|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:51 - |
Azt mondják Vesna volt valamikor a tündék fővárosa - pontosabban, a legelső város, amelyet a hegyesfülűek nemzete épített, miután el kellett hagyniuk a pusztulásra ítélt Őshazát. A mohával, és dudvával benőtt rusztikus épületegyüttes az évszázadok alatt sem vesztett misztikusságából, bár jelentős károkat szenvedett az Első Összecsapások idején. A valamikori városfal csak nyomokban maradt meg, de a központi templom vaskos, fehér falai merészen ellenálltak az idő vasfogainak, így az elhagyatottan álló tornyok, és kupolák masszívan állnak, a beomlás legkisebb veszélye nélkül - igaz, a valamikori szentélyben már felverte a fejét a gaz, és a kemény padlózatot átfúrták kintről a nagyobb fák gyökerei. |
[44-25] [24-5] [4-1]
 Nyugodtan várakoztam a fa törzsének takarásában, sem félelem, sem pedig izgalom nem járta át a testem, még annak a tudatában sem, hogy többé nem csak ketten vagyunk itt az üldözött vaddal. A félelem gyengévé tesz, az izgalom viszont egyenesen elvonja a figyelmed, jutottak eszembe Tarain intő szavai. Egy vadász legfőbb fegyvere a csend és a türelem; ha csatát akarsz nyerni, csak mindig állítsd a saját oldaladra a meglepetés erejét, lányom.
Mozdulatlanul várakoztam a széles fa takarásában, szinte nem is pislogtam, miközben szénnel körülrajzolt szemeim az erdőt pásztázták a hívatlan vendég irányába fordulva. A szél suttogás és paták finom dobbanásainak hangját hozta felém, beszélgetés foszlányait azonban nem hallottam - akárki volt is itt, egyedül érkezett. Az avarban könnyed, puha léptek zörrentek, a hang egyetlen pár csizmától származott, és hamarosan a gazdája is láthatóvá vált számomra, ahogy felbukkant a fák között.
Szellemként álltam az erdő jótékony takarásában, sötétszínű bőringem és bőrnadrágom segített beleolvadni a környezetembe, akárcsak a fehér festék, amely a hajam színével elegyet alkotva éppen a fák törzseinek színét idézte. Egyedül a kék harcifestékkel rajzolt vonalak lehettek volna árulkodóak, de mire azokat valaki megpillanthatta, számára már úgyis túl késő volt. Nem fenyegetett a lelepleződés, fiatal szürke ménem, Vintar is jóval messzebb várt rám a rengetegben.
Éles szemeim tetőtől talpig felmérték a magas férfit, tekintetem rögtön elidőzött a barna hajtincsek közül előbukkanó hegyes füleken; összeszorítottam a fogaimat, felsőajkam enyhén felhúzódott róluk, a szemeim pedig összeszűkültek. A könnyedléptű tünde a legkevésbé sem egy fiatal, tapasztalatlan suhanc benyomását keltette, de az, hogy egyedül volt, nekem kedvezett. Vállain sötétbarna köpeny pihent, de így is jól látszottak a keresztben a hátán pihenő pengék markolatai a vállai felett, a mozgása hatására meg-meglibbenő anyag pedig láttatni engedett egy a lábszárára erősített tőrt is.
Hosszan engedtem ki a levegőt az orromon, az erdő istenei ma nem kívánták megkönnyíteni a dolgomat.
A hegyesfülű könnyen lehetett tapasztalt harcos is, más körülmények között nem fedtem volna fel magam feleslegesen, ezúttal azonban nem kockáztathattam meg, hogy esetleg hamarabb ráleljen a sérült pokolfajzatra, mint én. Nem zárhattam ki azt a nagyon is valószínűsíthető lehetőséget sem, hogy talán éppen az ő keresésére indult. Tudnom kellett viszont felmérni az esélyeimet és a rám leselkedő veszélyeket is, de még egy gyors mérlegelésre is alig volt szükségem, hogy tudjam, mit kell választanom. A tündék gyorsak voltak és éles szeműek, ezért a hátamra erősített baltát a helyén hagytam, ennek a példánynak itt viszont több potenciálisan veszélyes fegyvere is volt, ezért egyelőre nem nyúltam az övemre szíjazott pengékhez sem. Ujjaim a fa törzsének támasztott hosszú lándzsáért nyúltak, biztos kézzel markoltam meg a finomra munkált fanyelet, miközben hangtalan léptekkel elindultam a tündével párhuzamosan, lassan közeledve hozzá.
Csak akkor emeltem és döntöttem meg a fegyvert, amikor már elég közel voltam hozzá, éppen előbukkant a fák közül, amikor a lándzsa hegyes és éles vége egyenesen a torkához szorult, minden valószínűséggel megtorpanásra késztetve őt. A fegyver hosszú nyele elegendő távolságot hagyott kettőnk között, hogy ne tudjon alattomos ellentámadásba lendülni, ha esetleg a nyakának nyomódó hűvös fém nem lett volna elég ösztönző hatással rá. Nem szólaltam meg, miközben előléptem a fák árnyékából, a fegyvert rezzenéstelenül tartottam, éles szemeim figyelték a férfi minden mozdulatát.
Megvártam, hogy rám emelje a tekintetét, ha viszont nem tett ilyesmit, akkor is csak hosszú másodpercekkel később nyitottam szóra a számat.
- Ki vagy és mit akarsz itt? - kérdeztem halálos nyugalommal, enyhén oldalra billentett fejjel, de a pillantásomat nem vettem le róla. |
 - Nimrodel elintézi... - zsörtölődtem még akkor is, amikor Dae nyergébe szállva, feldúltan magam mögött hagytam Enlilt és gondterhelt arccal utánam pislogó húgomat. Sosem zavart, ha segítségért fordulnak hozzám, elismervén a képességeimet és a tapasztaltságomat, de mióta visszatértem a rengetegbe, mintha a belső szerveimet is ki akarnák szipolyozni. Az elsődleges és legfontosabb küldetésemnek Vesna feltámasztását tekintettem, ami az elmúlt évszázadokban a létező összes Főtanácsosnak sem sikerült, legalábbis belevágni eddig egyikük sem mert. Senki sem fűzött nagy reményeket hozzám, én azonban pontosan tudtam, hogy itt nem az a kérdés, meg tudom-e csinálni vagy sem. Meg fogom csinálni.
- Nimrodel mindent elintéz... - morogtam tovább. - Nimrodel elment felkutatni az őshazát, most épít egy újat, kikergeti a nomádokat az erdőből, felszabadítja városi társainkat... Nimrodelnek emellett bőven akad szabadideje, miért ne kezelné ő a helyi konfliktusokat is? Egy kis levendula teát ne hozzak, Elidyr főtanácsos úr?
Elszoktam a népem életvitelétől. Vándorlásaim során olyan sok kultúrát ismertem meg, szokásaik szinte belém ivódtak, a túlélés és népünk lebegett a szemem előtt. Visszatérve a rengetegbe azt gondoltam, kalitkába zárom magam, egy kötelességektől és szabályoktól zsúfolt világba. Ehhez képest játszótér volt, ahol a két főtanácsos csak arra volt jó, hogy díszként az úrnő mellett álljon. De mit számít, Nimrodel úgyis megoldja! Hét élete és temérdek szabadideje van! Ez a gyerekes düh beszélt belőlem, amikor ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül jöjjek. Meghagytam a harcosainknak, hogy maradjanak, és úgy döntöttem, teszek egy felderítő utat Vesna romjai felé.
Hosszú vándorlásom hátulütője, hogy semmit sem tudtam az erdőnkben tanyázó kolóniáról. Ifjú koromban más volt a nomádok felépítése, motivációja, azóta pedig majdnem egy teljes emberöltőnyi idő eltelt. Ki tudja, ki áll az új csapat élén, milyen szabályok szerint élnek és mi motiválja őket! De annyira dühös voltam népem vezetőinek tehetetlensége miatt, hogy ez sem érdekelt. Így amikor újra és újra eszembe jutott húgom féltéstől eltorzult arca, az én gyomrom is összeszorult. Nem fért a fejembe, hogy szakadhatott el a csapattól valaki, aki megsérült. Miféle kiképzésben részesült?
Semmi gond, Nimrodel majd megoldja, egyenként kiképez ő minden tündét...
- Daro, Dae! - suttogtam a lovamnak, gyengéden meghúzva a kantár szárát. Megdögönyöztem a nyakát, mielőtt lefordultam volna a nyeregből. A romok felé indultam, mikor Dae nyugtalanul felhorkantott. Halvány, ritkán látott mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá, tenyeremet szelíden a ló homlokához érintettem.- Dandelithon, mellon nín muin. Visszajövök.
A kanca farára csapva tereltem őt a rengeteg mélye felé, majd teljes vállszélességgel a romok irányába fordultam. Arra gondoltam, itt kezdem a keresést az eltűnt tünde harcos után, valamint ez jó alkalom volt arra is, hogy felmérjek még néhány dolgot a falak újjáépítésével kapcsolatosan. Amint Vesna falai újból állnak, kezdeményezni fogom Hiranneth úrnő előtt, hogy vegyük fel a kapcsolatot a nomádok vezetőjével és tisztázzuk az erőviszonyokat. Szinte már hallottam a többiek válaszát: Nimrodel majd megoldja...
Puha, ruganyos léptekkel a romok felé indultam. A kilovaglásoknál viseltes, könnyű vértem volt rajtam, sötét köpenyem takarta családom címerét a hátamon, de a levelet formáló vállvédők így is elárulták származásomat. Két vállam felett x-et formáló ikerpengék markolata kukucskált ki, egyetlen rántásnyi, kényelmes mozdulatra. Az oldalamon lógó tőrt talán rejtette némileg a köpeny, egy alaposabb megfigyelő viszont kiszúrhatta, hogy a lábszáramhoz erősítve, a magas szárú lovaglócsizmán túl is akad még egy. |
Lépteim nem vertek visszhangot az erdő száraz avarában sem, ahogy lassú, egyenletes léptekkel előbukkantam a fák közül. Szemeim élénken pásztázták a jól látható ösvényt, amit figyelmetlen, de annál sietősebb léptek hagytak maguk után nemrégiben. Leguggoltam és ujjaimmal megtapintottam a lehullott faleveleket, aztán néhányat szét is morzsoltam az ujjbegyeim között. A levelek már nem voltak nedvesek, de szerkezetük nehezebben bomlott meg a dörzsölés hatására; néhány órája, legfeljebb fél napja járhatott itt. Felemeltem a fejem, tekintetem az előttem elterülő tájat kezdte pásztázni. A rengeteg fáinak egyre szorosabb ölelésében Vesna romjai hevertek; a hegyesfülűek egykori fővárosának maradékai megszégyenülten álltak, egye inkább szimbiózisba keveredve a gazzal, a növényzettel és a fák gyökereivel. Pillantásom végigsiklott a még mindig stabilan álló tornyokon és kupolákon, akármennyi idő is telt el, az épületek meglepő épségben maradtak meg az utókornak. Tudtam, hogy ha odabent bujkál, nem lesz könnyű dolgom, jobban ismerhette a területet, mint én, ráadásul a felderítőink már hetekkel ezelőtt jelentették, hogy egyre gyakrabban járnak tünde őrsöket a romok környékén strázsálni. Óvatosnak kellett lennem.
Újra felegyenesedtem, de egyelőre visszahúzódtam a fák árnyékába és csak szemmel tartottam az épületegyüttest. A várakozás sosem szegte kedvemet, végtelen türelmemet a mesteremtől tanultam el - ez volt az egyik legnagyobb fegyverünk. Küldetésem fontosságának tudata csak erősítette bennem a kitartást; jelenleg is a táborban haldoklott az egyik fiatal harcosunk, aki túlságosan is kevés tapasztalattal a háta mögött találkozott egy túlerőben lévő hegyesfülű hordával. Azt, aki kis híján elvette az életét, sikerült megsebesítenie és be is azonosította, Garaf Rochwador pedig személyesen engem küldött utána, hogy harcosunk lelke helyett a tünde a fejét ajánljam fel a szellemeknek. Az idő és a hegyesfülű sérülése is nekem dolgozott, tudtam, hogy súlyos sérüléseket szenvedett, láttam, mennyi vért veszített, mindez pedig jelentősen lassította, én pedig egyre közelebb kerültem hozzá.
Éreztem, hogy itt van valahol, csak meg kellett várnom, amíg valahogy leleplezi magát. Nem rejtőzködhetett örökké, ha túl akarta élni, én pedig az éj leple alatt is könnyedén meghallottam volna a mozgolódását. Tudta, hogy a nyomában vagyok, de az utolsó pillanatok kétségbeesésében mindig, mindenki kockáztatott.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, nyugalomban, miközben türelmesen fürkésztem a romokat és azok környékét; percek, vagy talán órák is. A nap sugarai még bőven megvilágították az épületek maradékát, mozgást pedig továbbra sem véltem felfedezni, nem ez volt az, ami kiragadott a koncentrációmból. A csendbe betörő léptek zaja zavart meg, felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam; a hátam mögül, talán egy-két méterrel távolabb közeledett valaki. Egy gyors mozdulattal, hangtalanul húzódtam be az egyik fa széles törzse mögé, szemeimet a léptek irányába fordítottam, és meg sem rezdültem.
A megérzéseim elárulták volna, ha engem is követnek, most mégis erre közeledett valaki, én pedig mindössze két lehetőséget láttam: a jövevény a romokhoz érkezett, aminek köze lehetett a felderítőink jelentéseihez is; vagy pedig felmentősereg érkezett az áldozatom megmentésére... Amit én aligha hagyhattam volna szó, vagy inkább beavatkozás nélkül. |
Azt mondják Vesna volt valamikor a tündék fővárosa - pontosabban, a legelső város, amelyet a hegyesfülűek nemzete épített, miután el kellett hagyniuk a pusztulásra ítélt Őshazát. A mohával, és dudvával benőtt rusztikus épületegyüttes az évszázadok alatt sem vesztett misztikusságából, bár jelentős károkat szenvedett az Első Összecsapások idején. A valamikori városfal csak nyomokban maradt meg, de a központi templom vaskos, fehér falai merészen ellenálltak az idő vasfogainak, így az elhagyatottan álló tornyok, és kupolák masszívan állnak, a beomlás legkisebb veszélye nélkül - igaz, a valamikori szentélyben már felverte a fejét a gaz, és a kemény padlózatot átfúrták kintről a nagyobb fák gyökerei. |
[44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Nimrodel elintézi... - zsörtölődtem még akkor is, amikor Dae nyergébe szállva, feldúltan magam mögött hagytam Enlilt és gondterhelt arccal utánam pislogó húgomat. Sosem zavart, ha segítségért fordulnak hozzám, elismervén a képességeimet és a tapasztaltságomat, de mióta visszatértem a rengetegbe, mintha a belső szerveimet is ki akarnák szipolyozni. Az elsődleges és legfontosabb küldetésemnek Vesna feltámasztását tekintettem, ami az elmúlt évszázadokban a létező összes Főtanácsosnak sem sikerült, legalábbis belevágni eddig egyikük sem mert. Senki sem fűzött nagy reményeket hozzám, én azonban pontosan tudtam, hogy itt nem az a kérdés, meg tudom-e csinálni vagy sem. Meg fogom csinálni.