|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:51 - |
Azt mondják Vesna volt valamikor a tündék fővárosa - pontosabban, a legelső város, amelyet a hegyesfülűek nemzete épített, miután el kellett hagyniuk a pusztulásra ítélt Őshazát. A mohával, és dudvával benőtt rusztikus épületegyüttes az évszázadok alatt sem vesztett misztikusságából, bár jelentős károkat szenvedett az Első Összecsapások idején. A valamikori városfal csak nyomokban maradt meg, de a központi templom vaskos, fehér falai merészen ellenálltak az idő vasfogainak, így az elhagyatottan álló tornyok, és kupolák masszívan állnak, a beomlás legkisebb veszélye nélkül - igaz, a valamikori szentélyben már felverte a fejét a gaz, és a kemény padlózatot átfúrták kintről a nagyobb fák gyökerei. |
[44-25] [24-5] [4-1]
Megszoktam, hogy az én életemben a váratlan események gyors egymásutánban követik egymást. A mai napom sem úgy alakult, ahogyan elterveztem; Ha nem féltem volna a megfázástól, bizonyára befekszem a romos épület kőhalmai közé, és míg az élet nagy dolgain elmélkedem, azt tettem volna, amihez a legjobban értek. Gyakorlom, hogy hogyan kell szép csendesen meghalni. Aztán jött a lány, és lerombolta üdítő terveimet a jelenlétével. Azt hittem, hogy segítségre szorult, de aztán kardot rántott.
Ha majd meghalok, és mégiscsak találkozom az Istenekkel, majd bevallom nekik, hogy tévedtem, gondoltam makacsul összezárt szemekkel, érezvén a rideg pengét nyakam gyenge bőréhez simulni. A térdeim úgy remegtek, mint az erdei gyümölcsökből főtt kocsonya, amit Anyácska szokott készíteni nekem. A kezeim ismét a magasba lendültek, mintha csak minden porcikám azt üvöltené; Nem én voltam!
- Kérlek, bármire is készülsz, gyorsan csináld, mert nem bírom a feszültséget. Hányingerem lesz tőle, és nem akarom azzal kezdeni a túlvilági életem, hogy mindenki azon röhög, hogy lehánytam a támadómat – kezdtem szokásomhoz híven a fecsegést. Mások, elfutnak, ha megijednek, én beszélni kezdek. – Tényleg? Szerinted van élet a halál után? És ha van, lehet ott mentaszörpöt kapni? – pergett a nyelvem, szinte követhetetlen áradatban zúdítva a lányra az értelmetlen szavak tengerét. Észre sem vettem, hogy időközben letett arról, hogy ideje korán átküld az Árnyékvilágba, és nevetett.
Ó, de még, hogy nevetett! Hirtelen nem is bántam volna, ha megöl; Ilyen csilingelő dallammal a fülemben szívesen vesztem volna oda. Kék szemeim kistányér méretűre nőttek, ahogy magyarázni kezdett.
- Szórakoztál? – kérdeztem vissza durcásan, no persze nem amiatt, hogy végül meghagyta az életemet. Sokkal inkább a mérhetetlen gonoszsága ültette el a harag magvait a szívemben. – Úgy hiszed, hogy ez jó móka volt? – tudakoltam sértődött hangom, összefonva két karomat a mellkasom előtt. Azt hiszem, hogy egy normális tünde, vagy ember ilyenkor oldott volna kereket, de én leálltam pörölni.
- Hát, ez egyáltalán nem volt kedves – sóhajtottam végül lemondóan, felismerve, hogy semmi elmés nem jut az eszembe, aminek a legnagyobb oka abban gyökeredzett, hogy az előttem álló teremtés egy lány, és én, Anyácskán kívül persze, nem igen beszéltem lányokkal. Főleg nem emberlányokkal.
Bizalmatlanul méregettem a felém nyújtott kezet, mintha attól tartanék, így akar felrobbantani. Tündéknél a kézfogás nem igen szokás, de Anyácska kiokosított arra az esetre, ha emberekkel találkoznék.
- Aldaron Riel – mutatkoztam be magam is, elfogadván a gesztust; Tudatlanságom révén az egész olyan volt, mintha döglött halat szorongatnék az ujjaim között, csak nem volt olyan nyálkás. – Hívhatsz Alnek, ha szeretnéd – fűztem hozzá bemutatkozásomhoz, visszarántva a kezem. Megvakartam a tarkómat, miközben tétova pillantást vetettem abba az irányba, amelyre a lova elveszett.
- Segítsek megkeresni? – kérdeztem. A bácsikám bizonyára megfedett volna, amiért felajánlottam a segítségemet egy embernek, de Durion jelenleg nem volt ott, hogy a fejemet vegye érte. – Máshoz nem igazán értek, de az erdőt azért ismerem, ketten könnyebben meglelnénk a barátodat – mondtam.
Időközben a fehér őzsuta is visszatért, hogy ellenőrizze, nem-e oszladozó hullámhoz kell majd elvezetnie klánom tagjait. Eddie fekete borgárszemei bizalmatlanul függtek a lányon, ahogy kecses mozdulatokkal mellém ügetett. A málhászsák, amibe az útközben talált gyógyfüveket gyűjtöttük, még mindig a hátára akasztva pihent, rajta a kulacsommal, és az életlen kardommal, amit soha nem is használtam.
- Viselkedj, Eddie – paskoltam meg az állat nyakát szeretgetőn.
|
A történtek után pár percig még a ló sorsán kattogott az agyam, de aztán elkönyveltem, hogy csak haza loholhatott, ilyen ez a menekülő ösztön. Elgondolkodtam azon amit a fiú mondott arról, hogy a klán őt fogja keresni, majd felnevettem. Először is azon, hogy így megrémült tőlem, másodszor pedig azon, hogy így próbált védekezni. Ha egy ádáz, vérfürdőre készülő, nomád emberfajzat lennék is, kétlem, hogy ez a dolog megállítana. Aztán felállt és elém magaslott, majd feltette a kérdését. Abban a pillanatban, erőteljes mozdulatokkal, hírtelen kirántottam a kardomat a hátamon lévő tegezből, előre léptem, és pár centi távolságra a nyakához szegeztem. Valószínűleg egy józan gondolkodású ember nem játszadozik ilyesmivel, de látva a kedves idegen esetlenségét, nem hagyhattam ki. Határozott hangon megszólaltam:
- Nem az a lényeg, hogy keresni fognak. Hanem az, hogy megtalálnak-e valaha. - Egy darabig farkasszemet néztem vele, majd huncutul felnevettem és eltettem a kardom. -Nem gondolod, hogy jobb lenne kevésbé számonkérő hangnemet felvenni miután csak úgy nemes egyszerűséggel rámzuhantál? - folytattam, de csöppet sem fenyegetően, inkább játékossággal a hangomban.
- Ne aggódj, csak szórakoztam. -mosolyogtam rá kissé lesütött szemekkel, majd felé nyújtottam a kezem:
- Alice Burlight. És nemsoká a lovamat keresem. |
A pofára esés nem állt messze tőlem; Gyakran csetlettem-botlottam, vagy törtem össze valamit ügyetlenségemben, de ez valami egészen új volt. Elvégre most nem pofára, hanem lányra estem. De még milyenre! Ahogy tápászkodás közben tekintetem egy pillanatra találkozott a tekintetével úgy éreztem magam, mint akit megbabonázott egy driád. Talán az is, az ember sosem lehet elég óvatos, gondoltam.
- Előled másztam fel a fára, mert azt hittem, hogy nomád vagy… De nem vagy. Vagy azzal álcázod, hogy nomád vagy, hogy nem látszol nomádnak? – a szavak áradata könnyedén gördült le ajkaimról, értelmetlen egyveleget alkotván, aminek az volt a célja, hogy megtudakoljam, ki is lehet az idegen. – Figyelmeztetlek, ha estig nem térek haza a táborba, az egész klán engem fog keresni – tódítottam pofátlanul. A legtöbb tünde azzal sem foglalkozott, hogy a világon vagyon, nemhogy a keresésemre indultak volna; Durion bácsi pedig egyenesen lefizette volna néhányukat, hogy hagyjanak néhány napig az erdőben kószálni, hátha a Halál Istenei végre beteljesítik az amúgy is elkerülhetetlen sorsomat.
Még mindig térden álltam, kezeimet védekezően magam elé nyújtván, felkészülve arra, hogy valami súlyos tárggyal a fejemre sújt illetlen beugrómért, de úgy tűnt, kettőnk közül én jöttem jobban zavarba.
A lány nem sokat foglalkozott velem; Úgy szökkent fel, és olyan könnyedén kezdett futni elszelelő lova nyomában, hogy még Eudea is megirigyelte volna a driád-lány fürgeségét. Meglepettségemben leültem, és csak a vállam felett pislogtam értetlenül a fiatal teremtés után, aki utóvégre ló nélkül maradt.
- Aha, látom – dünnyögtem, mint aki most szabadult ki egy delíriumos álomból. Dunsztom sem volt arról, hogy mi történik körülöttem, de kezdtem megnyugodni, hogy ez csak egy újabb túlélhető kaland. – Öhm… Már megbocsáss, szép kisasszony… - szólítottam meg tétován, miközben magam is felemelkedtem; Közel két méteres magasságom jóval a lány fölé emelt, ahogy botladozó lépteim után megálltam néhány lépésnyire tőle. - …elmondanád, hogy ki vagy, és mit keresel az erdőnkben? – tudakoltam. |
Nos, amire legkevésbé sem számítottam volna az az, hogy a sziesztám közepette derült égből rámzuhan valaki. Márpedig így történt. Nem is igazán volt időm lereagálni a történteket, a csöppet sem illedelmesen megjelenő fiatalember hamar lekászálódott rólam, és úgy láttam nagyon megbánta a történteket. Sőt, egyenesen esdekelni kezdett. A fekete csődör megriadt, és megfeszítve robosztus izmait, eszeveszett vágtába csapva elrohant. Ekkor volt időm szemügyre venni a vendégem. Egy tünde volt, a rájuk jellemző fehér bőrrel, tökéletes vonásokkal, szemei pedig ragyogó kékek voltak. A váratlan megjelenéstől én is megijedtem kissé, ezért ugyanolyan zavartan mint ő, felhúzott térdekkel és magam elé tartott kezekkel válaszoltam neki:
- Ne.. te.. vagyis.. - megköszörültem a torkom és folytattam. - te gyakran képzeled magad almának, hogy csak úgy rázúdúlj másokra? - és egy kicsit felnevettem, mert szemmel láthatóan nem volt mitől tartanom, azt hiszem az illető sokkal jobban félt mint én. Ekkor hírtelen mindkét kezem a szám elé kaptam, és egy pillanat alatt felugorva szaladtam el Hat irányába, a nevét kiáltva:
- Haat! Ne menj sehová, jó fiúú! - de már a nyomát sem láttam. Ekkor ökölbe szorított kézzel egy jó erőset csaptam a combomra, belerúgtam a földbe és enyhén tombolni kezdtem:
- Hogy az a mendergős menkő csapna bele a.. -majd a mai nap során már másodjára is észbekaptam, visszanéztem a fiúra és kedvesen elmosolyodtam.
-Csak az egyik lovam.-böktem a hátam mögé a hüvelyikujjammal, az elszaladt paripa útját mutatva. |
Fel a fára, ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam a közelgő paták hangját. Eddie, a halla a közelben legelészett, de a léptek zaját meghallván neki sem kellett több, hogy bevesse magát a fák közé. Nem voltam túl ügyes fára mászó, amit bizonyítottam nem is olyan rég, amikor Durion bácsival menekülni kényszerültünk egy nomád horda előtt. Anyácska egy hosszú hétig tábor-fogságra ítélt utána pedig tartottam magam a bácsikámnak tett ígéretemhez, és bizony elhallgattam kalandunk részleteit.
Most azonban szerencsém volt. A vénséges vén fa ágai egészen a földig nyúltak, így könnyűszerrel felkapaszkodhattam rá, elrejtőzve az alsóbb ágak jótékony takarásában. Nem számítottam társaságra Vesna romjainál, főleg nem emberekére; Magányra vágytam, és friss levegőre, hogy átgondoljam a dolgaimat, erre ez az ódon város tűnt számomra a legalkalmasabbnak. A konokul hallgató kövek elegendő titkot őrizek ahhoz, hogy rájuk bízzam saját lelkem nyomasztó gondolatait kettős természetemről.
Ezt zavarta meg az érkező, aki elől még időben sikerült felmenekülnöm az imént említett fára, hogy megláthatott volna. Egy vastag ágon hasalva, szapora lélegzetvételek közepette figyeltem a lányt, akihez hasonló teremtéssel még biztosan nem találkoztam egész életemben. Nem volt ismerős, de a haja különleges színe miatt elsőként tündének véltem; aztán mikor közelebb ért rejtekemhez, nyilvánvalóvá vált embersége. Próbáltam úgy helyezkedni az ágon, hogy szemmel tarthassam ténykedését.
Talán sikerült volna észrevétlen maradnom, ha a fa virágai nem illatoztak volna olyan csábítóan, hogy legvérmesebb méheket és dongókat csalja magához, akik közül az egyik, éppen az orromat nézte leszállópályának. Kapálózva próbáltam elkergetni, aminek az lett a következménye, hogy leborultam az ágról. Éppen a lányra.
- Óh, a tulipános ragyogóját, azoknak a szerencsétlen isteneknek! - méltatlankodtam, miközben próbáltam nagyon gyorsan legördülni az idegen teremtésről. Kicsi is vagyok, nem is estem túl nagyról, így úgy sejtettem nem okozhattam benne komolyabb kárt; éppen ezért tartottam tőle, hogy gyorsan véget vet majd szegény életemnek. - Kérlek... Izééé... Branwen szerelmére! - idétlenül hebegve, védekezőn magam elé emelt kezekkel kezdtem térden kúszva hátrálni. |
Finom mozdulatokkal állítottam meg Hat-et, amikor közeledni kezdünk az egykori város romjaihoz. Leugrottam széles, fekete hátáról és körülnéztem. A környék egész barátságos hangulatot árasztott a fák lombjaik között beszűrődő napfénytől, és a szél is csak kellemesen hűvös volt. A nagy termetű csődör felnyerített, majd türelmetlenül megbökte az oldalamat. A szám halvány mosolyra húzódott ~nemsoká remek hátasló válik majd belőle. Elindultam az egykori városfal mentén, és a tájat fürkészve hallgattam a ló patáinak halk dobogásait, ahogy utánam indult komótos tempóban. A fák törzseinek kusza, megfejthetetlen erezetét vizslattam, az összeérő lombok kavalkádját. De a gondolataim egész máshol jártak. Elsősorban, nem tudom Math éppen merre járhat, napok óta nem jött haza. Tisztában vagyok vele, hogy tud vigyázni magára, de kezdek aggódni. Ha ő pedig ismét csak valami könnyűvérő leányzóval enyeleg, én bizisten' hozzá vágok egy vödör, jó nagy adag arroganciát amikor végre előkerül. Aztán pedig.. ott az apám. Aki szintén kószál valahol a nagyvilágban. Hiányzik, és azt sem tudom, viszont látom-e még valaha. Egyszer csak megakadt a szemem egy idős, lombját kedvesen lekonyító fán. Felé indultam. Hátamat a törzsének döntve letelepedtem az üdezöld fűre. Letéptem pár szálat, és a tenyerembe véve megvizsgáltam a parányi kis életet. A szél kellemes illatokat hozott magával, a tavasz illatait: virágok, harmatos fű és nedves föld illatát. Pár madár ágról-ágra ugrálva énekelt fölöttem, Hat pedig rágcsálni kezdte a zsenge gazokat. Előttem Vesna romjai, amint szinte minden egyes kődarab megadta magát a természetnek, ennek az erdőnek. Nagyon jól éreztem magam ott a semmittevés közepette. Mosolyra húztam a szám, sóhajtottam egyet és egy kis időre lehunytam a szemem. |
 A tünde mintha bizonyos értelemben maga is követte volna a fajtársát egy másik világba; testben továbbra is ott volt előttem, lélekben azonban mintha valahol egészen máshol lett volna. Az arcom változatlanul nyugodt és kifejezéstelen maradt, miközben a halott hegyesfülűt és a felette görnyedő társát figyeltem, a kíváncsiság azonban nagyon is felhorgadt bennem. Soha nem láttam még az ő fajtájukat gyászolni, addig nem láthattam, hogyan élik meg egymás halálát – még amikor Garaf tünde után küldött is, ha ott a kelleténél eggyel többen voltak is, mindkettő holtan végezte, mert kivétel nélkül mindig rám támadtak.
Ez a Nimrodel névre hallgató főtanácsos egészen másnak tűnt, mint az összes többi hegyesfülű, akikkel eddig találkoztam. A fejemet egy kissé oldalra billentve figyeltem, akaratlanul is párhuzamot véltem felfedezni a gyászában és a miénkben, mintha ő is a magáénak érezte volna a társa halálát, volt azonban egy nagy különbség.
Ő nem ugrott bosszúszomjasan a torkomnak.
Magam sem tudtam, hogy sírni vagy nevetni kezdjek-e magamban, amikor ez a felfedezés akaratlanul is elgondolkodásra késztetett; összeadva ezt a tünde előző monológjaival, olyan gondolatok támadtak a fejemben, ami miatt bárki mást megvetettem volna korábban. Szerencsére nem volt azonban lehetőségem túl sokáig foglalkozni ezzel – ahhoz túlságosan is meglepett a tünde felajánlása. A szemöldököm magasabbra kúszott a homlokomon, először azt hittem, hogy csak a bolondját járatja velem, de nagyon is komolynak tűnt.
- Nem – ráztam meg a fejem határozottan. Számomra az egyetlen elfogadható bizonyíték a hegyesfülű feje lett volna, de azt magamtól is kitaláltam, hogy Nimrodel nem repesne az örömtől, ha ezt közölném vele, és pláne nem bólintana rá. – Köszönöm – tettem hozzá egy apró biccentéssel, jelezve, hogy értékelem egyáltalán a szándékot is.
Ha nem pontosan azért bukkant volna fel itt, amiért, szentül hittem volna, hogy ez a férfi nem tartozhat a rengetegben élő tündék közé; csakis valami eltévedt idegen lehetett volna, annyira különbözött azoktól a hegyesfülűektől, akikkel addigi életem során találkoztam.
Türelmesen megvártam, hogy feltegye a holttestet a lova nyergébe és rögzítse is ott; nem siettetem a válaszadást, és várakozás közben újabb különbséget véltem felfedezni. Számára egyáltalán nem volt természetesen a helyzet, kényelmetlenül érezte magát attól, hogy a saját társa holttestével lesz kénytelen visszalovagolni. Amikor végül megválaszolta a kérdésemet, biccentettem egyet, még ha háttal is állt nekem, ezzel véve tudomásul az akaratát; az ő szókincse talán érezhetően megcsappant, én viszont egyébként sem voltam egy szószátyár típus.
Nem tudom, mi okozta – talán a tünde fásultsága, talán az érzés, hogy mintha nem is lett volna igazán jelen –, de amikor felém lépett, az ujjaim nem szorultak meg támadásra készen a lándzsám nyelén. Szavaira ismételten bólintottam egyet, mert bár nem volt ínyemre annak a bizonyos beszélgetésnek még csak a gondolata sem, megígértem valamit. Állnom kellett a szavamat.
- Megteszek minden tőlem telhetőt – biztosítottam. Még ha az nem is túl sok, tettem hozzá gondolatban; talán sok kellemetlenségtől sikerült megszabadítanom Garafot az évek során, de akkor is csak egy nő voltam, az én szavam nem bírt számottevő jelentőséggel. – Remélem, hogy amennyiben egy követ képében szeretné kifejezésre juttatni a beleegyező válaszát, az a bizonyos követ épségben térhet vissza a küldetéséről – tettem hozzá, már csak azért is, mert pontos sejtéseim voltak az említett követ kilétéről. Jól tudtam, hogy ha a nemzetségfőnk rá is bólintana egy ilyen lehetetlen ötletre, semmiképpen nem a legjobb harcosai közül küldene valakit csaliként, ezüsttálcán kínálva az ellenségnek.
Hanem mondjuk éppen engem, amiért egyáltalán fontolóra vettem az ajánlatot és elé járultam vele.
A búcsúzására egy biccentéssel feleltem, tekintetemmel követve végig a mozdulatot, ahogy felhúzta magát a szürke kanca nyergébe. Azt hittem, rögtön el is indul és hátra sem néz, de ő ehelyett egyenesen felém fordult; a szavai hallatán megrándult a szám sarka.
- Talán – feleltem egy újabb bólintással. Egyelőre nem kívántam vele megosztani, hogy jó eséllyel tőlem fogja hallani Garaf beleegyezését, már ha egyáltalán az lehetséges.
A tekintetemmel addig követtem a tündét, amíg a lova patáinak dobogása el nem halt a távolban; ujjaimat elgondolkozva fúrtam közben Vintar dús sörényébe. Még akkor is lázasan kergették egymást a gondolatok a fejemben, amikor magam is felültem a nyeregbe és ügetésre ösztökéltem az erős mént; még azelőtt szükségem volt egy pontos – és lehetőleg ígéretes – stratégiára, mielőtt visszaértem volna a táborunkba. A tünde halálának bizonyítéka volt a kisebbik problémám, sokkal inkább lefoglalt, hogy mégis hogyan fogom közölni a Nimrodellel kötött egyezségemet Garaffal...
Az első gondolatom akaratlanul is az az ember volt, aki egyszer már kihúzott egy kilátástalannak tűnő slamasztikából. Gyűlöltem volna kihasználni Quinlan jóindulatát, de ha valaki, akkor ő elég jól ismerte a vezetőnket ahhoz, hogy tudjon szolgálni néhány jó tanáccsal. És remélhetőleg nem azzal, hogy jobban teszem, ha hallgatok erről az egészről.
Lezárt kör! |
 Igyekeztem anyám rugalmas nevelési módszerét követni; apám halála után rám hárult a feladat, hogy őrizzem húgom kezét egészen addig, míg nem talál(ok) valakit, aki méltónak bizonyul rá. De hogy az félvér, ember vagy nomád, számomra mindegy; épp ezért a lovamra sem haragudtam, amiért úgy tűnt, magányos perceiben összemelegedett az "ellenséggel". Itt nincs ellenség. Nem kéne, hogy legyen. Néha azt kívánom, bár itthon maradtam volna a tündék kőbe vésett, maradi szabályai közt, akkor most nem fájna ennyire az ostobaságuk. Ha nem tapasztaltam volna meg, hogy máshogyan is lehet élni, akkor nem akarnám alapjaiban megváltoztatni a várat, amit elődeink építettek. De sajnos láttam és tapasztaltam, és igenis változásra vágyom.
Nem az volt minden vágyam, hogy egy elesett harcosunk holttestével lovagoljak haza, de tudtam, hogy nem hagyhatom itt, és azt is, hogy Ragnának sem fogom átadni. Bár igyekeztem nem átengedni magam az érzelmeimnek, mégis elhomályosították az elmém. Próbáltam racionálisan gondolkodni, de a fájdalom nem szűnt meg csak azért, mert azt akartam. A küldetésnek vége. A küldetés. Bosszú. Halál. Én. Ragna küldetése. Ah, igen, megvolt a hiányzó láncszem: bizonyíték. Talán csak azért nem esett le elsőre, mert Ragna nem tette szóvá, nem követelte a testet, sem bármelyik elemét. Nem tudtam eldönteni, ez a részvét és a megértés jele-e, de őszintén szólva nem is érdekelt. Szerencsém volt, hogy ezzel a lánnyal találkoztam a törzsből.
- Szeretném - bólintottam fásultan, fáradtan a kérdésére, de meg sem fordult a fejemben, hogy ellent mondana nekem. Nem láttam benne azt a haragot és veszélyt, amit akkor láttam rajta, amikor a torkomnak szegezte a játékszerét. Végigpillantottam a fiú holttestén. Úgy éreztem, meggyalázom, a becsület (hah, még hogy becsület!) mégis megkövetelte.
- Szükséged van valamire? Elvihetsz egy tincset, ruhadarabot.
Fogalmam sem volt, ez hogy működik náluk. Talán elég Ragna szava, talán nem. A lehetőség adott volt, amennyiben nem akarta megcsonkítani, mert a holttesttel való hazalovaglásnál csak egy borzasztóbb dolgot tudtam elképzelni: egy megcsonkított holtesttel való hazalovaglást.
Felraktam a fiút Dae nyergébe. Hallottam a kérdést, de nem néztem a lányra, lefoglalt, hogy valami kényelmesnek tűnő, biztos pózt találjak, itt-ott leszíjazva akár. Pontosan olyan morbid jelenet volt, mint amilyennek magam előtt láttam.
- Szeretnék - feleltem ismét, ismételve önmagamat. A szókincsem néhány perc alatt jelentősen megcsappant. - Az egyezségünk áll. Előbb eltemetem a fiút.
Amint sikerült rögzítenem a testet, megpaskoltam Dae nyakát, ujjaimat a sörényébe futtatva, halkan megdicsértem. Aztán odaléptem Ragnához, tartva kettőnk között két lépésnyi kényelmes távolságot.
- Számítok a közreműködésedre. Mondd meg a vezetődnek, kérlek, hogy ez a beszélgetés mindkét fél érdeke.
Persze a terv egy kicsit változott. Azért akartam erőltetni a találkát, mert egy bajtársunk élete múlt rajta, most viszont úgy tűnt, lesz időnk előre megtervezni. Ehhez én már kevés vagyok, beszélnem kell az úrnővel és meg kell szereznem a hozzájárulását, mert az ehhez hasonló magánakciókat egyikünk sem méltányolja. Most, hogy már nem múlnak rajta életek (legalábbis rövid távon), alaposabban át kell gondolnom a helyzetünket, hogy ne kövessek el még egyszer ilyen hibát.
Az én hibám lett volna? A fiú akkor is meghal, ha többen jövünk és egyből megtaláljuk. Legjobb esetben a táborig húzta volna. De ahogy Ragna küldetése, úgy az enyém sem teljesült, csak véget ért és igen, kár lett volna bárki mást okolni emiatt. Legalább annyira az én hibám is volt.
- Minden jót, Ragna!
Amennyiben nem marasztalt, a lovamhoz lépve felhúztam magam a nyeregbe. Összeszedtem a szárakat, majd menetirányba fordítva még vetettem egy pillantást a harcos lányra. Talán a magaslati levegő okozhatta, hogy újból megeredt a nyelvem.
- Remélem, egyszer lesz lehetőségünk fegyverek nélkül beszélgetni. Komolyan érdekel, mit szimbolizál az arcfestésed és hol az ördögben tanulnál meg így lopakodni. |
A tünde bosszúsnak tűnt, ami valamiért engem is felbosszantott. Olyan egyezséget voltam hajlandó kötni vele, ami helyett más helyzetben gondolkodás nélkül végeztem volna vele, vagy fordított esetben elvágtam volna a saját torkomat; olyasmit készültem tenni, ami eddig még csak meg sem fordult volna a fejemben: tulajdonképpen fel kellett rúgnom a saját küldetésemet. Nem szerettem feleslegesen kísérteni a sorsom, nem akartam volna ok nélkül csalódást okozni a nemzetségfőnknek – sajnos túl voltunk már azon a napon, amikor az ő kezében volt az életem, és végül csak Quinlan közbenjárásán múlt, hogy nem küldtek a férjem után.
Ráadásul ez az egész azzal kezdődött, hogy megkíméltem a hegyesfülű életét, pedig könnyedén megölhettem volna, és ő mégis olyan stílust engedett meg magának velem szemben, amiért máskor önmagában is kész lettem volna elválasztani bárki fejét a nyakától. A szemtelensége komolyan elgondolkodtatott rajta, hogy talán félre kéne tennem minden a pozíciójával kapcsolatos aggodalmamat, és főtanácsosi rang ide vagy oda, egyszerűen csak el kellene távolítanom az utamból.
Mégsem tettem.
A második figyelmeztetésem annyi hatást már elért, hogy bocsánatot kért és visszább fogta magát; az arckifejezése továbbra is furcsán fásult maradt, de a szavai nem hatottak gúnyolódásnak, ezért bizalmat szavaztam neki és nem szegeztem újra a torkának a fegyverem. Láttam rajta a bizonytalanságot az ajánlatom hallatán, láthatóan ő nem szavazott nekem bizalmat a kérdésben, én pedig nem siettem megnyugtatni. A szavamat mindig betartottam, ha ő nem hitt nekem, az az ő dolga és az ő problémája volt.
Hallottam, hogy valamit diskurálnak a hátam mögött, de már csak azért sem figyeltem oda rájuk, mert a sérült hegyesfülű hangjának erőtlensége szabályosan bántotta a fülem. Valóban nem jósoltam neki már sok időt. Amikor a segítségemet kérte, megajándékoztam egy metsző pillantással, de összeszorítottam az állkapcsomat és a fogaimat csikorgatva odaléptem hozzá, hogy segítsek neki a nyeregre fektetni azt az átkozott gyilkost. Nem akartam neki támadási felületet nyújtani azzal, hogy esetleg olyan érzést keltek benne, miszerint nem tisztelem az egyezségünket.
Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, amikor Vintar nyomában megjelent egy másik ló is, egy szürke kanca, nem sokkal lemaradva mögötte. Homlokráncolva figyeltem az állatot, és ahogy a szemem sarkából Nimrodelre pillantottam, az arckifejezése egyértelműen elárulta az érzéseit, amiből sejteni véltem, hogy a hátas hozzá tartozik. Az égre emeltem a pillantásom, amikor a kanca Vintar nyakához dörgölte a fejét, és azt hiszem, egy lemondó sóhaj is kiszökött az ajkaimon. Most komolyan? Már-már elkeseredetten néztem hűséges hátasom sötét szemeibe, amikor az elégedetten prüszkölt egyet – tényleg más sem hiányzott az életemből, mint hogy éppen egy tünde lovával találjanak egymásra.
A tünde kezdeti döbbenetéből felocsúdva magához hívta a kancát, úgy sejtettem, mégis inkább a saját nyergén kívánja elhelyezni a sérült pajtását, bár erre végül egyáltalán nem került sor. Mintha csak a szellemek súgták volna meg, hogy mi történik, tekintetemet élesen fordítottam a vállain fekvő hegyesfülűre, körülbelül ugyanakkor realizálva a nyilvánvalót, amikor maga Nimrodel is észrevette.
Vége van.
Mozdulatlanul álltam és kifejezéstelen tekintettel, érzelemmentes arccal figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet. A halál jeges érintése bekúszott a bőröm alá, éreztem az elégtételt, a szellemek jóváhagyását és elégedettségét, miközben kezüket a vállamra helyezték – bár a gyilkos halálát nem közvetlenül én okoztam, elfogadták tőlem a tanúbizonyságot, amit a saját szemeim által láttatott kép mutatott meg nekik. Az életem és a helyzetem egyelőre biztonságban volt, akármi történjék is.
Nimrodel tehetetlen dühe és fájdalma szinte testet öltött, miközben a fajtársa élettelen teste fölé görnyedt és ismeretlen nyelven mormolt szavakat felette. Nem szóltam egyetlen szót sem, még akkor sem, amikor végül felállt mellőle és felém fordult; tekintetem éberen követte a mozdulatait, így azt is, amikor a kézfejével jókora vérfoltot kent a saját arcára. A szemei ezúttal sötét, feneketlen kútnak tűntek, önkéntelenül is megacéloztam magam, felkészülvén minden eshetőségre, ha esetleg kiszámíthatatlanná válna a viselkedése.
- A küldetésem nem teljesült, csak véget ért – helyesbítettem nyugodt hangon. Más helyzetben talán elvárható lett volna, hogy valamilyen módon részvétemet fejezzem ki az őt ért veszteség miatt, ez azonban nem az a helyzet és nem az a pillanat volt; a legkevésbé sem sajnáltam a gyilkost.
Tekintetem a földön fekvő holttest felé fordult, azután pedig vissza a velem szemben álló tündére.
- Feltételezem, magaddal akarod vinni a testet. – Szavaim nem is annyira kérdésnek, mint inkább kijelentésnek hatottak, ha valamihez, hát ehhez nem fért kétségem. Amennyiben valóban egyetértését fejezte ki, néhány pillanatig némán figyeltem az arcát, mielőtt lassan bólintottam volna. – Rendben.
Talán furcsának találhatta, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy a jóváhagyásomra lett volna szüksége, de én nem világosítottam fel arról, hogy nagyon is volt. Ha hagyom, hogy magával vigye, az én kezemben semmiféle bizonyíték nem lesz arra vonatkozólag, hogy a gyilkos valóban meghalt, amikor visszatérek a táborba. Eszemben sem volt azt állítani, hogy én végeztem vele, talán ismeretlenek voltak számomra az érzelmek, de a hazugság soha nem volt kenyerem, és nem vágytam dicsfényre sem. Mindenképpen elmondtam volna Garafnak az igazságot, miszerint a harcosok által okozott sérüléseibe halt bele – bizonyítéknak azonban még így is híján lettem volna, és most mégis beleegyezésemet adtam, hogy a tünde magával vigye őt.
- Változtat ez valamit az egyezségünkön? – kérdeztem aztán, a fejemet kissé oldalra billentve. – Továbbra is találkozni akarsz a vezetőnkkel?
Szemeim nyugodtan, mégis kíváncsian fürkészték a férfi arcát. Úgy sejtettem, egyelőre jobb dolga is lesz annál, mint hogy velünk foglalkozzon, de egyszer már a szavamat adtam neki; ha később igényt tartott arra a bizonyos találkozóra, tartanom kellett magam ahhoz, amit megígértem. |
 - Az ígéreted minden egyes szavára emlékszem - vágtam vissza a romok felé menet. Tisztában voltam vele, hogy visszaélni a kedvességével nem bölcs dolog, de kezdett nagyon kiborítani az Arduinnai rengeteg ármány- és feszültséghálója. Feltámadt a menekülőösztönöm és úgy éreztem, jobb lenne mihamarabb lelépni innét és vagy újabb száz évet kalandozni, mert ami az otthonomból lett, az bizony menthetetlen. A romokat újjá lehet építeni, de mit kezdjünk a szomszédainkhoz fűződő elmérgesedett viszonnyal? Miért nem tanulták meg az elődeim, hogy a barátokat tartsuk közel, de az ellenségeinket annál is inkább? Hogy hagyhatták kölcsönös öldöklésig elfajulni a helyzetet a kolóniával? Ezek után már abban sem bíztam, hogy a városokban szolgaként tengődő fajtársaink megmentőként várnak-e ránk. Ahogy mi cserben hagytuk őket, talán úgy fordultak el tőlünk ők is. Többé már semmiben sem voltam biztos, leszámítva azt, hogy hatalmas a mocsok és nem biztos, hogy elég vagyok a kitakarításához.
Megtorpantam a torkomnak szegezedő lándzsát észlelve, és a fegyverről a lányra emeltem a tekintetem. Érdeklődve végighallgattam a mondandóját, de arcom a legkisebb jelét sem tükrözte örömnek vagy kajlaságnak többé. Komoran, semmitmondóm bámultam rá, majd ahogy elhúzta a fegyverét, behunytam a szemem és igazítottam a vállamon lógó tündén, figyelmen kívül hagyva annak fájdalmas nyöszörgését.
- Igazad van, túl messzire mentem. Bocsáss meg.
Nem esett nehezemre kinyögnöm ezeket a szavakat, mivel teljesen igazat adtam Ragna haragjának. Illetlenség volt, nem csak mint az ellenségemmel szemben, de mint nővel szemben is. Így viszont még mindig problémát okozott, hogyan hívjam ide Dae-t. Tudtam, olyan messzire kószált, hogy a sima kiabálás nem elég, meg aztán elég kínosan venné ki magát. Ragna ötletére egy pillanatra komolyan elgondolkodtam. Megígérte, hogy nem esik baja a tündének, de hát ott volt az a kis nyugtalanító érzés, a bizalmatlanság. Ha lóra szállna és elvágtatna a fiúval, míg én a lovamat próbálom behajtani, akkor nem érném be egyhamar, de valószínűleg nem is lenne már rá szükség. Szóval egy pillanatra komolyan elbizonytalanodtam, de aztán erőt vettem magamon.
- Hogy hívnak, kölyök? - hátrapillantottam a vállam felett. Megdöbbenve láttam, hogy a fiú milyen lehetetlenül sápadt. Kételkedtem benne, hogy egyáltalán a felderítő megérkezéséig túléli, és ez komolyan aggasztott. Ráncok gyűltek a homlokomra.
- Théo - nyögte halkan, gyengén, én pedig igyekeztem megjegyezni a nevét. Figyeltem, hogyan jelenik meg a határozott, éles füttyszóra Ragna lova, de csak akkor léptem közelebb, amikor a lány intett, hogy mehetek.
- Tudnál segíteni?
Megoldom akkor is, ha nem, csak a kelleténél egy kicsit nehezebb lesz, én meg el akartam kerülni, hogy feleslegesen fájdalmat okozzak a srácnak. Már épp feltettem volna a fiút a nyeregbe, amikor a mén nyomában megjelent Dae. Nem sokkal lemaradva, büszkén ügetett ki a lombok közül, és egyszerűen nem értettem, hogy kerül ide, mikor nem hívtam. Ahogy beérte Ragna lovát és egész egyszerűen hozzádörgölte a fejét amaz nyakához, már kezdtem sejteni valamit, de olyan döbbent voltam, hogy a világért sem adtam volna hangot neki.
- Dae, tolo! - hívtam oda magamhoz, mert gondoltam, ha már az enyém is itt van, akkor tehetjük az enyémre, afelett meg nagylelkűen szemet hunyhatunk, hogy a két ló együtt érkezett... A figyelmem amúgy is másfelé terelődött, tekintetem hátrarebbent a vállamon nyugvó fiúra, amikor realizáltam, hogy nem lélegzik.
- Baw!
Azon nyomban lefektettem a fűbe, de már tudtam, hogy késő. Még összeakadt a pillantásunk, mielőtt elszállt volna belőle az élet. Mozdulatlanná fagyott a karjaimban, és éreztem a gerincem mentén végigfutni a halál jéghideg leheletét. Körülöttünk ólált, lecsapott, körülölelt, majd szép lassan tovább állt.
- Edhíwem... Dýgar nín... - morogtam keserűen, dühösen, ujjaim ökölbe gyűrve a mellkasán, aztán erőt vettem a fájdalmamon és gyengéden letakartam a fiú szemét. Nem hagytam, hogy az érzelmek elöntsenek, azt pedig pláne nem, hogy mindezt Ragna előtt. - Thilio in gîl na bâd lín, Théo! A csillagok ragyogják be utadat.
Nehezet sóhajtva összegeztem az új felállást. A fiú meghalt, a mérleg ideiglenesen kiegyenlítődve. Haza kell vinnem a testet. Ragna. Gyengéden lefektettem a tünde fejét a fűbe, majd felegyenesedtem mellőle és elkentem egy adag vért az arcomon, ahogy megtöröltem a kézfejemmel.
- Nos, a küldetésed teljesítve. Gratulálok - fordultam a lányhoz, tekintetem, mint egy mély örvény, zavaros volt és sötét. Ijesztően sötét. |
A hegyesfülű szavai megleptek, és bár ennek hangot nem adtam, az egyik szemöldököm enyhén felvontam ezt a meglehetősen hihetetlen állítást hallva. Vajon hol élt az elmúlt közel egy évben? Kijelentésének szó szerinti értelmét talán még el is hittem volna, amire viszont célozni akart velük... Népeink egyre inkább elmérgesedő viszonyának tapasztalataival a hátam mögött biztosan állíthattam, hogy ha a tündék nem vágytak a bosszúra, akkor azt nagyon jól titkolták.
Amikor rábólintott és elfogadta az ajánlatomat, én magam is egy biccentéssel feleltem, de mielőtt még folytathattam volna a mondanivalómat, néhány fürge lépéssel egyszerűen kikerült engem és a romok felé indult. Már pusztán ettől is fellobbant a düh lángja a mellkasomban, de amikor pimaszul vissza is szólt, az ujjaim megrándultak a lándzsám nyele körül. Utána fordultam, de szükségem volt néhány hosszú pillanatra, mire meggyőztem magam, hogy ezek után talán tényleg nem lenne a legbölcsebb ötlet egy pontos dobással átküldeni a lándzsa hegyét a torkán – pedig az összes létező isten volt a tanúm rá, hogy szívesen megtettem volna.
- Talán nem árt, ha emlékeztetlek, hogy az ígéretem mindössze az ő sértetlenségére vonatkozott – feleltem a felháborítóan merész szavakra. A hangomat csak azért emeltem meg, hogy biztosan eljusson hozzá minden szó, egyébként a mögöttük megbúvó egyértelmű fenyegetés ellenére sem csengtek élesebben a szokásosnál. Felszólítása ellenére sem vettem sietősebbre a lépteimet, nekem ugyan nem volt sürgős megtalálni azt az átkozott hegyesfülűt. Az ígéretem arra vonatkozott, hogy többen már nem árthatnak neki; ha ő magától lehelte ki a lelkét, az engem a lehető legbiztosabban hidegen hagyott.
Kérdésemre adott egyszerű és meglehetősen könnyednek hangzó válaszán ismételten felvontam a szemöldököm. Furcsa párost és kibékíthetetlen ellentétet alkottak ezek a szavak egy korábbi mondatával, amelyben azt állította, mindenki féli a halált – ha bárki is megkérdezte volna a véleményemet, utóbbi válaszát inkább csak szájhősségnek tartottam, mintsem valódi beletörődésnek és elfogadásnak. Minden figyelmeztetésem ellenére sem hitte, hogy meghalhat.
A sérült hegyesfülű, akit kerestünk – illetve inkább ő keresett; ha már ennyire igyekezett, én ugyan nem segítettem neki a kutatásban –, félelmetesen amatőr volt, gyerekjáték volt a nyomára bukkannom még így is, hogy egyáltalán nem erőltettem meg magam. Néhány lépéssel mögöttük álltam meg, karjaimat összefonva a mellkasom előtt vártam, hogy a férfi kedvére tutujgathassa a fiatal barátját. Szerencsére úgy tűnt, megkapja a méltó büntetését, nem adtam sok esélyt az átkozottnak a túlélésre; ennél kevesebbe is halt már bele még az ő szívós fajtájuk is.
Ahogy a Nimrodel névre hallgató tünde végignézett magát, pontosan tudtam, mit keres – ezért is meredtem rá egy egész biztosan egyértelműen értelmezhető tekintettel, amikor a tekintete engem is végigmért. Az egy dolog, hogy olyasmit ígértem, amit már most gyűlöltem betartani, de azt nem gondolhatta komolyan, hogy majd én fogok leszakítani egy darabot bármelyik ruhadarabomból ahhoz, hogy befoltozhassuk az ő kis barátját, akinek a kezén mellesleg jól eséllyel az egyik harcosunk vére száradt. Az „ezt te sem gondolod komolyan”-tekintetem gyorsan „én is így gondoltam” típusúra váltott, amikor végül a saját ruhájából tépett le egy darabot.
Érdektelenül figyeltem az ügyködését valamiféle fiolával, úgy véltem, a híres gyógynövényeik egyike, vagy talán egy abból alkotott keverék lehetett benne. Én magam úgy véltem – és azt is reméltem –, hogy a hegyesfülű felépüléséhez már valóságos csoda kellett volna, nem volt elég puszta gyógynövényekkel való kísérletezés.
Hitetlenkedve meredtem rá, amikor a kis pajtásával a vállán hozzám fordult, és olyasmit kért, hogy először azt hittem, rosszul hallottam. Valószínűleg őszintén csodáltam volna a bátorságáért, ha éppen nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy ismét vissza kelljen fognom magam – újfent kedvem támadt ugyanis maradandó kárt okozni azon az önelégült, pimasz képén.
- Ha azt szeretnéd, hogy dugjam le őket a torkodon, ezer örömmel – feleltem hűvös nyugalommal, mielőtt a lándzsám hegye egyetlen gyors mozdulattal ismét utat talált magának, hogy az élét a tünde nyakán lévő borosták karcolják meg. Így, rendelkezésre álló kezek nélkül még könnyebb és kiszolgáltatottabb célpontot nyújtott, mint az imént. – Utoljára figyelmeztetlek, hogy az ígéretemben a te testi épségedről aligha esett szó – emlékeztettem, de szemeim továbbra is nyugodtan figyelték az övéit.
Nem vártam a részéről semmiféle reakciót, a lándzsámat rögtön vissza is állítottam magam mellé, hacsak nem lépett fel támadólag ellenem, bár ebben őszintén kételkedtem; egy tündényi jó oka volt a vállán, hogy ne tegye.
- A kis barátod kénytelen lesz az én lovam nyergén támaszra lelni, és majd azután előkeríted valahogyan a sajátodat is – közöltem vele, noha már a puszta gondolattól is hideg futkosott a hátamon, hogy egy tünde szennyezze be a nyergemet. Ráadásul éppen az a tünde, és a vérével...
Összeszorítottam az állkapcsomat és néhány lépésnyire eltávolodtam tőlük, majd éleset füttyentettem azon az egyetlen hangszínen, amire Vintar hallgatott. Nem kellett sokáig várnom, hogy a termetes és izmos szürke mén megjelenjen a látóhatáron; sötét szemei azonnal rám szegeződtek, és ahogy megpillantott, könnyű ügetésben vette felém az irányt. Néhány lépésnyire tőlünk lassított csak le, fejét kissé leszegve fordította az ismeretlenek irányába, mintha csak ösztönösen nem kedvelte volna a hegyesfülűek fajtáját.
A szám sarka büszkén görbült felfelé, miközben odaléptem hozzá és nyugtatólag megsimogattam a nyakát, csak ekkor néztem újra egyenesen a tündére és intettem neki a fejemmel. Ha meg akart szabadulni a terhétől, hogy aztán a saját lovát is hívhassa, itt volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megtegye. |
Nők. A szelek mentsenek meg a nőktől. Konok, makacs, akaratos teremtések, akik ha a fejükbe vesznek valamit, akkor az úgy is lesz; az pedig, hogy egy férfi, pont egy képviselője az ellenkező nemnek térítse el őket, na hát arról aztán hallani sem akarnak. Mert férfi. Ha meg nő, akkor meg vetélytárs, azokra meg nem hallgatnak. Szóval jóformán lehetetlen egy nőt meggyőzni arról, ami ellent mond a saját tévképzeteinek. Mindegy, hogy törpe, félvér, tünde vagy ember, vagy gnóm, ork, egyéb szerzet, a nő az minden páncél és bőrszín alatt nő. Olyan biztos voltam ebben, hogy meg sem próbáltam nagyon győzködni, igyekeztem annyira megmagyarázni a gondolataimat és tetteimet, hogy megértse a szándékomat, de nem tovább.
- Az én népem tudja, hogy egy élet nem vált ki egy másikat.
Legalábbis nagyon ajánlottam nekik, hogy tudják, mert semmi kedvem nem volt leülni etikáról papolni. A vallásunk a természet alapjain nyugodott, szeleken, fákon, folyókon, hegyeken és az élet körforgásán. A bosszúvágy nem illett hozzánk, ez persze nem azt jelenti, hogy szó nélkül lenyelnénk minden igazságtalanságot. Fogalmam sincs, mi történhetett, míg nem voltam itthon, de gyermekként a nagyapám így nevelt. Bevezetett az élet körforgásába, megmutatta a természet erejét, az élet értékét, a szellemeket, melyek ott lapulnak mindenben, ami él. Megtanított rá, hogy a halál nem a vég, és hogy tisztelnünk kell mindent, aminek lelke van; és ezen a Földön mindennek lelke van.
- Hálás vagyok a segítségedért. Elfogadom az ajánlatod - bólintottam rá a tervére, mikor arról beszélt, hogy meg kell keresnünk a felderítőjét, meg ígéreteket tett nekem. Bolond lettem volna hinni neki, de őszintének tűnt és csak ebbe tudtam kapaszkodni, így nem kötöttem bele. Teljesen jogos ajánlatnak tűnt, már ha figyelembe vesszük minden értelmetlen pontját, amit korábban már felsoroltam.
Kikerültem a lányt és határozott léptekkel a romok felé indultam.
- Szedd a lábad! Azt ígérted, nem esik bántódása, akkor viszont sietnünk kell.
Ha nem állított meg valahogy, már faképnél is hagytam. Biztos voltam benne, hogy remek harcos és remek nyomolvasó, de nekem sem volt okom panaszra. A vérnyomok a földön és éles hallásom, látásom könnyedén vezetett utamon, mintha egy láthatatlan ösvényt követnék. A kérdésére megcsóváltam a fejem.
- Nos, akkor meghalunk. Emelt fővel és büszkén. Ez minden, amit tehettem.
Utálnék úgy hazamenni, hogy nem tettem meg mindent; persze holtan sem szívesen tenném, de hittem a felsőbb erők támogatásában, akik az elmúlt százhatvan évben is bátran kitartottak mellettem. Tudtam, hogy nem lesz semmi baj, mert ha igen, húgom még a sírból is kirángat, hogy megpofozzon, ez a gondolat pedig ijesztőbb volt a halálnál is. Muszáj volt életben maradnom, s mivel ezt ilyen határozottan eldöntöttem, hittem is benne. Megálltam az egyik nagyobb faldarab mögött, majd mély levegőt véve beléptem mögé. A harcosunk fiatal volt, dühítően fiatal, és már most rengeteg vért vesztett. Ez megmagyarázta, miért nem keveredett haza, és azt is, hogy volt képes ekkora felfordulást okozni.
- Hé, pajtás... - guggoltam le mellé, szemügyre véve a hasából bugyogó vért, mely teljesen eláztatta a felső ruházatát. Végignéztem magamon, aztán pofátlanul Ragnát is végigmértem. Nem láttam rajta semmi téphetőt, így kénytelen voltam a saját ruházatomat beáldozni, hogy egy vékony darab anyaggal leszoríthassam a sebét. A fiú haldoklott, sápadt volt és izzadt, arca eltorzult a fájdalomtól. Erszényemből kis fiolát vettem elő, amit még húgom bízott rám indulás előtt, beleszagoltam, elfintorodtam. Két ujjam mártottam bele, kikaparva némi gyógylevelet, amit aztán a sebre nyomtam, majd megint rászorítottam az anyagot. A fiú nyögött, én is húztam a szám.
- Csitítja a vérzést. Jó lesz - paskoltam meg a vállát, aztán megragadtam a karját meg a térdét, és egyetlen könnyed mozdulattal a vállamra emeltem, mint egy zsák krumplit. Már csak az maradt hátra, hogy Dae után füttyentsek, de nem maradt szabad ujjam a műveletre.
- Hívni kéne a lovamat. Kisegítenél két ujjal? - fordultam Ragnához a szám tátva. Nem tudom, miért kezdtem el pimaszkodni vele, talán csak így próbáltam leplezni, hogy igenis tartok attól, ami ránk vár még ma... |
Teátrális sóhaját és kérdését hallva csak felvontam a szemöldököm, tulajdonképpen nem is maga a kérdés lepett meg, sokkal inkább az, hogy látszólag komolyan gondolta.
- A te néped talán ünnepléssel torolja meg a halált? - kérdeztem vissza megvetően. Mi egy család voltunk, ha valaki meghalt közülünk, mindannyian a magunkának éreztük a gyászt - bizonyos eseteket leszámítva, de az egy másik történet volt. Ha valaki elvett egyet a mieinkből, úgy volt a helyes, ha viszonozzuk a veszteséget; a szellemek csak okkal szólítottak maguk közé bárkit is, csatában elesni pedig dicsőségnek számított, azonban az, ami a fiatal harcosunkkal történt, túlmutatott a küzdelem fogalmán. Ezt nem hagyhattuk szó nélkül, én pedig mindig örömmel voltam vezérünk haragjának eszköze.
Figyelmesen hallgattam a tünde válaszát, bár szavaiban értelmet nem sokat láttam a magam szempontjából. Abban igazat kellett adnom neki, hogy ennek így aligha tehetünk pontot a végére, számomra azonban abszurd volt a gondolat, hogy arannyal és étellel akarjunk pótolni egy életet; egy harcos életét. Egyik sem hozta vissza őket az Árnyékvilágból, de a bosszú megnyugvást hozhatott a lelküknek és megbékíthette a szellemeket, ha értelmetlennek találták a halálukat. Mindezt meg sem kíséreltem elmagyarázni a hegyesfülűnek, tudtam, hogy a mondanivalóm kizárólag süket fülekre találna; túlságosan különbözött népeink kultúrája ahhoz, hogy meg tudjuk érteni egymást.
- A szavaidban van igazság - feleltem végül, megfontoltan válogatva meg, mit mondok. Talán meglepte, hogy részben igazat adtam neki, talán nem; nem számított. - Nem értek veled mindenben egyet, de a végső szó nem is illethetne engem.
Tudtam, hogy a szavaimmal már azt is előre kilátásba helyeztem, hogy talán hajlandó vagyok megfontolni az alkut, amit ajánlott, de szándékosan cselekedtem így. Még nekem is be kellett látnom, hogy patthelyzetben voltunk, és miután ő hajlandó volt engedni a maga részéről, ezúttal rajtam volt a sor, bármennyire gyűlöltem is a gondolatot.
A haláltól való félelmére adott válaszát hallván a szám egyik sarka enyhén felfelé görbült. Fogalmam sincs, mennyi idős lehetett a tünde, de inkább a válasza második fele volt az, ami erre a ritka reakcióra késztetett. Semmi okom nem volt félni a halált, hiszen egyszer már az istenek kezébe helyeztem az életem és még mindig itt voltam; akár csoda történt, akár csak késleltetni akarták az elkerülhetetlent, nekik kellett ítélkezniük a sorsom felett. Ha ők úgy látták jónak, hogy elveszik tőlem az életem, akkor megtették - ezen nem változatott semmi, ha félelemmel a szívemben éltem volna, az csak gyengévé tett volna. A fájdalom elmúlik, a halál pedig elkerülhetetlen, mi értelme lett volna bármelyiktől is tartani? Gondolataimat ezúttal sem osztottam meg a férfivel, ha másként vélekedtünk erről, akkor ez így is volt rendjén.
Pozitív válasza hallatán biccentettem egyet, mielőtt elhúztam volna a fegyveremet a nyakától. Érzékeim továbbra is ki voltak éleződve minden rezdülésére; valóban nem bíztam benne, és nem akartam meglepetéseket. Néhány másodpercen keresztül csak egymást fürkésztük, én ki akartam várni, hogy végül támadásba lendül-e, vagy valóban elfogadta-e a viszonylagos békejobbot; láttam, hogy az ő szemei viszont az arcomon lévő festésnek is különös figyelmet szentelnek. Figyelmen kívül hagytam a dolgot, bár talán ő is jobban értette volna, valójában milyen nehezet kért tőlem, ha elárultam volna neki a festés jelentését és jelentőségét.
- Nem tisztem eldönteni a vezetünk helyett, hogy hajlandó-e veled beszélni - kezdtem a kérdésére a választ, miután egyelőre bizonyosnak tűnt, hogy valóban kész betartani, vagy legalábbis fontolóra venni a feltételeimet. - Az egyik felderítőnkkel kell szót küldenem neki, hogy megismerjük az ő álláspontját, ehhez viszont először őket kell megkeresnünk. Amennyiben a válasza pozitív lesz, az akaratától függően elvezetlek hozzá, vagy arra a helyre, ahol hajlandó találkozni veled, onnantól pedig minden rajtad múlik. - Sok szerencsét az észérvekkel történő meggyőzéséhez, tettem hozzá gondolatban. Én magam kételkedtem benne, hogy az egész tárgyalásnak lehet-e pozitív kimenetele, már ha egyáltalán meg fog történni. - A barátodat azonban magunkkal fogjuk vinni - jelentettem ki, mielőtt még megnyugodhatott volna, hogy hajlandó vagyok megfeledkezni róla. - Együtt keressük meg - tettem hozzá rögtön, hogy enyhítsek a feltétel élén, és egyben valahogy megmutassam neki, a szándékaim ezúttal kivételesen tiszták voltak. - A szavamat adom, hogy addig biztosan nem esik bántódása, amíg megegyezésre nem juttok a vezetőnkkel, sem az én, sem pedig más keze által.
Talán nem voltam becsületes harcos, de a szavam nekem is ért valamit; az ígéretemet komolyan gondoltam, függetlenül attól, hogy ő hitt-e nekem vagy sem. Amennyiben valamilyen módon reagált a tervre és a feltételemre, úgy megvártam a válaszát, és csak azután folytattam.
- Ennél sem többet, sem kevesebbet nem ajánlhatok. Ha ezt elfogadod, az ígéretem kötni fog, de onnantól kezdve, hogy szót küldök a vezérünknek, nem én fogom irányítani a dolgokat. - Szemeimmel a tünde arcát fürkésztem, fogalmam sem volt, tényleg kész lenne-e ekkora veszedelem kellős közepébe fejest ugrani egyetlen sebesült társa életéért. - Ugye tudod, hogy ez könnyen végződhet mindkettőtök halálával? - kérdeztem egy kissé halkabb hangon. Vagy mindhármunkéval, tettem hozzá, de ezt már csak a saját gondolataimban. Vezérünk haragja néha kiszámíthatatlan volt, és eddig még soha nem kellett csalódást okoznom nekem; fogalmam sem volt, mi fog történni, ha most mégis ez történik. |
- Miért nem nőttünk még ki a szemet szemért elvből? - sóhajtottam a szemem forgatva. Már ősidők óta ebben élünk; ha valakit megölnek, a gyilkos fejét vesszük. Ha valamit ellopnak, a gyilkos kezét vesszük. Mennyivel vagyunk ettől különbek, mint őseink, akik sokkal barbárabb világban éltek, mint mi? Semmiben. Hol a fejlődés, az eszmék felemelkedése? Az elmúlt kilencven évben annyi helyet bejártam és annyi fejlettebb, felvilágosultabb gondolattal találkoztam, a rengetegben mégis mintha megállt volna az idő. Ugyanaz a nóta, ugyanazok a törvények egy folyamatosan változó világban, újra és újra.
- Ha a társad meghal, az enyém fejét veszitek. Akinek a tünde fontos volt, bosszút esküszik, amit újabb és újabb halál követ. Ennek így sosem lesz vége. Ha tárgyalhatnék a vezetőddel, megállapodhatnánk néhány okosabb szabályban. Ellensúlyozhatnánk egymás veszteségét arannyal, étellel; a halottat nem hozza vissza, de az értelmetlen gyilkolászás sem.
Nem állt szándékomban megtéríteni Ragnát, pontosan tudtam, hogy egyetlen szavammal sem fog egyet érteni. Kizárt, hogy pont egy tünde szavára hallgasson, ahogyan az is, hogy bízzon bennem. Ugyanakkor ha azt elérem, hogy hajlandó a vezetőjükhöz vinni, akkor a népük legbölcsebb emberét talán meggyőzhetem. Ahhoz, hogy Vesna falai régi fényükben tündököljenek, ki kell zárnom az erdőből minden barbár és maradi szokást, mindent, mi elcsúfítja népem ragyogását és visszatart minket a fejlődéstől.
- Túl sokat éltem már - hárítottam el halvány mosollyal a kérdését. Hogy feleljek is rá valamit, hozzátettem: - Nincs olyan, aki ne félné.
Persze biztonságban, hősies pillanatokban mindenki büszkén kidülleszti a mellkasát, hogy ő ugyan nem fél, de amint a halál szele megsuhintja, amint megérzi hideg, borzongató jelenlétét, nincs olyan, aki ne rémülne meg. Akár a lehetséges fájdalomtól, akár a nyom nélküli elmúlás gondolatától.
Egyetlen biccentéssel reagáltam, amikor közölte, nem bízik bennem. Ez bárminél egyértelműbb, ahogyan az is, hogy én sem benne; habár az én helyzetem némileg komplikáltabb, én ugyanis magamon kívül senki másban sem tudtam megbízni. Néha még magam felől is kétségeim támadtak.
- Bármire hajlandó vagyok, ami egy lépéssel közelebb visz a társam életben maradásához - feleltem, és ahogy elhúzta végre a nyakamtól a lándzsát, hálám jeléül enyhén megdöntöttem a törzsem felé. - Szóval? Mihez kezdünk?
Érdeklődve fürkésztem a lány vonásait. A tekintetem hosszan elidőzött a festésen az arcán, azt próbáltam meg kitalálni, vajon miféle jelentést hordozhat, vagy hol foglalhat helyet a lány a törzse hierarchiájában. |
Nem voltam benne biztos, hogy miért akarta volna megosztani velem, ha a nevem bármit is jelentett a nyelvükön. Még ha végül mondott is volna rá valamit, nem hittem volna el neki, hiszen egyébként is biztosra vettem, hogy a nevemnek vajmi kevés köze lehet a hegyesfülűekhez; viszont az, hogy a tünde is inkább csak a vereségét ismerte be egy vállrándítással, kis híján mosolyra fakasztott - ismét.
Meglepett, hogy milyen magabiztosan felelt a kihívásomra, miszerint talán nem kellene ennyire nyeregben éreznie magát, ha továbbra is bármelyik pillanatban meggondolhatom magam és elvághatom a torkát. Enyhén összevontam a szemöldököm, de tekintetében továbbra is csak a szilárd elhatározást láttam; nem tetszett a gondolat, hogy a férfi talán tisztában lehet a helyzet szempontjából kivételezett helyzetével. Ha tudta volna, hogy ok nélkül még én sem ölnék meg egy a népének fontos hegyesfülűt, azt könnyen felhasználhatta volna ellenem. A lelkiismeretemnek nem okozott volna gondot, számomra az ilyesmi független volt fajtól, nemtől és helyzettől, a népeink között egyre inkább kiéleződő ellentétek miatt azonban nem akartam kockáztatni. Még az a megoldás sem jöhetett szóba, hogy elrejtem a holttestét valahol az erdő sűrűjében; ha valóban a sérült fajtársuk után küldték, senki számára nem lett volna kérdés, ki és mi állhat az eltűnése mögött.
- És mégis mit tudnál felajánlani ellensúly gyanánt, ha nem azt, aki tehet róla? - vontam fel a szemöldököm. Ha ennyire jól ismerte a motivációinkat, azt is tudnia kellett, hogy ha elveszítünk valakit magunk közül, az nem fogja tudni holmi szavakkal vagy ígéretekkel semmissé tenni. Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy Garaf talán elfogadná cserébe az ő fejét... talán. Jó esélye volt rá, hogy ha egyedül őt viszem vissza magammal, nem fog élve távozni a táborból, de csak remélni tudtam, hogy ezt ő is sejti.
Következő szavaiban felfedezni véltem némi kioktató élt, de annak hallatán, amit mondott, már tényleg megrándult a szám sarka. Ez a hegyesfülű főtanácsos azt hiszi, hogy becsületes harcos vagyok, gondoltam már-már vidáman. Ha megküzdöttem volna vele sem azért történt volna, mert egyenlő feltételeket akartam biztosítani, sokkal inkább az indokot szolgáltatta volna arra, hogy következmények nélkül megölhessem - remélhetőleg. Inkább nem is mondtam semmit, hagytam, hogy a szám rándulásából és a szemeim csillanásából olvassa ki a véleményemet, ha tudta.
- A megbízom minden tettünkre büszke, efelől ne legyenek kétségeid - feleltem könnyedén, pimaszsága lepergett rólam, de azért jobbnak láttam felvilágosítani, hogy egy ilyen emlékeztetővel csak egy önelégült mosolyt tudna kicsalni a vezérünkből, semmi mást. Főleg nem bármiféle alkut vagy egyezményt.
Be kell vallanom, a következő lépése őszintén meglepett. Megszűnt annak a hosszasan okokat fejtegető szónoknak lenni, aki eddig volt, hangja megkeményedett, és még egy lépést is tett felém, függetlenül attól, hogy ezzel szabályosan belegyalogolt a lándzsám pengéjébe. Engem aligha tudott ilyesmivel elbizonytalanítani, szemöldököm enyhén felvonva figyeltem az arcát, de még akkor sem húztam hátrébb a fegyverem, amikor megpillantottam az éle alól kiserkenő vért. Az ő döntése volt ez a lépés; én nem hátráltam meg.
- Nem féled a halált? - kérdeztem vissza, fejemet enyhén oldalra billentve néztem a tünde barna szemeibe kutatón. A tekintet volt a legárulkodóbb minden egyes lényen, a legapróbb bizonytalanságot is ki lehetett olvasni egyetlen kósza csillanásból vagy apró rebbenésből; akármit is válaszolt, tudtam, ha hazudik nekem.
Láttam, hogy csak óvatosan lélegzik, de nem hibáztattam érte; nem volt gyáva, ez csak azt mutatta, hogy nem is könnyelmű. Egyikünk sem hátrált meg az általunk felvett pozícióból, a maga részéről azonban nagy ostobaság lett volna, ha saját maga nyársalja fel a lándzsámra a torkát.
Halk megjegyzésére összehúztam egy kissé a szemeimet. Én magam soha nem mutattam volna ki a gyengeségemet az ellenfelem előtt, ő azonban elárulta önnön bizonytalanságát; ahogy azt is, hogy van egy húga, aki - ha lehet hinni a szavainak - meglehetősen aggódó és ragaszkodó testvér lehetett. Még egy ok, hogy nem ölheted meg csak úgy. Ha még hiányozna is valakinek, semmi esélye nem volt annak, hogy nem kezdik megkeresni.
Bosszúsan préseltem össze a számat, ez a helyzet egyre kevésbé alakult úgy, ahogy szerettem volna, pedig legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy egyetlen hegyesfülű keresztbe tudna tenni az összes tervemnek. Az én feladatom a vadászat és a gyilkolás volt, soha nem kellett azt mérlegelnem, mi helyes és mi nem, nem kellett a következmények miatt aggódnom... Nem voltam viszont ostoba, tudtam, ha valamit még én, jobban mondva a népem sem úszhatna meg következmények nélkül.
Soha nem tértem még vissza sikertelen küldetésről, ha feladatot kaptam, csak akkor tértem vissza a táborba, amikor azt elvégeztem, bármeddig tartott is. Nem tudhattam, milyen fogadtatásban részesülne az első - és egyetlen - ilyen alkalom; hiába tiszteltek, mint Tarain után a legjobb vadászt, akkor is csak egy nő voltam, aki ráadásul sokak szerint szerepet játszhatott az egyik harcosuk halálában. Ha belementem volna ebbe az egészbe, amit a tünde ajánlott, egyedül a vezérünk ritkaságnak számító, erős túlzással jóindulatúnak mondható hangulatára számíthattam; legvégső esetben Quinlan befolyásával kiegészítve.
- Nem bízom benned - jelentettem ki csak amolyan mellékesen, noha ő is sejthette, hogy ez nincs másként; és abban sem kételkedtem, hogy az érzés kölcsönös. - Megtehetek minden tőlem telhetőt, hogy teljesítsem a kérésedet, de ehhez el kell fogadnod a feltételeimet, és ígérni semmit nem ígérhetek. Hajlandó vagy erre?
Szavaim határozottan csengtek, pillantásomat pedig egyenesen a tünde szemeibe fúrtam. Kockázatos lépésre szántam el magam, de mindenekelőtt a népem érdekeit tartottam szem előtt; soha nem sodortam volna őket veszélybe. Tudtam, hol tartózkodik jelenleg is egy felderítő csapatunk, hozzájuk kellett eljutnunk ahhoz, hogy szót küldjek a Nemzetségfőnek és megtudjam, hajlandó-e tárgyalni a hegyesfülűvel; onnantól azonban minden Garaf döntésén múlt. Ha azt kívánta, vigyem el elé, megtettem volna; ugyanígy azonban végezni is kész lettem volna vele, ha a vezérünk úgy látta jónak. Nem feledkezhettem azonban meg a küldetésemről sem, az volt az elsődleges feladatom, hogy visszavigyem a táborba a harcosunkat súlyosan megsebesítő tünde fejét; erről csak akkor mondhattam le, ha maga Garaf utasított rá.
Amennyiben a tünde bólintott, vagy valamilyen módon pozitív választ adott, elhúztam a lándzsámat a nyakától és magam mellett a földbe állítottam a nyelét, továbbra is biztos kézzel markolva azonban a fát. Nem léptem hátrébb és a szemeim is merőn figyelték a férfit; talán nem volt már közvetlenül halálosan fenyegetve, de kész voltam bármelyik pillanatban meggondolni magam és végezni vele, ha esetleg rám mert volna támadni. |
- Ragna - biccentettem komolyan, szám sarka aprót rándult fölfelé, de ezt igazán nem nevezhette volna senki mosolynak, még csak mosolykezdeménynek sem. - Tündéül azt jelenti... - törtem kicsit a fejem, hátha eszembe jut valami frappáns, aztán lemondón megvontam a vállam.
- Nos, igazából nem jelent semmit....
Pedig biztosan megpuhítottam volna a szívét, ha valami olyasmivel hízelgek neki, mint virágszál, vagy harmat, vagy levendula. Nos, ha hízelgő dolgot akar, az égiek eddig abszolút az ő oldalán álltak, nem az enyémen.
- Igen - feleltem tömören, magabiztosan a kérdésre. Ha nem lettem volna alkuképes helyzetben, már rég átszúrta volna a torkomat. Az, hogy még élek, határozottan azt mutatta, hogy a helyzetem távolról sem reménytelen. Habár abszolút nem az lenne a cél, hogy a saját életemet megkíméljem, hanem az, hogy a sérült tündéét is, de hát a leghosszabb út is apró lépésekkel kezdődik.
- Nos, pont ezért kell találnunk egy középutat - emlékeztettem. - Az én célom megtalálni és életben tartani, a te célod pedig megölni. Ez itt a mi területünk, de a veszteségetek nem maradhat ellensúly nélkül. Szóval találni kell valami megoldást, ami mindkettőnk érdekeinek kedvez. Szeretném tisztázni a vezetőddel a határainkat is, hogy békében élhessünk egymás mellett, és a maihoz hasonló incidens ne fordulhasson elő megint. Ehhez nem ártana elbeszélgetnünk.
Bár tudtam volna, mi az a megoldás! Mit ajánlhatnék nekik az ostoba gyilkolászás helyett? Egymás folyamatos pusztítása miért érne véget az én szavamtól? Miért hagynák el önként az erdőnket, ha cserébe nem kapnának semmit? Túl nagy feladatot vettem a nyakamba és nagyon jól jött volna némi segítség. Nem csak hosszú távon, de ebben a pillanatban is.
- Amennyire én látom, ez gyilkosság - feleltem egy fokkal szárazabban, mint szerettem volna. Ha valami, akkor más népek barbár, egyenlőtlen szokásai ki tudtak hozni a sodromból. - Egy párbaj egyenlő feltételekkel és esélyekkel indul.
A továbbiakra csak összehúztam a szemem.
- Talán eszébe juttathatnám, mit tettek a te barátaid.
Beszélgetésünk során most először engedtem meg magamnak némi szánt szándékú pimaszságot, de az arcom ugyanolyan komor és érzéketlen maradt. Nem akartam elveszíteni a türelmemet, de úgy éreztem magam, mintha a folyó harcolna a sziklával.
- Ha nem akarsz elcipelni a táborotokba, hát beszéljünk meg egy közös helyszínt. Hajlandó vagyok alkalmazkodni az óhajodhoz, de nem mondok le a társam életéről - keményítettem meg a hangom, és egy határozott lépést tettem a lány felé. Tudtam, hogy a hidegvéréből nem rázom ki ezzel, de éreztetni akartam, hogy annyira nincs nyeregben, mint gondolja. A lándzsa éles hegye a bőrömhöz nyomódott, apró pöttyben kiserkent alóla a vér. - A halálomnál jobb okra lesz szükséged, hogy meggyőzz.
Csak óvatosan vettem levegőt, a fegyver hegye túlzottan ingerelte a torkomat. Éreztem a feszültség pezsgését a véremben, a levegő szinte száraz lett a közelben kószáló halál szagától. Hogy melyikünkért jött, ezt még én sem tudtam volna megjósolni.
- Nem vagyok biztos a dolgomban - feleltem egy fokkal halkabban, nem feltétlenül neki címezvén a szavaimat. - Ha a vezetőtök életben is hagy, a húgom azon nyomban megöl, amint hazaérek...
Jegyeztem meg halkan szusszanva, abba bele sem gondolva, Hiranneth úrnő mit fog szólni ahhoz, hogy csak úgy meghívatom magam a nomádokhoz. Nagyon ritkán láttam őt mérgesnek, apám néhányszor fel tudta hergelni, de úgy véltem, ilyen butaságot, mint én, még ő sem követett volna el. Nos, más esélyem nem nagyon volt. Ha Ragna küldetése az, hogy megölje a társunkat, úgy az én küldetésem az, hogy életben tartsam. Hátat fordítani és a vereségembe beletörődve elkullogni nem volt opció; de az életemet sem szerettem volna könnyelműen eldobni. |
Nem sikerült megzavarnom a tündét a gúnyolódásommal sem, nem zökkent ki a nyugalmából, sőt, továbbra is felháborítóan kifejezéstelen maradt mind a hangja, mind pedig az arca. Keveseket ismertem, akik képesek voltak ilyesmire, becsülendő, ugyanakkor veszedelmes tulajdonság volt, hiszen így az ember soha nem tudhatta, mire gondol valójában, mire számítson tőle legközelebb. Hegyes fülek ide vagy oda, tiszteltem érte, viszont azt is tudtam, hogy ezzel az én dolgomat csak meg fogja nehezíteni. Alaposan.
Szenvtelen kérdése hallatán kis híján megrándult a szám sarka, de az arcomra végül nem ült ki még csak egy mosolynak csúfolható, torz valamihez hasonlatos grimasz sem. Ha érdekelt volna, melyikünknek mi köze van a másikhoz, a tünde már rég a saját vérében fuldokolva vonaglott volna a falevelek sűrűjében, míg én a sérült barátját keresem Vesna romjai közt. Válasz nélkül hagytam a kérdését, éppen úgy, ahogyan ő sem vett tudomást a hangomból csöpögő gúnyról ezt követően. Hegyesfülű létére sem volt ostoba, gyanítottam, hogy pontosan kiérezte a szavaimból a cinizmust, mégis elengedte a füle mellett és megjátszotta a gáláns és hálás tündét. Hiszen a kolónia tagjai is kivétel nélkül mind hozzám fordulnak, ha megértésre van szükségük, természetesen.
A döntésemmel mintha enyhe csalódottságot okoztam volna neki, az arca továbbra is kifürkészhetetlen maradt, azonban a mozdulat, ahogy lassan leengedte a karját, árulkodó volt, csakúgy, mint a sóhaja. Szavai hallatán enyhén felvontam a szemöldököm, sok mindenre számítottam, amikor felvázoltam neki a két lehetőséget, de arra nem, hogy válaszul be fog mutatkozni. A "főtanácsos" titulus nem hangzott különösebben bizalomgerjesztőnek a helyzet szempontjából, a megérzéseim ismételten jól sejttették velem, hogy nem biztos, hogy kifizetődő lenne végeznem vele. Kérdő tekintetét nem igazán tudtam mire vélni, de hamar rávilágított, hogy azt várta volna, viszonzásul majd én is bemutatkozom neki.
- Ragna - feleltem végül a kérdésére tömören. Nem láttam értelmét megtagadni tőle a választ, ahogy annak sem, hogy esetleg hazudjak neki, elvégre mi tudott volna kezdeni a nevemmel?
Újabb szónoklatba fogott, már majdnem fel is vidított az újabb hosszas okfejtésével, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen csak üzletelni akar velem. Ha belegondoltam, elég nevetséges volt a helyzet; elég lett volna, hogy megránduljon a karom, és elmetszettem volna a torkát, ő pedig mégis kompromisszumot akart kötni velem. Talán elhamarkodottan ítélkeztem, amikor azt gondoltam róla, hogy okos.
- Tényleg úgy gondolod, hogy alkuképes helyzetben vagy? - kérdeztem, a hangom még mindig nyugodt volt, de a nyomatékosítás kedvéért újra egy kicsit erősebben szorítottam a nyakához a pengét. Láttam a védekező mozdulatot, de nem voltam ostoba; hagytam, hogy folytassa és még a lándzsát is visszább húztam az eredeti helyzetébe, nem engedtem azonban le a fegyvert. Hegyesfülű volt, nem bíztam benne.
Az ajánlatát hallva szemöldököm ezúttal még magasabbra kúszott a homlokomon. Egyszer biztosabb voltam benne, hogy mégsem olyan eszes, mint először gondoltam, hiszen épeszű tünde nem kérné tőlem, hogy vigyem magammal a táborunkba.
- Mi dolgod neked a megbízómmal? - kérdeztem gyanakodva, szándékosan nem használva a "vezér" kifejezést. Egy szavát sem hittem, még ha valóban régen járt is erre, ismernie kellett a két nép viszonyát, a magafajták biztosan felvilágosították a helyzetről. Ha pedig ennek ellenére is azt gondolta, hogy észérvekkel lebeszélheti Garafot a megtorlásról... Nos, akkor vagy valóban ostoba volt, vagy valami egészen más okból szeretett volna találkozni vele. - Kettőtök akarata nem is állhatna távolabb egymástól - világítottam rá a nyilvánvalóra, majd a romok felé intettem a fejemmel. - Még ha el is fogadnám az ajánlatodat, őt mindenképpen magunkkal vinnénk.
Azt már nem tettem hozzá, hogy addig meg sem fontolom az ajánlatát, amíg hihető okot nem szolgáltat arra vonatkozólag, hogy miért is akar beszélni a vezérünkkel. Legmerészebb álmaimban sem jutna eszembe csak úgy tündéket vinni a táborunk közelébe, de még ha jó okot mondott volna is... Abból egészen biztosan nem engedtem volna, hogy azt a semmirekellőt is magunkkal vigyük a romok közül. Addig hajlandó lettem volna életben hagyni, míg odaérünk, bár én lettem volna a legjobban meglepve, ha valami csoda folytán meg tudta volna győzni Garafot, hogy hagyjuk életben a hegyesfülűt. Az én küldetésem pedig csak azzal volt semmissé tehető, ha maga a vezér adja parancsba, hogy ne öljem meg a tündét.
- Amennyire én látom, jó esélyekkel indulok - vetettem oda a mérkőzés ötletére, hiszen továbbra is csak egy mozdulatomba került volna, hogy végezzek vele. Tulajdonképpen azt sem tudtam, miért volt még életben, rengeteg időt, felesleges szócséplést és energiát megspórolhattam volna magamnak, ha nem állítom meg, hanem egyszerűen csak a hátába döföm a lándzsát.
Lehet, hogy tényleg főtanácsos, emlékeztettem magam. Nem akartam háborút hozni a nyakunkra, nem ölhettem meg csak úgy, viszont ez még kevés volt ahhoz is, hogy magammal vigyem a táborba. Ha a küzdelemben maradt volna alul, joggal végezhettem volna vele, ami persze nem tartott volna vissza attól, hogy közvetlenül utánaküldjem a fajtársát is, hiszen a küldetésem az ő megölése volt, nem pedig a velem szemben álló tündéé.
- A megbízómat semmivel nem tudnád meggyőzni arról, hogy felejtse el, mit tett a sérült barátod - közöltem vele. - Ennél jobb okra lesz szükséged, hogy elé vigyelek, arról viszont ne is próbálj egyezkedni, hogy őt magunkkal visszük-e.
Határozottan néztem a tünde barna szemeibe, az alku addig tartott, ameddig a szavaim is, sem többet, nem kevesebbet nem ígértem volna neki, akármit mondott is. Még így sem voltam biztos benne, hogy Garaf milyen fogadtatásba részesítene minket, ha elé járulnánk, de ha tényleg tudott volna egy értelmes indokot felhozni, talán érdemes lett volna megpróbálni.
- Ha úgyis annyira biztos vagy a dolgodban, gondolj arra, hogy talán sikerül elérned, hogy megkíméljék az életét - folytattam, majd enyhén felvontam a szemöldököm a válaszára várva.
Amennyiben ez a változat már nem tetszett a hegyes füleinek, még mindig ott volt a küzdelem lehetősége, ami viszont mindkettőnk számára kellemetlen véget érhetett. Nem féltem a tündétől, de nem örültem volna neki, ha megnehezíti vagy feleslegesen meghosszabbítja a küldetésem teljesítését. |
Nem tartottam magam soha jó stratégának, nem szerettem az agyafúrt vagy bonyolult dolgokat. A világ sokkal egyszerűbb hely lenne, ha odaállnánk a másik elé és megmondanánk, mi kell és hogyan érhetjük el azt. Most azonban felfedeztem egy komoly stratégiai hibát: egyedül jöttem. Nem azért, mert akkor nem támadhatott volna rám az amazon és nem azért, mert akkor gyorsabban megtaláljuk a sérültet, hanem mert amíg én megpróbálom elsimítani az ügyet a lánnyal, a társaim megkereshették volna a tündét. Valószínűleg megsérült, és minden egyes perc, amit szópárbajban fecsérlek, az életét teszi kockára. Ha most hirtelen felajánlanám, hogy vigyen el a csapatához, mert amúgy is beszélni akartam a kolónia vezetőjével, akkor szegény kölyök elvérezne itt kint. Csak abban bíztam, hogy a húgom kilencven év alatt sem felejtette el, milyen, amikor duzzogok, és aggodalmában utánam küld néhány csapatot.
- Mi közöd van bármelyikhez is?
Feleltem kérdésre a kérdéssel, de hangom most sem volt bántó vagy provokatív. Csak egy ártatlan kérdést tettem fel: ha épp erre volt kedvem sétálni, hát miért érdekli őt? Természetesen tudtam, hogy miért, nem akartam a hülyét játszani előtte, csak rá akartam világítani, hogy ostobaságokat kérdez. Számít az, miért vagyok itt? Mivel én már tudom, ő kit keres, úgysem fordítok hátat, még ha nosztalgiázni jöttem volna, akkor sem. A nosztalgia ráadásul nem kenyerem, nem egyszerű több, mint százhatvan évet fejben tartani. A népünket sem nosztalgiázásból emelném a többi fölé, ez sokkal inkább a büszkeségről szól.
- Hálás vagyok a megértésedért - hajtottam fejet a tündék bevett mozdulatával. Tudtam, hogy gúnyolódik, de mi értelme lett volna megsértődnöm? A gyerekességem miatt kétszer nem rúgom bokán magam egy nap. Még ha cukkolni is akart, számomra kedvező választ adott, ilyen egyszerű.
Egy belső hang a fejemben undokul azt súgta, megérti, miért mondják, hogy szívtelen vagyok.
Lassan leengedtem a kezem, ahogy meghozta a döntését. Hát, ez kellemetlen. Sosem szerettem nálam fiatalabbakkal harcolni, főleg nőkkel, de bármelyiket is tenném szóvá, biztosra veszem, hogy a fejemet venné. Pedig az én koromban ritkán talál a tünde korabeli vagy idősebb ellenfelet, a nomádoknál pedig majdhogynem mindegy volt, férfi-e vagy nő, a harchoz mindegyik értett. Halk sóhajjal kieresztettem a bent tartott levegőt.
- A nevem Nimrodel Silma, Fael Hiranneth úrnő főtanácsosa vagyok. A Szelek kísérjék lépteid! - hajtottam ismét fejet, tekintetem kérdőn ráemelve. Ha esetleg nem értett volna a pillantásomból, akkor a kínos csendet hallgatván lassan hozzátettem. - Téged hogy hívnak?
Ha hajlandó volt elárulni nekem a nevét, akkor azon szólítottam meg, ha nem, akkor anélkül folytattam:
- Az a kellemetlen helyzet állt elő, így, hogy elmondtad, egy a népemből, ki megsérült, a közelben van, már nem fordíthatok hátat. Úgy sejtem, te fejét kívánod, akárcsak én - a nyakán. Nem látom be, miért lenne a te vágyad előbb való az enyémnél, és azt sem értem, miért engednénk egymásnak a saját igazunkból. Kénytelenek leszünk kompromisszumra jutni.
Csak reménykedtem benne, hogy nem öl meg azon nyomban, ahogy meghallja ezt a szót. Hogy bebiztosítsam magam, védekezőn magam elé emeltem mindkét kezem, barátságosan felé mutatva a tenyerem, némán kérve, engedje, hogy befejezzem.
- Majd' kilencven éve nem jártam itthon, esedékes lenne már köszönnöm szomszédainknak. Mit szólnál hozzá, ha békében hagynád a társam lelkét, és cserébe engem vinnél haza - első körben élve? Szeretnék beszélni a megbízóddal, hogy együtt kitaláljuk, hogyan érvényesíthetjük mindkettőnk akaratát.
Mondtam én. Borzasztó szónok vagyok.
- Vagy, ha ez nem tetszik, meg is mérkőzhetünk. Ha legyőzöl, fejem veheted az övé helyett, ha pedig nem, mindhármónké marad. |
A tünde valóban megtorpant, ellentámadásra azonban még csak kísérletet sem tett. Talán nem mert, talán csak okos volt és felmérte az esélyeit; a hegyesfülűek esetében soha nem lehetett tudni, melyik az igaz. Barna szemek fordultak felém, a férfi arca azonban kifejezéstelen maradt, sem meglepetést, sem pedig bosszúságot nem véltem felfedezni rajta. Érdeklődve figyeltem a vonásait, biztos voltam benne, hogy nem vett észre, hiszen nem vehetett észre, és egyébként is, ha tudta volna, hogy ott vagyok, valószínűleg nem sétált volna ilyen nyugodtan a fák között anélkül, hogy a fegyvereiért nyúlt volna. Úgy véltem, csak az érzéseit lehet képes nagyon jól leplezni, ezt az információt pedig el is raktároztam magamban.
Válasza hallatán az én arcomra sem ült ki semmiféle érzelem, noha a dühömet könnyen fel tudta piszkálni a fellengzős, én-mindent-jobban-tudok-nálad attitűd, ami mindig Aengusre emlékeztetett. Egykori uram és parancsolóm már megtanulta a leckét néhány évvel ezelőtt, az előttem álló férfi azonban csak egy tünde volt, akire még a haragomat is felesleges lett volna elpazarolni.
- Nem a származásodra voltam kíváncsi - feleltem továbbra is nyugodt hangon, majd fejemmel a romok felé intettem. - Nosztalgiázni jöttél, vagy talán keresel valakit?
Minden egyes szót szenvtelenül ejtettem ki a számon, magam is jól ismertem a szóbeszédeket arra vonatkozólag, milyen érzékeny pont a hegyesfülű népség számára, hogy az egykoron nem kis hatalommal bíró fajtájuk mára már nem több megtűrt népcsoportok gyülekezeténél; ki voltam azonban én, hogy aggódjak a tünde jól leplezett gyengéd érzelmei miatt?
Következő szavainak első részét figyelmen kívül hagytam, nem kívántam felvilágosítani, hogy ugyanannyi jogom van rátámadni, mint amennyi joga az ő fajtájának van az én népem életére törni. A rengeteg törvényei között még nem felejtődött el a szemet szemért, fogat fogért elv, de ezt nyilvánvalóan neki is tudnia kellett.
- A néped azt csinál ezekkel a kövekkel, amit akar. Ne aggódj, nem tenném a lábam feleslegesen a szent romjaitokra. - Hangomba most már némi gúny is vegyült, ha szokásom lett volna, talán még el is mosolyodtam volna azon, mennyire óvni akarják tőlünk ezt a gazzal benőtt területet. Szavaimnak ezúttal igazságtartalma is volt, egyelőre nem léptem a féltve őrzött földjükre, azt azonban már nem közöltem vele, hogy ha meglátnám a sérült barátjukat a romok között vánszorogni, nem tarthatna vissza semmilyen szerinte létező szerződés attól, hogy ott helyben végezzek vele.
Abban a pillanatban, ahogy megmozdult a keze, a lándzsa pengéje is erősebben nyomódott a nyakának, az életét pedig csak az mentette meg, hogy nem valamelyik fegyveréért nyúlt, hanem pusztán a kezeit tárta szét. Talán tényleg okos volt és tudta, melyikünknek volt több esélye élve megúszni ezt a helyzetet, szavaira azonban kis híján felnevettem, hiszen akik eddig az igazságérzetemre bízták magukat, azok kivétel nélkül mind holtan végezték.
Ezúttal is csak egyetlen dolog volt, ami visszatartott attól, hogy egy könnyed mozdulattal végighasítsam a pengével a torkát; nem ő volt a célpontom. Alapvetően ez sem akadályozott volna meg abban, hogy végezzek vele, de még mindig nem tudhattam, pontosan kivel is állok szemben, ráadásul konkrét okot sem adott arra, hogy így tegyek, hiszen még csak rám sem támadott. Tudtam, hogy a hegyesfülűeknek is meg van a maguk hierarchiája, és ha megfelelő indok és felhatalmazás nélkül megszabadítanám az erdőt egy esetleg ranggal is rendelkező tündétől, az könnyen olyan nyílt háborúhoz vezethetett volna, aminek a vezérünk nem feltétlenül örült volna. Kölcsönösen gyilkolhattuk egymás népét, de feleslegesen nem volt célom veszedelembe sodorni a kolóniát.
- A döntés független az igazságérzetemtől - feleltem végül a kimondatlan kérdésre, miszerint életben szándékozom-e hagyni, avagy sem. Hangom halálos nyugalma mit sem változott, és a tekintetem is hasonlóan figyelte a tünde arcát. - Szabadon távozhatsz, ha akarsz, ha viszont esetleg egy sérült fajtársadat keresek, akkor attól tartok, nem engedhetlek tovább.
Szavaimmal egyértelművé tettem, hogy köpök minden törvényre, amit szeretnének fenntartani velünk szemben; akkor, ott és arra vadászok, amikor, ahol és akire akarok. Az a hegyesfülű, aki miatt talán mostanra már el is távozott az Árnyékvilágba családunk egyik tagja, előbb vagy utóbb meg fog halni, mégpedig az én kezem által, akár a rengeteg fái között, akár ezen a szent kőhalmon.
Eldönthette, hogy melyik ér neki többet: a saját élete, vagy egy gyilkosé a maga fajtájából. Úgy döntöttem, az övét esetleg megkímélhetem, de a sérült barátjához nem engedtem volna oda harc nélkül. Garaf a tünde fejét akarta, én pedig kész voltam elvégezni a feladatom, még akkor is, ha ehhez az előttem álló hegyesfülűvel kellett előbb megküzdenem. |
Az érzékeim eltompultak; nem akartam beismerni, hogy ez a korral jár, ráfogtam inkább a környezetváltozásra. Hallottam, mit susognak körülöttem a fák, éreztem a levegőben a nyugtalanság szagát és pontosan tudtam, hogy mostanra már minimum egy nomád a sérült tünde nyomában van. Mégis meglepetésként ért, amikor a fák közül kilépve penge csillant a torkom előtt. Talpam már a levegőben megállt, majd óvatosan visszaereszkedett a földre, elkerülvén, hogy csak úgy rágyalogoljak a lándzsára. Eszembe sem jutott kardot rántani, harcoltam már eleget ahhoz, hogy belássam, egyet jelentett volna a halálos ítéletemmel.
Tekintetem érdeklődve emeltem a nőre. Lányra; korrigáltam magamban. Ez csak egy lány. Nem tűntem meglepettnek, rémültnek vagy dühösnek, pedig abszolút nem számítottam rá, hogy bárki is nyakon csíp. Az arcomról legalább olyan kevés érzelmet lehetett leolvasni, mint amennyit nekem sikerült az övéről. Ó, hány ifjú hölgyemény vágta már a fejemhez, hogy az istenek kifelejtették belőlem a szívet, amikor sikerült őket vérig sértenem szobormerev vonásaimmal! Pedig a szellemeink sosem hibáznak, egyszerűen csak megtették nekem azt a szívességet, hogy jó mélyre eldugták a mellkasomban, így aztán nem kezdtem el fejhangon sikítozni, mikor a festett arcú lány a torkomhoz nyomta a lándzsáját. Az arcom kifürkészhetetlen maradt, mert érezni is csak tompán éreztem. Mint egy kiszáradt kút...
- Láttad, hogy hegyes a fülem és felismered népem jelképét. Hallottál a történtekről és lesben álltál. Miért fárasztjuk akkor egymást felesleges kérdésekkel?
Nem állt szándékomban pimaszkodni vagy feleselni, de ha az idegen tényleg nem tudta a választ a saját kérdéseire, akkor bizony alábecsültem a képességeit. Számomra egyértelmű volt, hogy a nomádok közül jött a vérszagra. Az életemet nem tettem volna rá, de voltam annyira öntelt, hogy a saját igazamban higgyek.
- Ha már jogot formálsz arra, hogy rám támadj, akkor emlékeztetnélek, hogy itt nekem lenne jogom kérdezni. Nem emlékszem, hogy népem lemondott volna Vesna romjainak fennhatóságáról. Arra sem emlékszem, hogy létezne szerződés, mely megengedi, hogy emberek tünde földre lépjenek.
Persze, amilyen sokáig nem voltam itthon, ki tudja... De ha így áll a dolog, nagyon mérges reszek. Nimrodel majd úgyis megoldja... Újfent nem állt szándékomban idegesíteni őt, láthatta rajtam, hogy nem gúnyolódom, nem provokálom, hanem teljesen őszintén kiállok a saját véleményem mellett. Megmozdult a kezem, de nem a fegyveremért nyúltam, hanem lassan kitártam oldalra a karjaim.
- Most, hogy minden választ tudsz, ideje magadnak feltenned a megfelelő kérdést. Mivel aligha fordíthatnám előnyömre ezt a helyzetet, kénytelen vagyok az igazságérzetedre bízni magam.
Természetesen arra gondoltam, megöl-e vagy sem. Őszintén szólva nem sokat tudtam a nomádok igazságérzetéről, és azok alapján, amit hallottam róluk, láttam rá némi esélyt, hogy nekem itt most befellegzett. Nem óhajtottam harc nélkül feladni, volt egy B és egy C tervem is arra az esetre, ha a lány esetleg támadna, de jobb szerettem volna bízni szónoki képességeimben.
Nem létező szónoki képességeimben. |
[44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Az ígéreted minden egyes szavára emlékszem - vágtam vissza a romok felé menet. Tisztában voltam vele, hogy visszaélni a kedvességével nem bölcs dolog, de kezdett nagyon kiborítani az Arduinnai rengeteg ármány- és feszültséghálója. Feltámadt a menekülőösztönöm és úgy éreztem, jobb lenne mihamarabb lelépni innét és vagy újabb száz évet kalandozni, mert ami az otthonomból lett, az bizony menthetetlen. A romokat újjá lehet építeni, de mit kezdjünk a szomszédainkhoz fűződő elmérgesedett viszonnyal? Miért nem tanulták meg az elődeim, hogy a barátokat tartsuk közel, de az ellenségeinket annál is inkább? Hogy hagyhatták kölcsönös öldöklésig elfajulni a helyzetet a kolóniával? Ezek után már abban sem bíztam, hogy a városokban szolgaként tengődő fajtársaink megmentőként várnak-e ránk. Ahogy mi cserben hagytuk őket, talán úgy fordultak el tőlünk ők is. Többé már semmiben sem voltam biztos, leszámítva azt, hogy hatalmas a mocsok és nem biztos, hogy elég vagyok a kitakarításához.