|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:51 - |
Azt mondják Vesna volt valamikor a tündék fővárosa - pontosabban, a legelső város, amelyet a hegyesfülűek nemzete épített, miután el kellett hagyniuk a pusztulásra ítélt Őshazát. A mohával, és dudvával benőtt rusztikus épületegyüttes az évszázadok alatt sem vesztett misztikusságából, bár jelentős károkat szenvedett az Első Összecsapások idején. A valamikori városfal csak nyomokban maradt meg, de a központi templom vaskos, fehér falai merészen ellenálltak az idő vasfogainak, így az elhagyatottan álló tornyok, és kupolák masszívan állnak, a beomlás legkisebb veszélye nélkül - igaz, a valamikori szentélyben már felverte a fejét a gaz, és a kemény padlózatot átfúrták kintről a nagyobb fák gyökerei. |
[44-25] [24-5] [4-1]
Féltem-e Silma főtanácsostól? Igen. Minden egészséges tünde ifjoncban félelmet keltett, bár még mindig azt hiszem, hogy nem veheti fel a versenyt a bácsikámmal. Én már Durion egyetlen haragos pillantása után a legszívesebben vízbe fojtottam volna magam, de azt hiszem, Nimrodel csak a második haragos tekintettel érhetné el, hogy egyáltalán nekiinduljak a folyónak. Az életbenmaradásom esélyei aznap igencsak megnőttek, hála annak, hogy anya a nyílvánvaló veszélyek ellenére rávett, segítsek a romoknál.
A főtanácsos közlékenyebb volt, mint a nagybátyám, aki kérdéseimet rendszerint mogorván lerázta magáról. Semmi közöd hozzá, poronty, ennél több mondandója ritkán volt számomra, ami bántott ugyan, de jobbnak láttam, ha egyszerűen ráhagyom. Bármennyire is szomjaztam a tudást, úgy festett, hogy a családom felnőtt tagjai hallgatólagos egyességet kötöttek egymással – senki sem mondott nekem semmit, és a legapróbb információmorzsától is úgy tartottak távol, mint a tűztől. Nem volt ez másként akkor sem, amikor Durion bácsi hazacipelte magával azt a szökött máguslányt, és hiába bízta rám - miután egy kicsit megerősödött -, hogy kivezessem az erdőből, megtiltotta, hogy egyetlen egy szót is szóljak hozzá, pedig Ara kedves volt. Egy emberhez képest. Nem mintha sűrűn futnék össze emberekkel.
Tagadhatatlan volt az is, hogy érdekelt, mi vezette rá az Úrnőnket, hogy Szövetségre lépjen az Aldayrokkal – azonban úgy festett, hogy ez olyasmi, amit nem Nimrodeltől fogok megtudni. Semmitmondó válasza letörte a pár másodperccel korábbi lelkesedésemet, de azért együttértőn bólintottam.
- Másképpen nem engedné, hogy itt rontsák a levegőt – a szavakat szinte csak magam elé leheltem. Találkozásom Griffith Aldayrral, még mindig élénken élt emlékeimben, bár nem mondhatnám, hogy ritkán fordult elő velem, hogy rám lőnek. A fiatal vadászaink szívesen versenyeztek azon, hogy ki tudja legközelebb ellőni a nyílvesszőt a csökött füleimhez, vagy ki tud ügyesebben felszegezni a fára a kabátom gallérjával. Arra persze mindig nagyon vigyáztak, hogy ne sérüljek meg túlságosan. Igazi barátok!
- Ön szerint képesek lettek volna a végén a Kolóniával szövetkezni? – kérdeztem nagyra nyílt, kék szemeim őszinte döbbenettel meredtek az arcára, miközben idegesen huzigáltam a kötés szálait a kezemen. Griffith nem tűnt olyan kegyetlennek, mint azok a betolakodók, akik farkasbőrben járták a rengeteget, és akik nem rettentek vissza attól sem, hogy bántsák népem egy-egy tagját. Hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy az Aldayr fiú Fael Úrnő helyett képes lett volna Garaf Rochwadorral kezet fogni. A gerincem mentén hideg borzongás futott keresztül. Behúztam a nyakamat, mire a nehéz köpeny, amit a tanácsos terített rám korábban, lecsúszott a vállaimról a földre.
- Bocsánat – motyogtam, azonnal a ruhadarab után nyúlva, amelyet rövid porolgatás után az egyik kőre helyeztem. Nem akartam, hogy azzal vádoljon, hogy tönkreteszem a finom anyagot, vagy megszidjon.
Hinni akartam a szavainak. Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy egy nap olyan dolgokat vihetek majd végbe, ami letöri az összes bennem kétkedő szarvát, de lényem emberi része homályos árnyként vetült törekvéseimre. Bárki is volt az apám, megbélyegzett; vére ott égett az ereimben, örökre.
- Na de, főtanácsos úr!!? – éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy összecsapjam a bokáimat, és gézbebugyolált kezeimet eltakarjam a csomagot a lábaim között. Égett a fülem, mintha a férfi olyan disznóviccet sütött volna el, amit még nem érthetek. Esetlen kölyöknek éreztem magam, amikor atyaian megborzolta a hajam, és leesett állal figyeltem, ahogy elsétál.
Hihetetlennek tűnt a gondolat, hogy nekem valaha is unokám legyen – jelenleg még az is nehezemre esett, hogy szóba álljak a lányokkal, nemhogy mást csináljak. Persze voltak kivételek. Rumival, Aerith tanoncával például egészen sokat tudtam beszélgetni. Egyszer például anélkül tudtam megkérdezni, hogy hogy van, hogy lehánytam volna a saját cipőmet. Bizony.
Megfordult a fejemben, hogy ez ügyben is kikérhetném a férfi tanácsát, de jobbnak láttam nem borzolni tovább az idegeit. A végén még Ő is türelmét vesztené miattam, és akkor mehetek a Varunának!
- Nem is. Jobb szeretem a fejemet a helyén tudni. A nyakamon – engedtem meg magamnak egy bágyadt félmosolyt, miközben magam is megkapaszkodtam a legközelebbi kőben, hogy arrébb tegyem az útból. Nem is volt olyan nehéz ez a munka, mint elsőre gondoltam. Lopva az építőmester felé pillantottam, aki éppen erőteljesen masszírozta a kidagadt eret a homloka közepén. Idegesnek látszott.
- Ráférne egy kupicával abból a törpe-pálinkából, amit Balthazar hozott a legutolsó látogatásakor… - állapítottam meg egyre kajánabb vigyorra húzva a számat. Balthazar egyike volt azon kereskedőknek, akik időnként eljöttek hozzánk; elég kétes származású holmiai voltak, de én mindig is szerettem a történeteit hallgatni. Maga is tünde volt, bár a pagony helyett az egyik embervárosban született. Volt, aki azt állította, hogy úgy szabadult meg rabszolgasorsától, hogy megölte az embert, akinek dolgozott.
- Maga találkozott már törpökkel? – kérdeztem hirtelen jött érdeklődéssel. – Balthazar szerint ritka mogorva alakok… Meg mind iszákosak – okoskodtam lelkesen. Szerettem volna megélni, hogy egyszer magam is összefutok eggyel. |
 Az érzelgősség olyan távol állt tőlem, hogy a gondolatától is fintorognom kellett, ha pedig arra kényszerítettek, hogy elővegyem a gyengédebbik oldalamat, általában napokig hasogató fejfájás gyötört utána. Fontosnak tartom az ifjak szellemi és testi kiképzésén túl a lélek ápolgatását is, de nem hiszem, hogy erre pont én lennék a megfelelő alany. Ez a nők dolga; állandóan a nyelvemen van, de sosem mertem még hangosan kimondani - a húgom előtt nem, aki azonnal megbélyegzett volna néhány olyan kifejezéssel, amit az emberektől tanult el. Ezért is óvnám őt annyira attól, hogy velük keveredjen; a végén már a népe sem fogja érteni, miről beszél. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy Aldaronnal remekül megérthették volna egymást, és Eryától megkaphatta volna a fiú a választ minden kérdésére. Én csak ezzel tudtam szolgálni: a nyers, őszinte valósággal, melyet szilárd meggyőződésem és az eddigi tapasztalataim alakítottak ki bennem. A húgom más volt, ahogyan Aldaron is, ők ketten magukban hordoztak valamit, melynek én már a gondolatától is menekültem.
- Az Úrnő lát benne valamit - megkerültem inkább a kérdését, mert nyíltan nem akartam teljesen szembeszegülni Fael úrnővel. Ígéretet tettem neki vagy egy évszázaddal ezelőtt, apám oldalán, hogy bárhogyan is cselekszik a mátriarkánk, én támogatni és követni fogom őt. Ez pedig a mai napig mit sem változott, még ha többször is hangot adtam az ellenvéleményemnek. - Nos, jobb, ha mellettünk állnak, mintha ellenünk, nem igaz? Ha megpróbáljuk kiűzni őket, a végén még ellenünk fordulnak. Önmagukban veszélytelenek ránk nézve, de a megfelelő ellenségünkkel szövetkezve már komoly fenyegetést jelenthetnének ránk. Azt nem tudom, az Úrnőt milyen megfontolás vezette a szövetségre, de én személy szerint inkább szemmel tartanám őket egy látszólagos szövetségen belül, minthogy újabb ellenséget szerezzek a népünknek.
Bosszant az esetlenség. Aldaronnak az ő korában már sokkal talpraesettebbnek kéne lennie. Az esze ugyan éles, de nyeszlett és szétszórt, nincs önbizalma, ami mérhetetlenül bosszant, hiszen nem az tesz erőssé valakit, amiben nem jó, hanem hogy megtalálja és fejleszti azon készségeit, amiben igen. Aldaron is jó valamiben, csak még nem fedezte fel, én pedig nem noszogathatom állandóan. Akaratlanul is felkelti bennem azt az ösztönt, mely állandóan a fülemet tépi, hogy gondoskodjak róla és segítsem. Van családja, mégpedig nem is akármilyen, emlékeztettem magam, nem az én vérem. A testvériesség azonban nem szűnik pusztán azért, mert megparancsoljuk neki.
- A véleményem nem változtatja meg az emberiséget, így aztán felesleges lenne találgatni. Figyeljünk és lássuk, mire képesek! Nem zárkózom el a csodáktól.
Megveregettem a fiú vállát, mely lehetett volna éppenséggel együttérző is, ha tudnám, hogyan kell valakit együttérzőn megpaskolgatni. Azzal győzködtem magam, hogy inkább szánalmat érzek, mintsem szimpátiát, de borzasztó nehéz leplezni valamit, amit a szem ugyan nem láthat, mégis folyamatosan érezzük a lüktetését a bőrünk alatt.
- Ha te nem tudod, ki vagy, nem várhatod el, hogy más megmondja helyetted. Akkor és oda fogsz tartozni, amikor képes leszel büszkén kiállni azért, aki vagy. Azon a helyen, melyet otthonodnak tartasz. Nem akkor fognak elismerni, ha "igazi tünde" vagy, hanem akkor vagy igazi tünde, amikor elismernek. Az elismeréshez pedig kulcsfontosságú, hogy te magad higgy abban, aminek születtél.
Ennyit szántam az atyai jótanácsnak. Már éreztem a kialakuló migrént, mely alattomosan kúszott fel a tarkómon, és tudtam, napokig kísérteni fog, ha tovább lelkizünk. - Egyébként meg működik ott lent minden, aminek működnie kell, nem? Lesznek unokáid, függetlenül attól, a tünde vér hány esztendőt enged számukra.
Reméltem, nem veszi zokon a férfiasságára tett célzásomat. Sunyi félvigyorral megborzoltam a haját, aztán már pár lépéssel odébb is voltam, és folytattam a kőpakolást.
- Ha kedves számodra az életed, ezt a kérdést sosem teszed fel az öreg előtt - böktem fejemmel az építkezést vezető tündére, aki tőlünk távolabb irányítgatott néhány munkafolyamatot. |
Anyácska nagyon tisztelte Silma főtanácsost, sőt, még a nagybátyámnak sem volt ellenvetése azzal kapcsolatban, hogy a mai napot az Ő szárnyai alatt, Vesna romjainál töltsem. Persze, utóbbit könnyen motiválhatta annak gondolata, hogy addig sem leszek a lába alatt. Minden igyekezetemet latba akartam vetni, hogy véletlenül se hozzam szégyenbe családtagjaimat előtte, és ne gondoljon később rám majd úgy, mint egy kellemetlen epizódra az életében. Egyelőre nem haladtam túl jól a tervemmel.
Már felkészültem rá, hogy az építész, mint a legtöbben a klánban, olyasmit fog a fejemhez vágni, amit nem szívesen hallanék – a mosolya sok mindenről árulkodott, így behúzva a nyakam, várakoztam. Meglepett, amikor a szavai folyamát végül kettévágta a másik tünde hangja. Csodálattal néztem fel rá.
Megvédett? Engem!? Az események azonban túl gyorsan haladtak a reakcióidőmhöz képest, így nem volt alkalmam megköszönni. A férfi akár elmém gyengeségének jeleként is vehette csodálkozó hallgatásomat.
- Hasznos számunkra ez a szövetség? – kottyantottam közbe érdeklődve, miközben magyarázatát hallgattam. Durion bácsikám, bár nem szegült volna szembe az Úrnő akaratával, úgy vélte, hogy ezúttal elhamarkodottan döntött az emberekkel kapcsolatban. Mindig gondosan ügyeltek rá, hogy előttem ne essék szó politikáról odahaza – egyikük sem ringatta magát abba a hitbe, hogy egy olyan félszerzet, mint én, magasabb szerephez juthatna a klánban -, de egy ízben hallottam, ahogy a nagypapa is osztozik a bácsi aggályaiban. Az emberek mindent elvesznek, de cserébe nem adnak semmit, duruzsolta az öreg hangja a csökevényes füleimbe. Az a felem, amely az erdőn túlról származott, felháborodott ezen a kijelentésen, míg a másik, mélyen elgondolkodott a szavak valódiságán. Szerettem volna kihasználni Silma főtanácsos közlékenységét, hogy megérthessem a miérteket.
A férfi indokai valahogy kielégítőbbnek hatottak, mint a nagybátyám „azért, mert emberek” előítéletei, de nem könnyített a szívemen az, hogy Ő is mindent a vérükkel magyaráz. Lenéztem a kezeimre. A bőröm itt-ott felsértették a kövek pakolás közben, és néhol apró pöttyökben kilátszott alóluk a vörös áruló. A vérem, amely arra ítélt, hogy egész életemben két világ határán kelljen egyensúlyoznom.
- Vajon… - kérdezni akartam valamit, de a kiszáradt torkom nem engedte, hogy végül befejezzem a mondatot.
Önkéntelenül követtem Silma utasításait, és ültem le a kőre. Ittam néhány kortyot, majd szó nélkül, engedelmesen hagytam, hogy a vállamra terítse a köpenyét, pedig nem is fáztam. A pakolásban kimelegedtem.
- Így gondolja? – kérdeztem egy árnyalattal mohóbban, amikor végül kifejeltette, hogy az emberek szerinte nem rosszak. Ebben különbözött a véleménye a bácsikámétól, aki szerint a lényem azon részét, amely ahhoz a gyenge, becsülettelen fajhoz köt, ügyesebben kellene elfednem, mint ahogyan teszem. Anyám testvére mindig azt a hitet erősítette bennem, hogy puszta létezésem bűn és egyfajta szégyen. – Ön szerint képesek lennének megváltozni? Elszakadni a vérük okozta késztetéstől, és jobbá lenni? – tudakoltam. Durion erre egyértelmű nemmel felelt volna, de őszintén érdekelt Silma véleménye.
Amikor a tünde nép felvirágozásáról beszélt, a mellkasom egy pillanatig megtelt melegséggel, hogy aztán még nagyobb lendülettel hülljön ki, amikor az unokáimat említette meg. Hallgatva hagytam, hogy bekötözze a felsértett kezeimet az illatos, gyógynövényes fáslikkal. Anyára emlékeztetett, akit mindig körbelengett ez a fajta fűszeres aroma; Apámról viszont nem tudtam semmit emberségén kívül.
- Én nem vagyok igazi tünde főtanácsos úr – jegyeztem meg egészen halkan; összeszorítottam az ujjaimat, majd rögtön elernyesztettem őket, hogy ellenőrizzem nem túl szoros-e a kötés. Megfelelő volt. Úgy pattantam fel, mint akit a bolha csípet, és úgy ragadtam meg a következő követ, mintha pihe volna. Majdnem földre is rántott, de azért sziszegve, fújtatva mégiscsak sikerült a helyére cipelnem.
- Mit gondol, elkészül még a télre? – álltam meg derékra tett kézzel, és a fal mögött húzódó meggyötört toronyra emeltem a tekintetem. Odafent a magasban, a gerendákon mozgó munkások egészen hangyányinak tűntek. |
Hallani lehetett a néma csöndben a fel nem tett kérdéseket, ahogy Aldaron közbekotyogására mindketten őrá bámultunk. Az arckifejezésem elég kiismerhetetlenre sikeredett, nem árult el semmi bántót, de nem is tükrözött túl sok elégedettséget; a tünde munkás viszont pár pillanat múlva elvigyorodott.
- Ó, hát te még nem--
- Ennyi elég lesz, köszönjük - vágtam közbe, egyrészt mert sajnáltam volna, ha gúnyt űz a fiúból, másrészt meg semmi kedvem nem volt végighallgatni, hogyan magyarázza el a rókázás valódi értelmét a kölyöknek. Harmadrészt meg várt a munka, a csevegés még sosem épített falakat egymaga.
Meglepődtem, mikor Aldaron ellenkezés nélkül belement az utasításomba. Abból kiindulva, az anyja milyen szónoklatot tartott nekem ma reggel, biztos voltam benne, hogy a fia szóról szóra vissza fogja mondani: kerülje a Napot, ne emeljen túl nehezet, mindig legyen rajta kabát, ne nyúljon semmi éleshez, jól rágja meg az ebédet, ne dézsmáljon ismeretlen eredetű bogyókat, óránként igyon egy korty vizet, ne kerüljön semmi törékeny közelébe, ... A fiú viszont nem panaszkodott akkor sem, amikor a saját lábára ejtette a követ, meg hát persze akkor sem, mikor az enyémre. A szimpátiám és a bizalmam máris megnőtt Aldaron irányába, kissé megenyhültem felé, így amikor faggatni kezdett, kivételesen készségesen válaszoltam.
- Tényleg - feleltem, a kezemben fogott követ, ami kétszer akkora volt, mint a fiúé, a kupac tetejére hajítva. - De csak mint Fael úrnő megbízottja, hogy a szövetségünkről tárgyaljak velük - tettem hozzá, habár kár lett volna tagadnom, hogy a vörös rókával való évődés nem tartozott éppen diplomáciai kötelességeim közé. Összecsaptam a két tenyerem, ledörgölve róla a koszt, majd újabb követ emeltem fel a helyéről, hogy a többi után vigyem.
- Tényleg - ismételtem az újabb kérdésére, és mivel nem kérdezett többet az utazásaimról, a következő kérdésére koncentráltam inkább. - Egyet kell értenem a bácsikáddal. Az emberek ereiben ott csörgedezik a pusztításra való hajlam, eggyé vált a vérükkel. Bármihez érnek, megfertőzik, és bármit tesznek, rombolással jár. Azt hiszik, a korona, amit a királyuk fejére tesznek, minden más élet fölé emeli őket, ezért hát semmit sem tisztelnek maguk körül. Láthatatlan urakhoz imádkoznak, miközben a kézzel fogható értékeket, a természetet, a családot elpusztítják maguk körül.
Nem vagyok benne biztos, hogy Aldaron pont ilyen történetet akart hallani, de nem is azért meséltem, hogy a kedvére tegyek. Mivel láttam, hogy megáll a pakolásban, intettem neki, hogy üljön le egy nagyobb sziklára, és a kezébe nyomtam egy kulacs vizet, hogy igyon. A hátára terítettem a köpenyemet és magam is ittam pár kortyot, mielőtt folytattam volna.
- Tudod, szerintem az emberek nem rosszak, inkább csak megrészegültek az elmúlt évezredek során. Nagy eszmék örökösei, nagy dolgokra születtek. Olyanok, mint a csillagok. Az istenek azért ajándékozták meg őket rövid élettel, hogy minél ragyogóbban tündököljenek alatta, minél erősebb, nagyobb lánggal égjenek, mielőtt kialszanak. Csodákra lennének képesek, ha leráznák magukról a fertőt és ha hajlandóak lennének tanulni más népektől. Ismertem pár jóra valót a fajtájukból, de ettől még az én véleményem is az, mint a bácsikádé: paraziták, akikkel sosem szabadott volna szövetségre lépnünk.
Tekintetem végigsiklott az épülő falon, majd távolabb, visszakalandozva a romos épületekre és a köztük sürgölődő tündékre.
- Ha Vesna falai újból állnak majd, a tündék bezárkóznak. Elhatárolódnak a világ mocskától és a sajátjaik közt élnek majd, bentről szemlélve, hogyan írtja ki magát az ember. Sosem lesz vérontás, sosem lesz ármánykodás. A falak otthont nyújtanak, míg el nem jön a mi időnk, hogy visszaszerezzük a rengeteget - tekintetem most a fiún pihent meg. Előszedtem a zsákomból egy adag kötszert, és ha Aldaron engedte, elé guggolva nekiláttam befáslizni a tenyerét. - Talán az unokáid már megélhetik az emberi faj pusztulását. Ők visszaszerezhetik és meggyógyíthatják az erdőt, és az ő gyermekeik talán már zöld fák és friss patakok közt nőnek fel, az avarban fognak játszani messzi földekre kalandozva, és nem kényszerülnek rá, hogy lombok és falak közé bújjanak. Én ebben hiszek.
Meghúztam a fáslit a kezén, hogy szorosan lefedje a tenyerét, aztán felegyenesedtem előle és intettem, hogy folytassuk a pakolást. |
 Ha Anyácska valamihez értett az az volt, hogy hogyan csavarjon más tündéket az ujja köré, és hogyan győzze meg Őket bármiről, amihez kedve tartotta. Amikor jó napja van, még azt is képes elhitetni a másikkal, hogy az, ami mellett olyan kitartóan érvvel nem is az Ő ötlete, hanem a vele szemben ülőé, és mindezt olyan csalafintasággal teszi, hogy közben egyszer sem hazudik. A szelíd asszony olyannyira ismerte a társait, hogy nem okozott fejtörést számára, hogy tudja kihez milyen szavakkal kell szólnia, ha el akarja érni nála, hogy megenyhüljék. A maga módján Lae Rielt, aki még Durion bácsikámat is képes volt megmosolyogtatni szökőévenként egyszer, a maga módján mindenki szerette a klánban. A nagypapus szerint egy nap nagyszerű tanácsos, vagy mátriárka vált volna belőle, ha az az ember – az édesapám -, nem téríti el a helyes útról, és szül meg engem, mint minden rosszak okozóját. Igen, Anyácskát a legtöbben ugyan szerették, de velem csak nagyon kevesen tudtak megbarátkozni fél-szerzet mivoltomnak köszönhetően, s bár tudtam, hogy van nekem helyem a papus szívében, mindig felfedezni véltem azt a beazonosíthatatlan fájdalmat a szemében, amikor rám nézett. Csalódottság, gondolom.
- Akkor még jó, hogy én észrevettem – mondtam lelkesen, és büszkén kihúztam magam, amiért teljesen magamtól jutott eszembe, hogy a dolgok elébe menjek, és hadonászva adjam a főtanácsos tudtára, hogy a legnagyobb segítsége munkára készen áll; De remélem azért azzal tisztában volt, hogy semmi nehezet nem emelhetek, mert attól megfájdul a derekam, és semmi érdeshez nem nyúlhatok, mert az meg felkezdi a kezem puha bőrét. Anyácska mindig kínosan ügyelt az ilyesmire, így úgy gondoltam, hogy erre már korábban felhívta Nimrodel Silma figyelmét. Asztalnak jó vagyok, fantáziáltam büszkén, de aztán a férfi ebben való hiányosságaimra is felhívta a figyelmem, egy kicsit elszontyolodtam.
Tudtam, hogy nem mehetek haza, mert az megint azt jelentené, hogy megbuktam, mint tünde. Kiegyenesedve megigazítottam a táskámat, majd fürge léptekkel megindultam Silma után, aki versenyló lehetett előző életében, mert olyan fürgén haladt, hogy nehezemre esett, hogy kövessem, és a kövekben való megbotlás elkerülése mellett még arra is figyeljek, amit a főtanácsos magyaráz nekem.
- Valódiak, vagy azok, akik abban a sátortáborban laknak? – vetettem közbe csevegő hangon az építész beszámolóját hallgatva, és hosszú ujjaimmal abba az irányba hadonásztam, ahol Griffith barátomék táboroztak; amióta találkoztam a fiúval az erdőben, minden vágyam az volt, hogy megnézhessem közelebbről a helyet, ahol tanyáznak. Azt hiszem, ebben az emberi felem kíváncsisága vezérelt.
Meglepődve nyúltam a Főtanácsos kardja után, ami bár a népünk ősi technikájával készült, így is majdnem orra rántott. Nem szoktam hozzá a fegyverekhez, mert jómagam a szavak erejében hittem; Főleg, hogy hála a bácsikámnak, meggyőződésem volt, hogy bárkit képes lehetnék halálra untatni a beszédemmel.
- Hááát, jóóó? – feleltem nem túl meggyőzően, ahogy csonka füleimig elért az ukáz. Próbáltam mosolyogni, de azt hiszem, meggyőzőbb lett volna, ha egy veszett farkassal kell szembenéznem. Úgy festett, hogy Anyácska nem adott hozzám használati utasítást, ami azt eredményezte, hogy nehéz és érdes dolgokat kell majd pakolásznom a nap hátralévő részében, de eszembe sem jutott, hogy ellenkezzek.
Nekivetkőztem.
- Silma főtanácsos – szólítottam meg a férfit úgy negyedórányi kőpakolás után, amiben a nagylábujjam már áldozatul esett, és amelynek során már magának a főtanácsosnak a lábára is rátettem egy méretes kavicsot. – Ön tényleg járt már az emberek táborában? – kérdeztem mellékesnek szánt hangon. – Dashra mondta. Tudja, a vörös hajú, fiatal vadász.. Sok szeplővel? – próbáltam leírni a korombeli tanoncot, aki velem ellentétben valódi tündecsaládból származott, és aki időnként még hajlandó volt szóba állni velem. – Tényleg sokat utazott? – fűztem tovább a gondolatmenetemet. – Az emberek valóban annyira rosszak, mint mondják? Durion bácsikám szerint olyanok, mint a paraziták; Tönkreteszik a földet, amely élelmet ad, és beszennyezik az erdőt… Ön szerint is így van? – kérdeztem. Valóban érdekelt, hogy mit gondol a dologról; olyannyira, hogy egy kis időre még a rakodásban is megálltam, hogy nyughatatlan kék szemeimet a tanácsosra szegezhessem. |
Nem sejtettem még, mekkora terhet varrok a nyakamba, amikor rábólintottam Aldaron édesanyjának kérésére. Általában, ha azzal fordul hozzám a népem egy tagja, hogy segítsem kikupálni kissé szerencsétlenkedő utódjukat, örömmel állok a kihívás elé, mostanság azonban mindig megtalálnak az ilyen feladatok. Az idegrendszerem kezd belefáradni, már érzem az erre utaló tüneteket, mint a halálvágy, mely főként akkor jelentkezik, amikor Aldaron a fél rengeteget felverve huhúzik nekem. Háromszor jobb a látásom az övénél. Háromszor.
- Oh, Aldaron. Észre sem vettelek - dörmögöm életunt arccal, és egyből megindulok a fiú felé. Állítólag egyszer már elhozták a fiút Vesna romjaihoz, a helyettesem pedig úgy gondolta, jó ötlet egyből mély vízbe dobni és arra kérni, segítsen a munkásoknak. Az elbeszélésekből úgy hallottam, rávert a kalapáccsal a tulajdon lábfejére, ezért arra kérték, asszisztáljon a szerszámokat adogatni. Ott állítólag kis híján tőből levágta a csuklóját, szóval megígértették vele, hogy nem nyúl semmihez, melynek következtében majdnem magára borított egy három méteres, romos falmaradványt, így felültették valami magas helyre, hogy kémlelje a határt. Hajmeresztő kalimpálásából és az őrszemek erőteljes fejcsóválásából úgy ítéltem, ott sem vált be. Nem tudom, mennyi igaz ezekből a történetekből, de feltételeztem, a fiúval tényleg nem lehet egyszerű együtt dolgozni. Fogalmam sem volt, hogyan adjak neki olyan munkát, amely megfelelő a számára és amellyel mégsem okoz kárt semmiben. Tekintetemmel sorra vettem a különböző munkafolyamatokat, és minden egységnél tiltakozó, észrevétlen fejcsóválásokkal találkoztam. Senki sem óhajtott a kölyökkel foglalkozni.
- Velem fogsz dolgozni. - közöltem, mire a tábor egy emberként fellélegzett körülöttünk. Összehúzott szemmel figyeltem, hogyan csinál asztalt magából, és türelmetlenül csak ennyit mondtam: - Asztalnak túl görbe vagy. Hajolj kicsit mélyebbre.
De ha szót is fogadott, nem vártam meg, tovább indultam. Ha tényleg velem akart tartani, sietnie kellett, hogy felzárkózzon, ugyanis öles, határozott léptekkel indultam el a romok közt. Vesna szíve felé tartottam leellenőrizni a leginkább előrehaladott folyamatokat és a városfal elkészült szakaszát. Közben ezekről a folyamatokról meséltem a fiúnak, nagy vonalakban arról, mi történt eddig az építkezésen, mi hol tart, és mik a következő lépések.
Vesna déli részén közel két méteres szélességben masszív, magas fal húzódott. A régi kövek felhasználásával és újak beleépítésével egyszerre idézte letűnt korok szellemét és adott hozzá valamit a kor modernitásából. Érdekes elegye volt a dicső múltnak és a reményteljes jövőnek. Az építkezés kinevezett vezetője, egy őszülő, de méltóságteljes, két méteres tünde mégis rosszallón csóválta a fejét, ahogy meglátott minket.
- Nem lesz ez így jó, ketten összeettek valamit és most rókákkal cseverésznek az erdőben, egynek meg szül a felesége. Úgy rohant haza, mintha medvék üldöznék - háborgott, mire rögtön ráncok kezdtek el gyülekezni a homlokomon, s nyugtalanul szemügyre vettem a dolgok menetét.
- Hova kéne segítség?
- Az építés gyorsan megy, az alapanyagok összehordása tart sokáig.
Röviden átgondoltam a helyzetet, majd gondolataimat egy biccentéssel összegeztem. Ahogy Aldaron felé fordultam, lecsatoltam az oldalamról a kardot, és a tokjával együtt a kezébe nyomtam, hogy fogja meg.
- Sajnálom, fiam, de várnod kell azzal, hogy az asztalom legyél. Ebédig köveket fogunk hordani. Jobban jársz, ha nekivetkőzöl a feladatnak. Időjárás ide vagy oda, ki fogsz melegedni...
Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, leoldottam a mellkasomról a könnyű vértet, lecsatoltam az alkar- és lábszárvédőimet, majd a köpenyem csattját leoldva könyékig feltűrtem az ingujjamat. Vesna újjáépítését a szívügyemnek tekintettem, nem volt hát ritka, hogy magam is beálltam a munkások közé. Ezúttal azonban az is motivált ebben, hogy édesanyja kérésének megfelelően megpróbáljam kikupálni egy kicsit Aldaront. Egy kis kőrakodás tökéletesnek tűnt ehhez. |
A csudi mudiba, gondoltam, miközben kiskacsásat játszva lengettem a karjaimat, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Majdnem kitörtem a nyakamat, fújtam ki megnyugodva a levegőt, miután konstatáltam, hogy egyetlen alattomos szellő sem szeretne már lelökni az ingatag építményről. Mondanom sem kell, hogy nem az én ötletem volt, hogy aznap a munkásokkal tartsak Vesna romjaihoz. Anyácska elképzelése volt, hogy jót tenne nekem, ha kicsit ismerkednék a családom és a tündefelem történelmével, és csatlakoznék Silma főtanácsos összeverbuvált csapatához, mint megfigyelő.
Eddie a tisztás szélén legelt a lovak között, amik a szerszámokat és az aznapra szánt élelmet cipelték a faluból egészen ideáig. Néha volt egy olyan érzésem, hogy a fehér sutának fogalma sincs arról, hogy voltaképpen micsoda; néha egészen emberi gesztusokat produkált, máskor pedig prüszkölt akár a lovak.
Ahogy a fából készült állvány oldalának dőltem, hogy jobban lássam, hogy mit csinál a sok nép odalent, megpillantottam a főtanácsost; Anya olyan lelkesen bízott a férfi gondjaira, hogy annak ideje sem volt ellenkezni vele, pedig tudom, hogy a legszívesebben azt tette volna. Durion bácsikám is mindig lerázott a nyakáról, hiába hízelgett Lae Riel olyan lehengerlően a fivérének. Lerázásból állt az életem.
- Silma főtanácsos úr! – kiáltottam, és hadonásztam két kézzel, amikor úgy véltem, hogy a férfi esetleg észrevett engem. – Húhúúú! Silma főtanácsos úr! Itt vagyok! – toldottam meg a dolgot még szélesebb mozdulatokat téve, amire többen is érdeklődve fordultak felém a munkások közül, és minden szempárban egyetlen, utánozhatatlan kívánság ült; Bárcsak ne lennék itt! Néhányan tenyerükbe temették nevető arcukat, mások lemondóan csóválták meg a fejüket, ahogy lemásztam a létrán, hogy majd’ megbotolva a saját lábamban egyenesen Nimrodel felé iszkoljak. Nem vettem volna észre azt sem, ha a tünde hirtelen irányt vált, és úgy tesz, mint aki nem is lát engem. Volt már ilyen.
- Üdv! – köszöntöttem lelkesen, megemelve az egyik kezemet, hogy sután intsek hozzá. Bármennyire ragaszkodtak a rokonaim ahhoz, hogy a tündék nyelvét használjam, amikor egy nagy tiszteletben álló előjárót szólítok meg, valahogy nem állt rá a szám. Az ősi, kacifántos szavak rendre kifogtak rajtam, amit azt hiszem, hogy éppen úgy az emberi felemnek köszönhettem, mint a csonka füleimet. Borzasztó!
Mivel nem együtt érkeztünk (a többiek véletlenül a faluban felejtettek, amikor elindultak) fontosnak éreztem, hogy mindenképpen jelentkezzem a főtanácsosnál, hogy lássa, eszemben sincs ellógni a munkát.
- Mi a mai feladat? – kérdeztem lelkesen, miközben megigazítottam a táskám pántját, amely keresztben futott át a mellkasom előtt. – Édesanyám azt mondta, hogy kell valaki, aki segít Önnek a tervrajzokkal – egész biztosra vettem, hogy Anyácska nem Nimrodeltől szerezte az információit, de nem mertem tőle megkérdezni, amikor az utamra bocsátott. – Nem igazán értek a rajzokhoz, de asztalnak elsőszámú vagyok – dőltem előre a férfi előtt, hogy egyik kezemmel a hátam felé mutogassak. Naiv kis gondolataimban fel sem sejlett annak lehetősége, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe hozhatom. |
A kihalt város ősi falai között nehéz volt elképzelni milyen lenne, ha újra tündék népesítenék be. Felvirágoztatva azt. A bús nyugalom helyett valódi béke lengné körbe. Szemet gyönyörködtető és szívet melegítő álomkép ez. Senki sem remélhetné, hogy ugyanazzá válna, mint ami hajdan lehetett, ám ki mondta hogy a régi darabkákat nem lehetséges az újakkal eggyé változtatni? Evidirnek szemlátomást nem volt idegen az ötlet.
A fiatal tünde élénk lelkesedéssel fogadta a felajánlását. Pont úgy, ahogy Eleni sejtette, hogy fogja. Az otthon sohasem ereszti igazán a leket és minél ifjabb valaki, annál jobban vágyik a megbízható támpontra az életében és mi más tenne eleget a szerepnek, mint a hazája? Mindazonáltal láhatóan hajtott a kíváncsiság is a felfedezés és a világlátás felé.
- Igen, megoldható. Máskülönben nem ajánlottam volna fel. Nem szeretek hamis reményt kelteni másokban. - biztosította a lányt arról, hogy ha valóban úgy tartja kedve akkor vele mehet. Szívesen vette volna a társaságát, ha a reményei szerinti eseménytelenséggel telnek majd a falukba az odaút napjai.
- Nyugodtan benyújthatod azt a kérvényt. Jobban venné ki magát, hogy személyesen is folyamodtál a kimenőért, mintha csak az én kifejezett kívánságomra kellene elengedniük egy időre a szolgálatból. - szorgalmazta, bár tónusa aligha hallatszott parancsolónak, inkább baráti jótanácsnak, amit azért illik megfogadni. Egyelőre ahhoz az elgondoláshoz, hogy Evidir elhagyná a rengeteget, hogy tanulhasson nem fűzött hozzá semmit. Amennyiben a parancsnoka is hasznosnak találná ezt a fiatal tünde számára, úgysem kell most töprengenie rajta, mert feltételezhető, hogy ilyesmiről úgysem egyik napról a másikra fognak a határőrségnél döntést hozni.
A gyógynövények leírása kifejezetten nagy érdeklődéssel töltötte el Elenit. A lány rutinosnak mutatkozott a fellelhető példányok felsorolásában, meglehet hogy maga is ért a hozzájuk fűződő tudományhoz.
- Szeretném majd megtekinteni őket, ha erre lehetőség adódik. Mind virágukban, mind főzetként. - pontosította az óhaját. Fel szándékozta mérni a készleteket és azt, hogy lapulnak-e eddig nem ismert, ámde bizonyos terápiákhoz nélkülözhetetlen egyvelegek.
Evidir tisztelettudó figyelmességel hozta tudatára annak, hogy talán kissé feltartotta a beszélgetésükkel és a felderítő távozna már, hogy befejezze a munkáját.
- Természetesen, megértem. Ez esetben egy másik alkalommal számolok majd be az utazásaimról. Nem venném a szívemre, ha miattam nem tudnád elvégezni a dolgodat. Én viszont maradnék még, igen - futtatta végig kék szemeit Vesna romjain - Minden jót kívánok neked és remélem mihamarabb újra találkozunk. Érted küldök, amikor készülődni kezdünk a határvidékre. - bocsátotta útjára a fiatal tündét.
Lezárt kör! |
Evidir egyre jobban azt érezte, hogy a beszélgetés egyre jobban érzelmes dolgokat takar, kevésbé diplomatikus vonalú, így megfogadta, hogy nem keveri bele se a múltját, se a jövőjét, semmi hülyeséget, ami jelenleg akkor érzelmi töltettel rendelkezik. Hiszen minkek traktálja ilyennel Eleniel Lhorir tanácsost. Mindenkinek megvan a maga baja...
Restaurálás és a régi fényét ragyogtató város. Vesna bizonyára mesés lenne, bár Evidir még a közeljövővel sincs tisztában.
- Kétségtelenül mesés lenne. - simította végig az egyik törmelékes, éppen, hogy még áldogáló falat. - Elgondolkodtató ötlet. Véleményem szerint lehetséges. - válaszolt a kérdésre, talán gyökeret vethetne itt, persze ha a munkája is ide szólítaná. Semmi sem biztos még, hiszen ő még csak egy fiatal tünde.
- Az lehetséges lenne? - nyíltak tágra a szemei, rögtön a főtanácsosra pillantott, túlzottan elragadtatva magát, amit éppen pár perce fogadott meg, hogy nem teszi. - Azt nagyon megköszönném! - hajolt meg a tünde előtt. - Őszintén megvallva, jó magam szerettem volna egy kérvényt benyújtani a parancsnoknak. Szeretném a tanulmányaimat - nem jó szó, hiszen katonának készül, de mégis ezt használta - a rengetegen túl folytatni. Közelharcot tanulni, hátha jobban ragadna rám ott valami, sajnos a kiképzés során ezzel nem kis problémáim vannak. Természetesen pedig emellett szeretném az ismereteimet is fejleszteni, többet látni a világból.
Nagy vágyai voltak, de mégis képes lett volna egyedül neki vágni a hosszadalmas útnak. Evidir mindig is vakmerő volt, de elege lett a naiv kislányból. Sok társától hallotta már, hogy aki valóban nagy harcos, felderítő szeretne lenni, az nem verhet gyökeret csak a rengetegben. Persze ez nagy mende-monda volt az ifjak körében, de némi valóság alappal is rendelkezett. Minél tájékozottabb valaki, annál többre viheti az élteben. Mindemellett természetesen nem is utolsó szempont, hogy ismét láthatná a családját.
- A határon is megteremnek egész különleges fajok, a különlegesebb mohák kevésbé. Éjkeleti virágúak, bogyósak vannak többségben. Kiváló gyógyszerek készülnek belőlük, de némelyik főzetben már emberi tudomány is van. Nem mondanám fejlettebbnek, de más, minden esetre tökéletesen működnek. - ő maga is fel tudta sorolni őket, de a több száz fajt mire megkülönbözteti. Apja kertjében termesztett olyanokat is, amik a határon nem teremtek, de hasznosak és mással esetleg nem tudta pótolni. Kísérletezni sosem kísérletezett, a tudás már nemzedékek óta a család birtokában van és egyre több és több minden kerül hozzá a generációkon átívelően.
Evidir lassan felvette lova kantárját a földről, a deres kanca mára már eleget evett, végtére is nem ez a feladata itt.
- Nagy örömmel hallgatnék végig minden élményt. - terült el arcán a mosoly, majd a lombok között az ég felé tekintett. - Viszont engedelmével, nem tudom óhajt-e még maradni, elkísérjem valamerre, de a feltérképezést időben be kell fejeznem. - nem akart ma megint késni, nem is nagyon vallott rá, igyekezett mindent időben elvégezni, főleg azért, mert a legtöbb feladatban örömét lelte és nem unatkozott.
A kanca nyakát lefelé nyújtogatta, de Evidir rövidebbre fogta. Elég volt mára, nem nagyon örül neki, hogy megint ezt a haspókot kapta ki magának. Ideje lenne már egy saját lovat vennie.
Megvárva Eleniel főtanácsos válaszát, aszerint cselekedett, amit a tünde mondott. Ha kell, visszakísérte esetleg a városba, vagy még vele maradt, ha pedig nem tartott igényt a szolgálataira, folytatta a mindennapos rutint, illedelmesen elköszönve a főtanácsostól.
(Ha akarod folytatni, mehetnek még valamerre, vagy majd más később játszhatunk ;) De le is zárhatjuk.) |
A várakozás nem esett nehezére azoknak, akiknek az idő egészen más fogalomban létezett. Évszakok jöttek és szaladtak tova, ám a tündék életében ritkán hoztak változást. Meglehet, hogy ha mégis új irányt vett a sorsuk azt emiatt keményebben megérezték. Átformálta őket valamelyest. Eleniel számára a fiatal lánnyal való beszélgetés olyan hatással bírt, mintha egy tükrön keresztül figyelné a múltját. Azt juttatta eszébe, amikor az édesanyja először elhozta a romokhoz. Milyen gyermeki ártatlansággal szemlélte a világot.
- Ebben megegyezhetünk, ahogy abban is tettük, hogy szívesen megnéznénk eredeti valójában a romvárost. Viszont...ha újjáépülne lenne kedved itt lakni? Te is tudhatod, hiszen mondtam az előbb, hogy vannak, akik igen, ahogy azt szintén, hogy tőlem kissé idegen a gondolat. Teljes mértékben támogatom a restaurációt, ettől függetlenül. - tette még hozzá a végét, hogy világossá tegye álláspontját az ügyben. Valahol a két szélsőséges tábor között foglalt ezzel helyet.
Valódi együttérzéssel hallgatta Evidir elbeszélését a kiképzéséről és a szülőfalujáról. Úgy tűnt egyszerre felszabadító neki, hogy olyasmit csinálhat, amihez ért és amit szeret, mindazonáltal nem tudta elrejteni a hangjából a honvágyat. Őszintén és lelkesen mesélt. Szerencséjére a megfelelő tanácsost fogta ki hozzá, Eleninek furcsamód nevethetnékje támadt, ha arra gondolt hogy Durion Riel miféle képet vágott volna az emberies tündék említésekor. Éppen az emberi faj iránti düh hajtja még előre, de lehet az is kifutott volna belőle, amennyiben erről tudomást szerzett volna.
- Nem lehet egyszerű az élet a határon, de örülök, hogy a te falud jól boldogul. Ha szeretnéd, szólhatok pár szót azért hogy meglátogathasd. Szeretnék körbejárni a határon. Velem tarthatnál. - ajánlotta fel, az ötlet súlyához képest elég könnyedén. Rövid ideje fontolgatott ilyesmit és Evidir aggódó kérdése csak feltette a pontot az i-re. Bár egypár helyit már beszervezett plusz egy fő nem árthat.
- Milyen fajta gyógynövények találhatóak arra? - kérdezte aztán a másik válaszától függetlenül. Eleni valamicskét értett hozzájuk, habár annyi más dologhoz hasonlóan ebbe is csak belekóstolt. Hajdan egyik nagybátyja végigmutogatta az összeset, amit a tündék ismernek. Apró gyermekként ült az ölében és tágra nyílt szemekkel figyelte a színesre festett képeket egy sűrűn forgatott könyvben. Később már együtt szélték az erdőt unokatetsvérével az oldalukon. Amióta elvesztette őket hozzá sem nyúlt a megörökölt kötethez.
Biccentett a másik felé, megnyugodva hogy az elfogadta a feleletét, legyen az bármilyen kevés gyógyír az aggályaira. Nem szerette volna tovább feszegetni a rablótámadások témáját. Az örökösnek látszó szélmalomharcban a nomádokkal nem egy ilyen eset fordult elő tragikus végeredménnyel és nem volt igazi biztosíték, amivel megelőzhetőek lettek volna.
Szoborszerű arcára ezegyszer őszinte, bár mgé midnig halovány mosoly kúszott fel Evidir kíváncsi kérdésére.
- Igen, jártam már a pusztán és a Tritón tengernél is. Noha nem frissek az emlékeim felteszem érdekelne, hogy milyenek, igazam van? Szívesen mesélek, ha szeretnéd. - indítványozta előzékenyen. |
Lassú léptekkel követte Elenie főtanácsos útját, miközben lova kantárja ugyanúgy a romok között volt. A kanca nem érzett semmi késztetést, hogy elmenjen, csupán a hasát követte, a zabla pedig egyre halkabban zörgött pampogó szájában, ahogy távolodtak tőle.
A romok bármennyire is az idő fogai által megtépázottak voltak, hatalmasságról és erőről árulkodtak. Evidir ugyanezt érezte Enlilnél, mikor először tette be a városba a lábát. Sugárzott az ereje, lenyűgözte őt, akárcsak a múlt maradványai most. Mégis azt érezte, hogy ezekhez a határon fekvő falvak sosem érhetnek fel, nincsenek a biztonságos erdő oltalma alatt és ez az, ami aggasztotta.
- Semelyik város sem megegyező. - helyeselte Eleniel tanácsos véleményét, hiszen mindennek megvan a maga jelentősége, oltalma, egyedisége egyaránt.
Csizmája kényelmes mozgást biztosított a kövek között, igyekezett minél finomabb lépteket megtenni a romoknál, olykor társaságára, olykor pedig maga elé nézett. A bekötő utak még így is megfigyelhetőek voltak az épületek környezetében, szinte az egész várost fel lehetne térképezni, fényét fel lehetne eleveníteni.
- Már nagyon rég látogattam el arra. - emelte fel tekintetét az egyik törmelékről, elhagyva gondolatainak mély ösvényét - A kiképzésem nem igen teszi lehetővé, az út pedig hosszadalmas lenne. Majd talán pár év múlva ellátogathatok, mint felderítő, aki már valamelyest végzett tanulásának egy részével. - próbált nem a jövőjéről beszélni, hiszen tervei magán kívül senkire sem tartoztak, illetve önzőségnek találta. Igyekezett nem úgy megfogalmazni mondanivalóját, mintha hisztérika tárgya lenne, valamelyest sikerült is. Nem panaszkodhat, az álmát teljesíti, persze... kinek ne hiányozna a családja? Viszont jelenleg nem ez a legfontosabb.
- A kérdésére visszatérve, minden bizonnyal virágzó kereskedelem öleli fel a szülőfalvamat a gyógynövényeknek köszönhetően. - ejtett meg egy parányi mosolyt, hiszen mindig is ezzel hitegette magát. Így kell lennie. Különben a bűntudat mardosná, hogy eljött hazulról, cserben hagyva apját és testvérét. Kiképzésének érdekében fókuszálni kell a jelenlegi feladatokra és a problémáinak megoldására. A családja is így akarná, hiszen nem hiába küldték el tanulni. - Az ottani tündék kissé emberiesebbek, ha szabad ilyet mondanom. Követik a hagyományainkat, de vannak akik megválnak tőlük. - Evi olyan családból származik, amelyikre ez nem igaz, viszont látott erre ellenpéldát, nem is egyet.
- Különösebb megnevezettem nincs, csupán a stratégiánk felől érdeklődtem. - és aggódtam. - De a válasz természetesen kielégítő. - ejtett meg ismét egy mosolyt, ami talán erőltetettnek minősült, nem is volt gyengéd vonású. Még van mit tanulnia az érzelmeinek elrejtéséről. Azért fél csupán, mert nem volt a határokon túl, neki mesélhetik, hogy ki, merre él, mit csinál éppen, de szeretné a saját szemével is majd látni. Ezért szeretne elsőnek felderítő lenni, majd talán később a testőrséghez csatlakozna, de az bőven a jövő zenéje.
- Engedjen meg még egy kérdést Eleniel főtanácsos. Járt már odakint? A rengetegen túl? - nézett csillogó szemmel a tünde felé, mintha csak egy gyermek veszett volna el benne... De hiszen még az volt! Tapasztalatlan, még a korában sem felnőtt. A kíváncsiság hajtotta ki belőle a szavakat, ő pedig a válaszra várt érdeklődően. |
Elmerengett azon, hogy felvesse-e a legközelebbi ülésen az őrjáratok ügyét. Elvégre rutinmunkáról van szó és tulajdonképpen nem az ő körébe tartozott a helyes létszám megválasztása, mégis úgy vélte ha akad megfelelő számú felderítőjük akár párokban is mozoghatnának. Különösen azért, mert mostanság valamiért igen felélénkült az erdő és egyre több idegen merészkedett egyre mélyebbre. A rengeteg azonban sötét és kiszámíthatatlan volt számukra, egy olyan labirintus amelyet ember nem tudott soha teljesen megfejteni. Eleniel néha azon kapta magát, hogy megpróbálja elképzelni milyen látványt nyújthatott akkor, amikor még csak az ő népük lakta és minden szegletét átragyogta a fény, a berek pedig fiatal volt még. Rosszabb napjain nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a tündék mára nem mások, mint egy letűnt kor utolsó, kétségbeesetten kapaszkodó maradékai. Talán azért, mert ennyit élünk egy bizonyos idő után a sok, ami hátramaradt jobban meghatároz minket, mint a kevés ami még előttünk áll.
Sirdal tökéletes nyugalomban ringott alatta elnyújtott, de a legkevésbé sem sietős léptekkel. Lassan, méltóságteljesen közeledtek a régi romok felé és közben Evidir válaszát hallgatta. Úgy látszott a fiatal tünde osztja az ő elragadtatását Vesnával kapcsolatban.
- Magam is nem egyszer kívántam, hogy bár láthattam volna. - értett egyet. A fehér falakhoz illő márvány belsőt képzelt el, telis-tele a legszebb művészeti alkotásokkal, amik a tágas termeket díszítenék. Óriási könyvtárt rakott volna középre, ahol számtalan régi feljegyzés, vaskos kötetek és gyönyörű versek lapulnának a sorok között.
- Enlil viszont az otthonom. Olyan...természetes szépsége van, egészen más mint Vesna lehetett. - mondta tekintetével akaratlanul is abba az irányba fordulva.
- Milyen most a rengeteg határa? Voltál odahaza, nemde? - tudakolta. Érdekelte vajon hogyan élnek azok a tündék, akik Enlil helyett más lakhelyet választanak. Volt, aki bolondnak nevezte őket, más álmodozóknak és valahol a kettő között lehetett az igazság.
Meghökkentették a másik gyors kérdései, ám ezt nem mutatta ki.
- Kinek a támadásától tartasz? A nomádoktól talán? Rájuk vallana az ilyesmi. - gondolkozott kicsit hangosan. Mit hallhattak a többiek?
- Nem kell emiatt aggódnód - igyekezte megnyugtatni Evidirt - Bizonyosan tudják a megfelelő válaszlépést azok, akiknek ez a feladatkörébe tartozik, hiszen nem véletlenül kapták a posztjukat, elegendő katonát helyeznek majd ki, ha fenyegetést éreznek. - fejezte be. A saját szájából sem vélte eléggé meggyőzőnek az indokait arra, hogy miért nem kell efelől nyugtalankodnia a fiatal tündéknek. Tulajdonképpen egy gyors foszogatást nagy szerencsével sikerülhet csak kivédeni. |
- Semmire. - szögezte le azonnal válasz gyanánt.
Bár csupán gyakorlaton volt, felelősségének érezte, hogy jelentsen. Mindig is kötelességtudó volt, de sosem ajnározott senkit. Szimplán korrekt, kerek-perec módon intézte ügyeit, ahogy egy jó felderítőhöz, katonához, vagy akármihez is illik.
Evidir eddig nem figyelte, hogy a főtanácsos és közte lévő kontaktus jelenleg nem feszes, nem olyan, mint aki szolgálatban van esetleg. Eleniel Lhorir könnyen kezeli a helyzetet és ebből merített ő is egy keveset. Merev állásából alávett, háta mögött összefűzött ujjait ellazította, kezei maga mellé csúsztak kényelmesen.
Mikor gyermekként bátyjával az erdőket járta, apja mindig féltette őket, már akkor is. Két gyermek... csak felkapják őket és elviszik akárhova. Szerencsére annyira nem merészkedtek be, a sűrűbe, pontosabban akkor nem, amikor Zoran is ott volt. Evi egymaga már bejárta a környéket és minden egyes fűszálat ismert. Ugyan ez volt a helyzet, amikor új helyére költözött. Gyalog derített fel mindent, tudta az ösvényeket, utakat, helyeket, mi merre van. Mindig is jól tájékozódott, imádott a természet lágy ölén lenni és nem mellesleg, olyankor kellemesen kikapcsolódott, amikor egyedül volt. Persze nem egy magának való tünde, de magányra mindig szüksége van, mindenkinek.
A főtanácsos válaszának megörült, miszerint használható lehet valamire, bár nem volt egy jó testőr. Szíve szerint később arra is jelentkezne, annyi minden érdekli, viszont amíg ilyen pocsék közelharcba, a védencei jobb ha maguk tanulnak meg küzdeni.
Miközben Eleniel főtanácsos Vesna romjairól kezdett beszélni, Evi is szemügyre vette a törmelékeket és maradványokat.
- Csodálatos lehetett eredeti mivoltában. - fordult a mondat felénél Eleniel Lhorir felé. Egyik keze kardjának nyelére csúszott, kényelmesen elhelyezkedve ott. - Bár én nem nagyon jártam nagyobb városokban, a jelenlegi fővárost kivéve. Mindemellett örömmel visszamennék az időbe, megtekinteni. - magában azt gondolta, hogy több növény kellene mindenhova, bár a tündék építményei szemet gyönyörködtetőek. - A határon csupán falvak vannak, mi is majd nem kilógunk az Arduinnai rengetegből. - mosolyodott el finoman.
- Mennyire védhetőek a külső falvak Eleniel főtanácsos? - ráncolta össze homlokát az éles váltás után. Nem tudott nem rosszra gondolni jelenleg. Ha a szülőföldjére gondolt, mindig apja épsége érdekelte. -- Ha bekövetkezne egy támadás, mire lennénk képesek? - nem volt tisztában a helyzetükkel, magával a védelmi rendszerrel, ezért is zöldfülű. Vesna romjai hozták ki belőle talán ezt, és a kérdés némileg butaságnak is hangzik, Evi mégis feltette. Véleménye szerint, lehet mindent kérdezni, maximum bugyutának találják a tündét. Szeretett tájékozódott lenni, amennyire ez lehetséges. |
Feladatköréből kifolyólag, gyakran volt társasága és mégis magányosnak érezte magát gyakorta. Annyian vették körül, szeretteivel viszont alig-alig találkozott. Persze megértette, hogy Ferian inkább hivatásába merül, míg nagybátyja okait is arra, hogy miért kerüli Enlilt. Kialakított egyfajta közömbösséget a legtöbb dolog iránt, így minden energiájával a tanács ügyeire koncentrálhatott. Mostanában azonban minduntalan két tűz közé került a Főtanácsban és emiatt kereste fel gyakrabban a romokat.
Ahogy kiléptetett a fák takarásából a rászegezett íj is lereszkedett. Nem félt, hogy lő a másik tünde, hiszen nem fenyegetően közelítette meg és szomorúan konstatálta, hogy immár fel sem róhatja a nőnek ezt, mert manapság alapvető óvatosságnak számított a rengetegben az ilyesmi. Főleg, hogy nem szólította meg előre.
Úgy tűnt meglehetősen zavarban van a fiatal tünde, ám koránál fogva ez nem volt meglepő. Eleniel többször tapasztalta már és inkább kedves viselkedésként értékelte. Volt valami romlatlanul őszinte benne, ami saját fiatalságára emlékeztette. Az évtizedek a márványszobor-szépségű arcán ugyan nyomot nem hagytak, ám a szíve minden újabb elteltével nehezebb lett. Kék tekintete nem tudta elveszíteni a vizslató élét, ám egy apró, biztatóank szánt mosolyt igyekezett felölteni. Egy biccentéssel fogadta az üdvözlést, nem téve megjegyzést, nehogy még kellemetlenebbül érezze magát Evidir. Amikor a tevékenységéről kérdezte, már sokkal magabiztosabbnak látszott. Bizonyosan nem először teljesít szolgálatot.
- Értem. Úgy sejtem, nem akadtál semmi említésreméltóra. Ez igen nagy szerencse. - felelte, az utolsó mondtatot halkabban hozzátéve. Meglehet, hogy emiatt unatkozik a másik, Eleniel viszont őszinte megnyugvást érzett. Élénken élt benne a kép, amikor Nimrodel Silma hazahozta elesett társuk testét. Ennyi idő után nem volt neki idegen a halál és úgy tűnhetett, hogy már nem érinti meg úgy. Az értelmetlen veszteségek azonban minden egyes alkalommal megmaradtak neki, mintha pont amiatt tennék, hogy ő felejteni akarja. Épp csak nem tudja.
Meglepte a lány kérdése, egy pillanatra talán át is suhant az arcán, de olyan gyorsan eltűnt, ahogy érkezett és újra semleges kifejezést kapott.
- Ez igazán figyelmes tőled. Nos, egy darabon nem bánnám, ha velem tartasz. - válaszolta nyugodtan, mert ismét feszélyezettnek észlelte Evidirt. Azért jött, hogy néhány aggályára gyógyírt kapjon és könnyen lehet, hogy ezért került mellé a fiatal lány.
- Vesna mindig közel állt a szívemhez, noha már én sem láthattam tündöklő valójában. Sokan vágynak ide vissza, talán a megkopott dicsőséget, talán az elfeledett otthont keresve. Te mit gondolsz? - pillantott oldalra, mert nem szerette volna ha a profiljának kénytelen felelni a másik. |
Az almásderes kanca olykor-olykor a dús aljnövényzetet kóstolgatta volna, pampogó szájával igyekezett elérni pár percenként egy-egy szál lédús, zöld csemegét, de Evidir ezt nem hagyta. Nem vett fel feszes tempót, ezért nem rohant, a ló pedig megengedhette magának volna a dolgot. A járőrözést viszont komolyan vette, ha már a reggel olyan silányul indult a közelharc gyakorlása után. Egyszerűen nem tudta elképzelni, miért nem megy neki a dolog. Íjával bármit eltalált, bármikor, de ha előkerültek a tőrök, kardok és minden egyéb, folyton a földre került és a port nyelte.
- Hülyeség. - mormogta maga előtt, még sem teljesen a területre koncentrálva, amit már több százszor körbe járt, még akkor is, amikor az nem volt parancsba kiadva. Gondolatai kezdték megkörnyékezni, de akkor két egymást követő dolog zökkentette ki.
A deres kanca leszegett feje ismét egy növény irányába feszült meg, mire Evidir felé fordult, kezeivel feje alá nyúlva.
- Drágaság! Most dolgunk van, majd később akár almát is kaphatsz tőlem. - mosolyodott el felé, de léptek hangjára lett figyelmes, amiket eddig észre sem vett, gondolatainak nagy sűrűjében. Azonnal fordult a zörej felé, és amint a kantárszár az aljnövényzet sokaságában elveszni látszott, a lány kezében volt az íj felhúzva, bele illesztve egy nyílvessző és mintegy száznyolcvan fokot fordulva szegezte az ismeretlen neszek felé. Haja csak fél másodperc elteltével követte fejének hirtelen mozdulatát, mindvégig vállai mögött tartózkodva.
Keze azonnal ellazult a furcsa hangra, ami némileg olyan volt, mintha valahol hallotta volna. Komor tekintetéről eltűnt a ráncok, vonásai kisimultak, ő maga pedig leengedte mindkét kezét, a nyílvesszőt pedig tegezébe helyezte vissza, íja most hátára került. A kanca ügyet sem vetve az egészre, mohón evésbe kezdett, zablája finoman csörgött szájában két ropogtatás közepette, ahogy a fűszálakat matatta pampogósával a romok között.. Őt könnyű volt boldoggá tenni. Evidir legszívesebben már lecserélte volna, régóta álma egy saját ló, amelyiket maga idomíthatja be.
- Szép na... - kezdett volna bele, amikor a csuklya lekerült az ,,ismeretlen" fejéről. - Má... már mint ... - köszörülte meg gyorsan a torkát - Üdvözletem Eleniel Lhorir főtanácsos! - csak szavaival habozott, tettei azonnal tiszteletet mutattak a nő felé. Meghajlást produkált és nagyot nyelt az idióta viselkedése miatt, mintha ezzel a süllyesztőben küldhette volna az előbb történteket.
- Őrjáratban. - húzta ki magát hevesen és a szó közepén még egy apró mosoly is megjelent a szája szélén, majd el is illant a befejeztével. - Aglanier parancsnok küldött ki a hely feltérképezése a romoktól délre. - bár már ezerszer csináltam és nagyon unom; gondolta magában. Magyarázatával már nem kapkodott, kiegyensúlyozottan mondta, mintha jelentést tenne.
Evi szíve szerint megtudakolta volna, hogy a főtanácsos mi járatban járkál az erdőben, hiszen számára újkeletű dolog kíséret nélkül kimerészkedni, bárki is legyen a tünde. Persze ilyenkor nem jutott eszébe, hogy jó maga is ezt csinálja, hiszen úgy gondolta, ez természetes, ez a feladata. Amúgy is... az ő épsége mit számít? Sosem törődött vele, bármit képes lett volna megtenni, ha megbízzák vele, bármennyire is veszélyes a feladat. Bár a jelenlegi helyzet, miszerint a déli terület feltérképezése és körbejárása nem volt olyan hatalmasan veszedelmes feladat, még egyedül sem.
- Engedelmével, nem kér esetleg kíséretet maga mellé? - ez nem felajánlás volt Evidir részéről. Kötelességének érezte, ha már egyedül talált rá a főtanácsosra, akkor nem hagyhatja az egészet szó nélkül. Végtére is... sosem lehet tudni. - Nem szeretnék tolakodó lenni, csak a biztonságáért aggódom. - fűzte hozzá gyorsan, miközben kezeit háta mögé helyezte. Eközben eszébe jutott, mi van, ha ezzel megsértette a főtanácsost. Nyilván nem azért van egyedül, mert megtámadták, hanem magányra vágyott és főleg nincs szüksége egy ilyen zöldfülűre, akit közelharcban fél pillanat alatt lenyomnak. Evidir már látta maga előtt, ahogy este a hideg vízben való mosakodást követve megszámolja, hány kék-lila foltja lett a nap végére és azon tűnődik, holnap melyik fogja a legjobban zavarni az edzésében. |
A szokásosnál is csendesebb volt a rengeteg, Sirdal biztos lábai sem vertek zajt. A piszkosszürke mén hangtalanul tette meg az utat, mint előtte oly' sokszor már. Eleniel egyenes háttal ült a nyeregben, lazán tartotta a szárat, bízott a lóban. Egyszerű, sötétzöld ruhája és a hozzá tartozó köpeny, egészen a hátas faráig értek. A széles csuklya elrejtette a nő finom vonásait, aki látta volna mégsem hitt volna mást, mint hogy egy tündével van dolga, valami különös aura lengte körül.
A főtanácsos gondolatai messze kalandoztak, az erdő határára, egy táborba. A szövetség az Aldayrokkal felőle is támogatásra talált, ám ez nem jelentette, hogy ne lennének aggályai. Nem kijezetten ezzel a családdal kapcsolatban. Valahogy az embereknek megvolt az a furcsa tulajdonsága, hogy akkor kezdtek értékelni valamit igazán amikor az elveszett és némelyik igen messzire ment volna azért hogy visszaszerezze azt a bizonyos dolgot. Nem úgy vélte hogy ők elárulnák a tündék segítségét. Továbbá elég évtized volt már a háta mögött ahhoz, hogy megítélje mikor volt könnyebb az erdőben a járás: amikor a medvelordok vigyázták azt vagy amikor nem. Mégis: a korona ellen fordulni nem veszélytelen a fák óvó védelméből sem. Eddig semmi olyat sem tett a népe, amivel az embereket magukra haragíthatták volna, elvonultan éltek. Habár a nomádokkal egészen más volt a kapcsolatuk. Mert magukénak vallják, ami a miénk. Itt került ellentmondásba. Hát nem ugyanezt tették azok, akiket az Ardunniai rengeteg urainak neveztek? Mi a garancia, hogy pár generáció múltán, feltéve hogy sikerrel járnak, nem felejtik el hogy mire van joguk és mire nem? Mindenesetre jelenleg okosabb volt a barátságukat választani, hiszen nem vívhattak harcot egyszerre velük és a nomádokkal is. Eleniel jól tudta, hogy ettől függetlenül ez nem tetszik mindenkinek.
Azért tartott a romokhoz, hogy kicsit kitisztítsa a fejét. Különös módon Vesna még letűnt fényében is megvilágította számára az utat. Azzal együtt, hogy elszomorította a látványa nyugtatóan is hatott rá. A fehér falak méltóságteljesen álltak ellent a századoknak, mint valami néma őrök. Az egyik torony árnyékában hirtelen észrevett egy alakot. Közelebb léptetett lassan és hamarosan felismerte a lovát vezető nőt.
- Üdv! - köszöntötte - Evidir, ha nem csal az emlékezetem, ugye? - kérdezte, halovány mosollyal a szája sarkában. Hátrahajtotta a csuklyát, hogy a másik is láthassa őt, hosszú, fekete haja pedig kiszabadulva fogságából, szelíden omlott a le vállain.
- Mi járatban? - érdeklődött. Bár azért érkezett, hogy egyedül lehessen, nem bánta hogy társasága akadt és szívesen szánt időt egy beszélgetésre. |
A szülőfalumban jártam. Minden olyan nyugodt volt, kellemes, mintha csak ismét gyermek lettem volna. Apám friss kenyeret hozott haza, mikor Zeronnal vívtunk a ház mögött, a gyógynövényes kert rejtekében. Ügyesen kerülgetve az értékes zöldeket, hiszen ha egyet is letiportunk volna, apánk a fülünknél fogva rángatott volna ki mindkettőnket onnan. Ez egy fajta gyakorlásnak bizonyult, ügyesség kellett hozzá, hogy semminek még csak a haja szála se görbüljön.
Éppen apánk hívó szava ért el hozzánk, mire bátyám a fülét sem fordította. Én oda kémleltem, amerre állt, mire a fakard lendült és...
Egy párna vágódott a képembe.
- Ébresztő! Lemaradsz a reggeli edzésről meg a feladatok kiosztásáról is! - korholtak, még pedig Marina, a lakótársam.
Fancsali képpel, hunyorogva tuszkoltam fentebb magam, kezeimmel segítve, hátha képes vagyok az álmosságot kidörzsölni a szemeimből.
- Ne mondd, hogy én nem szóltam! Helyetted fogok menni felderíteni! - csatolta fel felszerelésének hiányzó darabját, mire feleszméltem, hogy kifelé tart a szobából. Lépteinek hangja minden egyes zörejjel éberebbé tettek, mire ágyam végén lévő cuccomért nyúltam. Mikor felkeltem, majd nem el is estem, ahogy cibáltam magamra nadrágomat. Ingemet lazán felkaptam, ráhúztam barna bőrből hasított fűzőmet, majd minél szorosabban próbáltam befűzni, de hiába, mert eszembe jutott a csizma, majd megint visszatértem a felsőre és picike fejemmel ide-oda kapkodva készültem sietve. Lábbelim másik felét már a szobán kívül vettem fel, övemről nem is beszélve, mire hiányzó íjamért rohantam, kezemben bőr íjászkesztyűmmel, az alkarvédők már a helyükön voltak.
Már bemelegedve értem le csipás kis szemeimmel, sűrűn kellett azért pislognom, hogy lássak is valamit.
- Késtél! - hallottam egy kőoszlopként magasodó férfi mély hangját, miközben egy kard repült felém, egyenesen tőle. - Az most nem kell. - mutatott az íj felé, amit rögtön le is tettem a sarokba, miután nagy nehezen elkaptam a felém rohanó fegyvert. Közben fejemben szitkozódások ezrét mormogtam, hogy megint közelharc lesz.
Puff, puff... csatt és puff. Ezeket lehetett hallani, miközben fegyvernemeket és ellenfeleket váltottunk.
- Evidir Loranny! - hallottam ismét a férfi hangját. Felé fordultam, épp a továbbiakra várva, mire a szemben lévő tünde fiú kigáncsolt nemes egyszerűséggel, majd dárdáját felém szegezte. - Figyelj oda!
- Komolyan? - csaptam a földre hisztérikusan, mire sikerült egy kis port is benyelnem. A srác még csak nem is akart felsegíteni, így a homokot fogam alatt ropogtatva tápászkodtam két lábra. Ó, hogy az a...
Felvettem az alap állást, hogy ismét lássák, készen állok, lehet megint gyepálni.
Az edzés hamar eltelt, bár annyira nem gyorsan, ismét kék-lila és zöld foltok tömkelegével gyarapodtam. Marina ki is nevetett, majd közölte, hogy adhat pár plusz edzést, ha olyan kedvem van hozzá.
Ezután kaptuk meg a beosztásunkat. Az ösvényekre lettem beosztva, lóval való feltérképezésre az erdőbe, még pedig a déli irányba. Ha ott végeztem, akkor kell a többiekhez csatlakozni a kereskedelmi főútra. Azonnal nyergeltem is lovamat, majd magamhoz vettem, ami szükséges. Némi víz a napra, élelem, fegyverek, térkép, de semmi más. Őszintén szólva utóbbit ott hagytam volna, de azt kaptam utasításnak, hogy be kell jelölnöm a tartózkodási helyeimet. Szemforgatás nélkül pattantam fel a nyeregbe és a kapu felé igyekeztem. Viszonylag messzire vitt az utam, de ezeken a gyakorlatokon semmi, de semmi nem szokott történni. Mondjuk arra jó, hogy megismerjük a környéket, de amikor már milliószor végig járta a tünde, semmi újat nem tud rejteni. Csak a kereskedelmi főút az érdekes, ott szoktak lenni furcsaságok, útonállók, kíséretnek is beosztanak olykor minket, de persze... dél az enyém. Marina sem örült, nem sokkal messzebb, tőlem, keletre ment a toronyba a védelmet ellenőrizni, de hogy minek? Örök kérdés... én is voltam már egyszer, csak az északin.
Lépésre fogtam vissza lovamat egy idő után, ujjaimmal sörényét birizgáltam, tekintetem ide-oda suhant a fák között, reménykedve, hogy valami érdekességet talán látok, de erre? Esély sincs rá.
Első kijelölt pontomat közelítettem meg nem kis idő múltán, miközben leszálltam lovamról és gyalog vezettem. A végén még abba is bele kötnek, hogy nem néztem szét elég tüzetesen... |
A lány kivont kardja megrémisztett; Egy pillanatra ismét meglegyintett a halál szele, amikor a rideg penge a bőrömhöz ért, de olyan sokszor volt már részem halál közeli élményben, hogy fel sem vettem. Az elmúlás játékos istene mindig ott sertepertélt körülöttem, hogy ízetlen tréfáival engem szórakoztasson. Nem esett hát nehezemre, hogy túltegyem magam az aprócska tényen, hogy majdnem meghaltam. Megint. Sértett kisfiúként bámultam az Alice nevű teremtésre, megfeledkezve női mivoltáról, ami valljuk be elég szembetűnő volt. Zavartan megköszörültem a torkom, és elfordultam.
Bólintottam.
- Arra felé, ment… - böktem abba az irányba, amerre az ében paripa elszelelt. – De azt Te is láttad – vigyorodtam el szorongón, amikor rájöttem, hogy a megállapításom közel sem volt hasznos Alice számára. Valóban szívesen álltam rendelkezésére a hátas előkerítésében, de jó lett volna, ha nem néz közben teljesen zakkantnak. A nagybátyám éppen elégszer emlékeztetett már arra, hogy nem vagyok tiszta fialás, gondoltam fásultan. Nem szerettem volna, ha a lány is hasonlóan vélekedne majd rólam.
A halla kecsesen lépdelt mellém. Fekete orrlyukai hatalmasra tágultak, ahogy a levegőbe szagolva veszély után szimatolt. Az állat patái feszülten verték a földet, miközben nyugtatóan megpaskoltam a nyakát.
- Sedho! Heniach nin? – szóltam az állathoz a tündék ősi nyelvén, szinte suttogva, de pocsék kiejtéssel. Anyácska sokszor próbált megtanítani a népe nyelvére, de azt hiszem emberi felem ebben is akadályokat gördített elém; A bonyolultabb szavakba minduntalan belegabalyodott az én fürge nyelvem is. Csak akkor szakítottam el szeretetteljes pillantásom az állatról, amikor már nyugodni látszott.
- Biztosra veszed, hogy nem adnak ott mentaszörpöt? – kérdeztem kisfiús csalódottsággal a hangomban, miközben Alice nyomába szegődtem. Eddie egy lépésre sem távolodott el tőlem; fehér árnyékként osont be kettőnk közé, természetes gátat képezve a lány, és köztem, mintha védelmezni próbálna. Nagyon kellett nyújtogatnom a nyakam, hogy a méretes suta fölött Alice-ra is rálássak. – Igazából sosem gondolkodtam azon, hogy mi vár odaát, pedig engem aztán gyakorta legyezget a halál… A nagybátyám szerint olyan esetlen vagyok, mint egy kacsa, vagy mint egy troll, mert a kacsa legalább tud úszni, de én azt sem tudok. A múltkor is majdnem belefulladtam a folyóba – gördültek le ajkaimról fürgén a szavak, de jómagam észre sem vettem, hogy időközben megint fecsegni kezdtem.
- Aztán a bácsikám kihúzott, morgott valamit arról, hogy nem illek az erdőbe, majd majdnem kicakkozta a valagunkat egy fél tucatnyi nomád gyökér; Azt hittem, hogy Durion sosem békél meg velem, de a minap megjegyzést tett a bamba ábrázatomra, szóval azt hiszem, enyhül – magyaráztam fürgén.
- Egyébként… Alice… Hogy kerültél az erdőbe? – kérdeztem hirtelen megtorpanva.
2016.07.01.: Inaktivítás miatt a játékot felfüggesztem! A karakterek innentől fogva szabadok. |
A fiú viselkedése akaratom ellenére is elgondolkodtatott. A "haláli" kis játékom után minimum arra számítottam, hogy lenézően kioktat. Erre csak egy kis gyerekes, durcás megdorgálást kaptam. Különös, hogy a halál árnyékának völgyében járva is mély-filozófiai kérdésekkel bombázott és valami mentaszörpről fecsegett. Érdekes teremtés, az egyszer biztos. És az is biztos, hogy eddig észre sem vettem milyen szépek a mélykék szemei. Miután ő is bemutatkozott, egy darabig még méregettem, és határozottan megállapítottam, hogy nem mindennapi szerzet. Sőt, egész aranyos.
Amikor felajánlotta, hogy segít megkeresni elkószált fekete csődört, szélesen elmosolyodtam.
- Annak nagyon örülnék, kedves Al.- néztem fel rá kedvesen.
Idő közben eszembe ötlöttek a bátyám és az apám intő szavai, mint a "ne bízz meg túl könnyen idegenekben" és a "ne légy túl naív". De ugyan már, mi baj lehet ha egy mazochista lelkületű tündével elindulok megkeresni egy megvadult lovat? Szerintem semmi. Bizonyára semmi.
Egy fehér őz jelent meg, és szögdécselt oda Al oldalához. Gyönyörű, törékeny állat volt, ritkán láttam hozzá foghatót, a magam fajta ember sosem tud igazán közel kerülni a természet lélegzetelállító szépségeihez, úgy mint valaki aki ennek a része. Ahogy a különös állat megvizslatott engem, úgy én is őt, és olyan áhitattal kezdtem bámulni mint aki már nem is ezen a világon tartózkodott. Mindig is lenyűgözött, hogy mi mindent tartogat még a vadon, amiből semmit sem láttam. Pedig itt élek, közöttük. Hogy visszahozzam magam a halandók, illetve a -halandók és nem halandók- közé, megráztam a fejem, még egyszer Alre mosolyogtam és nyugodt, könnyed léptekkel elindultam abba az irányba ahová Hat vágtatott.
- És egyébként, Al. Szerintem ha nem is élet, de van valami a halál után. De sajnos..-nevettem fel- erősen kétlem, hogy lehet ott mentaszörpöt kapni. |
[44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az érzelgősség olyan távol állt tőlem, hogy a gondolatától is fintorognom kellett, ha pedig arra kényszerítettek, hogy elővegyem a gyengédebbik oldalamat, általában napokig hasogató fejfájás gyötört utána. Fontosnak tartom az ifjak szellemi és testi kiképzésén túl a lélek ápolgatását is, de nem hiszem, hogy erre pont én lennék a megfelelő alany. Ez a nők dolga; állandóan a nyelvemen van, de sosem mertem még hangosan kimondani - a húgom előtt nem, aki azonnal megbélyegzett volna néhány olyan kifejezéssel, amit az emberektől tanult el. Ezért is óvnám őt annyira attól, hogy velük keveredjen; a végén már a népe sem fogja érteni, miről beszél. Volt azonban egy olyan érzésem, hogy Aldaronnal remekül megérthették volna egymást, és Eryától megkaphatta volna a fiú a választ minden kérdésére. Én csak ezzel tudtam szolgálni: a nyers, őszinte valósággal, melyet szilárd meggyőződésem és az eddigi tapasztalataim alakítottak ki bennem. A húgom más volt, ahogyan Aldaron is, ők ketten magukban hordoztak valamit, melynek én már a gondolatától is menekültem.
Ha Anyácska valamihez értett az az volt, hogy hogyan csavarjon más tündéket az ujja köré, és hogyan győzze meg Őket bármiről, amihez kedve tartotta. Amikor jó napja van, még azt is képes elhitetni a másikkal, hogy az, ami mellett olyan kitartóan érvvel nem is az Ő ötlete, hanem a vele szemben ülőé, és mindezt olyan csalafintasággal teszi, hogy közben egyszer sem hazudik. A szelíd asszony olyannyira ismerte a társait, hogy nem okozott fejtörést számára, hogy tudja kihez milyen szavakkal kell szólnia, ha el akarja érni nála, hogy megenyhüljék. A maga módján Lae Rielt, aki még Durion bácsikámat is képes volt megmosolyogtatni szökőévenként egyszer, a maga módján mindenki szerette a klánban. A nagypapus szerint egy nap nagyszerű tanácsos, vagy mátriárka vált volna belőle, ha az az ember – az édesapám -, nem téríti el a helyes útról, és szül meg engem, mint minden rosszak okozóját. Igen, Anyácskát a legtöbben ugyan szerették, de velem csak nagyon kevesen tudtak megbarátkozni fél-szerzet mivoltomnak köszönhetően, s bár tudtam, hogy van nekem helyem a papus szívében, mindig felfedezni véltem azt a beazonosíthatatlan fájdalmat a szemében, amikor rám nézett. Csalódottság, gondolom.
