aranyköpések Grafika-sarok karaktertérkép
aglanir családjai kapcsolati háló tumblr

naptár

Aglanir.  A középkori birodalom, melyet észak felől a Taranis hegység, délről a Tritón tenger határol. Ez a nem mindennapi vidék az a hely, ahol a legendák életre kelnek. A viszályoktól szétszabdalt világ új hősöket, és szélhámosokat teremt, akik történetét időről-időre elmeséli Anders, a Krónikás.
Légy egy, a világ hősei közül. Válassz oldalt, és csatlakozz egy új kalandhoz.






 

 

 

 

 

 



képre vár: -

 

Téma: NRT, Középkori, Fantasy RPG - hosszú reagok
Szerkesztő: Andes  Mindenes: Kaya
Nyitás: 2016.01.22 Re-start: 2017.07.07.

Évszak: nyár - a harmadik évad végéig!
Regisztrált felhasználók: 13
Játékosok száma: 13
Karekterek száma: 88 (ebből njk: 14)
ebből nő:  43 ebből férfi: 45
Hozzászólások száma a fórumban: 1680

utoljára frissült:
2017.07.21. (15:00)


 

 

 

Aglanir világa
Fórumok : Rheya : Rheya környéke Fórumok: 
Témaindító hozzászólás
Anders

2016.02.18. 17:29 -

A főváros körül elterülő termékeny földek. Dús, smaragdzöld legelők váltják egymást a megművelt, fekete parcellákkal. Ezekhez szolgáltat keretet a reszkető levelű nyárfaliget, melynek zöldellő-aranyló levelei úgy billegnek, mintha éppen üdvözölnék az átutazót. Aki kiér a fák közül, egy földes országút mellett találja magát, és láthatja, hogy túloldalon aranyló kalászú búzaföld ring.

[33-14] [13-1]

Anders Előzmény | 2017.07.07. 14:44 - #33

Időugrás után!


Bori Előzmény | 2016.08.27. 22:12 - #32

Úgy tűnt, Ansel ellenséget szerzett magának. Na persze nem a szó szoros értelmében, de a férfi és a bagoly között cseppnyi szimpátia sem volt, sőt. Valami történt amről nem beszélnek. A férfi valószínüleg nem szívesen mesélne róla, a bagoly pedig nem tudja megértetni magát velem..
Társaságom kissé elmerengett, a távolba nézve simogatta borostás állát, s talán még órákig ott állt volna, ha nem mutatkozok be neki. Megnéztem volna magamat kívülről, ahogyan úgy döntök hirtelen, hogy ennyi elég is volt belőle, és míg ő a messzeségre-vagy a nem túl messze lévő városfalra- szenteli minden figyelmét, lassan elsompolygok mellőlle, és mire észbe kapna, már... hogy is szokták mondai? Ó, igen: hetedhét határon is túl járok. Ez a helyes kifejezés. 
Azonban mindezek helyett (ha bár felvetettem a gondolatot) bemutatkoztam, és a hangom miatt rámnézett, s tekintetét csak ritkán vette le rólam.
Ismét köszöntött, s apró mozdulatom is feltűnt neki. Legalább is azt hiszem, hiszen szemöldöke mintha feljebb kúszott volna.
-Csak nem megzavarta önt valami?-mosolyodtam el játékosan, közben pedig kihangsúlyoztam az 'ön' szavacskát. Kezdett összeállni a kép. Valószínüleg Ansel zavarta meg őt a pihenőjébe. Karjait összefonta maga előtt, s előző feltevéseimet alá is ámasztotta azzal, hogy tekintete egy pillanatra a hóbagolyra tévedt. Ezt követő kérdésén kissé elgondolkoztam. Számomra perceknek tűnt-hosszú, hosszú perceknek. Ám később rájöttem, hogy néhány másodperc telhetett el csupán, hiszen Leopold alig pisoghatott kettőt, mire beszédre nyitottam a szám. Mondjuk megeshet, hogy nagyon lassan, és ritkán pislog... ezesetben valóban percekig gondolkoztam?
Kérdését nem vettem tolakodásnak. Sokkal szívesebben voltam közvetlen egy emberrel szemben. És be kell vallanom, sokszor inkább én vagyok tolakodó, mint a társaságom. Úgy érzem- ha csak részben is, de- rokonlélekre találtam. Bár talán hamar, túl hamar könyveltem el magamban, hogy milyen a személyisége. Mi van, ha egy álruhába öltözött gazdag nemes, aki azért járja az utcákat és a város környékét, hogy tapintatlan embereket keressen, és másnap azzal az okkal küldje őket a halálba, hogy szemtelenek voltak vele.
Hallottam már egy-két hasonló pleykát különbörő nagyvárosokban... És ha nem Rheyában, hát hol máshol élnének ily' kegyetlen emberek? Talán naív gondolat, de ki tuja? Lehet, hogy igaz...
-Én magam sem tudom, az az igazság.-válaszoltam kérdésére, kissé megkomolyodva. Na igen.. kissé...:-Talán más választ várna? Gondolom a legtöbben úgy érkeznek a fővárosba, hogy tele vannak tervekkel. "Keresek egy gazdag férjet, és boldogan fogok élni!" ,"Bekerülök a királyi testőrségbe!" vagy éppen  "Lovag leszek!" -soroltam fel néhány példát.:-Hát az én válaszom kissé külöbözik ezektől:nem tudom.-fejeztem be a mondandómat. Talán kissé mélyebb gondolatokat tükröző, és komolyabb válasz volt, mint tőlem szokás. És kifejezetten szép megfogalmazás. Legszívesebben hátbaveregettem volna magamat. De nem akartam, hogy bolondnak nézzen. Vagy még bolondabbnak. 

kittina Előzmény | 2016.08.12. 18:58 - #31

Miután szemügyre vettem a vörös teremtést, elégedetten állapítottam meg, hogy egy csinos hölgyike társaságában tölthetem a délutánomat. Ami nekem tetszet, de a lánynak az arckifejezéséből következtetve, ő neki annyira nem.
A lány válaszán meg is lepődtem meg nem is. A jószágra néztem, aki immár a hátason pihent. Elhúztam a számat majd ismét a lányra tért vissza a tekintetem.
- Khm, kicsit megnevelhetné. – köhécseltem. Nem szeretem, ha valaki szemtelen velem, pláne egy állat főleg egy madár. De legyintettem egyet, hogy mindegy is. Remélhetőleg többször már nem fog zargatni az állat. Félreértés ne essék, szeretem az állatokat, de ha lehet, akkor egy kis távolsággal.
Rég nem voltam már kint a szabadban most élveztem úgy mond a szabad napomat. Bár estére biztosan más szórakozásnak nézek utána. De egyelőre élvezem a friss levegőt, és a napsugarak kellemes cirógatását, még ha állva is kell ezeket élveznem.  Környéket jobban szemügyre vettem, annyira nem is voltunk messze a főváros falaitól mind gondoltam, alig pár perces séta. Szóval, ha nagyon kínossá menne át ez a találkozó, egyszerűen csak elfutok. Gondolkozás közben megsimogattam az államat és még talán még a messziségbe is merengetem. Csupán csak az zökkentett ki, hogy a lány száján hang jött ki.
- Üdvözletem. – köszöntem ismételten, az immár nem annyira ismeretlen hölgynek. Feltűnt, hogy egy aprócska mozdulatot tett, de nekem még is szemet szúrt. Kissé feljebb kúszott a szemöldököm, de próbáltam figyelmen kívül hagyni.  
- Tartottam volna. – hangsúlyoztam ki a második szót. Hiszen a vad állatja megzavarta a csendes pihenőmet, amit már elég rég óta tervezek, kb. az óta amióta reggel felkeltem.  Az egyik lábamról áthelyeztem a testsúlyomat a másikra, majd a karjaimat összefontam a mellkasom előtt.
- És maga mi járatban eme csodás város környékén? – tudakoltam. Egyáltalán nem éreztem magamat tolakodónak, hisz ő is rákérdezett mit csináltam a fán, vagyis mit csináltam volna. Sokáig nem fogom megbocsájtani az állatkájának azt amit tette, szörnyű egy jószág én mondom. 


Bori Előzmény | 2016.08.08. 21:34 - #30

Lemászása után azonnal feltett egy krdést, miszerint Ansel az enyém-e. Kihúztam magam és úgy válaszoltam:

-Az enyém. Esetleg valami problémája van vele?-kérdeztem udvariasan. Lehet, hogy többet tanítottak harcolni, és vadászni, de kiskoromban édesanyám ügyelt arra is, hogy megtanuljam az etikettet. Fontosnak tartották a szüleim, hogy akár magával a királlyal is udvariasan el tudjak csevegni. Bár én sosem tudtam a semmiről órákig beszélgetni. A mesterséget nem volt ki megtanítsa nekem.

Ő is végigmért engem, így egy darabig csendben néztük egymást. Fogalmam sincs, hogy ő min godolkozhatott, bár így utólag belegondolva nem is nagyon izgat. Nem akarom tudni.

Ahogy meghajolt, pukedliztem egyet, majd én is bemutatkoztam:

-Messaryll Ferras.-mondtam a nevemet, majd vele ellentétben nem vettem fel kényelmesebb pózt. Sőt, bal kezemet kényelmesen a kardom gombjára helyeztem. -Csak nem délutáni pihenőt tartott?-tettem fel a kérdést, miközben felnéztem a fára, ahol eddig tartózkodott ez a... Leopold Ohrmont. Válaszát hallgatva súlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem át, a másikat pedig enyhén behajlítottam. Nem tagadom, kissé mozgáshiányom volt, hiszen egy ideje már folyamatosan lovagoltam. Egy esetleges séta, de akár egy  futás is jól esett volna, de nem voltam olyan modortalan, hogy faképnél hagyjam a társaságomat. Talán később...


kittina Előzmény | 2016.08.08. 15:57 - #29

Megvártam, amíg az ismeretlen odébb áll vagy valamit csinál magával. Addig a fejemben összeállítottam a tervet, ami segítségével a biztos talajra jutok. Amint ez megtörtént, neki láttam a műveletnek. Kissé feszélyezve éreztem magamat, hogy néznek, miközben itt szerencsétlenkedek, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne esek le, mint egy alma, vagy mint egy reumás mókus. Lassan, de biztosan a földre érinthettem lábaimat. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
 Az idegennel szembe fordultam. Teljes mértékben tisztázódott előttem az idegen kiléte, egy nő. De a meglepődöttség is látszott az arcomon, de nem a nő miatt, hanem az állat miatt, ami a vállán csücsült. – Ez a te jószágod? – fintorogtam egyet, majd az ujjammal rámutattam.  De ahogyan elnéztem a madárnak se tetszettem, de nem is bánom. Nem bírom azokat, akik cseszegetnek, legyen az ember vagy állat.
 Jobban szemügyre vettem kivel is állok szemben. A lány hátrált pár lépést, így jobban is felmértem a helyzetet. A lány nem lehetett több húsz esztendősnél, ami be is indította a fantáziámat. Csinos volt, nem tagadom, de nem tudom mire képes, úgyhogy egyelőre nem utalok neki semmire, még a végén leszúr, vagy rám engedi a túlméretezett galambját.
Viszonoztam a biccentést, majd könnyed mozdulattal meghajoltam.
- Leopold Ohrmont. – mutatkoztam be a tőlem telhető legilledelmesebben. A szám szegletében egy aprócska csalfa mosoly bujkált. – Magában kit tisztelhetek? – egyenesedtem ki, majd barna szemeimet rászegeztem. Egy lazább álló pózt vettem fel, mert a leülhetési lehetőség elég csekély.  


Bori Előzmény | 2016.08.08. 11:38 - #28

Ansel a vállamra repült és elhelyezkedett, mikor az ismeretlen férfi ntett, hogy álljak arébb. Először felvontam egyik szemöldökömet, majd hátrébb léptem. Nem hiányzott nekem, hogy rám essen. Ahogy láttam, nem éppen egy nagy darab fickó, de nem hinném, hogy kényeles lenne, ha rám esne.

Elkezdett lemászni a fáról, én pedig kishíjján felnevettem. Chael Ulv mellett töltött jópár év alatt megtanultam fára mászni, nem is akárhogy. Az öreg, és fia egyaránt értett hozzá, én is hamar megatnultam. Persze, talán kissé túlbecsülöm magamat ezzel kapcsolatban. Hisz kislányként könnyü volt ugrálni a magasban egyik faágról a másikra, de azóta sokat nőttem. Lehet, hogy én is ilyen óvatosan másztam volna le a fáról?

mikor aztán szemtöl szemben álltunk egymással, végigmértem. Magasabb volt nálam, de nem sokkal. Olyan kisfiús arca volt, azt lehetne mondani rá, hogy jóképű. De a faág ugye. Ezért nem modom, hogy jóképű. Majd csak gondolom.

Anselben kifejezetten negatív érzelmeket válott ki megjelenése, inkább át is reppent Khaan nyergébe. Én is közelebb léptem a nagy, almásderes lóhoz. S bár nem éreztem veszélyben magamat, megnyugtató volt a nagy testű állat közelsége.

Aprót biccenettem felé, és abban a pillanatban el is tűnt a bosszús arckifejezés az arcpmról ahogy köszöntem neki:

-Jó napot!-az ezt követő megjegyzést magamban tartottam, ugyanis nem tudom, hogy hogyan éli meg a férfi a csipkelődéseket.


kittina Előzmény | 2016.08.07. 17:22 - #27

A fán vetettem magamnak egy tábort, hogy a csendes pihenőmet itt tartsam. De úgy néz kis, hogy ez se jön össze. Mint mostanság semmi se. A fivéremet se találom, pedig már hány éve itt vagyok ebben a ..khm.. városban és sehol. Úgy érzem, ismét csak rossz helyen keresgélek. Vagy már rég fel kellett volna adnom? Nem! Ezek a kósza gondolatok már régóta cikáznak a fejemben, és mindig próbálom őket elhessegetni, de minden egyes eredménytelen év után, egyre kevesebb a lelkesedésem.
 A bagolynak csúfolt állatott még mindig nem sikerült elűznöm a fáról. Már azon gondolkoztam, hogy én fogom itt hagyni és ücsörögjön csak ő egyedül itt. De amint a tervemet kezdtem forralni, elszállt. – Győzelem – suttogtam magam elé miközben próbáltam kitekinteni a lomb mögül, hogy tényleg magamra hagyott. Pár percig, mint valami megszállott forgolódtam jobbra majd balra. Az állatra koncentrálva nem tűnt fel, hogy valaki is a környéken járt volna, pláne ahhoz a fához telepedik le, amelyiken én is tanyáztam.  Annyira meglepődtem, hogy még az egyen súlyomat is elvesztettem és kis híján csak nem leszédültem az ágról. Szerencsémre, na meg a fa alatt ülő embernek is szerencséje van, hogy nem estem a fejére. Nem vagyok egy vastag ember, de akkor is megérezte volna, ha valaki a magasból a kupájára esik.  
 A fokuszálás nem megy, így nem tudtam kivenni, hogy ki lehet az aki éppen ugyan arra kóricál mint én. De nem sok kellett hozzá, hogy kiderüljön ki is az. Egy asszony, vagy legalább is hosszú haja van. Na meg elég bosszús tekintete van, ilyet általában akkor szoktak vágni a nők ha egy kis össze bújósdi után azt mondom, hogy dolgom van. Amit persze mind ketten tudtunk, hogy egyel talán nem igaz. Na de térjünk vissza az idegenre.
Összeszűkített szemekkel próbáltam kivenni az arcának vonásait, de nem egyszerűen nem megy. Olyan a látásom, mint aki fél hordó bort megivott volna magának.  – Boocs! – jött ki a pár betűs szó a számon kicsit hangosabban. Intettem a kezemmel, hogy vigyázzon, mert készülök lemászni, ha már egyszer társaságom akadt. 


Bori Előzmény | 2016.08.05. 20:52 - #26

Nyugodt nézelődésemből egy erélyes felszólalás ébresztett fel. Azonnal megállítottam Khaant és hátrafordultam, a nyárfák felé. Hirtelen nem láttam semmt és senkit. De hát csak nem őrültem meg! Lehetetlennek tartom, hogy csak így, hangokat halljak a fejemben. Visszafordíottam hátasomat és lassan elidultunk. Ismét az árnyékba érve megláttam egy emberi alakot a lombok között, de hirtelen úgy tettem, mintha nem látnám.

Felemeltem bal kezemet, és magamhoz hívtam Anselt. Közben jobb kezemmel a nyeregtáskából előhalásztam egy kis szárított húsdarabot, s mikor a hóbagoly kényelmesen helyet foglalt a kezemen, odanyújtottam neki. Az állat elcsámcsogta a húsdarabkát, majd kezemról a vállamra ugrott.

Ismét felnéztem, és egy apró sóhajjal nyugtáztam, hogy az alak még mindig ott van. Szóval vagy nem vette észre, hogy én észrevettem, vagy nem jelent számomra veszélyt. Apró ozdulattal elhesegettem a baglyot a vállamról és leszálltam a lovam hátáról. Mintha csak hirtelen úgy döntöttem volna, megpihenek a fák árnyékában, mikor igazából nemrég ébredtem fel.

Khaant egészen a fa tövéig vezettem, majd úgy tettem, mintha keresnék valamit a nyeregtáskámban. Ansel valószínüleg visszarepült a fa tetejére. Nem követtem figyelemmel merre repül. Fejem felett hallottam, hogy megrezdülnek a levelek, és azt gondoltam, Ansel ezen a fán helyezkedett el, de hamar szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy tévedtem. Egy apró, letört faágacska landolt pontosan a fejemen, és azonnal követte egy másik is. Hogy most dobta-e az idegen, vagy már ezelőtt, és csak a szél miatt esett le, vagy hogy egyáltalán ő dobta -e azt nem tudom, de kifejezetetten zavart. s ha ő volt, ha nem, bosszúsan néztem fel rá, ezzel felfedve, hogy észrevettem. Őt hibáztattam a faág miatt, amit közben kiszedtem vörös hajamból.


kittina Előzmény | 2016.08.04. 21:21 - #25

A napokban, nem igazán tartózkodtam a fővárosban. Lehetséges, hogy a múltkori piactéri ostobaság miatt nem engedett az öreg a városban lófrálni, de még a telken sem akadt semmi munka, amivel leköthetném fáradt testemet. Bár így visszagondolva, ha lenne is munka a telken, akkor is valami kocsmában üldögélnék, vagy egy szép leányzó feküdne mellettem. Finoman végig simítottam az államat ennek a gondolatnak a tovább képzelését folytatva.
 Kora délután lehetett, mert most tűzött a legjobban a nap, nem is értem miért ilyenkor jut eszembe nekem is itt csatangolni ahelyett, hogy egy jó pofa hideg sört gurítsak le tüzelő torkomon.  Fejemet rázván, találtam egy nagy lombkoronájú fát, amit megfelelt az elképzeléseimnek. Megálltam előtte, tenyereimet összedörzsöltem majd neki lódultam, hogy majd felmászok rá. Párszor megcsúsztak a kezeim, és a földre huppantam. Szerencsére nem voltam olyan magason, hogy ne a talpamra érkezzek, így nem ütöttem meg magamat annyira. Mire újra neki indultam volna a fára mászásnak, körbe néztem gyorsan, hogy nem látja e senki amint itt szerencsétlenkedek. Nem tenne jót a hírnevemnek.  Amint biztonságban tudtam magamat egy vaskosabb faágon, hátra dőltem a fa törzsének, és elégedetten kifújtam a levegőmet. – Öregszem. – állapítottam meg, mikor a derekam sajogni kezdett. Ebből már tudtam is, hogy hova fog vezetni az első utam innen, ha majd egyszer lemászok. De az nem mostanában lesz.
 Cseppet lehunytam a szememet, kellemes idő volt a fa lobja között, a szél is kellemesen lengedezet, még a kósza fürtjeimet is meg mozgatta néha. Elaludni ugyan nem tudtam, mert akkor rögtön lefordultam volna és ott halok szörnyet, amit valljuk be nem örülne néhány ember, bár ha bele gondolok vannak olyanok is akik jobban élveznék ha ő maguk lökne le a fáról. De ezt egy kézlegyintéssel elhessegettem, és csak pihentettem magamat.
 Vagyis csak pihentem volna, ugyan is valami túlméretezett galamb megzavarta a lelkivilágomat. Az ág végében szállt le és a cipőmet kezdte kopogtatni. – Hess innen te vadállat! – szóltam rá erélyesen majd a lábaimmal is lökődni kezdtem, de makacs egy jószág volt. Csak nem akart elmenni onnan. Kisebb faágakat kezdtem tördelni a felettem lévő ágról és azzal kezdtem el dobálni. Hihetetlen, hogy még egy fán is csak zavarni tudnak. Nincs olyan hely ezen a világon ahol nem találnának meg? 


Bori Előzmény | 2016.08.04. 20:35 - #24

Nem tudom pontosan milyen célból érkeztem erre a vidékre. Talán egy régóta halogatott találkozás reményében? Áh, dehogyis! Az igazság az, hogy elaludtam almásderes hátasom nyergébe. A hatalmas ló szó nélkül türte  ahogy kényelmesen a nyakára tehénkedtem. Fogalmam sincsen, hogy sikerült egy ilyen végtelen türelmű lovat találnom magamnak, mint Khaan. Végül édes és mély álomból az ébresztett fel, hogy Ansel huhogva számm a fejemre. Hirtelen kipattantak a szemeim és felegyenesedtem a nyeregben. Körülnéztem. Ismeretlen helyen jártam.

Valószínüleg Rheya környékén lehetek. Sok helyen jártam már, Igazából még csak Rheya környékén nem, valamint az Arduinnai rengeteget nem nagyon ismerem...de ez határozottan nem a rengeteg volt. Rendbe szedtem magam. Megigazítottam a ruhámat és a hajamat, majd erősebbre húztam az öveimet. Ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e. nem mintha túl sok mindenem lenne. Csupán a fegyvereim, a tarsolyom és egy aprócska nyeregtáska. Nagy sóhajjal nyugtáztam, hogy semmi sem tűnt el.

Hatalmas meggondolatlanság volt. Modtam magamnak. De végtére is nagy baj nem lett belőle.Hamarosan kiértem a nyárfák árnyéka alól, s a délutáni napsütésben csodálhattam meg az élénk zöld legelőket, melyek hirtelen olyan végtelennek tűntek.

Hát ezt nézhették míg én a lápvidéki erdőkben ldegéltem. Míg számomra az egyetlen épület az a leégett házunk és istállók valamint az aprócska vadászház jelentette. Ők a főváros csodás környezetében és a védelmező városfalak mögött éltek. Szemeimet a még távolban lévő városon tartottam, míg Khaan lassan stálgatott, kényelmes tempóban. Anselt nem láttam. Valószínüleg vadászik, vagy még élvezi egy kis ideig a nyárfák aranyat érő árnyékát.


Daphne Előzmény | 2016.04.14. 01:19 - #23

A hercegnő lágy, kedves mosolya és az égszínkék szemek tiszta ragyogása sokáig kísértett még az álmatlan éjszakáimon. Ugyanolyan jól esett ezt látni, mint amennyire szívet melengető érzés volt Őt a karomban tartani; még annak ellenére is, hogy tudtam, nem szabadna utat engednem ilyesfajta érzéseknek. A hercegnő a védencem volt, az életéért voltam felelős, még csak hozzá sem érhettem volna feleslegesen, ráadásul Ő volt Celawan húga. Vigyáznom kellett magamra, magunkra, ezt jól tudtam, abban a pillanatban azonban mégsem érdekelt.
Lady Drusala nem is önmaga lett volna, ha éles szemeivel nem szúrja ki azonnal bosszúságom elrejteni kívánt, de számára nagyon is nyilvánvaló jelét. Nem tudtam nem elmosolyodni, az a mosoly is halvány maradt azonban – elfogadtam a hercegnő kérését, feszültségemen pedig enyhített ösztönös kedvessége, de továbbra is nehezemre esett megbarátkozni a gondolattal, hogy felesleges veszélybe készül sodorni magát.
Unokatestvérével kapcsolatos reményeit jobbnak láttam reakció nélkül hagyni; mindössze egy egyetértő biccentést engedtem meg magamnak, attól tartva, hogy talán olyasmit találnék mondani, amit csak Celawan előtt engedhettem meg magamnak. Tudtam, hogy ő is tajtékzani fog a dühtől, ha megtudja, hogy Thelion ezúttal úgy bizonyította alkalmatlanságát, hogy az a húga életébe is kerülhetett volna, ha mi nem vagyunk mellette.
Rheya biztonságot adó falai mögé érve szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy Lady Drusala biztosan jól van-e, arra azonban már nem nyílt lehetőségem, hogy megnyugtató válaszára reagálhassak is. Kötelességtudóan álltam félre és némán, a háttérbe húzódva figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet; Lady Sagramour és Isanda királyné egymás szavába vágva szörnyülködött és aggodalmaskodott, először anya és lánya, aztán valamilyen szinten két nővér igyekezett egymást megnyugtatni, amikor egymás után magukhoz szorították a hercegnőt.
Szokatlanul sok erőmbe telt és még több önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne horkanjak fel megvetően a királyné szavaira – Ha a királyon múlt volna, már mindannyian rég halottak lennénk. A hercegnő szavai megleptek; végül ő maga volt, aki erre rávilágított, és bár a hálájában és őszinteségében sem kételkedtem soha, talán még soha nem hallottam, hogy nyíltan ellentmondott volna az édesanyjának, vagy egyenesen a királynének. Pillantásom egy lehetetlenül kék szempárral találkozott, mielőtt a tulajdonosuk határozottan elénk lépett volna, hogy kiemelten is kifejezze felénk a háláját. Örültem a többes számnak, nem fogadtam volna szívesen, ha pusztán az enyémnek állította volna be a dicsőséget, bár erre tulajdonképpen még csak gondolnom sem kellett volna, hiszen a hercegnőről volt szó. Soha nem feledkezett volna meg a másik két lovagról sem.
- Az Ön biztonsága az elsődleges fontosságú, Milady – fogadtam háláját mindhármunk nevében szavakkal is, miközben a két lovaggal egyetemben mélyen meghajoltam előtte. A királyné köszönetnyilvánítása sokkal őszintébbnek tűnt, mint Lady Sagramouré, de mindhárman úgy tettünk, mintha ebből semmit nem vennénk észre, amikor az irányukba is tiszteletteljesen meghajoltunk, hogy az ő hálájukat és méltón fogadhassuk. – Csak a kötelességünket teljesítettük, Lady Sagramour – feleltem szelíd hangon, noha ő akkor már azzal volt elfoglalva, hogy korát meghazudtoló fürgeséggel a lánya mellé léphessen és elvezethesse Őt tőlünk.
Ösztönösen léptem volna a hercegnő után, hogy a palotába kísérhessem, de mielőtt ezt megtehettem volna, két őr egyetlen lépéssel közénk lépett, jelezvén, hogy átveszik a helyemet; személyem immáron mellőzötté vált. Ahogy a díszes társaság a palota felé vette az irányt, tekintetem egy ragyogó kék szempárral akadt össze néhány hosszú pillanatra – ajkaimat lágy mosolyra húztam, így biztosítván arról, hogy felesleges a pillantásában ülő bocsánatkérés. Érthető volt a távozása, most az édesanyja és a királyné mellett volt a helye.
Tagjaimon egyre inkább érezni véltem az ólmos fáradtságot, szemeim mégis egészen addig kísérték a délutáni napfényben csillogó szőke hajkoronát, amíg a társaság el nem tűnt a keskeny utca sarkán.

Részemről is lezárt, köszönöm!


Anders Előzmény | 2016.04.11. 18:58 - #22

Gondolatban egy mezőn jártam: Egy férfi, és egy nő elvesztek az ölelésben, és boldogan mosolyogtak egymásra, hiszen egyikük nem volt testőr, a másikuk pedig nem volt hercegnő.

Részemről lezárt, köszönöm a játékot!


Anders Előzmény | 2016.04.11. 18:58 - #21

http://www.mediafire.com/convkey/5ffc/g7myr2799cu1efazg.jpg?size_id=4

Az ölelés nagyon fontos és szent dolog, de mégis ritkán volt benne részem; A családunk tagjai úgy hiszem, túl büszkék voltak efféle gesztusokhoz. Ritán merészkedtem addig, hogy szeretett fivéremet, vagy akár az édesanyámat ilyesmivel kínozzam, hiszen féltettem őket a kellemetlenség érzésétől. Azonban az én szívemben néha-néha felhorgadt a vágy arra, hogy biztonságot remélve, valamelyikük karjai közé fészkeljem magam, mert amikor ölelsz… Sérthetetlen vagy. Amikor ölelsz, megnyílik a lelked, és befogadja a másikét. Talán sosem voltam még olyan közel Warren Orhmonthoz, mint abban a pillanatban, amikor arcom biztonságot remélve foltos ingjébe fúrtam, Ő pedig erős karjaival átfogta a derekamat, és megtámasztotta borostás állát a fejem búbján. Az illetlenség gondolata még csak meg sem fogalmazódott a fejemben néhány önzőn megragadott pillanatig. Bármit is mondott, elhittem.
Később, a szobám magányában gyakran visszatértem ahhoz a képhez, ahogyan kezem a férfi arcára simult, és tekintetem ismét belemerülhetett a biztonságot adó szürkeségbe; és legalább ennyiszer róttam meg magam amiatt, hogy egy ilyen vészterhes órában képes voltam ilyen önzőn, illetlenül cselekedni.
Ujjai foglyul ejtették az enyémeket, de ezúttal meg sem próbáltam menekülni az érintése elől. Ajkaim szegletébe pedig olyan puha, kedves mosoly költözött, amelyet még egy ember fia sem kaphatott tőlem.
- A szaván fogom – mondtam szokatlan bátorsággal a hangomban, buta reményekkel megtöltődött szívvel. Leengedtem a kezem, majd pironkodva elkaptam a pillantásomat. Tényleg ideje volt indulnunk. Sosem szegültem volna ellen unokafivérem parancsának, hiszen mégis csak ő volt a király. Még.
Nem tudom, hogy a támadás hatására, vagy az azt követő ölelés hatására jött meg szokatlan bátorságom, de sosem ellenkeztem még ily’ élesen fivérem vazallusának szándékaival; Bármennyire lett volna érhető, ha maga elé fog a lován, hogy biztonságban tudjék, féltettem az állatot a felesleges terhektől.
- Kérem – szóltam szelíd engeszteléssel, hiszen nem kerülte el figyelmemet bosszúsan megránduló állkapcsa. Szégyelltem magam, hogy közvetlenül azután, hogy ez a derék férfi az életét kockáztatta értem, ilyen hálátlanul viselkedtem vele szemben. A mellkasomban éledező kismadár kétségbeesetten csapkodta bordáim ketrecét, csivitelve követelve, hogy hagyjam magam meggyőzni. A Sagramour-makacsság azonban legalább olyan erővel munkálkodott bennem, ezért végül nem tágítottam elhatározásom mellől; Ebben Colin is nagy segítségemre volt, hiszen amint legördültek ajkamról a segítségkérő szavak, már mellettem is termet, hogy ügyesen felsegítsen Mistral nyergébe.
Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan rég, még boldogan gyönyörködtem az ismerős városi látképben. Az örömnek nyoma sem volt, a szívem elnehezedett, ahogy a vállam fölött elpillantva, a tekintetem ismét megakadt a gomolygó fekete füstön, amely magával vitte a ház lakóinak élete munkáját.
- Remélem az unokafivérem gondoskodik róluk – sóhajtottam keserűen, majd diktált tempónak engedelmeskedve, gyorsabb ügetésre késztettem fáradt, és összezavarodott zsufafakó kancámat. A hátralévő út eredménytelenül zajlott; Talán meg is feledkezhettem volna a történtekről, ha a minket kísérő lovagok, és Warren nem tekingettek volna úgy szerte a pusztán, mintha újabb nomádok érkezésétől tartanának. Magam sem voltam nyugodt, még akkor sem, amikor elértük a déli kapuk egyikét.
A városőrök nem kérdeztek. Komor pillantást vetettek ránk, majd ugató parancsszavakat osztottak meg egymással, aminek hatására a kapu feltárult, mi pedig belovagolhattunk Rheya védelmet nyújtó falai mögé. Az otthonom látványa ezúttal nem töltött el olyan boldogsággal, mint ahogyan más alkalmakkor.
Sokkal bátrabban kapaszkodtam meg a testőr vállában a támaszért, mint ahogyan azt korábban tettem; Ezúttal nem éreztem zavart amiatt, amiért éppen Ő volt az, aki segítségemre érkezett a leszálláshoz. Sőt. Egy kicsit talán az illendőnél közelebb húzódtam hozzá, amikor kérdezni óhajtott valamit.
- A térdeim még most is remegnek – válaszoltam őszintén, de ahogy az utolsó szavak elhagyták a számat, éles kiáltás harsant a távolból. A nevemen szólított, mire én önkéntelenül kaptam az érkező kompánia irányába a pillantásom. Édesanyám díszes, skarlátszínű ruhája csak úgy lobogott a nyomában, szigorú arca pedig egészen kipirosodott, olyan fürgén szedte a lábait. Kék szemei aggódva fürkésztek.
- Drusala! Dursala! – kiáltotta, és olyat tett, amit már régen; Kitárta karjait, hogy egy anyai ölelés fogságába zárjon. Én magam voltam, aki végül levágta a kettőnk közti néhány méteres távolságot, és úgy vetettem magam az ölelésébe, mint ahogyan kislányként tettem, ha megrémített a hirtelen vihar.
- Drue… - Isanda arcára barázdákat szántott az aggodalom, és még a koronája is félrecsúszott a nagy sietségben, azonban csak futó pillantást vethettem rá, hiszen alig, hogy anyám megnyomorgatott, maga a királyné ragadott keblére, hogy testvéri aggodalommal szorítsa ki belőlem a maradék szuszt. A két nő felváltva szörnyülködött az eseményeken, túlharsogván egymást aggályaikkal.
- Ne aggódj, Thelion mindent kézben tart – mosolyodott el bátorítón a királyné, miközben megérintette az arcomat. – Úgy örülök, hogy még időben rátok talált, és nem esett bajod… - sóhajtott.
- Igazából késve érkezett… - kezdtem.
- Na, de kislányom! – méltatlankodott anyám, s hogy eszembe vésse, hogy végre itthon vagyok, éles pillantást vetett felém, de ezúttal ez nem volt elegendő ahhoz, hogy belém fojtsa a szót.
- …az életemet Warrennek, és ennek a két derék lovagnak köszönhetem – mutattam makacsul a kíséretem hátra maradt tagjaira, azonban pillantásom sokkal mélyebb hálával állapodott meg a királyi testőrön; Tudtam, hogy szerényen elhárítaná, ha az eset egyedüli hőseként említeném meg, így azonban nem lehetett ellenkezésre oka. A férfiak felé fordultam, határozott lépésekkel járultam eléjük:
- A hálám örökké üldözni fogja Önöket, Uraim! Ha valamikor is szükségük lesz valamire, kérem, ne hallgassák el előlem – mondtam, s hogy köszönetem még tisztábban, még őszintébben csendüljék, két oldalt megemeltem elrongyolódott kabátom anyagát, hogy egy pukedlivel, és mély főhajtással tisztelegjek.
Anyám meglepetten hápogott, de a királyné hamarabb eszmélt fel döbbenetéből. Szelíd mosollyal meghajtotta a koronás fejét a férfiak felé, és eme gesztust látván, anyám sem tehetett egyebet.
- Köszönöm, hogy megóvták a lányomat! – szólalt meg Lady Earyn végül élesen, csipetnyi hálát sem csempészve szavai mögé. – A fiam majd rendezi az ez irányú tartozásainkat – jelentette ki makacsul, mintha csak egy üzletből elhozott árun alkudozna; A korábbi, féltő anya álarca immáron nyomait sem mutatta.
Üde, ruganyos léptekkel sétált mellém, és mielőtt ellenkezhettem volna, belém karolt, hogy az Őt és a királynét kísérő díszes kompánia felé vezessen; A menekülési útvonalat rögvest levágta két őr, akik katonás léptekkel mögénk araszoltak, és fegyvereiket konokul maguk elé tartva fürge léptekre sarkaltak.
Ragyogó, kék szemeim a közöttük maradt résen keresztül még kétségbeesett kísérletet tettek arra, hogy pillantásom összeakaszthassam a ragyogó szürkeséggel, hogy ismét, hangtalan köszönetet mondjak. Nem akartam úgy ott hagyni a férfit, hogy egyetlen szót sem válthatok vele kettesben…
- … meglásd, készítettek neked egy finom fürdőt… és kezdeni kell valamit a bőröddel is… olyan fekete vagy, mint egy parasztlány… Drusala, ez az öltözék egyáltalán nem illendő – fecsegett édesanyám egészen a palotáig, de szavaiból pusztán csak foszlányok értek el hozzám. Gondolatban egy mezőn jártam: Egy férfi, és egy nő elvesztek egymás ölelésében, és bol


Daphne Előzmény | 2016.04.09. 20:05 - #20

Amikor Thelion király egy röpke pillantásnál többre nem is méltatta a tulajdon unokahúgát – aki akár meg is sérülhetett volna –, legszívesebben utána hajítottam volna a nomád baltáját. Akár a hátába állt volna bele a fegyver, akár csak a lovára ijesztett volna rá, hogy aztán az megbokrosodjék és szégyenteljes módon levesse őt a hátáról; nekem mindkét kimenetel tökéletesen megfelelt volna. Még csak oda sem vetette neki a kérdést, hogy jól van-e... Fontosabb volt neki a hősködés és a parancsolgatás, mint a hercegnő.
Viszketni kezdett a tenyerem, hogy az öklöm egyetlen erőteljes mozdulatával töröljem le a képéről azt az örökös, tenyérbe mászó önelégültségét.
A figyelmem csak akkor terelődött el a Thelionnal kapcsolatos ellenérzéseimről, amikor a hercegnő felé fordultam, de hiába kerestem az égkék szemek pillantását, Ő még akkor sem volt hajlandó rám nézni, amikor elindultam az irányába. A mellkasomat összeszorította egyfajta ismeretlen, görcsös félelem – félelem attól, hogy csalódást okoztam neki, olyasfajtát, amit aligha tehetnek semmissé holmi szép és megnyugtató szavak vagy tettek. Egy kissé megkönnyebbültem, amikor hagyta, hogy felsegítsem, de ez a felszabadító érzés igencsak rövid életűnek bizonyult; egyedül arra volt jó, hogy a félelem újult erővel költözzön a szívembe, amikor finom ujjait jóformán kirántotta az enyémek fogságából.
- Hercegnő... – Ez az egyetlen szó szinte csak egy elkeseredett nyögésnek hatott, nem többnek; fogalmam sem volt, mi tévő lehetnék, mit mondhatnék. Egy részem le akart elé térdelni, hogy úgy könyörögjek a bocsánatáért, a másik felem azonban vehemensen tiltakozott az ellen, hogy olyasmiért kérjen bocsánatot, amit most tettem. Bármikor újra megöltem volna azt az átkozott nomádot, amiért egyáltalán a közelébe merészkedett.
Amikor a finom, karcsú ujjak az ingemre fonódtak, hirtelen fogalmam sem volt, mi történik, de mielőtt akár csak megszólalhattam volna, a hercegnő hozzám simult, arcát az ingembe rejtve a mellkasomnál – nem törődött azzal sem, hogy az imént épp majdnem oda töröltem bele a kezem. Nagyon enyhe megfogalmazása lett volna az érzéseimnek a meglepetés, de azt is be kellett látnom, hogy ennél könnyebben és gyorsabban aligha űzhette volna el a mellkasomat szúró érzést. Karjaim ösztönösen, maguktól fonódtak Lady Drusala törékeny teste köré, óvó ölelésbe vonván őt; nem törődtem volna azzal sem, ha maga a király áll mellettünk. Akkor és ott nem. Államat óvatosan fektettem a szőke hajkoronára arra a néhány hosszú pillanatra, és halkan dörmögtem is valami olyasmit, hogy Minden rendben van, bár a ténylegesen kiejtett szavakban magam sem voltam biztos.
Nem tudom, hogy a kérdése csalt-e gyengéd mosolyt az arcomra, vagy az a tőle szokatlanul bátor gesztus, amivel felém nyúlt. Engem nem zavart az ilyesmi, főleg Tőle nem; a legtöbb tanítója valószínűleg hallatlan illetlenségnek találta volna, hogy ily’ bizalmasan viseltessen a testőre irányába, én a magam részéről azonban sokkal inkább törődtem vele, mintsem az etikettel. Kérdésére csak megráztam a fejem, aztán hagytam, hogy a mellkasomat átjárja egy szívemet melengető érzés, miközben a finom ujjbegyek végigsiklottak az arccsontomon. Ujjaim ismételten foglyul ejtették az övéit, mielőtt egészen elhúzhatta volna a kezét, két hatalmas tenyerem közt szinte eltűnt a kecses kézfej, miközben őszinte mosollyal, gyengéden csillogó szemekkel figyeltem Őt.
- Nem hagyom magára, Milady – feleltem aggodalmaira könnyedén, de annál komolyabban gondolva a szavakat.
Amikor a lovakhoz érve megmakacsolta és elutasította a kérésemet, összeszorítottam az állkapcsomat, de beletörődve biccentettem egyet. Legszívesebben mit sem törődtem volna a feleletével, egyszerűen csak felkaptam volna, aztán Thordan nyergébe ugorva nyaktörőd iramban vágtáztam volna vele együtt Rheya kapujáig... Nem hozhattam viszont ilyen kellemetlen helyzetbe senki előtt, ezért – bár továbbra sem tetszett az ötlet, hogy egyedül lovagoljon –, elfogadtam az elutasító választ.
Ilyenkor bezzeg le sem tagadhatnák, hogy testvérek, gondoltam, miközben ruganyos mozdulattal felhúztam magam a csataménem nyergébe. Éles tekintettel figyeltem, ahogy az egyik katona felsegítette a hercegnőt a nyeregbe, aztán rögtön a még mindig kissé zavart kanca mellé léptettem Thordannel. Reméltem, hogy Mistral számára nem okoztak túlságosan nagy törést az iméntiek.
- Természetesen, hercegnő – bólintottam a szelíd kérésre. Követtem a tekintetét, így láttam, hogy a parasztház felől még mindig füst csúfítja el a tiszta időt, de őfelségének legalább volt annyi haszna, hogy már urai voltak a helyzetnek. – Reggel első dolgom lesz kideríteni. Indulhatunk? – kérdeztem aztán, ha ismét felém fordult; a szemem sarkából láttam, hogy a másik két katona is nyeregbe szállt.
Ha a hercegnő beleegyező választ adott, fejemmel intettem a katonáknak, hogy indulhatnak, aztán megvártam, míg Lady Drusala is útnak indítja Mistralt, csak azután szegődtem a nyomába. A lovagok becsületére legyen szólva, hogy ők maguk is meglehetősen ütemes tempót diktáltak, tisztában lévén a veszéllyel; az én szemeim mindezek ellenére is éberen pásztázták viszont a környezetünket. Indulás előtt még szakítottam időt arra, hogy a tőrömet is begyűjtsem a másik nomád mellkasából – egyik kezem most is annak markolatán nyugodott készenlétben.
Hálát adtam az összes létező Istennek, hogy anélkül el tudtuk érni Rheya kapuit, hogy bárki is újfent veszélybe sodorhatta volna a hercegnő életét. A katonák – előzetes utasításom alapján, amit ehhez hasonló esetekre vésettem az eszükbe – nem a főkapu felé fordultak, hanem az egyik félreeső, de védelem szempontjából sokkal kevésbé kiszolgáltatott pozícióban lévő bejárathoz irányították a lovakat.
A városőrök kérdés nélkül tárták szélesre a kaput, hogy egyenesen be tudjunk rajta lovagolni. Alighogy megállítottam Thordant, szinte azon nyomban le is ugrottam a nyeregből, aztán a hercegnőhöz léptem, hogy őt is lesegíthessem Mistral hátáról.
- Minden rendben? – kérdeztem tőle szelíden; noha valóban nem történt semmi az utunk maradékán, féltem, hogy a nemrégiben történtek csak egy kis késéssel fognak ténylegesen kiütközni rajta.
Alig tudtam befejezni a kérdést, és szinte még a kezem is a derekán pihent, hogy támaszt nyújtson számára, mikor éles, aggódó kiáltást hallottam meg a hátunk mögül érkezni, valaki a hercegnőt szólongatta. Megfordulva egy kisebb csoportosulást féltem felfedezni: városőrök és a királyi testőrség néhány tagja igyekezett felénk, élükön Lady Sagramourral, aki korát és díszes ruháját meghazudtolva, szinte futólépésben közeledett, a sarkában magával a királynéval.
A fővárosban mindig gyorsan terjednek a hírek, gondoltam, miközben elfojtva egy sóhajt, kötelességtudóan távolabb léptem a hercegnőtől, de csak egy fél lépésnyire. Hiába értünk vissza, ő még mindig a védencem volt.


Anders Előzmény | 2016.04.01. 21:13 - #19

http://www.mediafire.com/convkey/5ffc/g7myr2799cu1efazg.jpg?size_id=4

A dobogó paták hangja eltompult az élettelen test puffanásával szemben. Hiába fordítottam el a fejem, és fúrtam arcom makacsul a zöld, oltalmat adó fűszálak közé, lelki szemeim előtt láttam, az egészet; Warren pengéje megvillant, majd pillanatnyi gondolkodás nélkül átmetszette a vadember torkát. A nomád előrebukott. A fűszálak megzizzentek esése nyomán. Tudtam, hogy sem ezt, sem pedig a torkából felszakadó, gurgulázó, földöntúli hörgést nem feledhetem már el sohasem. Meghalt. Megölte…
Nem emelkedtem fel a földről, pusztán könyökömmel támasztottam meg magam a puha, zöld takarón, hogy tétován szétnézzek. Warrent kerestem, hogy meggyőződjek épségéről, de tekintetem akaratlanul a vérben úszó, dermedt testbe botlott. Láttam már holtat ezelőtt is, illendőn felöltöztetve, a temetési szertartás megelőzően, de így még sohasem. Sikoltani akartam, de a hang torkomra fagyott; Az ajkaim pusztán erőtlenül szétnyíltak, hangtalan sikolyba dermedve. Végült, rémült pillantásom tovább vándorolt, s végül Warrenen állapodott meg. Képtelenségnek tűnt, hogy megszólaljak. Hiszen én nem ezt akartam. Sosem vártam volna el, hogy gyilkoljon értem, harsogott az elmém.
Az eszemmel felfogtam, hogy Warren pusztán azt tette, amit kötelessége megkívánt. Tisztában voltam a dolgok állásával, hogy sem rangom, sem a nemem nem védett volna meg a haláltól, ha az a vadember a közelembe jut, de a szívem… Az én naiv szívem elítélte a gyilkolást, még akkor is, amikor a szükség köntösébe bújtatták. Azonban az évek alatt volt alkalmam megtapasztalni, hogy Warren nem kegyetlen öldöklő, aki saját szórakozása kedvéért képes lenne bárki levágni. Hittem jóságában, emberségében.
Gondolataim zavaros áradatában zavart meg unokafivérem érkezése. A félelem öklével a gyomromba mart. Egy pillanatra megremegtem, hogy talán újabb ellenséges harcosok érkeznek, hogy megtorolják társaik bukását, de az sem jelentett édes megnyugvást, amikor felismertem a királyi lobogót. Thelion szeme egyetlen villanásával nyugtázta életben maradásomat, majd egyből a férfihez fordult.
- Kuzin… - a hang erőtlenül buggyant ki ajkaim mögül, talán nem is hallotta megszólításomat. A király szavai szokásos hetykeséggel csattantak, amelyet még ebben a veszedelmes órában is sértésnek éreztem, azonban nem maradt erőm arra, hogy akár szelíd szóval, a tőlem megszokott kedvességgel megrójam. Mire feleszméltem, már el is vágtatott, hogy a fellobbant ház tövében csatlakozzon embereihez.
Warren felém indult, de én nem ezúttal nem kerestem tekintete átható fényét, az a magával ragadó szürkeséget, amelybe még nem is olyan régen jól esett elmerülni. Nem mertem ránézni, csukott szemmel álltam talpra, remegő térdekkel, és reszkető kezekkel kapaszkodva a támaszt nyújtó kezeiben.
Kérdésére nem feleltem, makacsul szorítottam össze az ajkaimat, és már-már durva mozdulatokkal szakítottam ki kezeimet az övéinek fogságából; joggal hihette abban a pillanatban azt, hogy barátságom, és érzéseim meginogtak vele szemben. De eszemben sem volt elszaladni. Lesütött szemekkel nyújtottam ki a karom, és addig tapogatóztam, amíg el nem értem a derekát. Ujjaim megmarkolták az ingjét, gyöngéden vontam magam közelebb hozzá, az arcomat belefúrtam az anyagba a mellkasánál, egészen közel a férfi szívéhez. Az sem érdekelt, ha én magam is vérfoltos leszek.
Ebben az ölelésben benne volt minden, amit szavakkal nem mondhattam el, pedig ott volt a nyelvem hegyén. Talán csak másodpercek teltek el az ölelésben, mégis túl hosszúnak, illetlenül hosszúnak tűnt.
- Nem sérült meg? – kérdeztem végül egészen halkan, kibontakozva az általam bezárt ölelésből. Pillantásom nyíltan szegeztem a férfire, és egyik kezemet megemeltem, hogy megérintsem az arcát, ha hagyta; Ujjaim egy kicsit még reszkettek, de tenyerem meleg és puha volt, ahogy szokatlan bátorsággal megpihent a karakán vonásokon. – Úgy féltem, hogy elveszítem – leheltem csendesen, bár utóvégre botorságnak tűnt, hogy ilyen merész kijelentést tettem. Nem éreztem zavart, talán éppen a helyzet hozta meg a bátorságomat, amelyet magunk mögött hagytunk. Finoman megcirógattam a járomcsontját, és gondterhelt, de szelíd mosolyt erőltettem vonásaimra. Elengedtem.
A távolban a ház teteje még mindig lángolt, de emberek egy csoportja (köztük Őfelségével) éppen azon volt, hogy elfojtsák a narancssárga tűznyelveket. Bármennyire is tombolt mellkasomban a tenni akarás, nem akartam ellenszegülni a király parancsának – és úgy hittem, hogy Celawan sem repesne a boldogságtól, ha megtudná, hogy közvetlenül azután, hogy legjobb embere a kezét mocskolta be értem, önszántamból sodortam magam újabb veszedelembe. Soha többé nem lenne engedékeny velem.
- Menjünk haza! – fordultam vissza a férfihez, szorosan mellé szegődve, amikor a lovainkhoz indultunk. Kérése ebben a helyzetben is váratlanul ért, így kénytelen voltam megtorpanni; Makacsul felszegett állal, ellenzésem jeleként nemlegesen intettem kezemmel, de nem az illem miatt.
- Hosszú utunk volt, Warren! Thordan kimerült. Nem szeretném feleslegesen tovább terhelni a jószágot – mondtam, s hangom ezúttal olyan határozottsággal csendült, hogy nem volt esélye ellenkezni. – A király emberei bizonyosan biztosították már a fővárosba vezető utat. Nem lesz baj! – biztosítottam.
Colin és a másik katona időközben rendezték soraikat; Az öregebbik vitéz arcán felfedeztem egy mély karcolást, amelyet valamelyik vadember pengéje okozott, de udvarias szavakkal, a helyzethez mért komolysággal tudakoltam meg mindkettejüktől, hogy nem sérültek-e meg komolyabban. Válaszaikat bólintva nyugtáztam, majd Warren mindennemű ellenkezésének erejét véve, megkértem Colint, hogy segítsen fel a lovam hátára. Mistral zavartnak látszott, de nyugodalmasan tűrte a felszállást. Azt hiszem ebben való makacsságommal, talán egy árnyalattal több hasonlóságot mutatattam a testvéremhez.
- Warren – hangom szelíden csendült, ha a férfi mellém ügetett a lovával. – Holnap utánajárna nekem, hogy megsérült-e valaki a parasztok közül? – kérdeztem, átpillantva a vállam fölött a füst irányába.


Daphne Előzmény | 2016.04.01. 00:03 - #18

A hercegnő bízott bennem. Ezt tudtam anélkül is, hogy az érzést szavakba öntötte volna; a bizalom ott volt minden mozdulatában, minden egyes irányomban mutatott reakciójában, még akkor is, amikor az élete veszélybe került. Ösztönösen helyezte magát az oltalmam alá, tudta, hogy mellettem biztonságban van és én meg fogom védeni – nekem pedig soha nem állt szándékomban csalódást okozni számára, éppen ezért nem engedhettem el akkor sem, amikor úrrá lett rajta a kétségbeesés mások élete miatt.
Tekintetem még a vészterhes helyzet ellenére is összekapcsolódott néhány rövid pillanatra a gyönyörű, kék szempárral, amely ezúttal oly’ kétségbeesve csillogott. Nem félt; dühös volt és könyörögve nézett rám, én mégsem engedhettem a szavának, ezt pedig mindketten tudtuk. Pillantásomban egyszerre ült megértés és bocsánatkérés, noha egyiknek sem adtam hangot – én magam is a házban lakók segítségére akartam sietni, de soha nem kockáztattam volna a hercegnő életét. Talán egy pillanatra a kelleténél szorosabban öleltem magamhoz a derekára fonódó karommal, amikor ő is elfogadta ezt, és beletörődőn dőlt hozzám egy kissé.
Az orvul ránk támadó ötödik lovas az eddigieknél is jobban feldühített. Ha nem lettek volna elég gyorsak a reflexeim, könnyedén megsebesíthette volna Drusala hercegnőt, vagy talán még komolyabb sérüléseket is okozhatott volna neki; arról nem is beszélve, hogy kénytelen voltam a földre rántani magammal Őt miatta. Bármennyire is igyekeztem tompítani számára a becsapódást, még attól a kis kellemetlenségtől is úgy éreztem, a sokszorosát akarom visszaadni annak, aki tehetett róla.
Minden ilyesfajta dühöm ellenére is uralkodtam azonban magamon; a nomádnak nem csak azért kellett meghalnia, amit korábban tett, hanem azért is, mert tudtam: nem kímélné meg a hercegnő életét, csak azért, mert nő volt.
A hajánál fogva rántottam hátra a férfi fejét, fegyverem éle pedig könnyedén metszette el a torkát, bármilyen ádáz átkot igyekezett a fejemre zúdítani, azok hörgő hanggal akadtak meg a torkán, mielőtt hagytam volna arccal előre esni a fűbe. Egészen furcsa volt belegondolni, hogy milyen röviddel ezelőtt még nyugodtan üldögéltünk egymás mellett a hercegnővel; talán éppen ugyanott, ahol most a férfi a vérével áztatta el a földet. Egyelőre nem akartam hátranézni a hercegnőre, nem mertem – féltem, hogy talán másképpen fog rám nézni, mint eddig. Más volt tudni, hogy képes lennék megölni valakit és talán már meg is tettem, és megint más volt ezt a saját szemeivel végignézni, alig néhány lépésnyire tőle.
A lovak patáinak dobogására és a csatakiáltások hangjára emeltem csak fel a fejem és fordultam az irányukba. Őfelsége nem siette el az érkezést, gondoltam magamban gúnyosan, de arra gondosan ügyeltem, hogy az arcomon kizárólag tiszteletteljes ábrázatot tudjon felfedezni. Nem is kellett sokat várnom, hogy méltóztasson kitüntetni a figyelmével, majd úgy utasítgasson, mintha csak a kutyája lettem volna; mintha magamtól nem tudtam volna pontosan, hogy mi a feladatom.
- Parancsára, felség – vágtam rá azonnal, ahogy el is várta tőlem, fejemet mélyen meghajtva előtte, noha a mozdulat a szívem mélyén mentes maradt minden tisztelettől és alázattól.
Ahogy ismét mozgásra ösztökélte a lovát, rögtön visszafordultam a hercegnőhöz, néhány gyors lépéssel bezárva a köztünk lévő távolságot. Kezeim ösztönösen nyúltak az övéi után – csak ekkor vettem észre, hogy jobb kézfejemet jócskán beszennyezi a nomád vére. Sietős mozdulattal töröltem jobb híján az ingembe és a nadrágomba, csak ezután nyúltam ismét a hercegnő kezéért, hogy ha hagyta, felsegíthessem a földről. Amennyiben így történt, kezeim nem is engedték szabadon a karcsú ujjakat, ha viszont az imént nem fogadta el a segítségem, ekkor nyúltam értük ismét, ezúttal nem is hagyván számára választást. Látni akartam az arcát és a szemeit, ezért ha nem nézett fel rám, én magam rogyasztottam be a térdeimet és hajoltam lejjebb egy kissé, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk, és én rápillanthassak.
- Jól van, hercegnő? – kérdeztem, hangom lágy volt és bizalmas, mégis telve volt őszinte aggodalommal. Nem volt vesztegetni való időnk, de mindenek előtt meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem esett baja... És még képes rám ugyanúgy nézni.
Csak azután kísértem vissza a lovainkhoz, miután kielégítő választ kaptam tőle, de még akkor is szorosan mellette lépkedtem, tekintetemmel a tájat fürkészve, készen arra, hogy újra megvédjem, ha arra lett volna szükség. A kíséret másik két tagja addigra már összeszedte az esetleg megrémült és távolabb futó hátasokat is, így Thordan és a hercegnő kancája is indulásra készen vártak minket.
- Kérem, lovagoljon velem, Milady – fordultam újra a lányhoz, szelíden kérve őt. Ebben a helyzetben senki nem mert volna semmiféle illetlenségre gondolni, ha így tettünk; bele sem mertem gondolni, hogy milyen kiszolgáltatott célponttá válhatna egy esetlegesen még a közelben rejtőzködő nomád számára, ha egyedül ülne fel a lovára, és én csak a saját hátasomon ülve kísérhetném. Ez most vészhelyzet volt, ilyenkor mindennél fontosabb volt az, hogy biztonságban és épségben Rheya falai mögé juttathassam őt. – Mistralt majd valamelyik katona visszavezeti a városba, nem esik bántódása, ígérem.
Ha valamiért, hát a hercegnő hátasáért nem aggódtam; abszurdum volt belegondolni is, de tudtam, hogy míg a nomádok mindenféle teketóriázás nélkül végeznének egy ártatlan asszonnyal, vagy egy védtelen fiatal lánnyal, addig az állatokat nem bántották, ha nem muszáj. Barbár vademberek.


Anders Előzmény | 2016.03.28. 17:29 - #17

http://www.mediafire.com/convkey/5ffc/g7myr2799cu1efazg.jpg?size_id=4

Része az egyensúlynak, furcsa büszkeséggel töltött el ez a néhány szócska, amely játszi könnyedséggel gördült le a férfi ajkain. Jómagam legalább annyira megilletődtem ettől, mint ahogyan Ő is megilletődhetett attól, hogy rámutattam arra, régóta több Ő nekem puszta barátnál. Magam sem tudom, hogy mi késztetett eme ostoba vallomásra, azt hiszem talán csak Branwen lehelt a csalfán a fülembe azon a délutánon. Nem is volt alkalmam arra, hogy sokáig elmélkedjek ezen, mert megérkeztek a banditák, akik lerombolták eme törékeny álomvilág falait, beszabadítván a valóságot.
A vészcsengők csilingelve szólaltak meg elmémben, rögtön azután hogy az első baljós hangok átszakították a mező csendjét. Nem tudtam, hogy mit cselekedjek, a félelem megbénította a végtagjaimat. Egyetlen tiszta gondolat volt csupán, amely maradásra késztetett; Warren mellett biztonságos.
Tudtam, hogy bármi is történjék, amíg a testőr mellettem van, nem érhet baj. Ő volt az én védőbástyám, és készségesen adtam a kezébe az életemet, hogy cselekedjék vele belátásai szerint. Nem ellenkeztem, amikor szelíd erőszakossággal a háta mögé parancsolt, és nem szakadtam el mellőle akkor sem, amikor fegyverét előrántva az ellenség ellen fordult. Zokszó nélkül tettem, amire utasított.
Hiába erőltettem agytekervényeimet, egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mit keresnek a nomádok éppen itt. A fővárost védő bástyáknak, az állandó őrségnek, és király jelenlétének egyaránt elrettentő erejének kellett volna, hogy legyen, de ezek a férfiak nem mutatattak félelmet – még akkor sem, amikor társaik sorra buktak el katonáink kemény kezei alatt. Nem igen reménykedhettem benne, hogy a ragom megvéd majd, de próbáltam összeszedni minden bátorságomat; Arcizmom sem rándult, pedig úgy kiszáradt a szám, mintha port nyeltem volna. Világossá vált, hogy csak a Warrenre számíthatok.
Aztán láttam a kunyhó szalmatetejét lángra lobbanni, a neveltetésem és zsenge korom ellenére olyan harag gyulladt fel mellkasomban, amelyhez hasonlót talán soha sem éreztem. Eddig nem tudtam, mi az a gyűlölet. A lábam talán szélsebesen vitt volna a lángoló házig, ha Warren Ohrmont nem kapja el a derekamat. Jól tudom, zavarba jöttem volna a mozdulataitól, ha nem ilyen keserves időpontban vetemedik ilyesmire, most azonban csak kétségbeesett könyörgéssel szabadulni kívántam tőle.
- A gyermekek! Biztosan vannak ott gyermekek… - minden kapálózásom ellenére sem sikerült szabadulnom a kemény ölelés fogságából. Warren, mint mindig, most is túlságosan jól vigyázott rám. – A gyermekek… - hangom puszta suttogás volt, lemondó lehelete annak a beletörődésnek, hogy a testőr nem fog elengedni. Fénylő, kék szemeim könyörgően pislogtak a szürke szempárba, de fivérem vazallusát keményebb fából faragták annál, hogy bármi ilyesmivel hathassak rá. Nem hiába, hogy Ő volt Celawan kedvenc embere, hiszen mindig tette a kötelességét; Bármi áron védte az én életemet. Minden ellenállásom megszűnt, és a pillanat tört részéig megadóan, reszkető vállakkal simultam hozzá. A teste meleg volt. Nem áradt róla sem parfüm, sem púder illata; pusztán ló, izzadság és vér szagának keverékén éreztem körülötte, mégis szokatlan mohósággal nyeltem belőle bátorságot nyerve.
Nem ez volt a megfelelő hely, és alkalom, hogy kiélvezzem az ilyesmit. Újabb támadás ért minket, amelytől két dolog óvott csak meg bennünket; A fentről vigyázó Istenek, és Warren csalhatatlan ösztönei.  Gyorsan cselekedett. Ugrott, és magával rántott engem is, hogy időben térjünk ki egy becsapódó szekerce útjából. A fegyver éppen ott állt a földbe, ahol egy szemhunyással korábban még mi magunk álltunk. A földre érkeztünk, de a testőr még arra is ügyelt, hogy érkezésem puhább legyen az elvártnál. Nem volt idő megállásra, hogy kifújjuk magunkat, egy penge villant, a testőr pedig ismét éppen a megfelelő pillanatban rántott el az útból, hogy saját testével óvjon meg a felénk hasító pengétől.
A szívverésem felgyorsult; Ilyen közelségből még inkább feltűnt a férfi szürke szeme és szép ívű szája. A mozdulatsorban olyan közel kerültük egymáshoz, hogy arcunk szinte súrolta egymást. Nem illendő.
Warren ismét gyorsabban cselekedett, mint ahogyan azt a gondolataim követni tudták volna; És kegyetlenebbül, mint ahogyan azt az én érzékeny lelkem könnyedén képes lett volna feldolgozni; Amikor rájöttem, hogy a testőr mire készül, arcom oltalom reményében fordítottam oldalra, hogy ne lássam.
Ekkor érkeztek. Könnyű vágtában szelték át a mezőt, és torkukból erőteljes csatakiáltások zendültek, ahogyan kikerülve bennünket egyenesen a lángoló ház felé vették útjukat. Az unokafivérem lobogója alatt jöttek, és legtöbbjük a városőrség egyenruháját viselte, de testőrség két tagját is felfedezni véltem.
- Ohrmont! – egy almásszürke paripa torpant meg éppen félúton kettőnk között; lovasának meg sem kellett volna szólalnia ahhoz, hogy megismerjem. Az előkelő láncing, a drága csizma, és a kérlelhetetlen tekintet mind-mind Thelion király sajátossága volt. – Vigye a hercegnőt a palotába, mielőtt a nénémet megüti a guta! – rólam pusztán egyetlen pillantással vett tudomást, és mégis, majd el süllyedtem volna szégyenemben. Tudtam, hogy mire elérjük a palotát, mind a király hitvese, mind édesanyám a körmüket rágva fognak ránk várni. – Ne késlekedjenek! – hangzott az újabb parancs, majd a király megsarkantyúzta lovát, hogy csatlakozzon katonáihoz a lángoló ház tövében; Fogalma sem volt róla, hogy elkéstek, és az utolsó nomád éppen az, amely vérbefagyva feküdt előttük a homokban.
- Menjünk haza… - szólaltam meg révetegen, miközben lassan felálltam. Ösztönös mozdulatokkal kezdtem leseperni a port a ruhámról, és megigazítani a hajamat. Anyám nem láthat meg így…


Daphne Előzmény | 2016.03.28. 00:40 - #16

Továbbra is úgy éreztem, hogy Drusala hercegnő neheztel rám az iméntiek miatt, noha hangot nem adott a nemtetszésének – vagy talán pontosan azért. Homlokomon gondterhelt ráncok gyülekeztek, mégsem szóltam vagy kérdeztem semmit én magam sem; reméltem, hogy csak időre van szüksége, és nem rendült meg benne az a bizalom, amit már oly hosszú ideje belém vetett. Nem akartam neki csalódást okozni, bár erre az ő esetében egészen más indokaim voltak, mint a fivére tekintetében.
Sokkal inkább kedvemre való volt az a kis komédia, ami a Thane Llewellyn említésére kerekedett kettőnk között; természetesen értettem, mire ment ki a játék, és nem voltam rest be is szállni abba. Vigyorogva hallgattam a lány incselkedő szavait, és közben újfent meg kellett állapítanom, hogy ilyenkor volt számomra a legkedvesebb: felszabadultabban és nyíltabban, mint az illedelmes hercegnő álarca mögött. Egy kicsit magam is lejjebb hajoltam és még a hangomat is lehalkítottam, hogy úgy tűnhessen, mintha bizalmas titkokat készülnék megosztani vele.
- Attól tartok, a birtokomban lévő tudást nem birodalmunk hercegnőjének finom füleinek szánták – feleltem évődve. Én magam nem voltam híve a pletykálkodásnak, a legtöbb szóbeszédet általában egy egyszerű vállrándítással elintéztem; nem volt célom szítani a tüzet az említett lovag hölgyekkel való kapcsolatáról, de biztos voltam benne, hogy ezzel a hercegnő is tisztában volt. Mindez csak a mi kis játékunk része volt, semmi több.
A fűben ülve és a lány elismerően szóló szavait hallgatva egy már sokkal őszintébb és örömtelibb mosolyra görbültek az ajkaim. Igazán szerettem a hercegnő éles eszét és bölcsességét, főleg abban a finom csomagolásban, ahogy lágy hangján kiejtette a velős szavakat. Soha nem kételkedtem benne, hogy sejtései vannak a múltamról, vagy legalábbis annak sötét mibenlétéről – azok a szikrázó kék szemek túlságosan élesen láttak ahhoz, hogy ne vegyenek észre ilyesmit –, mégsem kérdezett róla egyszer sem, amiért egyszerre tiszteltem őt és adóztam neki hálával. Biztos voltam benne, hogy ha valaha is képes lennék a régmúlt sötét foltjait megosztani még valakivel, az éppen Ő lenne, de könnyebb volt így, hogy soha nem siettetett. Mintha ő is csak arra várt volna, hogy készen álljak beszélni róla.
- A megérzései ismételten nem csalják meg Önt, Milady – biccentettem mosolyogva. – Én magam is így gondolom, és őszintén örülök, hogy Ön is része lett ennek az egyensúlynak.
Az a néhány szó, ami nem sokkal később elhagyta az ajkait, hosszú ideig visszhangzott még a fejemben; talán életem egész hátralevő részében kísérthetett. Talán az én ajkaim is elnyíltak őszinte meglepetésemben, de válaszadásra vagy a vallomás komolyabb megfontolására már aligha volt időm, hiszen megzavartak minket a lovasok közeledtének árulkodó hangjai.
Szerencsére nem volt szükség a hercegnő noszogatására, ő maga is érzékelte a veszélyt, ezért hagyta, hogy felsegítsem a földről és a hátam mögé tereljem. Nem zavartak a derekam köbé fonódó karcsú ujjak, az volt a feladatom, hogy őt oltalmazzam, és ha ő ebben is támaszt érzett, úgy boldogan álltam rendelkezésére; az a veszély nem fenyegetett, hogy esetleg valamelyik fegyveremmel megsérteném a finom alabástrom bőrt. Éles szemeimmel és kiélezett érzékeimmel eközben a katonákhoz közeledő lovasokat figyeltem, elég volt néhány pillantást vetni rájuk és az öltözékükre ahhoz, hogy tudjam, kikkel állunk szemben. Bevallom, őszintén meglepődtem, hogy éppen itt találkozunk nomádokkal; az, hogy ennyire közel merészkedtek a fővároshoz, nem puszta merészség volt, hanem egyenesen vakmerőség. Ostobaság.
- Minden bizonnyal azok, Milady – feleltem a hercegnő kérdésére még akkor is, ha nem várt rá választ. Nem akartam kizárni őt a történésekből, szerettem volna megnyugtatni, tudatni vele, hogy itt vagyok, vigyázok és figyelek rá, bármi történjék is. A hangjában csengő félelem nyugtalansággal töltötte el a szívem, nem akartam, hogy valaha is félnie kelljen bármitől vagy bárkitől.
Tőröm halálos pontossággal állt bele a felénk induló alak felsőtestébe; tudtam, ha a szívét nem is sikerült eltalálnom, nem sokáig lesz már életben. Nem bizonyosodhattam meg azonban saját szememmel is a haláláról, nem hagyhattam magára a hercegnőt, de ha megtehettem volna sem távolodtam volna el tőle egyetlen lépésre sem.
A karom köré fonódó ujjak a helyzet komolysága ellenére is haloványt mosolyt csaltak az ajkaimra, ebből az apró gesztusból is megértettem, hogy a hercegnő is védelmezni akar engem. Nem volt azonban sokáig okom a mosolygásra, a nem is oly távoli parasztház teteje ugyanis kigyulladt, a látványt pedig jó néhány rémült sikoly hangja is kísérte. Ökölbe szorult a kezem, kedvem lett volna egyenesen odamenni és a házban rontani a vademberekre, akik feljogosítva érezték magukat, hogy kedvükre fosztogassanak, gyújtogassanak és gyilkoljanak; az elsődleges feladatom azonban a hercegnő, nem pedig a parasztok védelme volt.
Ezért is nyúltam utána rögtön abban a pillanatban, amikor sietős léptekkel a lángoló tetejű ház felé indult volna – egyik kezemmel könnyedén kulcsoltam át karcsú derekát és karoltam magamhoz a testét, hogy biztos lehessek benne, nem megy sehova. Ebben a helyzetben kevésbé törődhettem az illemmel és azzal, mennyire állok közel a hercegnőhöz, vagy éppen hogyan érek hozzá; most a biztonsága volt a legfontosabb.
- Most egyedül az ön biztonsága számít, hercegnő – ráztam meg a fejem. – Amíg nem tudjuk, mennyien vannak, nem mehetünk a ház közelébe; nem kockáztathatjuk meg, hogy hátulról támadjanak vagy bekerítsenek minket.
Az egyik lovag bömbölésére a tőlünk nem messze folyó küzdelem irányába pillantottam, de megkönnyebbülve láttam, hogy a kíséret másik két tagja sem véletlenül volt velünk. Már éppen azon volta, hogy valahogyan talán tényleg meg kellene közelítenünk a parasztházat, de szerencsére még éppen idejében észrevettem a ránk leselkedő veszélyt.
Az ötödik lovas ismét hátulról próbált ránk támadni, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy ne vegyem észre idejében. Éles szemeim azt az árulkodó mozdulatot is kiszúrták, amikor egyik karját a magasba emelte; arra nem pazaroltam az időt, hogy megnézzem, mit készül felénk dobni, kihasználva, hogy a karom továbbra is biztonságosan a hercegnő dereka felé fonódott, vele együtt rugaszkodtam el a földtől, hogy kitérjek a támadás elől. Ugrás közben a másik kezemet is a teste köré kanyarítottam, és így amikor én durván a földre érkeztem, őt egy kis ideig még a levegőben tudtam tartani, hogy puhítsam számára a landolást.
Láttam, hogy ott, ahol nemrég még mi álltunk, egy balta fúródott a puha földbe, de nem volt időm megkérdezni a hercegnőt, hogy jól van-e, mert a bandita közben már leugrott mellettünk a lováról és a kardjával suhintott az irányunkba. Egy gyors mozdulattal fordítottam a hercegnőt a saját testem takarásába, így a penge csak a levegőt vágta felettünk; nem voltam azonban rest cselekedni, még abban a pillanatban kirúgtam az átkozott alól a lábait. Túlságosan is közel merészkedett a hercegnőhöz.
Mielőtt még feltápászkodhatott volna, a talpammal egyenesen az arcába rúgtam, éreztem a csizmám alatt reccsenő csontot. Egyetlen gyors pillantásra volt időm, amivel megbizonyosodhattam arról, hogy a hercegnőnek nem esett baja, mielőtt gyorsan talpra szökkentem volna, hogy előrántsam a sarlómat a köpenyem alól. Könnyebben a kezem ügyébe került, mint a kard a hüvelyéből, és sokkal inkább kézre állt, amikor elmetszettem vele a bandita torkát.
Gyűlöltem, hogy a hercegnőnek ilyesmit kell látnia, de nem kockáztathattam.


Anders Előzmény | 2016.03.27. 19:53 - #15

Elengedtem a férfit, de szorosan a háta mögé lapultam, védelmet remélve, és kapva a szeretett alak mögött. Szapora lélegzetvétellel fürkésztem a közelséget, de nem láttam semmit. Azonban Warren éles szemét, és csalhatatlan ösztöneit semmi sem kerülhette el, erről tett tanúbizonyságot az, amikor egy szemvillanás alatt előkapta tőrét, hogy leterítsen egy, a bokrok mögül támadásba lendült harcost. A nomád térdre rogyott, összeszűkült szeme olyan sötéten villogott, mint valami vérszomjas farkasé, mielőtt az arca találkozott volna az üdezöld fűvel. Nem tudtam eldönteni, hogy meghalt-e, de megragadtam Warren karját, hogy a magam erejével, hátrébb húzzam a veszedelemtől.
- A ház! – kiáltottam, amikor megpillantottam a korábban békés panorámának tartott parasztházat. Velőtrázó sikoly hasított a levegőbe, aztán jajveszékelés hallatszott. A kunyhó szalmateteje lángra lobbant. Hirtelen döbbentem rá arra, hogy nem is voltunk a célpontok, pusztán útjába kerültünk egy fosztogatásnak. - Az emberek... - fürge léptekkel indultam meg a lángok irányába, hacsak Warren nem tartott vissza. - Segítenünk kell nekik!
A távolban katonáink ádáz küzdelmet vívtak, s bár messze voltak, pontosan hallottam, ahogy Sir Colin bömbölve szitkozódik a nem várt támadás miatt, miközben egy ügyes fordulással elhárította a felé hasító pengét. Colin a másvilágra küldte egyik támadóját, s most szemtől-szemben állt a másik banditával, miközben a másik katona kétségbeesett harcot vívott a harmadikkal. Minden olyan gyorsan történt, amikor hátulról megérkezett egy ötödik lovas.


Anders Előzmény | 2016.03.27. 19:52 - #14

 

http://www.mediafire.com/convkey/5ffc/g7myr2799cu1efazg.jpg?size_id=4

Azt hiszem, illendő lett volna, hogy bocsánatot kérjek Warrentől, amiért megbántottam az érzéseit, azonban a kislányos makacsság, amely énbennem is ott dolgozott, ezúttal minden illemszabályt áthágott. Bármennyire is vádként hangzottak el szavaim, nem annak szántam őket; Egyszerű megállapítás volt csupán, amellyel magamat emlékeztettem arra, hogy a testőr voltaképpen milyen közeli kapcsolatot ápol a fivéremmel, s mint ahogyan az barátok közt gyakran megesik, átvettek egymástól bizonyos szokásokat. Talán, ha hosszabb időt töltöttem volna Celawannal, nála is megtapasztaltam volna azt, hogy miben idomult jobb kezéhez. Biztos felfedeznék olyan gesztust, amit eddig csak Warrennel tettem egyenlővé, gondoltam megráncosodott homlokkal, sóhajtva egy nagyot.  Addig, amíg a herceg a puszta nemeseinek vendégszeretetét élvezte, nem volt lehetőségem ilyen felfedezésekre.
Komiszul szorítottam össze ajkaimat, hogy véletlenül se csusszanjon ki rajtuk a bocsánatért esdeklő szócska; Ádáz harcot kellett vívnom természetemmel, de végül győzedelmeskedtem a kényszer felett. Tudtam, hogy később talán megbánom a kicsinyességemet, de szeszélyeim azt súgták; Igazam van.
Kedveltem a férfit. Talán jobban is, mint ahogyan egy hercegnőnek kedvelni illik a testőrt, akire a fivére az életét bízta. Sosem békéltem volna meg magammal, ha sikerül megharagítanom Őt, különösképpen akkor nem, ha ezzel a barátsága elvesztését is kockáztatom. A napjaim megkomorulnának, ha többé nem illetne kedves, derűs mosolyával, és nem szólna hozzám azzal a szelíd, otthont idéző hangjával, születtek meg a gyöngyöző, eddig elrejtett ideák elmém zárt falai mögött.
Gyermetegségem bizonyítéka volt az is, hogy olyan nyíltan, nyomatékosítva említettem meg a királyné fivérét, mintha barátságunk mélyebben gyökeredzne néhány felszínes beszélgetésnél, vagy az udvariasság kedvéért ellejtett táncnál azokon az estélyeken, amelyekre mindketten hivatalosak voltunk. Égető szükségességét láttam annak, hogy a férfi orra alá dörgöljem, hogy rajta kívül mást is ismerek.
- Úgy gondolja, hogy a Sir Thane-ről terjengő pletykák valóságos alapon nyugszanak? – kérdeztem finoman felvont szemöldökkel a megállapítására, miközben ajkaim szegletébe szokatlan játékossággal költözött egy széles mosoly, amikor elmém végül meglelte a szavak mögött rejlő értelmet. – Tud talán valamit, amiről én nem tudok? – kérdeztem cinkosan közelebb hajolva testőrhöz. – Megosztja velem?
Természetesen ez puszta játék volt; A kérdéseim csak női hiúságom duzzasztására szolgáltak, valódi feleletet egyikre sem vártam, és ezt Warrennek is tudnia kellett, hiszen elég régen ismert már, és nem olyan felszínes, és sekélyes ismeretségre gondolok, amely a fent említett lovaggal állt fent. Időnként az volt az érzésem, hogy a testőr egészen a lelkemig lát izzó, szürke szemeivel, és én mindezek mellett, boldogan, önszántamból szakítottam volna ki titkaimat a fejemből, hogy a kezébe adjam.
Azt hiszem, néhány percig egészen jó úton haladtunk ahhoz, hogy a beszélgetés visszaterelődjék egy könnyed, barátságos mederbe, de aztán ismét olyasmibe ütöttem az orromat, amihez nem volt közöm; Anyám bizonyára meg is szidott volna azért, hogy a mai napon ilyen kotnyeles kiscsibeként viselkedtem. Nem illendő, zsolozsmázta újfent az idegesítő hang a két fülem között, miközben érdeklődő kék szemeim megállapodtak a férfin. Szerettem hallgatni, amikor ilyen bölcsen szólott hozzám.
- Ön nagyon szerencsés, és nagyon okos férfi – biccentettem felé elismerően. – Kevesen képesek megbecsülni azt, amijük van, és még többen áhítoznak olyasmiért, ami nem lehet az Övék. Úgy érzem, és bocsásson meg, ha Ön másképp látja, de úgy érzem, hogy maga megtalálta az egyensúlyt az életében – mondtam szelíd mosollyal, és sóhajtva kieresztettem a mellkasomba szorult levegőt. Butaságnak éreztem panaszaimat, hiszen bármit is éreztem, azt csak csekélység lehetett ahhoz képet, amellyel Warrennek kellett szembenéznie az élete azon szakaszában, amikor még nem ismertem; Sosem beszélt ezekről a dolgokról, de a hosszú hallgatások, és az elrévedő pillantások néha többet mondanak a szavaknál. Tanítóimtól megtanultam, hogy a csend ugyanúgy képes mesélni, mint a hang.
Meglepett, amikor harctól cserzett kezével végül bátorítóan közrefogta ujjaimat. Kék szemeim kétségbeesett hálával állapodtak meg a megmentő szürkeségben, miközben a bordáim ketrece mögött vergődő kismadár egyre hevesebben csapkodott szárnyaival. Ajkaim önkéntelenül, szégyenletes őszinteséggel nyílottak szóra, és jómagam csak úgy hallottam hangomat, mint egy kívülálló:
- Ön régóta több mint egyszerű barát. – Magam sem tudom, hogy hogyan hagyhatta el ajkaimat ekkora butaság, de se szégyenérzetre, sem pedig magyarázatra nem volt már idő. A lovak patáinak dobogása mennydörgésként visszhangzott a völgyben, megtörve a közénk telepedő béke harmóniáját, vagy éppen kegyesen elodázva a kínos pillanatot, amelyet a józanodás okozott volna.
Tekintetem kitágult, ahogy a távolt fürkésztem. A lélegzetem felgyorsult az izgalomtól, ajkaimra pedig puha mosolyt varázsolt a tudat, hogy az unokafivérem bármelyik pillanatban feltűnhet a magaslaton, amikor azonban meghallottam az első, figyelmeztető kiáltást a minket kísérő katonák egyikétől, összerezzentem.
Ekkor a dombtetőn felbukkantak a lovak, de a lovasok nem viselték a királyi címert, és öltözékük sem emlékeztetett azokra, amelyet Thelion király emberei szoktak viselni. Kizártam annak lehetőségét, hogy az uralkodó esetleg álruhában, pompa nélkül lovagolt volna ki; Ahhoz túlságosan szerette a figyelmet.
Warrennek kérnie sem kellett, hiszen ereimben oly’ annyira megfagyott a vér, hogy szinte önkéntelenül feleltem a gyengéden erőszakos mozdulatra, amellyel felsegített a földről, és maga mögé kényszerített, hogy testével oltalmazzon egy esetleges támadással szemben. Ujjaim kétségbeesetten fonódtak a férfi derekára, miközben a karjai mellett igyekeztem kitekinteni.
- Kik ezek? Banditák? – kérdeztem remegő hangon, de nem vártam választ. A támadók szilaj, derék paripákon vágtattak az embereink felé, sötét köpönyeget, és prémruhát viseltek. Karjuk fényesen csillogott, a tavaszi, délutáni napfényben. Nem kellett rajta gondolkodnom, kik lehetnek. Nomádok…
A távolban éles szóváltás bontakozott ki, amelyet a pengék összecsörrenésének zaja kísért jelezvén, hogy a minket kísérő katonák birokra keltek a támadóinkkal. A völgy visszhangzott a kardcsapásoktól, és a patadobogástól. Velőtrázó üvöltés zengte be a tájat, de nem tudtam, hogy kitől érkezhetett.
A félelem megrengette a belsőmet, és minden ösztönöm azt diktálta, hogy futva induljak az ellenkező irányba, és talán gyáván meg is tettem volna, ha Warren szürke szemei egy pillanatra nem ejti fogságba az én riadt, kék pillantásomat. Lassan bólintottam, hogy a tudtára adjam, értettem, amit mondott. A szürke villanás, és a szája sarkában megjelenő bátorító mosoly elhitette velem, hogy nem eshet bajom, amíg Ő mellettem van. A félelem egészen újfajta hulláma csavarta körbe a mellkasom mögött rejtező kismadarat, ami nem magamért szólt, hanem a férfiért. Féltettem, hogy baja esik. Miattam.


[33-14] [13-1]

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre