|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:28 - |
Taranis hideg, és fagyott világában nincsenek nagy városok. Falvak sem nagy számban fordulnak elő - Ansar is csak azért jelentős, mert közvetlenül annak a hegynek a lábánál terül el, amelyet megmászva elérhetjük a Dagda Erődöt.
Mindig is bányászfalu volt, bár kezdetben a lakói leginkább törpök voltak. A házak többnyire régiek, és félig a földbe vájva épültek. A homlokzatuk rézsútos, felülről lefelé lejtve, hogy a hó könnyebben lecsússzon róluk. A legtöbb épület nagyon szegényes, de nagy részük rendezkedik pincével, vagy földalatti tárolóhellyel - ezek némelyikből le lehet jutni a falucska alatt elnyúló bányajáratokba.
Lépcsőzetes kialakításának köszönhetően egyes épületek, és utcák feljebb helyezkednek el, így ezek megközelítése durva, sziklákból kialakított lépcsőkön lehetséges. Ezek a lépcsők a város határán tovább folytatódnak, egészen a hegy feléig - innen azonban a kietlen, fehér hótenger várja az utazót, hogy átvergődve a hópárducokkal, farkasokkal és sárkányokkal teli vadonon eljusson az erődig, ahol az ország legjobb harcosait képzik. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
Csend. Úgy vágytam utána, mintha harminc esztendőm alatt egyszer sem lett volna részem benne. Lady Lynet a déli hölgyek kialhatatlanságával mérgezte meg a hazafelé vezető utunkat, és ezen az a gondolat sem sokat segített, hogy tudtam, mire számít az apja. Eszembe sem jutott, hogy megkérjem a kezét, így amikor a tornán végül Melionnal kerültem szembe, volt számára egy fair ajánlatom; Amelyikünk hamarabb végzi a porban, az ajándékba kapja apuci kislányát. Tudtam, hogy nem veszhetek; ahogyan azt is, hogy miféle botrány kerekedne ki abból, ha a fogadásunk napvilágot látna, ezért nem felejtettem el emlékeztetni az öcsémet, hogy nem szólhat senkinek, különösképpen a nővérünknek.
A legszívesebben az egész utat a lovam nyergében töltöttem volna, de az illem rendszeres időközönként arra ítélt, hogy beszálljak a hintóba a kisasszony mellé, hogy meggyőződjem arról, hogy a vendégünk minden szükséges dologgal megfelelően el van látva. Nem váltottam vele túl sok szót, de már attól is megfájdult a fejem, hacsak megszólalt. Érdekes módon, amikor Lord Howe a családjaink szálainak összefűzéséről beszélt, egy szóval sem említette, hogy a lánya ennyire bosszantó.
Botorság lenne azt állítani, hogy Lady Lynet nem volt tetszetős látvány a szemnek; fiatal volt, üde, és olyan formás, hogy gyanús lenne az a férfiember, akiben nem ébreszt búja vágyakat. De ez csak a látvány. Egy délibáb, amely szertefoszlott abban a pillanatban, hogy megszólalt. Mondhat rólam bárki bármit, de a gyávaság sohasem tartozott gyengeségeim közé; azonban, minden egyes alkalommal, amikor arra kényszerültem, hogy órákat töltsek bezárva ezzel a kislánnyal, szinte menekültem a váltásnál.
Két nappal ezelőtt kapva-kaptam hát az alkalmon, amikor az első hegyvidéki faluban egy részeg juhász megjegyezte, látott valami furcsa teremtményt a minap a házak mögött, és rögtön másnap két jószágának is nyoma veszett. Clarine nem rajongott túlságosan az ötletért, hogy egyedül kell fél tucat katonát, és két sértett kamaszt pesztrálnia (bár azt hiszem, inkább azt nehezményezte, hogy Őt nem hívtam magammal), de a következő nap hajnalán négy megbízható emberemmel vágtunk neki az erdőnek.
Feleslegesen.
Mint kiderült az árnyék, amit a juhász látott nem volt más, csak az egy szerelmi légyott reményében sompolygó szomszéd, aki a helyi pék feleségével tart fent nem éppen ildomos viszonyt, a két birka csak elcsatangolt, mert elfelejtette bezárni maga mögött a karámot, miután távozott. Az egész ügy elcsigázott.
Szemöldököm jó pár minimétert csúszott feljebb a homlokomon, amikor beérve a menetet konstatáltam, hogy áll; A sereghajtó gárdisták nyugtalanul súgtak össze a menet végén, miközben a kocsis értetlenül vakargatva a fejét állt meg a hintó mellett. Clarine éppen időben fedezte fel érkezésünket ahhoz, hogy megakadályozza, hogy dörgő hangon megkérdezzem, hogy mi a fene zajlik éppen.
A nővérem felvilágosítására elmorogtam egy ízes káromkodást az orrom alatt, majd a sarkam a fehér mén oldalába vágva elindultam a tubicák felé, akik két nap alatt elfelejtették, hogy hogy kell szépen játszani.
- Lady Lynet – köszöntöttem a lányt mindenféle érzelem nélkül, de az eszembe sem jutott, hogy le az lenne az illő magatartás, ha leszállnék Atlasz nyergéből; A megtermett mén hátán ülve felsőbbrendű magasságból tekinthettem le a déli szépségre, aki bár mosolygott, de sem a hangja sem a tekintete nem árulkodott arról, hogy valóban örülne a viszontlátásnak. – Vissza kellene ülnie a hintóba; hamarosan sötét lesz, és egy farkas nem olyan rég ragadott el egy gyermeket az egyik közeli tanyáról… Nem lenne jó, ha baja esne – a szavak megfontolt nyugalommal perdültek le az ajkamról, utolsó mondatomat jól kihangsúlyozva. Szikrázó pillantásom a lány válla felett a fivéremre vetült, jelezvén, hogy ne merészelje azt mondani, hogy blöffölök. Túl közel jártunk már az otthonunkhoz, így semmiféle vacakolást nem voltam hajlandó megbocsájtani; aznap éjjel a saját ágyamban akartam aludni. |
Természetesen tanultam földrajzot is, többek között, a történelem és kultúránk mellett, de az érdeklődésem valahol a tavalyelőtti divat szerint készült cipők és egy krumpliorrú, foghíjas mosolyú, ráncos öregember között ingadozott, ami Taranist illette. Miért is érdekelt volna? Itt soha nem történt semmi olyan, ami befolyásolta volna a birodalmat, és egyébként is, nem akadt sem irodalmi, sem művészeti jelentősége; nem véletlenül nem dicsekedett senki a Tritónnál azzal, hogy nézd, milyen szép új ruhám van, egyenesen Taranisból rendeltem!
Taranis borzalmas hely volt, rideg, sivár, s nagyrészt még csak nem is hó borította, az egészen csinos is lehetett volna (már persze ha nekem nem kell hozzá érnem), hanem köves-sziklás, zord talaj. Sehol egy zöld, sehol egy színfolt, még a falvak is, amiken keresztül haladtunk, azok is egészen a sziklákba olvadtak, s az emberek minduntalan motyogva beszéltek, mintha attól féltek volna, hogy ha kinyitják a szájukat, mozdulatlanná fagy. Az orrom hegyét már rég nem éreztem, és a fülcimpám is fájva kezdett bizseregni, ahogy pedig leültem a kőre, hirtelen szél támadt; nem volt erős, ám biztosra vettem, hogy menten az ideiglenes padomhoz fagyok, ráadásul a fülem belseje is megfájdult.
A szemem sarkából láttam, hogy az a loncsos dög leül elém, aztán a kétlábú loncsos dög is a látóterem szélére került. Nem figyeltem rájuk.
– Még szép, hogy sajnálod – feleltem fennhangon, szorosabbra húzva magam köré a selymes, puha bundával bélelt köpenyemet. Féltettem attól, hogy Melion kutyája megpróbálja a térdemre rakni a fejét és összenyálazza. A farkasok említésére összerezzentem, bár ez a temérdek réteg alatt talán nem igen látszódott; a Tritón mentén egyetlen egy sem volt, legfeljebb sakálok, de az is csak az északibb területeken; mikor Isanda esküvőjére menet megálltunk az egyik éjszakára egy rengeteg menti fogadóban, az egyik őr azon tréfálkozott, hogy ne csatangoljak el egyedül, mert a végén semmi sem marad abból a csinos pofimból. A parancsomra (vagy inkább atyáméra, miután elpanaszoltam neki) másnap kirúgták. Attól féltem, Meliont ennél nehezebb lett volna hasonlóval büntetni; legfeljebb a hegy tetejéről lökhettem volna le, de ahhoz előbb egyrészt meg kellett volna másznom egy hegyet (amit egyenesen kizártnak tartottam!), másrészt pedig ahhoz meg kellett volna löknöm vagy rúgnom, de félő, hogy közben tönkremenne a ruhám. Azt mégsem kockáztathattam meg.
A kérdésére egy pillanatra felé fordultam, s ahogy korábban a hordozható tükrömbe nézve megállapítottam, egyébként is világos színű íriszeimnek egészen halvány, szinte fehér színt kölcsönzött a sok hó és jeges világosság. – Természetesen tudok lovagolni! – jelentettem ki, szinte felháborodva. Az más kérdés volt, hogy egyik szoknyám sem volt alkalmas a lovaglásra, és fogalmam sem volt, merről jöttünk; ráadásul Atyám abba sem egyezett bele, hogy a lovamat magammal hozzam, az itteniek pedig mind olyan durvának és kényelmetlennek tűntek, hogy előbb falattam volna fel magam a farkasokkal. Talán Raider is az volt; ahogy a nyálát csorgatta, az egészen veszedelmesnek tűnt.
Valójában egy forró fürdő mindennél jobban kellett volna; a tengernél még télen sem volt ilyen hideg, és az itteniek ezt nyárnak csúfolták. Az elhatározottságom viszont, amivel kitartóan igyekeztem rábírni a Deatrysokat, hogy rögvest visszaküldjenek Atyámhoz, legyen ez bármilyen megalázó is, nem hagyta, hogy bármiféle segítséget vagy kedvességet elfogadjak.
– Nem vagyok hajlandó visszaülni abba a hintóba, bűzölög az egész tőled és a... – itt vetettem egy pillantást a boldogan lihegő, loncsos ebre. – Tőle. Csupa sár és bele sem merek gondolni, mi más. Tisztíttasd ki. Akkor visszaülök. Előbb leszek farkaseleség, minthogy valaha is bűzösen érkezzek meg bárhová. – Mintegy megerősítés képpen, a mondatom végén felpattantam, magamat is meglepve azzal, hogy nem fagytam oda a kőhöz igazából, és tettem egy lépést a hintóval ellentétes irányba; tettem volna többet is, ha nem hallom meg a felénk közeledő lovasok hátasainak tompa puffogását a havas gyopáron és köveken. Nem volt nehéz a sok sötét folt között fellelni Lord Geraldot, aki két napja szakadt le a menetünktől az egyik faluban, azt állítva, utána akar nézni valaminek; én biztos voltam benne, hogy csupán ezzel húzta ki magát az alól, hogy egy hintóba kerüljék velem; Lady Clarine is hasonlót gondolhatott, az arcára kiülő fintorból gondolván. Most előbb a menetoszlop végére ügető ikertestvérével váltott néhány szót, majd egyenesen felénk léptetett sötét, hatalmas, otromba ménjén. Akaratlanul is kellemetlenül éreztem magam a társaságában; volt benne valami vad és kiállhatatlanul rideg, amitől ösztönösnek tűnt; az oldalán lógó hatalmas kard sem tompított sokat a fenntartásaimon, nem is beszélve az arcán húzódó vágáson. Sok harcossal találkoztam már életemben, a fivérem is az volt, ám Lord Gerald inkább tűnt valaminek, amit félni kell, mint valakinek, aki megvédene. Nem vettem észre, pontosan mikor léptem közelebb Melionhoz, túl közel ahhoz képest, mennyire próbáltam sértettnek látszani. Legszívesebben elbújtam volna mögé; ezt viszont még akkor sem tettem volna meg, ha valóban féltem volna.
Lord Geraldot megpillantván elengedtem ezt a sértettséget, legalábbis látszólag, és szélesen elmosolyodtam.
– Lord Gerald! – hajtottam fejet előtte. Az ő társaságában nem mertem sértettnek tűnni. Attól féltem, hogy egyszerűen a vállára kap, mint a trollok a hercegnőket, és a rusnya barlangjába vonszol. – Örülök, hogy ismét csatlakozik hozzánk...
Állta volna útját egy hógörgeteg. |
 Hiányzott Taranis. Egészen addig, míg lábaim nem értek idegen talajt és nem csak zöld füvet és fákat láttam míg a szem ellátott nem is tudtam elképzelni, hogy a hó és az arcomat csípő fagyos szél nem léte valódi hiányérzettel lesz majd képes eltölteni egyszer... Mégis így volt: mindennél jobban hiányzott Aertenből, hogy nem estem egyszer sem pofára a térdig érő hóban az istállókig vezető rövid útszakaszon, vagy az, hogy egy fagyoskodással töltött nap után nem melegíthettem fel átfagyott lelkem egy pohár forralt borral; Nem, délen ha egy ingnél többet vett fel az ember félő volt, hogy beleolvadt volna a ruhájába.
Hiányoztak Taranis hegyei, hiányoztak Ansar szűk utcái, még a rohadt Vadon is hiányzott ahol aztán meg minden meg akart zabálni. Hiányzott az otthonom, de mégsem akartam hazaérni...
Az úton nem voltam még felelős semmiért. Ez a néhány hét volt az utolsó, amin igazán elmondhattam még, hogy szabad vagyok. Élveztem is volna, de felelőtlenségemre immáron árnyékot vetett Lynet Llewellyn akinek neve már akkor is a fejemben zúgott mikor lóra ültem a tornán, akinek kék szemei még akkor is kísértettek mikor akkorát zuhantam a lóról, hogy az versenybe szállhatott volna Gildas Olwyn esésével. Tompa voltam a lány miatt, gondolataimban szinte minden engem ért csapásért őt hibáztattam: Így azért is, hogy Gerald ellen veszítettem.
A heteken át bennem egyre csak gyűlő és lappangó indulat csekély része tört belőlem felszínre, mikor válaszra méltattam végül... Titkon reméltem, hogy talán józan észhez tér szavaim hallatán és legalább egy percre megszűnik hisztis libának lenni, de mikor újból a ruháit kezdte emlegetni minden reményem a sírba szállt eddigi életem szép emlékeivel együtt. Őszintén fogalmam sem volt arról, hogy a fenébe is leszek én képes arra, hogy egyáltalán a kezét megkérjem.
- Élvezd ki, hercegnő, míg teheted. Taranisba csak a halál jár, az meg nem hoz új ruhákat meg kenceficét. - mondtam bármiféle szépítés vagy mézes máz nélkül, a Deatrysok sajátos ridegségével. Elegem volt; Ha még egyszer meg kellett volna hallanom a ruha szót, kocsistól gyújtottam volna fel a fruska összes holmiját és az sem érdekelt volna ha a lovak odavesztek volna a tűzben. Ha azt hitte nyert, hát tévedett. Ha azt hitte velünk, Deatrysokkal nyert, tévedett; ha azt hitte Taranison nyert félő volt, hogy álomvilágban él. Taranis kiközösítette és a porba tiporta azt, aki nem illett bele fagyos mivoltjába. Két hetet adtam a lánynak. Két hetet és egy nappal sem többet jósoltam neki addig, míg nem bőgve fog az apja után szaladni és nekem kell majd az éjszaka fagyában összeszednem.
Amikor megállíttatta a menetet már azt sem tudtam mit mondjak, vagy cselekedjek. Raider fülét hegyezve kapta fel hirtelen fejét és combomra támaszkodva küzdötte magát ülő helyzetbe; ha nem nehezedett volna így rám Lynetet már minden bizonnyal a csuklójánál fogva rántottam volna vissza mielőtt kiesik a kocsiból, és beszéltem volna rá arra, hogy Ansarig üljön már meg a seggén... de nem tettem, mert az rossz fényt vetett volna rám már megint.
Amikor a szekér megállt, a déli lány után szinte azonnal kutyám is kiugrott a nyitott ajtón és kíváncsiskodva állt meg a ripacskodó nőszemély mellett. Én is felálltam, de nem azzal a szándékkal, hogy követni akarnám a hölgyet; Egyik lábam fellépőn pihentetve lógtam ki az ajtóból, szám sarkában pedig vigyor bujkált. Akármennyire is volt zavaró a lány makacssága, mit ne mondjak kedvem támadt jóízűen rötyögni azon, ahogyan vastag ruháiban sértődötten trappol végig az úton és hiszi azt, hogy kis játékával bármit is képes elérni. Egészen addig arcomon ült az a diadalittas vigyor, míg a lány mellé lovagoló Clarine meg nem indult felém és már tekintetéből kivettem, hogy semmi jót nem tartogat nekem.
Nyelvemre kellett harapnom és kígyóként sziszegnem ahhoz, hogy szó nélkül képes legyek tűrni nővérem kiosztását. Elég határozottan szólt ahhoz, hogy egy tényleg elhiggyem fenyegetését beváltaná ha nem teszek neki eleget, ráadásul ismertem már annyira a fagyos nőt, hogy tudjam saját igazam bizonygatásával nem értem volna el nála semmit. Ha Clarine Deatrys úgy döntött, hogy nekem bocsánatot kell kérnem Lynettől, hát akkor jobban tettem, ha eleget tettem kérésének.
Utáltam a hisztis nőket, s a határ is megvolt míg caplattam valaki után. Lynet borzalmas hárpia volt és azt a bizonyos vonalat is már rég átléptem; Ha rajtam múlott volna elindíttattam volna a menetet és abban a hiteben hagytam volna a déli lányt, hogy otthagyjuk odafagyni a kövéhez.
Mély sóhaj szakadt ki tüdőmből, kezeim pedig az oldalamon függő a törp Boulos által kovácsolt új pengémre fektetve lépegettem oda a lányhoz. Még csak felém sem nézett, mikor megszólalt… Szavai hallatán azonban egész más gondolatok kerítettek hatalmába, amik eszembe juttatták, hogy Ő minden bizonnyal épp annyira akarta ezt egészet, mint én, csak Ő még nem törődött bele abba, hogy nem tehet az egész ellen semmit.
- Sajnálom. - szólaltam meg a legnagyobb átéléssel amit Taranis fagyával átitatott hangom engedett, miközben Raider mellettem elügetve leült Lynettel szemben. Lassan lépegettem oda a lány mellé, mellette megállva fűzve össze magam előtt a kezeim. Én sem néztem rá, hanem én is a hegyet kezdtem figyelni, amit Ő is tiltakozóan kitüntetett figyelmével.
- Félek gyalog felfalnának a farkasok. Engem is megkóstolt egy egyszer, pedig jobban ismerem ezeket a hegyeket, mint te a saját ruhatárad. Lóháton még talán az éjszaka előtt olyan helyre érhetnél ahol fedél is lenne a fejed felett... Tudsz lovagolni, Lynet? - kérdeztem. Nem tudtam bocsánatot kérni, de még csak mások érzéseiről sem beszélni… tudatosan próbáltam viccelődni, témát keresni ami elvonja figyelmét arról, hogy itt kell leélnie az életét, hátha ha jobb kedvre derítem hajlandó lesz majd visszaülni a hintóba, vagy továbbindulni.
- Ansar nem olyan szörnyű hely ám, Néne már biztosan forró levessel vár minket. Nem szeretnél mihamarabb fürdőt venni és átöltözni, hm? - kérdeztem biztató mosollyal szám sarkában, ahogy szemem árnyékából a lányra tekintettem. - Ha pedig nem, akkor nekem végül is édes mindegy, ezen a kövön is megfagyhatsz, ha szeretnél. Én nem erőltetek semmit…
Hogy szavaimnak nyomatékot adjak tettem egy lépést hátra, úgy téve, mintha valóban képes lennék itt hagyni valahol az Ansarba vezető út szélén. Vagyis én képes lettem volna rá, de szerettem volna megélni a hajnalt… És ha Lynet nem lett volna mellettem, Clarine nem biztos, hogy megkímélt volna egy olyan magyarázat hallatán, hogy „meguntam”. |
Nagyon úgy festett számomra, hogy a tervem a végén hatásos lehet, s anélkül kerülhetek ki egy nem kívánt (létezett egyáltalán olyan, amelyet kívántam volna...?) házasság béklyójából, hogy szemtől szembe ellenkeznem kéne Atyámmal. Arról persze fogalmam sem volt, hogy a látogatás nem teljesen Howe Llewellyn fejéből pattant ki, s rávette a Deatrysek valamelyikét, hogy tegyék meg az ajánlatot, és legkevésbé nem gyanítottam azt, hogy már nem igen akadt visszafordítható döntés a számomra. Mindig is tudtam, hogy az ilyesmibe nyíltan sosem lehet beleszólásom, ám még most is vakon bíztam magamban, abban, hogy azt a Lynetet, aki elenged a füle mellett minden deprimáló megjegyzést, aki nem hajlandó kilépni az istállóba sem anélkül, hogy ne álljon készen akár egy király fogadására is, és akit bármikor el lehetett hallgattatni egy-egy szép nyakékkel vagy ruhával, azt a Lynetet nem gondolnák veszélyesnek, nem gondolnék értelmesnek, s így arra sem gondolnának, hogy talán tartogatok trükköket a tarsolyomban; ami persze egyedileg készült, kék színben, rajta a családunk viharmadarával, épp, mint a legpuhább gyapjúból és selyemből készült sálam.
Ha mindezt tudtam volna, rögvest kiugrom a hintóból, mikor még a hegyi úton kaptattak felfelé a lovak.
Melion nem figyelt rám, én pedig potenciális nyereségem teljes tudatában játszottam tovább a szerepemet. Arra, mondjuk, nem számítottam, hogy a kérdésemet használják fel ellenem. Még jobban felhúztam az orrom, és a vállam felett átdobtam az egyik hajtincsemet.
– Én csak nyerni tudok. Az útra hét új ruhát is kaptam, nem is beszélve a drága csizmáimról – közöltem vele, mintha ugyan ezek a dolgok egyenest császárnővé emeltek volna;valamilyen szempontból, az én szempontomból, így is volt, én voltam az Erkölcsi és Intelligenciai Fennsík Császárnője, melyet a kompánia minden más tagja elől eloroztam, no nem mintha nagyon meg kellett volna erőltetnem magam. Kezdett nagyon úgy tűnni, hogy a bálon tanúsított viselkedés a legkisebbik Deatrys részéről csupán színjáték volt, és valójában épp olyan egyszerű, mint a faék, ahogy azt az északi férfiakról általában is gondoltam.
Az sem segített az északiak jobb megítélésén, ami engem illetett, hogy mind ugyanazt az öltözködési stílust kedvelte, a hideg és mérgeset, épp, mint Rivalen testőre. Aertenben mindig mindenki legalább három különböző színt hordott magán, a formák és anyagok játékáról nem is beszélve; ezeknek hiánya újabb szöget ütött a koporsóba, melyben addigi életem részleteit kezdtem temetni. Ehhez Melion is nagyban hozzájárult.
Az egyedüli ok, hogy szavait hallgatván nem kerekedtek el a szemeim, a sok éves gyakorlásnak volt köszönhető; olyan rokonok mellett, mint Rivalen vagy Jóatyánk, az embernek muszáj volt megtanulni elrejteni az érzéseit; a szívemnek azonban most sem tudtam parancsolni, olyan vadul vert a mellkasomban, hogy attól féltem, menten kiszakad, és még a ruhámat is tönkreteszi. Nem akartam sem felfogni, sem megérteni, amit Melion mondott; bizonygattam magamnak, hogy csak gonosz akar lenni velem, mert én is az voltam vele.
Valahol, azt hiszem, értettem, hogy mire céloz; a lényem egy apró része felfogta, és épp szívszaggató sírásba kezdett, bánatosan telepedve rá a testemre; a mellkasom túl szűknek tűnt hirtelen, ahogy a hintó is.
Ciccegtem egyet, majd fennhangon megszólaltam, hogy a kocsis is hallja. – Ki akarok szállni! – közöltem, vagy még inkább parancsoltam; először nem kaptam reakciót. – Nem hallották? Követelem, hogy álljunk meg! – A hatás kedvéért még dobbantottam is egyet a lábammal.
– Kisasszony...? – érkezett a bak felől a bizonytalan hang, s ha a kocsis épp mellettünk ült volna, bizonyára kérdőn pillantott volna Melion felé.
– Azonnal álljon meg!
– De kisasszony, mindjárt Ansarban...
Erre felpattantam, és a kilincs után nyúltam. – Nem kisasszony vagyok, hanem Lynet Llewellyn, és én most kiszállok! – jelentettem ki, majd lenyomtam a kilincset, a zár kattanva nyílt ki; nem haladtunk gyorsan, ezen a göröngyös talajon rég szét is rázódott volna a testünk, de biztos voltam benne, hogy ha megpróbáltam volna lelépni, elesem. Szerencsére én sem terveztem ilyet, mi több, a kocsis is észrevehette valahogy az ügyködésem, és az egyik mellette haladó lovas is segített megállítani a hintóba fogott lovakat, amik prüszkölve, menetre készen topogva torpantak meg, hatalmas orrlyukaikból még nagyobb pamacsokban szállt fel az általuk kifújt levegő. A hintó rándult egyet, s ha nem is akartam volna lelépni a fagyott földre, most mindenképp kénytelen lettem volna. Nem foglalkoztam sem azzal, ha Melion utánam szólt, sem azzal, ha duzzogva a helyén maradt, legalábbis egyelőre; odakint rögtön megborzongtam, a hintóban is hideg volt, ám úgy éreztem, egyenest egy dézsa jeges vízbe dobtak, amint elért a csípős, enyhe szellő. A talajt itt-ott foltokban hó borította, a bőrök vastagságát is alig érte el, de korábban hallottam, ahogy két katona készülődő havazásról beszélgetett. Nem érdekelt sem a hó, sem a mélyedésekben összegyűlt s megfagyott víz, élénk elhatározottsággal és felszegett állal indultam neki a semminek. Alig tettem meg néhány lépést, mikor Lady Clarine ügetett mellém a lován.
– Lady Lynet, valami gond van? – kérdezte a legcsekélyebb aggodalom nélkül, egyértelművé téve, hogy számára most én vagyok a gond, én, aki útját szegi, holott már az otthona közelében van. Nem érdekelt, ha én nem lehetek otthon, akkor más miért érdemelné meg?
– Nem vagyok hajlandó visszaszállni a hintóba, amíg Lord Melion bocsánatot nem kér tőlem – közöltem a nyeregből leszálló és a számomra ócskának tűnő lovaglóruhát öltő nőre nézve, majd megfogtam a bundás köpenyem oldalát, melyet virágos ezüstcsat fogott össze a mellemen, s magam mögé dobva tettem még néhány lépést előre, ahol egy halom hatalmas szikla feküdt az út mentén. Én leültem az egyikre, és tüntetőleg elfordítottam a fejem a menetről, helyette kék szemeimmel a hegyeket illetve. A légzés is fájt, olyan hideg volt;bár most már legalább a furcsa levegősűrűség nem nehezítette a dolgom, ahhoz az első hét alatt sikerült hozzászoknom. A sziklák, vagy kövek, minden bizonnyal jéghidegek voltak, ám én nem éreztem túl sok különbséget a sok ruharéteg alatt.
Azt még hallottam, hogy Lady Clarine vált néhány szót a katonákkal, a kocsissal, majd rögtön utána Melionhoz intézhette szavait, miszerint nem tudja, mi történt, nem érdekelte, és valami olyasmit is hallani véltem, hogy ha nem rángat azonnal vissza a hintóba, a Dagda Erőd várfaláról fogja lerugdosni a mezítelen hátsóját, de csak miután személyesen kasztrálta., hadd tartsa meg valamelyik troll kabalának. Ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy megsértődjek, valószínűleg még meg is jegyeztem volna, milyen illetlenül vulgáris.
– Vissza akarok menni – szólaltam meg, amint csizmás lépteket hallottam; Melionra tippeltem volna, de nem néztem oda, még mindig a hegyekkel szemeztem, s összefontam a karjaim. – Ha kell, gyalog indulok el. Nem vagyok hajlandó itt halálra fagyni. |
Annyi gondolat cikázott át percek alatt elmém egyik zugából a másikba, amennyi egy nyugodt, téli héten napok alatt sem volt képes. Máskor az a kérdés gyötört legjobban, hogy mi lesz az étel az asztalon mire ebédre kikecmergek az ágyból, most viszont még csak gondolni sem tudtam az evésre… Úgy kellett minden falatot leerőszakolnom a torkomon és reménykednem abban, hogy a zötykölődés nem rázza ki belőlem azt egyből. Már akkor betegséggel tiltakozott a szervezetem az előtte álló hosszú út ellen, mikor még csak Taranisból tettem ki a lábam; Akkor kellett volna saját testemre hallgatnom és megmondanom testvéreimnek, hogy nem leszek képes megjárni a tengerig vezető utat: hagyjanak otthon inkább, mert csak lassítanám az utat. Minden máshogy alakulhatott volna ha nem erősködök, hogy én igenis indulni akarok a tornán és bizonyítani a többi fellengző főnemes ellen… Ha tudtam volna, hogy akárhányadik helyen is végzek egy zsémbes feleségjelöltet kapok a nyakamba mint díjat, akkor egész más véget érhetett volna a tavaszom; Lehet elvesztem volna tudatában a vadonban csak úgy, véletlenül.
Mégis, minden ellenszenvem félretéve jelentem meg a vacsorán amire hivatalos voltam. Haragudtam Clarinera, de nem haragudtam családomra, ami nem csak nővéremből állt; Tagadhattam volna, de szavai elértek bennem valamit, amit négy-öt feles sem tudta elfelejtetni. Mi van, ha tényleg csalódott bennem? Mit értem el a tiltakozással, hogyha egyszer feldobom a csizmám és csak annyit fog mondani „na végre”? Semmit.
Nem hagyott még csak nyugton aludni sem a gondolat amit drága testvérem elültetett fejemben, a bennem felvillanó kötelességtudat pedig cselekvésre sarkalt. Csak házasság Melion, csak formaiság az egész – nyugtattam magam, mikor Howe Llewellyn a vacsora előtt megállított – csak egy papír, nem jelent semmit. Legmegnyerőbb modorom elővéve helyeseltem Howe minden szavára, s mély meggyőződéssel vallottam arról, milyen előnyös is lett volna családjaink ilyesfajta szövetségkötése. Magam is megleptem, hogy nem nevettem képen, mikor arról beszélt milyen előnyös is lesz nekem ez az egész pereputty; De tartottam a rólam kialakult képének álcáját, ami szerint legkisebb fiúként csak körbecsókolhattam volna az öreg Lord lábait, amiért megengedte, hogy egy ilyen neves parti legyen a feleségem.
Mégsem voltam hálás, sőt… Mérges voltam. Mérges mindenkire: Geraldra amiért Ő nem volt képes ilyen áldozatot hozni értem, Clarinere, mert az Ő hibája volt az egész, de legfőképp Lynet Llewellynre haragudtam, akinek a már csak a jelenléte is sértett. Szinte már a napot átkoztam mikor a déli szépség megszületett, hisz ha nem látta volna a napvilágot soha, akkor nekem nem kellett volna elvennem.
Gondolataimba merülve meredtem ki a hintó falába vésett ablakon, épp azon elmélkedve, hogy tudtam volna úgy kiugrani rajta, hogy a nyakam is szegjem a zuhanásban. Legalább hazai földbe halok – gondoltam, ahogy tekintetem végigsiklott az ismerős tájon. Még mindig émelyegtem, de az a friss, hegyi levegő amit a szél hozott magával valamelyst enyhített fájdalmaimon és kellemes nyugalommal töltött el; Tudtam, hogy nincs már messze Ansar. Raidert, gazdájához hasonlóan megviselte az út, fáradtan nyúlt el, nagy fejét ölembe hajtva fújtatott, miután vagy tíz mérföldet nyargalt a lovak után. Ujjaim mélázva túrták a bundájába: a szőrös dög volt az egyetlen az egész menetben akit nem tudtam volna magammal rántani egy szakadék mélyére és ezen még az sem változtatott, hogy mindenki közül Ő volt a leghülyébb; Eljövendő feleségem is olyan lelkesedéssel ugrálta és csaholta körbe minden reggel, mintha a világmegváltó lépett volna a pornép közé és nem csak egy hisztis, déli csitri indult volna meg esve-kelve a reggelijéért, ha azt nem dugták orra alá.
Lynettel a bálon beszéltem utoljára bármi érdembelit, ami nem a „hideg van” és a „finom volt az étel” ténymegállapítás szintjén állt… Néha még hosszú perces beszédei végére is csak egy hasonló megjegyzést voltam képes odabiggyeszteni, annyira nem vágytam a társaságára; Ha nem tudtam volna, hogy nekem és nem fivéremnek kell egy emberöltőt leélnem vele, akkor talán kedvesen csevegtem volna vele továbbra is, de a tény, hogy feleségem lesz megcsúfította szememben a vele folytatott tevékenységek bármilyen formáját – még a beszédet is.
- Micsoda? - szakítottam el tekintetem egy pillanatra az elsuhanó tájtól és szegeztem jégkék szemeim a lányra, aki úgy be volt öltözve, mint a Dagda erőd ormán télen felügyelő katonák… Nem értettem minek öltözött be így, de aztán rájöttem, hogy konkrétan semmit nem értettem abból amit valaha is művelt közelemben. Jó magam származásom nem is tagadhattam volna fekete, könnyű bőrből készül lovagláshoz tökéletes ruhámmal, amire a Deatrysok kígyója volt hímezve; Még a vékonyabb bundám is elhagytam valahol, nem volt szükségem rá olyan melegben, ahol az ember lehelete csak alig látszódott.
Arra a feltételezésre, hogy vesztettem, csak egy lemondó mosoly költözött szám sarkába, ahogy levegőm kifújtam orrlyukaimon. Értettem mit akart mondani.
- Te elfogadtad Lynet, hogy veszítettél? - kérdeztem megemelve fél szemöldököm, kérdést kérdéssel megválaszolva. Többé már nem magáztam, nem hízelegtem neki kedves szavakkal, Lynet Llewellyn megszűnt számomra hölgyként létezni, mikor főúri seggét berakta ebbe a hintóba. Már csak nevén szólítottam meg, ha egyáltalán hozzászóltam. - Szeretnéd, hogy inkább arról meséljek milyen új technikákat tanultam a tornán? Szerintem jobb ha hallgatok. - Te is azért fázol, mert folyton jár a szád és kihűl a beled. - tettem hozzá gondolatban, de Clarine szelleme nem épp kedvesen megkocogtatta vállaimat, mielőtt azok a szavak ajkaim is elhagyhatták volna.
- Te is tudod, hogy nem fogok elkezdeni jó pofát vágni… Te is tudod azt amit én, hogy miért vagy Te itt valójában; Tehát azt is tudod, hogy mindketten vesztettünk. Azt hittem abból, amit a bálból megismertem belőled, majd megérted, hogy mit is érzek… De kezdek kételkedni benne, hogy értenél bármit is, szóval nézd, ott van Ansar. - böktem ki az ablakon hirtelen a mellettünk elterülő hegy oldalába felhúzott őrtoronyra, szavaimban beállt hirtelen váltással mint egy lezártnak tekintve mai beszélgetésünk. |
– Ott vagyunk már? – kérdeztem megszámlálhatatlanul sokadjára a hosszú, hosszú út alatt. Nem lehet hangsúlyozni, mennyire hosszú is volt; annak idején Isa esküvőjére egy hónapos úttal jutottunk el, de biztos voltam benne, hogy már legalább két hónapja zötykölődtünk a hintóban, még ha ez a naptár szerint nem is volt lehetséges. A kérdésemre nem vártam választ; felsóhajtottam, és inkább az ajtó nyílása felé fordultam, a rácson keresztül méregetve a zord tájat. Kék rózsákkal díszített legyezőm megállás nélkül járt a kezemben, nem feltétlenül azért, mert melegem lett volna; ó, nem, vagy Taranisban jártunk rég, vagy a pokolról szóltak hamisan az igék, és elviselhetetlen forróság helyett csontig hatoló hideggel kínozza az elkárhoztatott lelkeket. A legyezőmre azért volt szükségem, mert elviselhetetlenül büdös volt; nem csak a velem szemben helyet foglaló Melion nem volt hajlandó rendesen lehúzni a csizmájára ráragadt mindenféle mocskot, mielőtt beszállt volna, de még a loncsos ebe is mellette lihegett, elviselhetetlenné téve a levegőt. Biztos voltam abban is, hogy a legyezőm és hajam mögé rejtett arcomra rég ráfagyott az a pár kósza könnycsepp is, amely a mai nap során akaratlanul is feltört belőlem.
Nem tudtam elhinni, hogy végül tényleg ide jutottam.
Már akkor a kétségbeesés hullámai csaptak össze a fejem felett, mikor megtudtam, hogy közös vacsorára hívták a Deatryseket; csak Atyánk, Rivalen és a három Deatrys volt jelen. Mikor Atyám azt is közölte velem, hogy a másik család önzetlenül felajánlotta, töltsek el náluk egy kis időt, majdnem félrenyeltem a kagylólevesem. Amint az illendőség engedte, elkéretőztem a vacsoraasztaltól, de magamat is megleptem azzal, hogy a folyosóig is alig bírtam ki, a sírás ronda grimaszba torzította könnyes arcomat, és néhány percig képtelen voltam mozdulni. Amikor mégis összeszedtem elég erőt a lábaimba ahhoz, hogy felkeljek a vár hideg padlójáról, gondolkodás nélkül botladoztam el Thane szobájáig, ahol szavak nélkül, zokogva borultam a karjaiba. Sokáig tartott, mire bármit is ki tudott húzni belőlem.
Habár egyelőre nem esett szó sem jegyességről, sem házasságról, fájóan nyilvánvalóak voltak Atyám szándékai; egy kis időre, azt mondta, csak addig megyek el. Én azonban tudtam, hogy ha minden úgy alakul, ahogy Ő szeretné és várja (és mikor alakult valaha is másképp, mint Howe Llewellyn óhaja?), legfeljebb azért megyek vissza a tengerhez, hogy megfelelő esküvői ruhát csináltathassanak nekem. Azt a fájdalmat, amit a környezetem árulása okozott, nem tudtam volna szavakba önteni; egy vasmarok volt, amely gúzsba kötötte nem csak a kezem, a szívem is, egyre erősebben és erősebben szorítva, míg végül alig kaptam levegőt, és mikor el is eresztett, olyan agóniát hagyott maga mögött, olyan kétségbeesett gyötrelmet, hogy azt kívántam, bár inkább tovább szorítana, hogy végül más soha semmi se fájhasson. Akkor éreztem csupán így, mikor édesanyánk meghalt; a Mama meghalt, Aerten ura pedig egy csepp könnyet sem csorgatott érte, és így járok én is, és egyedül leszek, és magányosan, és belebetegszem a múltam siratásába, de senkit nem fog érdekelni. Egyedül leszek. Egyedül voltam. Thane nem volt sehol, sem Drystan, sem Mella, és még Rivalennek is örültem volna, de mind hetekre való útra voltak tőlem.
És ki volt itt nekem helyette? Melion. Meg a büdös kutyája.
Melion, akinek akinek a jóképűsége rég kifakult a szememben, tekintve, hogy az elmúlt napok sokasága alatt nem is szólt hozzám. Én azt hiszem, két héten át folyamatosan beszéltem, akárki ült is velem szemben a hintóban; úgy tűnt, egyik Deatrys sem tudott túl sokáig megmaradni velem egy légtérben, ugyanis néhány óránként váltották egymást. Különös módon Lady Clarine volt az, aki a legkevésbé tűnt szimpatikusnak; Lord Geraldtól pedig egészségesnél kicsit talán több félelem költözött a szívembe. Nem tudtam, vajon Atyám kinek szerette volna odaadni a kezem; valahol mégis reméltem, hogy nem az idősebbik fiú lesz az. Melion sokkal... puhább volt. Könnyebb a szemnek. És kevésbé néztem volna ki belőle, hogy teliholdak és napéjegyenlőségek idején szörnyeteggé változik, és a falvak parasztjainak gyermekeinek szívén él, már amikor épp nem állatáldozatot mutat be az egyik havas csúcs tetején.
Minél messzebb került tőlünk a déli meleg, minél inkább magunk mögött hagytuk a puszta, Rheya és a rengeteg fáit, búzatábláit, a tavaszt, annál nehezebben jöttek a számra a tenger menti sós levegőt szívva oly' könnyűnek tűnő csicsergő szavak, s annál élénkebbek voltak az álmaim arról, mi várhat az örök tél hegyeinél. Úgy tetszett, mint az egyik mese, amit annak idején a dadám olvasott nekem, a gonosz Jégkirálynőről, akinek félelmetes hintója nyomán, bármerre járt, elhaltak a növények, elfagytak a vetések, és az emberekből is kihalt minden jókedv.
– Ha ma sem érünk oda, ismét elpazaroltam a festékeimet. És egy újabb ruhát. – Nem voltam hajlandó egy hónapon belül kétszer ugyanazt a ruhát hordani, akkor sem, ha egész nap csak a hintóban ültem, és senki sem látott a Deatryseken kívül; ez viszont azt is jelentette, hogy lassan kifogytam a hordható darabokból. Még szerencse, hogy egyáltalán hallgattam Mellára, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kabátot és sálakat is készíttessek; jelenleg legalább kétszer annyi réteg volt rajtam, mint Melionon, és míg ő kényelmesnek látszott, én majd megfagytam. – Remélem, Ansarban akadnak jó szabók, rögtön oda szeretnék menni, amint megérkezünk. De nem ám valami otromba törpészhez.
Direkt viselkedtem az átlagosnál is elviselhetetlenebbül; mikor túljutottam ugyanis a kétségbeesés első hullámain, hamar rájöttem, hogy képtelen volnék a Taranison élni le az életemet. A legkézenfekvőbb megoldás tehát az, ha egyszerűen elérem, hogy a Deatrysoknak meg se forduljon a fejükben, hogy ott akarjanak tartani. Magabiztos tervnek tűnt; elvégre, igen egyszerű elérni, hogy az emberek gyűlöljenek, épp csak utánoznom kell azt, amit Rivalen csinált az elmúlt harminchat évben.
Valószínűleg a szavaimra alig kaptam többet morgásnál Melion részéről. Ezen felbuzdulva csuktam össze a legyezőm, és az orromat felhúzva puffogtam egyet.
– Tudod, arra gondoltam, hogy most felgyújtanám a hajam. Figyelsz rám egyáltalán, Melion? – szegeztem neki a kérdést vádlón, majd túldramatizált sóhajt hallattam. – A hallgatás gyermeteg dolog. Vesztettél; el is fogadhatnád, ahelyett, hogy magadban morogsz.
Én főképp úgy értettem, hogy a mi csatánkban vesztett; a családjaink csatájában, amelyek úgy tűnt, kölcsönösen egymás felé terelgetnek, ám egyikünk sem tűnt különösebben lelkesnek az ötlettől. Nem voltam annyira ostoba, hogy ne vegyem észre, mikor nem vagyok kívánatos társaság; de attól féltem, ha Melion a végén tényleg egyedül hagy, elveszem. Az más kérdés, hogy a veszteséget a tornára is lehetett érteni, elvégre, a bátyja ütötte ki őt a nyeregből; az én testvéreim esetében ez örökös árkot ásott közéjük. Szerettem volna büszke lenni Thane-re, amiért végre megkapta azt a címet, amelyre oly' régóta vágyott, ám jelenleg a kicsinyes önsajnálat megfosztott minden hasonló érzéstől. |
Még nem nőtt szőr a képemen, amikor már úgy forgattam a pörölyt, hogy aztat megirigyelhette vóna bármelyik kovácsmester. A majd’ évszázad alatt, amit a szakmába töltöttem, sok dógot eltanultam én, és sokféle nép megfordút mán nálam. A kisparancsnok nem az első, és nem is az utolsó magas rangú hadfi vót, aki majdnem lefejelte a gerendámot, mégis büszkén tekintettem rája, mintha vérem vóna.
Különös tetszésemet leltem abban, hogy hajlott koromra való tekintettel sem szűkmarkúskodik a kézfogással. Oly’ erővel ragadta meg húsos praclimat, hogy szinte éreztem csontjait egybeforrni az enyimekkel.
- Az idén hosszabbra nyúlott a tél a vártnál, igaz-e? – tudakoltam megrántva a számat veres szakállam árnyékában. Itt a hegyekben nem vót ám ritka, hogy még májusban is havazzék, de ilyen heves hóviharokra az évnek ezen szakában, utoljára sihederkoromból emlékeztem. Akko’ ismertem meg az én Bettámat. Majd’ egy egész hónapra elzárt minket a havazás a külvilágtó’, és valahogy főkellett ám melegedni…
- Aztat nagyon jó’ teszik, kisparancsnok – bólintottam nagy serényen, amikor a legíny kijelentette, hogy éjszakára megszállnak a faluban. A havas vadon még fényes nappal is tartogatott nem vár meglepetéseket, no nem a jobbik fajtábú, és éjszakára bolondság lett vóna kint rekedni a biztos halálban.
Szó, mi szó. Arra számítottam, hogy a parancsnok gyün majd a cuccé’, de nem örűtem kevésbé az érkezőnek így sem. Aglaval olyasfajta ember vót, akire egy törp is rábízná az életit, és ha Ő megbízott a lovagban, hát akkor nekem is el kellett ismernem a tehetségit. Pocak tanúhatna tőle eztet-aztat, gondoltam.
- Megvan minden, azon ne fájjon a kend feje! – kiáltottam lelkesen, jól becsapva az ajtót, miután meggyőződtem róla, hogy nincsen ottan kint senki, aki elkísérte vóna. Ugyanannyira meglepett a kíséretérő’ szőtt kifakadása, mint ahogyan büszkeséggel töltötte el vén szívem a bizalma. Még egy könnycseppet is elmorzsoltam vóna fene nagy elérzékenyülésemben, ha nem botlom meg megint Vakarcsban.
- Átkozott szukafattya! Muszáj neked mindig az útban döglened? Szétvágom a fejedet! – pöröltem az ebbel, amié’ aznap már másodjára próbált kinyírni! Mert bizony ki akart, vagy ne legyen a nevem Boulos Dragomir! A kutya lustán rám emelte tekintetít, majd egy nyálcsíkot húzva maga mögött, hasalva húzta magát arrább. Vót egy olyan érzésem, hogy betörőt is csak kibuktatni vóna képes, nem megőni. Nem különösen zavartattam magam a jelenetet illetően, akkor se, ha a kisparancsnok kiröhögött.
- Vizet? Viiizet? – kaptam a szívemhez menten, ami majd’ ki akart ugrani a helyérő’ a kérést hallva. Az én műhelyemben osztan ilyesmit nem tartottak, fogyasztásra semmiképpen. Úgy kotortam be a pult mögé, és hajoltam le a díszes butykosomé’, amibe azt a hírhedt pálinkámot tartottam, mint akit sárkány kerget. A flaska mellé gyorsan kicsaptam két fémkupát, amit még valamikor magam farigcsáltam, és hamar töltöttem mindkettőbe a gatyaszaggató párlatbó’. – Ebbő’ tessen inni, Ser! Ettő’ aztán jövő decemberig elkerüli a betegség! – kötöttem makacsul az ebet a karóhoz, nem törődvén az asztalra dobott zsákocskával, ami a fizetségem rejtette. Addig nem vótam hajlandó a pízzel bajlódani, amíg az uracska fel nem fogta a poharát. – Isten-isten! – köszöntöttem kellőképpen, fekete bogárszemeimet le sem véve a legínyrő. Innia kellett velem, anékű úgy se engedtem vóna el.
- Osztan mi helyzet ottan fenn a magasba? – tudakoltam meg sem rekedve, miután magam is lekűdtem az itókámot. Tudnia kellett, hogy a kobakja helyett az erődre gondolok. |
 Csendbe burkolódzva, türelmesen megvártam amíg Dragomir úr befejezi a kovácsolást, eszembe sem jutott megzavarni a vén törp munkafolyamatát. Tiszteletlenség lett volna. Ehelyett inkább körbepillantottam a kissé alacsony építésű, mindenféle megmunkált fémekkel teli műhelyben, miközben hol a jobb, hol a bal lábamra helyeztem a súlypontomat. A helyiség fikarcnyit sem változott mióta utoljára itt jártam, egy pár új fegyver, s a földönt sorakozó dobozok lógtak talán ki a megszokott képből. Valószínűleg azok voltak az Erőd számára készítettek.
Mikor Boulos végre befejezte remekművét, s méltóztatott észrevenni, egy biccentéssel üdvözöltem, majd levettem a lovaglókesztyűmet, hogy puszta kézzel tudjak kezetrázni a rőt törppel. Hajlott kora ellenére az öreg szinte csontropogtató fogással rendelkezett, így, hogy ne maradjak szégyenben, erős szorítással viszonoztam a gesztust.
Nem igazán volt ínyemre, hogy kisparancsnokként utaltak rám, hiszen a hivatalos rangom parancsnok-helyettes volt, s ez fejezte ki az erőd katonái között betöltött szerepemet. Ám az évek alatt alighanem hozzámnőtt ez az informális cím is, és ezellen semmit sem tehettem. Persze, a kifejezést csak egy szűk kör használhatta büntetlenül; az alkalmatlanokkal pedig a saját módszereimmel bántam el. Bizonyára jól eshetett nekik két hónap latrinatakarítás vagy esetleg egy kellemes őrjárat a végeláthatatlan havas vadonban...
- Rövidebb, mint vártam. Siettünk, hogy még a hóvihar előtt Ansarba érjünk – feleltem tömören, majd kis hallgatás után hozzátettem. – Az éjszakát valószínűleg itt töltjük, holnap indulunk tovább.
Boulos meglepettnek tűnt, s bizton állíthattam, hogy valószínűleg nem az én jöttömre számított, de ez nem akadályozta meg abban, hogy szívélyesen üdvözöljön; örvendezése engem is visszafogott mosolyra késztetett.
- A Parancsnok üdvözletét és legmélyebb háláját küldi. Lekötelezett minket – köszöntem meg az öreg törp szolgálatait. – Továbbá, sajnálja, hogy nem jelenhetett meg személyesen, de halaszthatatlan dolga akadt.
Az, hogy Sir Aglaval az előttem álló idős törpre jóbarátjaként utalt, már elég ok volt ahhoz, hogy a legmélyebb tisztelettel viseltessek irányába.
- Lássuk csak. Tizenegy hosszúkard, hét csatapajzs, három kétélű balta… - soroltam fejből a megrendelésünket. – És ötvennégy nyílhegy. Biztos vagyok benne, hogy maradéktalanul megvan – bólintottam biztosításképp, és nem is bajlódtam a számolással. Szemeimmel követtem, ahogy az öreg kikukkantott az ajtón, majd pedig meglepett tekintettel fordult hozzám.
- Bárcsak megették volna – sóhajtottam halkan, miközben az orrom nyergét masszíroztam, majd magyarázatként kisvártatva megszólaltam. - Nemsokára megérkeznek. Még adtam nekik egy-két feladatot, különben sohasem lesz belőlük normális haderő.
Való igaz, hogy a szállásbérlés vagy különböző zöldségekkel és szárított húsokkal teli ládák pakolása nem volt éppen a hálás feladat és semmiképp sem kötődött a katonai kiképzésükhöz, ám mégsem várhattam el, hogy az újoncokon kívül bárki más efféle jelentéktelen munkálatokkal foglalkozzon. Különben is, jó, ha tapasztalatot szereznek. Még a végén elbízzák magukat.
- Évről-évre egyre nyámnyilább alakok kerülnek a kezünk alá – panaszkodtam zsörtölődve. – Bizton remélem, hogy a következő négy-öt évben nem bontakozik ki valami háborúféle, mert akkor azzal kell főznünk amink van.
A hírekből kifolyólag Thelion jó király volt, ha nem is következetes, így badarságnak tűnt számomra a feltevés, hogy háború lehet a nyakunkon. Mégha teljesen alaptalan is volt a gondolat, a Dagda-Erőd katonáit azért edzették, hogy a legváratlanabb helyzetekben is megfelelő mennyiségű haderőt tudjuk szolgáltatni a királyi hadseregbe. A probléma csak az volt, hogy a veteránok nagy része kezdett kiöregedni, s ha még akaratuk törhetetlen is volt, régen túl voltak már a fénykorukon. Az újoncok pedig még tapasztalatlanok voltak, nem is beszélve arról, hogy az elmúlt években jóval kevesebben csatlakoztak díszes kompániánkhoz, mint azelőtt. Lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy újabb besorozási induljak. Persze nem szándékoztam megtagadni Aglaval parancsnok minőség-a-mennyiség-felett szemléletét, de vészesen kevésnek éreztem csapataink létszámát.
- Köszönöm a kedvességét, de nem fogadhatom el. Már így is sokat tett értünk – válaszoltam tárgyilagosan, majd egy lélegzetvételnyi szünet után újra megszólaltam. – Bár egy korsó vizet talán elfogadnék – vallottam be töredelmesen, miközben megvakartam a tarkómat.
- Ami pedig a bérezését illetti… Azt ugye még a Parancsnokkal beszélte meg – hoztam fel céltudatosan, miközben leakasztottam az övemen függő súlyos erszényt. – Maga Alerion intéző számolta meg, de ellenőrizze csak le, kérem – nyújtottam felé az érmékkel teli zsákot. |
Már kora reggel beizzítottam a kohómat, ami onnantól kezdve fáradhatatlanul pöfögte tele a levegőt a füstjével. Elvileg Pocak lett vóna soros a nyitásban, hiszen megígérte, hogy mostantó’ többet segít be a papuskájának, de az onokám valószínűleg megint úgy döntött, hogy ellentmond a kötelességeinek, és megint a Kalapácsban ragadt. Morogtam egy sort, ahogy szokásom, de nem vótam különösebben dühös, hiszen már megszokhattam tőle az efféle viselkedést, viszont az aggodalmam ismét erősebbre húzta a béklyóját odabenn a mellkasomban, valahun a szőrős szívem tájékán.
Háttal a bejárati ajtónak, éppen egy alabárdot törölgettem a kezemben tartott ronggyal, amit éppen úgy a mestermunkáim közé tartozott, mint az összes többi alkotásom. Remélem a parancsnok uraságnak is elnyeri majd a tetszésit, gondoltam izgatott bogárszemekkel méregetvén a jó sikerűt fegyvert.
A három emberes döngetést követően, a csengő valamivel dallamosabb csilingeléssel jelezte, hogy az idegen belépett a boltba, de nem fordultam meg rögvest a köszönésére. Várnia kellett egy csípetett, míg az utolsó simítás érdekében, egy mesteremberhez méltó mozdulattal még egyszer megtöröltem a penge élét, majd óvatos mozdulattal lefektettem a pultra, mintha csak egy gyermek vóna.
- Dagda kacskaringós szakállára, hát kend az, kisparancsnok? – őszinte lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy miféle nagy ember érkezett az én szerény kis bótocskámba, és úgy spuriztam kifelé a pult mögül az üdvözlésére, mintha ezer bányarém kergetne; majdnem fel is buktam a helyiség közepén pihengető Vakarcsban, aki szokásához megszokottan megint játszotta a döglöttet. Az átkozott! visszanyerve az egyensúlyomat, megigazítottam a gúnyámot, és átvetettem rótt szakállam a vállam felett, csak aztán folytattam az utamat kedves vendégem felé, hogy egy markos kézfogással üdvözöljem.
- Hogyan telt az útja, uracska? – kérdeztem szívélyes mosolygással, még mindig a kezét rázogatva. Mindig örűtem neki, ha erre tévedt valaki az erődbő’, s bár jobban számítottam Aglaval úrra, legalább olyan lelkesedéssel fogadtam a helyettesének érkezését is. Hümmögve hallgattam meg esetleges beszámolóját, miközben beljebb tereltem a műhelyben. – Bizonyára a rendelésé’ gyütt, elkészült rendre minden – bizonygattam nagy serényen, húsos ujjaimmal a kikészített ládák felé hadonászva. Sejtettem, hogy egyedül nem tudná elvinni, így biztosra vettem, hogy odakint még legalább két markos legíny várakozik a bebocsájtás után; ki is dugtam a fejem az ajtón, de nem vót ottan senki se. Meglepődtem.
- Egyedül gyütt, kend, vagy megették a sárkányok a kíséretít? – tudakoltam nyugodtan, olyan hangon, mintha csak az időjárás lenne a téma párosunk között. – Nem íhes, vagy szomjas? Szívesen megvendégelem – ajánlottam fel mielőtt még kitértünk volna a bérezésemre. Nem eszik olyan forrón a csigányt! |
Fenyegető, világosszürke felhők hada gyülekezett az Erőd fölött. Az év késő tavaszi szakaszában egyre gyakoribbak voltak a semmiből előtűnő, vad hóviharok, így vészjósló előérzettel léptem ki az erődítményből. A hópihék lusta módon kavarogtak a levegőben, ahogy két másik katona kíséretében átszeltem a vékony hóréteg födte belső udvart.
Alerion intéző emlékeztetett tegnap éjszaka, hogy Dragomir kovácsműhelyében elkészültek a rendelt fegyverdarabok, sőt készletünk is fogyóban volt, így én vállaltam azt a semmiképp sem nemes feladatot, hogy ezek beszerzéséről gondoskodjak. Az út a hagyományos beszerzésen túl a zöldfülűek kiképzésének részeként is funkcionált, így kíséretként három újonccal bővült az egyszemélyes munkám. Reméltem, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk, legalább addig amíg Ansarba érünk, hogy aztán kivárhassuk a vihar elvonultát.
- Kisparancsnok! Csak nem rád testálták a bevásárlást? – üdvözölt Rook, ahogy hallótávolságba kerültem, miközben kaján vigyor terült ez arcán. A kopasz katona majd kétméteres alakja jócskán fölém magasodott, ahogy még nálánál is hosszabb alabárdjába kapaszkodott.
- Úgy néz ki – sóhajtottam, miközben felhúztam a lovaglókesztyűimet. Ha nem a társaságában léptem volna először át az Erőd kapuit, talán még meg is sértődtem volna a hetykeségén, de az évek során kialakult közöttünk egy kölcsönös megbecsülés. Vagy megtanultuk eltűrni egymást.
Rook bizonyosan nem volt jelen, amikor az észt osztogatták, de valahogy a kártyapartik során minden katonatársát kifosztotta feltett vagyonából. Nem volt a legtapintatosabb egyén, sohasem bajlódott rangokkal vagy formaságokkal, inkább a tettek emberét tisztelhettük benne. Egyike volt azoknak az embereknek, akik a kezdeti nemtetszésük ellenére, mára a kezüket is tűzbe tennék értem, s én ugyanígy cselekednék az ő esetükben.
- Velünk tartasz? – érdeklődtem, miután kivezettem lovamat az istálló védelméből. Pala igazán zokon vehette a hűvös levegőt, hiszen jókorákat prüszkölt, gyorsan tovatűnő párapamacsokat hagyva a levegőben.
- Á, inkább kihagyom – legyintett kedélyesen, s végigsimított kopasz fején. – Megengedem, hogy az újoncok a Kisparancsnok által haljanak. Viszont kár, hogy a hepajt a tenger mellett visszautasította a Parancsnok. Az nekem való móka lett vóna’! – nevette el magát öblösen, nem egy riadt pillantást kiérdemelve a velem tartó három újonctól.
- Nem a magunkfajtánknak való az – tükröztem a parancsnok szavait, miközben egy lendülettel felpattantam az almásderes hátára. Thelion király a Dagda-erőd küldöttségét is várta a Teremtésnapi Tornára, ám Sir Aglaval szerényen visszautasította azt. Mit is keresnének a mi katonáink azon a bohózaton?!
- Mindenesetre, ha egy hét múlva se hallanál felőlünk, akkor valószínűleg meghaltunk – jelentettem ki halálosan komoly hangnemben, majd kiadtam az ukázt az indulásra. A három újonc megrettenve pillantott az irányomba, amíg Rook csak legyintett egyet s visszaált a posztjára.
Az isteneknek hála a lefeléút hosszú volt és eseménytelen, így két napra rá már Ansar városába is értünk. Úgy döntöttem, hogy a fegyverek beszerzését én magam intézem el, míg az újoncokat ráállítom a készletek feltöltésére illetve szállásunk intézésére.
- Nem volt érthető? – pillantottam egyikőjükre, aki tétován még mindig lova mellett ácsorgott, míg a másik két újonc már a munkáját végezte. – Szállás! MOST! – emeltem fel a hangomat, mire Stanley bambaságából felocsúdva habtákba vágta magát, s elviharzott a fogadó irányába. Egy mélyről felszakadó sóhaj után megindultam a kovácsműhely felé.
Amikor a Parancsnok először hozott magával Boulos Dragomir műhelyébe, nem sok jóra számítottam egy iszákos törptől, ám nagyon gyorsan megtanultam, hogy Boulos munkájának minősége utánozhatatlan. Ahogy a kovácsmester természete is.
- Üdvözletem Boulos! – köszöntem hangosan, amikor három dörgő kopogás után benyitottam az épületbe. Óvatosan lehajoltam, nehogy a fejem bánja az ajtófélfával való találkozást. |
Nem mindennapi legíny ez a Melion Deatrys, állapítottam meg, miközben arrébb rugdaltam a sámlinak használt székemet, hogy ne legyék útban. Az úrfi magas vót; Jó jó, tudomén aztat, hogy egy törphöz képest minden ember magas, de volt egy sanszom arra, hogy az ifjú sárkánykígyó még az embőcök között is colosnak számított. Fekete bogárszemeim hosszú percekig állapodtak meg az arcán, egészen addig, amíg össze nem csaptam a tenyereimet, mint azok, akik jól végezték a dógukot. Így is vót, hiszen simán szereztem melót az én barátosnémnak, aki majd kiugrik majd a bőribő’, ha megtudja.
- Kedvére is lesz Lordságodnak, nem csak merész, de okos is… Csak aztán, nehogy lerúgjon egy-két golyót, mert arra hajlamos – legyintettem nagy vidámsággal, mintha csak arról ejtenék szót, hogy miféle finom pitét tud sütni az asszony. Gwyn szerette megfaragni a nagyszájúakat a baltájával, de erről az uraságnak semmiképpen sem kellet ám tudnia. Majd kitapasztalja, gondoltam nagy serényen.
Motoszkáltam egy darabig a pult mögött. Aztat sem fogtam fel igazán, hogy a ficsúrka egészen odaáig loholt a nyomomban; arró’ is simán megfeledkeztem, hogy van, olyan serényen kezdtem kutatni a megfelelő alapanyag után. Tisztára fellelkesített a gondolat, hogy sok idő után először, újra Deatrys pengét alkothatok. Majdnem becsináltam, ahogy felszegve a fejemet, megláttam az uracskát. Hát ez meg hogy került ide? hasított a kobakomba röviden a gondolat, de osztan hamar eszembe jutott a megoldás.
- Hogyne vállalná! Biz’, hogy elvállalja, vagy nyeljen le keresztbe menten egy bányarém – mondtam makacsul, miután hatalmas elmímmel kisütöttem, hogy vótaképpen, még mindig arról a fruskáró’ van szó. Má’ előre láttam, ahogy vidáman lengedező fejszével rohan az urasághoz; nem is olyan régen még kezét-lábát törte vóna egy ilyen lehetőségé’, kételkedtem benne, hogy máris meggondóta vóna magát.
- Csak aztán óvatosan a virtuskodással, mert a végén még kend hagyja ottan a fogát, és nem a troll, osztan lesz majd sírás – emeltem meg ujjamat nevelési szándékkal; Nem akartam én megmondani egy Deatrysnek, hogy mit tegyék, de mégiscsak… Nekünk öregeknek sajátosságunk, hogy aztat hisszük, okosabbak vagyunk a fiatalabb nemzedékekné; és igaz, azok is vagyunk. Eztet be kellett látnia.
- Megvan mindenem, ami kell, uram – vágtam haptákba magam. Úgy gondótam, megéri egy kis alázat asztat, hogy busásan megfizessék a munkámat. – Gwynt pedig még a napokban szalajtom Önhöz, nem lesz benne csalódása, aztat előre megígérem – mondtam nagy komolysággal, és amennyiben nem kívánt többet szóni, egészen az ajtóig kísértem, hogy az ebível együtt kilökjem a hóra. Dógoznom kellett no, az pedig úgy nem megy, ha feltartanak!
Egy darabig még bárgyú vigyorral integettem a távolodó alakok után, majd puszta vidámsággal becsaptam az ajtót mögöttük.
- Gazdagok leszünk, Vakarcs! Gazdagok! Anyjuk, hozd idi a pipámot!
részemről lezárt |
Az öreg olyan határozott volt dolgában, hogy ha még tovább fényezte volna saját hírnevét, még a gatyámat is odaadtam volna neki fizetség gyanánt - de csak természetesen abban az esetbe, ha beszéde igaznak is bizonyult. Meg is bíztam a kard minőségére tett ígéreteiben, elvégre ki hallott már olyanról, hogy egy törp elfogult volna önmagával és munkájával szemben?
Szórakozott vigyor kúszott fel arcomra, mikor a Gwynnan Brant nevezetű törp asszonyról kezdett beszélni; Ismerős volt neve csengése, de annyi érdektelen Lord és Lady nevével tömték már tele az évek folyamán fejem azok a bölcs tanítók, hogy jó formán már a saját apám neve nem jutott azonnal eszembe... Nem hogy egy törp fruskáé.
- Ily' fajta harcos törp asszonyhoz még nem volt szerencsém, de a mi Clarineünkből kiindulva nincs jó vége annak, ha a fehérnép pengét ragad. - mondtam minden tiszteletem elővéve, mikor nővéremről beszéltem. Ahogy visszagondoltam arra milyen is volt gyerekfejjel azt nézni, ahogy Clarine és Gerald harcolnak rájöttem, hogy egy valamit azért mégis jól tettek azok a déliek: nem adtak asszonynépnek kardot, mert nem az állt meg, míg le nem igázta vele a világot. - Kedvemre való lánynak hangzik ez a te Gwynnanod, papus.
Kék szemeimmel követtem az apró termetű, vörös törpöt, aki ahogy a méricskélést befejezte visszacsoszog szinte erődként védelmet nyújtó pultja mögé. Nem voltam rest követni, érdeklődve álltam meg újból a fatákolmány előtt és tekintettem körbe az üzletben, immáron az épület részleteibe belemerülve - de tekintetem végül mégis ebemen akadt meg, aki addigra barátságot is kötött fajtársával. Ahogy néztem a vidáman lihegő farkaspofáját, csak az elkényeztetett házi kutyát láttam benne és nem azt a vérengző dögöt aki már nem egyszer megmentett a vadonban... de persze jól tudtam, hogy Raider esetében a látszat igenis csal és más körülmények között szegény Bo papus ölebe a vacsorájául szolgált volna.
- El fogja vállalni a melót? Nem kis falat ám az a troll. - kérdeztem szemöldököm felvonva ahogy a pulton felejtett kesztyűimet magamhoz vettem és a hónom alá csaptam. Sok embernek inába szállt volna a bátorsága, ha a "troll" és a "megölni" szavakat egymás mellett hallja egy mondatban és nem véletlenül: egy ilyen lény fene nagy kihívás lett volna bárkinek. Az igazat megvallva én is azért nem tartottam tőle, mert nem akartam hinni a helybeliek szavának - nem most először történt volna meg, hogy nem az vár ott, mint amiről beszéltek. Példának okáért ott volt az az egy alkalom, mikor azt részletezték hosszú perceken keresztül, hogy egy jégóriás fészkelte be magát a közeli völgyükbe, karavánokat burít fel, embereket lapít ki... Odaérve viszont elég hamar kiderült, hogy csak néhány eszes bandita gurít le hegyoldalakról köveket, nem pedig egy óriás dobálja őket az ártatlan utazókra.
Testvéreim említését követően elmosolyodtam és megcsóváltam a fejem. - Ha rajtam múlik, se Gerald, se Clarine sem lesz a közelben, mert még a végén learatja a babérokat helyettem. Kell valami, hogy elhiggyék nem vagyok már kölyök, akit kísérgetni kell az ösvényen... Ha meg lábuk elé dobom egy troll fejét, azt nem lehet félreérteni. - mondtam kesztyűimet felhúzva lapát kezeimre.
- Amint lehet jövök érte. Ha kell hozzá egy hét hát legyen, de érje meg a várakozást. - mondtam tetetett szigorral arcomon, de hogy az öregember is értse tréfálkozásom hamar elmosolyodtam. - Busásan megfizetem a jó munkát, ha pedig a törp lányáról akad híre szívesen adok neki munkát. Raider... te meg maradsz, vagy mi lesz te mihaszna?! - fordultam utolsó szavaimra kutyámhoz, aki a hozzá címzett mondatra egyből felkapta fejét és farkát csóválva futott lábamhoz. - Esetleg kell még valami a munkához, papus? - kérdeztem érdeklődve, ebem fejét simogatva. |
A magamfajta vén kurafiknak mindig jól gyütt, ha egy neves vendég tér be hozzájok. Azzal, hogy a fiatal Deatrys éppen az én műhelyem ajtófélfáját fejelte meg majdnem, reményt adott arra, hogy hamarost az emberei is sorban állnak majd a küszöbömön, hogy valódi Dragomir-gyártmányt kaphassanak. Senki se csodálkozzék hát, hogy olyan lelkesen estem neki a munkának, mint bányarém a friss tetemnek! Előbb keltem volna táncra egy trollal, minthogy engedjek elvészni egy ilyen lehetőséget!
Járt mán az én műhelyemben elődje az úrnak, azért kukkoltam rája ily lelkesen. Érdekelt, hogy mennyire hasonlít a nagyapjára, aki maga is nagyra nőtt ember vót. Igaz, egy törpéhez mérten minden ember nagynak látszik. Melion úrfi veszettül fiatal vót, még alig pelyhedzett legénytoll az állán.
- Ha megfelelően kovácsolják, egy vékony penge is átdöfi az óriást – húztam ki magam büszkén, jelezvén, hogy én magam tudok olyat adni neki, amitől két szép füle is ketté áll. Amikor megadta az irányt, hümmögve, vén csontjaimat meghazudtoló fürgeséggel láttam neki a szorgosságnak. – A legjobb fegyvert kapja uraságod, vagy ne legyen a nevem Boulos Dragomir – fogadkoztam vérmes elszántsággal.
A méricskélés közben esett szó köztünk a melóró’, mer hát, egyrészt megígértem Gwynannak, hogy utánajárok, hogy milyen kaszabolni való lészen a környéken, másrészt, nem akartam, hogy az uraság feszélyezve érezze magát méricskélés közben. Elvégre, én sem szeretném, ha egy idegen fószer fogdosna.
- Gwynnan Brant a legtökösebb zsoldos, akit ismerek, pedig töke sincsen – bólogattam nagy komolysággal, fényezvén az én kis barátnémat, hátha sikerül végre jövedelmező melóhoz jutatnom őtet. Időközben befejeztem a méricskélést, a szalagot a vállamra dobtam, miközben leugrottam a sámliró’. – Ha kend ismerné, tudná, hogy nem beszélek mellé. Látott már törpeasszonyt fejszível? No, az ám a különleges látvány… Nem azt mondom, hogy a magafajták rossz harcosok, de egy törp… Az mégiscsak törp.
Bogárszemeim érdeklődve villantak, amikor a trollról beszélt. Magam már régen találkoztam hasonló, bűzös óriásokkal, de nem lepett meg, hogy ezek a bárdolatlan lények ismét felütötték fejüket a környéken. Egészen addig nem zavart a jöttük, amíg nem az én műhelyem ajtaján kopogtatnak a furkósaikkal.
- Szólni fogok annak a fruskának, mihelyt erre gyün. Márpedig gyün, mer’ nálam a pajzsa – bólintottam a szavakra hevesen, mire vörös loboncom is meglebegett. Be kell valljam, nem fűlött a fogam ahhoz, hogy éppen egy efféle förmedvénnyel szembe küldjem az én kis barátnémat, de úgy ismertem, mint a tenyeremet; Ha mástól szerzett volna tudomást errő’ a dologró’, a végén még megharagudnék, osztan hónapogik nem látnám. Felettébb hiányzott vóna azaz éles nyelve, meg a pimasz vigyora. Kedveltem a lányt, no. Mintha tulajdon vérem vóna, pedig nem vót közöm hozzá.
- A testvérei bizonyára elbánnak azzal a zuzmóstalpú szörnyeteggel – mondtam, miközben a pultom mögé lépve matatni kezdtem a nyersanyagok között. Időközben a két eb megbarátkozott egymással, és túllihegve a másikat, elheveredtek a kohó melegében. Vakarcsnak folyt a nyála mint az ítélet. Gusztustalan… Az én kutyám! gondoltam büszkeséggel telt szívvel.
- Mikor szándékozik kend a kardjáé’ gyünni? – kérdeztem két megtermett fémrudat az asztalra hajítva. – A jó munkához idő köll, de szívesen beizzítom már kora hajnalban a kohót, hogy mihamarabb kézhez kapja. |
Fejemmel biccentve reagáltam a törp szavaira, aki így, hogy közelebb lépegetett hozzám még korosabbank tűnt, mint távolról. Nehéz volt megállapítani náluk, hogy mégis hány esztendősek, de szakálluk hossza mindig árulkodott róla: ez itt előttem pedig olyan dús vörös arcszőrzettel rendelkezett, hogy ha Clarine tudott volna szőni akkor takarót tudott volna belőle nekem készíteni. Valószínűleg már benne volt a korban - tulajdon nagyapám is könnyedén lehetett volna -, ami sok évnyi tapasztalatról árulkodott háta mögött.
Hátraléptem egy aprócskát, hogy az előttem megálló törp uraságra kényelmesen le tudjak tekinteni ő meg fel rám. Úgy látszott épp oly kíváncsisággal fürkészi arcom, mint ahogy néhány pillanattal ezelőttig én csodáltam szakállát, amit emberi lényként számomra léhetetlen lett volna növeszteni.
- Valami olyanfélét, ami egy óriással is végez. - adtam választ kérdésére és ezzel megszabva egyetlen kikötésem. Előző pengém - amit már nem is emlékeztem honnan szereztem - egyszerűen elpattant a nagy hidegben egy egyszerű gyakorlóharc közben. Ha azzal indultam volna valami rémség ellen, valószínűleg otthagytam volna a fogam. - Jobb kéz. - válaszoltam második kérdésére is. Figyeltem, ahogy sámliját közelebb húzza és úgy fordultam, hogy az öreg a lehető legkönnyebben le tudjon mérni mindent, amihez szüksége van. Ha nem mormog az orra alatt olyan törpösen, akkor kezdtem volna úgy érezni magam, mint amikor azok a külhoni szabók érkeznek hozzánk azzal a céllal, hogy ők majd úrhoz méltó ruhát varrnak nekem... Csak arról feletkeztek mindig meg, hogy én voltam az aki úrhoz méltóan öltözködött és rheyai meg kitudja honnani mesterei úgy, mint egy selyemfiú.
- Mikor nincs? - kérdeztem szórakozottan, halványan elvigyorodva. Hittem abban, hogyha taranisban egyszer elfogy a munka, akkor a világ megállt létezni. Egyből érdeklődés költözött arcomra, mikor egy zsoldos fruskát kezdett emlegetni, fejemet finoman megbillentve, hogy ne zavarjam meg a méregetésben. - Valóban? - kérdeztem, miközben arra próbáltam rájönni, mégis mi szüksége lehet a fülem és vállam közti távolságra... de mint mondtam, teljesen tudatlan voltam a a pengekészítéssel kapcsolatban. - Azt mondják a népek, hogy egy troll merészkedett ki az egyik közeli barlangból. Idétlen lények, csoda ha az ujjaik meg tudják számolni. Nem is igen háborgatják az embert, meg az ember sem őt... Tudja, jön a fenenagy bunkójával aztán az ember agyvelejét meg úgy kell összekaparni a föld mélyedéseiből, a többi testrészéről meg inkább ne is beszéljünk. - húztam fintorra az ajkaim, egyszer volt már fivéremmel szerencsénk összetalálkozni egy troll pusztításával, aminél minden bizonnyal már csak egy óriásé szőrnyűbb. Mit mondhatnék, nem egy szép látvány volt: még az én ebédem is visszakívánkozott akkor, néhány évvel ezelőtt.
- No de ez úgy látszik kivételesen agresszív... Le kéne vadászni. Ha a zsoldos fruska akit ismer részt mer venni egy ilyen kalandban, akkor tudok neki munkát adni. - mondtam szám sarkát felhúzva és a törpre pillantva. Nem voltam én bolond, tudtam, hogy nem csupa véletlenségből kérdez rá minderre... Munkát akart szerezni a zsoldosának és a legjobb embernél keresgélt. |
Vakarcsnak fenemód inába szállott a bátorsága, ahogy megpillantotta a műhely gyomra felé nyomakodó másik jószágot. Talán magam is becsináltam vóna a gatyámba, ha öreg szemeim nem láttak vóna már ezt-azt az esztendők alatt; Hiába vót a megtévesztő külső, pontosan tudtam, hogy a lompos nem más csupán, mint egy nagyra nőtt öleb, akit a farkasbunda loncsossága mögé rejtettek. Ha farkas lett vóna, Vakarcs megmurdel, állapítottam meg szégyenkezve a kopó reszkető lábai miatt. Aztán a két eb hamar barátságot kötött egymással, és felváltva szaglászták egymást az hátsófertályaikon.
- Pfej… - adtam hangon nemtetszésemnek zsémbesen, majd az ajtóban ácsorgó idegen felé sandítottam. Elengedtem a fülem mellett azon megjegyzést, hogy négylábú társa igencsak gyermekcipőben jár. Érdeklődő szemeim leplezetlen kíváncsisággal itták be látványát bozontos szemöldököm alól, de vót ám elképedés, amikor felismertem, kiféle és miféle az a szerzet, aki nálam jár.
- A legjobb helyen jár, uraságod! – csaptam össze a tenyeremet tettre készen, nem kevesebb lelkesedéssel, mint korábban. A mellkasom büszkén kidüllesztettem, miközben kioldalaztam a pult mögül, hogy még inkább szemügyre tudjam venni a ritka vendéget. Még torzom borz üstökömmel sem értem fel egészen a mellkasáig, de különösképpen nem zavartattam magam a szintkülönbség miatt.
Szerencsére időben lakatott tettem a szájamra, így nem kiáltottam rögtön Betta után; Amúgy se felelt vóna senki a hangra, ugyanis az asszony éppen a városban járt; Állítólag elfogyott a liszt, de jó’ sejtettem én, hogy csak ürügyet keresett arra, hogy ebédet vihessék a semmirekellő onokánknak az ékszerészhez. A nagy örömben, hogy hosszú idő után először egy Deatryst köszönhetek, erről meg is feledkeztem.
Közelebb léptem az urasághoz; Közelebbről még fiatalabbnak tűnt, mint messziről, hiába növesztett az orcájára legénytollat. Pislogás nélkül, hosszú pillanatokig emeltem fekete szemeimet az arcába, mintha csak azon tanakodnék, hogy mi lenne a legmegfelelőbb áru a számára. Volt néhány értékes darabom.
- Miféle kardot óhajtana? – kérdeztem, miközben előhúztam az övem mögül egy megkopott mérőszalagot. – Jobb, vagy bal kezes uraságod? – tudakoltam tovább, és közelebb húztam egy sámlit, hogy arra állva, hozzá lássak megmérni Melion úr magasságát, karhosszát, vállszélességét; Mindent, ami ahhoz kellhet, hogy az ember olyan kardot készítsen, amely méltó társa leendő gazdájának. Égett volna a fejem, ha a pallos, vagy szablya nem elég kiegyensúlyozott, vagy túlságosan is hosszú ahhoz, hogy megfelelő csapást lehessék mérni vele. Munkálkodás közben megállás nélkül zsémbeltem az orrom alatt; na nem a Deatrys sarj miatt, hanem mert megszoktam, hogy jobban megy, ha bosszankodok.
- Van-e valami jövedelmező meló a környéken? – kérdeztem hirtelen, miközben a füle és a válla közti távolságot méricskéltem a szalagommal. – Ismerek egy zsoldos fruskát; Mindig azé’ ríj a szája, mert nem talál semmi gyilokra valót… Gondolom kend nem véletlenül jár erre – rántottam meg a vállam, mintha misem számítana. |
Nem kellett sokat keresgélnem a műhely tulaját, dörmögő hangja egyből árulkodott helyéről. Arcomra egyből mosoly költözött, mikor megláttam az alacsony szerzetet: kedveltem a törpöket, mindnek megvolt a maga felejthetetlen természete és humora, ráadásul eddig akárhánnyal találkoztam ugyanolyan nyíltan beszéltek velem, mintha csak a közeli baráttal beszéltek volna. Raider - aki természetesen nem maradt le utánam - egyből társaságra talált a törp kutyájának személyébe: érdeklődve, farkát csóválva ment oda az öreg jószághoz, aki nem kifejezetten volt elragadtatva a túlzott figyelemtől.
Épp mikor a törp rászólt kutyájára szóltam én is oda Raidernek, aki hangom meghallva azon nyomban lerakta hátsófelét az idegen kutyával szembe, de immáron nem kekeckedett vele: csak ült és nézte, mindenki örömére. - Elnézést az ebért, kölyök még, aztán nincs neki nagyobb öröm, mint egy társa valagának szaglászása. - mondtam bocsánatkérően jószágom helyett is, fejemet csóválva.
Csak akkor fáradtam beljebb a takaros kis épületbe, mikor arra felhatalmazást is kaptam; Nem sűrűn fordultam meg kovácsműhelyekben, így tekintetem legalább oly' kíváncsian futtattam körbe az épület belsejében, mint ahogy Raider nézett a vén ebre. A kohó melegétől olyan hőség volt bent, hogy néhány lépés után kezdtem bánni azt a vastag bundát amit vállaimon átvetettem - kesztyűimet hamar le is húztam a kezemről.
- Igen, magam is csak szépeket hallottam kend munkáiról. - tekintettem az öreg törpre, mikor azt hangsúlyozta ő a legjobb kovács a vidéken. Természetesen mindenki ezt mondta: a kereskedő, a borbély, a cipész, a szabó... Mindenki akinek valahogy el kellett adnia az áruját, de azután, hogy egyenesen Clarine ajánlotta a Boulos Dragomirt igazat adtam szavainak. - Kardot kovácsoltatnék. Tudja nem sokat konyítok a vashoz azon kívül, hogy hogyan kell lyukat vágni velük másba... reméltem, hogy segítésemre lesz törp uram. - mondtam a pult mellé állva, vastag bőrkesztyűim lerakva annak lapjára. Ahogy a magát Bo papusnak nevező törp kioldalazott a tákolmány mögül úgy fordultam meg, hogy szembe nézhessek vele.
- Semmi szükség a felhajtásra! - emeltem kezeim azonnal védekezően magam elé, még mielőtt elkiáltotta volna magát feleségéért. Még csak az hiányzott volna, hogy a város össze törpje, meg nem törpje előkerüljön valahonnan és körbezsongjon. - Nem hivatalos az ügy amiben jöttem, úgy maradjunk is a hétköznapi keretek közt, még mielőtt elalélna a minden bizonnyal kedves felesége. Maga a mesterember, én meg a tudatlan vevő akit valami véletlen egybeesés folyamán pont Melion Daetrysnak hívnak és pont úgy is néz ki. Míg bátyám erre nem jár, maradjunk is csak a Melionnál, papus. - mondtam vidáman, hisz semmi okom nem volt ledorgálni az öreget azért, mert megtiszteltetésnek érezte azt, hogy műhelyében egy Deatrys fordult meg. Ha a helyében lettem volna nekem is az lett volna az első dolgom, hogy szólok az asszonynak - máskülönben az nem biztos elhitte volna, hogy igazat beszélek -, de jobb örültem volna ha nem szentelnek rám a kelleténél nagyobb figyelmet. Máskor és más helyen néha élveztem a nevem mellé társuló bánásmódot, de azokban a helyzetekben csinos hölgyemények is érintettek voltak. |
A kohó olyan elégedetten pöfékelt, mint én magam, amikor egy fárasztó nap után pipára gyújtok a kandalló előtt; Ilyenkor még az asszony sem zargat, csak elnéző mosollyal hozza a meleg papucsomat, majd főz egy adagnyi illatos teát. Azokon a napokon még azaz ebugatta kölök se tud felidegesíteni, pedig biza’, Pocak felettébb értett hozzá, hogy hogyan hozza ki a papuskáját a sodrábó’. Nyugodalmasan eregetem a füstöt, miközben vakarcs a lábam előtt megint horkolva játssza a döglöttet.
Az erőd-parancsnoknak nagyon tetszett a legutóbbi munkám, így arra kért, kovácsoljak még néhány fegyvert az embereinek, s ha ideje engedi, ide küldi majd értök a helyettesét, azt a mitugrász Lyonest. A mestermunkám után a nyílvesszők öntögetése nem vót éppen kedvemre, de ezér’ fizettek, ezt kellett hát csinálni. Éppen egy vederbe öntöttem bele néhány narancssárgán izzó hegyet, amikor kopogtattak.
- Gyűjjé’ be! – kiáltottam kurtán, bár egészen addig háttal álltam az ajtónak, amíg Vakarcs vakogni nem kezdett. Éppen akkor fordultam szembe az idegenvel, amikor az beengedte magát és az ebét a rezidenciámra, az én vénséges vén kopóm utóbbinak szentelt több figyelmet, felborzolva nyakszőrét.
- Elég legye, Te mihaszna jószág! – dörrentem rá a kutyára, miközben egy rongy darab után nyúltam, hogy megtöröljem kormos kezeimet, és egy intéssel beljebb tessékeltem az ifjú embert a műhelyben. Sejtelmem sem volt róla, hogy ki fia-borja lehet, de a szép ruháiból letudtam ám szűrni, hogy az ipse pénzes.
- Szép napot! – köszöntöttem leglehengerlőbb kereskedőmosolyommal. – Üdv’ itten, Boulos Dragomir műhelyében. Mindenki tudja, hogy Bo papus a legjobb kovács a hegynek ezen oldalán… Mi tetszik a fiatalúrnak? – kérdeztem, miközben kioldalogtam a pultom mögül, hogy jobban szemügyre vegyem az érkezőt. Egy bányarém harapjon a tomporomba, ha nem igaz, de egészen formás emberféle vót, s hogy jobban megnéztem, máris ismerőset véltem felfedezni vonásaiban. – Csak nem az ifjú Deatrys, kend? Uhhú, micsoda megtiszteltetés, itten tudni magát… Az én Elisabethám is oda lesz a gyönyörtől, ha meglájja – kezdtem, és már nyitottam is a számat, hogy Betta után kiáltsak, hacsak a lord nem állított meg iziben, vagy az asszony korábban nem figyelt fel a hangoskodásomra. |
Ansar utcáit járva mindig elgondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen városban vagy a vadonban jár e az ember: mindenhol hó, jég, meredek lépcsők és jégcsapok amik csak arra várnak, hogy a járókelőre esve felnyársalják. A rheyai népség nem véletlenül nem lehetett szíve csücske Taranis vidéke, ahol még a civilizált vidékeken is olyan nehézkes volt a közlekedés, mint nálunk egy veszélyesebb úton. Raider őseihez híven gond nélkül kapaszkodott fel a lépcsőkön, farkát csóválva, füleit hegyezve pillantott hátra gazdájára kíváncsian, hogy követi e.
- Elnézést hölgyem. - biccentettem sokatmondó mosollyal arcomon annak a feketehajú szépségnek, aki előtt a farkaskutya elügetett és annyira megriasztotta, hogy a ksoarat amit kezében tartott majdnem eldobott magától. Nem csodáltam döbbenetét: Raider kiköpött úgy nézett ki, mint felmenői; egyedül termetében és tömöttebb bundájában különbözött névadó társaitól, de a hozzá nem értő szem egyből farkasnak titulálta. Mielőtt még ellépegettem volna a fiatal lány mellett láttam, ahogy megrázza fejét és viszonozza mosoly. Valószínűleg felismert, hisz Melion Deatrys neve nem volt ismeretlen Ansar ezen szegletében - csak hogy épp jó vagy rossz fényt vetettek nevemre az kérdéses volt. Testvéreimtől meglépve sokat jártam ezt a városnak csúfolt jégvermet és tértem be fogadókba, hogy aztán másnap kellemesen ébredhessek egy hölgy társaságában. Viszont aznap kivételes alkalom volt azért, mert engedélyt kértem bátyámtól távozásomra és nem terveztem semmi "rosszat". Természetesen fivérem nem adott engedélyt valamiféle tanácskozásra hivatkozva, de soha nem voltam az az engedelmeskedő fajta. Régóta rágtam már Gerald fülét azért, hogy kovácsoltasson új kardot nekem, de erről a kérésemről valahogy mindig megfelejtkezett és emlékeztetnem kellett rá. Ugyen nem okoltam érte - sok más dolga volt -, de mégis inkább magam kezébe vettem az irányítást és úgy döntöttem felkeresem azt a kovácsot akit Clarine javasolt mikor időm engedi. És az időm épp most engedett.
- Hé, Raider! - füttyentettem oda a kutyának aki egyre inkább szaporázta lépteit, mintha csak tudná hova kell mennie. Mikor meghallottam füttyentésem hátratekintett rám, de nem állt meg egyből. Néhány méter megtevése után tette le csak a valagát egy ajtó elé, de onnan az istenekért sem mozdult volna tovább. Utolérve meglepetten pillantottam az ajtóra, ami elé leült, hisz azon épp azon céger lógott amit magam is kerestem. Szemöldököm felvonva tekintettem le a farkasra, aki büszkén emelte rám sárga szemeit. - Okos egy állat vagy, hallod e. - mondtam elvigyorodva és mielőtt még lenyomtam volna a kilincset megsimogattam a feje búbját.
- Jó napot! - szólaltam meg fennhangon, lehajtott fejjel átlépve az ajtó küszöbét, nehogy lefejeljem az ajtófélfát. Belépve kiegyenesedtem annyira, amennyire csak termetem engedte és kíváncsian pillantottam körbe a műhelyben annak apró termetű gazdáját keresve szemeimmel. |
– Én csak aztat mondom, Gwyn, hogy azok a kákabélű langaléták odale' nem szörötik az olyan asszonyt, aki nem fél felvállalni a gógyiját, meg azt, hogy ki tudja cakkozni a hátsójukat, ha rosszat mondanak, eh? – kopogtattam meg az asztalt, nyomatékot adva a szavaimnak. Legyintettem, majd betoltam az utolsó falatot is. Hogy mennyire a lelkemre vettem a papó kirohanását (tényleg azt hittem, hogy örűni fog, no, meg osztán a Mamó sem érdemelt ilyen csúnya szavakat), azt bizonyította az is, hogy nem kértem repetát. Ha valami bántott, az mindig a pocakomon keresztül mutatkozott meg, no. – Hát lehet a te főztödben csalódni, Mamó? Minden nap felül múlod magad!
Kényelmesen hátradőltem a székemben, és megpaskoltam a hasam, aztán vigyorgó ábrázatom inkább a törplány felé fordítottam. – Nem tudják azok a piperkőcök, mi a szép meg a jó, meg mi a becsülendő dolog! Persze, szípek azok a kishölgyek, a Bahilda félék, de mégiscsak hiányzik belőlük az ez meg az... a törpösség. Nem engednék azok az úrfik, akik hozzájuk vannak szokva, hogy közibük állj.
Mindig is úgy gondultam, hogy az emberek egy kicsit el vannak tévelyedve, nem mintha lenéztem volna őket (hát, valljuk be, hogy törpségemnél fogva minden emberre csak felfelé tudtam nézni), csak úgy ráncoltam a szemöldököm, ha az egyik kocsmatársam megjegyezte, milyen furaság a Lady Deatrys harciassága, meg hogy több tökösség szorult beléje, mint az öccseibe. Szerettem én az ember-leányzókat, csóközön azokra a hosszú lábaikra, de valahol mégis csak úgy éreztem, hogy ha úgy választanom köllene, hát egy bányarém nevezzen apjának, ha nem törpasszonyt választanék! Egészen otthonos tud lenni, ahogy bokán rúgják az embert, no.
– Fél holdtölte múlva – válaszoltam a kupám mögül. Megint elfelejtettem, hogy ez csak víz... – Addigra Dunwin is kiörüli magát az onokájának, osztán szedjük a sátorfát, és indulunk. Egy holdtölte is meglesz, mire az egész cókmókkal leverekedjük magunkat oda, pláne, hogy az öreg elébb még meg akar állni Rheyában is... Ha már desznyó, legyen kövér, he?
Gwynnan feltételezésére jóízűen felkacagtam. – Hát egy morcos, bűzös törpapónál több köll ahhoz, hogy az én kedvem lelohadjon! Majd megnyugszik ő is, meg osztán, tényleg nem vagyok már mai törp... Köll egy-két ilyen kaland, mielőtt az ember megtelepszik és deresedik. – Igazából tényleg gondolkoztam mán az ilyesmin, hogy mégiscsak szép vóna a kölökzsivaj meg egy helyre kis feleség, mégiscsak rám tör néha a magány, no, meg aztán, tudtam én, hogy a Mamó is örülne neki. Az elképzelés az szép volt, a megvalósításhoz viszont egyelőre nem fűlött a fogam.
– No, hát akkor velünk gyüssz, he? Meglásd, egy-két hónap együtt töltött idő, és te sem akarod majd lenyisszantani a fejem...!
[Lezárt kör...? Kaya nagyon nem tudta máshogy :'D ] |
 Az elején igazán szórakoztatónak találtam a családi perpatvart. Amióta anyám meghalt, azóta nem igazán sikerült semmilyen nagyobb szócsatába keverednem nevelőapámmal, ami egyrészt áldás volt, másrészt viszont nagyon bizgette az idegeimet, hogy próbálkozásaimat semmibe véve, nem igazán húzta fel magát a vénség. Talán beletörődött, hogy nem érdemes velem perelni, vagy csak arra jött rá, hogy a balhé nem old meg semmit. Mondom, eszes embör volt az én apám! Viszont itt meg kezdett kicsit elfajulni a hepaj.
Nem szégyöllöttem én magam egy cseppet sem, kimondtam, amit gondoltam, és nem kerteltem. Hát tehetek én róla, hogy nem vót a vén házisárkány ínyére?
- Nem te mondtad, hogy meg kellene nevelni a külyköt?! Na, itt a lehetőség, hogy tapasztaljon – mondtam egy kicsit hangosabban, miközben Pod felé böktem.
Sajnáltam vóna no, ha Bo bá’ ott menten szívrepedést kap, mer’ egy: nem kaptam volna meg a pajzsom, és kettő: mert szegény Betta néni több kaját dobna ki a moslékba.
Nem tudtam, mennyire komoly az öreg fenyegetése, de sanszos volt, hogy csak hirtelen dühibe’ mondott ilyesféléket. Csak nem rúgná ki a saját pulyáját, mert ahhoz még a Mamónak is lenne egy két szép szava.
Betta mami sűrű elnézéskérésbe kezdett férjurát illetően, amit egy legyintés kíséretében elhessegettem. Nehogy már ő kérjen bocsánatot, amikor én voltam pofátlan!
- Rá se ránts Mamó, ilyen gelesztás aggyal én is így dühöngenék – kacsintottam a néni felé, aki menten nyugodtabbnak látszott a szavak után. Elisabetha egy arany asszony volt, nem érdemelte azt, hogy a papó rá is haragudjon.
Ahogy az ajtó hangos dörrenéssel becsapódott az őrjöngő öreg mögött, gunyorosan, Bo mimikáját és hanghordozását utánozva ’Lárifárit’ kiáltottam, bár ahogy elnéztem, Pocak sokkalta jobban imitálta az vénséget, mint én. El kellene ismernie, hogy nem mehet minden úgy, ahogy ő azt a szagos kis törpgatyájában megálmodja – morogtam magamban, miközben befejeztem az étkömet.
Egy morranás kíséretében egyetértően bólintottam Podric feltevésére, miszerint hiányzik Ansarból az élet, nem mintha nyüzsgő nagyvárossá akartam volna alakítani a kis takaros települést, viszont egynéhány új üzlet, vagy egy kis népfirssítés el kellett a félreeső északi városkánknak.
Nem is értettem, hogy ez a két jómadár miért nem fogott már össze munkaügyileg. Igaz, hogy a két szakma nem igazán illett össze, de ha okosan csinálják a bizniszt, talán jó kiegészítői lennének egymásnak. Persze, ennek felismerésére egyikőjük sem vót képes, vagy ha igen, túl büszkék ahho’, hogy ezt be is vallják. Én pedig végképp nem voltam az, aki ilyesféle dógokkal’ kapcsolatba’ felnyitja majd a szemüket.
Az idióta poronty kérdésére egy magabiztos, széles vigyort villantottam, majd ugyanolyan jókedvvel hozzátettem:
- Ebbe’ a tetves életben még soha – állítottam jóízűen, olyan elégedett mosollyal mintha én uralnám fél Aglanirt. Való igaz, hogy nem nagyon tettem ki a lábam olyan messzire Északró’, egy pár zsoldosmunkán kívül, meg néhány konvojkíséret folytán Rheya felé, de nyeljen le keresztbe egy sárkány, ha nem voltam benne egy ekkora kalandba, mint ez a Teremtésnapi Torna!
- Köszönöm a vacsorát, Anyó – kiáltottam Betta néni után, mialatt az öreg már a konyhában sertepertélt, majd figyelmemet újra Podric felé fordítottam.
- Mijaz, hogy ha nem volnék hölgyike? – húztam fel a szemöldököm. – Lekaszálom én így is azokat a piperkőcöket a fejszémmel egytől-egyig – lódítottam, miközben heves mozdulatokat tettem a kezeimmel. – Egészen addig, amíg nem kell lóra ülnöm! – emeltem fel az ujjamat figyelmeztetően.
Tényleg nem volt még példa arra, hogy egy törp nyerje a Teremtésnapi Tornát, s ha egy pillanatig is, eljátszottam a gondolattal, hogy én leszek az, aki ott fog csücsülni a győztes helyén, babérkoszorúval a fejin.
- Na, oszt, beszéljük meg csak a részleteket, amíg az a vén sárkány nincs ehun. Mikor szándékoztok indulni? – céloztam az utazással és egyéb tevékenységekkel kapcsolatos teendőkre’, miközben kikönyököltem az asztalra. – A hónapi’ nap folyamán elmegyek és beszélek Dunwinnel – vázoltam fel a tervem Pocaknak. Volt egy olyan sejtésem, hogy elsőre el fog utasítani Pod munkaadója, de eldöntöttem, hogy addig fogok a nyakára járni a fennmaradó időben, amíg be nem adja a derekát.
– Remélem, hogy az öreg csont dühöngése nem tántorított el a kalandtó’ – kacsintottam kihívóan a fiatalabb törp irányába. Tudtam, hogy Betta néni szíve meg fog szakadni, ha el kell engednie a porontyát, de valahó’ ezt is el kell kezdeni. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
