aranyköpések Grafika-sarok karaktertérkép
aglanir családjai kapcsolati háló tumblr

naptár

Aglanir.  A középkori birodalom, melyet észak felől a Taranis hegység, délről a Tritón tenger határol. Ez a nem mindennapi vidék az a hely, ahol a legendák életre kelnek. A viszályoktól szétszabdalt világ új hősöket, és szélhámosokat teremt, akik történetét időről-időre elmeséli Anders, a Krónikás.
Légy egy, a világ hősei közül. Válassz oldalt, és csatlakozz egy új kalandhoz.






 

 

 

 

 

 



képre vár: -

 

Téma: NRT, Középkori, Fantasy RPG - hosszú reagok
Szerkesztő: Andes  Mindenes: Kaya
Nyitás: 2016.01.22 Re-start: 2017.07.07.

Évszak: nyár - a harmadik évad végéig!
Regisztrált felhasználók: 13
Játékosok száma: 13
Karekterek száma: 88 (ebből njk: 14)
ebből nő:  43 ebből férfi: 45
Hozzászólások száma a fórumban: 1680

utoljára frissült:
2017.07.21. (15:00)


 

 

 

Aglanir világa
Fórumok : Taranis hegység : Ansar Fórumok: 
Témaindító hozzászólás
Anders

2016.01.22. 09:28 -

Taranis hideg, és fagyott világában nincsenek nagy városok. Falvak sem nagy számban fordulnak elő - Ansar is csak azért jelentős, mert közvetlenül annak a hegynek a lábánál terül el, amelyet megmászva elérhetjük a Dagda Erődöt.
Mindig is bányászfalu volt, bár kezdetben a lakói leginkább törpök voltak. A házak többnyire régiek, és félig a földbe vájva épültek. A homlokzatuk rézsútos, felülről lefelé lejtve, hogy a hó könnyebben lecsússzon róluk. A legtöbb épület nagyon szegényes, de nagy részük rendezkedik pincével, vagy földalatti tárolóhellyel - ezek némelyikből le lehet jutni a falucska alatt elnyúló bányajáratokba.
Lépcsőzetes kialakításának köszönhetően egyes épületek, és utcák feljebb helyezkednek el, így ezek megközelítése durva, sziklákból kialakított lépcsőkön lehetséges. Ezek a lépcsők a város határán tovább folytatódnak, egészen a hegy feléig - innen azonban a kietlen, fehér hótenger várja az utazót, hogy átvergődve a hópárducokkal, farkasokkal és sárkányokkal teli vadonon eljusson az erődig, ahol az ország legjobb harcosait képzik.

[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]

Anders Előzmény | 2017.07.07. 14:49 - #70

Időugrás után!


winnie Előzmény | 2017.02.05. 15:20 - #69

- Bizonyára – bólintottam helyeslően a törp jószágának dícsérete hallatán. Értelmetlen lett volna rákontrázni a mondandójára, hisz az idős Dragomir taranis szerte híres volt kérlelhetetlen személyiségéről. Főleg ha azok fegyverekhez vagy az italhoz kapcsolódtak.
- Valóban párját ritkítja – feleltem Boulos kérdésére. Nem állt szándékomban megsérteni az öreg kovácsot, de nem tudtam különbséget tenni a pálinkák között, számomra mindegyik ugyanúgy égette a nyelvemet és ugyanúgy marta a torkomat.
Amióta az eszemet tudom, nem bírtam az alkoholt. Talán ez a problémám valamelyest javult amióta beléptem az Erőd katonái közé, de még így is megingathatatlan hírnevet szereztem, nem csak az erőd valaha élt legfiatalabb parancsnok-helyettese címért, hanem az alkohollal szembeni gyenge ellenállásommal kapcsolatban is. Kiskatona napjaim során számtalanszor itattak le jóakaró társaim, csak hogy színt vigyenek az erődítmény szürke hétköznapjaiba. Ők kimondottan élvezték, én már annyira nem.
A második kiöntött itóka csak egy alig észrevehető szemöldökhúzást váltott ki belőlem. Mondhatni két tűz közé kerültem. Mint a Dagda-erőd helyettes parancsnoka, meg kellet őriznem a tartásomat, viszont Boulos Dragomir elvárta azt, hogy együtt igyak vele. Kellemetlen helyzet.
- Megtisztel Dragomir uram – szóltam, majd ismét meghúztam a pohárkát, s hagytam hogy a tüzes víz végigcsörgedezzen a nyelőjárataimon. Úgy számítottam, hogy ez az adag még aligha árthat meg. Nagyon reméltem, hogy nem kíván többet önteni a vedégszeretetéből.
- Ami azt illeti a Parancsnok is kapott meghívót – feleltem. Azt már nem a mi tisztünk volt megítélni, hogy Deatrysék jól tették-e, hogy elfogadták a meghívást. A nemesi család rengeteg, az Erőddel kapcsolatos munkában besegített, s sok katona az ő hűbéreseik közül került ki, ám valahogy nem éreztük hiányát a pillanatnyi távolmaradásuknak. És ez a Parancsnok érdeme volt. - De azt hiszem, Ön tudja a legjobban, hogy milyen véleményen van Sir Aglaval a lovagi tornákkal kapcsolatban.
A szemem sem rebbent Boulos dicsérete okán, inkább levándorolt az újonnan megtöltött kupica pálinka irányába, majd ismét a törp monológjára összpontosítottam. Úgy terveztem, hogy a kiskatonáim még időben érkeznek meg ahhoz, hogy rájuk testálhassam azt az alkoholos förtelmet.
Érdeklődve hallgattam az öreg törp mondandóját, s még az istenkáromlásnak számító démoni király neve sem zökkentett ki a nyugalmamból. Egy lélegzetvételnyi szünet után megszólaltam.
- Már évtizedek óta ezzel rémítik a polgárokat – ráztam meg a fejem rosszallóan. – Bár nem tagadom, örülnék, ha csak pletykák lennének, de valahogy rossz előérzet kísért. A Parancsnok szerint is rossz szelek fújnak. A Berith-vidékről érkező hírek pedig nem éppen bíztatóak. Viszont nem tehetünk semmit a korona beleegyezése nélkül. Bíznunk kell a királyunkban, hogy felismeri az igazi veszélyt - húztam el a szám, amikor az ajtó felől kopogás hallatszott.
- Ezek minden bizonnyal a beosztottjaim – indultam meg az ajtó felé, újra felvéve a még marconább arckifejezésemet. – Ne aggódjon Boulos! Nem a semmiért képzik a legjobb fegyverforgatókat Dagda falai közt! – szóltam oda az öreg kovácsnak, miközben kinyitottam az alacsony ajtót.
A bejáratnál három átfagyott kiskatona állt, bocsánatkérő arckifejezéssel.
- Késtek, Uraim! – szóltam oda kimérten. – Ilyen nehéz volt szobát találni? Vagy a húsosládák bizonyultak nagyobb kihívásnak?
A katonanövendékek sebtében betódultak az ajtón, én pedig Boulos felé fordultam.
- Tegyen velük kedve szerint Dragomir uram! – adtam engedélyt a vén törpnek, majd arrébb léptem, hogy helyet adjak mindenkinek az apró kovácsműhelyben.


Soraya Előzmény | 2017.01.03. 12:10 - #68

Laposakat pislogva figyeltem ahogyan felnevet, én kevésbé tartottam viccesnek a megjegyzését; vagy úgy általánosan az egész személyiségét. Vagy bárki másét. Megállni cseverészni egy idegennel – aki ráadásul még törp is. Miért is vagyok ilyen ellenszenves ezzel az apró termetű fajjal? Azt magam sem tudom biztosan, talán csak amiatt van, hogy nem túl bizalom gerjesztő a megjelenésük. Vagy csak a rossz tapasztalataim... pontosabban nem az enyémek, mert ahogy szinte rögtön kiszúrta, nem sok dolgom volt még törpökkel. A róluk hallottak után valahogy ösztönösen próbáltam kerülni őket; igaz, általában minden élőlény elkerülök, ha tehetem. Csak egyeseket távolabbról, mint másokat. Érthetetlen volt számomra, hogy miért ragaszkodik ennyire az én társaságomhoz, amikor már nem egy törp leány elhaladt mellettünk, igazán boldogíthatná már az egyiküket helyettem, talán több sikere is lenne velük. Vagy talán már mindegyik elküldte volna?
Magamban szinte fellélegeztem, amikor hátrált egy lépést. Pár röpke pillanatig naiv módon már majdnem elhittem, hogy ezzel feladta és már távozni készül... de nem, nem adta meg ilyen könnyen magát. Egy lépéssel távolabb, de maradt. Maradt és tovább beszélt, folyamatosan csak beszélt... nehéz belegondolni, hogy talán valaha én is ilyen voltam, képes voltam csevegni másokkal. De kinőttem. Elmúlt, már rég képtelen vagyok társalgásra, bizalomra, kapcsolatok építésére. Kivel is ismerkednék? Ma talán ő hal meg, holnap talán én... teljesen felesleges időpazarlás lenne a hasonló.
Bókol. Miért bókol? Kérte ezt tőle valaki? Nem. – Még szerencse, hogy nincs a helyemben. – Morogtam nem túl barátságosan a maszk alól. Éhes... nem, nem látszódhat rajtam, biztosan csak véletlenül tippelt hasonlóra. Egy pillanatra lehunytam a szemem, előttem megjelent egy asztal, tele étellel... nem, nem hagyhattam, hogy elvarázsoljon a csábító kép, gyorsan újra kinyitottam a szemem és körbepillantottam. Újra Ansarban egyik utcájában álltam, egyedül a tömegben, hideg volt, undorítóan tisztán csillogott a hó a fényben és még mindig nem ettem semmit sem. És ráadásul még a törp sem szívódott fel a látomásom után.
Állhatatos. Elsőre rengeteg szó eszembe jut róla, de azok már valamivel keményebb kifejezések lennének rá. Túltesz rajtuk? Lehet. Pont ennyire kerülne a szerencse, hogy a legrosszabbat fogom ki közülük? Pontosabban ő fogott ki engem, egy számomra még mindig ismeretlen és érthetetlen okból. Miért akarna velem beszélni egy idegen, mikor ennyi más ember van körülöttünk, és biztos vagyok benne, hogy nem én vagy a csapatom többi tagja az egyetlen idegen ebben a városban. Egy csalódott mosoly kúszott az ajkaimra, miután úgy tűnt, hogy eldől, de végül mégis sikerült megtartania az egyensúlyát. Ha elesett volna, akkor legalább addig elviselhetőbbé vált volna, amíg lassan felkecmereg a földről.
Amikor az érdemeit sorolta egy halk, elismerő füttyentést hallattam, ami tele volt gúnnyal és egy kis megvetéssel. – Igazán dicséretre méltó... milyen hősies tett, meginni húsz korsó sört. – A gyors járásra pedig már csak egy apró, gúnyos mosollyal reagáltam, amit a maszktól nehezen láthatott. Azokkal a rövid lábakkal? Biztos lenne aki lekerülné őt. A végső kérdésére pedig már válaszolni akartam, hogy épp az elbúcsúzást tervezgettük, ám valakik megzavarták a csodálatos társalgásunkat. Egy pillanatra megrémültem, hogy talán a társaim keveredtek valamilyen bajba, de nem, annak a férfinak aki kirepült az ajtón – tudtommal – nem volt köze hozzánk... az viszont némiképp aggasztott, hogy Aengus is amögött az ajtó mögött tűnt el. Remélem, hogy nem szúrnak el semmit sem... éhes vagyok, és enni akarok... nemsokára már a kannibalizmus gondolatával is eljátszadozom, főleg, ha visszaúton is csak négyen leszünk. Egyedül. Egy hótengerben. Senkinek sem tűnne fel... De bámészkodásra sem volt sok időm, mert az én hősies törp “ismerősöm” rendkívül lovagias módon maga mögé akart húzni, csakhogy talán szándékosan, de nem gondolt a köztünk levő méretkülönbségekre, és… hát, a kezei nem pont ott pihentek meg, ahol kellett volna. Egy pillanatra egy apró izmocska megrándult az arcomon, amint a törp szemeibe néztem. Szerencséjére nehéz feldühíteni és már mondhatni hozzászoktam, hogy tapogatnak… egy rabló bandában nőttem fel, rengeteg férfi és kevés nő. – Maradjon. Távol. Tőlem. – A hangom szinte rémisztően higgadt volt, főleg úgy, hogy a szemeim közben mondhatni villámokat szórtak rá. Tagoltam ejtettem a szavak és jól kihangsúlyozva, így remélhetőleg még az ő törp feje is képes volt felfogni azokat. Én megpróbáltam szép szóval, de ha erre nem fog hallgatni, akkor bevetem az ökleimet is; és még sajnálatot sem fogok utána érezni, sőt… talán még kielégítő érzés is lenne, ha végre az arcába törölhetném az öklömet. De én finom vagyok és nőies, nem teszek rögtön ilyet… vagyis de, teszek, csak nem egy akció közepén. Nem hiányzik a felesleges balhé, ez volt az egyetlen ok amiért még nem támadtam a törpre.


Kaya Előzmény | 2016.12.24. 18:38 - #67

– Probléma csak akkor vóna, ha a Kisasszon’ és a cimborái megpróbálnák meginni a Boulos Papó célzóvizét – nevettem fel, mintha ugyan én nem próbánkoztam volna hasonlatos üzelmekkel, mikor még csenevész törppalánta vótam, és a Papó úgy elporolta a valagamat, hogy a hetedik napig keresztbe álltak a pislantóim, akárha megpróbáltam lecsüccsenni.
Az emberlányka – Keara, aztat mondta – ridegsége szinte kihívás volt számomra, minduntalan egyre jobban és jobban emlékeztetett engemet Gwynnan csípős nyelvire, meg a mégcsípősebb rúgásaira, amik egíszen a közepébe találtak a dolgoknak, ha tetszik érteni…
Abban biztos vótam, hogy Keara Kisasszon’ értette volna, hovatovább, Gwynnan érvelési módszereit is magáévá téve hasonlatosan járt vóna el, ha teheti, de az az igazság, bármennyire láttam is a csillagok mellett szerelmetes szíveket (vagy formás asszonyi hátsófelek voltak azok?), hát törpök szakállát rángassam izibe, ha nem szerettem volna inkább elkerülni az ilyen eseteket.
– Fontosak az ilyen berögződések, beza’ – bólogattam serényen, bár ha az igazat meg köllött vallani, hát én nem voltam az a ragaszkodó típus, már ami a szokásokat illette. Képes voltam elaludni bárhol (és majdnem bárkivel), bárki főztjét jóízűen befaltam, és még ahhoz sem ragaszkodtam túlságosan, hogy a saját nevemen szólíccsanak. Az egyedüli, ami állandó volt, az esetleg a bizonyos dolgaim végzésének helye, de ez nem olyasmi, amit a kocsmai ivócimborákon kívül bárkivel megoszt az ember (bár ottan kifejezetten becsben tartják az efféle sztorikat! Főleg bizonyos mennyiségű itóka után), nemhogy hölgyeményekkel. Ennek ellenére mégis kénytelen vótam úgy tenni, mint aki megérti a dógot, elvégre, nagyon úgy állt az a bizonyos dolog, hogy hazugságokon kívül aligha találok bármilyen közös pontot, hiába keresem nagy erőkkel.
– Nem kivetnivaló volt ez, Morcos Kisasszony – tettem egy lépést hátra, felemelt mancsokkal, mint mikor a Papó hadonászott felém egy izzó vasdarabbal mérgiben, mert megint elkéstem a vacsorárul. – No, ne tessék leharapni a fejemet, hát csak bókoltam… Valóban ügyes munka, még akkor is, ha az Önöcske helyében inkább mutogatnám az arcom. Éhesnek tetszik lenni talán? A Papó szokott így rámvakkanni, mikor megeszem az utolsó guriga sajtot elűle…
Pocakot nem abból a fából faragták, hogy csak úgy feladja, főleg, mikor ilyen sok – a becsületem és a sármomba vetett hitem! – forgott kockán, de ennek ellenére, azért, akadt bennem egy egészséges mennyiségű tartás, ami a testi épségem elporolását illette. Így, bár tettem egy lépést hátra, biztonsági megfontolásokbul, eszem ágában sem volt fülem-farkam magam alá húzva eliszkolni, ezt pedig nevetve adtam is az emberlány tudtára.
– Látom, nem sok törppel tetszett találkozni… Meg azt a mondást sem igen hallhatta, hogy Állhatatos, mint egy törp. Ezt persze csak a tündék terjesztik, azok a botsáska hegyesfülűek, meg a törpök, de nekünk szabad, mert rólunk vóna szó… Tetszik tudni, a kotnyeleskedés minden törp második neve, bár az igaz, hogy Én elég sok mindenben túlteszek a többieken – düllesztettem ki magam ismét, ezúttal olyan hévvel, hogy majdnem előre is buktam, de a lábujjaim mindig is ügyesen egyensúlyoztak. – Például, a Frederick Kocsmájának Leggyorsabban Húsz Korsót Megívó cím büszke tulajdonosával áll szemben! Háromszor is! És a gyorsjárásban is egészen biztosan birodalmi bajnok lehetnék, ha ugyan azok a kényeskedő úrfik hajlandóan lennének bevenni ezt a jegyzékbe. Pöffeszkedő mitugrászok, de egészen jól veszik a portékát… De hé, hol is tartottam? – vontam össze a szemöldökömet. Ám mielőtt választ kaphattam volna (vagy Keara Kisasszon’ esélyt arra, hogy faképnél hagyjon), hirtelen az egyik házból ajtóstól rontott ki egy szerencsétlen tökfilkó, szó szerint. Ugyanis valaki a házon belülről úgy megrúgta, hogy nem csak a mellkasán maradt talpnyom, de az ajtót is magával vitte az utcára.
– Hinnye! – kerekedtek ki a szemeim, és mielőtt gondolkodhattam volna, kinyújtottam a kezem a Morcos Kisasszon elé, mintha magam mögé akartam volna tolni, amolyan ösztönös gavallérságbó’. Azt viszont csak későn vettem észre, hogy ami nekem amolyan karmagasságnak tűnt, az neki nem egészen, és az a kerek valami, amit egy pillanatra megfogtam, nem a kardmarkolat volt…
Nagyokat pislogva fordultam feléje, mikor rájöttem, mit is csináltam. Feltartottam a hüvelykujjamat.
– Ez nem az vót ám, mint gondolja!


Nagyon pocsék, nagyon kései, és nagyon Pocak – ha gondolod, egy-két reag múlva zárhatunk, mert eléggé reagálhatatlan. Bocsi. :/


Anders Előzmény | 2016.12.22. 10:46 - #66

Biza’ megéltem már jó pár telet. Többet is annál, mint amennyit egyesek be mernének vallani másoknak. Nekem azonba nem vót mit tagadnom, hiszen büszkén vallottam, hogy túl vagyok mán ifjúságom hajnalán, és sok olyant láttam, amelyrő mások mégcsak álmodni se mernének. Megvolt a reménységem arra, hogy az a jó öreg, kaporszakállú Taranis még ad nékem néhány évtizedet – vagy legalább annyit, hogy láthassam, hogy Pocaknak végre benőtt a feje lágya. Akkor biza örökké élsz, Boulos!
- Be fog fagyni a szelelőnk – bólintottam nagy bölcsességgel, amikor a fiatal katona rákontrázott a télről szőtt szavalatomra azzal, hogy az idei még keményebb lészen, mint a mostani vót. Túl fiatal vót ahhoz, hogy emlékezzen a régmúlt zord teleire, a hosszú éjszakákra, vagy arra, amikor a nagyatyus szakálla pillanatok alatt csonttá fagyott, amikor mosdás után kidugta a fejét az ajtón, hogy ellenőrizze az időjárást. Nem mindegy, hogy egy, vagy két gyapjúalsó köll, no, ezt minden valamirevaló taranisi tudja!
- De biztosan nem olyan, mint az én Vakarcsom – vetettem ellen; haragom, amit akkor éreztem, amikor majdnem átzuhantam a lusta jószágon, pillanatok alatt elszállt a fiatal Lyones szavait hallván. Vakarcs hűsége vénségére is tagadhatatlan vót, de senki meg nem mondaná róla, hogy milyen ügyesen szagolta ki a bányarémek fészkét ifjú korában. Nem vót nála jobb nyomkereső, de vénségére elkényelmesedett. Akárcsak én magam, gondoltam fásultan és mélán a tengernyi félkész fegyver felé pislogva.
- Jó mondja, kisparancsnok – csaptam a pultra vigyorogva, amikor az a ződfülű végül úgy döntött elfogadja tőlem az itókát. Mielőtt még meggondóhatta vóna magát, azonnal töltöttem is belőle, hogy kitisztítsa a torkát, és elűzze a gondját. – Igaz-e, hogy az én pájinkám a legjobb a környéken? – kérdeztem vidáman; ha Ser Andret meg is rezdült az alkohol erejétől, nem vettem semmi jelét. Örömömre szolgált, hogy nem olyan gyengi a béli, mint a legutóbbi katonának, akit a parancsnok az árúért kűdött. Alig, hogy az a szerencsétlen benyelt egy kortyot az én legendás gatyaszaggatómból, máris ismét köszönthettem aztat a pulton. Az ott nem esett éppen jól. Sőt. Egyenesen sértésnek vettem.
- Gondolom az se könnyítette meg a kendtek dolgát, hogy a Deatrysek levonútak arra a puccparádéra a tengerhö’ – vetettem közbe miközben a beszámolóját hallgattam. Próbáltam palástolni haragomat, amit amiatt éreztem, hogy Pocak végül mégis elment a tornára, és azt sem nyugtatott meg, hogy a mi kis Gwynanunk vele tartott. Ha nem a banditák csapnak oda az öcskösnek, majd Gwyn teszi meg, gondoltam.
- Derék ember maga, kisparancsnok… Nekem osztan elhiheti; nem sok ember lészen, akit ezzel megtisztelek – mondtam nagy komolysággal, miközben ismét megtöltöttem a két kis kupicát. A magamét csakhamar fel is hajtottam, s bár fejem biccentésével jeleztem a katonának, hogy Ő is tegyen hasonlóan, ezúttal kicsit sem sürgettem. Meg kellett rágnom a kérdését mielőtt feleltem volna.
- Ha nem sértem meg; Semmi olyan nem jutott a fülembe, amelyre aztat mondhatnám, tetszenék – lögyböltem meg a pohárkámat, amelynek alján maradt némi csípős nedű. Ilyen se sokszor esett meg velem. – Az üzletem szépen virágzik… Nem úgy, mint egykor, de megélek belőle – tettem hozzá elgondolkodva. – A mai napig sok idegen  tér be hozzám, mindenféle újsággal az országból, amik néha aggasztóbbak az aggasztóbbnál… - megvakartam rőtt szakállam, és fekete bogárszemeimet érdeklődve emeltem a vendégemre. – Egy sötét alak nem olyan rég asztat mondta nekem, hogy Baal-Berith király hamarosan visszatér – jelentettem ki drámaian, várva a kijelentés hatását a kisparancsnokra. Érdekelt, hogy mit gondol majd errő’.


Soraya Előzmény | 2016.12.12. 18:59 - #65

A törp férfi igencsak jó kedvében volt, amiből azt feltételeztem, hogy aznap már eléggé bemelegített... ez más helyzetben nem zavart volna; csakhogy feltehetően az italtól mámoros állapota miatt – vagy talán józanabb állapotban is hasonlóan viselkedne? – nem vette magára az udvariatlanságomat. Csak a vértemre, mi...? Mentsük, ami még menthető... Szinte képtelen voltam a félrészeg törpre egy cseppnyi undor nélkül nézni. Nem csak az állapota és származása, a jelleme is zavart. A háromból egyiken még túl tudtam volna tenni magam, de így együtt egy kicsit sok volt egyszerre. Továbbra sem jött meg a kedvem a társalgáshoz, és egyre jobban irritált, hogy Aengus sincs sehol. Talán egy szemrevaló törp leányt talált magának? És ekkor kinnebb düllesztette a mellkasát... már kezdtem azon tűnődni, hogy mikor fog ketté törni, vagy részeg állapota miatt kidőlni. Számomra mindkét helyzet szerencsés lett volna, mert legalább gyorsan megszabadultam volna tőle... De sajnos az istenek nem voltak ennyire kegyesek hozzám, a törp már nevetségesen peckesen feszített előttem. Ha a helyzet kevésbé lett volna feszült, akkor újra mosolyt csalt volna az arcomra.
Kovács. Nagyszerű. És ilyen állapotban szokta végezni a munkáját is? Két szép törp szemecske láttán biztosan gyorsan megfeledkezne a páncélzatról készítés közben is. – Nem. – Ellenben egy jól megmunkált fegyverrel gyorsan le lehetett venni a lábamról. Ha továbbra is barátságtalan maradok, talán ráérez, hogy számomra kevésbé kívánatos a jelenléte? Nem hittem - legalább is nagyon nem mutatta ki, hogy bármi is kizökkentette volna a békés kis életéből. Az éles füttyentését egy morcosabb tekintettel viszonoztam; nem kedveltem a felesleges figyelem felkeltés. Igaz, nem sokakat érdekelt a jelenetünk, de engem zavart. Itt lakni? Hogy gyakrabban találkozhassunk? Remélem nem kell többször erre a zord vidékre jönnöm. A törp csak eggyel több ok volt, amiért a jövőben kerülnöm kellene a hegységet.
Az újabb felnevetésére már én is a szemöldökömet ráncoltam. – Tettünk egy kitérőt ide. Talán probléma? – Még szerencse, hogy türelmes ember vagyok. De ettől még nem lesz kevésbé idegesítő a személye. Nem kedveltem, ha bókolnak nekem, vagy bármi hasonló jellegű céllal közelítenek felém. Vagy már eleve azt sem, ha közelítenek felém. Tökéletesen megvoltam a lelkemben dúló viharral, amíg meg nem zavarta a magányomat. A csinos jelző hallatán a szemeim fáradtan tettek meg egy kisebb kört, miközben újra elpillantottam. Ha nem érintett volna már addig is eléggé kényes témákat, hát a következő megjegyzésével egy újabb lapáttal tett arra a bizonyos, egyre növekvő dombocskára amit a társaim az odaút közben már jelentősen megalapoztak. Már csak az volt a kérdés, hogy mikor lesz elviselhetetlenül nehéz teher belőle? Merthogy az én határaim is végesek. - Nincs különösebb célja, csupán a szívemhez nőtt az évek alatt. – Ez részben igaz is volt, még az első komolyabb munkáim során kaptam – akárcsak a ruházatom egy részét is. Nem átlagos darabok voltak, de sosem foglalkozott túlzottan, hogy honnan is vannak. Nem én választottam őket, hanem kaptam. Nem a legerősebb páncélzat volt, de nekem megfelelt. Egyes támadások ellen védett, és eleget tett a legfontosabb szempontnak is: könnyű volt és nem akadályozott a szabad mozgásban. Harc közben elsősorban erre, és az ügyességemre támaszkodtam; emiatt egy nehezebb páncélzat csak hátráltatott volna. A közelharcokat igyekeztem kerülni, az íjjal jobban bánok, mint más fegyverekkel. - Esetleg egyéb kivetnivaló, vagy furcsaság az öltözetemben? - Kissé indulatosabban tettem fel a kérdést, de ez csak a látszat és az éhség miatt volt. Még távolabb álltam attól, hogy valóban kiboruljak.
- Mondja, minden törp ennyire kíváncsi, vagy csak én voltam olyan szerencsés, hogy a legkotnyelesebb érdeklődését keltettem fel? – Próbáltam elterelni a témát az ottlétem céljáról és az öltözékemről, ha már elűzni nem tudtam magam mellől. Szinte megadóan sóhajtottam fel, miközben nem sok reménnyel, de még egyszer körbenéztem. Ekkor azonban felcsillant valami a tekintetemben; megpillantottam az arcot, amit annyira kerestem. Nem bámultam sokáig - tudtam, hogy hová fog menni. Eltűnt az egyik ajtó mögött, én pedig már valamivel türelmesebben néztem vissza a törpre. Végre. Talán mégis ehetünk valamit... Ez a gondolat pedig újra lelkesedést öntött belém, az elgyengült testem kapott egy apró szikrát, amitől újra élni látszott.


Kaya Előzmény | 2016.12.11. 16:05 - #64

Lehet, hogy lecsúszott néhány kupácskával a borocskából is a serecske mellé, de pallérosabb vót nekem az elmém, mint sokszor máskor, vagy mindig, legalábis nagyon éreztem az erőt a bocskoromban, nem kellett kettőször gondúkodnom azon, hogy odamenjek-é a csinos hölgyikéhez. Ha kevésbé lettem volna jó kedvemben, tán aztat is észreveszem, hogy milyen ferde szemmel néz rám; hozzászoktam én mán a megkülönböztetéshez, törp voltam, nem ogre, hogy lütyő legyek és ne tudjam, mennyire böki a kákabélű nyurgákat, hogy valaki más, mint ők. Hát no de no, nem hiába, irigyejjük, ami jobb, he?
– Hébe-hóba igen – bólogattam fülig érő szájjal, meg sem próbálván tagadni semmit, elvégre, a törp fia úgy ismörszik, ahogy puffan, és én a legtöbbször ippen így puffanok. A kérdésére azért mán az én kissé ködfátyolos kobakom is kezdte sejteni, hogy nem tetszött neki annyira a bemutatkozásom. Öblösen felkacagtam. – Ne sértődjék meg, kisasszony, há' nem rosszbul montam én. A különös jó dolog, üde és hamvas, ahogy azt mondani szokás... Hanem csak a vértjére értettem. Nem itteni munka. Ebben olyan biztos vagyok, mint amennyire a Félszemű Móki térlátására hagyatkozni veszélyes... Kovács volna a mesterségem – düllesztettem ki még jobban a mellem, szinte már ívbe hajolva. – Hát, már részben... A drágakövekhez is konyítok egy kicsinkét...De azt hiszem, a kisasszon't nem vonzzák annyira az ékkövek, igaz-e?
A nevét hallva füttyentettem egyet. – Hát, ezzel a névvel akár itt is lakhatna. Szép név az. Rendes. Nem ám, mint a legtöbb déli uraság meg kisasszony, akiknél el sem lehet dönteni, melyikük a melyik, ha bemutatkoznak... 
Bármennyire is foglalt le az, hogy a legelegáncsosabb oldalamat mutassam, és amíg nem figyel, a nyelvemmel piszkáljak ki az alsó fogaim közbül valami húscafatot, aztat még a Móki is észrevette vóna, milyen hévvel pislantgatott körbe-körbe a déli kisasszony. Ha másabb fábul lettem volna baltázva, hát bizonyistenekre, az elmúlt két percecske alatt legalább tízszer sértette vón a böcsületemet az elutasítása, így attól mégsem riadtam össze, hogy tán valami etyepetye-elejét zavartam meg. Az emberek mindig nyugtalanok a hegyekben, legyintettem. 
– Átutazóban? – vontam fel egy bozontos szemöldököt, majd felnevettem. – Erre nem utazik senki; nincs merre, a hova tovább hiányzik, tetszik tudni... Hacsak nem a Dagda-erődbe készülnek. Nem mintha ott vóna bármi érdekes is; de neeem, nem hiszem, hogy katona volna... Inkább amolyan zsoldos-félének tűnik nekem. Abból is kijut errefelé bőven. Bár egyik sem ennyire csinos – vigyorodtam el félrészeges boldogságban. Valahol valami cefet hangocska csak aztat óbégatta a fülemben a Papó visszafogottságával, hogy sületlen zöldségek gyünnek ki a számon, de mikor hallgattam én utoljára a Papóra?
– Hanem mondja csak, hát az a maszk, nem zavarja? – mutattam a saját számra, mert valami olyan gondolat ébrödt bennem, hogy ha túl közel nyúlok az ismeretlen lányhoz, hát a végén még le találja harapni a kezem. – Mi célt szolgál? Aligha hiszem, hogy szépségtapaszként használná, már meg ne haragudjon, csak hát tudja, nem úgy fest, mint akinek szüksége volna rá... Az is elég különösen fest. Ugyanott csináltatta, mint a vérjét? Egészen különös, tudja, olyan tünde-szerű... Remélem, azért a minőségük jobb – nevettem fel, szakértően. 
Nem szerettem a tündéket. Még félrészegen sem. Sőt!


winnie Előzmény | 2016.12.10. 16:08 - #63

Némán bólintottam.
- Minden bizonnyal kegyetlenebb télnek is nézünk elébe, mint a múlt évben – bizonygattam, miközben kipillantottam a vastag, homályos üvegtáblákból álló műhelyablakon. - Az idősödő lovagok szerint már régen nem volt olyan igazi, a vért is jéggé fagyasztó tél a birodalomban. Azt mondják, hogy a csontjaikban érzik a változást.
Nem tudtam, hogy mennyire higgyek a sejtelmeikben, főleg úgy, hogy aki a legjobban bizonygatta a jeges tél eljövetelét az Rőtorrú Horace volt. A vén lovag pedig még álmában sem volt józan.
- Tudja, amikor még gyermek voltam a nagybátyámnak is volt egy vadászkutyája – sejlettek fel az emlékek a nyáladzó fenevad láttán. – Olyan öreg volt, mint az országút, de mindenhova elkísérte őt. Nem láttam hűségesebb állatot azóta sem – fejeztem be a nosztalgiázást, majd előrébb léptem a bolt belseje felé.
- Ne kenyerem az ivászat törpuram – válaszoltam rezzenéstelen arccal, majd nagyot sóhajtottam, amikor előkerült a pult mögül a butykos. – De azzal sem sérthetem meg, hogy visszautasítom az italt, ugyebár? – mormoltam, s határozott marokkal elfogadtam a felkínált itókát.
- Isten-isten – visszhangoztam az idős Dragomir szavait, miközben a számhoz emeltem a poharat. A lehajtott alkohol kellemesen égette a torkom, s egy kis idő múltán melege egyre jobban szétáradt minden porcikámban.
Az övemről leoldott zsákot akkurátusan a műhely pultjára helyeztem. Az egész seregünk a Boulos Dragomir által gyártott fegyverekkel harcolta végig az életét már évtizedek óta. Ahogy parancsnokom, én is bíztam az öreg törp által szolgáltatott minőségben, hisz az sohasem hagyott még cserben minket.
- Minden csendes. Többnyire – kezdtem bele a helyzetjelentésbe. – A napokban felderítőink sárkányt láttak repülni Bronach felé, de többnyire nyugodt az élővilág. A trollokkal időről-időre meggyűlik a bajunk. Túl közel merészkednek az erődhöz, de semmi olyan, amiért aggódnunk kellene. Öreg erődítmény, de úgy állja a sarat, mint bármelyik északi – jelentettem a helyzetet az öregnek. Tudtam, hogy nem születtem az északi tájakon, egyetlen felmenőm sem származott Taranis zord hegyei közül, ám annyi időt töltöttem el Dagda katonái között, hogy szívemen viselem a vidék sorsát.
– Aglaval parancsnok erős kezekben tartja a várat, és hála Taranisnak jó egészségnek is örvend – folytattam tárgyilagosan, ám szemeim büszkeséggel teltek. – És ha rajtam múlik ez így is marad.
- De elég ebből – legyintettem. – Hogy megy a sora Boulos? Minden rendben Ansarban? – kérdeztem komolyabb hangnemben. Az éjszaki város Deatryséknek hála jó közbiztonságnak örvendett, de ettől függetlenül biztos akadtak kirívó esetek. Ezen kívül sokkal több hír eljutott a birodalom ezen pontjára, mint a hófödte csúcsok közé. Persze, a hivatalos tájékoztatásakat megkaptuk a királyi tanácstól, de ezek rendszerint jóval később érkeztek.
- Lassan a kiskatonáimnak is itt kell lenniük – méláztam, majd kisvártatva hozzátettem. – Ha ezen a távon eltévedtek, az istenek legyenek a tanúim, hogy ellátom a bajukat.


Soraya Előzmény | 2016.12.07. 19:13 - #62

Kevés fegyver volt nálam – ami másképp nem is lett volna akkora nagy gond, de az íjam nagyon hiányoltam. Nélküle meztelennek éreztem magam; hiába volt a hosszú, fekete köpenyem alatt vértezett a ruhám. A feladatok kiosztása után a házban hagytam a tegezzel együtt. Nem éreztem magam teljesen biztonságban, de azzal talán még feltűnőbb lettem volna, és a városon belül az alkalmazása is nehézkes lenne – így felesleges lett volna magammal cipelnem. A megszokott maszkomtól viszont nem szabadultam. Eredetileg nagyrészt eltakarta egy fekete sál amit még a hideg miatt vettem fel, de még a megbeszéléskor megszabadultam tőle. Zavart, mert gátolt a szabad mozgásban. A maszkot már megszoktam, azt csak ezért tűrtem el magamon – amúgy nem kedvelem a felesleges kiegészítőket. A köpenyem oldalt volt összecsatolva, de amíg bámészkodtam részben szétnyílt, így láttatni engedte majdnem a fél oldalamat. A hideg levegő fokozatosan kezdett áthatolni a szöveteken, de még dacoltam az egyre mardosó hideggel.
Igyekeztem nem kelteni felesleges feltűnést, miközben a járókelőket figyeltem. A társamat továbbra sem leltem, ellenben egy törpön megakadt a tekintetem egy rövidke pillanatra. Úgy tűnt, hogy engem néz. Akkor még nem zavart, sőt különösebb érdeklődést sem mutattam iránta - egészen addig amíg biztos nem lettem: ez felém tart. Mit akar? A járása meglehetősen furcsa volt, a tömzsi teste és a pöffeszkedő járása érdekes párosítás volt. Egy pillanatra még egy halovány mosolyt is csalt az arcomra, de ez a hirtelen támadt jókedv hasonló gyorsasággal szállt el amikor az alacsony termetű hozzám szólt. A szavaiból ítélve nem sikerült túl jól a beolvadás – de mentségemre szóljon, hogy sürgetett minket az idő. Az most mellékes, hogy részben miattam is késtünk... de harcolnom kellett a jogaimért, ha nem hallatnám a hangom akkor még kevesebbnek néznének, mint most. Vártam pár pillanatot mielőtt még válaszoltam volna az idegennek. Ráérősen pillantottam körbe, majd újra rajta állapodott meg a tekintetem. Sajnos még mindig nem tűnt el, ott állt ahol korábban is. Közben eltűnődtem, hogy mit válaszoljak neki. Minél gyorsabban el kell küldenem, lehetőleg nem túl szembetűnően. Még akadályozná a feladatunkat... ha szóval tart, akkor nem fogok tudni figyelni.Ha a korábbi szájaskodásom után hibát ejtek, akkor még hetekig visszahallom – ráadásul még egy ideig bonyodalmasabb feladatot sem fognak rám bízni. Esetleg az életveszélyesekből még kaphatok... Nem mintha azokat nem kedvelném, de dühít, hogy mást nem szívesen bíznak rám. Pedig képes lennék megoldani ezt a küldetést is... nem annyira bonyolult.
Úgy tűnt, hogy nem teljesen józan a férfi – vagy csak a törpök iránti ellenszenvem miatt láttam így. Valamiért nem kedveltem a fajtájukat... – Biztosan minden nővel így kezd egy beszélgetést. Másoknak tetszik, ha különösnek nevezik őket? – A tekintetem a felém nyújtott kézre csúszott, majd vissza a barnás szempárba – de nem mozdultam. Nem kedveltem az idegenekkel való felesleges érintkezést; ez is az volt. Nem akartam ismerkedni, hogy kezet rázzak egy ismeretlennel. Illetlenség, tudom. Talán megsértődik és elmegy. Viszont ha továbbra sem távozott mellőlem, kénytelen voltam felelni neki valamit. – Keara. – Majdnem. Nem sok különbség, de elegendő. Remélhetőleg úgy sem találkozunk többé... A férfiak úti akadályának. Nem voltam biztos abban, hogy hogyan érti ezt... de talán jobb is, mert ha arra gondolt amire én, akkor könnyen rosszul járhat. Ez a rész után már egyre kevesebb kedvem lett cseverészni vele. Újra körbekémleltem a tömeget, mintha csak menekülési okot keresnék magamnak, amivel távozhatnék a nem kívánt társalgásból. De amennyire nem tisztelte a személyes teremet, szinte biztos voltam abban, hogy nem fogok egykönnyen elmenekülni tőle. Aengus még mindig nem bújt elő – talán a célszemély is késik. – Átutazóban vagyok pár barátommal. Őket várom. Köszönöm, de egyedül is boldogulok. – És reméltem, hogy ennyivel le is zártuk a témát. Részemről igen, ezért újra az elhaladó emberek felé pillantottam.


Kaya Előzmény | 2016.12.07. 14:30 - #61

– Hát pusztujjak meg, ha nem dógozom keményen, mint a... mint a... Tudod, he, a kis nyestit neki, hát az a pusztulatos déli rovarja, a sárga-fekete gúnyájú...
Dolir könnyfátyolos szemekkel pillogott föl én rám a sere fölött. – Méh?
– Méh! – bólintottam erélyesen, öklömmel az asztalra csapva. – Mint a méh! Oszt' a Papó mégis pöröl vélem, mint a disznyó láncos menkűvel... 
– A méhek mézet csinálnak – folytatta Dolir, mint aki oda sem kagylózott, mit beszél a szám. – Rózának is olyan haja vót, mint a méz...
– Ne pityeregjél mán, he! – böktem oldalba barátian, a bordái közé, összevont bozontos szemöldökkel. – Mondtam én néköd, nem megmondtam, Dolir, hogy soha, ismétlem, soha ne mondj ilyen ostobiságokat egy asszonkának, mikor éppen kettecskén hemperegtek a szénában? Aztat akarják hallani, hogy a szemük úgy csillog, mint a legfényesebb gyémánt, amit csak valaha bányásztál, meg hogy a mosolya melögje a szíved csupráig hatol. Nem azt, hogy "légy a feleségem". 
– De ha egyszer a szerelmem egy sárkány leheletének tüzes erejével ég feléje...!
– Legfeljebb a Mamó csípős pörkültyje ég benned, cimbora – ráztam meg a fejem nevetve, legurítva a serem maradékát, majd fölpattantam, és büszke vigyor terült szét a képemen, amiért kicsit sem szédültem meg. Megpaskoltam Dolir vállát. – Gyer, koma, inkább hunyjál egyet, az majd segít. Ha meg mást nem, holnapra olyan fejfájásod lesz, hogy Róza elutasító válasza eltörpül majd mellötte.
– Néha nem tudok segíteni rajta, de egészen úgy érzem, te Pocak, hogy nem tetőled kéne taná'csot kérnöm, ha az asszonyi szívekről van szó – rázta meg a szőrös kobakját Dolir, de azért engedelmeskedett a szavamnak, és némi tesze-toszasággal ugyan, de föltápászkodott az asztaltól. – Nemrégiben azzal nyüstöltél, hogy Gwynnan lesz a Pocakné...
– No-no! – emeltem fel az ujjam, ahogy lassan kitámolyogtam a kricsmibül, oldalamra akasztva a fénótás komámat. – Aztat mondtam, hogy ha valaha is vónék olyan elkeseredett állapotban, hogy asszonyokról az én asszonyomként gondoljak, no, hát akkor Gwyn lenne az első és egyetlen, akire gondolok. Bár egyelőre nem vagyok olyan kétségbeesett, ez még mindig, ahogy a déliek mondják, amolyan faltérnatíva... Szeret Ő annyira, hogy nekem adja azt a szép szőrös kis kacsóját.
– Azt mondtad, a Tritónnál úgy fejbeszakajtott a szép szőrös kis kacsójával, hogy meghomlokoltad a fődet, aztán csillagokat láttál nappal.
– A szeretet néha fáj, Dolir! – csattantam fel. No de osztán, eztet ki nem mondtam volna hangosan, hát csak lehetett valami abban, amit Dolir mondott a hülye részeg fejével. No, nem Rózáról, hanem amit Gwynt illette; majdnem két holdváltásnyi időt töltöttünk együtt, de pofonokon és szúrós megjegyzéseken kívül nem sikerült elérnem azt, amit szerettem vóna. Hogy mi is volt az úgy tulajdonképpen, hát, aztat nem egészen tudom, de az biztos, hogy csúfosan elbuktam; talán a déli melegben elpárolgott volna az összes sármom? Ezért sikerült csak azzal mosolyra bírni a törpleánt, ha hagytam, hogy megüssön? Búbánatos kérdéskör volt ez, ahogy mondani szokás, s én ennek megfelelően búbánatos képpel rugdostam a kavicsokat, ahogy Dolir házától hazafelé tartottam. Sürgősen szükségem volt valami jelre, hogy még nincs vége a szép fiatal éveimnek, és nem lettem már vén és rusnya, mint a Papó.
Ez a jel pedig ottan támaszkodott az öreg Hammertoe-ék házának. Egyen meg a birgej, ha valaha is láttam errefelé; bár mióta a torna után visszatértünk, a Deatrysék pedig megmutatták azt az emberi ábrázatukat a déli nyurgáknak, mintha több lett vóna errefelé az idegön. Ez egyszer most örültem is ennek;ritkán járt errefelé olyan, aki még nem látott korábbi, fiatal és marconán pofás valómban, ami pedig szükséges volt ahhoz, hogy úgy pártatlanul megtudjam, jelenleg hányadán is állok... Magammal.
Felfújtam hát magamat, kidüllesztettem a bögyöm, mint azok a nemes úrfik odale' a tornán, és peckes járással megindultam a leány felé. Vagyis, gondolom, hogy az volt; az arcát nagyrészt nem láttam, és bár az alakja vékonka volt, láttam én odalent olyan csuda úrfikat, hogy nem mertem teljes biztonsággal kijelenteni, hogy kivel van dolgom. Mindenesetre, megközelítettem Őt, úgy, ahogy a Mamó udvarán a kakasok szokták illegetni magukat a tojóknak, de na, hát úgy tűnt, az emberleányoknak ez a tetszetős, és odatoppantam elibe.
– Ezer üveg málnaszörpöt igyak menten, ha láttam már magácskánál különösebbet errefelé – tolakodtam be a személyes terébe csak úgy, törphöz és kissé ittas állapotúhoz méltóan. A vigyorom fültől fülig szaladt, amitn megállapítottam, hogy valóban leányhoz volt szerencsém; vagy az Istenek valami nagyon rút, csúf mókát űztek velem, hogy ilyen szép szemeket adtak egy férfinak. 
A kezemet nyújtottam a hölgyeménynek. – Pocak vagyok, no, nem pocakos, csak úgy Podric... A kisasszonykát az Istenek pottyantották ide, a férfiak úti akadályának, vagy úgy céltudatosan érkezett, mint a téli szél? Talán keres valakit? Mondhatni, hogy ősgyökeredzett ősgyökér vagyok errefelé, szívesen segítek. 


Soraya Előzmény | 2016.12.06. 19:31 - #60

Egy négyfős csapattal a Taranis hegység környékéhez tartottunk. Örökös hó és jeges fuvallatok... Nem tudtam, hogy egyesek mit szeretnek ebben a zord tájban. Talán az egyetlen igazán vonzó dolog a hegy gyomrában rejlő kincsek sokasága. Körülöttünk majdnem minden vakítóan fehér volt, ami eléggé impozáns látványt nyújthat elsőre - ám nehéz benne elrejtőzni; a hideg takaró pedig számtalan lassú és kegyetlen halálfajtával lephet meg. A legszebb dolgok a legveszélyesebbek. A hosszú út szinte teljesen szótlanul telt el. Fogytán voltak a tartalékaik, emiatt különösen fontos volt az aznapi küldetésünk. Minden részletet még nem árultak el, a többi információhoz meg kell keresnünk a csapat ötödik tagját. Már megint túlbonyolítják az egész feladatot... de óvatosabbnak kell lennünk, legutóbb mikor erre jártunk majdnem lebuktunk - csupán a szerencsénk mentett meg minket. Még egy hasonló hibát nem engedhetünk meg maguknak. A társaimra pillantottam, én voltam az egyetlen nő köztük. Mindhárman hatalmas, kardforgató férfiak... ez azt jelenti, hogy valószínűleg én kapom majd a legegyszerűbb feladatok egyikét. Úgy tesznek, mintha jobbak lennének nálam. Miért gondolják még mindig ezt? Úgy érzem, hogy már eleget bizonyítottam nekik, de nem foglalkoznak vele. Vagy csak úgy tettek, mintha nem érdekelné őket... A legvakmerőbb tettem után is csak közömbösebb biccentéseket kapok – a jobb napokon. Máskor még annyit sem. Gyorsan megcélozhatnám őket az íjammal... amire előrántanák a kardjaikat, már mind halottak lennének. Én is vagyok annyira jó, mint ők. Mégis nekem kell elvállalnom a munka rosszabb részét... mert én feláldozhatóbb vagyok, mint ők. Mert engem kárpótlásul kaptak... csak egy játékszer vagyok, egy bábu akit a kedvük szerint használhatnak...? Néha nem értettem, hogy miért is ragaszkodom hozzájuk. Lehet, hogy már csak megszokásból vagyok mellettük. A képességeim alapján többre vihetném, talán találhatnék egy rablóbandát, ami jobban megbecsüli a munkámat... vagy csak egy még rosszabb helyre kerülnék. Mindig van rosszabb. Ez nem nyugtat meg, de egy ideig fékezi a vágyaimat. Talán csak büszkeségből maradok, előbb ki akarom vívni a teljes tiszteletüket és csak utána távozni... hadd érezzék, hogy mit veszítenének velem. Biztos voltam abban, hogy éreznék a hiányomat... csak mind túl büszkék ahhoz, hogy elismerjék ezt. Mind ilyenek vagyunk, talán ezt nevelték belénk. Fennhordjuk az orrunkat, a látszattal megtévesztünk másokat. Jobbnak, többnek tűnünk annál, amik vagyunk... pedig egyszerű patkányokként élünk.
A keservesen hosszú, eseménytelen utazásunk Ansarban ért véget. Egy kopott, szegényes házat kerestünk fel ahol végre megkaptuk a feladatunkat – természetesen az ötödik tag is férfi volt. Miért is nem lepődök meg? Igen kevés nő volt köztünk, ami nem is csoda... nehéz érvényesülni a többség elnyomásában. Nem sokan maradnak szenvedni, máshol kevesebb erőfeszítéssel többet érhetnek el... de én szeretem a kihívásokat. Meg akartam őket változtatni, nem tűnhettem el harc nélkül. A feladatomat hallva látszólag ingerülten csaptam az asztalra. Sikeresen magamra vontam a figyelmüket, lenéző pillantásukkal várakozóan méregettek. – Őrködni?! Már megint? Nem erre képeztetek! Miért nem az egyik újoncot külditek helyettem? – Már megszoktam magamon a fölényes szempárok firtatását. A tiltakozásom ez alkalommal is süket fülekre talált, feleslegesen próbáltam győzködni az elmaradott gondolkodású csavargókat. Az idő vasmarka egyre jobban szorított minket; indulnunk kellett, különben újra fizetség nélkül maradunk. Nem tehettem mást, bele kellett törődnöm a rám osztott szerepbe... a háttérből nézhetem végig a célpont halálát. Milyen megtisztelő feladat... de a páholyból bámulás nem az én dolgom lenne. Úgy éreztem, hogy ennél több volt bennem... de a további vita már feleslegessé vált. Fontosabb volt, hogy megszerezzük a jutalmunkat.
Elhagyva a házat szétoszlottunk, a feladat ezen részében csak hárman vettünk részt. Különböző irányokba indultunk el, én megpróbáltam elvegyülni az emberek közt. Kerestem egy megfelelő helyet, ahonnan mindent láthatok és jelezhetek, ha egy zavaró tényező közbelépne. Egy ház szélénél álltam meg, a tekintetemmel a tömeget pásztáztam, mintha várnék valakire. A másik két férfit kerestem - az egyiküket már megtaláltam, épp akkor tűnt el egy szűkösebb mellékutcának tűnő részben. De hol lehet Aengus? Remélem, hogy nem egy csinos hölgyemény terelte el a figyelmét... Fáradt voltam ehhez. A szemem köré festett szénfoltok eltakarták a természetes karikákat, amik az alváshiányt jelezték. Már arra is alig emlékszem, hogy mikor ettem utoljára... hosszú órák óta egy falatot sem, korábban is csak pár csipetet. Hogy lehet így jó munkát végezni? Mindezek ellenére igyekeztem élőbbnek tűnni a valóságnál, és az állapotomhoz képest éber tekintettel kerestem az ismerős arcot, de nem találtam.


Ra Előzmény | 2016.12.01. 19:54 - #59

Sokszor gondoltam úgy éveim folyamán, hogy Taranis elátkozott hely volt, csak egy olyan, amiről a nép nem költött még meséket. Bárhol jártam, a magány csendes útitársam volt, egyedül a kocsmák forgalmasabb napjain nem éreztem magam olyan igazán egyedül, de még akkor sem biztos. A saját testvéreim mellett is cirógatta a hátam az a rideg északi szél, ami az ember csontjába ette magát... Clarineban és Geraldban megvolt az a hidegség, ami atyánkban és nagyapánkban is, ami miatt nem szedte őket szét Taranis fagya; Belőlem valahogy ez kimaradt.
Északi voltam, mégsem szerettem Ansarban élni. Gyermekként, majd kamasszá cseperedve is mindig máshova vágytam; Soha nem jutottam tovább a szomszéd falunál, mert valaki mindig a nyomomra akadt mire elhatároztam magamban, hogy igenis most jött el a kezdete Melion Deatrys kalandjának. Túl rideg volt itt nekem minden, mintha rajtam kívül mindenki másnak a csontjain kívül a lelke is átfagyott volna. Anyám mosolya volt az egyetlen ami kedves volt ezen a vidéken, egy darabka dél volt ilyen messze északon. Nem hittem, hogy Clarine vagy Gerald megértették volna a valaha is, hogy az asszony végnapja miért érintett meg mélyebben, mint apánké. Nem is fűztem az orrukra.
A halála után még jobban vágytam innen messze, a saját történetemre amit majd a gyerekeimnek mesélek ha egyszer lesznek. Bolond voltam amikor azt hittem, majd a tornán kezdődik el majd minden amire vágytam; Kellett az az óriási pofára esés ahhoz, hogy ha nem is véglegesen, de néhány hónapra a földhöz szegezzen. Dél még szörnyűbb hely volt, mint Észak, az Aertenben töltött időnk alatt minden előítéletem megváltozott. Tudtam már, hogy anyámnak nem délből volt egy darabka a mosolyába, hanem a szeretetből amit irántunk érzett; Ellenben jövendőbeli feleségem mosolya bármilyen csinos is volt, csak a képmutató fellengzőség áradt belőle ami nem hiányzott Ansar falain belülre.
Nem éreztem még olyan hidegnek a havat, mint amikor hazaérésünkre leesett az első nyári... mintha az is csak temetni akart volna, nem csak elmémbe, de a várba is bezárva. Az első napom szinte egészét szobámba zárkózva töltöttem, ittam és aludtam felváltva, ahogy azt rosszabb napjaimon mindig. Vacsorára jöttem csak ki fészkemből: Mintha a déli fruska megjegyezte volna, hogy rosszul festek és mintha Gerald odavakkantotta volna neki, hogy csak az utazás teszi. Zúgott a fejem, nem figyeltem rájuk. Egyre jobban csábított Clarine zsarolása… Inkább a kasztrálás, mint Ő.
Mikor aznap kikeltem az ágyból, Raider volt az aki magával rángatott. Nem volt hajlandó nélkülem kimenni a szobából, azt meg mégsem akarhattam, hogy a szobám piszkítsa össze. Még az ebem is ellenem van – gondoltam, ahogy hosszított kabátomba (fekete, a végei még a kölyök Raider által megrágottak) magamra kapva elindultam a rideg folyosón. A szobám fűtött volt, a kőfalak nem, a szobámat színesre festették a kandalló lángnyelvei, a kőfalak épp hogy nem dideregtek kéken.
Nem számítottam arra, hogy a fivérembe és jövendőbelimbe botlok majd: Együtt ráadásul. Az udvar túloldalán ácsorogva egyértelműen egymással társalogtak, ha pedig nem láttam volna az irritáltságot bátyámon már méterekről, talán reménykedtem volna.
Bárcsak lenne olyan hülye és Ő venné el – szóltam volna már oda ölebemnek, de Raidert addigra már ellepte a hó mire szóra nyitottam a szám szakállá erősödött borostám alatt. A farkasom kölyökkutyaként örült a fehér rengetegnek, kergette és harapdálta nem is foglalkozva azzal, hogy létezem vagy Geraldék léteznek. Eszembe juttatta, hogy gyerekként én is sokszor játszottam a nyári hóban a szolgák velem egykorú gyerekeivel... ritkábban a testvéreimmel, mert ők már akkor is öregek voltak a gyerekjátékokhoz, inkább apánkkal gyakoroltak.
Valószínűleg a gyermekként elszalasztott idő és az ez miatti bosszúvágy volt az, ami végül rávett arra, hogy hógolyóval dobjam meg fivérem, hacsak egy pillanatra is, de megszabadítva Lynet Llewellyn átkozott figyelmétől. Tökéletes dobás volt, épp vállon kellett volna találnia Geraldot minden gond nélkül. Jó íjász voltam, a dobásom miért tévesztett volna célt? Lynet lehajolt, a hógolyó szállt... Én pedig az átlagosnál vastagabb kabát ellenére is hihetetlen fürgeséggel pattantam be a ritkás bokor árnyékába, mikor talált a golyó.
Már láttam a végem, mielőtt a célpontom tudhatta volna mi vár. A női sikoly élesen visított bele a fülembe, mintha mellőlem szólt volna; Nem számítottam arra, hogy a dobásom a tervezettnél is jobban elsülhet. Nem lett volna illő nevetnem, de mégis majdnem hangosan felhorkantottam – a kezemet kellett a szám elé kapnom és döbbenetem meg örömöm magamba fojtanom. Nem szép dolog a káröröm, de a legszebb, mi tagadás. Raider felugatott válaszul a nevem és odafutott hozzám.
  - Shh... ne árulj el - vigyorogtam rá az ölebre, de végül önként bújtam elő menedékemből. Nem bujkálhattam örökké a bűnöm elől, jobb volt az ítéleten mihamarabb túlesni.
  - Mélységesen sajnálom Lynet - hangom és mosolyra ívelő szám azonban másról tanúskodott, ahogy egyre közelebb lépegettem, végül egy pofon távolságnyinál nem közelebb megtorpanva kettejüktől. Volt valami kielégítő abban, ahogy nyavalygott a hideg, csípős érzés miatt és hogy hó borította mindenhol. - ...biztosítlak arról, hogy nem te voltál a célpont hanem a bátyám, de belemozdultál. Te vagy a hibás. - kekeckedtem nevetve. Raider karmai kopogtak mögöttem a kövön. Azt hiszem csak én éreztem a helyzetet mulatságonak kettőnk közül, bátyámról nem nyilatkozhattam. - Adjak puszit oda ahol megdobtalak? Állítólag elmúlik a fájdalom... igaz, Gerald?


Kaya Előzmény | 2016.11.27. 13:17 - #58

Nagyot, éleset sikkantva dőltem rá a mellettem álló férfira, elvesztvén az egyensúlyom a hirtelen erőtől. Hatalmasra kerekedett szemekkel pillogtam először magam elé, majd a feltételezhető irányba, ahonnét a hólabda jött. Embert nem láttam, ugyanis egy nagy, ágas-bogas bokor kitakarta előlem, ám egy nagyon is ismerős loncsos eb csaholt a bokor mellett. 
– Melion! – kiáltottam a fiatalabbik Deatrys nevét, beleszőve minden sértettségem és megalázottságom. Hogy vette bárki az arcátlanságot, hogy csak így megdobjon?! Nem csak gyerekes és neveletlen dolog volt, de egyenesen felháborító! 
Ekkor éreztem csak meg, ahogy a nyakamban és vállamon maradt hó olvadni kezd, ahol a bőrömmel érintkezik, és mint akit méhraj támadott meg, úgy kezdtem kapálózni, hogy kiszedjem onnét. – Ez borzasztóan hideg! És fáj is! – Nem tudtam, hogy a hideg csíp-e igazán, vagy valóban az, hogy megdobtak, mindenesetre, mindenem beleborzongott, és nem tudtam tenni ellene semmit, ahogy az ellen se, hogy ilyen szemtelen, polgárpukkasztó módon megtámadjanak. Felfújtam az arcom, úgy, amitől Mella szerint egy pocokra hasonlítok, és minden dühömet beleadtam a toporzékolásba. 
– Rettenetesen hideg! Micsoda arcátlanság! Hihetetlen! – hisztériáztam, pontosan jól tudván, milyen idegesítő vagyok ilyenkor, egyrészt, másrészt pedig ezidáig mindig ez vezetett célra, ha akartam valamit, most pedig azt akartam, hogy azonnal bocsánatot kérjenek tőlem, és legalább annyival honoráljanak, hogy kerítenek nekem egy új ruhát, és egy fürjet. Éhes voltam. 


Kaya Előzmény | 2016.11.27. 13:17 - #57

Taranis hideg volt, kopár és merev, nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy az urai sem másabbak, mint a táj. Gerald Deatrys mégis egyre inkább meglepett minden egyes szavával. Soha, senki nem viselkedett még velem olyan nyersen és elutasítón, mint Ő. Talán kihívásnak vettem volna, ha odahaza lennénk; úgy, ahogy annak idején a bátyám testőrét is megpróbáltam rábírni erre vagy arra, és reményeim szerint (na meg, ha hihetek az olyan szóbeszédeknek, amelyek hangos kuncogások közepette cseréltek gazdát a Llewellyn-vár egyik szalonjában velem egykorú Ladyk és magasabb rangú szobalányok társaságában) az idősebbik Deatrysnál nem ütköztem volna olyan gátakba, mint Rionnál. Utóbbival ellentétben Lord Gerald nagyon is úgy tűnt, mint aki szereti élvezni a nők társaságát. 
Ha otthon lettem volna, és nem féltem volna sem tőle, sem attól, hogy a végén mégis hozzá kell mennem valamelyikőjükhöz. Annál, hogy akaratom ellenére hozzákényszerítsenek valakihez, csak az tűnt ijesztőbbnek, hogy az a valaki épp a férfi legyen.
Haza akartam menni.
– Barbárt? – pislogtam fel rá teljes döbbenetet mímelve, ahogy egy kisasszonynak illene is az adott helyzetben. Ha nem pihentettem volna őket a szőrméből készült kézmelegítőmben a hasamnál, minden bizonnyal az egyik kezemet is a szívemre helyezem. Csak az érezte volna, még a sok rétegnyi meleg ruhaanyag alatt is, milyen heveset dobbant a szívem a lebukásom hallatán. 
Talán lehetett abban valami, hogy az érzelmeim palástolása nem ment olyan fényesen itt, mint Aertenben; nem is figyeltem, de igaza lehetett. Talán annyira a félelmembe és gondolataimba merültem, a tervezgetésbe, hogyan juttassam vissza magam a déli partra, hogy észre sem vettem, mennyire hihetetlenné is vált az az arcom, amelyet másoknak mutatok. 
– És talán nem szokott hozzá, hogy a hölgyek szempillái magára rebegnek? – kérdeztem, ezúttal jobban odafigyelvén arra, hogy az arcomon feszülő mosoly természetellenessége is természetesnek hasson. Azt, hogy félek tőle, nem mertem ilyen nyíltan, szemtől szembe tagadni. Főleg azután, hogy az előbb már le is leplezett.
Az ezt követő kijelentése sűrű pislogásra késztetett; hamar felfedeztem, hogy a meglepettségemet, ami igencsak előnytelen érzés kimutatásra, könnyen tudtam a nem értéssel leplezni. Most is épp ezt tettem, a fejemet kicsit hátrahúztam és oldalra billentettem, próbálván nem törődni a mellkasomban vadul zakatoló szívemmel, amelynek kezdett túl szűknek bizonyulni a ruháim halma. A legszívesebben messzire szaladtam volna, s már nem csak azért, mert féltem, vagy mert egyszerűen nem szerette itt lenni, hanem azért is, mert megszégyenítve éreztem magam, amiért Lord Gerald így átlátott rajtam, és enyhe bősz is elöntött, amiért ilyen nyíltan ki is fejezte. Soha, senki nem mert ilyen arcátlan dolgot nekem szegezni! Még, hogy ne hazudjak! Hah! 
Én jobban szerettem az igazság nem valósághű átadása megfogalmazást.
A hazugság olyan durván hangzott; semmiképp nem lehetett méltó egy Llewellyn nevet viselő Ladyhez.
– Természetesen nem állt szándékomban – mondtam végül, kuncogva, mintha épp valami valóban vicceset mondtam volna. A férfiak szerették, ha nevettek rajtuk, még akkor is, ha nem viccnek szánták, amit mondtak; a legtöbben meg voltak róla győződve, hogy a nők minden ok nélkül is fel-felkuncognak, és valahol igazuk is volt, épp csak az okról feledkeztek el: hogy azért csináljuk, mert nekik tetszetős. Bíztam benne, hogy ha elég sokáig csinálom, úgy Lord Gerald is elhiszi, hogy valóban csak ennyiből állok; Atyánkkal már megtanultam, hogy az a legegyszerűbb. A nevetésemet széles mosoly váltotta fel, az a fajta, amiről tudtam, hogy kiemeli a szemeim formáját. – Higgye el, hogy csak a tanításokat követem, és mérhetetlenül sajnálom, ha esetleg a neveltetésünk körülményeinek mássága miatt máshogy hatnak a szavaim s tettem itt, mint otthon. 
Otthon soha senki nem kérte volna számon rajtam, hogy nem teljesen hű a mosolyom a lelkem mélyén lakó érzelmekhez, épp az ellenkezője lett volna furcsa. Nem véletlenül egyeztünk meg Mellával abban, hogy az új leendő hercegné mennyire különös; a hegyektől távolabbi világban az őszinteségre néztek ferde szemmel.
Az apám szándékaira tett megjegyzését figyelmen kívül hagytam; elvégre, ha rajtam múlik, akkor... Akkor. Szégyent hozok a családomra? Talán. Az biztos, hogy ha valóban sikerül olyan ellenszenvesnek lennem itt, hogy visszaküldjenek, Atyám csalódni fog bennem, mi több, haragra is gerjed, talán; de még mindig inkább kész voltam elviselni az Ő haragját, mint Gerald Deatryst és a fagyos hegycsúcsait.
– Csúszik? Milyen különös – ráztam meg a fejem, aminek köszönhetően a sapkámra rágyűlt hó a vállaim mellett az orrom hegyén is landolt; muszáj voltam összeráncolni az orrom a kellemetlen érzésre, de hogy ezt elrejtsem, elnéztem a havas táj felé, mintha a szán működésére próbáltam volna rájönni. – A csúszás nagyon bizonytalan mozgási formának tűnik. – Az biztos, hogy engem soha, de soha nem ültetnének be egy olyanba, Dagda úgy segítsen. 
Lord Gerald ezt követő ajánlatára ismét felnevettem, ezúttal viszont többé-kevésbé szívből jövő gesztus volt, épp csak egy kicsit felerősítettem az érzést. – Még hogy lőni vagy kardozni? Én? Ha bármelyik fivérem itt volna, a hóban fetrengene a nevetéstől, a nővérem pedig elhűlne a gondolattól is. 
De egyikük sem volt itt. Senki sem volt itt, csak én, Gerald Deatrys, és temérdek fagyos hó.
– Ámbár ha megengedi, szívesen nézném – tettem hozzá. Habár Aertenben valóban szívesen néztem a gyakorlatozó katonákat és őröket (kiváltképp, mikor a nagy melegben páncél helyett csupasz, izzadt felsőtesteket figyelhettem), itt eszemben sem volt a katonákra olyan szemmel nézni; valahogy mind ijesztő és vad volt, mint Lord Gerald. Helyette viszont eszembe jutott, hogy talán lábatlankodhatnék ott; elvégre, ahogy a saját családom tagjaiból kiindultam, a férfiak különösen képesek voltak beleélni magukat a gyakorlatozásba, és ha valaki megzavarta őket, sokkal könnyebben felmérgesedtek, mint egyébként; mintha az ember valami fontosat és szívükhöz közelállót zavart volna meg, nem csak egy kis kardcsattogást. 
Az persze, hogy addig is egyedül legyek Lord Geralddal, nem volt túlzottan ínyemre, így teljes erőbedobással kerestem valamit, amivel addig is elfoglalhatom magam; odahaza ilyenkor egy virágot nézegettem volna, vagy úgy tennék, mintha olvasnék, ám itt egyik sem tűnt adottnak. Egészen idáig egy könyvet sem láttam a várban; ahogy pedig elnéztem a kopár földet, itt még fű sem igen nőtt, talán csak a nyár közepén. Ahogy egyet azonban arrébb léptem, a csizmám által arrébb tolt hóban megláttam valami zöldet.
– Nézze, mégis van virág! – hajoltam le érte kicsit talán túlzottan is nagy örömmel; virágnak persze nem nagyon lehetett nevezni, inkább valamiféle hegyi gyomnövény volt, amit otthon rögvest kiszedettem volna a kertésszel, nehogy rontsa az összképet, ám itt csak javítani tudott a kopárságon. A kesztyűbe csúsztatott kezem kicsit ügyetlen volt, így egészen sokáig elbíbelődtem azzal, hogy letépjem; az ilyen gyomok egyébként is szívósak voltak, és ha nem gyökerestől tépte ki őket az ember, néhány nap múlva már el is kezdtek újra kihajtani. Amilyen gyorsan leguggoltam érte, olyan gyorsan fel is álltam. Talán a sebességem miatt lehetett az, hogy Lord Gerald és a feléje repülő hógolyó közé tudtam pattanni, a szándékosság teljes hiányában. A keményre gyúrt labda nagyot koppant a fejemen, és ha a sapkám nem lógott volna rá a fülemre is, valószínűleg abba is jut egy kevés. 
Nagyot, éleset sikkantva dőltem rá a mellettem álló férfira, elvesztvén az egyensúlyom a hirtelen erőtől. Hatalmasra kerekedett szemekkel pillogtam először magam elé, majd a feltételezhető irányba, ahonnét a hólab


Anders Előzmény | 2016.11.13. 14:15 - #56

Gyengeségre vall, ha egy hozzám hasonló férfi bevall ilyesmit, de; Lábaim ösztönösen indultak meg az ellenkező irányba, amikor megpillantottam Lady Lynetet. Talán, ha nem lett volna nyilvánvaló, és túl feltűnő azonnal visszamenekülök a fegyverraktárba, és még a kulcsot is magamra fordítottam volna belülről, hogy véletlenül se jusson eszébe utánam jönni. A démonok tetszetősreformált játékszere olyan ártatlanul mosolygott rám, hogy egy pillanatra megfeledkezni látszottam arról, hogy valójában miféle méreg keveredik a nyelvén. Egyedül volt, mint az ujjam, amiért egy kicsit megsajnáltam. Jómagam ugyan értékeltem a magányt, de egy idegen országrészben, egy kényes úrilány számára ez egyet jelenthetett az elhagyatottsággal. Voltaképpen meglepett, hogy az apja nem rendelt mellé gardedámot az útra; Én ugyan Clarine miatt nem aggódnék, mert ember legyen a talpán, aki meg akarja rontani, de Lady Lynet kicsit sem olyasvalakinek tűnt, aki képes lenne megóvni magát az efféle szégyentől.
Bár, ha jobban belegondolok, és Lord Howe kicsit tisztában van lánya természetével, nem is olyan meglepő ez a hanyagság; nincs olyan épeszű férfi, aki öt percnél tovább bírná a társaságában, summáztam.
- A húgom szívesebben rendezkedik a katonái, mintsem a gyomok között – értettem egyet a lánnyal. A húgom kicsit sem hasonlított az átlagos aglaniri nemes hölgyekre; Észak Őreként nemcsak a környék nyugalmáért felelt, de olyan vasmarokkal irányította saját embereit, és olyan fegyelmet tartott közöttük, amelyre talán az Melion sosem lesz képes. Tiszteltem Clarine-t, ahogy minden valamirevaló fivér tisztelné a nővérét, de sokkal inkább vetélytársat láttam benne, mint az öcsénkben.
- A lehető legjobban; Szükségem is lesz rá, mert a napokban az Erődbe kell látogatnom – feleltem nyilvánvaló udvariaskodására, szintén az elvárt modorossággal. Utáltam szerepeket játszani, mert úgy véltem az őszinteség sokkal célravezetőbb, mint az illem palástjába bújtatott alakoskodás. Azonban nyilvánvaló volt, hogy Lady Lynet más nyelvet nem ismer, így úgy látszott helyesnek, ha inkább alkalmazkodom. Eszembe sem jutott felhívni a figyelmét a nyilvánvaló hazugságára a jólétét illetően; az orra kipirosodott, a kék szeme pedig némileg elfátyolosodott, ami megfázásról árulkodott – magamban azért eldöntöttem, hogy később, amikor visszatér a szobájába főzetek neki egy teát a javasasszony által itt hagyott keverékből, de mindezt úgy, hogy ne tudjon róla, hogy én küldtem. Még a végén azt gondolná, hogy fontos számomra a kényelme, és a nyakamba akaszkodna, gondoltam fásultan.
- Inkább barbárt szeretett volna mondani – engedtem meg magamnak egy félmosolyt szakállam árnyékában. A kisasszony kétségbeesetten próbált úgy tenni, mintha szokásaink nem lennének számára teljesen idegenek, és mintha egyáltalán nem esne kétségbe annak gondolatától, hogy immáron az egész életét eme zordon falak között kell leélnie. – Tudja, hogy akárhányszor megszólítom, a pillái kissé megremegnek? Ön ügyes színésznő, Lady Lynet, és eme bókja… – a lehető legridegebben ejtettem ki a szót. - …talán hihető is volna, ha nem tudnám, hogy fél tőlem – mondtam fagyosan.
Szavaimmal nem bántani akartam; még csak az sem volt célom, hogy megriasszam. De úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy tudtára adjam, jómagam nem szívlelem az efféle játszadozást. Nem tudhattam, hogy az apja milyen tanácsokkal engedte útjára a lányát, de nyilvánvalóvá kellett tennem, hogy az én fejem, az öcsémével ellentétben, nem egyszerű igába hajtani; Nyájassággal nálam nem ér célt.
- Tegyen egy szívességet, Lady Lynet. Ne nekem, hanem önmagának – vettem egy mély levegőt, elszakítva a tekintetem a lánytól, miközben érdes tenyeremmel, haláli nyugalommal simítottam végig a megtámasztott pajzs szélén. Jó ideje porosodott már a raktárban kihasználatlanul. – Ne hazudjon – kértem.
Haragudtam egy kicsit a déli fruskára; Régen volt már, amikor valaki egyszerre ennyi kérdést tett fel nekem, és ennyi választ csikart ki belőlem. Az újdonságról szőtt szavaiban azonban később már nem kételkedtem.
- Az apja szándéka kétségtelen, Lady Lynet – bólintottam egyetértően, amikor a lány kijelentette, hogy idővel muszáj lesz megismerni a szokásainkat; azt azonban nem fejtettem ki, hogy végül melyikünk lesz az, akinek köszönhetően, talán már a nyár végére Lady Deatrys lesz a hivatalos megszólítása. Az öcsémmel kötöttünk ugyan egy megállapodást a tornán, ami szerint a lehetőség az öcsémet illeti meg, de könnyen lehet, hogy szövetséget végül a saját pozícióm megerősítésére kell felhasználnom.
- Olyan, mint egy hintó, de kerekek helyet síntalpai vannak, aminek hála könnyedén csúszik a havon – feleltem meg kérdését; úgy véltem, ennyi igazán jár neki, ha a korábbi kérdését már úgyis elutasítottam. Tekintetem a válla felett a folyosóra irányult, de még mindig nem láttam a szolgálót közeledni.
- Gyakorolni. A hajtóim ellustultak, a lövészeim pedig elfelejtették felajzani az íjat, amíg távol voltam – válaszoltam. -  Mit gondol, Lady Lynet? Volna kedve csatlakozni hozzánk? – kérdeztem, de már előre sejtettem a választ; az illem, azonban úgy kívánta, hogy magammal invitáljam. – Természetesen csak nézőként, bár nem Ön lenne az első nő, akit Taranis legjobb katonái fegyverrel a kezében látnának – próbálkoztam meg egy újabb, félresikerült görbével a szám szegletében.


Kaya Előzmény | 2016.11.06. 19:59 - #55

Barbár; ez volt az első szó, ami eszembe jutott, ahogy megpillantottam Ansar Lordját, kezében egy pajzzsal és karddal. Ahányszor a Mama olyan meséket mesélt nekem és Drystannek, amikben nomádokról vagy barbárokról esett szó, természetesen főgonoszként, Gerald Deatryshez hasonló, loboncos hajú, zord külsejű, sebhelyes-arcú és rideg tekintetű férfiakat képzeltem magam elé. Az semmiképpen sem segített a hely elfogadásához, hogy az összes ember, akit vendéglátó szóval csúfolhattam volna, inkább tűnt vadembernek, mint főnemesnek. Akárhányszor Gerald mellé kényszerültem, hiányozni kezdett Thane; kisgyerekként is ő volt az, aki mellé odabújhattam éjszakánként, ha rémálmom volt, és hiányzott a Mama is, aki biztosan tudta volna, hogyan törje meg a férfi jeges páncélját, sőt, még Melion is hiányzott. De egyikük sem volt itt; még magamat is megleptem azzal, hogy mennyire... Nem foglalkoztam az egyik legfontosabb dologgal: azzal, hogy a Mama elment. Odahaza, a Tritónnál, a csivitelő madarak, illatozó virágok és melengető napsütésben valahogy sokkal kellemesebbnek tűnt az élet. Az édesanyánk sokáig betegeskedett a halála előtt, így már sokkal korábban és hosszabban belenyugodtam abba, ami elkerülhetetlen volt. 
A Taranis azonban úgy tűnt, akkor is a legrosszabbat hozza ki az emberből, ha nem törekszik erre egyenesen. A hideg és sötét éjszakák nem csak önmagukban voltak kibírhatatlanok, de a folyamatos külső ridegség ráébresztett a saját, belső démonjaim létezésére is. A Mama biztosan nem hagyta volna, hogy így kilökjenek a hidegbe, mint egy korcs kutyát, vagy kézről kézre adjanak, mint egy kecskét.  A Mama mindig ott volt velem; azután is, hogy meghalt, a folyosón néha érezni véltem az ő jellegzetes illatát, olyan naplementéket láttam, amiket annak idején együtt néztünk, és elalvás előtt néha hallottam a hangját is, ahogy dúdol. Ha Thane nem volt ott, hogy végkimerülésemben megvigasztaljon, akkor Ő mindig ott volt; de most nem csak a bátyám nem volt itt, még az Ő szelleme is úgy tűnt, hogy messzire elkerüli a havas fennsíkokat.
Nem a Taranison akartam rádöbbenni, mennyire hiányzik az anyukám; azzal viszont, hogy a Deatrysok családfője a saját anyja hiányára mutatott rá, valahogy még szomorúbb lett a kertek hideg árvasága, és én is.
– Ó, értem. Gondolom, Lady Clarine kevesebb örömét leli a kertek gondozásában, mint... egyéb dolgaiban – bólogattam szándékosan okosságba burkolt butasággal. A férfiak nem szerették, ha egy nő okosabb náluk; ez általában szórakoztatott, ahogy Melionnal is épp emiatt beszélgettem el olyan szívesen a bálon. Voltak azonban olyanok is, akikkel szemben nem élvezetből játszom el a buta kislányt, vagy azért, mert az illem ezt várja el, hanem félelemből; mielőtt Lord Geraldot megismertem, egyedül Atyánkkal szemben éreztem így. De míg abban biztos voltam, hogy Howe Llewellyn sohasem bántana, hiszen nem érdeke, addig a fagyos Ansar mégfagyosabb urában nem voltam ennyire bizonyos. Féltem tőle, attól pedig, hogy az egész életemet itt éljem le, az ő családjában, egész egyszerűen pánikszerű agóniát és rémületet keltett bennem.
– Természetesen, Lord Gerald! – válaszoltam olyan sugárzó mosollyal, amely reményeim szerint a hóval is vetekedett. – És remélem, az Ön egészsége és épsége is jól szolgál. – Eszem ágában sem volt esetleg beszámolni a Lordnak arról, hogy majd lefagy az orrom, vagy hogy szerintem megfáztam, mert a végén még selejtesnek kiált ki, mint egy satnya malackát, és kirak a hidegbe meghalni, mondván, nincs keresnivalóm az egészségesek között. Velem márpedig senki sem bánhat úgy, mint egy satnya malackával. Senki!
– Igazán változatos program – bólintottam, kétségbeesetten keresvén valami kapaszkodót; ezt végül magán Lord Geraldon találtam meg. – Kérem, ne vegye zokon a kérdésem, de a sebét is az egyik során szerezte? Igazán nem akarok tolakodni, de akaratlanul is megakad rajta az ember szeme... Fokozza a jóképűségét, ha szabad így mondanom. – Bátor lépés volt a részemről felhozni a nagyon is jól látható sebhelyet, elvégre, reagálhat rá támadólag, vagy megteheti, hogy esetleg csak a mondandóm bók-részét helyezi előtérbe. Legyünk Taranison vagy a Tritónon; a férfiak egész országszerte imádták, ha egy csinos hölgy tesz utalást a vonzóságukra vagy simogatja az önbecsülésüket, még ha épp nincs is szükségük rá. Gerald Deatryst valószínűleg tényleg jóképűnek gondoltam volna, ha nincs az az otromba forradás, amely minduntalan a természete vad oldalára emlékeztetett; és persze akkor, ha nem legfeljebb félelemből remegtek volna a térdeim a közelében.
A kérdése váratlanul ért, szapora pislogásra késztetett, és muszáj voltam vádnak érezni. A mosolyomat fenntartani ezek után kissé nehezebb volt. – Nem, dehogy! Természetesen nem unatkozom. Hogy is tehetném, Uram? Hiszen itt minden annyira új és más, mint odahaza... – És ez nem is volt hazugság. 
– Csupán szeretném megismerni, itt miféle szokások vannak érvényben. Bevallom, nem sokat tudok a Taranisról... – azon kívül, hogy gyűlölöm... –... De azt hiszem, muszáj leszek megismerni. 
Elvégre, csak úgy tudtam volna igazán őrjítő lenni, ha megtudom, itt hogy mennek a dolgok, aztán a teljes ellenkezőjét teszem. Igazából nem is tűnt olyan rossz tervnek.
– Igazából azt sem értem egészen, hogy mit ért szán alatt... Az olyan, mint a hintó? – pislogtam fel rá, majd a tekintetem lejjebb eresztettem, egészen a pajzsáig. – Talán épp gyakorolni készült? Vagy vadászni? Igazán nem szeretném feltartani. Elvégre, valakinek kordában kell tartani a trollokat, ugye? – nevettem fel. Azt hiszem, ez idő alatt megfagyott a torkom. 


Anders Előzmény | 2016.11.06. 11:05 - #54

Elátkoztam a napot, amikor engedve Howe Llewellyn burkolt kérésének a testvéreimmel meghívtuk Lady Lynetet az otthonunkba. A kisasszony maga volt a megtestesült utálat, akit ádáz ördögök faragtak ilyen tetszetősre, és bújtattak szoknyába, hogy megtévesszék vele a gyanútlan férfiembert. Szavamra, a látvány önmagában elegendő lett volna, hogy a házasság undok gépezete beinduljék. Hiszen; Melyik férfi ne szeretne maga mellé egy tetszetős arát, aki oly’ fiatal és zsenge, hogy a fejét még nem töltötte meg a világ felesleges ambíciókkal, akinek jellemét éppen ennek köszönhetően a saját ízlésének megfelelően gyúrhatja alakba, és formálhatja meg? Clarine, amikor egyszer erről beszéltünk megjegyezte, hogy amire én vágyom voltaképpen egy hűséges kutya, nem pedig egy feleség – nem vitatkoztam vele. Többre becsültem az ebek társaságát, mint az asszonyokét, mert míg az előbbiek képesek voltak mély hallgatásra, az utóbbiak állandóan fecsegtek. Főleg, ha a nevük Lady Lynet. Ha a leggyorsabb lovam csak fele annyira lett volna kitartó, mint a nyelve, boldog ember lennék.
Mint mondtam, a látvánnyal nem volt gond. Sőt. Amikor makacsul összepréselte az ajkait, és felfújta az arcát – ilyenkor egészen úgy festett, mintha egy pocok ragadt volna a szájzugába -, mert nem kapott meg valamit, még egy másodperc erejéig én is bájosnak tartottam. Aztán a pillanatnyi csend elillant, és a lány kegyetlen hisztériát rendezett, amiért Taranisban nincsenek fürjek, és az új ruhájának szegélye ismét sáros lett, mert nem hajtotta fel mielőtt sétára indult volna. Csak három napja vendégeskedett nálunk, de már az összes szolga nagy ívben kikerülte, ha tehette, és Ginának, a kutyaidomár lányának is duplabért kellett ígérnem, hogy egyáltalán megfontolja azt, hogy a kisasszony szobalánya legyen pedig Ő még sosem szegült ellen nekem… Az egész ház a fejetetejére fordult.
Ha a türelmem nagyobb ütemben fogyott volna, már rég gondoskodtam volna róla, hogy a lány ott legyen a legelső Aertenbe induló hajón; de kitartó voltam, és úgy döntöttem megvárom, amíg belenyugszik a sorsába, és magától rá nem jön, hogy számunkra éppen úgy kellemetlen az ittléte, mint számára. Oly’ ritkán fogadtunk vendégeket, hogy nem szoktunk hozzá, hogy egy idegent pátyolgassunk, és minden pillanat, amit vele foglalkozva töltöttünk fontos teendőinkről vonta el a figyelmet.
- Lady Lynet – hangom nyugodt hűvösséggel zendült, ahogy becsuktam magam mögött az egyik fegyverraktár ajtaját; egyetlen ingujjban voltam, s a nadrágom és a csizmám is olyasfajta darab volt, amely elég kényelmes a gyakorlatozáshoz, de nem kár érte, ha itt-ott elnyesi egy penge. Jobb kezemben méretes pallost szorongattam, melynek markolatát egy sárkánykígyó feje díszítette, míg a balban egy, a családunk címerével díszített pajzs ékeskedett. Nem mondom, hogy nem lepett meg a találkozás.
Az illem megkívánta volna, hogy találkozásunk alkalmával, kedves szavakkal illessem, de egyetlen megfelelő sem jutott eszembe, mert; magasztos bókra alacsony, a ragyogó bókra túl sötét, a hatalmas bókra pedig kicsike volt. Meg egyébként is, alig hogy megszólalt, a hajlandóságot is gyökerestől kiirtotta belőlem, ezért csak egy hümmögésre futotta, ami valamiféle Jó napot! akart lenni.
- Nincs időnk a kerttel foglalkozni. Anyánk gondozta – feleltem tömören felvetésére, miközben világos szemeim a szürkésfehér égből alászálló hópihéket fürkészték a haldoklófélben lévő növények feje fölött. Nem értettem, hogy mi baja volt a kerttel, hiszen a nyár beköszöntével szinte teljesen megújult.
- Jól van, kisasszony? – kérdeztem, bár a válasz kicsit sem érdekelt. Tekintetem gyanakodva állapodott meg a bogyóssapkás vendégünkön, aki a kellemes idő ellenére is úgy festett, menten készül átfagyni; no meg az arcán terpeszkedő görbület is igazán természetellenesnek hatott, de ezt betudtam annak, hogy én magam nem igazán szoktam mosolyogni. Feleslegesnek tartottam az érzelmek kifejezését, és nem értettem azokat, akik mást sem csinálnak egésznap csak viháncolnak. Bugyuták!
- Gyakorlunk. Vadászunk. Ami éppen tetszik – rántottam meg a vállam, majd megtámasztottam a pajzsot a lábamnál, amikor tudatosult bennem, hogy ez nem futó beszélgetés lesz. A lány sokat kérdezett.
- Ha kívánja, előhozatom a szánt. Gina bizonyára szívesen elkíséri a faluba, ha unatkozik. Unatkozik? – kérdeztem ridegen, ami avatatlan füleknek úgy festhetett, hogy nem okos dolog olyan választ adni, ami számomra nem lehet tetszetős.


Kaya Előzmény | 2016.11.02. 18:47 - #53

. – Egyedi. Gondolom, nem a kertészkedés a legjövedelmezőbb munka errefelé... A hó alatt nem sok minden él meg. Kivéve magukat. – Abban biztos voltam, hogy én nem éltem volna itt sokáig, képtelen lettem volna rá, épp, mint a virágok, vagy a tavasz, amely elhagyni látszott e tájat. Még, hogy nyár!
Bizonytalanságomat és félelemet egyre szélesedő mosolyom mögé rejtve pillantottam fel a marcona, nagy darab férfia. – Mondja, mit csinálnak errefelé, hogy elüssék az időt? – Nem tudom, miért beszéltem; talán azért, mert megijedtem tőle, és ez volt az ösztönös reakcióm, vagy mert abban bíztam, hogy talán ő is olyan, aki nem állhatja a beszédet, és esetleg ő ijed meg tőlem, hogy rögtön faképnél is hagyjon. Az mindenesetre biztos volt, hogy Lord Geralddal szemben egyszerűen képtelen voltam nem az udvariasság mögé rejtőzni.
Megrémisztett. Miért?


Kaya Előzmény | 2016.11.02. 18:47 - #52

Biztos volt valami a taranisi levegőben, amitől minden itt élő olyan kellemetlen és fagyos, néhol ijesztő alak lett. Majdnem biztos voltam benne, hogy ez a valami a hideg; az orrom belseje már lángolni kezdett a levegő hőfokától, ami igencsak megnehezítette mind a Melionnal való vitatkozást, mind azt, hogy olyan bájos nyugalmat varázsoljak a vonásaimra Gerald Deatrys érkezésekor. Magamat is megnyugtatta az, hogy elmosolyodtam; kezdtem attól félni, hogy az arcizmaim is megfagytak, és soha nem is olvadnak majd fel; biztosan ezért volt olyan kifejezéstelen egyfolytában Rivalen testőre is. 
Az idősebbik Deatrys-fivér valami ösztönös félelmet váltott ki belőlem, bár nem tudtam volna megmondani, miért; volt benne valami elemi, ami riasztott, mintha még ő maga sem tudná, mit fog tenni a következő pillanatban, ennél pedig még Lady Clarine fagyos szárazsága is jobb volt. Melionban is akadt valami kiszámíthatatlanság, de ő a szememben ezt mégis teljesen máshogy testesítette meg; mintha egy kölyökkutyát és egy vicsorgó farkast akarnánk összehasonlítani. Egy pillanatra hálás lettem, hogy a bálon nem kellett Lord Geralddal táncolnom, mert túlzottan lefoglalta a hercegnő, a végén Atyám még ennél is rosszabb konklúziót vont volna le a helyzet adta lehetőségektől. Hálás voltam; aztán rájöttem, mennyire utálom Taranist, mikor az addig egyenletesen szürke, de világos égből apró, hideg foltocskákban kezdett aláhullni a hó, amelyet a katonák már napokkal korábban megjósoltak. 
– Farkasok? – pislogtam fel a nyeregben ülve és anélkül is fölém magasodó férfira, mint az az ostoba kislány, akinek a bőrében épp jártam, a cél érdekében. Megerősítésért fordultam Melion felé, aki mögé félig bújtam. – Azt hittem, errefelé csak... Trollok élnek. Azok pedig picik, nem?
Természetesen direkt kevertem össze a gnómokat a trollokkal, és még arra is megacéloztam a lelkem, ha a két testvér mondjuk kinevet ezen tettetett tudatlanságért; gyűlöltem, ha megaláztak azzal, hogy kinevettek, de semmitől sem rettegtem jobban, mint attól, hogy örökre Taranis hóbuckáinak fogságába essek, mint Lady Deatrys. 
Kivéve talán a farkasoktól.
– Talán mégsem olyan kibírhatatlan az a hintó – jelentettem ki, mintha magamtól jöttem volna rá erre a a bámulatos felfedezésre, ám a hangom remegése bőszen elárulta, mi is üldözött végül vissza oda. Megfogtam a köpenyem szélét, és széles, cicomás mozdulattal dobtam magam mögé, ahogy visszasétáltam a hintóhoz, majd megvárván, hogy valaki kinyissa nekem az ajtót s felsegítsen a lépcsőn is, leültem a helyemre. Szerettem volna még azelőtt véglegesen elvágni egy esetleg leánykérés útját, hogy az otthonukba érnénk, a saját terepükre, ám úgy tűnt, változtatnom kell a tervemen. Apró korrigálás; az ember biztonságban érzi magát az otthonában, így egy szálka a köröm alatt még idegesítőbb tudott lenni, mint a hófúvás és életveszély kellős közepén.
Talán Ansar sem volt olyan borzalmas, mint gondoltam.

* * *

Ansar borzalmasabb, mint gondoltam. Habár Rheyán és Aertenen kívül nem jártam nagyobb városban még korábban, sem pedig túl sok nemes vagy főnemes otthonában, ám elvártam volna, hogy a főúrak rangjukhoz méltó kényelemben éljenek. Mi értelme a rangnak és vagyonnak, ha nem költheti a kényelmére az ember? Ám a Deatrysok otthonában nyoma sem volt kényelemnek; csak gúnyolódva mondhattuk azt rá, hogy otthon. Erőd volt, rideg, nedves kőfalakkal, rettentő mennyiségű fegyverrel, katonás renddel és egy zárda díszítettségével. A harmadik éjszakámat töltöttem itt, ám alvásról nem tudtam beszámolni; még a begyújtott tűzzel is majd megfagytam a bundahalmok alatt, az ágy pedig keményebb volt, mint némelyik aerteni katona izmai. Nem lepődtem volna meg azon sem, ha a lepedőt felhajtva csupa kő alapzatot találok. A szél éjszakánként fülsértően süvített, és ha nem vigyáztam, az ablaktáblákat is kicsapta, hogy hópelyhekkel árassza el a szobát. 
De a legjobban mégis az fájt, hogy itt voltam.
Minden este úgy hunytam le a szemeim, szorosan, mint mikor gyermekként féltem a sötétben, hogy ha újra kinyitom, odahaza leszek, és az egyik cselédlány a hatalmas, tengerre néző ablakaim egyikét nyitogatja épp, miközben két másik már a ruhámat készíti elő. Itt nem volt ilyesmi; a Deatrysok ugyan mellém rendeltek valami cselédnek csúfolt parasztlányt, de ki nem állhattam, húzta a hajam, mikor megfésült, és a divatérzéke alig terjedt túl egy tehénén. Tudtam, hogy ragaszkodnom kellett volna ahhoz, hogy Mella velem jöjjön. Vele együtt amúgy is könnyebben meggyőztük volna a ház népét, hogy nekünk odalent, a tengernél tágasabb.
Melion került engem, Lady Clarine is, én pedig Lord Gerald elől igyekeztem rejtőzködni. Igyekeztem kiadni magamból minden indulatomat és frusztrációimat azáltal, hogy a személyzettel kiabáltam, a leves vagy túl sós volt, vagy túl ízetlen, a hús túl zsíros, a köret ehetetlenül összefőtt, és mi az, hogy nem tudnak nekem tízóraira fürjet keríteni?! Nem érdekel, hogy a fürj ilyen magasan nem is él meg, oldják meg, kerítsenek egyet, ha kell, a tengertől hozassák ketrecben, de ha nem azt eszem kedd és csütörtök tíz órakor, felborul a testem kényes egyensúlya, és akkor majd megnézhetik magukat!
Rivalen büszke lett volna rám, azt hiszem.
De mindezen tetteim ellenére még mindig itt voltam. Mit kellett volna még tennem, hogy visszaküldjenek, mint egy nem kívánt csomagot? Nem voltam elsőre elég kellemetlen? Azt hittem, hamarabb elérem, amit akartam, elvégre, máskor sokkal kevesebb idő is elég volt, most pedig csalódnom kellett magamban. Minden itt töltött pillanat egyre nehezített a lelkemen, és egy olyan lehetőséget helyezett kilátásba, amibe az egész szívem úgy belesajdult, hogy legszívesebben térdre rogytam volna, hogy úgy sikítsam a világnak, de legalábbis a hegyeknek a fájdalmam. 
A Deatrys-erődítmény egyik belső udvara mellett futó folyosón sétáltam elmélkedésem közepette, vastag, fehér szőrmés kabátban és hozzá illő sapkában, melyekről apró, puha bogyók lógtak le. Habár legtöbbször ódzkodtam a fejfedők viselésétől, hiszen az tönkreteszi a hajamat, biztos voltam benne, hogy a fülem legalább egy apró része, ott egészen a tetején, érzéketlenné fagyott az ideérkezésem óta, ráadásul a hajam is kész pokol volt, kénytelen voltam egyszerűen kibontani, úgy, ahogy megszáradt. Milyen alpári.
A széles és díszítetlen folyosó udvar felőli udvara nagyrészt nyitott volt, boltíveknek csúfolt alkotmányok által, s ha a szél egy pillanatra megfordult, az arcomba fújta a havat. Az egyik az orromba mehetett, mert nagyon csikizett valami. Egyedül voltam, ami szinte rémisztő volt; odahaza rengetegen sétálgattak a folyosókon, ide vagy oda mentek, siettek vagy lődörögtek, de itt mintha mindenki folyamatosan gyakorlatozott volna; onnét mindig hallottam hangokat kiszűrődni, ám eszem ágában sem volt arra menni. A végén azt hiszik, érdekel. 
Nem számítottam hát társaságra, ám amikor az egyik ajtó kinyílt, egy alakkal találtam szembe magam, ösztönösen rá pillantottam a havas hegyek felett; már néhány napja esett, nagyobb megszakításokkal, s legalább a bokám fölé ért már az udvaron. 
– Lord Gerald! – szólítottam meg legalább olyan meglepetten, mint mikor idefelé jövet megálltunk; az arcomat szinte fájón feszítette a mosolyom, s a hidegtől kissé berepedezett szám bőre is belesajdult, én mégis pukedliztem előtte. Rögtön azután, hogy felegyenesedtem, hirtelen prüszköltem egyet, a csiklandozás most erősödött elviselhetetlenné; szerencsére tényleg csak erről volt szó, nem megfázásról.
– Elnézést. Remélem, nem zavartam meg, én épp csak sétálok. A kertjük hangulata igazán... – itt végignéztem a hófedte, levelüktől teljesen megfosztott, bokroknak és fáknak gondolt kupacok össze-vissza hálóján. – Egyedi. Gondolom, nem a kertészkedés a


Ra Előzmény | 2016.10.30. 14:06 - #51

Dagdától kezdve Taranison át Branwenig az összes istenre esküdni mertem volna, hogy megpróbáltam normálisan viszonyulni Lynethez. Megpróbáltam én kedvesen visszatessékelni abba a nyamvadt szekérbe; Én próbáltam meg azonosulni az Ő problémájával és átérezni azzal milyen is lehetett az ha az embert a hegyekbe rángatják akarata ellenére és lényegébe eladják egy Deatrysnak. Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult természetesen, egészen olyan volt, mintha a vén és süket Nénének beszéltem volna, akárhányszor hozzászóltam a főnemes lányhoz.
Bűzölög.
Nem változott a hosszú évek alatt kigyakorolt Deatrys-arckifejezésem azóta mióta fennhangon először megszólalt, de esküdni mertem volna, hogy éreztem egyik szemöldököm az elfojtott indulattól megrándulni, mikor már a kutyámra fogta miért nem ül vissza a szekérbe. Nem volt nekem olyanom, hogy türelem, mégis annak a vékony cérnáján táncolt a lány és már majdnem mindkét lába a mélybe lógott. A hajam téptem volna, ha pedig Lady Lynet nem a hölgyek sorát gyarapította volna, akkor leginkább övét mérgemben. Bűzölgök. Én. Bűzölgök. Fajtánk fennmaradásának érdekében is reméltem, hogy a világ nem hordott magán még egy olyan kényes némbert, mint a drága Llewellyn sarjat.
Már épp szóra nyitottam volna a szám, hogy teljesen logikátlan szitokszavakkal egybekötött hegyi beszédet tartsak a lánynak arról, hogy hol is van a helye ebben a rideg országrészben, de helyette csak haragosan meredtem bele a kék szemekbe, mert az ismerős hangszín ami megcsapta a fülem nem engedte, hogy teljesen kikeljek magamból: Visszaért a bátyám, aki ebbe az egész istenverte helyzetbe taszított.
Nem is emlékeztem hova ment, nem is érdekelt. Nem vitt magával, pedig örültem volna ha néhány napra elszakadhatok ettől a gyászmenettől, de már meg se lepődtem, hogy nekem nem lett felajánlva a szabadulás lehetősége. Már csak néhány órád van Melion – csilingelt a harang a fejemben, emlékeztetve újfent arra, hogy ahogy a szekerünk bekanyarodik a vár kapuján vége mindennek; Fivérem zord vonásait meglátva kedvem lett volna levetni magam egy szakadékba, amikor pedig Lynet mellém lépett ezt az érzést felváltotta az, hogy Őt szeretném belelökni abba a szakadékba, hogy meneküljek a kellemetlen szituációból.
Még mindig nem hagyta el egy szó sem a szám, még csak szakállam alatt sem mormogtam el semmit; Legszívesebben egy széles vigyor telepedett volna arcomra Gerald mondanivalóját hallva. Lynet félt tőle, neki nem mert volna nemet mondani, ha kényszeríti a továbbhaladásra; Fivéremmel ellentétben az én tekintetemből nem igen sütött már mérföldekről a északi hideg, amitől egy ilyen törékeny valaki irtózott. Az a pillantás, amit úgy vetett rám testvérem, mint egy anyagyilkosra pedig megerősítette bennem a tudatot, hogy ez az egyetlen egy esélyem arra, hogy Clarine ne kasztráljon.
- Pont most mondtam Lady Lynetnek, hogy farkasok vannak a környéken. - erősítettem meg Gerald állítását gondolkozás nélkül. - De a menet haladva biztonságban van, ugye? - kérdeztem. A minden bizonnyal pozitív válasz hallatán füttyentettem egyet, Raider pedig azonnal a lábaimhoz rohant elszakadva Geraldtól meg a lovától, ami mellett egészen eddig ugrált. Próbáltam emlékezni olyan személyre, akit az a hülye dög nem kedvelt, de nem jutott senki eszembe.
- Gyere Lynet, hallottad a Észak Urát. - nyújtottam ki kezem kelve-kelletlen a a lány felé, ha rájött tiltakozása nem épp célravezető és még annyira daliásnak is bizonyultam, hogy ha kellett felsegítettem vissza a szekérre.


[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre