kényelmesen el fognak férni odabent mindketten, ezért amint Ashantit maradásra bírtam, visszatértem Miss Shalotthoz, hogy Mistralt is bevezethessem. Amennyiben az imént is a segítségemre volt, átvettem tőle a másik hátas kantárját is, majd a mén mellé vezettem, akit láthatóan továbbra is megnyugvással töltött el, ha Mistral a közelében volt. Közben nem átallottam hátrapillantani a vállam felett, hogy hálás mosolyt küldjek a lány felé. - Tényleg hálás vagyok a segítségéért.
Amennyiben szavakkal válaszolt, megvártam, míg befejezi, és csak azután fordultam vissza a hátasokhoz, hogy megszabadítsam Ashantit a nyergétől, és mindkettőjüket a kantároktól is. Nem zavart, hogy nekem kell elvégeznem a feladatot, inkább fáradoztam ezzel, mint hogy kényelmetlenül érezzék magukat idebent, és esetleg a büszke mén is újabb botrányos előadást rendezzen.
Amikor a lány ismét megszólalt, már a nyerget oldottam le Ashanti hátáról, de szavaira felé fordultam. Feltűnt az árulkodó mozdulat, amilyen hirtelen elrántotta rólam a pillantását - elmosolyodtam, de nem tettem szóvá.
- Egy-két napnál nem szándékozom tovább maradni - feleltem a kérdésére, mielőtt visszafordítottam volna a figyelmemet a tevékenységemre. - Valójában már a fővárosban kellene lennem, de mindenképpen meg akartam látogatni a húgomat, mielőtt hazatérek.
Pontosan így hangzottak egy kedves, törődő báty szavai, aki aggódik a húga jólétéért és biztonságáért. Tulajdonképpen tényleg aggódtam érte, nem tetszett, hogy Drusala ilyen hosszú időt tölt a mágusok között - még akkor sem, ha Cyrus megígérte, hogy rajta tartja a szemét -, de annyira akarta ezt a kis kalandot, hogy muszáj volt engedélyeznem neki. Gyors mozdulatokkal szabadítottam meg mindkét hátast a terheiktől, majd miután mindent elhelyeztem az állásban kialakított megfelelő tartókon, újra Miss Shalott felé fordultam, és vissza is sétáltam hozzá.
- Az imént mintha említette volna, hogy tudja, hol tartózkodik éppen a húgom - szólaltam meg egy megnyerő mosollyal az arcomon. - Gondolja, hogy valóban el tud kísérni hozzá?
Tudtam, hogy Morrowind alighanem szörnyű haragra gerjed, ha nem hozzá megyek először, de nem igazán érdekelt a lovagparancsnok dühe. Én még számára is érinthetetlen voltam. |
Utólag belátom, hogy ostobaság volt az gondolnom, hogy egyedül Sir Jonah tartózkodhat az istállóban; Rendszerint így is volt, ezért botorságom talán megbocsájtható, de abban a pillanatban a szégyen lángja olyan vörösre festette az arcomat, hogy vetekedhetett volna a hajam színével. Kék tekintetem illetlenül hosszan időzött el a pimasz arcon, az aranyszín hajkoronán és az idegen büszke tartásán.
- Ön…? - kezdtem zavartan, amikor reflektált nem neki szánt kérdésemre. Már ruházata is elárulta, hogy a férfi személyében nem egyszerű földi halandó tévedt közénk, de az, hogy milyen magasztos vendégről van szó, csak azután vált világossá, hogy bemutatkozott. Az arcomból hirtelen szökött ki a vér, az égővörös pedig legalább ilyen gyorsasággal vált falfehérré. Az ájulás ádáz démona megkörnyékezett.
- Kérem, bocsássa meg udvariatlan viselkedésemet, Fenség – szegtem le azonnal a tekintetemet. A kezemben még ott tartottam a hőshistóriákat tartalmazó kötetet, így kissé ügyetlenül sikerült megemelnem a szoknyámat, hogy illendően mély térdrogyasztással pukedlizzek az uraság előtt. A családom alacsonyabb körökből származott, így fogalmam sem volt arról, hogy mit diktál az etikett; Azt azonban magamtól is tudtam, hogy nem nézhetek nyíltan egy nemes szemébe, mert még a végén szenvtelennek bélyegezne. – Ara Shalott, Nagyuram. Nemetona egyik mágustanítója vagyok – mutatkoztam be még mindig lehajtott fejjel, és majdnem teljesen csukott pillákkal. – Nincs nagyobb megtiszteltetés annál, hogy szerény hajlékunkban láthatjuk vendégül testvérhúgát. Ha szeretné, szívesen elvezetem hozzá – csicseregtem zavartan.
Azt nem vártam meg, hogy a herceg megszidjon a modorom miatt, így úgy döntöttem, a segítségére leszek. Az egyik közeli bálára helyeztem a könyvemet, majd megerőszakolva magam, a lehető legpuhább lépésekkel közelítettem meg az egyik üres állást, hogy kinyissam az ajtaját a hátasok számára. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a fehér paripa hátracsapott fülekkel felém sunyul, így volt annyi eszem, hogy ne kockáztassam meg, hogy elvegyem a szárat a gazdájától. Nem akartam, hogy megrúgjon.
- Remélem megfelel, azt hiszem, mind a két hátas elfér odabent – mondtam szelíden, egyik kezemmel összefogva a kendőmet a mellkasomon, míg a másikkal megtámasztottam az ajtót, hogy az uraság be tudja vezetni a jószágokat, ha úgy kívánja. Eszemben sem volt siettetni a királyi család egyik tagját.
Szemeim akaratlan újra fürkészni kezdték a magasztos vonásokat, ha elhaladt mellettem, hogy behajtsa a jószágokat a helyükre. Ha Drusala hercegnő szépségéről legendák szóltak, akkor Celawan herceg külsejének taglalásával könyveket lehetett volna megtölteni. Szőke szemöldökéről, orra tökéletes vonalairól, és ajkai metszetéről oldalakat tudnék írni anélkül, hogy különösen erőt vennék magamon.
- Meddig marad nálunk, Fenség? – kérdeztem csendesen, de csak akkor, amikor már úgy éreztem, ismét megszólíthatom. Nem akartam tolakodó viselkedésemmel megzavarni, amennyiben még mindig a lovaival foglalatoskodott. Arra sosem vetemednék. Ha felém fordult, rögtön elkaptam a pillantásom, nehogy bámuláson kapjon. |
A katonák azt javasolták, hogy várjam meg a lovászukat, aki az istállóért és az odabent pihenő hátasokért volt felelős, mert az öreg lovag egy kissé "érzékeny a változásokra", ahogy ők fogalmaztak. Gyűlöltem, ha megvárattak, azt pedig még kevésbé viseltem el, ha engem várakoztattak meg, de kénytelen voltam összepréselni a számat és tűrni; nem volt kedvem rögtön azzal indítani az ittlétemet, hogy Cyrusszal vitatkozzak. Morrowind és én valóban sok mindenben hasonlítottunk egymásra, éles és gyakran hangos szóváltásainknak pedig jobban örültem, ha nem volt senki a fültanúja.
Ashanti egyre kevésbé tudta tolerálni a körülötte álló sok idegen katonát és a lovaikat, éreztem a feszültségét, és ő maga is jelezte a nemtetszését, mikor erőteljesen vállon bökött az orrával. Kérés és kérdés nélkül is megadtam magamnak az engedélyt, hogy legalább az istállóba bevezessem őket, idős lovász ide vagy oda. A hófehér mént hamar megnyugtatta az istálló jellegzetes illata, no és persze az is, hogy így már csak Mistral volt számára szem előtt. Megpaskoltam, aztán meg is simogattam az állat erős nyakát, amit ő elégedett prüszköléssel nyugtázott, mielőtt hirtelen felcsapta volna a füleit és oldalra fordította volna a fejét.
Először nem tudtam, mit hallhatott meg, de aztán az én füleimet is elérte az oldalról közeledő léptek zaja, amit rövidesen egy kisebb robaj tört meg, amint szinte kivágódott egy oldalsó ajtó nem messze tőlem. Ashanti idegesen dobbantott mellettem a zajra, de aztán rögtön be is fejezte a műsort, és inkább velem együtt kíváncsian hallgatta a felhangzó finom női hangot.
Hanyagul elmosolyodtam az invitálás hallatán, enyhén felvont szemöldökkel, érdeklődve figyeltem a lányt, aki régi ismerősként érkezett az istállóba, és vártam, hogy mikor vesz észre. A cserfes, barátságos hangnem és az érkezés körülményei miatt gyanítottam, hogy a meghívás valójában nem is nekem szólt - az pedig, hogy rögtön megtorpant, ahogy észrevett, engem igazolt. Nem voltam rest alaposan megnézni magamnak, már csak azért sem, mert ő is látványosan rajtam felejtette a tekintetét. Persze nem lepett meg a reakciója, hozzá voltam már szokva a figyelő tekintetekhez, még akkor is, ha csak egyszerű és kényelmes, hosszú lovagláshoz alkalmas darabokat viseltem. Való igaz ugyan, hogy esetemben az "egyszerű" is csak a rangomhoz méltóan lehetett az, és az oldalamról sem csatoltam le a kardomat.
Az első, ami feltűnt, az a lány égővörös hajkoronája volt, ezt már akkor kiszúrtam, amikor belépett az istállóba, vizslató tekintetének hála azonban meg tudtam figyelni kék szemeit és az arcát is. Egyszerű ruhákat viselt, a figyelmemet pedig nem kerülte el a csuklóján csillogó karkötő sem, ami elárulta, hogy ő is közülük való volt.
- Attól tartok nagyon is elfáradtam az út alatt, de amint biztos helyen tudom ezt a két lovat, örömmel önnel tartok - szólaltam meg hamiskás mosollyal az arcomon, ezzel is elárulva, hogy sejtettem, valójában nem nekem szólt a meghívás. Elengedtem Mistral kantárját, aki már most kíváncsi tekintettel és némi finomság reményében dugta közelebb az orrát a lányhoz; majd felszabadult bal kezem a felsőtestem elé hajlítva produkáltam egy udvarias főhajtást. - Örvendek a találkozásnak, kisasszony. Celawan Sagramour vagyok, és ha minden igaz, a húgom már hosszú ideje az Önök vendégszeretetét élvezi. |
A délután egy részét a gyermekekkel töltöttem a botanikus kertben. Ragyogó időnk volt, sajnáltam volna a tanulószoba falai mögé zárni őket, így kitaláltam, hogy ezúttal növénytannal töltjük majd az óráinkat. A főherbalista, az öreg Nan, örömmel átengedte nekünk az ágyásait, cserébe csak annyit kért, hogy legyünk nagyon körültekintőek, és lehetőleg ne törjük le a mandragórája friss hajtásait.
A tanítványaim nagyon élvezték a levelek, és termések begyűjtését, és lelkesen kérdezgették, hogy melyik mire való. Arra gondosan ügyeltem, hogy semmi mérgezőt ne érintsenek, de az egyik kislányt így is megcsípte egy méhecske, ami miatt borzalmas bűntudat emésztette a lelkemet. Az órák végeztével még sokáig ücsörögtem vele, és néhány barátnéjával az árnyékban. Vacsoráig egy régi könyv lapjaiból a Máguskirályok történeteit olvastam fel nekik, amiben nemcsak ők, de én magam is örömömet leltem. Amikor megszólalt az evésre hívó harang, eskümet vették arra, hogy lefekvés előtt még elmesélem nekik Saphire Wyndaam hercegnő történetét, aki egy ezüstpatájú unikornis hátán lovagolt be a csatatérre, hogy megmentse szeretője életét fivére haragjától. Nincs semmi rossz a mesékben.
Jómagam nem voltam éhes, így a tornyok helyett inkább az istálló felé indultam, hogy megkeressem régi barátomat; Sir Jonah, a Begyűjtők lovásza volt az, aki egykoron elhozott magával a fővárosból, és aki azóta mindig rajtam tartotta a fél szemét. Az évek alatt megöregedett, és reszketeggé is vált, de barátságos mosolya még mindig lelket öntött belém a rossz napjaimon. A lovag már évek óta nem hagyta el a pusztát, és egyre gyakrabban fordult elő vele, hogy az udvarban is eltévedt; Jól tudtam, hogy hamarosan megtér majd az istenek keblére, de erről egyelőre nem vettem tudomást. Túl fájdalmas.
Drusala hercegnő látogatása még mindig az újdonság varázsával fűszerezte meg a hétköznapjainkat. Még az öregebb mágusok sem emlékeztek arra, hogy valaha is lett volna példa arra, hogy ennyire előkelő vendég szállt meg a köreinkben, ráadásul a látogatása hosszabbra nyúlt, mint ahogyan azt elsőre gondoltuk. Szépsége, és bája beragyogta ezt a sötét helyet, és olybá tűnt, minden nélkülözés ellenére szeret itt lenni. Bármennyire is kedves teremtésnek tartottam, nem szívesen időztem a társaságában; Rőtt hajammal, és szeplős arcommal kicsinyek, és jelentéktelennek éreztem magam mellette. Meg aztán, a kisasszony olyan kecsesen mozgott, akár egy hattyú, míg az én lépteimet tiszta időben, és szélcsendben egészen Vidarig el lehetett hallani. Gondolataimba merülve értem el az istállóig.
Mivel hátulról közelítettem meg az épületrészt, fel sem tűnt, hogy a katonák létszáma egy kissé megsokszorozódott körülötte. Nem jutott el hozzám a híre, hogy újabb jeles vendégünk érkezett, így teljes lelki nyugalommal rontottam be az istálló oldalsó ajtaján, ahol Jonah is közlekedni szokott.
- Remélem nem fárasztotta ki magát – szólaltam meg cserfesen, körbe sem pillantva. – Igazán friss a levegő, szívesen sétálnék egyet önnel odakint – csicseregtem, de aztán hirtelen megtorpantam.
Sárga, egyszerű szabású lenruhámat viseltem, amelyhez szürke kendőt terítettem a vállamra. A hajam megszokott, rakoncátlan csigákban omlott le a vállaimra, egészen úgy tűnhetett, hogy aznap még nem érintette fésű a fürtjeimet. Sir Jonah nem volt odabent, ellenben egy elegáns úrral, aki két szépséges hátas kíséretében várakozott. Rajta kívül más nem volt a közelben, így akár joggal gondolhatta, hogy szavaim neki szántam. Képtelen voltam akár egyetlen szót is kinyögni, kék tekintetem zavartan függött a jóképű idegenen. |
Nem hallatszott más hang a lovak patáinak dobogásán kívül, miközben átvágtunk a keskeny, fehér hídon, a hatalmas kapu irányába. Felemeltem a fejem, tekintetem egy pillanatra elidőzött a magasan a puszta sivár tája fölé nyúló toronyhármason. Nem sok helyről mondhattam el, hogy borsódzni kezdett tőlük a hátam, de Nemetona Kőtornyainak látványa valamiért ezt az érzést váltotta ki belőlem, akárhányszor csak megpillantottam a sivár, fehér falaikat. Az egész olyan volt, mint egy éjjel-nappal szigorúan őrzött, különálló börtön, mégsem ez volt az, amitől a legtöbben - és közéjük tartoztam én is - ódzkodtak. Sokkal inkább azok okozták az érzést, akik a tornyokon belül éltek, azok az emberek, akik hozzánk hasonlóak voltak, mégis birtokukban volt valami, amit gyakran még ők sem értettek; hiszen pontosan ezért voltak itt. Részben. Mindenki, aki ismerte a történelmünket, tudta: a mágiahasználók potenciális veszélyt jelenthettek volna mindannyiunkra, ha nem tartjuk kordában őket.
Gondolataimból a kapu egyre közelebbi látványa ragadott csak ki. Néhány Begyűjtő társaságában lovagoltam egészen idáig, miután még Aertenből táviratot küldtem a parancsnokuk részére a szándékaimról. Jól tudtam, hogy bár valószínűleg még mindig nem békélt meg teljesen az irányomban, Cyrus Morrowind nem tagadta volna meg tőlem a kérésemet - és igazam lett. A lovagparancsnokkal való kimondatlan szövetségem már hosszú évekre nyúlik vissza, ami részben annak is köszönhető, hogy sok mindenben hasonlítunk egymásra. Nem voltunk állandó üzleti partnerek, de ha olyasmire volt szükségünk, amiben a másik segítségünkre lehetett, akkor némi viszonzásért cserébe segítettük egymás ügyét. Ez a hallgatólagos egyezség mindkettőnk számára kifizetődő volt, noha jól tudtam, ezúttal kissé visszaéltem Morrowind nemlétező jóindulatával. A húgom a fejébe vette, hogy szeretne itt eltölteni néhány hetet, ami természetesen soha nem valósulhatott volna meg, ha én nem járok közbe a parancsoknál.
Jelenlegi látogatásom is éppen ennek volt köszönhető: tudtam, hogy ha a fővárosba visszatérve elmondom anyámnak, hogy személyesen látogattam el ide és bizonyosodtam meg Drusala jólétéről, el fog alélni a büszkeségtől; a húgom öröméről és hálájáról nem is beszélve. Miközben a katonákat követve magam is megállítottam a lovamat, oldalra pillantottam a zsufafakó kancára, amit magam mellett vezettem. Hamarosan a kőtornyokhoz tartozó istállóban fog pihenni, hogy megismerje, aztán hamarosan haza is vigye újdonsült gazdáját. A ló a Mistral névre hallgatott, és egy Aerten melletti faluban vettem a büszke, hófehér ménnel együtt, aki mostanra már megtanult gazdájaként tisztelni. Ahogy a széles kapuk kinyíltak, hogy utat adjanak nekünk, eszembe jutott a kereskedésben tett látogatásom, az ajkaim pedig gúnyos mosolyra húzódtak. Valójában nagyon is ellenemre volt ez a kis kitérő, hiszen legszívesebben azonnal Rheya felé vettem volna az irányt, hogy megtudjam, ki volt az a szökött szolgáló, aki eladta nekem Ashantit és Mistralt.
Az előudvarba érve egy gyors mozdulattal leugrottam a lovam nyergéből, de nem hagytam, hogy valamelyik katona vezesse a lovakat az istállóba. Ashanti már kezdte megtanulni a rendet, de továbbra is csak engem tűrt meg maga körül - ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy Howe Llewellyn egyik lovászának kis híján leharapta a kezét -, ráadásul mindig különös figyelmet fordított Drusala újdonsült kancájára is. Nem volt szükségem felesleges konfliktusra, a katonák pedig pontosan tudták, hogy ki vagyok, ezért nem vitatkoztak velem; hagyták, hogy én magam kísérjem az állatokat az istállóba. Úgy döntöttem, Cyrus várhat még néhány percet odabent, míg én elhelyezem a lovakat - szigorúan egymás mellé -, és megbizonyosodom róla, hogy Ashanti nem fog háborgatni senkit. |
A legendák szerint Nemetona a védelmező istennője minden mágikus helynek, mint például a köröknek és a mágikus ligeteknek. Nem volt kérdés hát, hogy a Mágusok otthonául szolgáló kőtornyokat neki szentelik - reménykedtek abban, hogy az istennő védelmező ölében maguk is békében élhetnek.
Nemetona Fehér Kőtornyai már messziről kimagasodnak a Morrigui puszta lápvidékéből. Maga az épületegyüttes három, szorosan egymásba kapaszkodó toronyból áll, de hozzájuk eljutni sem egyszerű, hiszen a láp híres trükkösségéről. Egy fehér, karcsú híd vezet a vaskos kapukig. A híd elején és közvetlenül a bejárat előtt is őrök strázsálnak, akik könnyedén kipenderítik azt, akinek nincs keresnivalója a környéken. Az ajtót a farkába harapó, sárkányfejű kígyó díszíti, amely az Első Összecsapások emlékeztetője. A Mágia hatalmas, de könnyedén elpusztíthatja azt, aki használja.
A bejárat a legalacsonyabb toronyba nyílik, amelynek földszintjén az előcsarnok található, ahol újabb lovagokba botolhatunk, akik addig marasztalnak, amíg Theadas Főmágus, vagy Morrowind Főparancsnok személyesen nem vet ránk egy pillantást, és dönt arról, hogy tovább haladhatunk-e. Ez a torony ad szállást a vendégeknek, és a katonáknak, akiket Kőtornyok őrzésére szenteltek fel.
A második toronyba egy lépcsőn, és egy, a két épület között áthidaló fedett átjárón lehet eljutni. Ennek földszintje ad otthont a könyvtárnak; Magas, széles terem, melynek plafonig érő polcait roskadásig megpakolták könyvekkel. A fényről díszes ólomüvegablakok, és fáklyák gondoskodnak. Az második emeleten találhatóak a gyakorlószobák, és a bájitallabor, melynek levegőjét mindig belengi az éppen készülő italok gőze. A legfelső szinten van a Főmágus szobája, és a csillagvizsgáló.
A harmadik toronyba szintén egy fedett folyosón keresztül lehet eljutni. Ennek az épületszárnynak a földszintjén található a konyha, és az étkező. A második szinten vannak a tanoncok hálótermei - a lányok, és a fiúk külön-külön hálótermeken osztoznak. A felsőbb szinteken pedig a teljesjogú Mágusok élik mindennapjaikat.
A Kőtornyokhoz tartozik egy botanikus kert, és egy kisebb istálló - utóbbiban a Begyűjtők lovait tartják. |
[51-32] [31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A herceg bátorító szavai ellenére makacsul megráztam a fejem. Tudtam jól, hogy illetlenség egy királyi fenség kívánságát megtagadni, de a Sir Jonah személyéhez fűzött baráti szeretetem erősebbnek bizonyult a tiszteletnél, amit Celawan Sagramour iránt éreztem. Ebben az elhatározásban még megnyerő mosolya sem tudott megtörni, pedig igazán hatásos módon alkalmazta ellenem.
A lány láthatóan nagyon keresett valakit, kissé oldalra billentett fejjel, érdeklődve figyeltem, ahogy a nyakát nyújtogatva nézelődik a tágas istállóban, noha én pontosan tudtam, hogy csak mi ketten vagyunk idebent a lovakon kívül.