|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 10:07 - |
A fák sűrű rengetegében van egy aprócska tisztás, amit rézsútosan világít meg a fák lombja között beszűrődő üde fény. Egy kristálytiszta tó fekszik itt, amelynek valóban gyógyító ereje van. A tó mély ugyan, de medre olyan tiszta, hogy egészen az aljáig lelátni. Ha valaki iszik vízéből, az újra erőre kap, akármennyire fáradt is volt előtte. A sérült embernek elég egyetlen ujját a hűsítő Nellosba mártania, hogy apró sebei begyógyuljanak.
Nellos tünde nyelven liliomot jelent, amely a szikrázó víz felszínén úszó, rózsaszín virágokra utal. |
[43-24] [23-4] [3-1]
A groteszk látvány az időközben rothadásnak induló hús bűzének és valami más furcsa szagnak a keveredése a legtöbb ember gyomrát felkavarja még akkor is, ha előtte tapasztalt már hasonlót. Alys érezte, hogy kicsit émelyeg ezért inkább lova felé fordult és a háta felett átnézve kémlelt körbe. Nyugtalansága átragadhatott Pejre, mert olyan volt mintha száron keresztül feszülnének meg az izmai és sűrűn mozgatta a füleit. Automatikusan elkezdte simogatni az állat széles nyakát, mire az elkezdte bökdösni az orrával. A helyzet ellenére halvány mosoly tűnt fel az arcán. Egy félig elfojtott sóhajjal nézett hátra, ahol Quinlan éppen a leginkább egészben maradt áldozat zsebeit kutatta.
- Az a fiú túl fiatal ahhoz, hogy bármi fontos legyen nála. - jegyezte meg félszemmel megállapítva a körübelüli korát. Jellemző volt a rheyai katonaság felépítésére, hogy csak idősebbeket neveznek ki tisztnek. Ha valaki a húszas éveiben felemelkedik az már nagy szó.
- Valóban: de akármiért voltak itt, kétlem hogy ilyen kevesen jöttek volna. Hidd el nekem, vannak még páran hacsak nem futottak valami más rémség karjaiba. - mondta. Annyira őt nem izgatta a dolog a férfit viszont biztosan. Ha megtalálná őket, talán ki tudná belőlük szedni hogy hogy kerültek ide. Alyst viszont jobban érdekelte, hogy hogyan juthat el úticéljához. Quinlan iránymutatására csak egy bólintással válaszolt. Megigazította a kengyelt, de az a mozdulat amivel nyeregbe akart szállni félbemaradt és ha tehette volna még a füleit is behúzta volna úgy bújt vissza Pej hátának a takarásába. Egy ismerős alak kelt át a közeli bozóton. Ő az. Összeszorított fogakkal figyelte, ahogy egyik kezével a másikat szorítva halkan szitkozódva kelt át a növényeken. Sérült. Biztos volt benne hogy már Quinlan is észrevette a másik férfit Alys mégsem fordult hátra, magyarázat nélkül suhant át a bokrok között, hogy a támadása hátulról érje a férfit. Pillanatoknak tűnt. Hiába perdült meg hogy szembenézzen a nővel, mert az addigra átvágta a térdhajlatait így gyakorlatilag térdre zuhant előtte.
- Te...! - hördült fel, ám a szitokszót amit hozzá akart tenni elnyomta az üvöltése ahogy kiesett a kardja vérző karjából, mivel Alys éppen a sebébe nyomta bele a sajátját. Finomat mozdított csak a pengén, de ez is elég fájdalmat okozott ahhoz, hogy a másik tovább szenvedjen. A bal kezével tőrt rántott, a halálos csapást azonban nem vitte be, mert a szemei megakadtak a behemót nyakában függő medálon.
- A nagy harcosnő, íme leterített! Mire vár? Miért nem öl meg? - gúnyolódott. Alys zöld szemei leplezetlen utálattal meredtek rá vissza.
- Az a medál - mutatott rá a tőrrel - Honnan van? - kérdezte.
- Nocsak igazat mondott...tényleg érdekel. - húzódott állatias mosolyra a szája.
- Ő küldött - szisszent fel Alys - Tudhattam volna! Nem volt semmiféle munka, mi? Melyik hülye adna előbb fizetést, minthogy elvégeztem a feladatot? Át akartál verni! Mit akar tőlem? Szerintem elég világosan fejeztem ki magam: nem akarom látni, nem érdekel mit tesz vagy mit nem. Számomra halott. - villantotta ki a fogait dühében. Amióta évekkel ezelőtt eljött egy szó nélkül csak egyszer próbálta keresni. Mi változott azóta? Végignézett a tehetetlen behemóton. Nyilvánvalóan olyasmivel futott össze, amivel neki magának sem lenne kedve és csak remélhette hogy a zajongás nem vonza ide a valamit. Gyorsnak kell lennem.
- Tudsz bármi olyat mondani nekem, aminek a fejében meggondolom hogy életben hagylak? - puhatólozótt hátha megtud valami konkrétabbat. A válasz azonban mindössze egy nem túl szalonképes megjegyzés volt.
- Sejtettem. - jelentette ki és egyazon mozdulattal állította bele a sebből az arcába a fegyverét. Feldúltan törölte meg a kardot, és miután a medált letépte vissza se nézett a testre. Az hitte a megbízó miatt kell aggódnia, pedig a valódi veszély a megbízó megbízója. Mert le merte volna fogadni hogy bármi miatt keresi az apja az csak bajt hozhatna rá. |
Orromat már messziről megcsapta a friss vér összetéveszthetetlen illata, fémes ízét pedig még szájpadlásomon is érezni véltem. Minden porcikám, de leginkább farkasom tiltakozott az ellen, hogy a kiáltások irányát kövessem... Hiába volt nálam fegyver, hiába voltam felkészülve mindenre ami rám leselkedhetett és hiába ismertem ezt az erdőt jobban, mint tenyerem, hazudtam volna magamnak és mindenki másnak is azzal ha azt mondtam volna az évek nem hagytak bennem semmiféle nyomot. A fenevad, kivel egy testen osztoztam legszívesebben már csak jóllakottan pihent volna a tűz mellett, bagózva a Rengeteg minden gondjára csak azzal a melegséggel törődve ami bundáját fűti.
A lány megjegyzésére fel sem figyeltem, fegyverem szorosan markolva haladtam mindenen át. Jobban lekötött az, hogy a fákat és cserjéket figyeljem és azt, hogy hova lépek; Nem akartam úgy járni mint azok akiknek hörgéseit hallhattuk. A környezet tökéletes volt egy csoszogó számára: a talaj nedves volt úgy is, hogy napok óta nem esett ezen a területen, a növények sűrűje korlátozta a látótávolságot és a fénynek is útjába álltak. Akárki is keveredett ide esélye sem lett volna a félhomályban észrevennie a fenevadat.
Ahogy a szag erősödött úgy tudtam, hogy egyre közelebb érünk. Ennyi év távlatából sem tudtam megszokni a csoszogók pusztítását, felszisszentem mikor egy alacsonyabb bokron átlépve megláttam az első holtestet, valamivel messzebb heverve a többitől. A fiút egyszerűen csak összeroppantották az indák, bordái átszúrták mellkasát, eredetileg kitudja milyen színű ruhája vörös színűre festődött... nem a legszebb látványt nyújtotta; De mégis megnyugodtam: a húszéves forma fiúcska és a messzebb heverő többi test sem nomádhoz tartozott.
Körbetekintettem magunk körül, mert a vér szagával egyértelműen keveredni véltem annak az istenverte teremtménynek szagát is ami ezt tette, de hiába kerestem szemem nem találta sehol a rothadó növényhalmazt. Ha nem tudtam volna milyen alattomos lények is a csoszogók talán azt gondoltam volna, hogy a bendőjét megtöltve tovább állt és nem leselkedik ránk több veszély... De egyszer már alábecsültem a mi lényünk egy társát, Iona utána pedig hetekig ápolhatta a sérüléseim.
Mély levegőt véve léptem előre egyet, de egyből megbántam ezt a tettem és elfintorodtam a szagtól. Óvatosan guggoltam le az összeroppantott fiatal teste mellé, kifordítva ruhájának össze látható zsebét. Parancsokat kerestem, Rheya hosszú út volt innen ahhoz, hogy csak úgy véletlenül katonák keveredjenek ide onnan... Jó kérdést tett fel a lány, de hiába volt jó a kérdés ha a választ nem tudhattam rá.
- Azt hiszem nincs kitől ezt megkérdezni. - mondtam a vállam felett hátratekintve a lányra. - Itt van a közelben az ami ezt csinálta... És hidd el nekem nem szeretnél vele találkozni. - intettem maradásra, hogy fejében meg se forduljon az, hogy közelebb jön. Én tudtam hova lépjek, ő benne nem bíztam volna ebben kapcsolatban. - Fordulj meg, tarts észak-nyugat felé, úgy kitalálsz az erdőből. Ha bármit gyanúsat hallasz fuss el és akkor talán nem jársz úgy, mint ők. Ha pedig minden kötél szakad a lovad jobb csemegének találják majd.
Nem állt szándékomban anélkül elsétálni, hogy megvizsgálom volna mindegyik holtestet és a csoszogót magát is elkapom. Szoktak erre járni felderítőink, ők nem járhattak úgy, mint ez a néhány katona. Hiába segítettem volna a fiatal lányon szívesen, kötelességem volt és arról nem felejtkezhettem el. |
Ahogy ritkult az erdő Alys egyre közelebb érezte magához a várva-várt szabadulást ettől az egésztől. Mintha csak a hangulatával ellentétet próbálna képezni, olyan kellemes idő volt. Pont olyasféle ami jócskán megkönnyítené az útját a lápvidéken, aztán mehetne amerre kedve szottyan. Persze, hogy valakiknek pont ekkor kellett bevégezniük, mintegy hirdetve hogy más idegenek is járnak a rengetegben. Persze, hogy az üvöltésük felért egy kürt hangos szavával és persze, hogy még hozzájuk is elért. Arról nem is beszélve, hogy Quinlan, noha sűrű szitokszavakkal megtoldva távozását, elindult az irányukba. Alysnak előbb lett volna kedve odavetni magát egy medve elé mint visszamenni oda ahonnan éppen eljött végre, de nem látott más lehetőséget. Ha megint eltéved sokkal rosszabbul is járhat, a kijutásra pedig csekély esélye volt egyedül. Pej idegesen toporgott, ám gazdájához képest sehol nem volt, mivel őt a tehetetlen düh kerítette hatalmába. Ahogy összeszorította a fogait és megfeszült az állkapcsa a legkevésbé sem emberi módra fújtatott egyet legszívesebben dacosan hátat fordítva mindennek, mert egyszerre akarta tudni mi és kikkel történt pontosan illetve gyorsan lelépni. Ha esetleg kiderülne, hogy megbízója az egyik nyugodtabb lenne. Másfelől nem éppen akart az ebéd utáni desszert lenni, feltéve persze hogy valami vad terítette le a szerencsétleneket.
- Én általában a halálhörgéssel ellentétes irányt választom, de biztos velem van a baj! - morogta maga elé, kelletlenül maga után rántva Pej szárát hogy utolérje Quinlant. A kardját nem engedve lejebb követte a férfit. Szótlanul ballagott mögötte, nem kívánván felhívni magára a figyelmet.
Zűrzavaros állapotok fogadták őket a helyszínen. A zölden burjánzó hajtásokat vörösre festette az előttük heverő áldozatok vére. A szag szinte elviselhetetlen volt, Alys orrát megcsapta valami rothadó növénybűz is. Nem merészkedett közelebb akkor sem, ha nomád viszont igen, mert valahogy fenyegetően hajoltak össze a fák. Ekkora távolságból is meg tudta állapítani hogy a megbízója nincs köztük. Azt állította hogy többször járt erre, lehet hogy tényleg nem hazudott vagy most ő is itt feküdne kicsavartan, megcsonkítva.
- Ezek rheyai katonák...mit keresnek itt? - suttogta el a kérdést, amit legszívesebben úgy tett volna fel hogy: Mivel haragították magukra a nomádok vagy akár a tündék őket annyira hogy idemerészkednek? Válaszai ugyan nem voltak és arra sem apellálhatott nagyon, hogy Quinlan világosítja fel. Úgy tűnt mással van elfoglalva a férfi. |
Az égre tekintve eszméltem rá milyen hamar is járta be aznap a Nap a pofátlanul tiszta eget, ami csak azt hirdette hamarost milyen kellemetlen idő is vár ránk. Néhány órát kellett volna csak rostokolnom a fák alatt, hogy teljes sötétség köszöntsön be, és bármennyire is voltam biztos képességeimmel jó magam sem szívesen tanyáztam az éjszaka kellős közepén az erdő mélyében, amikor a világ összes ártó lénye felébred, nappali pihenésüktől új előre kapva... De jól tudtam, hogy az alatt néhány óra alatt bőven visszaérhetek a táborba és még akár napsütésben is jelenthetek legidősebb Rochwadornak.
Arcomra ugyan nem ült ki, de örültem annak, hogy Alys nem válaszolt kérdésemre. Valóban nem érdekelt milyen meséket is terjesztettek rólunk, amíg tudtam minden egyes szó ami elhagyja azoknak a sokat látott embereknek a száját csak elméjük szüleménye lehet; Igaz ugyan, hogyha csak barbárok voltunk a távoli népség szemében, akik teliholdanként csecsemőket áldoznak a becstelen isteneik tiszteletére, majd a feláldozott kisgyermek vérét isszák (eme történetet személyesen is volt szerencsém hallani)... addig nem kimondottan volt okom aggódni fennmaradásunkért, addig biztonságban voltunk, míg ilyen hazug meséket szőttek a saját kölykeik riogatására. Az ismeretlen mindig is riasztotta az embert, amitől pedig félt, mert nem ismerte eléggé azt nem háborgatta.
Gondolataimba mélyedve, az erdő zajait hallgatva lépegettem előre, míg átmeneti társam újfent meg nem törte a természet dalát saját asszonyainkéra emlékeztető hangjával. Ha nem beszélt volna ennyit és nem kérdezett volna a népemről könnyedén gondolhattam volna azt, hogy esetleg egy más törzstől kóborolt el... De idővel bebizonyította, hogy tévedtem. Köze sem volt hozzánk.
Kérdése hallatán mély levegőt vettem és körbepillantottam magunk körül. Az erdő már ritkult és választ is adtam volna neki, de az én fülemet már akkor megcsapta a távoli harc hangja... Harc? Ott már akkor, mikor az első üvöltést meghallottam nem harcolhatott senki, a halálhörgések olyanoktól származtak akik már rég elvesztették az ütközetet. Nem lehettek nomádok a támadók: Aki a mi pengék által halt annak nem volt ideje az kiáltozásra, nem volt senki sem olyan bolond, hogy megengedje nekik hogy hangjukkal zavarják fel az erdő békéjét.
Lábamat megvetettem a talajon, baltám markolatára szorítva tenyerem fordultam meg, hogy a mögöttem kullogó lányra tekintsek. Épp csendre akartam inteni, mikor megszólalt, kardjával kezében megállapítva az egyértelműt. Szemeimet összehúzva mordultam rá, ahogy az erdő felé fordítottam a tekintetem. Muszáj lett volna utánajárnom a hangoknak, hogy ki volt ott és miért: csoszogó, fadémon, striga, bruksza...? A Rengetegben élő rémek listája túl hosszú volt ahhoz, hogy felsorolhattam volna és kitalálhattam épp melyiknek támadt kedve vért ontani. Csak remélni tudtam, hogy a megtámadott fél nem a testvéreim voltak, épp elég jó embert vesztettünk a legutóbbi portyán.
- Biztos hogy egy rohadt, redvás csoszogó lesz... - mordultam fel mérgesen, minden lépéssel egyre inkább megutálva a járőrfeladatot. Gondolkodás nélkül indultam el abba az irányba, ahol néhány pillanattal ezelőtt valaki még haláltusáját vívta. Igaz hogy a lányt kísértem, de a kötelességem sokkal fontosabb volt, mint egy idegen behatoló kísérgetése. Intettem neki követésre kérve, hisz amerre én mentem onnan is kikerülhetett az erdőből... hacsak nem szállt inába a bátorsága és nem haladt tovább a maga útján nem zavart az, ha valaki nyomomban kullog karddal felszerelkezve. |
|
Akkor is feltűnt volna neki, hogy Quinlan rossz néven vette a megjegyzését a nomádokról szóló mesékről ha nem szólal fel. Szinte látta ahogy összerándul a szája, farkasmódra kivillantja a fogait és még morog is egyet. A pillantása mellé nem volt nehéz ezt elképzelnie. Azt viszont koránt sem fogta fel olyan könnyen mi zavarta a férfit annyira, hiszen mindenről és mindenkiről keringtek történetek és Alys szerint ez nem mindig jelentett rosszat. Nem szerette az egyoldalú megítélést, őt az érem mindkét oldala egyformán érdekelte.
- Tudod... - kezdett bele, de Quinlan gyorsan a tudtára adta hogy inkább nem kíváncsi az önjelölt mesélőkre sem arra hogy mit is mondtak pontosan. Elnyomott magában egy sóhajt. Pont ahogy az előbb képzeletében megjelent a harcias viselkedés. Úgy döntött nem firtatja a dolgot nyilvánvalóan olyan pontra tapintott ami kényes. Valamint nincs hozzá közöm. Jobban tenném ha kitalálnám merre induljak tovább, mert kétlem hogy türelmesen megvárja majd amíg kegyeskedek némi tépelődés után lelépni. Pej mintha megérezte volna hogy őrlödik megbökdöste a vállát. Vagy csak répát akar, buta voltam adni neki most állandóan azt keresi. Alsó ajkába harapva baktatott tovább a férfi után és a beszéd közben az erdő egy világosabb szakaszára értek, ami ékesen jelezte hogy közel már az úti cél.
- Nem, nem olyan jó hely. Inkább olyasféle ahol ez a fogalom legfeljebb a rossz hiánya, de sokszor az sem. - értett egyet. Évek óta egyedül élt nem kellett neki felsorolni miért igaz ez az állítás. Azonban pont azért lehetett most itt, mert valamiféle piciny jóság mégiscsak létezett és ezt nem felejtette el. A távozását sürgető megjegyzésre elsőnek egy csípős visszavágás tolakodott a nyelvére, ám kivételesen visszaszívta. Kötekedett eleget, nem annak volt itt az ideje.
- Értem. - felelte szűkszavúan. Ilyen lehetőségek mellett valószínűleg kénytelen lesz megkockáztatni a lápot. A biztonság kedvéért még nem tért volna vissza Taranisba, mivel nem tudhatta hogy lerázott megbízója esetleg nem az a fajta-e, aki a nyomába ered bosszúszomjasan. Elvégre a pénzt eltette, a munkát pedig nem végezte el és csak remélhette hogy a furcsa alak elveszett a rengetegben. Ha mégis követné a lápon majd elveszíti a nyomát.
- Nemsokára odaérünk, ugye? - kérdezte. Úgy számolgatta hogy azon a kis szakaszon, amelyen átszelni készülte az ingoványt még sötétedés előtt átérhet. A rengeteg nem lopta magát a szívébe így se, pedig nem is sejtette mennyi veszélye kerülte el. Valakit vagy inkább valakiket viszont nem fogadták ma kegyeikbe az istenek és hangos üvöltéssel zavarták fel az erdő csendjét és bár messziről jöttek a rémes zajok Alys ösztönből torpant meg azon nyomban és rántotta elő a kardját valamint gyorsan körbetekintett.
- Úgy hallom horogra akadtak páran. - közölte az egyértelműt, zöld szemeivel a sűrűt pásztázva. Milyen forgalmas hely lett ez! Habár az jobban foglalkoztatta hogy Quinlan végig elkíséri-e vagy a hang forrása fontosabb neki. Nem hitte hogy egyedül kitalál Pejre pedig biztosan nem bízza a dolgot. Az üvöltések lassan elhaltak és újra némaság borult a tájra. |
A felderítők általában alapos munkát végeztek, éberen figyelték az erdőt és környékét, de úgy látszott az ő tekintetük sem ért el mindenhova. Nellos tava nem feküdt olyan mélyen a Rengetegben mint az ember gondolná, csak eljutni volt oda nehézkes. Nem is értettem hogy juthatott el a fiatal lány lovával együtt a tóig a teljesen ismeretlen vidéken. Hiú mód azt feltételeztem, hogy ilyen esetek nem történhetnek meg; Úgy gondoltam, hogy a táborunk közelébe képtelenség hogy a külvilágból érkező ember, vagy akár tünde elkeveredjen, hisz nem egy dolog szabott gátat a biztonságos átutazásnak... A törzsem, a fák démonai és még a tündék is, akik foggal-körömmel ragaszkodtak sajátjukhoz, mint mi. Nem voltak jobbak nálunk, hiába próbáltak többnek tűnni annál, mint amik; egy csapat a kihalást félő szottyos vénség, akik világfájdalommal az arcukon panaszkodnak a világ romlottságáról kérdezés nélkül.
Megvető pillantást vetettem a lányra mikor szóra nyitotta a száját. Pillantásom ugyan nem rá, hanem a többi emberre vonatkozott, mégsem biztosítottam erről. Nem volt újdonság, hogy mi voltunk azok akikkel egymást riogatták, akikkel gyerekeiket riogatták. Soha nem zavart véleményük, hisz csak az egészséges félelem volt az ami távol tartotta őket tőlünk, amiért nem toporogtak a tábor bejáratában vasvillákkal... De tanulságos leckéiknek akár a civilizáltnak csúfolt embertársaik ocsmány tetteik is lehettek volna, mert amit ők műveltek egymás háta mögött attól a hányinger kerülgetett. Én magam sem szívleltem a törzs néhány tagját, de attól egyiknek sem kellett félnie, hogy megjátszom a jó barátot előtte. Őt magát, Alyst nem vetettem meg csak azért, mert nem adott okot arra még hogy úgy kezeljem, mint társait. A meglepettség erősebb volt benne, hisz volt mersze beszélni és még vellenkezni is velem... Más félelmében megpróbálkozott volna inkább az értelmetlen harccal, mint hogy vakon megbízzon egy nomád segítségében.
- Kik meséltek és mit? - futott ki a számon a kérdés, ahogy felső ajkam felrántva fogaimat mutattam a lánynak, hangomnak egy pillanatra megengedve hogy érzelmekkel telitődjön. Felháborított a gondolat hogy valaki, aki mit sem tud népemről meséket sző a rheyai kisasszonyok szórakoztatására. Nem emlékeztem olyan esetre, hogy egy idegennek esélye lett volna feljegyzéseket tennie rólunk, mint valami állatról amit a természetben megfigyel. - Inkább ne is válaszolj, nem akarom hallani.
Az égre emeltem a tekintetem, a lombok között feltekintve a Napra ami haloványan sütött át a levelek sűrűjén. Jó irányba tartottunk és már nem járhattunk akkor messze onnan, ahol majd fájdalmas búcsút kellett hogy vegyünk.
Szemöldökömet ráncolva tekintettem vállam felett hátra rá mikor meghallottam érvelését. Úgy éreztem egy hosszas vita születhetett volna abból, ha bármi olyat válaszolok amibe beleköthet. - A világ nem olyan jó hely hogy mindenkit a jószándék hajtson. - mondtam, de hamar témát is váltottam, egy mindkettőnk számára kényelmesebbre. - Ahova pedig érkezünk... Onnan ha minden igaz gond nélkül tovalovagolhatsz Taranis vagy a lápvidék felé. Amerre jónak esik, csak el innen. |
 Őszintén szólva nem számított rá hogy helybenhagyja az életbölcsességet, amivel a férfi veszélyről alkotott megjegyzésére reagált. Nem mintha szakértő lenne a nomád kultúrával és társadalommal kapcsolatban, ám annyit még ő is tudott hogy hiába a harcos hölgyek bizony az asszonyoknak nem sok beleszólásuk van...akármibe. Ezért nem gondolta volna hogy ha csak egyszer is de igazat ad neki főleg a belépője után. Emiatt pedig kivételesen nem kötött bele a másik témára adott válaszába, egy bólintás jelezte csupán, hogy hallotta amit mondott és mivel eközben mellé ért láthatta is a reakcióját.
- Talán el sem hinnéd mennyire foglalkoztatják a többi embert a nomádok. Akármerre jártam rólatok pusmogtak és megfigyeltem valamit: egymást riogatják veletek, mintha olyan szörnyek lennétek akiket mindössze a vérszomj hajt. Azok, akik többet láttak a világból viszont már árnyaltabb képet festettek az életetekről. Meséltek hagyományokról, szokásról. - foglalta össze a gondolatait. Alys meg volt róla győződve hogy azok az urak és lovagok, akik büszkén hangoztatták felsőbbrendűségüket közel sem olyanok általában mint a legendákban. Dolgozott ő nemeseknek is már, sokan talán álmukban sem gondolták volna hányan marakodtak egymással a főurak, milyen ádázul tudják gyűlölni akár saját rokonaikat is. Persze, nekem ezt nem kell elmagyarázni. A vérségi kapcsolat nem garantálja a szeretetet. Azoban micsoda furcsa fintora a sorsnak, hogy ahol egy állítólag tisztességnek örvendő férfi rögtön a fejét követelné, ott egy nomád segít neki és nem úgy beszél hozzá mintha a legutolsó szemétdarab lenne, sőt. Az ilyesmiktől majdnem visszanyerte a hitét. Majdnem. Hiszen minden szabadság ellenére nem így képzelte az életét de hát...nő volt, ugyan kinek kellene a szolgálata mint rendes katona? Testőr? Lovag? Egyre nevetségesebb felvetések, ha majd a nap nyugaton kel és keleten nyugszik esetleg.
Pej szárát szorítva igyekezett lépést tartani a férfivel, ám nem kimondottan útnak használható vonalban vágtak át a rengetegen, így nem volt könnyű dolga. Hosszabb beszédét követően Quinlan azt a kérdést tette fel, amire számított. Épp csak a válaszban nem volt biztos eddig.
- Soha nem volt házam. Sem olyan akivel igazi otthonban éljek. Honnan kéne tudnom milyen érzés lehet, mik lennének a félelmeim? Abban hiszek, hogy aki rossz helyen van még nem biztos hogy rosszat akar és ezt az elvet próbálnám követni. Vannak egyértelműen veszélyes helyzetek ezt nem tagadom, de ha lehet mérlegelnék és követném a megérzéseimet. - felelte. |
Mindig kimondtam azt amit gondoltam, ráadásul képes volt azt úgy köríteni, hogy szavaimmal a legkevesebb embert sértsem meg... De mindezt szerettem a lehető legrövidebbre fogni, mintha csak az életemből venne el a sok beszéd - de rengetegszer éreztem úgy, hogy ez népünk természetének velejárója, ritkán akadt olyan ember aki jobb lett volna ékesszólásban, mint harcban. Néha ezért is csodálkoztam el Salina természetén aki nem félt hangot adni minden gondolatának; Kiskorában nem lehetett vele két lépést se megtenni anélkül hogy ne hangoztatta volna milyen szépek a fák, hogy milyen hideg avagy meleg van, hogy fáj a lába, hogy éhes... és természetesen elvárta, hogy minden egyes kis gondolatfoszlányához én is hozzáfűzzek valamit. Sokszor véltem felfedezni közte és az anyja közti hasonlóságot (Iona is hasonlóan cserfes és makacs volt) még úgy is hogy nem volt esélyük megismerniük egymást. Akkor viszont nem csak életem két legfontosabb személye között, hanem az Alysanne névre hallgató fiatal lány és lányom közt is párhuzamot tudtam vonni. Neki se állt be a szája.
- Való igaz. - helyeseltem bólintva egyet megállapítására, miszerint az egész világban csak veszély leselkedik ránk. Igazat adtam neki mert ha egy valamit megtanultam az az hogy nem éri meg asszonyokkal kötekedni, mert mindig fogást találnak az emberen.
Kifújtam az addig benntartott levegőmet amikor újból belekötött szavamba. Fejemet oldalra billentve tekintettem vállam felett rá. Igaz nem szúrt hátba amiért valamivel többre tartottam, de mégis bölcsebb lett volna számára ha egyszerűen csak hallgat ahelyett, hogy kötekedik.
- Szerencse. - erősítettem meg nem adva szavamból. - Szerencséd van neked, mert én jöttem erre és nem más aki gondolkozás nélkül a fejedbe állít egy baltát. Szerencsém van nekem, mert te jöttél erre és nem más, aki kihasználva figyelmetlenségem fémet ékel bordáim közé. - magyaráztam várva arra hogy mellém érve láthassam mit tesz. Jobb volt félni, mint megijedni.
- Quinlan. - mondtam meg neki nevem, de szinte egyből, pillanatnyi szünetet sem hagyva folytatta mondókáját. Ajkaimról egy sóhaj gördült le. Nem hittem, hogy gondolatmenetét akár ez a gesztusom is képes lett volna megszakítani. Egyetlen dolog vigasztalt: a tudat, hogy valószínűleg többet nem látom a Rengetegben. Valóban pusztán szerencséje volt azzal, hogy Garaf engem és nem a közelben valami éktelenül ocsmány viccen röhögő öccseit küldte járőrözni, mert akkor esélye sem lett volna úgy éreznie, hogy rá kell cáfolnia minden szavamra.
Átléptem egy nagyobb rönkön, kezemmel elhajtottam utamból a cserjék ágait ahogy nyugat felé vágtam át az erdőt, gondosan kerülve a veszélyesebb területeket; Szemem sarkából nem felejtve el az engem követő lányt figyelni.
- Tegyük fel, hogy ez az erdő a mi házunk. Te mit tennél, ha a házadban egy idegent látnál felébredve? - kérdeztem szemöldököm felvonva, tuva a választ. Biztos nem mutatná meg neki a kijáratot mint te, Quin. |
Átkozhatta volna magát, hogy hagyta ennek a furcsa tónak hogy elbűvölje és kizárja egy kicsit miatta a világot, de igazság szerint mindegy volt merre megy és mit tesz, mert nem figyelhet mindig mindenre. Arról nem is szólva, hogy egész Aglanirban nem tudott volna egy lépést se tenni anélkül, hogy valaki földjére ne "tolakodjon". Megszokta már, hogy udvariatlanok vele, az volt a legkevesebb. Ő maga igyekezett bűnbánón viselkedni, az többnyire csak az előbb említett magatartással járt és legalább a felkoncolást megúszhatta. Ettől függetlenül a fenenagy büszkeségét ugyanennyi alkalommal nehezen tette félre és a létező összes türelmét bevetette a cél érdekében. Be kell látnom, hogy azzal az idétlen becenévvel kivívtam magam ellen a csipkelődést ... de semmi gond, inkább nézzen féleszűnek, ha cserébe az egész fejem tárolhatja azt a bizonyost, ami néha ilyen butaságok kimondására késztet.
Az idegen eközben elég közel jött hozzá és bár kissé feszélyezte a dolog nem kapta el a tekintetét. A mondandójába sem szólt bele, pedig azt megszakította a férfi azzal, hogy a baltája segítségével demonstrálja...mit is? Egy tölgyfára mutatott vele, abban azonban akárhogy is próbálta nem tudott volna veszélyeset felfedezni vagy csak nem éretette az utalást valami másra. Szók szóbeszéd kering erről az erdőről ... lehet hogy igazak? Mindenesetre feljegyezte magában, hogy ilyesmire is figyeljen legközelebb, habár eddig sem szokott óvatlan lenni ismeretlen helyen. Többnyire.
- Az embernek a saját ajtaján sem kell kilépnie ahhoz, hogy veszélyben legyen. - felelte végül. Közhelyes, de úgy vélte ez így igaz. Mennyivel lenne nagyobb biztonságban máshol? Vajon nem lenne ugyanennyi ellensége? Nem volt biztos a válaszokban abban ellenben igen, hogy nem várná ölbetett kézzel, hogy elmúljanak felette az évek. Kíváncsi lett volna a másiknak miért vagy kiért volt ennyire fontos, hogy ne hatoljon be senki a földjükre. Ezen való mélázását követően nem kicsit hökkent meg, amikor felajánlotta neki, hogy visszavezeti az útra.
- Szerencse? - muszáj volt visszakérdeznie - Ha szerencsés lennék akkor vagy nem futunk össze vagy nem itt és nem így. Mindkettőnknek nyugodtabb lenne, hiszen én nem gondolnék arra hogy mi van ha egyenesen a vesztembe vezetnél te pedig nem azzal a tudattal fordultál volna meg, hogy esetleg hátbaszúrhatlak vagy hasonló. - mondta. Ő maga egy kezén megszámolta volna hányan vannak, akikről ez a feltételezése fel sem merülne benne. Mindezek ellenére egyéb szó nélkül fogta kantárszáron Pejt és kezdte maga után húzni pár lépés távról követve a férfit.
- Ne haragudj ... ömm hogy is hívnak? - szólalt meg rögtön fél mondat után elbizonytalanodva, mivel nem tudta hogy mi a másik neve. Nem sértődött meg azon sem, ha nem akarta elárulni. A választól függetlenül folytatta:
- Érteni értem, bár átérezni nem tudom. Tulajdonképpen senkit sem bántok azzal, hogy erre vetődtem. Persze, nem tartozom ide, ez a ti földetek. Mindössze magamban hordozom a lehetőséget, hogy ártani akarok és ezért nem tűrhettek meg. Én sem bíznám a véletlenre ha lenne olyan, akit védenem kéne. - zárta le a monológját. Néha azért vágyott arra, hogy legyen számára is ilyen. Thorunn és Sigurd kedvesek voltak hozzá és nem vártak semmit, nem vájkáltak az életében és hiába látogatott hozzájuk ritkán mindig ugyanúgy fogadták. Ám ők egy család voltak és Alys nem hitte, hogy annak ő is része. |
A lány - mert hogy nem tűnt huszonegy-két évnél idősebbnek - meglepően nyugodtan viselkedett. Nem tett egy hirtelen mozdulatot sem, nem kockáztatta meg a támadást, sőt tartásán is engedett amit nem tartottam egy bölcs döntésnek, elvégre nem tudhatta mennyire is elnéző az aki vele szemben áll. Velem azonban megfogta az istenei lábát; Nem volt ínyemre a nőkkel való viaskodás - hiába ismertem nem egy kiváló harcost a gyengébbik nem tagjai közül, mégsem véletlenül nyerték el a gyengébbik jelzőt.
Bemutatkozására nem szántam túl sok figyelmet, épp csak annyit, hogy neve elejét megjegyezzem. Baltám vállamra visszavetve tettem irányába néhány lépést, szemem sarkából jószágára pillantva.
- Paci? - kérdeztem vissza megrántva a szemöldököm, ahogy a megnevezett állatra emeltem tekintetem, a szóhasználatból kiindulva egy pillanatra komolyan elgondolkozva azon, hogy hány esztendős is lehet a velem szemben álló lány. - Legközelebb inkább az utat figyeld és ne a bolond állatodra hallgass. - horkantottam megállva körülbelül két lépés távolságra tőle, szemöldökeim ráncolva meredve bele szembogarába. Elhittem neki, hogy csak véletlenül keveredett ide, hogy ahogy ő mondta lova hozta miközben valami megbízó elől menekült... Könnyebb dolgom lett volna ha kérdezés nélkül levágom és Garafak azt jelentenem, hogy ellenséges szándékai voltak; Vagy akár az is kevesebb gondot okozott volna ha hagyom neki, hogy egyedül vágjon neki a rengetegnek útközben pedig valami rémség levadássza. De sajnos nem vallott volna rám egyik sem. Volt lelkiismeretem amivel mindennap el kellett számolnom. Nem akartam még egyszer meglátni errefelé, saját szememmel akartam meggyőződni arról hogy elhagyja az erdőt és még idétlen lova sem hozza ide vissza többet. Bezzeg a mi lovaink tudják meddig mehetnek és hová.
- Veszélyes hely ez és mi... - utaltam törzsemre - ...csak egy vagyunk a veszélyei közül. Lehet épp a mögött a fa mögött lapul az ami majd megzabál téged is meg a lovad is ha nem figyelsz. - a vállamról leemelt baltámmal intettem az egyik vastag törzsű tölgyfa felé, pont úgy riogatva a lányt ahogy Salinát is tenni szoktam még kislányként. Nem hiába tettem így. El akartam ijeszteni a rengetegtől, hogy soha többet ne tegye be ide a lábát, a saját és a mi érdekünkben is. - Ha még egyszer erre a szakaszra keveredsz lehet nem lesz akkora szerencséd mint most, velem.
Hátraléptem, és hátat fordítottam Alysannenek remélve, hogy van benne annyi becsület, hogy nem szúr hátba míg nem látom. - Kövess, visszavezetlek az útra. Kétlem, hogy a pacid tudná hova vigyen. |
A kellemetlenül szorongató érzés vajmi keveset csökkent benne a fák közül kilépő férfi láttán. Magas volt és jó eséllyel beletartozott volna a legijesztőbb emberek közé, akikkel eddig találkozott, viszont a felemelt kezei azt sejtették hogy nem az a célja, hogy nekiessen a fiatal nőnek. Alys számos nála veszélyesebb harcossal találkozott az évek alatt, de mindig volt benne egy egészséges félelem. Bátor volt nem pedig botor ahhoz, hogy mindenkivel párbajt provokáljon, ilyesfajta felesleges feltűnésre amúgy sem vágyott. Az ezekhez hasonló elhagyatott helyek pedig nem kifejezetten feleltek meg számára, mint az utolsó dolog, amit ezek életben lát. Lazított a testtartásán és elengedte a kardját, bár nem vitte tőle messze a kezét. Felfordított tenyérrel és egy finom mosollyal lépett arrébb lovától.
- A nevem Alysanne. Nem szándékoztam illetéktelenül a földetekre lépni - kezdett bele igyekezve mielőbb tisztázni, hogy nem akar bajt, sem magának sem a nyilvánvalón nomád idegennek avagy a népének - Ez a paci kalandozott le az útról és mivel egy kétes megbízót próbálok lerázni hagytam neki. - kente az egészet szegény Pejre, aki mintha megérezte volna hogy ő került szóba, egy jókora adag fűcsomót rágcsálva feléjük fordult és két falat között felhorkantott. Pár órája még a marcona zsoldosbérenc volt a legnagyobb gondja, de igaz volt a mondás, hogy cseberből vederbe. Csak azt remélte, hogy ez a veder hű marad a vedrek szokásához. Megint hülyeségek járnak a fejemben, túl sokat voltam Bubuval neki vannak ilyen okfejtései. Sigurd igazán leszokhatna arról hogy velem bébiszittelje az égetnivaló fiacskáját... Á, kit áltatok a kölyök túl édes a kis szőke fonatával és a rókavogyorával. A jobbik formáját próbálta hozni, ám ominózus jobbik formáját törpök között vette fel, ezért nemcsak túl őszintén bevallotta mit keres itt, hanem képes volt az a szót hasznáni hogy "paci".
- Remélem ennyivel nem húztam még ki a gyufát. Távol áll tőlem, hogy tiszteletlen legyek és rosszat sem akarok. - tört ki belőle. Alapvetően beszédes természete nem hagyta, hogy csendben maradjon. |
Nellos tava irányába vitt a lábam, két okból kifolyólag is; Egyszer mint a törzs tiszteletbeli tagja teljesítenem kellett kötelességeim. Rochwador vezérünk megkért arra, hogy járjam körbe a tó környékét és jelentsem ha bármi gyanúsat fedeznék fel, míg a köröket rovom. Úgy tűnt egyre több hegyesfülű vagy egyszerű kalandvágyó fordult meg arra, el-el feledkezve népünk határairól. Olyan földre léptek ahova nem kellett volna, rengeteg vérontást előidézve... Erősen kételkedtem abban, hogy táborunk megfelelő helyen áll, én minden bizonnyal nem költöztettem volna egy egész kolóniát ilyen közel a a tündék büszke népéhez - de eddig úgy látszott kifizetődő volt ez a merészség. Vezérünk nem túl nagy kihívását jelentő feladatot bízott rám akkor, mikor nyakamba sózta az egyszerű felderítést. Nem is értettem miért nem egy fiatalabb és tapasztalatlanabb harcost bízott meg vele... de bármennyire is tudtam volna kötekedni a döntéssel - hisz nekem máshol sokkal több hasznomat látta volna, mint hogy a fák alatt járjam le lábam -, engedelmeskedtem a parancsnak, hisz az nemzetségfőnktől származott annyi pedig volt bennem, hogy engedelmeskedjek neki.
A másik kötelességemet azonban már nem mint a Belső Kör tagja kellett, hogy teljesítsem... Sokkal inkább mint egy cserfes kamaszlány túlságosan is sokat megengedő apja, aki lánya minden kérésére ugrik. Salina kért meg arra hogy a tó környékén növő gyógynövényből vigyek neki egy maréknyit. Nem kérdeztem arra rá miért volt neki szüksége arra a cifra nevű növényre de volt egy olyan megérzésem, hogy a női bajaira kellett; Az azzal kapcsolatos beszélgetést számomra pedig egyszer egy életben bőven sok is volt.
Baltám élét vállamon támasztva határozott lépésekkel vágtam át az avaron és sűrű aljnövényzeten, minden bizonnyal lépéseimmel nagy zajt csapva magam körül. A hang nélküli haladást egyszerűen nem az én fajtámnak találták ki és nem is akartam titkolni senki elől jelenlétem. Sőt ha volt bárki is a fák alatt akkor akartam hogy tudja nincs egyedül. Ámbár nem gondoltam volna, hogy bárki járta volna az erdőt rajtam kívül, mert hacsak az illető nem álcázta magát fának már rég észrevettem volna.
Már láttam azt ahol a fák lombjai ritkulni kezdtek, így hát gyorsítottam lépéseimen, hogy minél hamarabb a tóhoz érjek. Néhány lépés után, még a fák takarásában is kiszúrtam, hogy valaki áll a tómeder mellett egy ló társaságában. Utóbbi szaga teljesen elnyomta az esetleges idegenét, de ekkora távolságból nézve még akár törzsemből is lehetett az illető. A hívatlan behatoló lehetőségére azonban markomba zártam a baltám nyelét és csak úgy léptem ki a biztonságot adó fák árnyékából szabad kezemet védekezően megemelve.
De nem támadt rám semmi, nem süvített el nyílvessző a fejem mellett... Csak egy idegen nő állt velem szembe, nem egy tünde asszony hanem mindegy bizonnyal csak egy utazó. Se ábrázata, se szaga nem volt számomra ismerős, habár viselete nagyon is emlékeztetett a mi harcos asszonyainkéra.
- Ki vagy? - kérdeztem szemöldökeim ráncolva, ahogy hunyorogva tekintettem először lova málhájára. Nem tettem le fegyverem, hanem még szorosabba szorítottam ahogy néhány bizalmatlan lépést téve alaposabban szemügyre vettem a nőt. Ok nélkül ugyan nem állt szándékomban rátámadni - nem volt ínyemre az értelmetlen vérontás -, azonban az elővigyázatosság az nem ártott meg soha. - Ez a népem földje, mit csinál egy magadfajta itt? - tettem fel második kérdésem is, egyik szemöldököm hetykén megrántva. Nem engedtem tartásomon főleg nem akkor, mikor tekintetem kardjának markolatát szorongató kezére csúszott. Akkor még a belsőmben lakozó farkas is megfeszült, várván mi lesz a nő következő lépése, elmémben minden lehetőséget végigfuttatva; De mégiscsak legjobban annak örültem volna, ha nem kell a délután folyamán baltám élét újból letisztogatni. |
Sohasem látott még hasonló tavat, ezért ámulattal tanulmányozta a kristálytiszta vizet, amit finom hullámok kavartak fel, ahogy egyetlen, csendes társa mohón kortyolta azt. A hatalmas, sötétpej herélt nem zavartatta magát és nem sokkal később arrébb lépdelt a parton gubbasztó Alysra fél pillantást sem vesztegetve. A fiatal nő kezei a combján pihentek és zöld szemei a mélységet kutatták. Volt valami egészen szokatlanul hívogató benne. Nem találta véletlennek, hogy éppen erre hozta le az útról a ló. Persze vizet kerestek, de ő nem ilyet készült felfedezni a rengetegben. Bár majdnem mindegy volt, egyetlen vágy jó pár napja az volt, hogy mielőbb meglépjen furcsa megbízója elől. Nem mintha nem szorult volna rá a pénzre, az mindig jól jött, viszont a fejéhez még annál is jobban ragaszkodott. Utóbbi azért lehetett ma is a nyakán, mert nem félt kihátrálni a túlontúl, már ostobán veszélyes ügyletekből. Napokkal ezelőtt elindultak és a behemót ember azóta se tisztázta, hogy mit vár pontosan, amiből Alys arra a következtetésre jutott, hogy jobban teszi ha hátraarcot csinál. Amennyire tudta az is benne lehetett a pakliban, hogy elzsuppolja valami messzi helyre és eladja rabszolgának. Mennyivel jobban járt ezzel a kis tisztással! Kulccsal a kezében felállt és lova mellé érve, némi lábujjhegyen táncolás mellett - ha az istenek lesújtottak volna rá, akkor sem hagyta volna abba a mocorgást a ló - eltette azt a nyeregtáskába, nem kevés szitokszóval körítve a mutatványt. Nem értette mitől élénkült fel így Pej. Egyszerű, de nagyszerű nevű lova - azon elv mentén, hogy lovat nem nevez el rendesen, mert még a végén sajnálnia kell, ha kidől alóla - a legnagyobb jóindulattal sem volt energikusnak nevezhető, egyedül akkor látszott benne valami tűz, amikor ellenfélbe botlottak.
- Mivan veled, hmm? - csóválta a fejét. Alaposan megvizslatta, de nem talált semmit, ami magyarázatul szolgálhatott volna, az eddig levert hátas megtáltosodására. Egy vállvonás kíséretében felszállni készült, de félig emelte csak magát, hogy felpattanjon a nyeregbe, ám ugyanazzal a lendülettel toppant a földön, megfordulva az erdőt kémlelte, mert a hang amit hallott biztosan nem tőlük származott. Az ökle rászorult kardja markolatára, meggyőződve arról, hogy nincs egyedül. |
 Nem bíztam az idegenben, ami nem meglepő, hiszen voltaképpen senkiben nem bízom; Néha még magamban sem. Azt zonban nem bírtam megállni, hogy villanó kék szemeimmel ne fitogtassam az erőfölényemet, és nagyságomat; Több voltam, mint egy átlagos ember, és több, mint ami Ő valaha is lesz.
Elégedettséggel töltött el, ahogy láttam a mosolyát az arcára fagyni. Kézfejem büszkén kulcsolódott rá a baltám szárára, miközben állam peckesen a magasba lendült. Talán mellkasom is magabiztosabban dülledt ki a szokásosnál pedig nem voltam biztos abban, hogy riadalmat tudtam gyújtani a városi ficsúr szívében. Ha feltartott kezekkel, sikítva szaladt volna tova, jobban érezném magam.
Aztán Gildas arcán ismét kiszélesedett a mosoly, én pedig értetlenül vontam fel a szemöldökömet, de szólni nem voltam hajlandó; Törzsünk szabályai szerint már így is messzebb mentem a kelleténél, nem akartam kísérteni a sorsot azzal, hogy éles szóval tovább kérkedek farkas véremmel.
- Valóban nem? – kérdeztem hetykén, amikor arról ejtett szót, hogy őlovagsága nem városi uracska, de aztán inkább megráztam a fejem. – Tudod mit, inkább ne felelj – puszta megjelenése is csalódás volt. A népek valódi hősregéket költöttek a férfi köré, de ami előttem állt, kicsit sem hasonlított rá. Nyeglébb, és piperkőcebb volt azoknál a taknyosoknál, akiket szórakozásból faragok meg a fejszémmel.
Farkas módra, világosan jelöltem ki a területünket, amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy itt éppen olyan senki, mint a magányos erdőkerülők, akik időnként a csapdáinkba tévednek. Kételkedtem abban, hogy tiszta választ kapok azt illetően, hogy éppen a mi erdőnket választotta szórakozása színteréül, és igazam volt. Szavai üres fennköltséggel voltak tele; Hiába bizonygatta, hogy csak a kaland reménye hozta erre, nem hittem neki. Bizonyára királya küldte kémkedni, elmélkedtem. Le kellene vágnom a fejét, és elvinni Garafnak ajándék gyanánt…. Talán jobban értékelné, mint az utolsót, kergették egymást a fejemben az ideák, de addigra a lovag már magához szólította a lovát, és felkészült a búcsúra. Hosszú, szaggatott sóhaj szakadt fel a mellkasomból, hiszen tudtam, hogy csúnyán meg fogom még bánni a döntésemet.
- Csak tűnj el, és ne gyere vissza! – forgattam meg a szemeimet. Nem vesztegettem az időmet a búcsúzásra; Vállamra kaptam a fejszémet, és hátat fordítottam Gildasnak; Nem tűnt elég ravasznak ahhoz, hogy így támadjék rám. Lassú, megfontolt cammogással távolodtam el tőle, hallgatózva az egyre messzebbről érkező patadobogás hangját.
Lezárt! |
Régen, amikor még zsenge ifjonc voltam az élet tetemes gyümölcsöskertjében... Akkoriban úgy gondoltam, minden, amit a krónikák írnak, amiket a dajkám este mesélt nekem elalvás előtt, az igaz volt és hű. Apám házának biztonságában szerettem azt hinni, hogy a világban minden és mindenki nemes lelkű, jámbor és hősies. Mire én elkerültem otthonról, bátyám és nővérem is a saját életét élte már, és csak később értettem meg a szemükben csillanó sajnálkozást, mikor arról beszéltem, milyen lesz, ha lovag leszek. Elég volt az a néhány év, amit fegyverhordozóként egy fontos nemesúr mellett tölthettem, és máris másként néztem a világra. A mesék legtöbbször nem voltak igazak, az tény; és ennek ellenére sem tartottam kevesebbre őket. Hittem, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, és épp csak annyit fog elérni, amiért hajlandó is kinyújtani a kezét.
Addig nem voltam egészen biztos abban, amit némely katona fájdalomtól delíriumos állapotban elmesélt, vajon igaz-e. Ám ahogy láttam felvillanni azt a fura, aranysárga fényt Dolven szemében, eloszlottak a kétségeim. Biztos voltam benne, hogy a világunk sokkal mágikusabb, mint azt néhányan szeretik elhitetni, így kész voltam elhinni bármit, amit láttam. A mosolyom egy pillanatra az arcomra fagyott, ám rögtön utána ismét élővé vált, sőt, ha lehet, még szélesebb lett, és halk nevetéssel tartottam fel mindkét kezem, megadóan, és tettem egy lépést hátra. Szót azonban nem emeltem. Egyelőre.
Érdeklődve hallgattam válaszát a fadémonnal kapcsolatban, majd azt is, amit utána tett hozzá.
– Bizonyára. Még szerencse, hogy én nem városi uracska vagyok, nemde? – kérdeztem vissza pimaszul, enyhén oldalasan felé fordítva a fejem.
– Túlzottan szeretem a fejem ott, ahol van, a helyén, ahhoz, hogy ebben kételkedjem – válaszoltam gyorsan. Senkivel szemben sem engedtem meg magamnak a tiszteletlenséget, még akkor sem, ha nem értettem velük egyet, mint történetesen most. Az én szememben ez az erdő is, ahogy minden messze a látóhatáron túl is, a Korona tulajdona volt; ám nem kételkedtem volna abban, hogy a nomádok jobban ismerik az erdőt, mint akármelyik unalmas politikus.
– Se célom, se okom, csupán a kalandot keresem, s közben gyönyörködöm a tájban – néztem fel, mintegy megerősítésképp, a sűrű lombkoronára. Egy bizonyos szempontból az erdő mélye sötét volt, ágas-bogas, rejtélyes és riasztó, ám annyira más a megszokott környezetemhez, várakhoz, udvarokhoz és végtelen, gondos kezek ápolta kertekhez képest, hogy képtelen voltam szigorú szemmel figyelni a környezetem.
– Úgy hiszem, távolról is pont ilyen gyönyörű volna – csettintettem egyet a nyelvemmel, mire Füstös a kettőnk között lévő, rövidke távot is átívelte, és türelmetlenül forgó füllel állt meg mellettem. Nem szerette az erdőt, ebben biztos voltam. Miután megpaskoltam erős nyakát, beakasztottam lábam a kengyelbe, és felhúztam magam a nyeregbe. – Hálás vagyok a segítségéért, és ha akármivel meghálálhatom, kérem, keressen meg; habár kétlem, hogy egyhamar ugyanazon az ösvényen járnánk. Így, úgy hiszem, hálám talán távozással tudnám kifejezni a leginkább. Vagy akad esetleg valami más, amivel megtehetném? |
A nagyvárosi uraság csak fecsegett, és fecsegett; Kezdtem élni azon gyanúval, hogy úgy kíván az Árnyékvilágba küldeni, hogy halálra untat. Ötletem sem volt azt illetően, hogy hogyan lehetséges az, hogy nem fullad meg légszomjban, hiszen olyan sok szó gördült le az ajkairól egyszerre, amennyivel én egy hétig is beérem. Szemöldököm egyre makacsabbul kúszott fel a homlokomra, miközben nemtörődöm testtartásban megtámaszkodtam a fejszémen.
Tekintetem még mindig kissé hitetlenül függött az idegenen, de mire is vártam? Egy füsttől, és alkoholgőztől terhes levegőjű kocsmában hallottam először a nevét sok-sok pint sör elfogyasztása után. Nem számíthattam arra, hogy egy nap majd összefutok vele az erdőmben, és kiderül róla, hogy valójában nem is olyan hősies, mint ahogyan azt a városiak állítják.
- Gildas Olwyn – ízlelgettem a nevét a nyelvem hegyén, mintha nem tudnám eldönteni, hogy mégis mit érezzek vele kapcsolatban; Mélységes megvetést, vagy csalódottságot. Egyenesen mindkettőt. Nagyzolós meghajlásáról nem vettem tudomást, túl mesterkélt volt ahhoz, hogy komolyan gondolja, képes lennék követni az undorító gesztust. Sosem hajtok fejet egy nemes előtt.
Bár fajtánk igyekezett titkolni kettős természetünk létezését, mindig akadtak olyanok, akik hallottak rólunk; Sokan csak azért, mert köztünk keresték a megoldást az öröklési problémáik megoldására. Minket nem kötöttek Aglanir törvényei, a magunk urai voltunk, a gyilkolással a vérünkben; Bérgyilkosaink messze földön híresek voltak, s a megfelelő mennyiségű aranyért, bármilyen eredetű problémát elsimítottak. Ezért nem lepett meg annyira, amikor a lovag egyértelmű utalást tett a farkasra, melynek lelkével egy testen osztoztunk már jó ideje.
Elmosolyodtam.
- Biztos vagy Te ebben? – kérdeztem vissza hetykén, egyetlen lépéssel közelebb merészkedve a férfihez, miközben szemeim viharos kékje olyan árnyalatra váltott, amelyet legtöbbször csak egy farkasarc mögött lát megvillanni az ember. – Nem vagyok elég riasztó? – fűztem tovább a szavakat. Hangom egészen elmélyült, hiszen a farkas közelebb került a felszínhez, torzítva emberi vonásaimon. Tapasztaltságomnak hála könnyedén tartottam kordában a bestiát, így nem kellett attól tartanom, hogy kibújik a ketrecéből pusztán attól, ha bizonyítom létezését. Tudtam, Garaf megbüntetne ezért a hivalkodásért, de a lovag szavai, könnyed viselkedése sértett; Meg kellett mutatnom neki, hogy nagyobb és hatalmasabb vagyok tőle. Az Ő érdekében.
Megráztam a fejem, visszaűzvén a farkast oda, ahová valójában való; A lelkem legmélyebb bugyraiba.
- Ne vonj le olyasmivel kapcsolatban következtetést, amiről nem tudsz semmit – szűrtem foghegyről a szavakat, mintegy jó tanácsként, nem pedig fenyegetésként gondolván azokat. Aznap kegyes hangulatban voltam; Előbb megmentettem az életét, most pedig hajlandó voltam meghagyni azt. Máskor könnyedén keltem volna birokra vele, de volt ami elterelje a figyelmem.
- Ha egy pillanatra elhallgatnál… - emeltem meg az egyik kezem (a másikkal még mindig a baltám nyelén támaszkodtam) csitítóan. Szemeim olyan fáradtan szorítottam össze, mintha irdatlan fejfájás kínozna. - …talán tudnék felelni a kérdésedre – mondtam. Egészen addig nem voltam hajlandó megszólalni, amíg fecseget. Készségesen megvártam, míg befogja, és csak aztán szólaltam meg ismét:
- Az erdő ezen részén ritkán fordulnak meg, általában a mélyebb vidékeken tanyáznak. Ezt… - rúgtam bele a dög elterült testébe. - … egy boszorkány mágiája kergette ideáig. Az elméjét összezavarták, azért szakadhatott el a társaitól – mondtam teljes nyugalommal, nem foglalkozván azzal az aprócska ténnyel, hogy szavaim egyértelmű jelét adták annak, hogy a démon nem biztos, hogy egyedül garázdálkodott erre. – Ez a vidék nem városi uracskáknak való – mutattam rá vigyorogva, minden szavamat sértésekkel tűzve tele gondolataim mélyén.
- Mi járatban vagy erre? – kérdeztem tőle tolakodóan, egyértelműen követelve a válaszadást. – Ez a mi földünk, itt a mi szabályaink uralkodnak – dörmögtem. |
Nem törődtem a férfi nyilvánvalóan sértésnek szánt szavaival; ha minden alkalommal felvettem volna a kesztyűt, amikor valaki ezt vagy azt kritizált bennem, a hátam rég használhatatlan volna a sok hajlongástól. Egyszerűen vannak olyan dolgok az életben, amik nem érik meg, hogy az ember a lelkére vegye őket; ahhoz az idő túl rövid, a dolog pedig túl sok. Változatlan jókedvvel fordultam hát az idegen felé, és folytattam, amit mindig tettem, ha épp csak néhány pillanatnyi szabadidőm volt: beszéltem. Az emberek el sem tudták képzelni, néha mennyire fárasztó a sok beszédet nem csak hallgatni, kitalálni is, és én mégis önként és dalolva, kéretlenül vállalkoztam rá, mert a csend számomra mindig fülsértő volt. Olyasféle semmit kiáltott, ami égette a lelkem.
A szemem felcsillant, amikor a harcos rideg kék szemeiben felismerés csillant. Be kell valljam, különösen melengette a lelkem, hogy valaki, aki nyilvánvalóvá tette, mit gondol a „magam fajtáról” és a városban, falvakban lakók többségéről, az a valaki mégis hallott rólam. Nem szerettem a hiúságot, nem tartottam erénynek, ám ennek ellenére is jó eső érzéssel töltött el, és képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy kihúzzam magam, sőt.
– Pedig attól tartok, teljes valójában – hajoltam meg törzsből, kezemet a mellkasom elé téve. Nem szántam komolynak; hogy ezt mennyire látta, azt nem tudom. Miután kiegyenesedtem, egyik kezemet a kardom markolatára, másikat a derekamra támasztottam. A nevetését csak egy mosollyal nyugtáztam, ám a neve és tisztje (rangja? Nem tudtam eldönteni) hallatán elismerő füttyszó szaladt ki belőlem.
– Belső Kör? Akkor már ketten vagyunk nagyok – ismételtem meg azt a szót, amivel ő emlegetett engem, ám az én hangomból hiányzott a gunyorosság. Mindig szerettem legendásköteteket bújni, és most is épp olyan izgatottsággal töltött el a dolog, mint harminc esztendővel ezelőtt; igaz, azóta sikerült belenőnöm a vértbe, amit apám a számomra készíttetett, sőt.
– Minden tisztelettel, mikor a könyvben leírták az Önhöz hasonlókat, egy fokkal… Riasztóbbnak és szörnyűségesebbnek tűntek. Persze, nem ítélhetünk a látszat alapján. Ki tudja, mit rejt az Ön barátságos és bizalomgerjesztő külseje… No nem mintha épp előttem készülne négy mancsra ereszkedni, ugye? Ha mégis, aligha távoznánk mindketten élve… Nem, nem, jobb a békesség – ráztam meg a fejem, mintegy magamban eldöntve, hogy nem szeretnék többet hallani a dologról, akár igazak, akár nem. Egyébként is kételkedtem abban, hogy a férfi – Dolven, ahogy elmondta – akármit is elárulna a törzséről. Ha egy valamit megtudtam a csatákban, ahol fosztogató-gyújtogató nomádokkal viaskodtunk, az az volt, hogy felesleges foglyokat ejteni, soha egy szóval sem árulnák el a többieket, vagy vakmerőségből, vagy hűségből, vagy félelemből.
– Mondja… Sok ehhez hasonló járkál errefelé? – mutattam a földön elterülő fadémonra. – Be kell valljam, néhányszor jártam már az erdőben, ám még sosem sikerült találkoznom eggyel sem. Pedig felettébb szórakoztató… Már amíg az ember feje a helyén van. Vagy ennyire a rengeteg szívében lennék már? Azt hiszem, ezeket a területeket kerülni szokták az emberek, nem sok térképen jelzik pontosan, és a lakóit elnézve talán nem is olyan meglepő, hogy a könnyű lovaglásra vágyók inkább más utat választanak… Bár bizonyára ennek is megvan a maga szépsége. Durva és vad, de szépség. |
A férfinek komiszul csavaros nyelve volt. Úgy csűrte a szavakat, akár az asszonyok, és mondandóját olyan kifejezésekkel tűzdelte meg, amelyek semmit sem jelentettek számomra. Az világos volt, hogy az idegennek nincs köze a szabad népekhez, hiszen hivalkodó öltözéke egyértelműen a városiakra utalt. A puszta megjelenése is taszított, de a hangja még lélektestvérem hátán is felborzolta a szőrt. Sokfelé jártam, sok mindent tapasztaltam, így volt dolgom afféle férfiakkal, akik harcostársaik ölében keresték a megnyugvást. Talán Ő is olyan lehet, fordult meg az elmémben a szívem csücske megszólítást halván, és ha nem lettem volna így is elég távol tőle, bizonyára teszek egy lépést hátra. A szemöldököm mindenesetre rosszallóan indult meg homlokom közepe felé, miközben ajkaim szegletébe cinikus mosoly költözött. Gesztusai, széles, megjátszott mozdulatai tovább erősítették a hitemet.
Megnyugodtam, hogy csatabaltám élén nem esett csorba a fadémonnal való ütközésben; Pengéje ugyanolyan fényesen csillant, mint mikor legutoljára megéleztem. A biztonság kedvéért meglengettem a fegyvert, hogy ellenőrizzem súlypontját, nem törődvén azzal az aprócska ténnyel, hogy a másik férfi már régen visszadugta a hüvelyébe a saját pengéjét. Nem viselkedtem fenyegetően.
- Sokat fecsegsz, a hangod sérti a fülemet – jegyeztem meg egy sóhaj után. Jegeskék szemeim kutakodón állapodtak meg rajta, meg sem próbáltam figyelmem olyan modorosan leplezni, mint ahogyan az náluk szokás; A szabad nép őszinte, és sosem kertel, ezért tartanak minket bárdolatlannak.
- Sosem jártam a fővárosban, nagy ívben kerülöm azt a bűzös pöcegödröt – mondtam hetykén, foghegyről odavetve a szavakat, miközben érdeklődésem visszairányítottam az előttem elterülő döglött teremtményre. Csak ritkán fordultak meg efféle bestiák az erdő ezen részén, így felbukkanása meglepett. Baltámon megtámaszkodva guggoltam le, kitáguló orrlyukakkal szippantva be a szantálfa illatát, amely keveredett valami más, fanyar aromával. Akaratlanul felszisszentem. – Átkozott boszorkányok – köptem oldalra utálkozva. Meggyült már a törzsnek a baja a szakadár mágusokkal, akik gyakorta választották a rengeteget búvóhelyül. Bizonyára egyikük tehetett arról, hogy a dög ide keveredett.
A páncélos lova időközben visszatért, és fülét hátracsapva gazdájához ügetett; A kettejük közötti kötelék majdnem olyan valósnak tűnt, mint a köztem és saját hátasom közötti kapcsolat. A porszürke kanca valószínűleg még mindig türelmesen várt rám a Nellos partján, hiszen a ló tudta, nem hagynám el.
A kis közjáték ellenére, a lovag minden szavát hallottam; Mondandója kicsit sem volt közömbös, de elmémben mindent felülírt egyetlen rövid parancs; Jelentenem kell Garafnak. A kötelességtudat azonnal elszólított volna a férfi mellől, ha végül nem vetemedik arra, hogy bemutatkozzék. Híre megelőzte.
- Az kizárt! – fordultam felé teljes testtel, és tekintetem olyan hitetlenül meredt rá, mintha vérét kívánnám venni egy esetleges hazugságért. Bár mint mondtam, nem igen jártam még a főváros mocskában, de küldetéseim során szerte a vidéken kalandoztam; A füstös kis kocsmákban gyakran lehet történeteket hallani olyanokról, mind Gildas Olwyn. Talán mordulásom annak jeléül vette, hogy mély tisztelet fűz irányába ismeretlenül is, de nem így volt; Egyenesen lenéző pillantást vetettem rá.
- Szóval te volnál a nagy Gildas Olwyn? – kérdeztem gunyorosan, és torkomból ismét felzendült egy ugatásszerű kacaj. Alig vártam, hogy elmeséljem Teslának, hogy kivel kergettek az Istenek egy ösvényre, hogy aztán együtt mulassunk azon, hogy milyen alakokat is illetnek a városiak a hős jelzővel.
- Dolven Odhron vagyok, a Kolónia Belső Körének harcosa – mutatkoztam be végül magam is, hiszen feleslegesnek gondoltam a színjátékot. |
Szívem még mindig hevesen vert mellkasomban az iménti izgalmak miatt; izgalmak! Hiszen épp ezért tettem ezt a nagy kerülőt, hogy végre lerázzam a lustaságot az izmaimról, és még idejekorán megelőzzem a rozsdaképződést a kardomról. Érezni akartam a lázat az ereimben, a pezsgést és a felfrissülést, melyet mindig éreztem harcok után – mintha egy dologgal végeztem volna, és most megannyi más lehetőség állna előttem. Meggondolatlan és gyermeteg vágy volt? Valószínűleg. Több volt az esélye a halálnak és/vagy sérülésnek, mint azt az emberek még biztonságosnak ítélnék? Biztosan. Hogy újra megtenném-e? Kérdés nélkül! Akár most is indultam volna, ha ugyan nem állta volna utam a felettébb nem csinos idegen. Nem mintha ítélkeznék, egyszerűen nem szeretem, ha a partneremnek szakálla van. Meg még valami, kissé lejjebb.
– Úr vagy szívem csücske, mind csak szó, nemde? – válaszoltam könnyedén, nem véve különösebben magamra azt, hogy a harcost megnevettette a megszólítás. Nomád volt, immár, nyugodt körülmények között, ehhez nem fért kétségem, és ennek folytán eszembe se jutott elvárni, hogy hasonló formalitásokkal válaszoljon. Mi több, a csiszolatlan – mit csiszolatlan, még egy nagy formázatlan tömb volt – modora kifejezetten izgalmasnak tűnt, és azt reméltem, talán kellemes felüdülés lehet egy gyors szóváltás. No meg persze azt is, hogy a végére a fejem is a helyén marad.
– Ficsúr? – kérdeztem vissza vidáman, miközben kardomat visszacsúsztattam a hüvelyébe, ezzel is jelezve felé, hogy nem kívánok ártani neki, és esetleg örülnék, ha ő sem tenné. – Látom, még nem sokat járt Rheyában... Bár kedves szavai megtisztelőek a kobakom csinosságát illetően. Magam növesztettem.
Igyekeztem felmérni, a férfi pontosan milyen rangban is állhat, ám az a igazság, hogy a nomád népek mindig is sötét foltok voltak elmém térképén – megütköznöm már esett velük, habár az sok éve volt már, ám valószínűtlennek tartottam, hogy ott szerzett tudásom most akárhogy is hasznosíthatnám.
– Nos, az mindenképp attól függ, mit értünk eltévedés alatt – tártam szét a karom, mintegy felölelve az erdőt. – Ha röviden akarom mondani, nem, s mégis igen, egy bizonyos értelemben...Testi valómban nem tévedtem el, habár nem tudom egészen pontosan, hol vagyok... Mentálisan, meg kell mondjam, a testvérem szerint régóta meg vagyok tévelyedve. De lelkileg, ah! Nem mind bolyongó lelkek vagyunk az Istenek Földnek nevezett útvesztőjében?
Sokat beszéltem. Ez nem is volt kérdés, és sosem vallottam rossz tulajdonságomnak, elvégre, az ember csak akkor él igazán, ha bárkivel képes közösen legendákat költeni. Most azonban egy kissé bizonytalan voltam – minden tisztelettel a férfi és fajtája felé, nem úgy hírlett, hogy a nomádok túl beszédes népség volnának. Az is igaz, hogy vajmi keveset lehet hozzáfűzni egy repülő csatabárdhoz, azon kívül, hogy "repül a csatabárd", ugye...
Körülnéztem az apró tisztáson, lovam után kutatva, majd elfüttyentettem magam. Nem kellett, csak néhány pillanatig várnom, mikor kicsit messzebb fel is bukkant a fák takarásából. Prüszkölve, bizonytalanul, a fülét vadul mozgatva cövekelt le valahol félúton, messzire elkerülve a fadémon halott testét... kérgét... lényét. Tekintetemmel a szemem sarkából még mindig a férfit néztem, miközben hosszú, öles léptekkel közelítettem meg Füstöst, aki idegesen csapta patáját a föld porához.
– Nyugalom, nyugalom! – ragadtam meg egyik kezemmel a kantárt, a másikat pedig fehér, izmos nyakára simítottam, nyugtató köröket írva le tenyeremmel az állat puha, portól már tompafényű szőrén. Amint sikerült egy kissé lecsillapítanom Füstöst, ismét a férfi felé fordultam. – Bevallom, épp az efféle kalandok reményében tértem le az útról – mutattam a földön heverő testre. – Épp ezért kissé bánt, hogy végül az érdem mégsem teljesen az enyém. Mégsem kétlem a szándékai tisztaságát, így a csinos kobak gazdája szeretné megköszönni a segítségét. A nevem Gildas Olwyn; Sir, bár amint azt kifejtette, ezek itt csak szavak. Megkérdezhetem, Önben kit tisztelhetek? Csak tisztességből, hogy lelkiismeretem ne csak arc, név nyomhassa, mikor ezt a tavernában elmesélvén kihagyom Önt a történetből... |
A magamfajta hamar megtanulja, hogy az erdő veszélyes hely. Gyakran táboroztunk itt a törzzsel, és a legtöbbünk ezen végtelen fák árnyékában született; Pontosan tudtuk, hogy hol lehet fadémonokkal, csoszogókkal, vagy hetyke driádokkal találkozni, de a természet szeretett tréfálkozni, az öcsém pedig hajlamosságot mutatott a figyelmetlenségre. Amikor meghallottam az ordítást, és a csapások hangját, a borzongás végigfutott a gerincemen. A bennem élő farkas hátán és égig kúszott a szőr.
Gondolkodás nélkül nyúltam fegyverem után, a kulacsomat a földre hajítva lovam lábához. Gaia ijedten szökkent hátra néhány lépést, és haragos szemekkel nézett vissza rám, amiért majdnem eltaláltam. Arra azonban nem volt időm, hogy öreg kancámat kiengeszteljem, futva indultam meg a hangok irányába. Eszembe sem jutott, hogy kibújva bőrömből, farkasként rohanjak a veszélybe. Egyrészt, az átváltozás hosszú percekbe telt volna, másrészt a fadémonokkal szemben a fogaim hasztalannak bizonyulnának, ami az életembe kerülne, aminél nagyobb ostobaság nem létezik.
A hajam varkocsba kötve futott le a hátamon, látatni engedve a törzsem harcosaira jellemző tetoválásaimat – nem harcra készültem, így egyszerű bőrmellényt és nadrágot viseltem csizmával. Csupasz karjaimat felsértette pár ág, ahogy átszökkentem néhány törzsön és gyökéren. Üvöltve robbantam ki a bokorból a tisztásra, ahol a harc folyt. Egy ismeretlen paripa pedig éppen az ellenkező irányba vágtatott el mellettem, érezni véltem a szelet, amelyet mozdulataival gerjesztett. Mérlegelésre nem maradt alkalmam, azt sem láttam, hogy pontosan ki az, akit a veszett sor ide vezényelt. A fadémon látszott nyerésre, átkozott gyökereivel áldozata után nyúlt, aki számomra kétségbeesettnek tűnő mozdulatokkal sújtott le kardjával újra, és újra. Hasztalanul.
A karom meglendült, a baltám pedig süvítve repült ki a kezemből, egyenesen eltalálván a csapdosó bestia törzsét. Ennél pontatlanabb dobásom sosem volt még, hiszen lejjebb, a szívére céloztam, amit végül az idegen szúrt keresztül kardjával, miután a fenevad morranva megtántorodott. Élettelenné vált.
Egy pillanatig megálltam a tisztás szélén, felvillanó kék szemeimmel a férfit fürkészve. Megjelenése, negédes szavai egyértelműen a városi népekre utaltak. Undorodó fintor futott végig a szakállam mögött, belül szidván magam, amiért nem hagytam a fadémonnak, hogy szétloccsantsa agyvelejét.
- Úr? – kérdeztem vissza ugatásszerű kacagással. Ez a szó kellett ahhoz, hogy meginduljak a fegyverem felé, hogy visszaszerezzem. – A városban biztosan van jelentősége ennek a szónak, de itt… - beszéd közben megálltam a fa mellett, hogy lábammal megtámaszkodva a törzsén, egy laza mozdulattal kirántsam a fejszét kemény húsából. - …de itt, csak egy szó – lendítettem vállamra a fejszét, és szembefordultam az idegennel. Nem volt szándékomban megtámadni, de felkészültem arra az eshetőségre, hogy az uraság másképpen szeretné meghálálni azon apróságot, hogy megmentettem.
- Hidd el, ficsúr! Ha téged akartalak volna eltalálni, már nem lenne a csinos kis kobakod a nyakadon – mondtam hetykén, enyhén terpeszbe állva, hogy lazítsak feszült tartásomon. – Eltévedtél? – kérdeztem, szúrós pillantással méregetve a harcost. |
[43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem bíztam az idegenben, ami nem meglepő, hiszen voltaképpen senkiben nem bízom; Néha még magamban sem. Azt zonban nem bírtam megállni, hogy villanó kék szemeimmel ne fitogtassam az erőfölényemet, és nagyságomat; Több voltam, mint egy átlagos ember, és több, mint ami Ő valaha is lesz.
