|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:28 - |
Taranis hideg, és fagyott világában nincsenek nagy városok. Falvak sem nagy számban fordulnak elő - Ansar is csak azért jelentős, mert közvetlenül annak a hegynek a lábánál terül el, amelyet megmászva elérhetjük a Dagda Erődöt.
Mindig is bányászfalu volt, bár kezdetben a lakói leginkább törpök voltak. A házak többnyire régiek, és félig a földbe vájva épültek. A homlokzatuk rézsútos, felülről lefelé lejtve, hogy a hó könnyebben lecsússzon róluk. A legtöbb épület nagyon szegényes, de nagy részük rendezkedik pincével, vagy földalatti tárolóhellyel - ezek némelyikből le lehet jutni a falucska alatt elnyúló bányajáratokba.
Lépcsőzetes kialakításának köszönhetően egyes épületek, és utcák feljebb helyezkednek el, így ezek megközelítése durva, sziklákból kialakított lépcsőkön lehetséges. Ezek a lépcsők a város határán tovább folytatódnak, egészen a hegy feléig - innen azonban a kietlen, fehér hótenger várja az utazót, hogy átvergődve a hópárducokkal, farkasokkal és sárkányokkal teli vadonon eljusson az erődig, ahol az ország legjobb harcosait képzik. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Éreztem én, mikó' a papó haragba gyütt, elég egyszerű vót megfigyelni, fő'leg, mivel általában olyankor fültövön lapátót a kezivel. Nem vót az a visszafogott fajta, no. Mán régen megtanultam, hogy ilyenkor jobb volt egyszerűen nem fogla'kozni vele, mert osztán mit tehettem vóna? Perpatvar köllött ide? Szegény Mamó, vót így is elég gondja, no meg a Papó sem vót fiatal, oszt még csak az kellett vóna, hogy rosszul legyen itten a végén, mert szájalok vele. Sokkal jobb megódásnak tűnt, ha befogom a lepénylesőm, és eszem tovább a tokányom, és ez egészen addig remekül működött is, míg a Papó úgy nem döntött, hogy feláll, olyan vehemenciával, hogy az estebédem egy része egyenest a nadrágomon kötött ki. Hát olyan forró vót, hogy a hátsóm összeszorult ijedtemben, mint az aszott gyümölcs, féltve alsóbb fertályaim épségét.
– Rágja ki a fíreg az asztallábát, papó! – kiáltuttam föl szemrehányón. Be köllött vallani, jobban érdekelt az az elveszett néhány nagy kanálnyi tokány, mint a pörlés, amit Bo papa a fejemre olvasott. Egy idő után minden fenyegetés amolyan lusta visszhanggá vált, nem törődött vele az ember, ha eleget kapott belűle, nekem meg osztán kijutott bőven. Pimaszul szúrós szemekkel bámultam föl, de úgy istenesen megvallva, nem háborgatta az én lelkemet annyira a bűntudat vagy félelem, mint aztat a papó talán akarta vóna. Megkaptam már néhányszor, még kisebb, bugrisabb koromban, hogyha részegön merek hazagyünni, kipenderít az összes cókmókommal együtt, osztán egyszer tényleg kint köllött alunnom a szomszéd pajtában, de nem vót az olyan rossz, már a szagtó' eltekintve.
Éppen csak az bizonytalanított el kissé, hogy az öreg törp még a Mamóra is ráripakodott, de aztán az a tétova gondolat is elszállt a kobakombul, és megcsóváltam a fejem.
– Ne vegyed magadra, Mamó – legyintettem nagyot sóhajtva, ahogy megpillantottam az asszony arcára kiülő riadalmat. Meg köll vallani, akadt egy csipetnyi bűntudatom ezügyben, de ahelyett, hogy elgondolkoztam volna rajta, inkább szakajtottam egy törpöset a cipóból, aztán minden felindultságomat beletunkoltam a tokányba. – Te osztán nem mész sehova, mert én vagyok itten a SzőrTörp! Bugris pulya! Kotródj inné', Vakarcs! – utánoztam a papó mély, dörmögős hangját a fejem ingatva, lekonyult szájjal. Vakarcs szerint annyira hiteles lett itten az előadásom, hogy bár mán majdnem előmerészkedett a rejteke mögül, most visszaiszkolt.
Bántott, hogy a Papónak nem tetszett a tervem, no. Szerettem vóna, ha büszke lesz arra a szőrös ábrázatomra, mert mégis micsoda reklám az, hogy a divatozó jampeceknek igazi Dragomir munka fityeg a nyakukban! Sértetten rágcsáltam, majd Gwynre néztem, aztán vissza a Mamóra.
– Bocsánat, no – dünnyögtem, miután lenyeltem a falatot. – Családi ökörség ez a sodorbul kihozás, he? Majd megoldódik ez is. Tagadhatja, de hogy fog örűni, mikor jön a sok megrendelés ide hozzája, mert odalent hallották jó hírét! Az lenne szép, nem? Ha kicsit több vóna itt az élet...
Nem voltam én az a túl, hogy is mondják, báránylelkű fajta, úgyhogy a nagy bölcsességet rögtön meg is tetéztem egy visszafojtott böfögéssel. Halkan elnézést kértem Betta nagyitól, aztán Gwynhez fordultam.
– No de osztán, Ansar legjobb és legszebb zsoldosa vót-e már odale, a tengernél? – mosolyogtam rája komiszul. – Ha nem volnál hölgyike, még indulhatnál is azon a csiricsáré tornán. Nézne nagyot az a sok fémbe csavart botsáska, ha egy törp nyerne, he? |
- Ugy? Szóval dógoztá’? – kérdeztem a veres szakállamat gyűrkészve, sötét pillantást vetve a gyerek felé. Éreztem én, hogy a halántékomon kidagad az ér; A haragom úgy töfögött bennem, mint a kohóm, amikor eldugul a kémény, és benne reked a füst. – Vártalak a műhelybe… Megígérted – dörmögtem az orrom alatt szokatlan hirtelenséggel elcsendesedve, ami egyértelmű jele vót annak, hogy mennyire csalódtam a kölökben. Ékszerész? Ekkora szégyent!, görgették egymást ideáim kócos fejemben.
Szótlanul túrtam a tokányt, ami imént még oly’ ízletes vót, mintha a királyok étkén enném, miközben Pocak körbeudvarolta a nagyanyját, aki ahelyett, hogy lekevert vóna neki egyet, még bele is pirult. Az a fránya, lágy, asszonyi szíve, hantoltam el magamban annak lehetőségét is, hogy Betta valaha is igazat ad majd nekem az onokánkkal szemben. A gyerek tudta, hogyan csavarja az ujjai köré a mamót.
Józanabb kis fruskának ítéltem meg Gwynnant anná’, hogy bedőljék a kotnyeles legínyek szép szavainak, így nem féltettem én attó’, hogy Podric a végén elcsábíjja, és a történeteim helyett, majd a györek szőrös fejéért koptatja majd a készleteinket. Mint mondtam, nem a lyány ellen vót kifogásom.
- Lárifári – legyintettem türelmetlenül, amikor az ékszerész bizniszrő’ folytattak esztelen csevegést. Nem fért az öreg fejembe az, hogyan lehetne nagyobb dolog megpucolni holmi fényes köveket, mint a puszta nyersanyagból fegyvert kovácsolni. Eszembe jutott a papuska pajzsa, ami még mindig a műhely asztalán pihenhetett várva, hogy új életet lehejjek rozzant vázába. Már viszketett a tenyerem.
- Ennek a redvás háznak én vagyok az ura, ha azatat mondom, hogy nem mégy, akkor nem mégy! – emeltem fel a hangom újult erővel, amikor az onokám ecsetelni kezdte a tornára való lejutás lehetőségeit. Való igaz, nem is olyan régen én magam kértem meg Gwynt, hogy vigye el a híremet a nagyurakhoz, de akkor még nem sejtettem, hogy ez a ravasz kis fruska annak indokaként használja majd fel az utazást, hogy elcsábíjja mellőlünk a purgyét. Nem így egyeztünk me’, ráztam a fejemet dühösen.
- Há’ má’ te is ellenem vagy? – emeltem tajtékzó pillantásomat az asztalnál trónoló vendégünkre, miközben az én Elisabethám csendes szóval csitítani próbált. Hirtelen pattantam fel, mint aki sünbe ült. Méretes pocakom hozzáért az asztal sarkához a heves mozdulatban, majdnem felborítva az egíszet; erre aztán Vakarcs is felkapta a fejét, és féltvén az amúgy is megkopott életét, odébb iszkolt.
- Ha elmégy arra a tornára, kölök… - tenyereltem rá az asztalra, egészen közel hajolva Podrichoz. - …ide többé haza nem gyüssz! – mondtam kérlelhetetlenül, mire Elisabetha felsikított, közre fogva arcát.
- Na, de apjok…
- Fogjad be, vagy neked is olyant mondok, hogy magam is megbánom! – fordultam felé, majd leszakítva nyakambó’ a szalvétámat, az asztalra dobtam. Olyan vehemsen indultam meg az ajtó felé, hogy majdnem felestem Vakarcsban, aki újfent a küszöbön játszotta a döglöttet. Fogtam a kabátom, és kiléptem a havas estébe; Úgy terveztem, hogy az est további részében a tavernában vedelek, és hajnalig haza se térek. Még fél füllel hallottam, ahogy az asszony sűrű elnézést kér Gwyntől a jelenet miatt, majd kedveskedve kiszedte számára a maradék tokányt, míg Pocakot arról nyugtatta, hogy hamarosan úgy is megenyhülök.
- Lárifári – dörmögtem ismét, és istenesen becsaptam az ajtót magam után.
Boulos részéről lezárt, lehet románcolni, fiatalok! |
 Elég szkeptikusan fogadtam Podric vallomását, hogy ő biz’ nem iszákoskodott a kocsmában a mai napon. Na persze, én meg egy hatlábú troll vagyok a rengetegbő’.
Már el is felejtettem, hogy milyen idegölő tudott lenni Pocak társasága. Nem azé’ mondom, mert felidegesített a bájgúnárságával, hanem azé’ mert felidegesített a bájgúnárságával, no! Jó gyerek lett volna ez, ha nem kanászosodik el, de mit lehet tenni, nem mindig a szülék hibája ez! Ékes példája voltam ennek én, aki ugyancsak mihaszna volt a maga nemébe’, bár az időmet nem nők, hanem kincsek hajkurászásával tőtöttem.
Amíg a család apró színjátéka tartott, addig én jóízűen megpróbáltam magamba tömni annyi tokányt, amennyit tudtam, miközbe’ fel-fel pillantottam a jelenlévőkre.
Podric válaszára szemem reményteljesen csillant fel, na, nem udvarlása apropóján, hanem mert az elmondása alapján jó sok embernek lesz szöksége valamiféle személyi testőrre. Itt jöttem a képbe én! Az atyaúristenit, de kiváló törp harcos!
- Amiért ilyen szípen beszész, lehet, hogy meggondolom magam a tökeid levágását illetően – nevettem fel, egy huncut kacsintás társaságában.
Bo papa feltevése teljes mértékben igaz volt, nem kellett nekem nyűg a nyakamra semmilyen férfiember vagy –törp személyében. Nem vótam én puhány kisasszonka, aki mindenféle szépfiúk társaságát igényelte. Eddig is megéltem magamtó’ ezután is megfogok.
Az vén csont kirohanása mondhatni nem lepett meg, így csak nyugodt szívvel kanalaztam tovább az étkemet. Ismertem már kisvacak korom óta, tudtam, hogy majd megenyhül idővel. Valójába’ sajnáltam az öregeket, mer’ annyira odaadóan viselkedtek porontyuk irányába, mint senki Ansarban, de az igazat megvallva elkellett egy kis kaland Podric hátsójának, ha igazi férfivé szeretett vóna válni.
- Látod, ne aggódjá’ papa! Ott lesz az egész ékkőkaparó brigád, megvédik azok az onokád! – vigyorodtam el, miközben hátradőltem, s kényelmesebb pozícióba fészkeltem magam. Mint ahogy Boulos szavaiból kihallottam, csak úgy, mint őtörpsége, én sem tartottam túl nagyravalónak az ékszerkereskedőket, de abban bizonyos vótam, hogy jó sok pénzt lehetett leakasztani a melóval. Oszt’ az igazán fontos dolog, legyen az akármilyen munka is!
- Pontosan erre gondoltam én es. Ha eleget fizettek – dőltem előre, miközben megtámasztottam a könyökeimet az asztal lapján. – Magad is tudod, hogy nincs nálam jobb zsoldos Ansarban – lódítottam jókedvűen, bár fölöttébb dühítettek Pocak hébe-hóba felbukkanó mézes-mázos szavai. Ilyenkor tényleg fel kellene mérnem, hogy megéri-e ez az egísz – jegyeztem meg magamban, ám a sok csillogó arany ígérete és a kaland íze a számban – ami talány a tokány vót, de ki tudja-, nem hagyott nyugodni. Na meg nem tudtam volna Betta néni szemíbe nézni nyomorúságos törp életem további felében, ha hagyom, hogy onokájának bármi baja is essen, főleg, hogy én hoztam fel a témát.
- Még én is ott leszek, Bo’! Mostmár biztos, hogy egy hajszála se görbül a külyöknek! – fogadkoztam, majd jelentőségteljes pillantást vettettem, mint az öreg Dragomir, mint pedig asszonya felé. – Ne aggódjatok, minden kézben fogok tartani! – vigyorodtam el magabiztosan, miközben az ürest tálamat buzgón nyújtottam a mamó felé. – Kérhetek még repetát? |
Bo papa vádja csupán akkor ért el hozzám, mikor már a helyemnél forogtam, ám rögvest olyan elkerekedett szemekkel néztem le az asztalnál ülő Papóra, mint a fülesbagoly. Döbbenten, hitetlenkedve böktem a mellkasomra. Hogy én? A kocsmában?! Micsoda rágalmakra ér haza a szegény megfáradt törp! – Hát a sündesznyó álljon a talpamba és a szél kuszá'jja össze a lábaim, ha ott vótam! Dógoztam én, vót nekem jobb dolgom is, mint ottan mereszteni a hátsóm...
A kőfal sokkal kényelmesebb ülő- és fekvőhelynek bizonyult, mint a kocsma fa székei. A tulaj pont nemrég cserélte őket újra, oszt' míg az előzőeket több évtizednyi részeg koptatta pont megfelelő alakúra, ez még friss volt, és így, frissibe', bele is szúródott az ember tomporába egy-egy szálka, ha meg mert mozdulni. Az én sóhajom meg kapott így is eleget ahhoz, hogy ennyit megspóroljak neki. Elvégre, jó szolgálatot tett, szép tompor volt az, szégyentelenű' mondom.
– Hát Dunwinnak sincs náladnál szebb vagy különb ékköve, Mamó! – vigyorogtam fel rá szélesen, amint Betta mama elkezdett merni, jó sokat és szaftosat, ahogy azt szerettem. – Vót ám rá gondolatom, hogy majd a neved napjára valami szép nyakbavalót adok neked, de mit csúfkodjon az ott, hm?
Hamarost átjárta a testem nem csak a kandallóból áradó meleg, de az a jó kis otthulos érzés is, no, hát szinte rosszul vótam az evéstő', ha közbe nem hallhattam a Papó morgását. Egy idő után egyszerűen duruzsolás lett belőle, mint ahogy a tűz ég, csak az tűnt vóna fel, ha abbahagyja. Mégis, amennyire szerettem én a Mamó meg a Papó közelségit, Gwyn azért mégiscsak mutatósabb és izgalmasabb beszédpartnernek tűnt, no.
– Nem megy az osztán sehová, lomhább dög az annál! – legyintettem, majd a lábomnál ülő Vakarcsra néztem, és a cipóbul egy kisebb darabot tépve a tokányba mártottam, majd a kutyának dobtam. – Pont olyan lomha, mint te, mi? Eszem azt a rusnya pofádat, te, Lütyő! – Néha úgy éreztem, megveszem a jószág szeretetét azzal, hogy folyton fulyvást etetem, de no, megtérülő, hosszútávú befektetés volt ez, ki tudja, mikor tör valaki az életemre, mikor itthul vagyok, osztán olyat esik hasra az útban fekvő Vakarcsban, hogy egyben fel is sikálja a padlót itten a rút pofájával a Mamónak!
– Megnőtt a kereslet, de meg ám! – füttyentettem, mikor ismét felegyenesedtem és Gwyn felé fordultam. – Minden puccos nép (hát, mán értitek, az a kevés akit itten esz meg a hideg) a tengerhez igyekszik ám, hogy ottan verekedjék ki maguknak, ki a legnagyobb jani errefelé, osztán hozzák a régi ékszereket, hogy puculjunk le róla néhány évecskét, meg akadt egy-két új rendelés is... De még én se tudom olyan fényesre suvikszolni őket, hogy úgy ragyogjanak, mint a te szépséges szempárod – kacsintottam rá kópésan, majd ehhez illőn el is vigyorodtam. Hát milyen férfi lettem vóna, ha nem udvarlok a csinos kisasszonyoknak? No jó, egye meg a talpas tik, Gwynnan kicsit más vót, mint azok a Bahilda féle tünemények, csöppet faragatlanabb, csöppet durvább, csöppet a fejemet vehette volna a fejszíjível, ha nem vigyázok arra a szép kobakomra, vagy megritkítja a fogaim... De utóbbinak úgyse ártott volna, vót belűle vagy harminckettő, egy vagy kettő ide vagy oda, hát a fogamat adom érte! Ahogy az törphöz illik!
– Hát ez úgy hangzik, mintha nem bíznál a vonzerőmben, Papó! – vigyorogtam rá. Szívesen kérkedtem vóna azzal, hogy hány hölgyemény találta a társaságomat kívánatosnak, de mégiscsak törphölgyek voltak a helyiségben, meg osztán, a végén a válasz csak újabb tockos lett volna. Aztat mondjuk el köllött ismerni, hogy valamikó' még, amikor törppalánta vótam csak, belepirultam a zoknimba, ahányszor a törplány valahogy mellettünk kötött ki a csibészségek közben, no meg egyszer majdnem felgyulladtam, mikor túlzottan lekötött Gwyn bámulása, és ülőalkalmatosságként épp a kemencét találta meg a hátsóm...
Mondom én, hogy kapott az a szegény testrész így is eleget!
– Csókolom a kicsi kacsódat, ilyen szépeket mondasz! – rebegtettem meg felé a pilláim, mint ahogy a hölgyek szokták (rám), aztán újult erővel kezdtem bele a tokány tunkolásába és falásába. Épp tele volt a szám (no nem mintha egy-egy evés alkalmával akadt volna akárcsak egy pillanat is, mikor nem volt teli), amikor Gwyn feltette a kérdését, én pedig képtelen voltam felszippantani azt a húsdarabot, ami épp kilógott a számból, annyira meglepett a papó rosszallása.
– Nem úgy van az, Papó! – dünnyögtem, majd egy jó nagyot nyelve, és majdnem megfulladva tuszkoltam le a tokányt a gyomromig. Vágtam egy jó nagyot a mellkasomra, majd a biztonság esetére ittam egy isteneset a poharamból; meglepődtem, hogy nem sör, de mentségemre legyen mondva, nem köptem ki a vizet sem. – Dunwin le akarja költöztetni az egész kócerájt a tengerhez arra a pár hétre. Azt mondja, az idei még nagyobb csődület lesz, mint korábban, osztán megéri az utazás költségeit, többszörösen is! Nehogy aztat merd mondani nekem, hogy veszélyes, meg eszetlen vagyok, mert hallottam ám a kocsmában, milyen vótál az én koromban, mintha a szél vitt vóna, aztat mondták, egyszer itt, egyszer ott! Hát megeszem a Vakarcs reggeli moslékját, ha nem megyek!
Összeráncolt szemöldökkel dűltem hátra a széken, és tűnődve tömtem a számba egy adag kenyeret. Tudtam én, hogy Bo papának nem fog tetszeni az ötlet, de készen álltam egy törpösen hangos veszekedésre, ha kellett, a végén úgyis egyértelműen elmentem volna. A papó megjegyzéseit igyekeztem figyelmen kívül hagyni, rég nem féltem én már attól, hogy mérges lesz rám.
– Dunwin akar szerződtetni egy-két megbízható zsoldost, hogy segítsen vigyázni a portékára – szólaltam meg fennhangon, mély sóhajba fújva ki minden lelombozó érzést, ami a Papó szavai nyomán makacsolta meg magát bennem. Zsivány vigyorral néztem Gwynre. – Nem lenne kedved hozzá? Egy törpnél mégsincs jobb harcos! Ha szeretnéd, felárat is fizetek azér', hogy csengő hangod bársonyosságát hallgathassam! |
Elisabetha mint minden egyes alkalommal, amikor vendég gyütt a házhoz, sürgött-forgott, szedett-vetett, ahelyett, hogy azzal foglalkozott volna, ami a legfontosabb; velem. Úgy ugrálta körbe Gwynt, mintha egyenest a királynét látnánk vendégül, és legalább olyan gondosan pakolta elé a finomabbná’ finomabb falatokat. Minden tál úgy került az asztalra, hogy ahhoz a vehemens kis fruskához essék közelebb, és az asszony menten olyan gyilkos pillantást küldött felém, amikor elsőként én mertem ki a tál tartalmábul, hogy asszitem, menten találkozom az összes meghótt rokon-törppel. Az asszony azzal azonban nem számolt, hogy engemet keményebb fából faragtak anná’, hogy ettűl megijedjek.
Alighogy az a nyáladzó dög eltűnt az ajtóban, felharsant az öblös kiáltás, amitől azon nyomban viszketni kezdett a tenyerem pedig még azt se tudtam, hogy a kölök aznap éppen mivel fog felbosszantani, de abba’, hogy felfog, éppen olyan biztos voltam, mint az előttem gőzölgő vacsorában.
- Má’ megint Dolirral piáltál a csehóban, igaz-e? – ráncoltam a szemöldököm rögvest, kezem pedig szinte megszokásból emeltem atyai pofozkodásra, pedig a Gwyn felé intézett szavait még végig sem hallgattam.
- Ha megütöd a györeket, a fejedre húzom a kondért, Boulos! – kelt védelmére azonnal a mamó, majd szelíd mosollyal, szinte már gügyörészve fordult léhűtő onokánk irányába. – Hosszú vót a nap! Elfáradtál, igaz-e fiacskám? Üljé’ le, máris szedem a vacsorát – locsogott össze-vissza Betta, majd azonnal neki is látott, hogy ezúttal a frissen hazaért porontyot sertepertélje körbe. Megforgattam a szemeimet.
- Elkényezteted! Mi lesz így belűle? – zsémbeltem szokásomhoz híven, de hamar rájöttem, hogy nekem mára nem osztottak lapot. Hogy a tüzelő sánta macska rúgja meg! A ház ura má’ pedig én vagyok!
- Több esze van ennek a lyánynak anná’ – vetettem ellen azon felvetésnek, hogy a törpelány éppen az én hóhányó unokámat szemelte ki magának; persze, nem lett vóna éppen rossz bót, mert Gwyn mégiscsak magunkfajta vót, nem kellett vóna azon aggódni, hogy a dédunokák lefejelik majdan a tetőgerendát.
Egy rövid időre aztán belefeledkeztem a tokányba, amíg a két fiatal kitárgyalta ékszerüzlet részleteit, mert ebbe aztán akkor se szótam vóna bele, ha trollok kugliztak vóna a fejemmel. No, nem azért, mert elítéltem eztet a szakmát, de nem ám, pusztán sértettséget éreztem Pocak választása miatt; Ahelyett, hogy fegyverekkel foglalatoskodna, mint az öregei, elment ékszereket fényesíteni! Szégyen! Anná’ azonban még is jobb vót, mintha sörfőzőnek állt vóna, nem bírnám a mindennapos részegségit! ezen gondolatok pergő forgatagából szakajtott ki Gwyn kérdése. Egészen úgy meredtem rája, mintha nem lennék biztos elméje tisztaságában. Még hogy Pocak a tengerné'? Az teljességgel ki van csukva!
- Soha! – nyílt szét ajkam dörgő szóval, s hogy hitelt adjak kijelentésemnek, istenesen rácsaptam az asztalra. – Nincsen ottan keresnivalója! – mondtam. Dörmögő hangom szelétől még a tányérok is megcsörrentek. |
Kedves mosolyt küldtem egy biccentéssel karöltve Betta nagyi felé, hogy megértettem a dógot’. A törpmama egy ennivaló teremtés volt, persze, hogy mindent megtettem, ne szenvedjen semmiben hiányt.
Legbelül hálát adtam a magasságosoknak, hogy ilyen jó törpök között élhetek, amikor a mami az asztalra helyezte a vacsorát. Utoljára az expedíció előestéjén láttam ilyen finoman gőzölgő étket, hiányzott már, hogy egy jóízűt zabáljak. Nem voltam rest, miután a ház ura kiszedte a saját részét, én is nekiláttam, hogy merjek magamnak a csodálatos tokányból.
Mintha csak az istenek fülelték volna ki a vén Bo szavait, rögvest zörgés hallatszott a bejárat irányából. Amikor Vakarcs hajlott korát megszégyenítő sebességgel spurizott a látogató felé, biztos lettem benne, hogy az öregnek igaza volt.
Ó, Dagda göcsörtös szakállára! Csak emlegetni kellett azt a hóhányót, hát máris ott pöffeszkedett az ajtóban. Elég sűrűn láttam a Pocakot ahhoz, hogy sikerüljön leszűrnöm, mekkora léhűtő volt a fickó. Akárhányszor a Kalapácsba tévedtem – és elég sokszor megtörtént-, mindig azzal a másik szerencsétlen társaságában találtam heherészni mind törp és ember lányok hálójában. Mi is volt a neve? Ja, megvan. Dolir. Tőlem aztán mindketten megpukkadhattak volna, ha nem szakajtotta volna meg öregeinek a szívét a külyök komiszsága.
- A jó kosztnak én se tudok ellenállni – feleltem vidáman, majd felnevettem a szemtelenségén. – Ne túráztasd az öreget, mert már engem is majdnem kiütött a csizmámbó’ – nevettem egyet, majd kisvártatva újból megszólaltam.
- Oszt’ hogy megy az ékszerüzlet öcskös? – villantottam széles mosolyt Bo idióta sarja felé. – Hogyhogy nem evett még meg a fene?
Öröm é’ bódottá’ – grimaszoltam Pocak udvarlásra tett próbálkozására. Gwynn néninek roppant nem tetszett ez a módi. Nem egy csatába vótam’, az okos az lett volna, ha felállok, képentürlöm, oszt’ lelépek. Aztá’ az jutott eszembe, hogy mivan ha mégis maradok. Csak a szórakozás, na meg a kaja kedvéér’.
- Ó, ha ehhez a tokányhoz kéne’ hasonlítanom téged, minden nap megzabálnálak – kacsintottam pajkosan az kölök felé. Majd egy nagy kanállal betoltam az előttem gőzölgő finomságból kenyérlesőmbe.
- Ez a tokány valami isteni Betta mamó – dicsértem a néni főztjét, nagy hümmögések közepette. Való igaz, hogy Taranis dűlőin nem volt még egy hozzá fogható szakács.
- Jut eszembe apó! Podric nem szeretne lejönni a tornára? – néztem érdeklődve Pocak felé, mind a fiúhoz, mind nagyapjához intézve a kérdést. – Biztos nagyon élvezné a nemes hőgyek társaságát – vigyorodtam el, majd elégedetten hátradőltem, hadd’ emésszek egy pindurit. Fér még oda egy kis étek! |
Az ébredésem nem volt kellemes. Mondhatni, egészen fájdalmas volt, ahogy a kőfalról leforduló testem találkozott a kemény földdel, törpös méretű porfelhőt kavarva körülöttem. Abban a pillanatban felpattantam, ahogy leestem, és a gúnyámat porolgatva, vígan vigyorogva, mint a részeg macska, tettem úgy, mintha semmi sem történt volna. Hát, mit ne mondjak, gyütt az én kobakomba ennél jócskán zökkenőmentesebb ébredés, de a sárkány járjon keringőt a trollal, hát csak megérte ezt a szunyálást egy kis zuhanás.
Minek után kellemesen kinyújtóztattam tagjaim, és jó hangosan ráköszöntem az ékszerkészítő-műhely aprócska oldaludvarát körülvevő (és egyébként alvásra ideális) kőfal másik oldalán lépegető lánykára (egyem a zuzáját, takaros egy rózsabimbó volt), felnéztem az égre. A fénylő égi korong helyzete a horizont fölött gyorsabban kijózanított álom-mámorombó', mint a Papó egy-egy atyai tockosa.
– Hinnye! – kaptam a fejemhez, és gyorsan visszafutottam a műhelybe, hogy magamra kapjam a lebernyegem. Már néhány órája otthul kellett vóna lennem, megígértem Bo papónak, hogy besegítek egy kicsit még estebéd előtt, ha hamar végzek; Dunwin, a műhely tulajdonosa, ma korán elment, mert az unokája, vagy a hatodik, ma készült találkozni a világgal. Terveztem hazamenni, hát a medve igyék rám sört, ha nem, de úgy voltam vele, amit nem tudnak, az nem fáj, sem nekik, de főleg nem nekem, hát hunyok egy röpke órácskát, tudniillik tegnap sokáig nem vetődtem ágyba, mert Dolirnak épp szerelmi bánata vót, megint, harmadjára a héten, hát milyen cimbora volnék, ha nem iszogatok meg egy-két korsócskával?
Az órácskából viszont, fene tudja, több lett, és én korgó bendővel, a kobakom szépségét féltve rohantam keresztül Ansar utcáin. Lelkem legyen rajta, há' még azzal a szép Bahildával sem álltam meg enyelegni, pedig szégyentelenül állítom, szívesen látta azt a szőrös fejemet! Már az ajtó előtt nem sokkal éreztem a Mamó tokányának illatát, mire a hasamban bányarémeket megszégyenítő dúlás-fúlás támadt. Sápadni volt kedvem, amikor rájöttem, milyen rég nem is ettem. Három törpöset dörömböltem az ajtón, majd beengedtem magamat.
– Meggyüttem! – kurjantottam mélyen, öblösen, majd rögtön a földre vetettem magam, hogy az engem üdvözlő Vakarcsot kezdhessem el pofozgatni, amolyan barátságosan. Amikor még ártatlan, pöttöm poronty voltam (de minden bizonnyal ártatlanabb és pöttömebb, mint most), sokat viaskodtam Vakarccsal, sokszor a műhely padlóján, mint két rakoncátlan bolhazsák... Jómagam komáltam az effélét. A Papó, hát, ő annyira nem, főleg, mikor átesett rajtunk. – Ki a rusnya dög? Ki a rusnya dög? Hát te, te kasu ogre! – pöntyögtem az ebnek, aki vadul csaholva örült neki. Néhány utolsó oldal-lapogatást követően felegyenesedtem, és beljebb léptem az ajtónál, ahol addig megálltam.
– Szánj meg a bocsánatoddal, Mamó, nem akartam én késni, csak hát vót' az ez meg az az – trappoltam be az asztalhoz, a lehető legmegnyerőbb mosolyommal. A Bo papó oldalánál trónoló törplányt meglátva vígan felnevettem, és megálltam, oldalamnak támasztott praclival. – A kiskésit, Gwyn, te mán' megin' itt felejtetted magad? Hát a fejem üsd ki a füleim közül péklapáttal, ha nem vagy tetszetősebb látvány, mint az öreg SzőrTörp itt - jujj! – ugrottam arrébb, ösztönösen, kartávolságon kívülre a helyem felé, akkor is, ha a Papó épp nem akarta volna púppal gazdagítani a kobakom. Csalódtam volna benne, ha nem így van. Elégedetten ültem le a székemre, és amint tudtam, hatalmas kanállal szedtem a gőzölgő ételből. – Na, de azért gyanús, milyen sokat látom errefelé azt a két szép kökény szemedet! Hát mongyad meg, de úgy őszintén: belém estél, mint vak a gödörbe, he? – kérdeztem bozontos szemöldököm vonogatva. |
Nem lett volna rossz befektetés, ha a lyány jó híremet kelti a tengerné’. A taranisi népek régóta tudják, hogy nálam kapni a legjobb fegyvereket, no, meg aztán az erőd is szolgált elegendő feladattal ahhoz, hogy a betevő falatra meglegyék az, aminek meg kell lennie; Az viszont még jobb lett volna, ha messzebbről is gyünnek ide a vásárlók, és itten koptatják el erszényük tartalmát. Csak aztán ez a fruska el ne rontsa, gondoltam magamban nagy beleéléssel, majd legyintettem a reklám fontosságára.
Jómagam nyugodt szívvel kikísértem volna az ébenhajú teremtést az ajtón kívülre mondván, a sok volt mára a jóból, de úgy tűnt, hogy az én kicsiny feleségem másképpen vélekedett a dologró’. Igazából nem is bántam annyira, hogy Gwynnan végül elfogadta az invitálást, mert fiatalok közelében még a törp is megtáltosodik. Együtt léptünk át az alacsony ajtón, amely a ház lakórészébe vezetett.
A gyomrom azonnal mordult egy nagyot, amikor megéreztem Elisabetha főztjének illatát; A nagy munkában arról is megfeledkeztem, hogy voltaképpen éhes vagyok, és csak egyetlen pogácsát ettem azóta, hogy reggel levonultam a műhelybe munkálkodni, és még azt is az asszony tömte a szájamba.
- Jut elég, gerlicém! Ebbő’ is küldhetek a papuskádnak! – kacagott fel az asszony öblös elégedettséggel, miután az egyik üres teríték felé terelte a lányt; én magam az asztalfőn foglaltam helyet, és villámgyors mozdulatokkal kötöttem nyakamba a szalvétámot, hogy le ne egyem a szakállamat.
- Jön az a kölök rögvest, mihelyt megneszeli a vacsorát! – mondtam elkomoruló tekintettel, ahogy ismét szobakerült az én léhűtő kisonokám; Mentségére legyen mondva, most az egyszer a munka miatt maradt távol a családi fészektől, de akkor sem tetszett, hogy ellenkezett az akaratommal.
Elisabetha az asztal közepére tette a kondért, amelyben a hús még forrón rotyogott. Nem vártam a jóváhagyó szóra, azonnal mertem belőle az öblös kanállal a tányéromra, és mohón nyúltam a friss kenyér után, amely szintén az asszony kemencéjéből került ki valamikor a délután, két adag pogácsa között.
Időközben Vakarcs is felvonszolta magát a műhely lépcsőjén, így most nyáladzva terült el az asztal alatt.
- Óh, aztat nagyon megköszönném kedveském. Holnap átszalasztom hozzátok Podricot a listával – cirógatta meg az asszony a lány fejét, amikor az felajánlotta, hogy segít neki a bevásárlást elintézni. Mintha csak ez lett volna a végszó; A ház bejárata felöl zörgés támadt, Vakarcs pedig korát meghazudtolva, viháncoló ugatással robogott el az érkező elé, még az asztal lábát is lefejelve a gyors mozdulatsorban.
- Megjött a györek – summáztam, sötét bogárszemeimmel az ajtót fürkészvén, ahol hamarosan meg kellett jelennie annak az ebugattának. |
- Meg én – bizonygattam az alakuló elhatározásomat, majd ahogy meghallottam Bo szavait, bőszen bólintottam. – Elköll a reklám a helynek amúgy is – néztem szét a poros kócerájban, miközben csípőre tettem a kezem, majd folytattam. – Azok a síkvidéki nyámnyilák biza’ nem tudják milyen az igazán jó’ megmunkált fegyverzet!
Jót somolyogtam a válaszán, ami szerint egy garast se fogok keresni a tornán. Ha így is volt, a jövőt előre még nem látta senki, így hát bármi kikerekedhetett a dologból. Meglehet az is, hogy csak balhét találok a Tritón partján. No aztán meg! Már bizsergett a tenyerem egy jó kis csetepaté után, pláne, hogy az előző milyen csúfondárosan sikeredett.
- Na, majd meglátjuk még azt öreg – fogadkoztam, miközben kifelé tartottam.
Alig értem az ajtóhoz, Elisabetha mami újfent visszasietett a műhelybe. Már éppen búcsúzkodni készültem, amikor elért hozzám a mondanivalója, aminek hatására pillanatok alatt fülig ért a szám.
- Nekem megfelel. Csak az öreg Brantnek ne jusson fülébe’ mer’ még a végén sírva fakad szegény pára – kacarásztam, miközben ritmusos léptekkel indultam meg az átellenben lévő, immáron a lakórészbe vezető ajtó felé. Biztos voltam benne, hogy apám bizony nem vár kész étekkel, ha hazaérek, sőt azt is kinéztem a vén rókából, hogy számított arra, hogy Dragomirék vacsorára invitálnak.
A házuk nem sokat változott, amióta utoljára itt jártam, a falakat törp jelleggel megmunkált falidíszek fedték, és az ebédlő kandallójában hívogatóan duruzsolt a tűz. Az orrjárataimat teljesen betöltötte Betta néni főztjének kellemesen telt illata, szinte összefutott a nyál a számban. Mihelyst beértem, a további noszogatást kerülve, rögtön helyet is foglaltam az egyik félreeső helyen.
- Lassan már Pod is hazatolhatná a képét, igaze? – kérdeztem, úgy mellékesen miközben láblógatva vártam a mennyei mannát.
- Hogy tetszik állni készletek szintjén Betta nagyi? – érdeklődtem egy kis idő után. – A holnapi vagy holnaputáni napon friss vegyesszállítmány érkezik az öregemhez. Ha köll valami csak tessék szólni, el is hozom – tanácsoltam készségesen a néninek. Valahogy meg kellett hálálni a meghívásukat, vagy ne legyen a nevem Gwynn Brant.
- Valahogy amikor még poronty voltam, sokkal nagyobbnak látszott ez a kunyhó – adtam a körülöttem lévők tudtára a gondolataimat, miközben a plafont kémleltem, mintha valami érdekeset találtam volna rajta. Nem mai törplány voltam már én, bár korántsem olyan agg, mint a vén Dragomir és felesége. |
Morranva megrántottam a vállamat, amikor Gwynnan a maga éles nyelvével fejtette ki korommal kapcsolatos véleményét; Nem tagadhattam, valóban nem voltam már mai csikó, és már nagyon sok minden tudhattam magam mögött. Az élet rendje, hogy a törp egyszer megöregszik, majd megtér a Teremtőkhöz. Utóbbival ugyan nem siettem, szerettem volna még elkaristolni úgy húsz esztendeig, de senki sem tudhatja, hogy mikor bányásszák ki az utolsó drágakövet az élete bányájából. Nem féltem.
- De a kezem még mindig erős, a szívem pedig bátor – fűztem kijelentéséhez végül, mielőtt az asszony megzavart. Volt valami felháborító abban, ahogy az én Elisabethám és ez a fruska koalícióra léptek velem szemben. Nem is tudom, hogy mikor kezdődött el kettejük különc szövetsége, de mire észbe kaptam már megkötötték, azonban sosem próbálkoztam azzal, hogy megértsem mibenlétét. Nők, sóhajtottam.
- Majd kitakarítok, ha lesz rá időm! – szóltam a feleségem után, aki morgolódott egy sort a pókhálók miatt. – Egyébkén’ is! Pocak is igazán segíthetne ennyiben az öregének! – fújtattam, mint ahogy a kohóm szokott, ha véletlenül túlságosan sikerült megraknom. Itt kéne már lennie annak a kölyöknek, aggodalmaskodtam, bár egyik jelenlevőnek sem vallottam volna be, hogy hiányolom azt a semmirekellőt.
Megforgattam a szemeimet, amikor Gwynnan újabb tiszteletlenségnek adott hangot, de be kellett látnom, hogy igaza van; Nem tudok már olyan gyorsan futni, hogy utol is érjem. Tisztességgel megöregedtem.
- Azt a pofátlan fajtádot… - csóváltam meg a fejemet, de arcomon széles vigyor terült el, jeléül neheztelésem hiányának. Húsos ujjaim ismét megtalálták a papus pajzsának rúnával díszített szegélyét, így míg a lányt hallgattam, szeretettel megcirógattam a finom metszeteket. A papus értette a dógát, állapítottam meg, majd fekete bogárszemeim érdeklődve siklottak vissza a fruskára.
- Szóval meggondolod? – kérdeztem hetykén kidüllesztett mellkassal. Büszkén fogadtam, hogy megint nem beszéltem bolondságokat, amikor felajánlottam neki, hogy csatlakozzék a tengeri mulatsághoz. – Aztán mondjad bátran az ottani huszároknak, hogy gyüjjenek hozzám bizodalommal! Az öreg Boulos a legjobb kovács a rengeteg ezen oldalán – csaptam le azonnal a lehetőségre, hogy ismét öregbíthetem a híremet, de az sem hagyott teljesen hidegen, hogy hazatérte után a lány meghív majd a kocsmába. – Hiszem, ha látom Gwynnan! Nem merek én abban reménykenni… A végén megint tőlem kérsz majd kölcsön fröccsre – legyintettem felemlegetve a legutóbbi esetet a tavernában.
- Eriggy az útbó’. Vakarcs – dörrentem rá a kutyára, de a vendégem már addigra arrébb rúgta az a lusta dögöt. A lány az ajtó felé indult, így magam is a nyomába szegődtem, hogy kikísérhessem. Ekkor ismét kinyílt a házat és a műhelyt összekötő ajtó, amelyen az asszony dugta be az a bájos képét.
- Gwyn, gerlicém! – szólította meg a törpelányt, így én is felé fordultam várakozóan, hogy vajon mit akar. – Nem maradol vacsorára? Tokányt sütöttem, aztat szereted… Vagy nem? – kérdezte vidám mosollyal, mire én is bólogatni kezdtem. Betta mindig is túlzásba vitte a főzőcskézést, legalább nem romlik ránk az étel. Hiába volt a lyány olyan apró, mint a bors, enni és inni azt nagyon tudott. Csak tudnám, hogy fér bele annyi? elmélkedtem, miközben megragadtam az ébenhajú teremtés könyökit.
- Ne ellenkezz, mert az asszony engem tesz majd felelőssé, ha nem jössz! – morogtam a másik ajtó felé terelve. – Kitudja, talán Pocakot is hazahozza végre az a komisz hasa – fűztem hozzá. |
Sohasem mondtam, hogy szent vagyok, de azé’ álljon meg a menet! Egy kis rosszaság belefér! Ha meg kellene számolnom, hogy szegény jó atyámnak hány hajszála őszült bele a virgoncságomba, akkor egész este ott ülhetnék mellette.
- Hú, de bazira öreg vagy – gurultak le a szavak a nyelvemről, akaratlanul, ám ennek ellenére csodálat bújkált a hangomban. Ahogy Bo a visszaemlékezéseit ecsetelte, csak arra tudtam gondolni, hogy a vén hóhányó már biztos egy jó ideje kalapálja a fémet. Igaz is, ha bárkit megkérdezne az ember Ansarban, mind azt mondaná, hogy már a kezdetek kezdetétől ismeri Bo-t, valamint, hogy a műhely is alapítás óta itt állt. Mondhatni, a várossal jött a vén bolond is. Valami szomorkás nosztalgia csendült a hangjában, aminek hatására egy együttérző mosolyt küldtem felé.
- Be se áll a szája - szálltam be én is az incselkedésbe, amikor Betta nagyi is megérkezett a színre. A megszólalásán nagyot nevettem. Régen láttam már a kisöregeket, nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányoztak is, így ez az alkalom nagyon is jól esett törp szívemnek. Nem voltak a vér szerinti családom, sőt még a nevelő se, de valahogy mégis a nagyszüleimnek tartottam őket valamilyen úton-módon. Sokat tanultam tőlük.
Ahogy Bo az asztalra csapott, Vakarcs az ajtó előtt egy pillanatra felkapta a nyálban tocsogó fejét, majd miután megbizonyosodott, hogy nem dől össze a kunyhó, visszatért a szokásos dögléséhez. Nem tudtam felfogni az istenekre se, hogy erre a zajra miért ébredt fel a kutya, holott az előbb jóval hangosabban tárgyaltuk meg a mondanivalónkat és úgy aludt, mint akit fejbevágtak. Részleges süket, mint a gazdája - summáztam, miközben Betta néni már kifelé készülődött, de nem hagyta megjegyzés nélkül a műhely állapotát.
A fülön csavarintással kapcsolatban, huncutul felé kacsintottam, hisz’ én a pult másik végén álltam, megengedhettem magamnak egy kis szemtelenséget.
- Egyáltalán nem, apó – válaszoltam kerek perec, még mindig csínytevő mosollyal az arcomon. – Úgyse tunnál’ lefutni.
Nem akartam tovább feszegetni a határt a vénembernél, mert a végén még úgy bepöccen, hogy hozzámvágja Vakarcsot, és ha a dög életkorát nézzük, hát az menten megmurdelna. Így hát érthető, hogy nem akartam a kutya életét kockáztatni, csak azért mert éppen pimaszkodni volt kedvem.
- Hogy a viharba ne - bólintottam rá az ajánlatra. - Semmi dógom' nincs, kivéve, ha papus csinál - mondtam derűsen. Való igaz, hogy az öreg Brantnek szokása volt jó sok munkát a nyakamba akasztani, csak hogy ne járjon az eszem valami újabb őrült vállalkozáson.
- Aztán... Azon a tengermenti munkán meg még elgondókodom' - kötöttem az orrára az álláspontomat. – Ha olyan jóféle’ vállalkozás, mint mondod, akko’ megér egy misét. Meg legalább a papusnak is lesz mi miatt idegelnie magát – mondtam, miközben hátraléptem, hogy újra magamhoz vegyem a már üresen tátongó zsákomat. – Aztán, ha visszatérek, majd meghívlak a tengernyi aranyamból egy pár körre a Kalapácsban, osztan’ mesélek, hogy mi vót.
Ezzel be is fejeztem a mondanivalómat és ajtó felé indultam, majd amikor odaértem könnyed mozdulatokkal arrább taszigáltam Vakarcsot. Ez látszólag nem hatotta meg az ebet, mert mit sem érzékelve a rugdosásból, ugyanúgy aludta tovább édes álmát, mint eddig. |
Pontosan emlékeztem arra az esetre, amelyre ez a ravasz kis jószág utalgatott. A kislánynak már akkor is csak a komiszságon járt az esze, és lenyúlta az egyik legízesebb párlatomat, amitől istenesen lerészegedett; Nem győztem magyarázkodni a szüleinek, hogy nem én erőltettem le az itókát purdéjuk torkán, magától nyúlt az üveg után, pontosan úgy, ahogy magától hányta ki is az egészet. Szegény Elisabetha gyakran emlegeti fel a szőnyeget, amit ez az átokverte tönkretett a nagy megtisztulásban; Természetesen, mint mindenki, az asszony is az én fejem mögé képzelte oda a vajat.
- Aztat sose felejtem el neked! – sóhajtottam, megrázván bozontos, vörös fejemet. Az évek alatt az üggyel kapcsolatos haragom elpárolgott, és már csak nevetek a dolgon, ha eszembe jut, de akkor ez nagyon szíven ütött; Voltaképpen nem is a piát bántam, pedig az sem volt éppen egy olcsó, pancsolt lötty. Jobban tartottam attól, hogy baja lesz a büdös kölkének. – Meg az öreged se… - tettem hozzá mellékesen a nyilvánvalót, amit már úgy is tudott magától. Okos lány volt, csak ritkán használta az eszét.
Nem tudhattam, hogy mennyire értékeli át magában az álláslehetőséget, amit kínáltam számára. Ha nem lettem volna öreg, és nem féltem volna attól, hogy elzsibbad a fenekem a pónin, amíg leügetek a tengerhez, magam is útra keltem volna; Rengeteget kaszálhattam volna a portékáim eladásából.
- Van már annak vagy húsz éve is… - legyintettem, amikor a lány arról érdeklődött, hogy voltam-e már valaha lovagi tornán. – Az ilyen puccos népek sokra értékelik a jó szerszámot, osztan szerencsét próbáltam odalent… - intettem az ajtón túli világ irányába, hiszen a hegyekhez képest minden lent volt. – Akkoriban még Thelion király tejfelesszájú hercegecske volt, és még Celawan herceg is az anyja csecsin lógott… - sóhajtottam nosztalgikusan, kissé elnagyítva a részleteket. Tekintetem megállapodott a falon táncoló árnyékokon, mintha csak magam előtt látnám az egész díszes forgatagot. – Egyszer mindenképpen nézd meg, hogy verik ki egymás fogát ezek az úri népek – szusszantottam, kissé elszomorodván azon, hogy nekem már nem lesz hasonlóan szórakoztató élményem.
Ebbe az elrévedt gondolkodásba libbent be az én imádott asszonyom, hogy friss pogácsával örvendeztesse meg a vendégünket; Jómagam is nyúltam egy ízes falat után, amiért jutalmul azonnal a kezemre csapott. Átkoztam a percet, amikor megfogant fejemben azon gondolat, hogy valaha is megnősülök.
- Má’ megint pöröl veled? – kérdezte az én Elisabethám rögvest, amikor a lyány haragomat ecsetelte. – Lépj rá a bütykös lábujjára, akko’ majd elhallgat ez a vén károgó – mondta az asszony nevetve, huncut pillantást intézve felém, amiről rádöbbentem, miért szerettem belé ötven esztendeje.
- Adok én neked bütykös lábujjat, Betta! – csaptam az asztalra azon indulatban, hogy már tulajdon asszonyom is ellenem beszél. – Osztan még azt mered mondani, hogy tőlem tanul rosszat a gyerek? – zsémbeltem.
Feleségem még kicsit sündörgött a műhelyben, újfent megállapítva, hogy ráférne egy takarítás; Erre csak megforgattam a szemem, és megvártam, amíg őnagysága olyan gyorsan kilibben, ahogyan jött.
- Nem félsz te attól, hogy fültövön csavarintalak? – vontam fel a szemöldököm az asszony távozása után, a lány élces szavait hallgatva. – Mostanában nagyon elszenvtelenedtél – csóváltam meg a fejem rosszallóan. – Holnap is átgyüssz-e? – kérdeztem tőle, mielőtt elkezdtem volna szedelőzködni a záráshoz. Neki ugyan nem vallottam be, de igencsak élveztem a társaságát. Hiányoltam, amikor hosszú ideig felém se nézett. |
A nagy Boulos egyik gyengepontja a hatalmas büszkesége volt. Tulajdonképpen ez a jelző nagyrészt igaz volt minden fajtársunkra, de a népünk eme csodálatos díszpéldánya igazán magasan hordta az orrát. A törp önérzetes nép, még ha meg is fogyatkozott az elmúlt évek során. Nem találkoztam olyan történettel, vagy legendával, ahol a fajtánk ne lett volna a végletekig büszke arra, amit éppen letett az asztalra.
Ahogy a szavak elhagyták az ajkaim, rögtön meg is bántam a szájaskodásomat. Nem vontam volna őket vissza, bár tudtam, hogy a vén csontnál ezzel érzékeny helyre tapintok. Meg is lett a hatása.
Meggyőződve róla, hogy a hirtelen beszólásom nem okozott az öreg törpnél maradandó károsodást, már széles vigyorral ráztam meg a fejem, hogy bizony elég volt mára a jóbó’.
- Megint le akarsz itatni e öreg? – kérdeztem nevetgélve, homályosan visszaemlékezve arra az esetre, amikor még pöttöm koromban egy flaskányi itókáját nyakaltam be, persze Bo bá’ tudta nélkül. Miután kiderült a turpisság, akkora ribilliót csapott, hogy ihaj. Egy hétig kellett hallgatnom a nevelőszüleim szidását, hogy bizony egyszer a kíváncsiságom lesz a halálom. - Bár lehet, hogy az az én hibámbó’ volt! – vigyorogtam minden hájjal megkenten.
Így már más! – konstatáltam magamban, amikor Boulos volt szíves kifejteni az ajánlatát egy kicsit törpérthetőbb formában. Amikor elért kicsike agyamig az információ, fokozatosan ült ki az arcomra a ráeszmélés ábrázata, ami aztán dölyfös vigyorrá alakult. A veszély és a kockázat nem taszított; talán ha szerencsém lesz még egy kisebb vagyon is akad majd a melóban. Ha rondán néznek majd rám, legfeljebb laposra taposom a lábukat. Vagy beverem a tökeiket. Ilyen egyszerű!
Szavaira, miszerint Deatrysék nem igazán kínálnak munkát mostanság már nem igazán figyeltem, hisz’ ha igazat beszélt a papi, akkor a Teremtésnapi torna bőven nagyobb jutalommal kecsegtetett.
- Voltál már te ilyen tornákon? Vagy csak ezt is csak olvastad valahol? – érdeklődtem némi éllel a hangomban. Ha mégis arra adnám a fejem, hogy délnek indulok, nem ártott némi információt összekaparni.
Nem volt időm még több kérdésre, mert a bejárattal átellenben megjelent a Dragomir-ház egyetlen női lakója, Elisabetha mama. Valahogy rajta jobban meglátszott az idő vasfoga, mint édes férjurán, de még így is a legtakarosabb törpasszony volt, akit valaha láttam. Főleg, azért mert rajta kívül mást még nem is láttam. Hogy üsse meg a troll!
- Betta’ néni! Jó, hogy jön! Nyírbálja már meg a vén sárkánykergető szakállát, mert már megint ideges! – kiáltottam oda a maminak, miközben széles vigyor ült az arcomra. Amikor pedig elém tette a tálca pogácsát, a jókedvem csak fokozódott.
- Köszönjük szépen! A papus biztos komálni fogja – fejeztem ki hálámat a kis törpnéninek. Látszólagosan nem tetszett Bonak, hogy asszonya lassan befejezettnek nyilvánította a munkaidejét, és ezért egy kicsit én is bűntudatot éreztem, mint tettestárs. Nem akartam az öreg törp idejét rabolni, aztán meg mégis az lett beűle.
- Hallja papa, lassan fellövik a pizsamát - ércelődtem, miközben Elisabetha elhagyta a helységet. |
Megráztam a fejem a gyerek eltökéltségére; Nem hiába mondják olyan gyakran, hogy fiatalság bolondság. Legyintettem egyet, majd a itókám után nyúltam, hogy újabb korty gatyaszaggatót gurítsak le a torkomon, hogy megnyugtassa az idegeimet. Gwynnan hamar ki tudott hozni a béketűrésemből. Nem is értettem, hogy mit aggodalmaskodom én utána, ha vén Brant nem igazán teszi.
- Sejtettem, hogy nem a munkábó’ szeretné’ dögivel – mondtam ismételten beletúrva bozontos, veres szakállamba, miközben érdeklődve hallgattam a vehemens kis fruskát arról, hogy mi vóna álmai netovábbja. Megforgattam a szemeimet, de csak egy morranó hang jött ki a torkomból a felsorolás után. Meg is gazdagodjék, de ne is kellessen igazán dolgozni? Ennek elment az esze, gondoltam együttérzően.
- Adok egy tockost, ha így folytatod! – szűkítettem össze a szemeimet mérgelődve, amikor a lányka némileg szenvtelenebb stílust ütött meg annál, mint amit még elviselnék. Sejtettem én, hogy letűnt fiatalkorom meséinek felét se hiszi el, de akkor sem illett, hogy ilyen pimaszul a szemembe vágja. – Igenis harcoltam velük! – csaptam az asztalra szabad kezem öklével, mire a pajzs csörömpölve ugrott egyet. – Ha nem hiszed, kérdezd meg az öreg Barnabust a kocsmában!! Szerinted mi harapta le a fél lábát? Há’ nem a drága jó anyád vót, azt nekem elhiheted – vertem még egyet az asztalra úgy, hogy még a kovácsműhely plafonja is remegni látszott. Csak percek választottak el attól, hogy megjelenjen az én Elisabethám, hogy nem-e tolvajhorda tört rá az Ő hőn szeretett Bouloszára. A tajték kidagasztotta az eret a halántékomon, így muszáj voltam újabb korty szíverősítőhöz folyamodni, a nyugodalom érdekében. Mielőtt azonban meghúztam volna a flaskát, Gwynnan felé nyújtottam. Úgy is ivott vóna, ha kínálom, ha nem. Öblös kacaja sem feledtette velem a sértődöttségemet, de azé’ elmosolyodtam.
- Na idefigyelj, Te kis okos! – hajoltam közelebb az ébenhajú teremtéshez, hogy egyenesen a szemébe nézhessek mondandóm közepette. – Szerinted csak ezek a nemes urak lesznek ottan a tornán? Há’ nem, mindenféle jött-ment alak megfordul ilyenkor a tengernél, miden féle jövedelmező állást kínálva, de… – figyelmeztetően megemeltem az ujjamat, jelezvén, hogy a lényeg csak most, a de után érkezik. - … ezek nem feltétlenül legálisak. Jól jövedelmeznek, de komoly bajod is lehet belőle.
Nem kívántam ehhez több magyarázatot fűzni, inkább változtattam a testhelyzetemen, és nekidőltem a széktámlának, hogy lábammal nyugtalanul kalimpáljak egy sort, míg a lány mérlegeli szavaimat.
- Sem Lady Clarise, se az öccsei nem jártak felém mostanság – rántottam meg a vállam érdektelenül az elhangzott kérdésére. – Tudod jó’, hogy Ők se ülnek nyugton a babérjaikon. Kitudja merre kóricálnak éppen – vonogattam továbbra is a vállaimat, de éppen időben tettünk pontot a beszélgetésre.
Ekkor jelent meg a házunkat, és a műhely összekötő ajtóban az én drága, ráncos, de szép feleségem. Vidáman csicseregve üdvözölte Gwynnant, akit fogadott unokájaként szeretett, és nem átallott rögtön egy tálca süteményt helyezni elébe, mintha a kis fruska megérdemelné. Rosszallóan felmorrantam.
- Hamarosan vacsora! – nézett rám szigorúan, jelezvén, hogy addig nem nassolhatok, míg meg nem eszem a főztjét. Azt a keserves hétszentségit neki, káromkodtam gondolatban, miközben Elisabetha Gwynnanhoz fordult. – Egyé’, kis gerlicém! Olyan soványka vagy! Csomagoltam édesapádéknak is! |
Most már teljesen beletörődve, elégedettséggel summáztam, hogy bizony lesz egy gyönyörű, új pajzsom. Nem is akármilyen! Egyenesen a mélyutakról, nem kisebb kovácsmestertől, mint a méltán híres Dragomir. Óvó tekintettel mértem fel a leendő védeszközömet, amíg Bo feldolgozta azt, amit az előbb elhadartam neki.
- Olyanféle’ amiért aranytallérban fizetnek – foglaltam össze felszínes határozottsággal. – Meg nem ártana, ha jó’ sok lenne! Arany, úgyértem. Meg ne is legyen unalmas, se pedig túl nehéz. Mer’ én bizony nem fogok dógozni mint a güzü, ha nincsen foganattya – vázoltam fel csekély elvárásaimat Bonak. Igazából nem voltam válogatós munka terén, ha jól megfizettek érte.
Fél szemmel láttam, hogy Vakarcs pozíciót váltott, és letelepedett az ajtó elé, ám az igazi figyelmemet az öregnek szenteltem.
- Én is ebben reménykedek – feleltem jókedvűen, ám valahogy sejtettem az igazat a vénség szavai közt elrejtve. Tudtam, hogy az előttem álló törp több mindent megélt, mint amiről én valaha is álmodhattam, olyan lényekkel találkozhatott, amik mostanság már a kihalás szélén egyensúlyoznak; pusztán egy letűnt kor legendái. – Biztos vagyok benne, hogy te még sárkányokkal meg kimérákkal harcoltál – feleltem pimaszul, miközben kritikusan felhúztam a szemöldököm. Persze, tisztában voltam azzal, hogy mennyire veszélyes az életvitel, amit folytatok, de eddig még egy sárkány se tépte le a lábam, egy télfarkas se marcangolt szét apró kicsiny darabokra. Egyben voltam.
Az ajánlatára olyan öblösen kacagtam fel, hogy még a plafon is beleremegett. Ha eddig nem sejtette Betta néni, hogy én vagyok vendégségbe’ a férjuránál, most biztosan tudtára adtam az asszonyságnak.
- Oszt mér’ mennék én oda? – kérdeztem meglepett vidámsággal, miközben újra a pultra könyököltem. – A pókok beszőtték az agyad ebbe’ a poros műhelybe. Tudod te, hogy mit csinálnak egy ilyen tornán? Botokkal lökdösik egymást, mint a külykök! Pláne, hogy lóró’! Semmi jó nem sülne ki az egészbő’ – intettem le az ötletet. Nem tudtam mire vélni az öreg tervét. Teljesen biztos voltam csak ki akart tolni velem, hogy még azt is megemlegessem, hogy erre a világra gyüttem. Csak úgy, szeretetbű’. - Különben is, mikor dolgoznának össze azok a cicomás urak egy magamfajta jöttment törppel?
Nem mondom, hogy nem szívesen mozdultam volna ki egy ilyen világvége-menti településről, mint Ansar. De, hogy pont a Teremtésnapi-tornára?! Semmi keresnivalóm nem volt azok között.
- Deatrysék nem kínálnak mostanság munkát? – kérdeztem némi morfondírozás után. Észak őrei legalább őszinte fizetést kínáltak, őszinte munkáért. Nem úgy, mint ezek a puccos úrfiak a képlékeny aranyukkal.
A szürke nap már estébe hanyatlott, ezt a kovácsműhely ezeréves kosszal fedett ablakán keresztül is észre tudtam venni, ahogy a hófödte tájon megcsillant a lemenőfélben lévő nap egy-egy narancsos sugara. Nem hazudtam volna, ha azt mondanám, hogy tengermelletti meló említésével elültette a bogarat a fülembe, de túl önérzetes voltam ahhoz, hogy érdeklődjek egy ilyen méltatlan kaland iránt. |
Egy kemény bólintással vettem tudomásul, amikor a fruska ígéretet tett arra, hogy felnéz az asszonyhoz. Az én drága Elisabethám oda-vissza volt ezért a csavaros eszű és nyelvű leányzóért; De azt hiszem, nem jártunk volna sokkal jobban, ha Pocak helyett ezt a teremtést kapjuk onokának. Legalább annyit főtt vóna a fejem miatta, mint Podric miatt, summáztam sóhajtva egy nagyot. Kicsit sem tetszett nekem a mi Gwynnanunk életmódja, de nem én voltam az apja, hogy egy-két pofonnal helyrehozzam.
Jobbnak láttam ráhagyni a tudatlanságát. Jól látszott még, hogy mennyire fiatal, hiszen nem tudta értékelni az ínycsiklandozó tenger menti italokat, amik a taranisi hidegben is felfűtötték a törp vérét. A puszta gondolattól is összefutott a nyál a szájamban, kedvem lett volna azonnal átmenni a vén Branthoz.
- Lárifári – legyintettem türelmetlenül ezzel lezártnak tekintve az érdektelen vitatkozást. Nekem volt igazam.
Mit ne mondjak, nem zsenge tavaszi fuvallatként éltem meg ama tényt, hogy elhagyta azt a fránya pajzsot pedig osztan azt még nem is esett volna nehezemre pótolni; Igaz, hogy az évek során megvénültem, de amíg a vér az ereimben vágtat, mindig kovács leszek, aki érti a dolgát. Nem is akárhogyan. Minden általam készített tárgy egyedi volt, megfelelően szabva arra, aki viselte – ezért esett olyan rosszul, hogy az a kerek vasdarab valahol a mélyutak árkaiban fog porosodni az idők végeztéig. Mindent az öreg papustól tanultam, és ugyan eresztésem sem volt, hogy az asztalon fekvő tárgy hajdanán kinek készült, úgy éreztem Gwynnannál nem is kaphatna méltóbb viselőt. Csak el ne hagyja!
Nem kerülte el a figyelmemet az a tény, hogy indulatos kirohanásom következtében még ez a vehemens kis fruska is hátrált egy lépést a biztonsága érdekében, de nem voltam ostoba, hogy közöljem véle, teljesen felesleges volt az erőfeszítése, mer’ egyébként se bántanám. Kedveltem Őtet.
- Miféle jövedelmező munka érdekelne, kölök? – kérdeztem gyanakvón felvont szemöldökkel, megtámaszkodva a pulton, hogy közelebb hajolva a lyányhoz, ép fülemmel hallózzak felé. Vakarcs időközben megkerülte az asztalt, hogy ismét lefeküdt az ajtóba úgy, hogy bárki istenfia felbukott volna benne, ha éppen be akar térni az üzletembe. Ez a kotorék is tudja, hogy kell elűzni a vevőket, gondoltam.
- Meglásd lyányom, a nyughatatlan természeted egyszer nagyobb bajba keveri azt a csinos kis fenekedet, mint gondolnád… Azt hiszed, hogy bányarémeknél nincsen nagyobb veszedelem a világban? – figyelmeztettem újfent. Dorgáló hangom ellenére azonban törtem a fejem, hogy miféle munkát tudnék ajánlani ennek a nyughatatlan zsoldosnak. Lehetőleg valami olyant, amely miatt az apja se csavarja le a tökeimet, ha rosszul sül el a dolog. Végigsimítottam veres szakállamon, és aztán csettintettem.
- Eriggy le a tengerhő’. Hamarosan kezdődik a torna, ottan aztán kapsz melót ezerrel! – osztottam meg vele eszement ötletemet. – Az ország összes nemesura ottan fogja mereszteni azt a nagy seggit, nem csinálnak azok maguktól semmit se… Ki tudja, talán valamelyik lovag felfogad fegyvernöknek – rántottam meg a vállamat, bár utóbbira nem sok esélyt láttam. Az embereknek nem szokása törpökkel közösködni, csak akkor, ha végleg odaveszett minden remény. Emlékezzünk csak Dvergarra! |
Éreztem, jó napot választottam arra, hogy meglátogassam a Dragomir családot. Szemeim úgy csillantak fel a pogácsa szó hallatán, mintha már egy hete koplaltam volna. Számomra Elisabetha receptje különösen különleges volt! Máig nem tudtam kideríteni, mi lehetett a titkos összetevő, amitől a nő keze alól kikerült étkek oly’ ízletessé váltak. Ha tippelnem kellett volna, akkor egy jó nagy adag szeretetet neveznék meg hozzávalónak.
- Ha itt végeztem, akkor felnézek hozzá – ígértem széles mosollyal.
A reakciója várható volt. Bo bá’ mindig is nagyra tartotta a minőségi italokat, pláne ha még egzotikusak is voltak taranisi szemmel. A kirohanására csak megforgattam a szemem; más volt az ízlésünk az öreggel. Azok a tengermenti piperkőcök semmit sem tudnak az igazi piáról!
- Igazán kipróbálhatnál már valami újat is vénség – kontráztam rá. Még hogy nem tudom, mi a jó!
Ahogy a pajzsom sanyarú sorsáról kezdtem el mesélni neki, szinte másodpercekre pontosan be tudtam saccolni, mikor tört ketté a kemény törp nem oly’ kemény szívecskéje. Egy pillanatig meg is bántam, hogy elmondtam neki, hisz’ tudtam, hogy Bo mennyire büszke, és mennyire kötődik az általa elkészített eszközökhöz. Olyan kapcsolat volt ez, amit én nem tudtam megérteni. Még jóhogy! Hála Dagdának nem voltam kovács. Az esetért bocsánatkérő mosolyt villantottam a rőt szakállú törp felé.
Az öreg Boulos harciassága láttán egy lépéssel hátrébb húzódtam, nehogy a végén egy baltával a homlokomban kelljen hazamennem azért, mert jót akartam ennek a vén mocsoknak. Nem voltam már kölyök, de akkor biztos kapnék apámtól egy olyat, hogy a fal adja a másikat!
- Hát, jóvan akko’ – rántottam meg a vállam ismételten, mint akinek minden mindegy az égegyadta világon. – Csak utána meg ne bánd, hogy ilyen mihasznának adsz valami jó' értékest – fejeztem be, már én is mosolyogva.
Néha meg tudott ijeszteni az bácsi, no! Lett volna még erőm kekeckedni vele, de a kis benső hang azt súgta, hogy hagyjam a sunyiba a jó szándékot, és fogadjam már el azt az istenekverte pajzsot!
Tudtam, hogy a fizetségét, majd csak az áru elkészülte után kéri, így fölöslegesnek is láttam a további pörölést.
- Osztan – könyököltem a pultra, miközben megnyerően somolyogtam. – Ha már üzletről beszélünk. Nem tudsz véletlen valami jövedelmező munkát? A kuncsaftjaid közül valakinek nincs szüksége egy épkézláb zsoldosra? Biztos vagyok benne, hogy járt erre valaki, akinek égetően szüksége van egy olyan kaliberű harcosra, mint ÉN – érdeklődtem, miközben szemeim újra huncut fényben csillogtak.
Vagy kapok a pofámra, vagy valami használható is jön ki azon a nagy száján – morfondíroztam, miközben még mindig próbáltam tartani a behízelgő mosolyomat. Tisztában voltam vele, hogy csak most végeztem az előző munkámmal, ami igazán végzetes is volt néhányunknak, de nem tudtam megülni a tömzsi törpe seggemen. Sokan azt mondják, hogy nyughatatlan vagyok, én szerintem csak kalandkedvelő. |
Csak legyintve vettem tudomásul, hogy a kölyök nem vesz engem komolyan. A fiataloknak meg volt az a sajátos bája, hogy meggyőződésük volt arról, mindenben többet tudnak az öregeknél. Azonban egy rosszalló mordulást, ami kísértetiesen hasonlított valami olyasmire, hogy ezzelneisvicceljé’, képtelen voltam visszafojtani. Nálam senki sem érthette jobban, hogy milyen, amikor a kalandvágy mardossa a törpe szívét, de azt is tudtam, mekkora áldás megérni az öregkort – bár igaz, ami igaz, nem éppen kellemes a fájó lumbágó és a folytonos szélgörcs.
- Az apjára ütött… - rántottam meg a vállamat lemondóan, amikor ismét onokám került szóba. Hiába lett volna kedvem időnként belökni a kohóba, Pordic mégiscsak az én vérem vót, és mint ilyen, a szívem minden szeretetével igyekeztem szeretni; Az én Elisabethám azonban gyakran figyelmeztetett rája, hogy nagyon szigorúan fogom azt az anyaszomorító kölköt. Drága feleségemet egészen lágy asszonyi szívvel áldották meg az égiek, nem értett egyet azon elvemmel, hogy minden apró hibát rendbe lehet hozni egy jókora pofonnal.
Feljebb tornáztam magam ültömben, így a lábam nem ért le egészen a földig. Közelebb húzódtam a lányhoz, ép fülemmel hallgatózva, miközben szemöldököm ráncba borult. Már éppen visszaakartam kérdezni, hogy mit is mondott, amikor az utolsó szavakból a kérdést kikövetkeztettem.
- Odafent van a konyhába’. Nézz be hozzá, mielőtt elmégy. Örülne neked. Meg osztan éppen most sütött egy nagy adag pogácsát, ha nem eteti meg valakivel, ránk penészedik – mondtam vidáman. Bármennyire is igyekeztem letagadni, mindig jól esett, ha az asszonyról beszélhetek, aki a fiatalkorában a legtakarosabb törpmenyecske volt a faluban, akinek sokan vágytak a kezire, de neki pont az én vörös üstököm kellett. Erre pedig felettébb büszke voltam.
- Mi az, hogy förtelmes?! – kérdeztem vissza hitetlenül, amikor a lyány becsmérlő szavakkal illette ama nedűt, amit egyedül az apjánál lehetett beszerezni a környéken. Jómagam, akárhányszor lent jártam nála, mindig vásároltam tartalékba néhány palackkal az ínségesebb időkre. – Nem tudod Te, hogy mi a jó, édes lyányom – pöfögtem, de néhány pillanattal később újabb dolog miatt főhetett a fejem. Bevallom őszintén, nagyon elkeserített az elhagyott pajzs; No nem azért, mert annyira értékes lett volna, hogy nem lehet pótolni, hanem azért, mert a legjobb tudásomat adtam bele az elkészítésébe, hogy méltó legyen a mi Gwynannunkhoz.
Immáron ottan álltam az asztal mellett, féltő szemeimmel deszkákon fekvő pajzsot figyelve. Megszakadt volna a szívem, ha kikalapálás után csak díszként porosodott volna tovább a műhely falán a többi relikvia mellett. A papus azért készítette, hogy megvédje valaki életét, én pedig nem ismertem mást, akinek olyan égető szüksége lett volna rá, mint ennek az vehemens fruskának.
- Asszondtam, hogy neked adom! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – A hétvégén megcsinálom, vasárnap begyüssz érte, és elviszed! – adtam ki az ukázt olyan harciasan, hogy világos legyék Gwyn számára, hogy akkor is rátukmálom a védeszközt, ha azzal kell agyonütnöm. – Világos? – emeltem barna szemeimet a leányzóra, szakállam mögött somolyogva. |
Nagyra értékeltem Bo igyekezetét, hogy felébressze bennem a lelkiismeretem azon szegletét, ami inkább otthon ülő törpnek képzelt engem.
- Mindig megúsztam valahogy – utaltam arra, hogy valóban sok életveszélyes szituációt sikerült átvészelnem. Persze, csakis kiváló harctudásomnak és nagyszerű felismerőképességemnek köszönhetően. És talán annak, hogy semmi sem kergetett túl soká...
- Ha meg nem, akkor legalább nem kell temetni –rántottam meg a vállamat jókedvűen. – Nem hiszem, hogy akárki vállalkozna arra, hogy kivakarjon egy megtermett sárkány bendőjéből.
Mindig is úgy képzeltem, hogyha halni kell, akkor fegyverrel a kézben fogok; csatában. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy tétlen legyek. Talán pont azért, mert a sarokba szorítottság érzetét keltette. Alighanem azok a gebe tündék ráérték a hosszú életidejükkel arra, hogy elégedetten hátradőljenek, de én nem akartam megvárni, amíg rám talál a nagybetűs halál. Előzékeny voltam, sokkal jobban szerettem keresni. Kétes volt hát, hogy végelgyengülésben vagy valami nyavajában nyiffanok ki. És én ennek módfelett örültem.
- Ez teljesen rá vall – nevettem el magam, mikor a papa Podricot kritizálta, majd a vigyorom egy csupa szív mosollyá szelídült, amikor a feleségéről beszélt. – Különben is, hogy van Betta néni? Nem őrült még bele kettőtökbe? – érdeklődtem, miután elmondta a mondókáját.
Szerettem Elisabethát; kedves asszony volt. Na, és rendkívül jó szakács! Nem egyszer lógtam az otthoni ebédről, hogy inkább Dragomiréktól csenjek egy-két falatot. Mert, valljuk be, apám nem volt egy virtuóz a konyhában. Hát még én!
- Bizonyosan – bólogattam szakértően, amikor rákérdezett arra a bizonyos tengermentire. – Nem issza más azt a förtelmes csak te!
Való igaz, hogy papus - lévén szinte az egyetlen kereskedő Ansarban -, elég sok mindenben üzletelt, ám a sörök, borok és egyéb italok értékesítését meghagyta a kocsmárosnak. Kiéve azt a förmedvényt, ami történetesen Bo bá’ kedvenc itókája lett. Nemhogy egy szeszesital, de még a víz is sokkal erősebb volt, mint az a kellemes zamatú ízcsoda. Valószínűsíthető, úgy is itta, mint a vizet. Elképzelni sem tudtam, hogy miként volt képes benyakalni az efféle gusztustalan löttyöket az öreg; és ez módfelett nagy tiszteletet ébresztett bennem.
Mikor meghallottam a reakcióját az elhagyott pajzzsal szemben, én csak behúzott nyakkal hallgattam a fejmosást. Fene egye meg a fülit, hogy ennyire felhúzza magát egy elveszett fémtál miatt! Bár jobban belegondolva igaza volt. Annyira el voltam foglalva a hanyatt-homlok meneküléssel, hogy nem tartottam elég erősen markomban a védeszközt. Aztán putty, elhagytam, nagy dolog.
Ahogy az imént hozott pajzsra mutatott, rögtön az egekig szalad a szemöldököm.
- Nem – ráztam meg az üstököm, miközben felálltam a székről. Nem voltam finnyás, megelégedtem volna én azzal is, sőt! Ám a szívem mélyén tudtam, hogy mennyit ér neki az említett tárgy. – Apád készítette a pajzsot, hozzád tartozik. Majd fizetek egy másikért, úgyse sietős – feleltem emelt fővel. |
Keserves sóhajjal csóváltam meg a kobakomat. Egészen világos volt számomra, hogy Gwynnanban már purdékora óta burjánzik a vad kalandvágy. Agyam pókhálós fogaskerekei között is tisztán élt annak a napnak az emléke, amikor a fél falu ezt a bitang leányt kereste egy egész délutánon át. Szerencsétlen édesapja már lélekben el is temette a kis porbafingót, amikor egyszer csak talpig mocskosan, vigyorogva előkerült; Mint mondta, sárkánylesen volt.
- Meglásd, lesz még böjtje ennek a nagy harci-kedvnek – legyintettem végül könnyedén; Valahogy hittem abban, hogy nem lesz semmi ebből a fenenagy hősködésből, és a végén itten marad a faluban, fél tucat pulyával a nyakában. Branwen nem kegyelmez senkinek, gondoltam bölcsen.
Vaskos kezem megpihent az asztallapján, és mutatóujjam szeretettel cirógatta a papus munkáinak emlékeit. Még mindig nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyi éven keresztül érintetlen maradt, és hogy mekkora isteni szerencse kellett ahhoz, hogy éppen az a szenvtelen kis jószág leljék rá, aki gyermekévei jelentős részét töltötte a lábaim alatt a műhelyben.
- Ilyen szakálla nem mindenkinek lehet – húztam ki magam büszkén ültömben, és beletúrtam vöröslő szőrzetembe. – Eztet magam növesztettem kemény évek munkájával – mondtam büszkén.
Nevettem, mert jól esett. Meg kell hagyni Gwyn mindig tudott némi jókedvet csempészni a kemény munkával töltött napjaimba, s bár neki sosem vallottam volna be – Hol lett volna akkor a fenemód törpbüszkeségem, ha megteszem?! – jól esett számomra a társasága. Pocakot sosem érdekelték a történeteim, nem úgy, mint ezt az éles nyelvű leányt, és az én Elisabethám alkalmatlan volt ivócimborának, ellenben Gwyn úgy nyakalta be a feleseket, hogy ihaj.
- Nem segít az semmit, inkább naphosszat a környéken csavarog… Szerintem valami lyány lehet a dologban, de ha kérdezem is csak morog valamit az orra alatt, osztan annyi. A nagyanyja meg mindig a pártját fogja; Akkor esett volna kőszikla a fejemre, amikor eldöntöttem, hogy megnősülök – pöröltem indulatosan, tenyeremmel az asztallapjára csapván. Gwyn elég jó’ ismert már engem ahhoz, hogy indultságom nem valós, mérgem pedig hamar csillapodik.
A fruska most is csak látszólag engedett a csábításnak, a következő pillanatban pedig már úgy gurította le a torkán a gatyaszaggatót, hogy kedvem lett volna figyelmeztetni az itóka erősségéről. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, még a könnye is belecsordult felelőtlen kortyolásába; Éppen ezért vehemensen ragadtam el tőle a flaskát, hogy én is meghúzhassam.
- Úh, az átkozott keservit… - grimaszoltam fújtatva, lecsapva az üveget az asztalra. Későbbre is kell az még! Szemeim érdeklődve szűkültek össze, amikor Gwyn kérdésem okán magyarázatba kezdett. Való igaz, régen jártam már lent a faluban, de télen is sok munkám akadt, és mihelyt keskenyebb lesz a hótakaró, a katonák pedig könnyebben mozognak majd hegyről le és hegyről fel, még több lesz. Mindenki tudta a környéken, hogy ha valaki különleges fegyvert akar, annak Bolulos Dragomirt kell keresnie; erre pedig felettébb büszke voltam.
- Van-e még abbó’ a tengermenti import borából? – kérdeztem, mintha ez döntené el, hogy meglátogatom-e az öreg Brantet, vagy sem. – Akko’ a napokban benézek hozzá – bólintottam rá.
Előrébb dőltem, szemöldököm pedig rosszallóan szaladt össze a homlokom közepin, amikor a kislány elmesélte, hogyan járt az a védelmieszköz, amit még én magam kovácsoltam neki. Akkoriban a tojáshéj még ott fityegett a fenekén, és amikor kézbe kapta, majdnem orra is esett vele.
- Szóval elhagytad? – kérdeztem gurgulázó hangon olyat fújtatva, mint ahogy a kohóm is szokott, ha pucolni kell. – Hogy lehet egy pajzsot elhagyni? – csóváltam a fejem hitetlenül, rosszkedvűen. – Így becsülöd meg Te mások ajándékait… Szégyelld el magadat – morogtam, miközben felálltam az székemről, és az asztalhoz léptem, hogy fölé hajolván szemügyre vegyem a régi, horpadt pajzsot, amelynek puszta látványa is örömöt okozott nekem.
- Ha ezt hozom rendbe neked, jó lesz? – kérdeztem állammal a kerek tárgy felé bökve. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
