|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 10:07 - |
A fák sűrű rengetegében van egy aprócska tisztás, amit rézsútosan világít meg a fák lombja között beszűrődő üde fény. Egy kristálytiszta tó fekszik itt, amelynek valóban gyógyító ereje van. A tó mély ugyan, de medre olyan tiszta, hogy egészen az aljáig lelátni. Ha valaki iszik vízéből, az újra erőre kap, akármennyire fáradt is volt előtte. A sérült embernek elég egyetlen ujját a hűsítő Nellosba mártania, hogy apró sebei begyógyuljanak.
Nellos tünde nyelven liliomot jelent, amely a szikrázó víz felszínén úszó, rózsaszín virágokra utal. |
[43-24] [23-4] [3-1]
Thorveig válaszára metszőn elvigyorodtam. – Nem ezt a szót használnám rá. – Hogy valójában mit használtam volna rá, még én is úgy gondoltam, hogy jobb, ha megtartom magamnak. Salina Thorveig nem tudta, hogy hol a helye (nagyon úgy tűnt, hogy az apja elpuhult, mióta az asszonya meghat, és túl sokat engedett meg neki), és azt képzelte magáról, hogy bármire képes, és bármeddig elmehet, úgysem esik semmi baja, csak azért, mert az a neve, ami. Néha kedvem lett volna bebizonyítani neki, menyire téved is; az apja, mint harcostársam iránt érzett tiszteletből azonban nem tettem. Azt leszámítva viszont, mennyire bosszantott az a kis bakfis, a haragtól egészen eltérő módon is felpezsdítette a véremet. Minden férfi, akinek megvolt legalább egy szeme, hasonlókat gondolhatott, csak egyiknek sem volt mersze kimondani, pedig ahogy Salina illegette magát néha, szinte kérte a hasonlót.
Gondolataimból Quinlan hangja szakított ki, olyan erővel, mint egy feltörőkos; nem volt különösebben ínyemre, amit mondott. Hunyorítva néztem fel rá, még mindig guggolva. – Bocs, azt hiszem, a tó hullámzása fura hangokat alkot, de mintha az előbb beszóltál volna... Úgy fogok tenni, mintha semmi ilyesmi nem történt volna.
Thorveig legalább kétszer olyan idős volt, mint én, tulajdonképpen már a végét járt,a a harcos éveinek biztosan, de benne volt az az idősebbekre jellemző felsőbbrendűség, amitől herótot kaptam; mintha csak azért, mert még nem léptem át a harmadik évtizedemet, gyermek lennék. Majd megmutatom, mennyire vagyok az, döntöttem el, ahogy a szavait hallgatván valami halk, morgás-szerű hang tört elő a torkomból. Nem volt direkt; de nem bántam.
– Vagy az, hogy az öregek rájöjjenek, hogy vének. Az ember nem öreg lovat vesz, hanem egy életerős fiatalt; a másikat pedig hagyják csak a pusztulatnak meg a kutyáknak – közöltem szárazon, érdes hangon. A víz javított ugyan a fájdalmamon, de most egészen más tüzelt és hajtott előre. Habár a másik előbb felfedezte a patanyomokat, mint én, úgy döntöttem, hogy én leszek az, aki nyerészkedik belőle; azért, hogy bizonyítsak, természetesen. A nyomok vonalát követve felemeltem a fejem és a szemem meresztgettem, hosszabb ideig, mint szerettem volna, de aztán a szélirány megváltozott, s nekem kedvezően fújt. A belső farkasom agresszívan felmorgott egy szagra, amelynek fonalát szinte látni is véltem;az erdőbe vezetett, az egyik viszonylag fáktól mentesebb utacskára, és ahogy elnéztem a levelek között, mozgást is látni véltem. Nem volt olyan messze; talán tíz percnyi előnye lehetett, s épp csak andalgott; ahogy a nap odasütött, valamin fémesen megcsillant, valószínűleg páncélon.
Kiropogtattam a nyakamat, aztán lassan az övemhez nyúltam, hogy lecsatoljam az oldalamról a késeimet és a kardomat. Először arra gondoltam, hogy puszta kézzel is nekirontanék, ha kell;valószínűleg rheyai katona volt, azok úgysem értenek semmihez. De az imént kapott sértések olyannyira sértették a farkasomat is, hogy nem akartam tőle megtagadni az elégtételt.
Az átváltozás most valahogyan gyorsabbnak tűnt, mint máskor, bár lehet, hogy csak a türelmetlenség beszélt belőlem;az sem érdekelt, ha Quinlan mondott bármit, vagy ha előre is eredt, én eltökéltem, hogy előbb érek oda, s farkasként ez nem is volt olyan nehéz. Fák és bokrok között szaladtam át, nagy ívben, hogy a katona ne hallhassa a közeledésem, és mikir hallótávolságon belülre értem, akkor kezdtem csupán lassítani, addigra már erőteljesen lihegve. Oldalról támadtam meg a katonát, aki egyértelműen rheyai címert viselt a páncélján. Előbb a lova torkának ugrottam, ami megvadult, és felágaskodva levetette magáról a lovasát, aki olyan erővel pottyant a földre, hogy a sisakja legurult a fejéről. Egy pillanatra sem tétovázva léptem oda hozzá, vicsorogva és acsarogva, hogy elharapjam a torkát.
Mire Quinlan odaért, a farkasom véres pofával, büszkén állt a zsákmánya mellet; farkasként nem sokat ért az arany, emberi fülnek azonban igencsak szépen csilingelt az a tarisznya. Valami gazdagabb család sarja lehetett. Eszemben sem volt visszafordulni; farkasként valahogy az egész világ máshogy festett, sokkal elemibbnek, sokkal ösztönösebbnek, sokkal valóságosabbnak. Ha tehettem volna, örökre farkasként maradok; kihívóan meredtem fel Quinlanra a tetem felett.
Hogy is volt az az öregekkel?
Gard részéről lezárt, förtelmes, sajnálom :/ |
Közel négy évtizede már, hogy a Kolóniában éltem, s közel két évtizede volt már annak, hogy a Belső Kör tagjává avanzsáltak. A legtöbb harcosunk nem élte meg a napját annak, amin elmondhatta magáról hogy immáron harmincnyolc esztendeje, hogy a világra jött… Nem, mi nomádok fene nagy barmok voltunk: Minden egyes nap a saját vesztünkkel fogócskáztunk mikor kiléptünk a lombok alá, aki pedig nem futott elég gyorsan azt elkapták; Szinte sajnáltam, hogy Gard Drogon megtanult szaladni.
Már neve csengése is sértette a fülem. Amennyire rábíztam volna életem a Drogon gyerekek apjára, Sigardra, annyira nem viseltem el még azt sem ha a fia két méteres közelségemben volt. Nem kételkedtem abban, hogy a két gyerek halott bátyja jobb örököse lett volna a Drogonok nevének mint az akivé az ifjú Gard felcseperedett… De persze nem az én gyerekem volt, hogy ítélkezhettem volna felette - ha az én fiam lett volna akkor nem biztos, hogy büszkén veregettem volna meg a vállát egy-egy alakítását követően, mint ahogy az anyja tette.
A Drogon fiút ráadásul az sem kedveltette meg velem túlzottan, hogy a kelleténél többször emlegette a lányom, ahogy pedig mellette sántikált egy kiéhezett farkasra emlékeztetett, s nem egy büszke bőrváltóra. Nem becsültem le Lina ítélkezőképességét, hittem hogy látta milyen alak is valójában a szőke fiú; Azonban fiatal volt, nagyon makacs és szerette feszegetni a határaim: pont mint az anyja. Arra pedig színtisztán emlékeztem milyen kiszámíthatatlan is volt Iona az Ő korában.
Tekintetem lustán követte a nem sokkal előttem lépdelő fiatal feje búbját, ahogy magamnak kényelmes tempóban haladtam a jó erőre kitaposott ösvényen. Az utóbbi időben sokszor fordultam meg Nellosnál, hisz magam kellett gondoskodnom arról, hogy többet a lekaszabolt rheyai egységekbe ne ütközhessenek csak úgy a gyanútlan felderítőink… Így elmondhattam azt is, hogy tizenöt esetből talán ha egyszer találkoztam tündékkel, Aldayrokkal pedig harmincból egyszer. Nem láttam esélyt arra, hogy Gard miatt majd külön tiszteletet tenne nekünk bármelyik fél és csak a kedvéért liliomokat vagy miket fognak szedegetni. Nem volt semmi olyan a tónál, amiben a Drogon fiú segítségére lett volna szükségem… Még a félhülye is tudhatta, hogy csak felügyelet gyanánt lett rám bízva a fiatal. Valószínűleg Garaf távol akarta tudni a tábortól és lássuk be másnak nem igen lett volna türelme a szőke üstökű fiatalhoz.
- Természetesen - hagytam rá bármit is magyarázott, tenyerem övemre csatolt baltám fején pihentetve. Fél füllel figyeltem mondandójára, mert mióta elindultunk csak beszélt és beszélt, még az én tizenhat év alatt óriási nőtt türelmem sem volt elég arra, hogy követni legyek képes eszmeáradatát. Néhány lépésre álltam meg tőle, szemöldököm hetykén megemelve hallgattam, mikor a minket körbeölelő ellenségeket kezdte sarkítottan sorolni, miközben ujjait a vízbe mártotta. Biztos a válla miatt kell neki – futott át az agyamon, ahogy eszembe jutott Lina beszámolt arról, hogy valahogy sikerült átlövetnie magát az ifjú Drogonnak egy nyílvesszővel.
- Ha a lányomnak szép ruha kéne, szerez magának. Nem életképtelen legjobb tudásom szerint. - mondtam teljes közömbösséggel arcomon, ahogy fel is fogtam micsoda képtelen ötletei támadtak hirtelen. Kezeim magam előtt összefűzve pillantottam át a tó túlpartján álló fűzfákra, amik a későtavaszi szellőben lassan hajlongtak; Veszélyes hely volt a Rengeteg, de ugyanakkor meg volt a maga szépsége, amit a – Gard szavaival élve – sok gyökér képes lett volna elpusztítani, ha feleslegese összeszűrjük velük a levet. Ráadásul a fennmaradó rengetegi nemesség nem az a fajta volt aki díszes valagán csücsült naphosszat vára oltalmában, de főleg nem hagyta megtorlatlanul azt, ha távollétében kifosztják a várát; Jellemem összeegyeztethetetlen volt az ilyesféle tervekkel, az engem felnevelő emberek még arra tanítottak, hogy az ilyen hülye ötleteket nevessem ki és ne markoljak annál többet, mint ami elfér a markomban. Gard Drogon is többre vágyott, mint amit valaha is elérhetett volna, mert hiába is fosztott volna ki egy várat ha annak felbőszült lakói utána egy vasvillával döfik át a mellkasát.
- Azt gondolom néha igazán használhatnád a józan eszed mielőtt megszólalsz. - mondtam szemem sarkából a fiatalra tekintve, de testemmel még mindig a víztükör felé fordulva állva mellette. Csak ha megszólalt (mert abban nem kételkedtem, hogy nekilát újból beszélni) fordultam és mintha mi se történt volna tovább indultam a tó partjának vonalát követve, úgy téve, mintha valóban friss nyomokat keresnék.
- Hidd el nekem Drogon… - szólaltam meg néhány lépés távolságból, mikor leguggolva egy ló patanyomát kezdtem vizsgálni. Valószínűleg a sajátjainkhoz tartozott, valamelyik felderítő állhatott itt megitatni az állatot. - ...azokat a palotai népeket annyira érdekeljük, mint minket ők. Az Aldayroknak csak a váruk meg a rangjuk kell vissza… Vagy tudja a fene mire is vágyik pontosan az a vörös nősténymedve. A tüskések egy fokkal sem jobbak nálunk, a Loftenéknél és a többi kisnemesnél meg az öreg Tonever is szilárdabb lábakon áll, pedig Ő már fekszik. - mondtam tárgyilagosan, mindegy szavaimmal okítva a fiatalt világunkról. Persze, úgy tettem, mintha bármi is elért volna hozzá; Valószínűleg épp úgy a falnak beszéltem, mint ahogy azelőtt az én személyemben Ő talált süket fülekre.
- Nem szükséges nekünk most fosztogatni őket. Egy év hidd el nekem, kicsinálják egymást, akkor meg mindenki vihet mindent amit csak tud… Egy év és nem kell két bolha miatt aggódni, sőt lehet egy miatt sem. Nem hiszem, hogy bárki jól fog kijönni ebből az egészből, főleg nem a pengefülűek. Mi pedig majd csak profitálunk az ő vesztükből, de ahhoz az kell, hogy a ti fiatal agyatok felfogja azt amit mi, öregek beszélünk. - mondtam, ahogy a patanyomok mellett csizmák talpának nyomát is felfedezni véltem. Mélyen nyomódtak bele a földben, nagy súly pihenhetett a cipők viselője vállain - s hacsak nem a Rochwador ikrek jártak erre, akkor fent áll a valószínűsége annak, hogy tévedtem a lovát itató valaki kilétét illetően.
- Lehet mégis szerencséd lesz Drogon, már lesz miről beszámolnod a vezérnek. |
A lábam alatt nagyot reccsent az egyik száraz ág, ahogy kiléptem a bokrok sűrűjéből; kék szemeim elégedetten pásztázták végig a tisztást, ösztönösen szagoltam bele a levegőbe; se bűzös tündének, se piperkőc embernek nem volt nyoma közel s távol, ezt gondtalan és jó kedélyű mosolyommal is tudattam a világgal; a világgal, meg a valahol mellettem vagy mögöttem lépkedő Quinlannal.
– Közel, s távol, meddig látok, Aldayrt itt nem találok – közöltem szinte dalolva, ma a szokásosnál is jobb kedvem volt, talán azért, mert kellemes éjszakám volt Arnával, az egyik törzsbélivel; vagy azért, mert Teslát újabban a szokásosnál is jobban bosszantotta Garaf. Ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt; Amarok nevében, nem volt joga ahhoz, hogy beleszóljon a dolgaimba. Egy olyan asszonynak, aki arra sem jó, hogy gyereket szüljön az urának, csak a bajt hozza másokra, semmi máshoz sem kellett volna, hogy joga legyen.
Az is kedvemre való volt, hogy Garaf végre értelmes társat tett mellém, hogy mérjük fel az Aldayrokat, és a területeket, amelyeket úgy döntöttek, megpróbálnak magukénak kikiáltani; természetesen esélytelenül. Idegesítettek. Azt gondolták, hogy csak azért, mert néhány évszázada valaki kijelentette, hogy elég segget nyaltak, nem jelentette, hogy most csak úgy visszarongyolhattak ide. A világ az erőseké; egy félig már a halál felé lépkedő asszonydémon, meg a nyeszlett, harcképtelen öccse esélyt sem kaphatott ellenünk, még akkor sem, ha a tündékkel társalogtak. Azok a széparcú hegyesfülűek legfeljebb harci verseket tudtak volna írni a számukra, előbb nézték volna évszázadokig a levelek hullását, minthogy katonai erőt csődítenének össze.
Mégsem volt ellenemre a feladat, amivel Garaf bízott meg; egyébként is ideje lett volna már meglátogatnom ezt a híres-neves tavat; utoljára akkor jártam erre, mikor először farkassá alakultam, azt hiszem, és a fájdalom táncot járt minden porcikámon. A vadászok nyila valószínűleg rosszul fúródott a vállamba, mert bár már begyógyult, ha rosszul fordultam, még mindig éreztem valami kellemetlen húzódást, mint épp most is; a nyakamat ropogtattam majd nyújtózni készültem, mikor belém hasított a fájdalom, de külső jelét egy cseppet sem adtam. A fájdalmat felgyűjteni volt érdemes; aztán a kard másik felén állón kiadni. Nem véletlenül voltam ilyen halálos.
– Az Aldayr-kutyák nem is merészkednek a sátraikon kívülre – horkantam fel, a tó vize felé véve az irányt. – A legegyszerűbb lenne, ha most rögtön lerohannánk őket és megölnénk az összeset. A bolha sem túl nagy ellenfél, de amíg ott van, zavaró tud lenni, ha érted, mire célzom – vigyorogtam rá Quinlanra, majd a parthoz érve leguggoltam a zöld fűre, a tükörképemmel kezdvén szemezve a csillogó víztükörben.
– Azok a redvás tündék folyton itt lófrálnak, szagolgatják a liliomokat meg mittudjamén... Csak most nem. Két bolha együtt már nagyobb gond, mint egy, folyton két irányba ugrálnak, ha el akarja kapni őket az ember... – A jobb kezem ujjaival kinyúltam a víz felé; a balt szigorúan az oldalam mellett tartottam, a kardom markolatán. Hideg volt, az ujjaim vége viszont mástól kezdett bizseregni. – Meg itt vannak a rheyaiak is; meg a keleti részen azok a tövises zászlós rohadékok, és a farkasnak csúfolt is errefelé jön... Csak épp értékes tárgyakat felejtenek el magukkal hozni. Talán addig kéne kihasználnunk a távollétüket, amíg lehet, és kipakolni a váraikat. Sok gyökér, azt hiszik, a kőfalak megvédik a saját harcképtelenségüktől...
Felegyenesedtem; még nem tudtam eldönteni, hogy van-e kedvem a vizet a vállamra használni. Vigyorogva fordultam a férfi felé.
– Mit gondolsz, Quinlan? Nem volna kedved ajándékozni néhány szép ruhát a lányodnak? |
Nimrodel válaszára lekonyult a szám széle és bánatosan lehajtottam a fejem a víz felé. – Bú. – Ha nem tudtam volna, hogy ez bizonyára nem igaz, hiszen mégiscsak egy Főtanácsossal álltam szemben (akit gondolkodás és kertelés nélkül Nimeztem és tegeztem), azt is hihettem volna, hogy a tündeférfi egyenest élvezi azt, hogy letörhet. Buta gondolat volt; ki élvezné ugyan azt, ha másnak rossz? Nem fért a fejembe, ráadásul Nimrodelnek túl barátságos szemei voltak ahhoz. Az arca, hát az más kérdés, de a szemeiben nem tudtam felfedezni erre való hajamot! Az is igaz, hogy a legtöbb féle hajlamot nem tudtam felfedezni;így például azt is csak későn vettem észre, hogy a második kérdésemmel kényes témába tapostam.
A víztükör felett kinyúlva fagytam meg mozdulataim közben, és tágra nyitott őzikeszemekkel pislogtam a férfira. A szavai jobban szúrtak, mint a tüskebokor tövisei.
– Én... izé, én nem... Mármint, hogy nem úgy... – Nem tudtam kitalálni semmit, így inkább nagy nehézségek állán becsuktam a szám, és előre meredtem, a tóra. Szokás szerint elrontottam valamit; akárhányszor igyekeztem bizonyítani, hogy igenis hasznos tudok lenni. Ezúttal ráadásul egy igen fontos embert sikerült magamra haragítanom; nem volt célom Nimrodel Silma fejében is elültetni a gondolatot, hogy csak púp vagyok a népem hátán; a családommal együtt.
A nagy gondolkodás közepette épp csak annyit felejtettem el, hogy a felsőtestem még mindig a víz fölé lógott; s a következő másodpercben már benne is landoltam. A víz alig ért térdnél feljebb, így könnyen fel tudtam ülni benne, de azzal nem vádoltam volna, hogy túlzottan meleg; ráadásul minden bizonnyal úgy is festettem, mint egy rakás szerencsétlenség, ahogy ott ültem a tavirózsák közepette. Gyors, esetlen mozdulatokkal nyúltam ki az egyik után, majd ugyanígy álltam fel, a ruhám nehezen lógott rajtam, a hajam pedig hidegen tapadt a karomhoz.
– Jól vagyok! – kiáltottam fel, pedig minden bizonnyal nem hangzott el kérdés. Elvégre, az emberek megszokták, hogy ezt csinálom. Kisétáltam a tóból, és megráztam magam, aztán a kulacsokat felmarkolva odavittem őket Nimrodelhez. – Azt hiszem, jobb, ha én nem megyek a romokhoz veled... Önnel. Izé, az én szerencsémmel máris esz valami kórság, és mintha az előbb megharapta volna valami a hátsóm a gatyámból... Tessék, ezek itt vannak. Remélem, jól lesznek a falak. Vanya sulie, namaarie! – mosolyogtam, majd intettem egyet, és mielőtt még esetleg ellenkezni tudott volna (bár miért tette volna?), a fák közé vetettem magam. Egy dologban voltam nagyon jó, eltűnni mások elől, ha igazán akartam; és eddig nem sokszor akartam jobban, mint most.
Lezárt kör!
(Bocsi, hogy ilyen nyomi lett... :/) |
 Rumille elég magabiztosnak tűnt, legalábbis láthatóan nagy önbizalommal jártatta a száját; azonban a történetek, amiket elmesélt, arra utaltak, hogy nem tartja magát valami sokra. Nem tudom, hogy a környezete hitette-e el vele, hogy bármi, amihez nyúl, összedől, vagy tényleg a tapasztalat beszélt belőle, de a végén már rossz volt hallgatni. Majdnem megsajnáltam. Csak azért majdnem, mert ahhoz, hogy együtt érezzünk valakivel és a szárnyunk alá akarjuk venni, szükséges lenne a jól kiépített szociális érzékenység, némi empátia és egy dobogó szív. Az én készletem elég hiányos ezek terén.
Nehéz volt kihámozni Rumille szavaiból a lényegi kérdést, épp ezért úgy döntöttem, a gyerekvállalásra vonatkozó érdeklődését nagylelkűen eleresztem hegyes fülem mellett. Ami viszont a húgomat illette, csak egyetértőn bólintottam.
- Igen, örül neki, hogy újra egy család vagyunk. Én is örülök.
Nem igazán vonzott a családalapítás. Azt gondoltam, szeretnék gyerekeket, mégsem tudtam ezt felelni Rumille kérdésére, mert ráébredtem, hogy talán mégsem így van. Egyszerűen úgy éreztem, nem vágyom rájuk; nem tudtam elképzelni az életemet egy gügyögő csöppséggel a karomon. Az, hogy a húgommal lehettem, bőven elég volt, és jól tudtam, Erya úgyis gondoskodik majd a vérvonalunk tovább örökítéséről. Épp ezért boldogan kibújhattam az utódnemzés kötelessége alól, és egyelőre nem is óhajtottam magamra vállalni azt.
- Látod? Ez a jó hozzáállás - villantottam halvány mosolyt a lányra. Bár megint több volt a zagyva mint a tartalom, ezúttal azonban sikerült némi értéket is kihámoznom a mondanivalójából. Szerettem a kitartó jellemeket, akik nem adják fel, mindegy, hányszor buknak el a sorozatos kudarcok során.
- Az. Bolondság - feleltem tömören, s ennél többet nem is óhajtottam hozzáfűzni. Sajnos több háborút láttam eddigi életem során, mint ahányat szerettem volna, és a tudat, hogy a jövőnk még bőven tartogat összezörrenéseket, nem igazán tett boldoggá. - Ezért olyan esendő nép az ember. Nézd meg, mit csinálnak! Egymással és egymás ellen háborúznak, más népek ellen háborúznak, a természet ellen háborúznak. Nem nyughatnak vérontás nélkül, minduntalan hadban kell állniuk valakivel. Nem számít, hogy családtag, a népükből való vagy magasabb rendű náluk, csak a pusztítás és a birtoklás élteti őket.
Talán nem kellett volna sötét leckékkel tömnöm Rumille ártatlan fejét, de ha már mindenképpen tudni akarta a véleményemet, ennyit oszthattam meg vele önszántamból. Nem baj az, ha tisztában van vele, miért óvják a tündék a fiatalabbakat az emberektől.
Apró mosolyra görbült az ajkam a lány válaszát hallva, mely fokozatosan halványult a kérdések sorától.
- Lépés. És ügetés - kárörvendőn vártam, hogy letörjön kicsit a lelkesedése. Hátrafelé nyilazgatni úgy, hogy ülni sem tud rendesen! Az kéne még! Összerendeztem a zsákban a megtöltött kulacsokat, aztán a karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt és némán figyeltem, hogyan nyújtózik a virág felé. Pontosan láttam, hova vezet ez az egész, és Rumille ügyetlenségét ismerve felkészültem rá, hogy a tóból kell majd kihúznom perceken belül.
A lány valószínűleg nem sejtette, hogy érzékeny területre tapint a Vesnára vonatkozó kérdéseivel. Talán egy részem folyamatosan ugyanerről faggatott, az a részem, amely kételkedett az ősi város feltámasztásának sikerében, népünk fényének tündöklésében. Eddig talán sikeresen elnyomtam ezt a részemet, Rumille kérdései azonban újból erőt adtak neki.
- Valahol máshol? - ismételtem leplezetlen gúnnyal, dühösen összepréselve az ajkam. - És mégis hol gondolta, kisasszony? Emberek talpát nyaljuk egy falatnyi földért a Tritón tengernél? Netalán osztozzunk velük a kietlen pusztán, távol a folyóinktól, fáinktól? Törpékkel közösködjünk a Taranis hegység barlangjaiban? A rengeteg a mi otthonunk és Vesna a mi városunk. Nincs hová mennünk, nincs másik otthonunk. A tündék nem vágják el a gyökereiket. Nem feledik a múltat. Népünk újra egyesülni fog Vesna falain belül, akár szeretem az erdőt, akár nem.
A vállamra kaptam a zsákot és visszaindultam vele Daehoz. Ha Rumille bele is esne a vízbe, akkor sem valószínű, hogy megfulladna abban a pár percben, míg a segítségére indulok; de talán van annyira ügyes, hogy megőrizze az egyensúlyát a parton. Nem igazán érdekelt, felbosszantott az ostoba kérdéseivel és szerettem volna néhány pillanatot kétszemközt, míg lenyugszom.
- Ha érdekel a lovaglás, most gyere! Nem érek rá egész nap - szóltam vissza a vállam felett a lánynak mogorván, türelmetlenül. Ha találtam volna egy helyet, olyan földet, melyre még nem tűzte ki a zászlaját egyik nép sem, ahol a tündék békében élhetnének a természet ölén, távol minden intrikától és vérontástól... De kudarcot vallottam. Rááldoztam a fiatalságomat egy eszme kergetésére, hogy aztán megszégyenülten hazatérjek a kudarcommal együtt. S most egy újabb ábrándba ölöm minden energiáimat, melyben még a sajátjaim sem hisznek... |
Tudtam, hogy a magam huszonhat esztendőjével gyermeknek számítottam még, ezért nem is csodálkoztam soha, hogy a legtöbben így is kezelnek: szerettem én is azt gondolni, hogy az ügyetlenségem és kelekótyaságom csak a korom hibája, s később talán sokkal talpraesettebb leszek, olyan, akire a családom büszke lehet, a fajtársaimnak pedig hasznára lehetek a képességeimmel. Anya csodálatos gyógyító volt; néha sajnáltam, hogy nem örököltem az ő képességét. Egyszer megpróbáltam meggyógyítani egy sérült madár szárnyát, de csak a csontjait tüntettem el... Szerencsére Aerith helyettem is segített rajta.
Nem lepődtem meg, hogy egy kicsit Nimrodel is hasonlóan bánik velem, ahogy egy gyerekkel szokás; elvégre, ha jól tudtam, ő majdnem olyan közel járt a kétszázhoz, mint én az ötvenhez. Különös dolog volt ez, még akkor is, ha én magam is tünde voltam; a férfi szemmel láthatóan még élete fényét élte, míg a másik főtanácsos, Durion, úgy festett, mint aki belátható időn, ötven-hatvan éven belül megtér a Világfához. Különös. Talán a morcossághoz lehetett köze...
– Nem sokan bíznak rám lovat – jelentettem ki mosolyogva, mintha ez olyasmi volna, amire büszkének illik lenni. – Gyermekkoromban sokat lovagoltam... De sokszor leestem, volt, hogy faágnak is nekiügettem, úgyhogy jobbnak láttam, hogyha inkább gyalogszerrel járok. Talpalás közben legalább legfeljebb a saját életem veszélyeztetem, nem egy ártatlan lóét.
A falépítés és kulacstöltés nem hangzott túl izgalmasan, de igazából tudtam, hogy bármiben meg lehet találni a szépet és jót, ha eléggé keressük; nekem pedig sosem akadt más dolgom, mint keresni. Mások például talán szégyenként élték volna meg, ha úgy kacsáznak Nimrodel főtanácsos előtt, ahogy én tettem, de én inkább úgy láttam, hogy megtudhattam, hogyan viselkedik a férfi olyanokkal, akik esetleg nem olyan ügyesek, mint Ő. Eddig határozottan pozitív képet kaptam róla, nem mintha mást várnék.
Rajongó, vidám tekintettel figyeltem és hagytam, hogy a tünde átformálja kicsit az ingem fizimiskáját;engem sosem zavart különösebben, ha kicsit koszos vagy vizes vagyok, hiszen tulajdonképpen az erdő részei vagyunk, mint a hallák, és Ők is folyamatosan koszosak és vizesek és kicsit büdösek is... Gyorsan megszagoltam, a tőlem telhető legkevésbé feltűnően, az ingem valahol a hónom alatt és a mellkasom között, de igazából a tavakra jellemző enyhe nedves föld szagon kívül nem igen éreztem mást.
– Köszönöm szépen – mosolyogtam fel Nimrodelre, mikor végzett, és ismét nekiláttam a kulacs megtöltésének. – Jó apuka lenne belőled; tényleg, nem gondoltál még rá? Nem azt mondom, hogy kezdesz túl öreg lenni hozzá, mert nem hiszem, hogy ez nálunk létező fogalom, de Apa mindig azt mondta, hogy egy gyermek a legnagyobb ajándék a világon. Nekik nem lehetett több, amit nagyon sajnálok, mert mindig szerettem volna egy kistestvért... Neked van egy húgod, ugye? A... I... Erya! Ő biztos nagyon örül, hogy már nem kalandozol össze-vissza, ugye?
Eszembe sem jutott, hogy talán olyan kérdéseket teszek fel, amelyek nem illendőek, nem csak egy többé-kevésbé idegen tündével, de pláne egy Főtanácsossal szemben. Talán akaratlanul is túl személyes dolgokat kérdeztem, hiszen nem tudhattam, hogy Ő mennyire ragaszkodik a személyes teréhez, de mindig féltem attól, hogy egyszer csak kínos csend áll be a beszélgetéseimbe, mert nagy butaságot mondok, ezért inkább sok kicsi butaságnak adtam esélyt a temérdek kérdésemmel. Egyébként is úgy tűnt, hogy a legtöbben csak azért nem beszélnek magukról vagy az életükről, mert azt hiszik, nem érdekel igazán, csak udvarias vagyok.
– Remélem, hogy egy napon majd Ő is büszke lesz arra, hogy tanított, és nem csak fordítva. Aerith nagyon-nagyon csodás alkimista és mágus, még ha ő legtöbbször azt is mondja, hogy ez nem így van; hát jó, lehet, hogy kicsit nyüstölnöm kellett, míg maga mellé nem fogadott, mert rájött, hogy úgysem tágítok mellőle, akkor sem, ha kirak az esőbe, de azóta...! Hát, még mindig nem lelkes, mert sokszor felrobbantok ezt-azt, de egyszer majd...! Szóval egyszer majd biztosan nem fogja bánni a döntését, addig is pedig csak közepesen sokat ráncolja a szemöldökét, úgyhogy igazán nem panaszkodhatom.
Mindig is érdekeltek az emberek; nem csak azért, mert általánosságban minden és mindenki felé érdeklődést mutattam, hanem azért is, mert a szüleim annak idején az Aldayrok szolgálatában álltak; valahogy nem fért a fejembe, hogy lehet, hogy néhányan a mai napig is szívesen emlegetik a Medvelordot, míg mások arra is szúrós szemmel felelnek, hacsak medvékről esik szó. Aerith sok tündéhez hasonlóan szintén nem tartotta túl sokra az embereket, míg a szüleim szerint tudnánk tanulni egymástól. Kinek higgyen a tünde lánya?
Nimrodel beszámolójára először igyekeztem okosan bólogatni, mintha mondtak volna valamit a szavai; megértettem, persze, de igazándiból csupán annyit sikerült leszűrnöm belőlük, hogy a férfi pártolja az Aldayrokat, még ha nem is a háborújukban. Egyértelmű volt már, hogy magamnak kell kialakítanom a véleményem róluk; mikor megtudtam, hogy hamarosan ez is lehetséges lesz, az addigi komoly (de legalábbis annak szánt) arckifejezésemen hirtelen újfent izgalom csillant.
– Komolyan? Az Úrnő meghívta őket? Akkor tényleg méltónak találhatja őket a szövetségre; igazából, még sosem találkoztam emberekkel, hacsak nem egy-egy eltévedt utazóval, bár sokszor figyeltem nagyobb kompániákat távolról. Vicces fülük van; ezt leszámítva viszont nem különböznek annyira, mint kisebb koromban gondoltam. Az Aldayrok sokan vannak? Biztosan; sokan kell lenniük, hogy ha az emberek királyával akarnak birokra kelni, ugye? Másképp elég bolondság lenne; bár így is az. A háború bolondság – ráztam meg a fejem mosolyogva, könnyedén ejtve a szavakat; nem éreztem még teljesen a súlyukat, azt hiszem. Nem éltem meg hozzá eleget itt, a fák közé szorulván. Igazából a legtöbb dologról nem tudtam sokat, így a lovaglásról sem, a korábban már kifejtett ügyefogyottságom okán. Ettől függetlenül, mint oly sok mindent, azokat is csodáltam, akik úgy ülnek a nyeregben, mintha oda születtek volna, és szerettem volna tanulni, elvégre, ki tudja, melyik pályán jövök rá, hogy igazából évtizedek óta szunnyad bennem valami tehetség-szerűség, amiről még csak nem is tudtam. Bár kételkedtem benne, hogy ez pont a lovaglás lenne, az, hogy a főtanácsos ezt felajánlotta nekem, önmagában felvidított.
– Igen, azt nagyon szeretném! – vágtam rá szinte rögtön, heves bólogatások közepette, ahogy az utolsó kulacsra is rácsavartam a tetejét. – Mire gondoltál? Hátrafelé nyilazás? Nyeregben felállás? Lendületből nyeregbe szökkenés? Mindjárt kezdhetjük is, csak egy pillanat, megszerzem azt a virágot! – hadartam, majd feltérdelve elkezdtem befelé nyújtózni az egyik vízben levegő liliom felé. – Egyébként... Miért ragaszkodsz annyira Vesnához? Nem lenne egyszerűbb egy másik várost építeni valahol máshol? Bár én a városok gondolatát sem kedvelem túlzottan... Olyan zártnak tűnik. Nem szeretsz az erdőben lenni? |
Sosem találkoztam még olyan tündével, aki képes lett volna annyi ideig visszatartani a lélegzetét csak azért, hogy fecseghessen, mint Rumille. Már komolyan attól kezdtem tartani, hogy megfullad mögöttem a nagy mesélésben, amiből persze a bummon kívül semmit sem sikerült leszűrnöm, így minduntalan hátrapillantottam rá, kékül-e már a lány feje és szükséges-e szájon át lélegeztetnem vagy sem. Legnagyobb meglepetésemre nem zavart, hogy lazán Nimnek szólított, sőt, egy kicsit örültem is neki. Nem szerettem a főtanácsosi ranggal járó formalitást, a hivatalos megszólításokat és hogy mindenki azonnal megpróbálta elővenni a legszebb szókincsét, amint meglátott. Néha az, hogy "Nim", bőven elég volt.
- Bumm - ismételtem egyetlen csepp beleélés nélkül, csak hogy tudja, figyelek rá. Lehet, hogy képtelen vagyok követni, meg annyira nem is igazán érdekel, de azért figyelek. Kénytelen voltam újra és újra korrigálni a lány tartását magam mögött, mert folyamatosan a leeséssel kacérkodott. Lehet, hogy inaskodás helyett inkább meg kéne tanítanom rendesen lovagolni; hosszú távon sokkal nagyobb hasznára válna a népemnek, a palackokat pedig bármikor elvihetem Vesnába egyedül is.
Úgy döntöttem, a gondolatomat hangosan is megosztom vele. Nem igazán zavart, hogy teljesen másról beszéltünk, a pónis kérdésére pedig nem voltam hajlandó válaszolni.
- Mondd csak, tudsz te egyáltalán lovagolni?
Amikor felhúztam magam mögé, biztosra vettem, hogy tud, de azóta eltelt némi idő és a meggyőződésem igencsak megingott. Hercegnőket?
- Falat építünk - feleltem tömören, de képtelen voltam sokáig nézni, hogyan áztatja el a lány az ingét. Letérdeltem mellé, kivettem a kezéből a palackot és újra eligazítottam a kezében, más fogást adva, aztán feljebb tűrtem az ingujját, az inge alját pedig betűrtem az öve alá. Csak egy kicsit éreztem úgy magam, mint Erya születése után, amikor zöldfülű harcosként a húgomat öltöztettem. Annyi csipkét még életemben nem láttam egyetlen tündén sem, és azóta is rémálmaimban kísért a rengeteg kapocs és pánt. Inkább egy ellenséges horda, mint egy gyermekfűző megkötése.
- Rumille, igen. Aerith mellett tanulsz, már emlékszem.
Az elmúlt kilencven évben nem sok nevet kellett megjegyeznem, de mióta átvettem apám helyét a Tanácsban, hirtelen képesnek kell lennem mindenkit a nevén szólítani, ami sokkal jobban leterheli a szürkeállományomat, mint vártam. Bár úgy tűnt, nem nagyon érdekelnek Rumille szavai, mindenre odafigyeltem, amit mesélt.
- Nem akarlak elkeseríteni, de sosem leszel jó semmiben gyakorlás nélkül. A gyakorlás arra való, hogy elronts és felrobbants dolgokat. Ha minden tökéletesen és hibátlanul menne, nem lenne szükség gyakorlásra. Tanoncként jelenleg az a dolgod, hogy kísérletezz, a tökéletességre törekedj, növekedj. Természetes, hogy közben újra és újra elbuksz, pont ettől leszel egyre jobb és jobb abban, amit csinálsz.
Amint úgy láttam, sikerült megmentenem az inge nagy részét a további átázástól, visszahúzódtam a zsák mellé és folytattam a kulacsok megtöltését.
- Szerencséd van, hogy Aerith maga mellé vett. Nagyszerű alkimista, sokat tanulhatsz tőle.
A lány kérdésétől akaratlanul is magam elé idéztem a róka bundájához hasonlatos, lángvörös hajkócot és azt a makacs, ravasz pillantást. Igyekeztem nem elmosolyodni, rontott volna a rólam kialakított képen, ha csak úgy bárgyún vigyorgok magam elé. Pedig ódákat zenghettem volna arról, Griselldis Aldayr miféle ember...
- A szövetségünk az Aldayrokkal kölcsönösen hasznos lehet mindkét nép számára. De ha belebonyolódunk a háborújukba, mindenünket elveszíthetjük. Az úrnő ezt nem hajlandó belátni csak azért, mert az Aldayrok ősei mindig a segítségünkre voltak. Ha ő úgy ítéli, a szövetség fontos a népünk felemelkedéséhez, akkor én is nagy becsben fogom tartani.
Ugyan nem mondtam ki hangosan, de rossz előérzetem volt az egész szövetséggel kapcsolatban. Még mindig kételkedtem benne, hogy bármi jó is kisülhet abból, ha politikai intrikákba folyunk bele. A teletöltött kulacsokat lezártam, majd visszahajigáltam őket a zsákba. Tekintetem néha a lány felé vándorolt, ellenőriztem, hogy halad a rábízott hat-nyolc darabbal.
- Egyébként a saját szemeddel is meggyőződhetsz arról, milyenek. A Fény ünnepén csatlakoznak hozzánk, mint vendégeink. Griselldis Aldayr, a tábor vezetője, és az örökös, Griffith. Griselldis igazi papnő, biztosra veszem, hogy sok érdekes dolgot tanulhatnál tőle az emberek vallásáról.
Alig várom, hogy erre Erya is rájöjjön; mormoltam magamban. Bár én hívtam meg őket az ünnepségre, kezdtem belátni, hogy halva született ötlet volt, mellyel csak saját magam alatt vágom a fát.
- Nem akarlak megsérteni, de... - Általában, ha így kezdtem egy mondatot, a vége mindig valami szörnyen sértővel folytatódott. - ...ha egy zsák fadarabot kötök Dae nyergéhez, az elegánsabban pattog nálad. Ha gondolod, megtanítalak néhány lovas trükkre.
Nem tudom, miért ajánlottam fel. Erya szerint fontos, hogy rendszeresen jót cselekedjek, kedves legyek, empatikus, ezáltal növelhetem az erkölcsi értékemet, a megbecsülésemet, meg fene tudja, micsodát. Nevezzük ezt "Heti egy jó cselekedet programnak". Íme az eheti. |
Rumille Fenmarel
– ... és akkor nem figyeltem oda, épp csak egy pillanatra, de az is elég volt, mert mire feleszméltem a halla csodálásából, az üvegcséből valami büdi, zöld füst szállt fel, és épp csak arra volt időm, hogy felkapjam onnét az unikornis-szarvat, tudod, Nim, az a legértékesebb az ottani keverők közül, és máris bumm! – Imitáltam a hangeffektet teljes beleéléssel, a kezemmel is mutogatva, melynek majdnem az lett az eredménye, hogy leestem a nyeregből, de még idejében korrigáltam a hibámat, és annyira előre dőltem, hogy megfejeltem a nyeregben előttem ülő tanácsos hátát. Engem nem zavart; ha Őt pedig igen, hát nagyon jól titkolta, mert egy cseppet sem tűnt morcosabbnak, mint addig volt. – Szóval az egész felrobbant. Ki gondolta volna, hogy egy robbanás ilyen meleg, és hogy a fa ennyire ég, ugye? – nevettem fel zavartan. Hosszú ideje ekkor szólalt meg először a férfi, akivel útközben találkoztam. Szó nélkül, mosolyogva hagytam, hogy Nimrodel eligazgassa a kezem a teste körül, és egy fiatal tündelány általános izgalmával bújtam az izmos férfihoz. Messze nem voltam ugyan szerelmes a tanácsos úrba, de igen sármos férfinak találtam, és kihívásnak vettem, akárhányszor láttam a szemöldökét ráncolni. Olyan boldogtalannak tűnt, nem fért a fejembe; egy tündének az Ő pozíciójában mi oka volt morcosnak és kedvetlennek lenni?
– Pedig egy póni talán illene hozzád – bólogattam a fel sem tett kérdésre. – Dae nagyon szép, de a pónik édesek, és mindenki szereti a pónikat! Te is szereted őket, ugye?
Meglepődtem volna, ha Nimrodel válaszol nekem, de mind a választ, mind a csendet mosolyogva fogadtam. Már hozzászoktam, hogy az emberek néha soknak találtak, engem is és a beszélőkémet is, de ha ez megállított volna, akár rég fel is adhattam volna, hogy az olyan savanyú képű tündéket próbáljam jobb kedvre deríteni, mint Durion. Ő mondjuk még számomra is túl nagy falatnak bizonyult egyelőre; egyszer majd eljön az idő, amikor Durion is mosolyog, és kedvesen fog beszélni Aldaronnal, de addig is, inkább próbálkoztam Aerith-tel és Nimrodellel. Főképp utóbbival; mióta leégettem egy asztalát, megint, egy ideig inkább kerülni szerettem volna a tanítómat, míg ki nem találok valami jó módot, amivel felvidíthatom. Amikor kicsi voltam, apáék gyakran vittek le Nellos tavához, és emlékeztem, milyen mókásnak találtam a vízben úszkáló liliomokat és a körülöttük játszadozó békákat, ezért elhatároztam, hogy viszek néhányat Aerith-nek ajándékba, a rózsaszín egyébként is jól állt volna a nőnek, ha hajlandó lett volna bármilyen más színt viselni a sötéten kívül. Talán megengedi, hogy belefonjam a hajába!
Az addigiaknál is sokkal szélesebb mosoly terült el az arcomon, ahogy megláttam a fák közül kibontakozni a kristályos tavat; a férfi háta persze a legtöbb kilátást eltakarta előlem, ezért oldalra hajoltam, ismételten majdnem leesve a nyeregből. – Sokkal varázslatosabb, mint emlékeztem! – lelkendeztem; már évek óta nem jártam itt, pedig többször is eszembe jutott, hogy jó lenne meglátogatni a tavat, de valahogy minduntalan kiment a fejemből. Durion szerint talán meg kéne próbálnom egy hétig a tóban élni, hátha a mágikus ereje az én ostobaságomon is segít, és ha már ott vagyok, Alt is megpróbálhatnám belefojtani. Néha gonoszságnak hangzott, amit mondott, de tudom, hogy csak viccelt; bár az igaz, hogy nem ápolt túl jó kapcsolatot a szüleimmel, mivel az Aldayrok pártján álltak, és Aldaronnal is kicsit keményebben bánt. Biztos voltam benne, hogy minderre jó oka van. Talán neki is kéne vinnem egy virágot, hátha kevésbé lesz goromba.
Még mindig el voltam veszve a látványban és a gondolataimban, amikor a férfi megállította a lovát, és miután Ő leszállt, engem is lesegített. Még szerencse, különben már előre láttam, hogy leestem volna róla, és igazán elszégyelltem volna magam a főtanácsos előtt.
– Szóval, mit csinálunk? Kincsestérképet követünk Iwein Sagramour kardjának tünde-töredékéhez? Vagy ádáz nomádokat tanítunk móresre? Vagy megmentünk egy hercegnőt? – találgattam izgatottan, vélhetően igencsak félreértelmezve, mit is csinált egy Főtanácsos. A szememben valami olyasmik voltak, mint az emberek hercegei és lovagjai, csak hát sokkal jobbak. Mikor Nimrodel a kezembe nyomta a kulacsokat, melyeket ügyetlenül fogtam csomóra, csak egy cseppet lombozódtam le. – Ó, kulacsok. A kulacsok is jók! ... Vesnában mentünk hercegnőt? – pislogtam le a kulacsokra értetlenül. Apától hallottam, hogy Nimrodel vette rá az Úrnőt, hogy megpróbálják újraépíteni Vesnát, de azt nem gondoltam volna, hogy Ő gondoskodna a munkások vízellátásáról. Tudtam én, hogy a marcona külső meleg bensőt rejt!
Elszánt határozottsággal indultam meg a tó felé, követve a férfit, és épp csak kettő kulacsot hagytam el út közben, ebből mindkettőt sikerült vissza is szereznem, még ha cserébe majdnem le is ejtettem az összeset. Elégedett sóhajjal dobtam le őket a tó szélére, rögtön visszahúzva egyet, amit majdnem elvitt a hullám, és leültem a part puha füvébe magam alá húzva a lábaim.
– Rumille, Rumille Fenmarel, vagy csak Rumi, de ha nem vagy az a becézős típus, akkor a Rumille is jó, és a hé, te!-re is hallgatok – mosolyogtam fel Nimrodelre szélesen. Ahogy ott állt, és komoly arccal révedt a távolba, valahogy tényleg olyasvalakinek tűnt, akinek hercegnőket kéne mentenie; ha lettek volna hercegek a tündék között, Ő biztosan az lett volna. Egy korona biztosan jól állt volna neki; vajon engedné, hogy csináljak egyet neki ágakból és levelekből?
Kinyitottam az első palackot, és nem törődve azzal, hogy vizes lett az ingem, mélyen megmerítettem a palackot, élvezve a hűvös hullámok simogatását. – Ahogy meséltem... Kicsit... Szóval... Felégettem Aerith laborját. Megint. És nem tűnt mérgesnek, de tudom, hogy az volt, mindig mindenki mérges rám, ha elrontok valamit, teljesen jogosan, ezért gondoltam, hogy megpróbálom kiengesztelni valamivel. Kiskoromban mindig megnyugtattak engem az itteni liliomok; gondoltam, ha talán vinnék neki egyet-kettőt... Jól állna a hajában. Bár lehet, hogy praktikusabb lenne neki keríteni egy új tanoncot. Nem vagyok túl jó mágus, az az igazság, és alkimistának is csapnivaló.
Nem vegyült szomorúság a hangomba, ahhoz már túl régóta szembesültem ezekkel újra és újra, mára pusztán elfogadtam őket, ahogy voltak. Az persze elszomorított, hogy úgy tűnt, még Aerith mellett sem tudok rendesen fejlődni; pedig most, hogy azt beszélték, az Aldayrok visszatértek, a szüleim reménykedtem abban, hogy talán én is a szolgálatukba tudnék állni, ahogy annak idején ők.
– Te tényleg találkoztál az Aldayrokkal, ugye? – jutott eszembe, és ismét csillogó szemekkel néztem a férfira. – Milyenek? Van, aki azt mondja, hogy nem kellene belefolynunk az emberek háborújába, mert ez egészen biztosan oda vezet, de Fael Úrnő bízik bennük, különben nem ajánlotta volna fe az egyezményt, ugye? |
Hosszabbra engedtem Dae szárait és a sarkammal gyorsabb tempóra ösztönöztem. Rögtön felismerte a jeleket, s bár a fülét néha bizalmatlanul hátracsapta az új utasa felé, készségesen ügetésbe ugrott alattunk. Fürgén, kecsesen szlalomozott a fák között, nem igazán zavarta a többletsúly. Hátrapillantottam a vállam felett a kéretlen vendégünkre, hogy meggyőződjek róla, bírja a rázkódást és még a nyeregben van.
- Mondtam, hogy rendesen kapaszkodj. Nem pónin ülsz - dorgáltam meg az ezüstszőke hajú lányt, és egy határozott mozdulattal megfogtam a kezét, bárhol is kapaszkodott vele éppen, majd szorosan a derekam köré tekertem a karját, tenyerét elhelyezve a vértemen. Érezhette a feszes hasizmot a vért bőr tapintása alatt. Meglehet, hogy a nyers mozdulattól és Dae pattogós ügetésétől ezzel a hátamhoz préseltem a mellkasát, de legalább biztosra mentem, hogy nem fog nekem lepattanni a nyeregből csak úgy. Nem hiszem, hogy kimagyarázhattam volna a családja előtt, ha elhagyom a lányukat ügetés közben az erdőben valahol. Fél kézbe fogtam a szárakat, és amint megritkultak a fák, a nyelvemmel csettintve, néhány rövid sarokjellel vágtába ugrattam Dae-t. Belekapott a hajamba a szél, éreztem a levegőben a liliomok illatát. Közel jártunk.
Alig pár kilométerrel ezelőtt akadtam rá az alkimista-tanoncra. Nem tudom, hogy ő is a tóhoz tartott-e vagy csak megihlette az, hogy én arra megyek, de végül felhúztam magam mögé a nyeregbe és hagytam, hogy a társaságommá avanzsálódjon. Habár sokkal inkább kis inasként tekintettem rá, mint társra; talán nem is baj, ha velem tart és segít a küldetésemben. Kell valaki, aki cipeli a palackokat. Ahogy azt röviden felvázoltam neki, Nellos tavához indultam, hogy merjek néhány kulacsnyit a gyógyító vízből. Egy keveset a húgomnak ígértem belőle, a maradékot viszont Vesna romjaihoz szerettem volna vinni. Az az ötletem támadt, hogy használjunk Nellos vizéből a falak felhúzásánál; ha az őshazánk falaiban gyógyító szellemeink áldása folyik, akkor talán sikerül egy elpusztíthatatlan várost létrehoznunk; vagy talán csak babonás voltam. Az indítékok nem változtattak azon, hogy üres palackokkal megrakodva érkeztem, Rumille pedig addig győzködött, míg rávett, hogy velem tartson. Talán csak kellett neki egy ingyen fuvar a tóig meg vissza, ki tudja.
Amint a tó vize kirajzolódott a fák közt, meghúztam a szárakat és megállítottam Dae-t. Átvetettem a lábam a nyaka felett és lehuppantam a nyeregből, aztán a kezem nyújtottam a tünde lánynak, hogy lesegítsem. Ha elfogadta, könnyedén leemeltem a nyeregből, ha megoldotta egyedül, akkor is ott maradtam, nehogy Dae-nak gonoszkodni támadjon kedve.
- Megtöltjük a kulacsokat, aztán irány Vesna - adtam ki az ukázt, miközben a nyereghez rögzített zsákból sorra kipakoltam az üres kulacsokat. Egyszerre hatot-nyolcat nyomtam a lány kezébe, bízván benne, hogy közel három évtized után már boldogul ekkora feladattal. - Kettőt-hármat félreteszünk a gyógyítók számára.
A vállamra kaptam a zsákot a maradék palackkal, és leballagtam a tóhoz. Egyetlen kósza percre azért megálltam elgyönyörködni a táj szépségében, ahogy a fák közrefogták a kristálytiszta tavat. Figyeltem, hogyan úszkálnak a liliomok a fényes víztükrön, hogyan kap beléjük néha a szél s kezd el fodrozódni a szirmok alatt, mintha táncolnának.
- Mit is mondtál, hogy hívnak? - érdeklődtem, de a tekintetem nem szakítottam el a látványtól. A partra léptem, leguggoltam és nekiláttam megtölteni a kulacsokat. Előbb levettem a kesztyűmet, lecsatoltam az alkarvédőmet és feltűrtem könyékig az ingemet, aztán a frissítő habokba süllyesztettem az első palackot. - És mit is kerestél errefelé, egyedül?
Nem feltétlenül akartam számon kérni a lányt, de a hangom elég mogorván csengett. Talán csak szakmai ártalom. |
Valójában nem tudtam volna eldönteni azt sem, hogyha tényleg Mágus; A népem varázshasználó tagjain kívül még sosem találkoztam olyanokkal, akiknek a vérében ilyen nemes ajándék keringene. Nem, mintha túl gyakran hagytam volna el a falut, vagy az erdőt… Így pedig esélyem sem volt ilyesmire.
- Nem bízom benned – jelentettem ki dacosan, de azért csak kibújtam a rejtekhelyemről, hogy szembenézzek a támadóimmal. Egy árnyalattal sem lettem nyugodtabb ettől, de legalább ott volt Eddie. Botladozva közelítettem meg a hallát, aki megadva magát a sorsának, engedte, hogy belékapaszkodjak.
- Mivel veled vannak, nagyon is a Te hibád – kötöttem az ebet a karóhoz, annak ellenére is, hogy az egyik deres halántékú fickó legalább olyan dühös pillantást mért parancsolójára, mint rám. Bár a katonák eleget tettek a kérésnek, és eltették a fegyvereket, továbbra is úgy festett, nem esne nehezükre, ha megint szelektívre kellene állítaniuk a hallásukat ahhoz, hogy gond nélkül lenyilazhassanak.
Voltaképpen nem lepett meg, hogy éppen egy Aldayrral kerültem szembe; csak idő kérdése volt, hogy bekövetkezzen, hiszen népes sereggel táboroztak az erdő egyik eldugott szegletében. A minap éppen arra jártunk Eddie-vel, természetesen teljesen véletlenül, hogy a nagybátyám ne akadjon ki, amikor megtudja. Szerencsére aznap az erdei szellemek mellém álltak, így egy darabig észrevétlenül figyelhettem.
- A Te nővéred is fafejű? – kérdeztem egészen felvillanyozva. – Az én Durion bácsikám soha semmiben nem leli örömét. Olyanokat mondd, hogy; Poronty, ha kitöröd a nyakad, ne hidd, hogy megsajnállak!; vagy, Anyád is inkább az erdőben hagyott volna, most legalább a csoszogókat boldogítanád! – annyiszor hallottam már Durion szidalmait, hogy nem esett nehezemre úgy játszani a szavakkal, hogy még hanghordozásom is megegyezzék az övével. Hirtelen úgy éreztem, a fiúban rokonlélekre leltem. Innentől fogva meg sem fordult a fejemben, hogy gorombáskodjam vele.
- Hagyd csak, nem most először estem le a fáról – legyintettem könnyedén, barátságos mosollyal a szám sarkában. – Múltkor majdnem belefulladtam a folyóba, ez ahhoz semmiség – nyugtattam cserfes hangon, miközben a mellettem álló fehér őzike legelészni kezdett. Nincs hát veszély, summáztam.
A katonák felismervén, hogy nem jelentek veszélyt leendő királyukra, hátrébb húzódtak, hogy onnan meresztgessenek rám bizalmatlan szemeket. Hogy fokozzam a hangulatukat, vidáman odaintegettem nekik.
Érdeklődőn félrebillentett fejjel hallgattam, ahogyan arról mesélt, hogy miként kerültek ide. Nem lepett meg különösképpen a lenyűgözöttsége, hiszen a rengetegnek ezen oldala valóban mesébe illő volt.
- A térképekből nem fogod megismerni a birodalmad – villantottam rá csodálkozó szemeket. Jómagam a fák között cseperedtem, és még számomra is akadt olyan pontja a rengetegnek, ami újdonságot tartogatott. – Sosem jártál még ezelőtt itt? – kérdeztem meglepetten, ámbár fiatalságom okán nem sokat tudtam a családról, de azt hittem, hogy az örökösük itt született. Bár, nem tűnik öregnek… - Ha meg akarod ismerni az erdőt, akkor fogadj magad mellé egy tündét, és az megmutatja neked – húztam ki magam magabiztosan, hogy aztán a következő pillanatban elkedvtelenedve elernyesszem a vállaimat, és lebiggyesszem az ajkaimat. – Egy valódit, ne engem… - sóhajtottam lemondóan.
Eddie meghallván a nevét, néhány lépéssel közelebb somfordált, hogy hatalmas szemeivel közelebbről tanulmányozza a fiút. Kitáguló orrlyukakkal szaglászta körbe, nassolnivaló után kutatva. Nevettem.
- Edua, mivel lány – mondtam a zsebeimből előhalászván egy adag golyóba gyűrt mentát. – Már elneveztem Eddie-nek, amikor felvilágosítottak róla, hogy suta, másra pedig utána nem volt hajlandó hallgatni – vontam meg a vállaimat, mintha nem lenne olyan nagy ügy összekeverni egy szarvasbikát egy nőstényszarvassal. Időközben a mentagolyót Griffith felé nyújtottam. – Ebből megetetheted, ha akarod? – ajánlottam fel mosolyogva, és a görbület még szélesebbre szaladt az arcomon, ha megtette.
- Kedvelt téged, főleg mert okosnak tartod – kuncogtam, mire az állat rosszallóan fújtatni kezdett. – Tényleg veletek mehetek? – kérdeztem kitáguló, vizenyős szemekkel. Teljesen elérzékenyültem a gondolattól, hogy magától ajánlott fel ilyesmit. Engem nem szoktak meghívni sehová… Voltaképpen soha.
- Te tényleg király leszel? – tudakoltam megeredő nyelvvel. – Nem tűnsz királynak, már megbocsáss! – emeltem fel a kezeimet védekezően. A biztonság kedvéért tettem egy lépést hátra, hogy megbotolva egy kiálló gyökérben a fenekemre huppanjak. - Óh, a csudimudiba...
2016.10.22. - A kört lezárom inaktivítás miatt, szükségem van a fiamra. Ne haragudj, |
Elvigyorodtam, amikor tovább kötötte az ebet a karóhoz, saját álláspontjához ragaszkodva; kedvem lett volna nevetni is, ha nem tartottam volna attól, hogy ezzel csak a saját igazáról győzném meg. Nos, mágus, az éppen voltam, de nagyhatalmú? A legkevésbé sem. Még azon az egy különlegesnek számító képességemen is osztoztam a nővéremmel, képtelenségnek tartottam, hogy ne lennének nálam sokkal erősebb mágusok szerte a birodalomban... Vagy, mondjuk, Nemetonában.
- Ha meg szeretnél bizonyosodni arról, hogy az ujjaimat egy pillanatra sem tettem keresztbe, kénytelen leszel előjönni – mutattam rá, noha a hangom továbbra is kedvesen csengett, barátságos maradt. – Addig sajnos nem tudok mást tenni, mint újra csak a szavamat adni.
Megnyugodtam, amikor a majdnem-áldozatunk végül úgy döntött, hajlandó előbújni, így ráadásul még kevésbé tűnt ellenségesnek, mint addig. A vonásaiból nehezemre esett ugyan eldönteni, hogy hozzánk hasonló-e, vagy tündének született, de tulajdonképpen nem is számított; a tündék népétől nem volt félnivalónk, azt pedig első ránézésre is meg tudtam mondani, hogy ha ember is, egészen biztosan nem a nomádokhoz tartozik. Nemcsak a halla miatt – amit a vademberekről hallottam, teljes mértékben kizárta annak a lehetőségét, hogy ő is egy legyen közülük. A mozgása kissé suta és elesett hatást keltett, az erőltetett felsőbbrendű arckifejezésről nem is beszélve; mindez számomra mókás látvány volt, de kételkedtem benne, hogy egy nomád is csak mosolyogna rajta.
Nem igazán értettem a kérdését, túl sok mindenre vonatkozhatott az a bizonyos nem, de azért megpróbáltam megfelelő válasz adni. Mondjuk, úgy minden eshetőségre.
- Nem, tényleg nem akartalak lelövetni és nem, tényleg nem hallgatnak rám – feleltem lemondó sóhajjal, mégis könnyedén, újra megvonva a vállamat. – Sajnos a kettő valamennyire egymásból is következik – tettem hozzá homlokráncolva. – Elnézésedet kérem; bár nem tudom, az engedetlenségük mennyire az én hibám. – Mint inkább a nővéremé.
A mosolyom kiszélesedett, amikor úgy tűnt, felismerni látszik a nevem, és még a hangja is egy árnyalattal barátságosabbá vált, mint addig. Nem voltam biztos benne, hogy mennyit tudhat rólunk, de még abban sem, hogy a múltunkat ismeri-e, vagy az érkezésünkről hallott; előbbihez túlságosan fiatalnak is tűnt, utóbbinak pedig egyelőre nem keltették nagy hírét. Furcsálltam, hogy mennyire felvillanyozta a feltételezésem, miszerint a tündék népéhez tartozik, de udvariatlanság lett volna rákérdezni az okára, következő szavai pedig egyébként is fokozták a vidámságomat.
- Nos, legalább a nővéremmel egészen biztosan jól megértik majd egymást – vigyorodtam el szélesen. Bele sem gondoltam, hogy ezzel tulajdonképpen Griselldis tekintélyét ástam alá, de valójában ha belegondolok sem zavart volna különösebben a dolog.
Megkönnyebbültem, hogy a katonák végül hajlandóak voltak eltenni a fegyvereiket; ha nem is azért tették, mert végre hallgattak a szavamra, pusztán azért, mert ők is látták, hogy a fiú veszélytelen, hát lelkük rajta. A lényeg az volt, hogy remélhetőleg csökkent az egyébként is indokolatlanul fenyegetőnek tűnő fellépésük. A vigyorom egy barátságos mosollyá szelídült, amikor bemutatkozott, és az irányomba való megenyhülés jeleként maga is tett egy lépést felém.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Aldaron; noha a találkozásunk körülményeit egyszer még jóvá kell tennem – ráztam meg a felém nyújtott jobbot, könnyed tréfával próbálván elűzni a kellemetlen fellegeket még úgy is, hogy a jóvátételt komolyan gondoltam.
A katonák időközben hátrébb is húzódtak, megkímélve mindkettőnket a jelenlétüktől, és bár így is éreztem a tarkómon a figyelő pillantásukat, rájuk sem hederítettem. Reméltem, hogy egy idő után Aldaron is képes lesz jótékonyan megfeledkezni róluk.
- Nem, szerencsére nem – nevettem el magam halkan a kérdésére. – Vadászaton voltunk és már visszafelé tartottunk a táborunkba, de muszáj volt megállnom a tónál. Megpróbáltam rávenni a katonákat, hogy menjenek tovább, de ugye tudjuk, mennyit ér a szavam... Lenyűgözött a kristálytiszta víz és a liliomok látványa; az egész erdő csodálatosan szép, de azt hiszem, ez még a szépségben is ritka kincs – dicsértem az otthonukat őszinte szavakkal. Irigyeltem őket, amiért az egész életüket a természet csodálatos békességében élhették, és gyűlöltem volna magunkat azért, ha háborút hoztunk volna ezekre az érintetlen tájakra. Nem fogom hagyni, még ha Griselldisszel is kell szembeszállnom miatta, határoztam el. Ha háborút akart, azt a rengetegen kívül kellett megvívnia. – Nellos, ugye? – kérdeztem aztán Aldarontól, visszatérvén a gondolataimból. – Sokat tanulmányoztam Aglanir és a rengeteg térképeit, de nem vagyok egészen biztos a dolgomban.
- Eddie? – mosolyodtam el az állatra pillantva, de a gesztusban szemernyi gúny sem volt; más esetben talán nevettem volna, hogy valaki elnevez egy szarvast, de az a halla olyan okosan nézett rám, hogy sem szándékom, se merszem nem lett volna hozzá. – Be kell vallanom, soha nem láttam még hallát, de élőben még sokkal szebb, mint a krónikák rajzain. Tényleg olyan okosak, mint mondják? Úgy értem, Eddie most is úgy néz ránk, hogy épp csak azon nem lepődnék meg, ha ő is megszólalna.
- Eljöhettek velünk egy darabon, ha gondolod – tettem egy széles gesztust a karommal a tábor irányába. – Nem kell eljönnöd a sátrakig, ha nem szeretnél, de az erdő a néped otthona; nem bujkálunk előletek, sőt, én a magam részéről örülnék, ha barátságos viszonyt tudhatnék magunk között – mosolyodtam el. |
Ha írnék egy listát arról, hogy mi minden alakulhat rosszul az életemben, vége-hossza se lenne a felsorolásnak. Számomra csak szörnyű és kevésbé szörnyű létezik. Az élet dolgait is csak két részre osztom; rettenetesre és nyomorúságosra. Rettenetes alatt olyan végzetes dolgokat értek, mint a halál, a megvakulás, a pestis, vagy a nagybátyám. Bármi, ami ezeken kívül van, az csak nyomorúságos.
- És azt honnan tudjam, hogy nem valami nagyhatalmú mágus vagy? – fújtam ki a szememből egy hajtincset, ami a hanyattfekvés következtében csiklandozta az orromat. Az idegen nagyon meg akart esküdni nekem valamire azért, hogy elhiggyem nem akar engem bántani. Nem tudhattam, hogy kérdésemmel közelebb vagyok a valósághoz, mint hinném, így csak tovább folytattam érvelésemet. – Azoknak bármennyi életük lehet. Meg egyébként is, lehet, hogy éppen keresztbetetted az ujjaidat a hátad mögött, és akkor az egész ígéret semmit sem ér – mondtam a saját okoskodó módomon kifejtvén, hogy mennyi minden állhat annak útjában, hogy az esküje igenis valóságos legyen. Hülye azé’ nem vagyok, gondoltam diadalittasan, újabb szem savanyú szamócát dobva a számba. Fújj!
Talán a szamócába vetett hitem ingatott meg abban, hogy kitartsak a makacsságom mellett, és inkább előmerészkedjek. Kezem szeretetteljesen pihent meg a fehér suta nyakán, miközben arcomra legalább olyan fensőbbséget igyekeztem varázsolni, mint amennyit az állat is látatni vélt. Feleslegesen.
- Nem? – kérdeztem hitetlenül feltornázott szemöldökkel. Hogy a kérdés annak szólt-e, hogy tényleg nem akart-e lelövetni, vagy hogy a katonái valóban nem hallgatnak rá, azt neki kellett eldöntenie, mert én magam nem igazán tudtam. Kék szemeim bizalmatlanul fürkészték a társaságot. A figyelmemet nem kerülték el a fegyverek, ahogyan az sem, hogy az emberek egy része nem erre a vidékre való; Volt valami a tartásukban, a vonásaikban, ami elárulta, hogy kicsit sem tisztelik az erdőt. Ez pedig nem tetszett. Nagyon nem. Ujjaim óhatatlanul mélyebbre hatoltak Eddie nyakszőrében.
Furcsának találtam a fiú mosolyát, aki első ránézésre nem lehetett idősebb tőlem. Sőt. Talán néhány évvel talán alattam járt; A harcosok úgy helyezkedtek el körülötte, hogy bármikor megvédhessék tőlem.
Barmok!
- Aldayr – ízlelgettem a nevet, amely ugyan nem volt ismeretlen számomra, de még közel sem éltem eleget ahhoz, hogy több legyen egy egyszerű szónál. – Tudom ki vagy – bólintottam immáron egy árnyalattal kedvesebben. Rémlett valami arról, hogy a klán éppen most készül szövetségre lépni velük annak érdekében, hogy békében megférjünk egymás mellett. – Igen, Fael Úrnó klánjába tartozom – bólintottam szinte fellelkesülve azon gondolattól, hogy valaki végre felismerte a tündeségemet. Igaz, hogy Griffith elég bizonytalanul mutatott rá a származásomra, de legalább felfigyelt rá; Alig vártam, hogy Durion bácsi orra alá dörgöljem, hogy mégsem vagyok annyira emberi! – Biztosan Nimrodelre gondolsz, elég pökhendi alak, ha engem kérdezel – gesztikuláltam szabad kezemmel mondandóm közepette, míg a másik továbbra is a halla nyakán pihent, hogy támaszt nyerjek. Nem volt különösebb bajom Silma főtanácsossal, de a bácsikám nem kedvelte; ez pedig azt jelentette, hogy nekem sem szabad, mert akkor újabb szöget vernék a megítélésem koporsójába a szemében.
- Azt én sem bánnám – köszörültem meg a torkom, amikor Griffith arra kérte az embereit, hogy tegyék le a fegyvereiket. Azt persze eszemben sem volt megerősíteni számukra, hogy nem jelentek veszélyt.
- Aldaron Riel vagyok – húztam ki magam hetykén, igyekezve olyan büszkén ejteni a nevem, ahogyan azt a nagyapám, és a bácsikám is tenni szokták. A Rieleket nagyon megbecsülték a klánban addig, amíg meg nem születtél; mint oly’ sok mindent, ezt is Durion vágta egyszer a fejemhez haragjában, szeretetből.
Amikor Griffith közelebb lépett hozzám, úgy éreztem, hogy talán én is kockáztathatok egy keveset. Egyetlen lépést tettem előre, hogy kinyújtsam a kezem a kézfogáshoz. Emberi gesztus volt, amit a sokat emlegetett bácsikám nem nézett volna jó szemmel, de most éppen egy ember állt velem szemben.
- Fátylat rá – mosolyodtam el barátságosan, enyhe félszel. – Ugye nem tévedtetek el? – kérdeztem felfelé induló szemöldökkel, de meglepett volna, ha így van. – Szeretnétek, hogy visszavezesselek titeket a táborotokba? Azt hiszem, hogy Eddie és én eltalálunk odaáig – ajánlkoztam, fejemmel a halla felé bökve. |
Nem tudtam és igazából annyira nem is akartam elrejteni a megkönnyebbült sóhajomat, amikor a szavaimra válasz érkezett; valódi válasz, rendesen artikulált szavakkal, fájdalmas nyöszörgéstől, segélykiáltástól, vagy – ne adja az ég – halálhörgéstől mentesen. Mi több, egyenesen sértettséget éreztem kihallani a fiú vagy férfi hangsúlyából, merthogy a hallottakból nehéz lett volna eldönteni, melyikről is volt szó. A hangszíne alapján inkább utóbbira tippeltem volna, de egy férfitől nem vártam volna efféle már-már gyermeki sértődékenységet.
Azt a bizonyos mértéket hallva pedig akaratlanul is mosolyra rándult a szám mindkét sarka; fogalmam sem volt, mekkora lehet az az ennyivel, elvégre a hangja továbbra is valahonnan a fák és bokrok biztos takarásából hallatszott, és egész egyszerűen semmit nem láttam belőle.
- Touché – sóhajtottam fel továbbra is mosolyogva, valahova abba az irányba beszélve és fordulva, amerre a majdnem-áldozatunkat sejtettem. – Azt hiszem, erre nehéz lenne olyan választ adnom, amitől hinni kezdenél nekem.
A következő szavait már a bokrok és az avar zörgése is kísérte, de aztán a mocorgás abbamaradt, mintha csak kényelmesen elhelyezkedett volna a búvóhelyén; talán ennek nem kellett volna annyira jókedvre derítenie, mint amennyire az valójában történt. A szemöldököm csak akkor szaladt fel egy kissé, amikor meglehetősen furcsa hangsúllyal ejtette ki az „ember” szót – olyan volt, mintha gúnnyal, vagy talán megvetéssel próbálta volna mondani, de valahogy mégsem éreztem őszintének.
- Tudom, hogy jelen helyzetben az adott szavam lehet a legkevesebb, ami meggyőz a békés szándékaimról, de mással aligha tudok szolgálni – győzködtem tovább kedves, barátságos hangon. – Ha a saját életemre esküszöm meg, hogy senki nem fog bántani, hiszel nekem? – tettem egy utolsó próbálkozást, és bár abban a pillanatban nevetséges bolondságnak tűnt, még a hallára is vetettem egy segélykérő pillantást. És talán pont azért, mert nevetséges bolondságnak tűnt, igyekeztem nem összekötni mindezt azzal, hogy a következő pillanatban a majdnem-áldozatunk feladta a makacskodást.
Persze mire előjött a bokrok közül, már a katonák is mellettem voltak, de szerencsére ezúttal leengedett fegyverrel. Kíváncsian figyeltem a megjelenő tagbaszakadt alakot, akiről könnyedén megállapítottam, hogy valóban nagyjából egyidősek lehetünk, de ezt leszámítva nem igazán tudtam hová tenni hirtelen. A szeme kékje és a meghatározó arcvonások emlékeztettek arra, amiket olvastam és az enciklopédiák ábráin láttam, mégis... a tartása és az egész kiállása valahogy nem illett bele a tündékről alkotott képbe, azt mégis első ránézésre meg tudtam állapítani, hogy nem a vademberek közül való volt. Tekintetem akaratlanul is a füleire tévedt, ám azokat gondosan takarta a haja, így ettől sem lettem okosabb.
- Nem akartalak lelövetni – ráztam meg a fejem határozottan a gyanúsítását hallva. – Az igazság az, hogy éppen ellenkező parancsot adtam... de rá kellett jönnöm a csúfos kudarcomra: attól tartok, a katonáim nem hallgatnak rám – tártam szét a kezeimet, és a vállaimat is felhúztam kissé. Arcomon vidám mosoly ült, ami egyáltalán nem illett egy ilyen beismeréshez, de egy ideje már rájöttem, hogy felesleges lenne dühöt vagy sértettséget éreznem a helyzet miatt; attól sem változna meg az égvilágon semmi.
A jókedvemet pedig csak fokozta a gondolat, hogy a nővérem dühében talán a tengerig zavart volna vissza, ha ezt hallja. Bevallani a saját gyengeségedet, Griffith? Mégis mit gondoltál?! Az embereknek követniük kell téged, nem pedig kinevetniük!, hallottam a fejemben a nővérem hangját a maga kioktató, arrogáns modorában. Egyenesen nevetni támadt kedvem.
- A nevem Griffith Aldayr – mutatkoztam be továbbra is kedvesen, nem véve magamra az idegen... tünde? ember? barátságtalan modorát; még a fejemet is meghajtottam tiszteletem jeléül. Vagy talán csak Griselldis mégis elkönyvelhetett magának némi sikert, már a nevelésemet illetően. – Az Aldayr dinasztia örököse vagyok, talán már hallottál rólunk, talán nem; nemrégiben érkeztünk és vertünk tábort a rengetegben. Biztosíthatlak, hogy békés szándékkal vagyunk itt, legjobb tudomásom szerint hamarosan érkezik hozzánk egy követetek is... Már ha nem tévedek, amikor azt feltételezem, hogy a tündék népéhez tartozol – tettem hozzá enyhén összevont szemöldökkel.
- Most már eltennétek a fegyvereiteket? – néztem közben türelmetlenül a harcosokra, akik továbbra is kivont karddal álltak. – Nyilvánvalóan nem jelent ránk veszélyt – intettem a kezemmel a fiú felé –, szóval ha lennétek oly’ szívesek... – meredtem rájuk várakozón.
Néha nekem is lehet sikerélményem, döntöttem el aztán, amikor a kardok visszacsúsztak a hüvelyükbe, a nyilak pedig visszakerültek a tegezbe.
- Megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – fordultam ismét az idegenhez, néhány lépéssel közelebb menve hozzá, hogy a katonák lemaradjanak egy kissé. Reméltem, hogy nem fél tőlem; teljes mértékben fegyvertelen voltam – egy újabb dolog, amitől a nővérem a saját kardjába dőlne –, a mágiám pedig nem volt a homlokomra írva. – Tényleg sajnálom, ami történt. |
Értem én már keményebben is földet. Valahogy ez jellemezte a kapcsolatomat a fákkal; Én felmásztam rájuk, Ők lelöktek magukról, és én újra próbálkoztam. Ha az életben fele annyira lettem volna olyan kitartó, mint amennyire igyekeztem feljutni a lobok közé… Hát, nem itt tartanék!
Eddie meg sem rezzent, miközben én az életemért küzdve egészen a legközelebbi fa törzséig hátráltam, megmaradván a bokor jótékony takarásában. Bár az első nyílvesszőt nem követte a második, a felénk közeledő heves léptek elég indokot szolgáltattak arra, hogy ne igyekezzek kifelé.
- Ahhoz képest, hogy nem akartatok bántani, csak ennyivel kerülte el a fülemet azaz átkozott vessző – feleltem sértődötten, a két ujjam között mutatva a mértéket, amit persze az emberfiú nem láthatott, hiszen éppen elég ág, és levél vett körül ahhoz, hogy teljesen eltakarjon. Csak ezek között áttekintve láthattam, ahogy a fehér suta teljes érdeklődéssel áll kettőnk között, s bár eddig számtalanszor bizonyította már, hogy akár az élete árán is védelmezne engem, most meg sem mozdult. Jól az eszembe véstem már az évek alatt, hogy a halla ritka okos jószág, így amikor Eddie nem viselkedett fenyegetően, én magam is kezdtem kissé felengedni.
Horkantottam.
- Hogyisne! – feküdtem el a bokor alján, lábaimat kinyújtóztatva, fejemet megtámasztva a kezemen. Jé, szamóca! örültem meg felismervén a kis, piros bogyókat, és azon nyomban le is szedtem egyet. Savanyú szamóca, fintorogtam. – Ha kimegyek megint megpróbálsz majd lelőni! Ismerem én a fajtádat, ember – próbáltam hasonló hangsúllyal kiejteni a megszólítást, mint ahogyan korábban azt már Duriontól is hallani véltem. Hiába kedveskedett az idegen azzal, hogy a népünk ősi nyelvén szólt hozzám, kicsit sem győzött meg az ártatlanságáról.
- Rendben van… Jövök már… - sóhajtottam végül, amikor Eddie egy határozott horkantással adta tudtomra, hogy kezdi unni magát, ami egyenes arányban jár azzal, hogy elveszíti a türelmét.
A ruhámat igazgatva kénytelen-kelletlen cammogtam ki a bokorból, vizenyős kék szemeimmel az ellenséget figyelvén; Mihelyt kiértem az ágak rejtekéből, behúzódtam az őz mellé, és onnan vizsgáltam bizalmatlanul az összeverődő kompániát. Hamar megtaláltam a szónokot.
- Te… - mutattam rá. – Miért akartál lelövetni? – kérdeztem durcásan, elfeledvén, hogy nem egészen egy perccel korábban az egész helyzetet az egyik embere nyakába akarta varrni. – Honnan jöttél, és mit akarsz? – tudakoltam kissé vérmesebben, mint ahogyan az tőlem megszokott. |
Maga a vadászat nem okozott különösebb nehézséget vagy kellemetlenségeket számomra, de sokkal jobban örültem volna, ha a nővérem legalább egy kevéske békességet hajlandó adni nekem, és legalább a katonáit nem parancsolja állandóan a nyakamra. Azt hitte, annyira védtelen vagyok a kardforgatás tudománya nélkül? Csak azért, mert ő félt attól, amit az anyánktól örököltünk, és egyszerűen nem volt hajlandó sem gyakorolni, sem pedig használni azt?
Meg tudtam volna védeni magam a harcosok átkozott figyelő tekintete nélkül is; de legalább az a komorképű Royce nem tartott velünk.
Meglepett a fák közül érkező hang, a világért sem szerettem volna, hogy Griselldisnek egyszer is igaza legyen és a képembe vághassa, hogy Na ugye, én megmondtam! – viszont, tekintve, hogy még mindannyian épen és egészségesen ácsorogtunk, de még csak mellettünk sem repült el egy nyílvessző vagy egy csatabárd, én már akkor tudtam, hogy szerencsére most sem lesz igaza.
Két dolog között őrlődtem: egy részem – a nagyon kíváncsi részem – szerette volna megnézni magának a zaj forrását, egy másik azonban szívesen figyelmen kívül hagyta volna az egészet; mondván biztosan csak egy állat kószál erre. Akárki vagy akármi volt is ott, nyilvánvalóan nem kívánt konfrontálódni velünk, mi több, talán észre sem vette a jelenlétünket; miért ne őrizzük hát meg a békességet?
Ez a típusú költői kérdés minden bizonnyal nagy talány lett volna a nyílvesszőt útjára engedő katonának.
- Mégis ki adott parancsot a támadásra?! – sziszegtem az irányába dühösen, miközben futólépésben elhaladtam közöttük a fák irányába. Erre a kérdésemre sem vártam választ, elvégre pontosan tudtam, miért lőtt, még akkor is, ha a nővérem a sok egyéb képessége mellett egészen biztosan képtelen távparancsokat osztogatni.
Csak egy egészen kicsit könnyebbültem meg, amikor sem jajveszékelés vagy fájdalmas kiáltás, sem pedig egy rémült állat rohanó lépteinek hangja nem ütötte meg a fülem; ellenben egy kis fáziskéséssel a lövést követően egy újabb adag hangzavar hallatszott. Ezt már nekem sem tartott sokáig felismernem, pont olyan volt, mint amikor valaki leesik valahonnan, néhány tompa, elmosódott kiáltással kísérve – ez pedig már kevésbé jelentett jót. Könnyedén törtem utat magamnak a fák között, és csak akkor torpantam meg, amikor megpillantottam egy szarvast. Az állat nem egyszerű szarvas volt, hanem egy gyönyörű, hófehér példány, egy halla. A nyílvesszőt viszont a mellette lévő fa törzsébe fúródva, magasabban pillantottam meg, és mivel még a hallák sem tudtak fára mászni...
Homlokráncolva kezdtem pásztázni a fa közelében fekvő bokrokat és az avart, aggódva kerestem a remélhetőleg csak majdnem-áldozatot a tekintetemmel.
- Minden rendben? – kérdeztem jóformán a növényzettől. – Jól vagy? Nem esett bajod? Kérlek, bocsásd meg a harcos meggondolatlanságát, nem akarunk bántani.
Esküdni mertem volna, hogy a halla enyhén oldalra billentett fejjel nézett rám a sötét szemeivel és vagy ez, vagy csak a puszta jelenléte eszembe juttatott egy másik, nagyon is valószerű lehetőséget.
- Lle anta amin tu? – próbálkoztam meg a tündék nyelvén is megszólítani, ha esetleg nem értené, amit mondok. Az első és egyetlen hasznos dolog, amit Griselldis parancsba adott, szólhatott volna a jogos kijelentés, ha igaz lett volna; az igazság azonban az volt, hogy ha nem érdekelt volna a tündék kultúrája, soha nem tanultam volna meg a nyelvüket. Főleg nem azért, mert ő azt mondta. – Manke naa lle? Kérlek, gyere elő! Senki nem fog bántani, ígérem. Uuma dela! |
- Szóóólalj meg – álltam meg csípőre tett kézzel Eddie mellett valahol a rengeteg fái között. – Komolyan mondom, makacsabb vagy, mint Durion bácsikám – tromfoltam le az állatot, aki nem törődvén szavaimmal továbbra is elégedetten kérődzött az általa kiválasztott bokor levelein. Megesküdtem volna rá, hogy aznap reggel olvasni láttam. Éppen Aerith Valotriennél jártam, aki legalább olyan mogorva tökfej volt, mint a fent említett rokonom, de sokkal csinosabb, és anyáskodóbb kiadásban (vagyis, az asszony legalább még sosem vágta a fejemhez, hogy vinne el egy csoszogó!), amikor az egyik feljegyzésének lapját felkapta a szél, és a lábunk elé sodorta. A halla úgy állt meg a papíros fölött, hogy feje majdnem párhuzamba került a sorokkal, mintha csak olvasná a szavakat.
- Itt csak Te, vagy meg én! – bíztattam lendületesen. – Ha tudsz beszélni, akkor most szólalj meg… Eddie, kéééérlek – az utolsó szavakat szinte már nyígva tettem hozzá, mintha azzal beszédre kényszeríthetném. A következő negyed órám azzal telt, hogy tünde nyelven, amit még én magam sem igazán beszélek helyesen, próbáltam győzködni arról, hogy nyissa ki a száját, és ne csak az evés kedvéért.
Sikertelenül.
Lemondóan ráztam meg a fejem, és sóhajtva előhúztam a táskámból az újabb listát a beszerzendő magvakról. Anyácska szerette volna bővíteni a házunk mellett húzódó kert növényállományát, de az új ágyásokhoz friss termésekre volt szükség, hiszen másképpen nem fogannak meg a növények a földben.
Szerettem az erdőt. Annak ellenére is, hogy nagyobb esély volt rá, hogy kitöröm a nyakam, ha bóklászás közben felbukom egy kiálló gyökérzetben, mint a tisztavérű társaimnak. Jómagam közel sem mozogtam olyan kecsesen, és hangtalanul a növények között, mint az édesanyám, de nagyon igyekeztem. Sóhajtva álltam meg a méretes fa mellett, amikor rádöbbentem, hogy itt bizony mászni kell.
A különleges kúszónövény kígyó módjára tekeredett rá a törzsére, hogy virágjait fentebb, a világosban bontsa ki; A magja mélyen, eme virágoknak a tölcsérében helyezkedett el. Erre nem a kerthez volt szükség. A magot felvágva, és a belsejét kikaparva olyan kenőcsök alapjául szolgált, amelyek segítik a sebek gyors gyógyulását, és a kórokozóktól való elfedését. Arwathil kért meg, hogy szerezzek belőle, ha már úgy is kint járok. Szerettem volna lenyűgözni a szőke gyógyítót, így hát nem ellenkeztem.
- Mit meg nem tesz a tünde egy lányért! Csak Anyácska meg ne tudja – morogtam mászás közben. Most, hogy nem kergettek, egészen ügyesen sikerült megkapaszkodnom az ágakban, és lépcsőről lépcsőre haladhattam felfelé. – Ha meghalok Eddie, akkor tiéd lehet a gyűjteményem. Talán akkor majd nem teteted a bambát, és végre megszólalsz.. Tudom én, hogy tudsz beszélni, csak titkolod! – zsinatoltam.
Eszembe sem jutott, hogy okosabb lenne hallgatni, hiszen lehetnek a közelben nomádok. Hiába kergettek meg néhányszor az elmúlt időben, kezdtem úgy érezni, hogy éppen úgy az erdő részeivé váltak, mint a fadémonok és a csoszogók. Eggyel több dolog, ami kipurcanthat, ugyan már! Mi az nekem!
Kezdtem megszokni, hogy a nagybetűs Halál szorosan jár a nyomomban, erősen próbálkozva azon, hogy mihamarabb az Árnyékvilágban tudhasson, de amikor a nyíl éppen csak elkerülte a kezemet, megijedtem. A törékeny kis gyilokeszköz úgy állt meg a fa törzsében, mintha egyenesen odateremtették volna. Jómagam azzal a lendülettel felejtettem el tovább kapaszkodni, így lebucskáztam a fáról. Megint. Csakhogy most nem egy csinos állatidomáron landoltam, hanem egy bokorban.
- Jól vagyok, jól vagyok! – bizonygattam nyekeregve, a kezemet az égnek emelve, hogy a halla lássa, hogy hová is zuhantam. Csak eztán figyeltem fel a csörtetés hangjára, és a hozzá kapcsolódó emberi szavakra.
- Meghaltam! Meghaltam! Semmi szükség rá, hogy újra rám lőjenek! – kúszva hátráltam a bokorban egészen a fa törzséig. Mostanában mindig szerencsétlenül végződik, ha megpróbálok fára mászni. |
Arcomon kis mosollyal figyeltem az előttem elterülő kristálytiszta vizű tavat. A szélénél álltam meg, csodálattal figyelve, ahogy a lágy szellő alig-alig mozdítja meg a víz felszínét; már-már kedvem lett volna belemártani a lábamat, vagy csak az ujjaimat, de jelen helyzetben nem tehettem, hiszen már azt a kis mosolyt is csak a katonáknak háttal engedhettem meg magamnak.
A katonáink. A nővérem katonái.
Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Griselldis ismét adott nekik egy olyasféle parancsot, amiről engem elfelejtett tájékoztatni – tulajdonképpen egészen mulatságos volt a gondolat, hogy a harcosok, akiket elvileg én irányítok, és én leszek a későbbi uruk, a legkevésbé sem hallgatnak az én parancsaimra, ha az ellentmond a nővéremének. A vadászat sikeres zárultával vissza akartam küldeni a katonákat a táborba, hogy megnyúzhassák a lelőtt vadakat és előkészíthessenek egy laktató vacsorát – eredeti szándékaim szerint én is velük tartottam volna, de közben rátaláltam erre a kincsre az erdő kellős közepén –, ők azonban maradtak, ahol voltak; faarccal lecövekeltek a lovaik mellett. Vajon attól félnek, hogy belefulladok a tóba, vagy inkább Griselldis fél attól, hogy elfutok a kötelességeim elől?
Kis híján hangosan felnevettem, amikor rájöttem, tulajdonképpen nagyon is kedvem lett volna utóbbihoz. Persze ez a megfogalmazás egy kissé sántított, elvégre nem a saját kötelességeim elől szerettem volna elfutni; inkább azok taszítottak, amiket az én kedvenc nővérem talált ki nekem.
Nellos. Liliom, idéztem fel magamban a tündék nyelvéről tanultakat. Emlékeztem Aglanir térképére, Griselldis elégszer dugta az orrom alá, hogy akár magamtól is képes legyen lerajzolni; Nellos tava is jól láthatóan meg volt jelölve az Arduinnai rengetegben, de amíg fel nem bukkantunk a tisztás mellett, magam sem gondoltam volna, hogy éppen a környékén járunk. Az erdő lenyűgözött, ezt kár is lett volna tagadnom, csodálatos volt a maga vad és érintetlen tájaival, a természet nyers szépségével – az egyetlen bökkenő az volt, hogy ettől még nem éreztem több indíttatást arra, hogy uraljam, hogy a magaménak kiáltsam ki és elfoglaljam. Sőt.
Ugyanúgy nyűgözött le, ahogy a tündék népe, történelme, nyelvezete, szokásai; az, hogy tulajdonképpen szimbiózisban éltek az erdővel és annak minden lakójával, kezdve az utolsó lehullott falevéllel az avarban és befejezve a rengeteg hatalmas vadjaival.
Griselldis minden kétséget kizáróan valóságos szentségtörésnek titulálta volna, ha ezt hangosan is kimondom, de az ő követeléseiket valahogy sokkal jogosabbnak éreztem. A nővérem persze naphosszat mesélt családunk és az Aldayr-dinasztia dicső múltjáról, hogy milyen békében megfértünk egymás mellett a magunk csendes szövetségében; ez számomra azonban nem volt több történeteknél.
Mindössze arra lettem volna kíváncsi, hogy ha valóban olyan jól megvoltunk, akkor miért nem üdvözöltek minket tárt karokkal azok a bizonyos tündék, amikor megérkeztünk, hangosan kántálva valami olyasmit, hogy Szövetség, békesség!
Én is felkaptam a fejem, amikor a tavat övező fák takarásából zajra lettem figyelmes. Nem az a csendes hanghatás volt, mint amilyen a gallyak finom recsegése, ha valaki lopakodik, inkább amolyan a süket füleket is megtaláló, valóságos hangzavar az erdő csendjében. Homlokráncolva fordultam a zajongás irányába, az ösztöneim nem jeleztek veszedelmet, de még csak aprócska bajt sem; a katonák azonban jól láthatóan más véleményen voltak, hiszen az egyikük már kivont karddal állt, a másikuk pedig felhúzott egy nyílvesszőt.
A szemeimet forgatva néztem végig a derűs felhozatalon, türelmetlenül intettem a kezemmel, aztán tettem néhány lépést a fák irányába. Valójában meg lettem volna lepve, ha az intésemre leengedték volna a fegyvereiket, de Griselldis ugye mindig gondoskodott róla, hogy ne érjenek meglepetések.
A következő lépésemre egy árnyék jól láthatóan megmozdult a fák között, de mire kettőt pisloghattam volna, az íjjal rendelkező harcos már ki is lőtt az irányába egy nyílvesszőt.
- Az Istenek szerelmére! – kiáltottam rá dühösen, felgyorsítottam a lépteimet és majdnem futva indultam a fák közé; csak remélni tudtam, hogy a nyíl célt tévesztett, ha valaki ránk akart volna támadni, nem csapott volna ekkora zajt, és valószínűleg már legalább egyikünk halott lett volna. |
Máskor kevésbé függő helyzetben biztos rámutatott volna arra, hogy ő valószínűleg többet járt Rheyában és mi lenne, ha nem csak a férfi tudhatna valamit. Jellemző, hogy a másik nem tagjai szükségszerűen bölcsebbnek tartják magukat mindenben. Főleg ha idősebbek. Főleg nőkkel szemben. Hátat fordított már, amikor megforgatta a szemeit. Kezdett elfogyni a türelme. Nem csoda, hogy amint látótávolságba került az az ember, aki miatt ekkora csávába került első körben nem habozott lecsapni. Hiába igyekezett a lehetőségekhez mérten kevés zajt csapni, mivel gyorsnak is kellett lennie ha meg akarta lepni az ellenségét, nem sikerült. Sejtette, hogy nem fog tetszeni Quinlannak a műsor - nem mintha bármi amit eddig tett vagy mondott megközelítette volna a mércéjét - már csak amiatt sem, mert valami lényről beszélt és Alys nem volt annyira oktalan hogy ne adta volna össze a kettő meg kettőt. Akármi járta a rengeteget az most hallotta őket és nagy az esély rá hogy erre fog tartani a zsákmány reményében.
Jeges dühén azonban ez felületesen sem hatolhatott át. Egyik pillanatról a másikra vált a hangulata zaklatottból haragossá és az arca úgy sötétült el, mintha kioltották volna a Napot az égről. A kardja már hüvelyében pihent, a bal tenyerében tartott medál ezüstösen fénylett. Megszelídíthetelen. Meghajlíthatatlan. Megtörhetelen. Újfent az ajkába harapott. Összezárta az öklét és megfordult. Quinlan felé lépett, kihasználva az alkalmat hogy belerúgjon egyet a halottba. Mintha érezné, hogy megérdemli tőle. Volt megbízója egészen a rengeteg határáig szidta a nomádokat. Alys úgy vélte, hogy valami befejezetlen ügye lehet valamelyikkel.
Ismét magára vette az álarcát, azt amelyiről a világ ismeri. Egy arcizma sem rándult, zöld szemei immár nem árulták el, mennyire ideges és megviselt. Válasza hasonlóan érzelemmentesre sikerült:
- Meglehet. Nem próbálom ki. - felelte és Pejhez léptetve meglepően egyszerűen tornászta fel magát a nyeregbe. Hátasa magas, testes jószág volt a fiatal nő hirtelen nagyon aprónak tűnhetett mellette. Lova már megindult az általa koordinált irányba, Alysanne csak akkor nézett hátra.
- Köszönöm. - mondta még utoljára, aztán vágtába ugratva Pejt ellovagolt.
Lezárt kör! |
- A fiatal fiúk előszeretetteln ütik bele az orrukat mások dolgába. - mondtam, csak mordulva dobva el azt a néhány felesleges cetlit, amit találtam nála; úgy látszott ez itt épp nem a kotnyeles fajtához tartozott, mikor még az élők sorát gyarapította.
Bólintva értettem egyet Alys szavaival, miszerint több katona is lehet a közelben; örültem volna annak ha ez nincs így, de nem voltam bolond, hogy ilyen hiú ábrándokat szőjek. Ha más rémség karjába nem is, abban bíztam, hogy néhány társam meleg fogadtatásban részesíti őket, hogy véletlenül se jusson eszükbe az utánuk következőknek betenniük ide a lábukat.
Már épp beletörődtem volna abba, hogy útjaink elválnak egymástól, mikor az avar halk ropogása megütötte fülem. Baltámra markolva fordultam a hang irányába, felkészülve arra, hogy onnan bármikor felbukkanhat az a csoszogó aki ezekkel a katonákkal is végzett... Azonban meg kellett, hogy lepődjek, mert a lombok alól nem egy fenevad bukkant elő, hanem csak egy minden bizonnyal általa megsebített férfi. Szemeimet összehúzva, lábamat lépésre emelve indultam volna el felé, de mire ezt megtehettem volna Alys már odarohant hozzá, nem kis lármát csapva. Néhány mozdulatból láttam, hogy nem a jószándék vezérli és segíteni akar rajta, mikor kardjával lecsapott az csak igazolta ezt. Ismerték egymást és nem voltak épp egymás szíve csücskei, erre nem volt nehéz rájönni.
Nem tetszett különösképp a jelenet: Túl nagy zajt csaptak, túl nagy feltűnést, az ilyen kockázatos a Rengetegben. Egy haldokló ember, akinek egy nőszemély akaratától függ az élete természetesen nem foglalkozik ilyenekkel, de Alys uralkodhatott volna magán már csak azért, mert ő sem akarhatott még nagyobb szarba kerülni. De persze az ember magyarázhatott volna olyannak, aki nem itt nőtt fel... azok soha nem értik meg mire is képesek a fák alatti rémek.
Szavaikra nem szentelve kellő figyelmet lépegettem közelebb hozzájuk, a lezjaló jelenet helyett is inkább a fákat figyelve és a távolba hallgatózva. Nem érdekelt, hogy a fiatal nő milyen sorsot szán a férfinak, csak az érdekelt, hogy az a rohadt csoszogó is hall mindent.
Fintorogva tekintettem a lányra, mikor annak pengéje összeroncsolta az idegen férfi arcát. Szembe lépegetve vele rúgtam finoman arrébb a holtestet, csizmám orrával érintve a halott férfi testét. - Ideje lenne menned. - tekintettem Alysra, határozottan, ellenkezést nem tűrve. - A csoszogóval nem bírsz el, menj arra amerre mondtam és nem lesz bajod. |
[43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Rumille elég magabiztosnak tűnt, legalábbis láthatóan nagy önbizalommal jártatta a száját; azonban a történetek, amiket elmesélt, arra utaltak, hogy nem tartja magát valami sokra. Nem tudom, hogy a környezete hitette-e el vele, hogy bármi, amihez nyúl, összedől, vagy tényleg a tapasztalat beszélt belőle, de a végén már rossz volt hallgatni. Majdnem megsajnáltam. Csak azért majdnem, mert ahhoz, hogy együtt érezzünk valakivel és a szárnyunk alá akarjuk venni, szükséges lenne a jól kiépített szociális érzékenység, némi empátia és egy dobogó szív. Az én készletem elég hiányos ezek terén.
