|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:28 - |
Taranis hideg, és fagyott világában nincsenek nagy városok. Falvak sem nagy számban fordulnak elő - Ansar is csak azért jelentős, mert közvetlenül annak a hegynek a lábánál terül el, amelyet megmászva elérhetjük a Dagda Erődöt.
Mindig is bányászfalu volt, bár kezdetben a lakói leginkább törpök voltak. A házak többnyire régiek, és félig a földbe vájva épültek. A homlokzatuk rézsútos, felülről lefelé lejtve, hogy a hó könnyebben lecsússzon róluk. A legtöbb épület nagyon szegényes, de nagy részük rendezkedik pincével, vagy földalatti tárolóhellyel - ezek némelyikből le lehet jutni a falucska alatt elnyúló bányajáratokba.
Lépcsőzetes kialakításának köszönhetően egyes épületek, és utcák feljebb helyezkednek el, így ezek megközelítése durva, sziklákból kialakított lépcsőkön lehetséges. Ezek a lépcsők a város határán tovább folytatódnak, egészen a hegy feléig - innen azonban a kietlen, fehér hótenger várja az utazót, hogy átvergődve a hópárducokkal, farkasokkal és sárkányokkal teli vadonon eljusson az erődig, ahol az ország legjobb harcosait képzik. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
 Kölyökként imádtam ide járni. Ha apám megengedte, sokat lébecoltam a Dragomir-porta körül, sok száz, különböző módon bosszantva fel a ház urát. Bo papától nemegyszer kaptam a fülem tövibe a szemtelenségemért. Mégis a műhelyt körbelengő füstszag és a fém metsző illata mindenki másnak talán kellemetlenül hatott, de engem teljességgel elvarázsolt; ősi törp legendák elevenedtek meg a kohó fényénél. Valahogy úgy éreztem közelebb kerülök a fajtámhoz, és azokhoz, akiket nem volt alkalmam megismerni.
- Ó, tuggya’ csak a szokásos– legyintettem szórakozottan az öreg törp kérdésére. – Egy kis öngyilkos küldetés itt, egy kis kaszabolás ott. Sok víznek kell még lefolynia a Varunán amíg nekem annyi aranytallérom lesz, hogy saját zsoldoscsapatot béreljek.
Valóban. Ambícióim voltak a rég elfeledett törp királyságok maradványai között való turkáláshoz, de akárhogyis próbálkoztam, valahogy a cél mindig távolabb s távolabb került tőlem. Ráadásul a legutóbbi expedíció is csúfos kudarccal végződött. Bár nem teljesen – pillantottam az vén csont felé, akinek azért sikerült egy kis meglepetést okoznom. No, meg aztán! Ez nem azt jelentette, hogy bezár a bazár és sohasem fogok lemerészkedni a mélyutakra. Nem voltam én holmi nyámnyila ember! Bocs papus– feddtem meg magam a gondolatért. Biztos voltam benne, hogy valahol Ansar másik végében egy idősödő kereskedő, most éppen bazinagyokat csuklik.
- Most, hogy mondod öreg, tényleg kezd kinőni a szakállam – morfondíroztam, miközben végigsimítottam az amúgy sima bőröm az arcélemtől egészen az államig. – De akármeddig növesztem, sohasem lesz olyan szép magasztos arcszőrzetem, mint kendnek!
Öblösen felnevettem, amit meghallottam, hogy ráállt az ajánlatomra.
- Egy haja szála se fog görbülni – jelentettem ki, viszont a jókedvembe egy kis kétely is vegyült, mivel nem voltam annyira biztos abban, hogy Podricból bármit is tudok majd faragni. Az én szempontomból nem volt veszett fejsze nyele a kölyök, csak ráfért volna egy kis noszogatás. – Őszintén remélem, hogy az istenek seggbebillentik, aztán csak észhez tér. Különben is, merre csavarog? Ilyenkor nem neked kellene segítenie? – tudakoltam.
Ahogy a flaskát elővette, rögtön felcsillant a szemem. Édes jó anyám forogna a sírjában, ha látná mivé lett a lánya, így egy kézmozdulattal elhessegettem a dolgot.
- Inkább kihagyom – görbült udvarias mosolyra a szám, majd egy pillanattal később megráztam az üstököm. – A francba is! Hé! Nehogy eltedd papa! – nyúltam aztán mégis az ital után. Eljöhet a nap, amikor egy törp nem iszik, amikor megkínálják, de ez nem az a nap!
Miután meghúztam a flaskát, kicsit megbántam, hogy ennyire elhamarkodottan döntöttem. Az itóka úgy marta a torkomat, mint már jó régen semmi. Branwen szerelmetes hátsóját! Honnan szerzi ezeket a vénember?!
- Tudod, hogy megy ez – sóhajtottam, miután túltettem magam az italozás okozta traumán és visszaszolgáltattam az törpnek azt a nyavalyás butykost. – Az öreg Brant ki se látszik a munkából. Mindig van valami dóga’! Még szerencse, hogy Randall besegít, különben állandóan marasztalna – feleltem egy széles mosoly kíséretében. Bizony, sok kalandból maradtam volna ki, ha kedves boltsegédünk nem végezné ilyen lelkiismeretesen a munkáját.
– Majd ha lesz, időd látogasd meg az öregem! A minap mondta, hogy jó’ régen látta már a szőrös fejed – vigyorogtam. Persze nevelőapám jóval kifinomultabban fogalmazott, mint én tettem az imént. Hiába voltam a kereskedő lánya, valahogy a szépen csengő, illedelmes szavak nem igazán maradtak meg, apám nagy bánatára.
- Szóval… - szólaltam meg kisvártatva, miközben jobbra-balra illegettem magamat a székben. – A helyzet az, hogy a nagy menekülés közben elveszett a pajzsom. És. Tudnál csinálni nekem még egyet? – hadartam el a mondat végét, közben bocsánatkérő ábrázattal hunyorítottam Bo felé. A kis, kerek bronzos színezetű pajzsocskát még egészen zsenge fiatal koromban készítette Boulos, így nagyon közel állt a szívemhez; talán azért is, mert ez volt a legelső és egyetlen efféle védeszközöm. Belegondolni is rossz volt, hogy valamelyik szakadék mélyén alussza az álmát, és ki tudja, milyen mocskos bányarémek szentségtelenítik meg csinos, rúnákkal díszített oldalát. A hazafelé úton jó pár könnycseppet elmorzsoltam tragikus sorsán elmélkedve. |
Az olyan szertelen, fiatal jószágok mint Gwynnan nem érthették miben gyökeredzett az örömöm. Öreg szemem sok mindent látott már az életemben, de az, hogy éppen a papus munkája kerül az asztalomra, majdnem olyan hihetetlen volt, mintha maga a király zörgetett volna be az ajtómon; Pedig az én műhelyemben sokféle népség megfordult már, büszkén állíthatom.
- Mindjá’ adok én neked vedret, te fruska! – emeltem meg kezem játékos fenyegetőzéssel, de a mozdulat egészen elcsitult, mire az arcához ért; Szelíden, már-már kedveskedve paskoltam meg az orcáját. Bármennyire is bosszantott a szenvtelensége, ez az átkozott kis bestia nagyon is a kedvemre vót. Egészen csecsszopó kora óta ösmertem, megszoktam már a pimaszkodását. – Örömet okoztál nekem, lyányom… Ezt az öreg Bo nem felejti el – mondtam, és olyan kacaj szalad ki belőlem, hogy még a hasam is beleremegett. Palástolatlanul vállaltam szokatlan vidámságomat.
Vakarcs egészen szép tócsát eresztett a fiatal törp ölébe; Csak egy legyintéssel fogadtam a megállapítást. – Majd megszárad! - A vadászkopó öregebb volt az én bütykös lábujjamnál is, így nem volt már annyi foga, amivel pofájában tarthatta volna a nyálát. – Eriggy onnét! – ripakodtam rá az ebre, amikor sehogy se akarta otthagyni a jó helyet. Valahol a szíve mélyén ez az ugató szörnyeteg is férfiből volt; Tudta hát jól, hogy egy nő ölében van a legjobb dolga.
Letettem a nagyítómat, és magam is közelebb húztam egy széket, hogy leüljek. Öreg csontjaim nem bírták már az ácsorgást, jobbnak tetszett, ha így hallgatom tovább Gwyn kalandjait.
- A sárkány ízletesebb – rántottam meg a vállam, de csak ennyit fűztem mondandója közibe. Közelebb húzódtam hozzája ültömben, hogy jobban halljam a szavait. Érdeklődő morranással túrtam bele rőt szakállamba. – Mit forgatsz a fejedben már megint? – kérdeztem, amikor arról beszélt, hogy lesz olyan vállalkozó szellem, aki a megfelelő jussét helyettem is a föld alámerészkedik.
- Hozd el holnap, és azonmód úgy megfenem neked, hogy akár meg is beretválkozhatsz vele… - egyeztem bele abba, hogy kisegítem a törpöt azzal, hogy megélezem a fegyverét. – Azzal vigyázz, mer’ drága – intettem óva morcosan, amikor észrevettem, hogy már megint a holmimban turkál, hogy a fene vinné el a kíváncsiságát. Ezúttal az egyik díszes fejszémet vizslatta, amit magának az egyik Deatrysnek csináltam még úgy húsz esztendeje, csakhát szerencsétlen flótást azelőtt felfalta valami bestia, hogy érte jöhetett volna, azóta is a falon lógott.
Gwynnan hallgatott a szép szóra, és visszaült a székére velem szemben, megriasztván házi vérebemet.
- Kusshadj, Vakarcs – szóltam rája, mikor vakogni kezdett. – Ó aztat a gyáva fejedet – sóhajtottam lemondóan, tudtam jól, hogy ezzel a kutyával nem megyek sokra a betörőkkel szemben.
Érdeklődve hallgattam a lyány ajánlatát, tekintetem összeszűkült, és az ajkaimmal csücsörítettem a gondolkodás köznen. Igaz, ami igaz, Gwyn tökösebb volt, mint bármelyik bugris a faluban, nem kételkedtem abban, hogy megtanítaná az én Pocakomat férfiként viselkedni.
- Áll az alku, csak osztan épségben hozd vissza, mert az asszony rína utána – egyeztem bele végül.
Valóban hallottam valamit a rossz arcú zsoldosról, aki lekaszabolt valami manuszt a faluban, de nem gondoltam, hogy éppen aztat, amelyik ennek a zöld fülűnek munkát adott. Micsoda istencsapás, sóhajtottam nagyot, miközben a mellényem zsebéből elővettem a flaskámat; Gatyaszaggatóan erős nedű volt benne, mielőtt jóízűen meghúztam volna, a lány felé nyújtottam.
- Kérsz-e? – kérdeztem tőle, még mielőtt nagyon belelovalja magát a haragvásba. Kellett neki a nyugtató. – Hogy vannak az öregek? – tudakoltam szokatlan szelídséggel. |
Még sohasem láttam ennyire izgatottnak a vén szukafattyát semmilyen kovácsolt eszköz miatt, mint a mai nap. Vót’ ő annyira jólképzett mesterember, hogy már semmin se lepődjön meg, ami az asztalára kerül. De hát tévedni a törpök nem szoktak, mer’ az emberi dolog; mégis majdnem elsírta magát örömében.
Hökkenten néztem az vénembert, ám mikor kérdésre nyitottam volna azt a jó nagy szám, rögtön értelmet is nyert a dolog; biztosított róla, hogy az apja rég elveszett műhelyét leltük fel a bányák mélyén.
- No, készítsek-e vedret a könnyeidnek, öreg? – kérdeztem nem éppen együttérző hangnemben, de vigyorom elárulta, hogy örömet lelek a vén törp boldogságában.
- Mennyit nyáladzik ez a dög – fintorogtam, amikor Vakarcs elég rövid idő alatt szájnedvével szétáztatta a nadrágomat. A padlózatnak is elkellett már egy mosás, így az eb fejét arrább taszajtva felálltam a székről, hogy kinyújtóztassam tömzsi végtagjaimat.
- Hogyne lettek volna! Kis gercsek, de úgy tudnak szaladni, hogy ihajj! Alig bírtunk elmenekülni előlük! Gondolom a te korodban még abból klopfoltátok a rántanivalót – nevettem el magam. Soha életemben még nem láttam olyan undorító lényeket, mint ezek. Aki azzal állt volna elém, hogy hazudok, bizony megverekedtem volna vele. Ténylegesen rászolgáltak a bányarém névre.
Komótosan sétálgattam jobbra-balra az amúgy nem nagy alapterületű kócerájban, hogy végre kiálljon a lábamból a görcs. Közben a díszszemlére kiállított darabokat piszkálgattam. Forrt bennem a kíváncsiság, a bánya alsóbb szintjeit illetően, de sajnálatosan térkép nélkül nem jutnánk messzire, a tárnák feltérképezése pedig rengeteg időbe és erőforrásba kerülne. Eztet pediglen nem igazán engedhettem meg magamnak.
- Rá se bagózz papa – intettem le a sajnálkozását, miszerint túl öreg, hogy ilyen hatalmas utazásra vállalkozzon. – Lesz itt helyetted, aki az aranyé’ lemegy oda kapirgálni.
Csak előtte meg kell gazdagodnom valahogy – morfondíroztam magamban, miközbe végigfuttattam az ujjhegyemet egy szépen megmívelt balta élén. A jelenlegi fegyvereim is Boulos műhelyéből származtak, bár igazán megsínylették a legutóbbi kalandomat.
- Ha elhozom a szekercém meg tudod élezni nekem? – kérdeztem, miközben kezembe vettem egy bárdot, majd miután tüzetesen megszemléltem, visszahelyeztem az állványára.
- Van egy ötletem Bo Bá’ – jelentettem ki kisvártatva, miközben visszahuppantam a székbe, megint megriasztva szegény Vakarcsot, aki egy jókorát vakkantott meglepődöttségében. – Ha netalán következőnek azok feli a bányák feli járunk, elcibálom magammal a te nyavalyás Pocakodat is. Úgyis ráférne már egy kis kaland az öcskösre – kacsintottam egyet, miközben kissé előrehajoltam, hogy a karjaimat megtámaszthassam a térdemen.
A figyelmeztető szavaira egy picit feljebb húztam a szemöldököm; nem volt szokása ekképp beszélni. Biztos túl sok füstöt szívott a papi.
- Nem vagyok buta gyerek te is tudod – válaszoltam nagy meggyőződéssel, viszont a helyzet az volt, hogy több szenvedést okoztam az évek alatt szegény szülémnek, mint amennyi hasznot. – Ami a zsoldost illeti. Nagy, bumfordi állat, ilyen pimasz rókaképpel – magyaráztam kézzel-lábbal mutogatva. – Vót’ vagy kétméter. Mindenféle bőrbe öltözött. Biztos nem a közelből való, mert úgy ellátta a megbízónkat, hogy csak jóval utána vettük észre, hogy megmurdelt a pára – pufogtam karba tett kézzel. – Zsoldoséknál nem illik megbízót levágni, hogy Taranis villáma álljon a farába!
Valóban nem idevalósi szerzet lehetett, még a beszédhordozása sem volt hegyvidéki, de azt el kell, hogy ismerjem értette a dolgát a harcot illetően.
- Jóvan akkor – rántottam meg a vállam a válaszára, miszerint nem kér segítséget a szállításhoz, majd felkacagtam, amikor azt ecsetelte, hogy Podricot szándékozik kiküldeni a fegyverekkel. – Inkább egy farkasfalka! A hegyi troll nem nagy kihívás, bár ha felhergelik nagyon is tud szaladni! ... Nem saját tapasztalat! – emeltem fel védekezően a kezeimet, ha esetleg valami rosszalló megjegyzést tenne rá az öreg. Régóta ismertem már a vén medvekergetőt, így biztos voltam, hogy lesz vagy két kéretlen szava, amivel felül tudja múlni a történeteimet. Így hát, csak félrebillentettem a fejemet és vártam. Mesélj valamit Bo papa! |
Gwynnanak nem kellett a szomszédba mennie a szemtelenségért. A vehemens kis bestia úgy visszavágott, hogy szavai csak úgy csattantak a kovácsműhely kormos falán. Tudtam jól, hogy az ifjonti hév okozza nála ezt a tiszteletlenséget, na meg az a trollméretű tévedés, miszerint többet tud az öreg Bo bácsinál. Barna szemeim rosszallóan villantak meg irányába, de ezúttal visszafogtam magam, hogy ne hagyja el ajkaimat semmiféle goromba frázis. Túlságosan is érdekelt az értékes kincs, amellyel kicsinyke üzletembe érkezett – félő volt, ha esetleg megbántanám hírhedt önérzetét, még a végén az egész zsákmányt a vállára kapná, és meg sem állna a fővárosig.
Egymásután kaptam tömzsi kezeim közé a kipakolt holmikat. Úgy elteltem a látványukkal, hogy a bőség zavarában azt sem tudtam, hogy melyiket csodáljam meg első ízben. Az egyik szebb volt a másiknál, és jól látszott rajtuk a dolgos kezek tapasztalt munkája. Elérzékenyülten káromkodtam egy sort, szinte megfeledkezve azon apróságomról, hogy vendégem asszonyból van; Gwynn egyébként sem volt átlagos nőszemély. Ezer vezérdémon szeszélye veszett el bájos törpvonásai mögött. Ismerem rég, nem kell számomra bemutatni, legyintettem.
- Hogy a hétördög vinne el te, lyány! – lelkendeztem a holmik láttán, húsos kezeim közé fogva az egyik díszes faragású kalapácsot. – Megtaláltátok apám műhelyét! – feleltem a kérdésére egyértelműen, miközben ködös szemekkel, a nagyítómat lengetve sorra vettem a tárgyakat; Túlságosan lekötötték figyelmemet ahhoz, hogy tudomást vegyek Vakarcsról, aki időközben közelebb araszolt a lányhoz, és nyáladzó fejét az ölébe helyezte, eláztatva ruházatát.
- Bányarémek nem voltak? – szúrtam közbe a kérdést, mielőtt az ébenhajú teremtés túlságosan elveszett volna a mesélés ködében. A tárnák sötétjében lapuló bestiákról sok rémmese szólt, de én nem féltem tőlük, és ahogy Gwynnt ismerem, ő sem. – Szívesen veled tartanék legközelebb, kölyök… De öreg vagyok én már az efféle kalandokhoz – csóváltam meg rőtt fejemet elérzékenyülten. Valaha kapva-kaptam az alkalmon, ha ilyen ajánlat ért, de manapság nem vágytam többre, mint esténként nyugovóra térni az én Elisabethám mellett, és megélni a másnap reggelt. Az én koromban minden egyes nap egy ajándék, úgy is kellett vele bánnom.
- Okosan cselekedtél, hogy nem merészkedtél lejebb… Kitudja, hogy nem-e maradtak meg odalent a fertőzés magvai. Fájdalmat okoznál édesapádéknak, ha keserves haláltusában pusztulnál el a tárnák mélyén – meg sem próbáltam kíméletesen fogalmazni, ámbár dicsérő szavaim még az azt követők árnyékában is valódi meglepetésként hathatott. Általában csak zsörtölődöm.
- Mesélj még arról a zsoldosról. Mintha hallottam volna valamit az ügyrő’ – legyintettem kezemmel türelmetlenül, hogy további szavakat csikarjak ki törpéből. Bármit is mondott, minden egyes szavára érdeklődve füleltem; Természetesen a jobbik hallókámmal, hogy értsem is, amit mondani vél.
- Ne kíváncsiskodjá’! – mordultam rá, amikor értő tekintetét éppen a hűsölő penge felé irányította. Korántsem viseltettem türelmesen azok iránt, akik a félkész munkáim után érdeklődtek; Jobb’ szerettem, ha már csak a végeredményt pillantják meg, ami minden tekintetben lenyűgöző. Mi más is lehetne, ha egyszer én csinálom? húztam ki magam büszkén ideáimra.
- A parancsnok személyesen gyün le érte, azt mondta – szegtem fel fejem, és önérzetesen kidüllesztettem a mellkasomat. Nem voltam még olyan öreg, hogy éppen egy leány segítségére szoruljak rá. – Meg osztan, Pocak… - így becéztem egyszem onokámat -… is túrázhat egyet. Ráférne a nyegle testére, hogy megkergesse egy hegyi troll… Az az átokverte kölök úgyis mindig csavarog – észre sem vettem, hogy éppen panaszkodom, de öreg lelkemnek jól esett, ha volt olyan, aki meghallgassa bánatát. |
Persze, persze, mindenki tudta, hogy a törpök jó kovácsok. De hogy KI a legeslegjobb Aglanir szerte, azt egész kevesen. Történetesen itt állt előttem. Ez a félig süket, rőt szakállú kampóorrú földbedöngölt szerencsétlenség.
- Azt mondtam… Hoztam neked valamit! Hogy Taranis vágjon beléd ménkűt! – ismételtem meg, jó hangosan a szándékom. Majd mikor közelebb lépett a pult felé, én is pozíciót váltottam, hogy kevésbé süket fülébe kiáltsam a mondanivalómat.
Amint felkiáltott tudtam, hogy telibe találtam az rőt medve hátsóját. Ajkaimat kaján vigyorra húztam, majd mindentudón bólintottam.
- Onnan biza’. Több is van ahonnan ez jött – feleltem, majd szép sorban kipakoltam a zsák tartalmát a pultra. Az első fegyver, egy ugyanúgy bronz szekerce volt, aztán következett egy kétélű fejsze, aminek azért volt súlya, aztán pedig még két darab párját ritkító egykezes kalapács, ugyancsak szép motívumokkal ellátva.
- Na, ezek felborzolják már a szakálladat? – kérdeztem hetykén.
Ahogy hellyel kínált, rögtön kaptam az alkalmon és elfoglaltam, magam mellé húzva az immáron majdnem üres zsákot. Ezalatt Vakarcs is odamászott valahogy mellém, figyelmesen megszagolt, majd nyugtázta, hogy maradhatok, így letelepedett a szék tövibe.
- Bronachtól keletre van vagy két járat, arról közeledtünk – kezdtem neki a mesélésnek. – Azok félrehajló tárnáiban leltem. Nem sok minden maradt, de ha engem kérdezel, érdemes lenne visszamenni, Bo. Ki tudja, hogy az alsóbb szinteken még mit találnánk – mondtam őszintén.
- Térkép nélkül botorságnak tartottunk mélyebbre menni egy-két szintnél – feleltem tényszerűen a kérdésére, majd összehúztam a szemöldököm. – Az egyik zsoldos meglógott vele! Ha még egyszer meglátom a képét, rögvest átrendezem neki, hogy még a tulajdon anyja se ismeri meg!
Nagyot fújtattam, mint az öreg kohója szokott, ha túl sok szén kerül a tűzre. Majd fél szemmel a gyártás alatt lévő darabokat vizslattam.
- Aglaval parancsnoknak csinálod? – kérdeztem nyakamat nyújtogatva, hogy lássam, mit készít a mesteremberünk.
– Hé, ha akarod, segítek a szállításban – ajánlottam fel készségesen. – Apám is arrafelé készül egy szállítmánnyal. Pár nap múlva fog érkezni. Osztán’ fel a hegyekbe – böktem a Taranis magasabb csúcsainak irányába, amerre az Erőd magasodott, habár ezt a kormos, füstös kovácsműhelyből aligha lehetett látni. – Feltéve, ha addig megműveli őket a göcsörtös kezed – mondtam pimaszul, miközben megvakartam Vakarcs füle botját. |
A kohó elégedetten eregette a füstöt, én pedig elégedetten rúgtam odébb Vakarcsot, aki már megint az út közepén feküdt. Az éltes eb meg se nyikkant, csak pár centivel arrébb húzta magát, és úgy horkolt tovább, mintha legalább ezer barlangi medve költözött volna az orrlikába.
A pallos kezdte már elnyerni végső formáját, én pedig felettébb büszke voltam míves kidolgozására. Tristram Aglaval jóravaló férfi volt, jóravaló arannyal; Megérte a vesződséget, az áldozatos munkát. Kritikus tekintettel méregettem az izzó vasat, mielőtt hűs fürdőbe mártottam volna. A vízgőz sisteregve csapott a magasba, én pedig fáradtan rogytam le a székemre.
Éppen ezt a pillanatot választotta az érkező, hogy kopogjék, s mint mondtam, elsőként ama gondolat fordult meg a két fülem közötti űrben, hogy talán Podric-ot hozta haza az éhes hasa, de az invitáló szavak után egy másik, nem kevésbé kedves fiatal törpe szerzet dugta be az orrát.
- Heh? – kérdeztem tőlem megszokott udvariassággal, ami annyit jelentett; Mégis mit akarsz? Nem, mintha Gwynnant valaha is bátorítani kellett volna arra, hogy kinyissa a száját. Az a szilaj kis bestia bármikor képes volt túlharsogni a kohóm zenéjét. – Há’ te meg mit kiabálsz, lyányom? – kérdeztem felháborodván, miközben felálltam a székemről, hogy a söntés mögé lépve, rátenyereljek a pultra; azon áthajolván néztem farkasszemet a lánnyal. Érdekelt, hogy mit hozott nekem. – A másik fülembe beszélj, erre nem hallok! – morogtam az orrom alatt vérmesen, miközben barna szemeim megállapodtak a kerek pajzson, amelyet az asztalra borított.
- Mennydörgős Taranis! – szakadt fel mellkasomból a meglepett kiáltás, amire még Vakarcs is felkapta a fejét; Bezzeg, ha betörő nyomakodott volna be a műhelybe, még a füle botját se mozdítaná! – Azt mondod, hogy a mélyutakról hoztad magaddal? – kérdeztem érdeklődve, és minden esetleges ellenkezése ellenére, a kezembe vettem a kerek fémdarabot, és felfektettem az asztalra, amely alól előhúztam méretes nagyítómat. Értő szemeim vizslatón tapogatták körbe az értékes zsákmányt, miközben ajkaimat válogatott szitokszavak hagyták el az örömtől. Kétség sem fért hozzá, hogy kinek a munkáját látom magam előtt, de majd’ ötven éve volt annak, hogy az utolsó ilyen pajzs kikerült az apám kohójából. A szám sarka elérzékenyülten rándult meg, és néhány röpke pillanatig úgy tűnhetett, ríni fogok, mint egy csecsszopó.
- Elmondanád, hogy hol találtad pontosan? – emeltem tekintetem a zsenge fruskára, húsos kezemmel a söntés mellett álló székek egyikére mutatva, hogy üljék csak le bátran, nem kívánom elzavarni. – Mennyire mélyen jártatok odalent? – fűztem tovább kérdéseimet, miközben egyik kezem már-már védelmezőn pihent meg a pajzson. Nem akartam visszaadni. Még. |
Az elmúlt pár hét kész katasztrofális szerencsétlenséggel fűszerezett sorscsapás volt. Dagda girbegurba szakállára mondom! A kisebbik rosszként, alig találtam munkát Ansaron kívül, így élvezhettem apám és Randall felemelő társaságát, miközben a boltban segédkeztem. Amikor végre rám mosolygott a szerencse akkor pedig egy olyan megbízót fogtam ki, aki még a másnapot sem élte meg! Pedig ígéretesnek tűnt a munka, mivel azzal hencegett az öreg, hogy van nála egy misztikus térkép, ami elvezet Bronach bányáinak bugyoros bugyraiba, ahonnan játszi könnyedséggel ki is hozhatnák Dvergar-kalapácsát. Ha már ott van. Mi sem egyszerűbb.
Naná! Majd ha Taranisba kalózok hajóznak!
Kapva kaptam az alkalmon, igaz kicsit szkeptikus voltam a valóságtartalma felől, de annyi arany csörgésének, na és a bányák hívó szavának egy törp se tudna ellenállni. Össze is csődített a hencegésével egy nagyobb zsoldosbandát, de nagyon peches lehetett a pasas – ebben az esetben szerencsétlenebb, mint én- , mert el tudta érni, hogy egy sunyi képű nomád megfaragja a baltájával, majd pedig elszeleljen a térképpel. Volt térkép, nincs kaland. Így ott bambult az egész társaság egy elhagyott bánya bejáratánál; tájolóeszköz és munkaadó nélkül.
De mit tegyen a zsoldos, ha nincs lé; persze, hogy bemerészkedtünk abba az istenverte bányába!
Persze, miután majdnem ránk szakadt az építmény, sőt egy falka bányarém is megkergetett, a kedves martalóc uraknak inába is szállt a bátorságuk, úgyhogy az expedíció sikertelenül zárult.
Nem elég, hogy majdnem rám szakadt az egyik ósdi bánya, nem kaptam meg a zsoldom a munkáért, és beázott a kedvenc csizmám, még a hazafelé úton majdnem meg is evett egy bődült bundás barnamedve!
Miután nevelőapámnak kipanaszkodtam a lelkemet, ő pedig csak egy legyintéssel elintézte a lélekápolást, vállamra kaptam a cipelnivalóm, majd sebzett önérzettel ballagtam végig Ansar köves utcáin a Dragomir-ház irányába. Néhanapján úgy éreztem, hogy csak egy törp tudja igazán megérteni, hogy mi lakozik a szívemben. Imádtam én az öreg Ernestet, de valahogy mégis csak ember volt, hogy az istenek áldják meg.
Amint megláttam, hogy a kovácsműhely felől füst szivárog az ég felé, egyből arrafelé irányoztam a lépteimet, majd három, határozott és dübörgő kopogással bebocsájtást kértem.
- Szevasz, te vénember! – köszöntöttem széles vigyorral az öreget, miközben kivágtam az ajtót. Hanglejtésem kissé artikuláltabb és hangosabb volt a kelleténél, mer’ szegény öregnek már ebben a korban bedugította a fülzsír a hallókáját, a bányapókok meg beszőtték az agyát. Semmit sem bízunk a véletlenre.
- Hoztam neked valamit! – szóltam ugyanolyan hangerővel, mint az előbb, mert amellett, hogy még süket is, a kohó fújtatását is túl kellett valahogy kiabálnom. A földre dobtam a vállamon pihenő zsákot, amely nagy csörömpöléssel találkozott a padlóval, majd leemeltem a vállamról a bronzos színezetű védelmi eszközt.
– A legutóbbi expedíción lenn voltam az egyik bányában, onnan zsákmányoltam – folytattam, miközben átnyújtottam neki a kissé horpadt, ám különféle törp motívumokkal díszített kerek pajzsot. – Valljuk be, hogy kissé csálé, de azt hiszem, tudsz vele kezdeni valamit – kacsintottam feléje, ahogy elkezdtem kipakolni a zsák tartalmát. |
Átkozott kölyök! Már megint nem pakolta el a szerszámokat!, gondoltam, miközben sajgó lábujjamat tapogattam nem-e tört el a kalapáccsal való találkozás következtében. Csak kerüljön a kezeim közé! Biztosan megint csavarog, kergették egymást a feldúl ideák kobakom rejtekében. Csengőt kellene kötnöm a nyakába, hogy ne tudjon olyan észrevétlenül mozogni, fújtattam mérgesen. Mint mindig, most is egyetlen onokám viselt dolgai miatt fájt a fejem… No meg a lábujjam. Túl könnyedén gondolkodott feladatait illetően, és szívesebben töltötte az idejét mindenféle suhancokkal ahelyett, hogy vénülő nagyapjának segítsen. Újabb sóhaj szakadt fel a mellkasomból, és szeretetteljesen megráztam a fejem. Haragom enyhülni látszott.
- Vakarcs, eriggy az utambó’! – mordultam rá hűséges ebemre, aki süket is volt, vak is, és már megint éppen a kovácstűzhely előtt döntött úgy, hogy eljátssza a döglöttet. – Eriggy már arrébb te ugató szörnyeteg… Szétvágom a fejedet! – hessegettem indulatos mozdulatokkal, mire nagy kegyesen megmozdult, de csak éppen annyira vánszorgott arrébb, hogy a tűzhelyhez férjek. – Rosszabb vagy, mint a gyerek! – hergeltem magam, miközben ellenőriztem a fújtatót. Különleges fegyveren dolgoztam, magának a parancsnok úrnak a Dagda Erődbe, így nem engedhettem meg magamnak az ostoba fiaskókat. Teljesítenem kell, utoljára!
Megrakodtam a kovácstűzhelyt, felizzítottam a tüzet, és pontosan úgy, mint az elmúlt negyven évben minden áldott napon, nekiláttam a teendőimnek. Egész délelőtt szorgoskodtam, s az én drága Elisabethám is csak egyetlen egyszer zavart meg, hogy egy friss pogácsát dugjék a szájamba, hiszen aznap még egy falatot sem ettem. Hálás hümmögéssel fogadtam gondoskodását, de csakhamar ki is tereltem a műhelyemből, ahol semmi keresnivalója nem volt holmi asszonyoknak. De az onokám nem került még elő, hogy segítsen papuskájának; Amikor kopogtak okkal gondoltam, hogy ő érkezet meg, így vérmesen kiszóltam.
- Bújj be, te anyaszomorító! |
Taranis hideg, és fagyott világában nincsenek nagy városok. Falvak sem nagy számban fordulnak elő - Ansar is csak azért jelentős, mert közvetlenül annak a hegynek a lábánál terül el, amelyet megmászva elérhetjük a Dagda Erődöt.
Mindig is bányászfalu volt, bár kezdetben a lakói leginkább törpök voltak. A házak többnyire régiek, és félig a földbe vájva épültek. A homlokzatuk rézsútos, felülről lefelé lejtve, hogy a hó könnyebben lecsússzon róluk. A legtöbb épület nagyon szegényes, de nagy részük rendezkedik pincével, vagy földalatti tárolóhellyel - ezek némelyikből le lehet jutni a falucska alatt elnyúló bányajáratokba.
Lépcsőzetes kialakításának köszönhetően egyes épületek, és utcák feljebb helyezkednek el, így ezek megközelítése durva, sziklákból kialakított lépcsőkön lehetséges. Ezek a lépcsők a város határán tovább folytatódnak, egészen a hegy feléig - innen azonban a kietlen, fehér hótenger várja az utazót, hogy átvergődve a hópárducokkal, farkasokkal és sárkányokkal teli vadonon eljusson az erődig, ahol az ország legjobb harcosait képzik. |
[69-50] [49-30] [29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
