|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.18. 17:29 - |
A főváros körül elterülő termékeny földek. Dús, smaragdzöld legelők váltják egymást a megművelt, fekete parcellákkal. Ezekhez szolgáltat keretet a reszkető levelű nyárfaliget, melynek zöldellő-aranyló levelei úgy billegnek, mintha éppen üdvözölnék az átutazót.
Aki kiér a fák közül, egy földes országút mellett találja magát, és láthatja, hogy túloldalon aranyló kalászú búzaföld ring. |
[33-14] [13-1]
Már éppen kezdtem volna megnyugodni és örvendeni a tudatnak, hogy legalább egy időre sikerült megnyugtatnom a hercegnőt, hogy sikerrel eloszlattam a fivérével kapcsolatos aggodalmait legalább valamekkora mértékben, de csalódnom kellett. Mind az eltompuló, keserű mosoly, mind pedig a szavak – amelyeknek bár nem volt bántó éle, én mégis egyfajta vádnak éreztem őket – arra utaltak, hogy a legkevésbé sem jártam sikerrel.
- Biztosíthatom, hogy céljaim között nem szerepeltek sem a szép szavak, sem pedig a csitítás – vetettem ellen halkabb, szelíd hangon. Nem kívántam vitát szítani ebből az egészből, sőt, így már sokkal jobban örültem volna, ha egyszerűen csak megfeledkezhetünk a témáról; kényes és ingoványos terület volt ez számomra, hiszen tulajdonképpen két részre kellett volna szakadnom. Az egyik oldalról kötött a Celawannal való barátságom, a neki tett hűségesküm és a kölcsönös bizalom – a másik oldalon azonban ott volt a húga, aki nem pusztán kedves volt és gyönyörű, hanem valóban törődtem vele, kedveltem őt és ugyanúgy barátomnak tartottam, amennyire egy testőr barátjának tarthat egy hercegnőt.
Kevés olyan dolog volt, amivel ne mertem volna szembenézni az életben, de a Sagramour testvérek között nem akartam állást foglalni. Nem tudtam volna választani közülük.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem reagált azzal kapcsolatos válaszomra, miszerint egyáltalán nem bántam, hogy Celawan helyett az ő oldalán kell lennem – nem tettem azonban semmilyen megjegyzést és nem is kérdeztem semmit. Csak remélni tudtam, hogy hisz nekem; soha nem adtam neki okot arra, hogy kétségbe vonja az őszinteségemet.
Szemöldököm egy pillanatra feljebb kúszott a homlokomon, amikor megemlítette Sir Llewellynt. Kezdetben nem is értettem, miért hozta őt szóba, hiszen éppen az imént biztosítottam afelől, hogy a fivére bizonyosan örömmel magával vinné. Celawan révén arról is tudomásom lett volna, ha esetleg eljegyzés készülődik a két főnemesi család között, de az eddigi benyomásaim alapján Lady Drusala még csak nem is kedvelte különösebben a hölgyek körében közkedvelt lovagot. Szükségem volt néhány másodpercre és azokra a lapos oldalpillantásokra is, hogy kibogozzam a cselt, és egy pillanatra képtelen voltam megállni a dolgot széles mosoly nélkül. Csak nem féltékennyé akar tenni?
- Nem is tudom, Milady... – kezdtem lassan, megfontoltan formálva a szavakat. – Sir Llewellyn becsületes lovag és jóravaló ember, de ha engem kérdez, inkább azokra kellene koncentrálnia, akik az Ön szemeinek különleges kékjét értékelik, nem pedig bármelyik hölgy szeme szépségét. – Arcomon hamiskás mosoly játszott, eszemben sem volt megsérteni a férfit, mindössze felvettem és folytattam a beszélgetés fonalát. Az igazat megvallva én magam kifejezetten kedveltem Thane-t, de az is tény volt, hogy a nőkkel való kapcsolata nem volt éppen olyan, ami miatt szívesen láttam volna őt a hercegnő oldalán.
Én magam is szélesen mosolyogtam a kisasszony kiengesztelésemre tett megjegyzésén, már a nyelvemen volt egy bizonyos élces visszavágás, de szerencsére még épp időben magamba fojtottam a szavakat. Nem akartam zavarba hozni őt azzal, hogy már-már az illetlenség határait is túllépem, még ha csak játékosságból is csupán. Vidámságom nem tartott azonban sokáig, a beszélgetés új iránya régi sebek helyét fedte fel.
- Szükségtelen bocsánatot kérnie, hercegnő – biztosítottam mosolyogva, aztán biccentettem. – Valóban elégedett vagyok, a sorsom effajta alakulása a lehető legszerencsésebb volt számomra, és ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor sem tennék másként semmit. Azt persze nem állítanám, hogy soha nem vágytam olyasmire, amire nem volna szabad, de azt hiszem, ez az ár még mindig kevés ahhoz képest, amit az élet adott nekem.
Miközben a hercegnő lágy hangját hallgattam, ahogy az élete nehézségeiről beszélt, ismét gondterhelt sóhajok egymásutánjához támadt kedvem. A nemesi rang túl sok mindent követelt meg a hölgyektől, túl sok volt a béklyó, amivel megkötötték őket – mindezt én magam is igazságtalannak tartottam, de aligha tehettem volna ellene bármit is. Hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék; megdicsérhettem volna, hogy mindezek ellenére remekül teljesíti az összes kötelességét, de az mégis hogy nézett volna ki? Végül az utolsó, zavartan elejtett kis megjegyzése volt az, ami megmentett, hiszen arra már könnyen és őszintén tudtam felelni.
Elmosolyodtam és egyik kezemmel felé nyúltam, hatalmasnak tűnő tenyeremet könnyedén helyeztem egy pillanatra a fűszárat morzsolgató finom, kecses ujjakra. Ügyeltem rá, hogy a mozdulat – bár bizalmas volt – semmiképpen ne legyen illetlen, mindössze a támogatásomról igyekeztem biztosítani.
- És én mindig a barátja maradok, ezt soha ne feledje, hercegnő – fejeztem ki szavakkal is az előbbi néma ígéretet, mielőtt elhúztam volna a kezem. A mondat végén ott volt egy bármi történjék is, de ezt már nem kívántam hangosan is kimondani; mindketten tudtuk, hogy senki nem garantálja számára a boldog és kegyes házasságot. Egyedül Celawan jóakaratában bízhattunk mind a ketten e téren.
A lovak patáinak jellegzetes dobogását meghallva rögtön a hang irányába fordítottam a fejem, miközben jobb kezem ujjai ösztönösen a kardom markolatára fonódtak. Rheya környékén nem voltak ritkák a lovasok, de nem számítottunk társaságra, a hercegnő biztonságát pedig soha nem vehettem biztosra addig, amíg a saját szememmel nem győződtem meg arról, hogy az érkezők ártalmatlanok. Éles szemeimnek köszönhetően gyorsan kiszúrtam a Sagramour címer hiányát – maga Thelion király érkezését már eleve kizártam, hiszen ő csak a királyi lobogó alatt lovagolhatott volna ki, annak pedig nyomát sem láttam, de a griff hiánya még több aggodalomra adott okot. Az érkezők jól láthatóan fegyvert viseltek, ám ez a kis különbség azt jelentette, hogy akárkik ültek is a lovakon, nem a király katonái közé tartoztak. Lassan emelkedtem fel a földről, időközben a hercegnő karjáért nyúlva.
- Kérem, Milady... – fűztem egyetlen szelíd félmondatot cselekedeteim indoklásaként, miközben gyengéd erőszakkal őt is felhúztam magammal a fűből, remélve, hogy ő maga is együttműködik. Más körülmények között sokkal finomabb mozdulattal segítettem volna fel, de ezúttal nem kockáztathattam ilyesmi miatt. – Attól tartok, egyikük sem az unokafivére – néztem egy pillanatra a szikrázó kék szemekbe, mielőtt szelíden magam mögé tuszkoltam volna, hogy a testem takarja és védelmezze az övét. – Kérem, maradjon végig mögöttem, hercegnő.
Egyetlen lépéssel sem mentem közelebb a lovasokhoz, a hercegnő előtt maradtam, miközben egyik kezem a fegyvereim közvetlen közelében pihent, készen arra, hogy ha bármelyikük is gyanúsat cselekedne, a védelmére kelhessek; a másik kezem pedig mindeközben a lány tartotta a hátam mögött. Reméltem, hogy a kíséret másik két tagja is gondoskodni tud róluk, ha valóban azok voltak, akiknek a megérzésem súgta őket, de ha a hercegnő biztonsága volt a tét, aligha volt elég puszta remény.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy történjen valami: mintha rövid szóváltás lett volna kibontakozóban az egyik katona és egy lovas között, hogy aztán pillanatokon belül utóbbi kardot is rántson. Körbepillantottam, hogy meggyőződjek róla, másik irányból nem fenyegeti-e veszély a hercegnőt, de mintha csak az ösztöneim vezettek volna: a negyedik lovas hátulról akart támadni, éppen akkor tört ki a faligetet övező bokrok közül. Egy kicsit fordultam csak oldalvást, hogy ő se jelenthessem veszélyt a lányra, aztán jobb kezemmel előhúztam az övemből a hosszú tőrömet és a vállamhoz emeltem.
Szakítottam időt arra, hogy a mögöttem álló hölgy felé megeresszek még egy bátorító mosolyt, mielőtt visszafordultam volna a banditához; a tőrömet magabiztosan, pontosan célozva hajítottam el, így az egyenesen a kendővel takart arcú alak felsőtestének j |
Nem tudom mi lelt. A fivéremről szőtt gondolataim szavak formájában, könnyedén gördültek le ajkaimról; Utólag szégyelltem magam, amiért ilyen kicsinyes, gyermeki problémákkal nehezítettem tovább Warren dolgát, de mint mondtam, bíztam benne. A férfi olyan könnyedén sarkallt őszinteségre, hogy időnként arról is megfeledkeztem, amit az illem megkívánt. Bár általában úgy bántam vele, mint egyenrangú, kedves barátként, nem lett volna szabad megosztanom vele szívem bánatát, mégiscsak Celawan közeli cinkostársa és bizalmasa volt. Könnyen lehet - függetlenül attól, hogy tudtam sosem árul el -, elítél majd szokatlan nyíltságomért. Hosszú, kemény sóhaja is erre engedett következtetni; ösztönösen húztam be a nyakam.
- Szeret – ízlelgettem a szót nyelvem hegyén, mintha idegen, ismeretlen volna számomra. Ábrándos tekintetem egy pillanatra, gyermekkorom emlékképei jótékony köde sejlett fel elmémben, megszépítvén néhány régi történést. – Azt hiszem igaza van – egyeztem bele végül. Vágytam azután, hogy fivérem egy napon a bástyái rejtekébe engedjen, de voltam olyan okos, hogy ezt a gyermeki ambíciót már ne osszam meg védelmezőmmel. Nem illendő, mosolyogtam.
Pillantásom hosszú másodpercekig csapdába esett a férfi szürke szemeinek hullámaiban, melynek különleges színét még álmomból ébredve is könnyedén felidéztem volna. Szavai nyomán cudar vihar kerekedett mellkasomban, a ketrec mögött raboskodó madár hevesen verte a rácsokat törékeny szárnyaival, miközben orcámat ismét elöntötte a zavartság vörös árnyalata. Igazi kincs, visszhangzott a két szócska a füleim között tátongni látszó űrben. Megilletődtem.
- Ön valódi hű barátja a fivéremnek – állapítottam rövid csend után. – Remekül elsajátította Tőle hogyan kell valakit szép szavakkal elcsitítani – tompult el mosolyom egy keserédes görbületre. Bármennyire is szerettem volna hinni Warrennek, megszólalása mögött, mintha bátyám szavai vertek volna visszhangot; Pontosan úgy hárította el félelmeimet, ahogyan Ő is tenné.
Nem kellett attól aggódnia, hogy neheztelnék rá emiatt. Hű alattvaló volt, olyasvalaki, akitől az ember nem is várna el kevesebbet annál, minthogy legalább szavakkal megvédje urát a dorgáló szavakkal szemben. A férfi hűsége lenyűgözött, és kicsit sem csorbított csodálatomon. Azonban egy kis sértettséget mégiscsak érezhettem, mert végül nem reagáltam arra, hogy szívesebben osztozik az én társaságomon, minthogy Vidarban töltse az idejét Celawan és az Agenyrek vendégszeretetét élvezve, pedig örömömre szolgált, hogy ezt hallhatom.
- Még az is lehet, hogy Sir Thane hív meg a családja birtokára bennünket – fűztem mondandójába, elgondolkodón megérintve az állam vonalát. Unokafivérem sógora az elmúlt három évben gyakori vendég volt a palotában, sőt, volt, hosszú hónapokra beköltözött csak azért, hogy szemmel tarthassa a húgát. Az udvarhölgyeim egy része el volt ragadtatva a lovag modorától, és megnyerő mosolyától, s bár néhány bál alkalmával engem is felkért egy-egy táncra, bennem nem hagyott különösebben mély nyomott szívélyes, behízelgő stílusával. – Az Ő meghívását nem utasíthatom vissza, hiszen mégiscsak főnemes – fűztem tovább a szavakat cserfesen, lapos oldalpillantásokat mérve a mellettem baktató férfire. Magam sem tudtam, hogy mit akartam elérni ezzel, de azt hiszem tudat alatt olyan fegyvert használtam, ami a nők sajátosságának tekinthető. Talán szégyelltem volna magam miatta, ha legalább én felismertem volna.
Jól esett a friss fűben elüldögélni, gyönyörködni a körülöttünk elterülő táj szépségében, és Warren sértődöttségében, amiért feltételezni mertem, hogy talán nem tudna megvédeni egy nyúltól. Bolondos viccnek szántam, és látszott rajta, hogy Ő sem vette teljesen komolyan szavaimat.
- Majd kiokoskodom, hogy mivel engeszteljem ki – legyintettem játékosan, és mosolyom még szélesebbre szaladt az arcomon; Nem kellett noszogatnom ahhoz, hogy elfogadja invitálásomat, és letelepedjen mellém. Lopva felé pillantottam, miközben letéptem egy zsenge fűszálat, hogy ujjaim közé fogva elmorzsolgassam; nem érdekelt, hogy piszkos leszek. Szemeim kérdőn szűkültek össze látván, hogy milyen gyorsan kopott meg mosolya fénye, de nem mertem közbevágni. Úgy hittem úgy illdomos, ha előbb megvárom, hogy magától feleljen.
- Ön elégedett, igazán? – kérdeztem szelíden, de kicsit sem hitetlenül; nem kételkedtem abban, hogy ebben a dologban nem hazudna nekem. – Sosem vágyott másra? – tudakoltam tovább, de aztán felismerve a tolakodást, megráztam a fejemet. – Bocsásson meg. Nem úgy gondoltam.
Sok igazságot véltem felfedezni szavai mögött, miközben szemeimmel követtem a mozdulatot, ahogy a távolba intett, az egyik ágyás felé, amelyben egy őszülő paraszt szorgoskodott.
- Nekem egész életemben megszabták, hogy mit kell tennem; A sok munka, ebéd, lecke… Még azt is minden alkalommal megmondják, hogy mikor ennem, vagy mikor lehetek fáradt. Úgy kell cselekednem, ahogy az illem elvárja, és egy napon majd azt is megszabják, hogy kihez kell nőül mennem. A fivérem az utóbbitól egyszer megmentett, de másodjára már nem fog – eszembe sem jutott, hogy panaszkodjam. Tisztában voltam a kötelességeimet, és sosem szegültem volna ellen sem Celawan, sem édesanyám akaratának; kötelezett a vérem, de ez nem jelentette azt, hogy egyszerűnek éreztem, hogy mások érdekei miatt, lemondjak a sajátjaimról. Őrülten szégyelltem magam, hogy egyáltalán ilyen önzőség megfordulhatott a fejemben.
- Azonban, annak is megvan az előnye, hogy nem egyszerű parasztlánynak születtem – fordultam vissza Warrenhez, ajkaim szegletében negédes, kedves mosoly bujkált. – Akkor nem ismertem volna meg Önt… Magánál jobb barátom még nem volt – vallottam be őszintén, kissé szégyenkező hanggal, miközben elkaptam pillantásom, hogy ezúttal a felhőkben gyönyörködjek.
Az ügető lódobogás hirtelen hangzott fel. Tekintetem érdeklődve szegeződött a kis hegyi út irányába, ahol három lovas közeledett azon irányba, ahol kíséretünk másik két tagja tanyázott.
- Warren? – szólítottam meg a férfit. – Maga látja, hogy kik azok? – kérdeztem nyakamat nyújtogatva. – Mintha az unokafivérem volna… |
Továbbra is aggodalommal a tekintetemben figyeltem a hercegnőt, soha nem mertem volna hazugsággal vádolni őt, de a válasza nem igazán győzött meg. Amikor pillantásunk rövid időre összekapcsolódott, a szemei is egészen mást sugalltak, zavartan lesütött pilláiról nem is beszélve; kis híján magam is megráztam a fejem, amikor olyan feltételezések költöztek az elmémbe, amelyeknek nem lett volna helyük ott. Tudatosan zártam el gondolataim e folyamát, de néhány másodpercig még nem léptem távolabb a hercegnőtől, attól tartva, hogy esetleg mégis rosszul lesz.
Lady Drusala fivéréről szőtt és hangosan kimondott gondolatai súlyosak voltak és őszinték; hosszú, nehéz sóhaj szakadt fel a mellkasomból a lány szavai hallatán. Az igazság az volt, hogy nem tudtam hibáztatni őt mindezért, hiszen remekül megragadta a valóságot: Celawan vaskos, bevehetetlen falakat emelt maga köré, amelyek mögé a legtöbben csak nagyon ritkán, vagy egyáltalán soha nem nyerhettek bepillantást. Mindkettejüket megértettem, Celawan céljaihoz kulcsfontosságú volt mindez, ám abbéli félelmében, hogy a húga elítélné ambíciói miatt, vagy pedig hogy őt használnák fel ellene azok meghiúsítására, teljesen kizárta a hercegnőt.
- A fivérének szüksége van valakire, akiben megbízhat annyira, hogy a kezébe merje helyezni az életét; a kezébe merje helyezni az Ön életét, hercegnő – kezdtem bele a válaszomba néhány pillanatnyi hallgatás után. – Biztosíthatom róla, hogy én mindössze ez a szereplő vagyok a családjuk életében, egy bizalmas, semmi több. A herceg szereti Önt és törődik Önnel, és bár valószínűleg a fejemet venné, ha most hallana, én szentül hiszem, hogy éppen emiatt emelte maga köré azokat a bizonyos bástyákat. – Oldalra pillantottam a ragyogó, kedves szépségre, remélve, hogy elkaphatom a pillantását, és ajkaimat halovány mosolyra húztam. – Olyasvalaki, mint Ön, hercegnő, nem csupán igazi kincs, de jókora felelősség is, és kérem, ezt most értse a szó legnemesebb értelmében. Azt hiszem, a fivére fél túlságosan közel engedni Önt, nehogy eszközzé válhasson az ellenségei kezében.
Nem voltam biztos benne, hogy ez irányú gondolataimat hangosan is ki kellene-e mondanom, de valamiért úgy éreztem, a hercegnő őszintesége viszonzást érdemel. Valóban megértettem mindkettejüket, de szerettem volna megnyugtatni valamivel a lányt; olyasvalami mondani neki, ami nem csak igaz volt, de magyarázatot adhatott a Celawannal kapcsolatos bizonytalanságára is.
Lady Drusala kérdésére magasba szökött a szemöldököm a homlokomon, őszinte hitetlenkedéssel utasítottam el a feltételezését.
- Kérem, ne értse félre a szavaimat, Milady; pusztán a fivére túlzott makacssága iránti aggodalmaimat igyekeztem kifejezni. Celawan herceg tud magára vigyázni, nekem pedig megtiszteltetés és öröm az Ön társaságában tartózkodni – hajtottam meg a fejem az irányába, de ahogy ismét felemeltem a tekintetem, arcomon már ott pihent a szokásos, könnyed mosolyom. – Biztosíthatom, hogy jóval kellemesebb társaságot biztosít számomra, mintha Vidar komor várában kellene ücsörögnöm, a politikáról szóló udvarias fecsegést hallgatva.
A hercegnő kérlelhetetlen hangja és makrancos tekintete halk kuncogásra sarkallt, már csak azért is, mert magam elé képzeltem Celawan savanyú képét, amikor a királynéval kell arról társalognia, vajon van-e helye a húgának Aertenben. Alighanem minden erejére szüksége lett volna a szívélyes bájolgás fenntartásához; jól tudtam, hogy neheztelt Isanda királynéra a folyamatos költekezése, az egyre csak bővülő ruhatára és az estélyek hosszú egymásutánja miatt, ami persze részben éppen Thelion király alkalmatlanságából is fakadt. Abban azonban nem kételkedtem, hogy a hercegnőnek szükségtelen lenne a királyné elé járulnia a kívánságával.
- Biztos vagyok benne, hogy a fivére bele fog egyezni, hogy elkísérhesse Aertenbe – mosolyogtam a lányra magabiztosan. – Talán ő maga fogja felvetni a kérdést, ha eldönti, hogy indul a tornán – vontam vállat könnyedén.
Bevallom, miután az a fránya nyúl megzavarta a beszélgetésünket és megrémítette a hercegnőt, a lány arcán gyúló vörösség láttán kételkedni kezdtem a saját képességeimben. Attól tartottam, nem sikerült megóvnom őt a felesleges szégyenérzettől, és már éppen a megfelelő, megnyugtató szavakat kerestem, amikor Lady Drusala gyöngyöző kacagása törte meg a tisztás csendjét. Ösztönös mozdulattal nyúltam volna utána, amikor a teste megindul a fű felé, de még időben észrevettem a mozdulat szándékosságát; mindössze az arcomra kúszó mosoly maradt, amely gyorsan vigyorrá szélesedett.
Inkább gyönyörűnek, válaszoltam meg magamban ártatlan kérdését, de volt bennem annyi tisztesség, hogy a szavakat ne mondjam ki hangosan.
- Ami azt illeti, még fontolgatom, hogy vérig sértődjek-e a feltételezésen, miszerint nem tudnék elbánni akár egy medvével is – feleltem vidáman, továbbra is vigyorral az arcomon. Nem gondolkoztam azon, hogy elfogadjam-e a kedves invitálását, mellé telepedtem a fűbe, a szemem sarkából figyelve arcának finom vonásait. Ha ő nem lett volna hercegnő, én pedig nem lettem volna a testőre, bizonyosan a közeli rét felé indultam volna, hogy a legszebb virágokból szedjek neki a szépségéhez illő csokrot, ezzel fejezvén ki a hódolatomat, mielőtt kényelembe helyezem magam mellette.
Szavai hallatán a vigyorom mosollyá szelídült, azok között is egy kissé haloványabbá, a komorabb fajtából. Tekintetem néhány másodpercre összekapcsolódott a lány szikrázó kék szemeivel, miközben a megfelelő válaszon gondolkoztam.
- Higgye el, hercegnő, nekem a szabályok által megkötött kezeim is nagyobb vigaszt nyújtanak, mintha nem az lennék, aki – feleltem végül szelíden. Ő nem tudhatta, hogy egyszer megadatott nekem a választás, hogy éppen az legyek, amit ő látott a földeket dolgozó parasztokban; szabad. Számomra egészen mást jelentett a szabadság, mint amire ő gondolt, tizenhárom hosszú évem volt arra, hogy megtapasztaljam, mi a különbség szabadság és szabadság között. Tíz évvel ezelőtt választhattam volna azt, hogy szabadon távozzak, mégis egész hátralevő életemben lekötelezve éreztem volna magam egy herceg irányában, akinek soha nem tudtam volna visszafizetni mindazt, amit adott nekem. Nekem az volt az igazi szabadság, hogy azt a célt szolgálhattam, amiben én magam is hittem. – Azt hiszem, minden pozíció megköti valamelyest az emberek kezét, nem gondolja? – elmélkedtem hangosan is kimondva a gondolataimat. Kezemmel a földeket megművelő parasztok felé intettem. – Ki tudja, talán az a férfi ott inkább fegyverkovács szeretett volna lenni, de tartania kellett magát a családi örökségéhez. Talán szerelemből házasodott és most az az asszony várja otthon, akit már pelyhes állú korában feleségül akart venni, de lehet, hogy túl sok idejét köti le a munka, és mire hazaér, már ahhoz sincs elég ereje, hogy körbeüljék a vacsoraasztalt a családjával. – Vállat vontam és sóhajtva hátrébb dőltem egy kicsit a fűben. – Szerintem mindenki tud valami olyasmit találni a másik életében, amit irigyelhet tőle, rangtól és vagyontól függetlenül. |
Két féle érzelem fonódott össze a mellkasomban; Az öröm és a bánat összeférhetetlen egyvelege, amelyet finom szavakkal megmagyarázni képtelenség volna. A lelkem egyik fele sietett már hazafelé, hogy gyermeki kacajjal bevackoljam magam édesanyám karjaiba, meglágyítva kérlelhetetlen tekintetét, és hogy a másnap már a megszokott mederben érjen utol. De a lelkem másik fele, - és ki tudja mennyire domináns fele! – egyre csak azon búsult, hogy a hazatéréssel búcsút kell intenem Warren társaságának. Ebben a néhány hétben oly annyira megszoktam, hogy a férfi mellettem van, hogy hiányozna, ha holnap reggel nem várna a folyosón. Magam sem tudom, hogy melyik érzelem munkálkodott bennem leginkább.
- Minden rendben, csak kissé megszédültem – intettem nyugovóra a testőrt, aki ujjával finoman megérintette a könyökömet; Aggodalmas tekintete talán egy hosszú másodperc erejéig összekapcsolódott az enyémmel, mielőtt zavartan lesütöttem volna pilláimat, és elkaptam volna róla a szemeimet. Botorság, de megriadtam azon lehetőségtől, hogy talán tényleg a fejembe lát, ha pedig így van, mit szólna illetlen ábrándozásomról? Megráztam a fejem.
- Szeretnék hinni magának, Warren – szólaltam meg szelíd hangon, miközben a fivéremről esett szó. – Mégis; Celawan herceg néha olyan messzinek tűnik számomra, mint a hegy túloldalán élő békák kuruttyolása. Vaskos bástyákat húzott maga köré, amelyek néha olyan áthatolhatatlannak tűnnek számomra, hogy megriaszt, amikor egy pillanatra kimerészkedik mögülük… Néha úgy érzem, hogy sokkal inkább testvérének tartja Önt, mint engem - kezeim görcsösen kulcsolódtak össze előttem, kék szemeim pedig makacsul figyelték az ujjakból szőtt csomót. Kéretlen őszinteségemmel magamat is megleptem, de nem ez volt az első esett, hogy Warren olyasmit csikart ki belőlem, amit másnak még nem sikerült. Szerettem volna, ha igaza van még akkor is, ha ez azzal lett volna egyelő, hogy jómagam tévedtem ezekben a dolgokban; Tiszteltem a bátyámat, de időnként megfordult a fejemben, hogy inkább kötelességként tekint rám, mint szerető húgaként. Elég legyen, Celawan jó ember, szóltam magamra.
Önzőségem magjai még mindig kísértettek, így a legnagyobb tisztelettel, de megráztam a fejem jelzéséül annak, hogy nem kívánom befejezni a félbehagyott mondatot, bármennyire is hittem abban, hogy Warren nem adná tovább ostoba félelmeimet senkinek, hiszen a titkaim eddig is biztonságban voltak nála.
- A fivérem talán makacs, de nem ostoba. Nem kísértené a sorsot feleslegesen – próbálkoztam egy zsenge mosollyal, amikor a testőr gesztusaiban őszinte aggodalmat véltem felfedezni, amely újabb jele volt annak, hogy sokkal közelebb áll fivéremhez, mint ahogy én valaha is fogok. – Már bánja, hogy nem csatlakozott hozzá? – tudakoltam bársonyos hangon. Hosszú órákra eltűnt fivérem társaságában azon az estén, amikor az megérkezett a Kőtornyokba. Úgy sejtettem, hogy Celawan talán felajánlotta neki, hogy tartson vele a diplomáciai küldetésében. Akkor is megőriztem udvarias vonásaimat, ha olyasmit felelt, amely számomra nem lett volna hízelgő.
- Mindenképpen szeretnék lemenni a tengerhez, ha a bátyám úgy dönt, hogy elindul a tornán. Ha másképp nem, Isanda királynét kérem meg, hogy járjon el az ügyemben – fejtettem ki egészen olyan hangon, mint egy makrancos kislány, aki a kereskedőnél eldöntötte, hogy a legdrágább babát szeretné magának tudni. Sosem akaratoskodtam, de ebben az egy dologban nem akartam engedni; Szerettem a fővárost, de az ország többi része is a birodalom része volt. Ahhoz, hogy el tudjak járni az országom érdekében, mindenhol meg kellett ismernem a szokásokat.
Gondolataim talán éppen ezen az úton kalandoztak, amikor az a haszontalan kis állat rám hozta a frászt. Riadt őzike módjára kerestem menedéket Warren oltalmazó vállának rejtekében; Észre sem vettem, hogy vékony karomat majdnem átfűztem az övén, miközben arcomat az ingjébe temettem. A szívem heves ütemet vert a mellkasomban egészen addig, amíg fel nem ismertem, hogy milyen ártatlan kis jószág tekergett át előttünk. Zavartan húzódtam hátrébb, elengedve a testőrt. Arcomra ritkán látott erősséggel ütközött ki a pír, amelyet Warren kedves komédiája még tovább fokozott. Ostobán éreztem magam. Kezeim megpihentek a mellkasomon, ahogy szaporán szippantottam magamba a levegőt. Aztán…
Elkacagtam magam. Csilingelő, hosszantartó nevetéssel gúnyoltam ki saját viselkedésemet, és telepedtem meg a puha fűben – ettől anyám menten szélütést kapott volna, de a hercegné nem volt itt, hogy kioktassék. Csak ezek után intettem kezeimmel nemleges választ adván arra a kérdésre, amit a férfi arra vonatkozóan tett fel, hogy kövesse-e a fenevadat a bozótosba.
- Félek nem bírna el vele. Elég nagynak látszott – nevetgéltem cserfesen, megfeledkezvén az illemről. – Most igazán gyermeknek tart, igaz? – kérdeztem nevetéstől könnyes szemmel nézve fel a férfire. – Üljön le, kérem… - paskoltam meg magam mellett a smaragzöld fövenyt. – Játsszuk el azt, hogy nem vagyok hercegnő, maga pedig nem a testőröm. Csak egy pillanatra – kértem mély levegőt véve, kedves pillantást vetve a távolban magasodó házak sziluettjére.
- Néha irigylem a szabadságukat – mondtam csendesen, a dolgos parasztokat figyelvén, akik nem is olyan messze a tavaszi vetésben szorgoskodtak. – Maga nem gondolkodik el azon néha, hogy mennyivel könnyebb dolga lenne, ha nem az lenne, aki? – kérdeztem, pillantásommal megkeresvén a férfi szemeinek fénylő, szürke szemeinek pillantását. – Ha nem kötnék szabályok… Azt cselekedhetné, amit akarna. |
Homlokomra enyhe ráncokat rajzolt az aggodalom, ahogy a hercegnőt figyeltem; néhány hosszú pillanatra mintha a gondolataiba merült volna, ami önmagában a legkevésbé sem lett volt aggasztó, azonban láthatóan gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt, aztán még a fejét is megrázta. Ösztönösen nyúltam a könyökéért, nem tolakodó, csak támogató mozdulattal érintve meg a finom kabát anyagát, hogy azonnal elkaphassam, ha esetleg rosszul lesz.
- Jól érzi magát, Milady? – adtam hangot is aggodalmaimnak; megfordult a fejemben, hogy Lady Drusala talán elkapott valami csúnya betegséget vagy meghűlt utunk közben. Kész lettem volna azonnal a karjaimba kapni, aztán vele együtt ugrani fel Thordan nyergébe, hogy nyaktörő vágtában meg sem álljak vele a palotáig, ha arra lett volna szükség.
A hercegnő cinkos pillantása és szavai egyaránt széles mosolygásra ösztönöztek, különösen kedveltem, amikor néha egy-egy pillanatra kilépett a szelíd hercegnő képe által megszabott határok közül; szerettem volna azt hinni, hogy ezt részben önnön közvetlen természetemmel tudtam elérni nála. Természetesen nem volt célom megváltoztatni őt, soha nem jutott volna eszembe ilyesmi, már csak azért sem, mert a hercegnő úgy volt tökéletes, ahogy volt – részben önös érdekek vezéreltek, részben pedig úgy éreztem, talán neki is szüksége van néha arra, hogy ne mint hercegnő a testőrrel, hanem mint ember az emberrel tudjon beszélgetni valakivel.
Mindenkinek szüksége volt egy ilyen barátra, bizalmasra, cinkosra, vagy akárhogyan is nevezzük.
- Higgye el nekem, hercegnő, amikor azt mondom, fontosabb a fivérének, mint gondolná – jelentettem ki határozottan, arcomon szelíd mosollyal, amikor a kisasszony szavaiból egyértelműen kihallottam abbéli félelmét, hogy esetleg kolonc lenne a testvére nyakán. Talán még maga a fivére sem gondolná, hogy mennyire, tettem hozzá gondolatban. Celawan szerette azt hangoztatni, hogy a maga módján szereti a húgát, de egyébként kész lenne őt feláldozni a céljai oltárán, én azonban erőteljesen kételkedtem ebben; véleményem szerint ezzel legtöbbször csak saját magát próbálta meggyőzni önnön igazáról. – Egészen biztos vagyok benne, hogy amint ő is visszatér Rheyába, az elsők között fogja felkeresni Önt, és annyi időt tölthet majd vele, amennyire csak szüksége van.
A herceg sok minden volt, de szívtelen nem, ezt azonban nagyon jól titkolta. Ismeretségünk és bizalmas barátságunk hosszú évei alatt volt időm kitapasztalni, hogy Celawan csak önnön gyengepontjainak megszületését igyekszik csírájában elfojtani, hiszen azokkal lehet a legkönnyebben térdre kényszeríteni az embert; ő pedig aligha engedhetett meg magának ilyesmit.
- Szeretném azt hinni, hogy valóban tudnék a herceg efféle szándékairól – értettem egyet, jókedvű mosolyomat azonban elhalványította kissé az aggodalom, amit Lady Drusala félbehagyott mondata okozott. – Meg aztán…? – ösztönöztem finoman, szelíden a folytatásra; nem akartam erőszakoskodni, ha nem kívánta megosztani velem a gondolataimat, elfogadtam, de egyszer mindenképpen szerettem volna arra bátorítani, hogy nekem elmondhatja, bármi nyomja is a lelkét.
- Valóban nem tanácsos a láp környékén kísérteni a sorsunkat – biccentettem, majd egy nehéz sóhaj szakadt fel a mellkasomból. – Csak remélni tudom, hogy a fivére is a lovagparancsnok által javasolt kerülőutat választotta. – A fejemet ingattam, Celawan hihetetlenül makacs tudott lenni, és bár tudtam, hogy tud vigyázni magára, jobban örültem, amikor nem kockáztatott feleslegesen. – Bevallom, nekem már megemlítette, hogy megfordult a fejében a lehetőség – feleltem, amikor a kisasszony arról érdeklődött, Celawan indulni kíván-e a tornán. Nem kerülte el a figyelmem kékséges szemeinek villanása; szinte éreztem, hogy mit fog mondani ezután. – Akárhogyan is szól majd a végleges döntése, az egészen bizonyos, hogy meg fog jelenni Aertenben a torna idejére – jelentettem ki magabiztosan, hiszen efelől valóban nem voltak kétségeim. Ajkaimat újabb cinkos mosolyra húztam, miközben a kisasszonyra néztem. – Ha rám hallgat, ebbéli reményeit is megosztja majd a fivérével, Milady. Biztos vagyok benne, hogy minden további nélkül beleegyezne, hogy elkísérje őt a tornára, akár így, akár úgy; ha pedig úgy dönt, hogy valóban indul is a tornán, én magam fogom vállalni a feladatot, hogy vigyázzak Önre, amíg ő elfoglalt. Úgy már egészen biztosan nem lesz semmi, ami visszatarthatná egy igenlő választól.
Kis híján a hölgyre kacsintottam, de még idejében sikerült visszafognom magam egy ilyen durva és arcátlan tiszteletlenségtől. Szavaimat nem ámításnak szántam, valóban kész voltam felajánlani a szolgálataimat mindkettejük számára. Akkor sem hagytam volna Celawant egyedül Aertenbe utazni a torna idejére, ha a hercegnő nem tart velük, ha pedig már egyébként is ott voltam, mi akadályozott volna meg abban, hogy Lady Drusalára is vigyázzak?
Én magam is kiszúrtam az előttünk elfutó apró állatot, hiszen ki voltam éleződve minden mozgásra magunk körül, arra azonban már kevésbé számítottam, hogy a hercegnőt ennyire felkészületlenül éri a megjelenése, és így meg fog riadni tőle. Ösztönösen a hátam mögé szökkent, vállaim takarásában keresve és találva menedéket; reakcióján kis híján büszkén elvigyorodtam, elégedettséggel és örömmel töltött el a gondolat, hogy így megbízik bennem, mint védelmezőjében. Ismertem azonban már annyira Lady Drusalát, hogy tudjam: rendkívül érzékeny a viselkedésére, még a gondolatától is rettegett, hogy esetleg ostobaságot vagy elítélendő dolgot tesz. Attól tartottam, hogy ettől az ösztönös reakciótól is szégyenkezni kezd majd, ezért úgy döntöttem, felveszem a fonalat, és egy egyszerű tréfával fogom elűzni a hercegnő ebbéli félelmeit.
Támadó állást vettem fel, olyat, amit akkor tettem volna, ha valaki tényleg az életére tört volna: ügyeltem arra, hogy mindvégig teljes testemmel takarjam őt, ugyanakkor az ellenség irányában fenyegetően léptem fel. Csak a tőrömet húztam elő az övemből, azt szegeztem a bokrok irányába, ahol a nyúlt eltűnt.
- Kívánja, hogy utánamenjek, Milady? – szólaltam meg; hangom véresen komolyan hatott, azonban ott volt benne az a könnyed játékosság, ami elárulhatta, hogy nem rajta szórakozom, hanem inkább őt invitálom erre a humoros színjátékra. – Egyetlen szavába kerül és a füleinél fogva kényszerítem térdre a lábai előtt, hölgyem – fogadkoztam, mintha csak egy lovag lennék, aki a szíve hölgyének kíván bizonyítani. |
Józan eszem nem engedte, hogy komolyan vegyem Warren ajánlatát; Ha valóban úgy is gondolta, hogy szívesen velem tartana, ha esetleg újra útra kelnék, tudtam jól, hogy nem csupán a saját döntésén múlik, hogy csatlakozhat-e a kíséretemhez. Celawan tíz körömmel ragaszkodott a férfihoz, ha pedig neki volna szüksége a szolgálataira, másra kellett bíznia védelmemet.
Hála az Isteneknek úgy tűnt, hogy kérdésemmel sikerült elrejtenem zavarom pírját, és elterelvén a férfi bókjáról szőtt gondolataimat, ismét olyan témát érinthettünk, amely számomra mindközül az egyik legkedvesebb volt; a fivéremet. Sosem tagadtam, hogy a testvérem különleges helyet birtokol a szívemben, ahogyan azt sem, hogy mennyire vágyom figyelmére. Kislánykoromtól kezdve sokat álmodoztam arról, hogy egy napon talán engem is magával invitál, ha messzi földön jár el országunk érdekében; Nem, félreértés ne essék, nem koloncként kívántam Celawan nyomába szegődni, hanem társként, egyenlő tárgyalópartnerként, akinek számít a szava a tanácskozásban. Nem lett volna ennek igazi akadálya, ha nem nőként, hanem férfiként születek; Bármennyire is fájt beismernem, az én sorsom nem a tárgyalóterem zsivajában volt megírva. Kisasszonyi feladataim kimerültek abban, hogy legyek szép, bájos és illedelmes, hogy majdan megfelelő férjet találjanak nekem, akinek kékvérű örökösöket szüljek, és biztosítsam családom számára az otthon melegét.
Magam sem tudom, hogy miért de egy pillanatig eljátszottam a jövőképpel, melyben uram arcát Warrenével tettem egyenlővé – elképzeltem, hogy egy hosszú utazás után hazaér, és szelíd lépteivel mögém oson, miközben én a hangszeremen játszom, és lágy csókot lehel a nyakam hajlatába, mire én szeretőn elmosolyodom. A valóságban megráztam a fejem, és szaporán kapkodtam a levegőt. Nem illendő, emlékeztettem magam ismét, elkergetve a képek zavarát.
A friss levegő eltöltötte a tüdőmet. Szomjasan szívtam magamba az otthoni aromákat, pedig még csak a küszöbön álltunk, közel sem értük el az úti célunkat, mégis érezni véltem azt, ami eddig hiányzott. Ajkaimon bágyadt mosoly látszott, ahogy elképzeltem, hogy hamarosan megölhetem zsémbeskedő édesanyámat, aki aggodalmát mindenféle tanító frázisok mögé rejti majd.
Elmosolyodtam, de csak egy pillanatra, hogy aztán orcámra ismét komolyodva megfeszüljön. A mágusok ügye nagyfokú komolyságot érdemelt, nem engedhettem, hogy holmi kislányos képzelgések eltekerjék róla a figyelmemet. Egyébként is szándékomban állt, hogy szót váltsak erről fivéremmel, de amikor Warren szavakkal is megtámogatta megszülető gondolataimat, döntöttem.
- Néha olyan, mintha a fejemben járna – billentettem félre említett testrészemet, hogy kék szemeimmel kényelmesen komisz pillantást intézhessek a férfi felé; Mint mondtam, nem állt szándékomban elbagatellizálni az ügyet, de érdekesnek találtam, hogy a testőr ideái is éppen ott állapodtak meg, mint az enyémek. – Köszönöm, hogy így gondolja – hajtottam meg fejemet, midőn kifejtette egyetért szavaimmal. – Szándékomban áll a testvérem elé terjeszteni gondolataimat, ha visszatér útjáról, és időt tud szakítani rám… Szégyellném magam, ha megint fontos dolgaiban zavarnám – vettem mély levegőt, hiszen eszembe jutott, hogy mekkora áldozatot is hozott a herceg azzal, hogy makacs kishúgát egészen Nemetonáig kövesse, hogy testvéri szíve megnyugodjék. Túl jó, és túl kegyes volt hozzám ahhoz, hogy zargassam.
Kellemes változatosságot jelentett, hogy anélkül szólhatok valamiről, hogy el kellene gondolkodnom azon, hogy milyen hátrányokat okozhatok a családom számára nem megfelelő szavaimmal. Warren megértett engem; Valami azt súgta, hogy valóban nem az udvariasság kedvéért tesz úgy, mintha egyetértene velem, hanem valóban egy rugóra jár az agyunk ebben. Megkönnyebbültem.
De nem annyira, hogy a következő gondolatsor is nyugodni hagynék. Sosem zavart annyira, hogy a bátyám kihagy az ügyeiből, mint akkor. Ostobaság volt az egész, hiszen egyetlen tétova beszédfoszlány fakasztotta tőre fejemben a házassággal kapcsolatos ideákat, és életemben talán először született meg az önzés érzése a mellkasomban; Féltettem a szabadságomat, féltettem a szívemet, amelyet makacsul őrizgettem valakinek, akinek bátran a kezébe adhatnám, pedig tudtam, hogy a valódi szerelem nem olyasmi, amely megadathat nekem. Jobb szerettem volna, ha fivérem mond búcsút függetlenségének, mintha az én fejemet készült volna asszonyi főkötővel díszíteni; Talán maga is letelepednék a fővárosban, és nem kellene olyan hosszas időket nélküle töltenem. Bár éreztem szerető törődését, nem ismertem igazán.
- Bocsásson meg ostoba kérdésem miatt, hiszen nem tartozik Önre, ha ura valóban nősülni készül. Pusztán abban reménykedtem, hogy mint jó barátja, talán megosztotta Önnel efféle terveit. Meg aztán… - megráztam a fejem. Féltem bevallani saját önzőségemet, attól tartottam elítélne.
- Lord Agenyr betegsége valóban aggasztó; Szándékomban állt meglátogatni, de Theadas Főmágus nem találta bölcs gondolatnak a lápon való átkelést… Hiszen, maga is halotta. Sok a lidérc arrafelé – legyintettem szelíden, emlékeztetve magam arra, hogy a pusztán töltött heteim alatt, csak ritka alkalmakkor fordult elő, hogy a férfi nem tartózkodott a jelenlétemben. – A fivérem talán részt kíván venni a Teremtésnapi tornán? – a szemeim élénken villantak meg. – Talán engem is magával vinne, ha szépen kérném – elmélkedtem hangosan.
Warren kedves, oktató szavai után, szinte már ostobának gondoltam magam feltételezéseim miatt, s hogy saját zavaromat leplezzem, ismét a távolt kezdtem fürkészni. Néhány földműves viskó állt nem is olyan messze tőlünk, a kéményekből finom, fehér füst szállt a magasba, a kertekben szorgos parasztok munkálkodtak a tavaszi vetésben. Egy nyúl suhant át előttünk, eltűnve a bozótosban; Az állat hirtelen feltűnése meglepett engem, így riadt sikkantással szökkentem egyet hátra, félénken megbújva a férfi erős válla mögött. Biztosan szánalmasnak látszhattam. |
- Ahogy kívánja, hercegnő – biccentettem, amikor szelíden biztosított arról, nem célja a közeljövőben újabb utazásra adni a fejét. – Én mindenesetre itt leszek, amikor meggondolja magát – tettem hozzá könnyed mosollyal.
Nem tudtam eldönteni, hogy Lady Drusala zavarba jött-e a finom bókomtól; úgy tűnt, mintha igyekezne arról meggyőzni magát, hogy a dolog meg sem történt. Nem erőltettem a dicsérő szavakat, mert bár teljességgel igazak voltak, a kisasszony dolga volt eldönteni, mit kezd velük. Felhangzó kérdésén elmosolyodtam – és nem csak azért, mert egyértelműen a kedves szavaim létezéséről kívánta elterelni a figyelmét.
- A herceg üzleti érzéke ugyancsak páratlan és kivételes – értettem egyet –, valószínűleg ezért is számítanak rá annyian a fővárosban.
Thelion király is hálás lehet az unokafivére létezéséért, tettem hozzá, de ezt már csak gondolatban. Egyelőre. Celawan nélkül aligha intéztethette volna el valaki mással a birodalom azon ügyeit, amelyek kívül estek a főváros vonzáskörzetén, míg ő a katonáival játszott háborúsat Rheya falain belül. Vele ellentétben az unokatestvére nem félt a nép közé menni, remekül tudott tárgyalni, nézeteltéréseket elsimítani, és persze fenyegetni, ha arra volt szükség; Aglanir pedig már az ő arcát kapcsolta a király nevéhez, hiszen őfelségéről leginkább csak hírből hallhattak egy-két kivételes alkalomtól eltekintve. Tisztán emlékeztem, hogy egyszer az egyik ilyen útja alkalmával átkeltünk egy kisebb falun, ahol egyenesen azt suttogták az emberek, hogy ő maga a király, csak álnéven utazik.
A hercegnő ragyogó, széles mosolya biztosított arról, hogy értette a könnyed tréfát, hálás főhajtásán azonban csak tovább mosolyogtam, hiszen teljesen szükségtelennek éreztem; valóban szerettem a társaságában tölteni az időt. Már azóta így volt ez, amióta hivatalosan Celawan szolgálatában álltam, pedig akkor a hercegnő szinte még gyermek volt, azóta pedig már valódi nővé vált. Hódolatom persze csak nőtt az irányába ez idő alatt, hiszen okos, kedves és gyönyörű ifjú hölggyé érett; tudtam, hogy akárki is nyeri majd el egyszer a kezét, átkozottul szerencsés lesz a gazember. Azt pedig már most melegen ajánlottam neki, hogy úgy őrizze majd ezt a kincset, mint a szeme fényét, különben velem gyűlik meg a baja.
Hálás voltam, amiért nem firtatta azt a kérdést, amely a múltam felemlegetésének elkerülhetetlen keserűségét hozta volna magával, a mágusokkal és Nemetonával kapcsolatos okfejtését azonban érdeklődve és figyelmesen hallgattam. Megszoktam már, hogy a hercegnő szelíd természete magában hordoz egyfajta egyedi, üdítő tulajdonságot: nem fecsegett, csak akkor szólt, ha arra valóban oka volt, akkor pedig minden egyes szó, amelyet kiejtett finom hangján, súllyal és értelemmel bírt. Ebben mutatkozott meg, mennyire okos; talán én magam is ezért kedveltem annyira a társaságát. Éreztem a hangján egy kis bizonytalanságot, amikor befejezte a mondanivalóját, még a pillantása is félénk volt, amivel rám nézett, ezért rámosolyogtam, mielőtt megszólaltam volna – bátorítóan és kedvesen. Szavai egyértelműen kritizálták a nemesség és a király véleményét és viselkedését a mágusok irányába, érthető módon attól tarthatott, hogy talán elítélem ezért, pedig éppen ellenkezőleg: minden szavát igaznak véltem.
- Teljességgel igaza van, Milady, és higgye el, ezt most nem csak az udvariasság mondatja velem – fűztem hozzá egy cinkos mosollyal; ügyeltem rá, hogy ne legyen tiszteletlen, ez csak a természetem része volt. – A saját bőrömön tapasztalhattam, hogy mekkora tévedés ez az egész köréjük gyűlt félelem és viszolygás; ahogy azt is, hogy milyen jól végzik a dolgukat azok a bizonyos főurak, amikor ezek erősítéséről van szó. – A fejemet ingatva sóhajtottam egy nagyot. – Alighanem kitérnének a hitükből és az istenek minden haragját rám akarnák zúdítani, ha hallanák a véleményemet, de ettől ez még nem fog megváltozni. Szerintem a fivérének is említést tehetne ezen aggodalmairól, hercegnő – jegyeztem meg a kisasszony szépséges szemei felé pillantva. – Nem tudom, Ön hogy van vele, de én úgy vettem észre, Celawan herceg véleménye is megváltozott most, hogy a saját szemével láthatta a kőtornyokat és a bennük élüket.
Következő kérdésével ugyancsak meglepett, a szemöldököm talán egészen a homlokom közepéig szaladt a váratlan szavak hallatán. Nem kellett megkérdeznem, honnan ez a sejtés, Lady Drusala okos volt és ismerte a főnemesi családokat, köztük pedig a hajadon hölgyek és a nőtlen urak létezését is; azt nem tudtam csak eldönteni, hogy a kérdése fivére lehetséges frigyével kapcsolatos érdeklődését kívánta-e kifejezni, vagy inkább saját sorsa miatt aggódott.
- Amennyire én tudom, a fivére szándékai között nem szerepelt semmilyen házassági terv előkészítése vagy megvalósítása – feleltem határozottan. – A tengernél és a pusztán is a király nevében jár el, Lord Llewellynt a közelgő lovagi tornával kapcsolatban kereste fel, Vidarba pedig éppen Lord Agenyr miatt ment. Bizonyára Ön is hallotta már az aggasztó szóbeszédeket az uraság egészségi állapotával kapcsolatban – tettem hozzá magyarázatként.
Persze mindenkinél jobban tudtam, hogy ez így nem volt teljesen igaz; ezek csak a hivatalos – de nem kevésbé valós – verziói voltak a látogatások okainak, azonban nyilvánvalóan nem közölhettem ezt Drusala hercegnővel is. Abban nem kételkedtem, hogy Celawan tervei között nem szerepelt a házasság gondolata sem, én lettem volna a legjobban meglepve, ha mégis ilyesmi történt volna, hiszen távol állt tőle az, hogy hirtelen felindulásból cselekedjen, főleg ilyen nagy horderejű döntések meghozatalában. |
Okosabb voltam annál, minthogy belemenjek édesanyám okainak fejtegetésébe; Tudtam, hogy talán ezen csomók kibogozása után talán olyasmit találnék, ami nem tetszene – féltem, megváltozna az őszinte, szerető anyáról alkotott képem, és nem tudnék többé úgy tekinteni Earyn Sagramourra, mint előtte. Ahogyan azt is tudtam, hogy Celawan indokainak megfejtése után is érhetnének csalódások. Makacsul szeretni akartam Őket, hiszen Ők voltak a családom, és éppen ezért hajlandó voltam mélységes naivságba burkolózni, ha róluk volt szó. Fontosabban voltak nekem, mint átlátni az igazságot.
- Egyelőre nem tervezek újabb utat, Warren – ráztam meg a fejemet ártatlanul szelíd pillantással illetve a férfit, miután biztosított arról, hogy nem esett nehezére velem tartani a mágusokhoz. Sejtettem én jól, hogy fivérem keze is jócskán benne volt abban, hogy Sir Ravenwood helyett – aki legalább olyan gyakorta kísért, mint fivérem kegyeltje – éppen Ohrmont tartott velem a kalandom során, de tisztában voltam azzal is, hogy könnyedén ajánlhatott volna mást is maga helyett; Celawan mindig készségesen meghallgatta a férfi tanácsát, bár ez nem jelentette azt, hogy mindet meg is fogadta.
- Köszönöm.
Nem jöttem zavarba, amikor maga lépett Mistral oldalához, hogy lesegítsen a hátasról. Kezeim könnyedén leltek támaszt széles vállain, de gondosan ügyeltem rá, hogy a kelleténél tovább ne időzzenek azokon, bár bevallom, eljátszottam a gondolattal. Nem illendő, zsolozsmázta újra a hang a fejemben.
A zsufafakó kanca hálásan nyomta fejét a kesztyűs tenyerembe, hogy további simogatásokat csikarjon ki magának. Egyszerre volt erős, és mérhetetlenül szelíd; Fejedelmi szépségével már az első találkozásunk alkalmával lenyűgözött, s talán soha még nem vetettem olyan lelkesen bátyám karjaiba magam, mint amikor köszönetet mondtam ezért a különleges teremtményért. Az Istenek nekem szánták, gondoltam finom görbülettel a szám sarkában; Warren szavai éppen ebben erősítettek meg éppen.
- A fivérem mindig is előnyös üzleteket kötött, nem gondolja? – kérdeztem vissza, hogy kiverjem a fejemből azon gondolat magvacskáit, hogy a testőr esetleg bókol nekem. Nem illendő. Szerencsére a hűs, tavaszi szél pirosra csípte az arcomat hosszú lovaglás alatt, így elrejtette a zavar pírját megjelenésemen.
Szerény főhajtással köszöntem meg, hogy hajlandó csatlakozni hozzám gyermeki szeszélyemben, és mosolya legalább olyan széles mosolyt varázsolt arcomra, mint amilyen az ő vonásain is megfeszült. Kedveltem a társaságát; Azon emberek közé tartozott, akik anélkül bírtak szóra, hogy tolakodásként éltem volna meg. Majdnem gyermek voltam még, mikor fivérem először bízott a gondjaira; Félénk, szertelen kislány, aki kikerekedett szemmel makacsul kapaszkodott a hárfájába egészen addig, amíg Warren ugyanezzel a tiszta, barátságos mosolyával kérdezgetni nem kezdett a hangszerről, és a zenéről; Nem emlékszem, hogy hogyan sikerült rávennie, de aznap először játszottam neki egy rövid dallamot. Bizalmam az elmúlt öt esztendőben töretlen volt felé, és sosem okozott még számomra csalódást.
Érdeklődve füleltem, vártam válaszát, hiszen valóban érdekelt, hogy Ő miként látta azt, amit én magam is megtapasztaltam. Két vélemény barátok között kis könnyen különbözhet, hiszen nem vagyunk egyformák. Szavai nem okoztak számomra csalódást, sőt, még élénkebb figyelemre sarkaltak.
- Úgy hiszem, az emberek hajlamosak rémmeséket építeni az olyan dolgok köré, amelyeket nem értenek – fejtettem ki magam is véleményem, gondosan ügyelvén arra, hogy jól megválogassam a szavaimat, és véletlenül se hasék úgy, mintha bírálatot mondanék, bár a szám sarkában megbúvó keserű félmosoly sokat elárult arról, hogy valójában mit gondolok erről. – A főuraink számára könnyebb elzárni a mágusokat, mint az, hogy megpróbálják megismerni valódi természetüket. Az ősei bűnéért a gyermek nem felelős, ahogy Nemetona lakói sem tehetnek arról, hogy a múltban valaki visszaélt azzal az ajándékkal, amely számukra megadatott – perdültek le ajkaimról a szavak könnyedén, némi megbánással; Biztosra vettem, hogy Thelion királyunk nem osztaná ezen gondolataimat. Félénken pillantottam fel a katonára, várván a reakciójára; Elsüllyedtem volna szégyenemben, ha félreértettem volna megfogalmazott véleményét, és kinevetett volna butaságom miatt.
Bárhogyan is reagált, udvariasan megvártam a szavak, és gesztusok végét, miközben világos tekintetem a tájat fürkészték; Az üdezöld füvet, a távolban elnyúló fákat, mögöttük az elterülő város sziluettjével. Egészen úgy festett, mintha valaki egy mesekönyv lapját tépte volna ki, és fektette volna elénk.
- Warren, a bátyám nősülésre adta a fejét? – kérdeztem ismételt rövid szünet után, dús pilláim alól félénken pillantva vissza a férfi felé. Tudtam, hogy nemetonai látogatása előtt Celawan a tengernél járt, hiszen elmondta, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy miután elrendezte a sorsomat a kőtornyokban, rögtön másnap Agenyrékhez indult; Mindkét családban voltak hajadonfőt leányok, ahogyan nőtlen férfiak is. Nem csodálkoztam volna egy közelgő frigy hírének hallatán, pusztán az volt a kérdés, hogy testvérem magának, vagy nekem keres megfelelő hitvest. Bárhogyan is legyen, úgy gondoltam a mellettem álló testőrrel megosztaná ebbéli terveit. |
A főváros látványa megnyugvással töltött el, még annak ellenére is, hogy tudtam, a visszaérkezésünkkel csak ki fognak bővülni a feladataim. A kőtornyok vendégszeretetét élvezve nem volt más dolgom, mint a hercegnő árnyékává válni és óvni őt a nap minden percében, Rheya azonban tartogatott magában egyéb fontos elintéznivalókat is. Mivel Celawan már jó ideje távol volt, és az Agenyr családhoz tett következő látogatása miatt nem is mostanában volt visszavárható, rám hárult a feladat, hogy meghallgassam az embereink jelentését; arról a kisebb ügyről nem is beszélve, amivel még Nemetonában bízott meg. Említést tett egy bizonyos lovászról, akitől többek között a hercegnő zsufafakó kancáját is vásárolta, Celawan viszont úgy sejtette, a fiatalember – aki nem is biztos, hogy annyira ember – egy fővárosból megszökött szolga lehetett. Nem akarta elhíresztelni, hogy szökevény bujkál a tenger mellett, csak ki akarta puhatolni, igazak lehetnek-e a sejtései vele kapcsolatban.
- Lady Sagramour bizonyára okkal hiányolja az Ön társaságát, hercegnő – igyekeztem néhány udvarias szóval enyhíteni a kisasszony által felvázolt helyesbítést az édesanyja viselkedését illetően. Nem ismertem igazán az asszonyságot, a lehető legritkábban mozdult ki a palota falai közül, így kíséretet még soha nem kellett számára biztosítanom.
A hercegnő szelíd mosolya engem is önkéntelen mosolyra késztetett; ilyen volt Drusala Sagramour hatása, az ember tulajdonképpen a szabad akaratát is képes volt elveszíteni a társaságában, ha hagyta magát elveszni a lány szépségében. Bizalmas hangja egy kissé meglepett, de szavaival nem hozott zavarba és nem is értelmeztem félre a szándékait, hiszen a hercegnő szerény volt és őszinte, minden hátsószándéktól és intrikától mentes.
- Részemről volt megtiszteltetés a társaságát élvezni, Milady – hajtottam meg előtte mélyen a fejem, az udvarias közhelyek igazáról őszinte mosolyom biztosíthatta. – Bármikor újra a rendelkezésére állok, ha úgy kívánja.
Nem kellett megmagyaráznia következő kijelentését, ebből a néhány szóból is megértettem a kívánságát; a következő pillanatban már egyetlen könnyed ugrással a talpamon voltam Thordan mellett.
- Ha megengedi, hercegnő – léptem a hercegnő lova mellé. Mindkét karom a hölgy felé nyújtottam, hogy abba kapaszkodhassék és bennem leljen támaszt, ujjaim határozottan, mégis finoman fonódtak karcsú dereka köré, miközben lesegítettem a nyeregből, hiszen vigyáznom kellett arra, hogy biztonságosan fogjam, de arra is ügyeltem, nehogy összeroppantsam a törékeny szépséget. Amikor lábai puhán és stabilan földet értek, illendő távolságba léptem tőle, hálás mosolyát egy főhajtással válaszolván meg; az volt a kötelességem, hogy segítségére legyek és vigyázzak rá.
Halvány mosollyal az arcomon figyeltem a hercegnő és a hátasa között lejátszó jelenetet, a zsufafakó kanca szelíd volt, kedves és gyönyörű, akárcsak a tulajdonosa. Celawan már hosszú ideje emlegette, hogy édesanyjuk aggodalmai ellenére meg szeretné ajándékozni a húgát egy saját hátassal, és bár a vásárlás tényleges körülményei még őt is meglepték, ismételten jó döntést hozott. Joggal tartotta szerencsének a kis kitérőt az Aerten melletti kis faluba; nem csak magának szerzett be egy erős, szilaj és fiatal mént, de a hercegnőt is olyan ajándékkal sikerült meglepnie, ami a lányt láthatóan lenyűgözte.
- Igazán szelíd és gyönyörű állat, nem gondolja? – szólaltam meg, mosolyom továbbra is az arcomon nyugodott. – Ha megengedi, Milady, a fivére egy tökéletesen Önhöz illő hátassal ajándékozta meg – bókoltam finoman.
A hercegnő mosolya ragyogóbb volt, mint a magasan a fejünk felett tanyázó nap sugarai, de a válaszom a mosolyától függetlenül is egyértelmű lett volna; nem csak azért, mert az volt a kötelességem, hogy mellette maradjak, hanem azért is, mert szerettem a hercegnő szelíd, kedves társaságát.
- Hiszen tudja, hogy aligha lenne más választásom, kisasszony – szélesedett vigyorrá a mosolyom; úgy véltem, elég időt töltöttem már az elmúlt években Lady Drusala társaságában ahhoz, hogy ne kelljen palástolnom könnyed, a magam módján közvetlen stílusomat. Soha nem jutott volna eszembe tiszteletlenül megnyilvánulni az irányába, tudtam azonban, hogy a hercegnő bármennyire szelíd volt is, a legkevésbé sem volt buta; okos volt és intelligens, nem volt szüksége magyarázatra egy egyszerű kis tréfálkozás megértéséhez.
A hátrébb várakozó katonáknak egyetlen pillantással és a fejem intésével jeleztem, hogy maradjanak, ahol vannak, és csak a lovainkra figyeljenek, amíg vissza nem térünk. Másra nem is volt szükségem, a kardom az oldalamra csatolva pihent a hüvelyében, a tőröm a másik oldalon az övembe tűzve, a sarlóm pedig az utazóköpenyem takarásában nyugodott a hátamon; mindet egyetlen gyorsan mozdulattal el tudtam érni, ha úgy hozta a szükség.
Néhány percig csendesen sétáltunk egymás mellett, figyelmemet azonos arányban osztottam meg a hercegnő és a környezetünk között, egyetlen pillanatra sem hagyva eltompulni az érzékeimet. Amikor meghallottam a lány finom, kedves hangját, oldalra pillantottam rá; nem volt kifejezetten alacsony növésű, mellettem azonban így is szinte eltörpült, valószínűleg karcsú, törékeny testalkata miatt is. Kérdése hallatán halvány, zavart, egy kissé talán kínos mosolyra húztam ajkaimat, szemeimmel bizonytalanul pillantottam előbb az égre, majd vissza a hercegnőre.
- Attól tartok, hogy a kérdésre adott válasz nem olyasmi, amit kegyed finom füleinek szántak – feleltem óvatosan, udvarias szavakkal bújván ki a válaszadás alól, és még csak hazugságra sem kellett adnom a fejem. Tényleg nem ecseteltem volna szívesen a múltam keserű történetét egy olyan finom és szelíd teremtésnek, mint Lady Drusala. Nyilvánvalóan ő is tisztában volt az emberiség árnyoldalaival, de ez még nem jelentette azt, hogy első kézből hallania is kellett annak bizonyítékait.
- Azt kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam – válaszoltam meg a következő kérdését már sokkal szívesebben, néhány pillanatnyi mérlegelés után. – Talán csak a rheyai levegő tette, de valamiért a mágusok furcsa, mitikus, félelmetes lényként léteztek az elmémben – utaltam a főváros pletykafészkeire és az általuk keringtetett szóbeszédekre egy könnyed tréfával; számat újra egy kisebb vigyorra húzva önnön gyerekes szóhasználatomon. – Nemetona ráébresztett, hogy a mágusvérrel születettek is ugyanolyan hús-vér emberek, mint mi is vagyunk, csak ők rendelkeznek olyan képességekkel, amiket egy egyszerű ember a legendákból ismer és a gyermekeinek mesél elalvás előtt.
Vállat vontam, a magyarázatom számomra egyszerűnek és ésszerűnek tűnt, hiszen szavaim is egytől egyig igazak voltak; valóban egészen más volt így, szemtől-szemben találkozni a mágusokkal, és ráébredni, valójában mennyire is hasonlítunk egymásra. Celawannal is beszélgettünk erről a minap, a saját tapasztalataimnál talán még jobban meglepett, hogy még ő maga is mintha máshogyan tekintett volna rájuk, mint mielőtt Nemetonába érkezett volna.
- És Ön, Milady? – pillantottam újra a lányra. – Hogy érzi, megérték a kőtornyoknál töltött hetek? |
Szívemet csak némiképp fertőzte meg annak szomorúsága, hogy el kellett hagynom frissen szerzett barátaimat; A Nemetonában élő népség sokkal kellemesebb társaságnak bizonyult, mint ahogyan azt korábban gondoltam, és olyan tudás birtokában vannak, amelyről jómagam még álmodni sem álmodhatok. A hetek, amelyeket a mágusok között töltöttem új tapasztalatokkal tettek gazdagabbá, és a lelkem mélyén tudtam, sosem feledem majd el az ott töltött időt. Bűntudatot éreztem, amiért nekem megadatott valami olyasmi, amit az ott élők talán sohasem kóstolhatnak meg ismét; A szabadság. Élénken élt bennem az egyik fiatal tanonc irigykedő pillantása a búcsúzáskor. Csak később értettem meg, hogy a mágusiskola számukra nem teljesen azt jelenti, mint nekem. Díszes börtön volt, amelynek ajtaját nehéz aranylakattal zárták le mindenki előtt. Se be, se kijutni nem volt egyszerű folyamat.
Óvatlan mozdulatom a bátyám kegyencének is feltűnt, de a másik katona gorombaságával teljesen ellentétesen, pusztán szelíd szóval intett óva attól, hogy a butaságommal kárt tegyek magamban. Csak egy halovány mosollyal, és finom biccentéssel köszöntem meg aggodalmát, hiszen szavakat megformálni nem tudtam feltámadó zavaromtól. Warren régen állt már fivérem szolgálatában, és Celawan sokszor bízta már meg azzal, hogy vigyázza a lépteimet, mégis megilletődtem figyelmességétől.
Mosolyom kiszélesedett arcomon, amikor végre elértük szülőföldem határát.
Azt hiszem, hogy azon emberek, akik hosszabb ideig hagyták maguk mögött az otthonukat, titkon vágynak erre a pillanatra; A hazatérésre. A tanulás iránti vágy hajtott egészen a Kőtornyokig, és meglehetősen tanulságos utazást tudtam magam mögött, mégsem leplezhettem izgalmamat, amikor megpillantottam az ismerős épületek együttesét. A szívem heves, örömteli vergődésbe kezdett mellkasom ketrece mögött, és orrom még szaporábban szippantotta be a rheyai levegő aromáit. Talán még arcom is illetlen pírt öltött fel, elfeledtetve velem azt, hogy voltaképpen ez a hevesség nem illendő.
Tovább lazítottam Mistral szárán, és kezemmel megtámaszkodtam a nyeregkápában úgy dőlvén kissé előre, hogy jobb kilátást leljek a fehér, ragyogó épületek sokaságára. Az imént még vágtatni akartam, most azonban annyival is megelégedtem volna, ha még néhány percig gyönyörködhetek eme csodában.
- Először is meg fog szidni, amiért ilyen sokáig egyedül hagytam – mutattam rá édesanyám valószínű reakciójára. Valahogy zsigereim legmélyén éreztem, hogy miután Earyn Sagramour meggyőződik arról, hogy nem kaptam el semmit a „mocskos népség karmai” között, egyből megkezdi okításomat azt illetően, hogy nem szép bátyám jóhiszeműségét kihasználom saját gyermeki szeszélyeim kedvéért. Eztán pedig végeláthatatlan panaszáradatba kezd, amelynek veleje arról fog szólni, hogy mennyire hálátlan leány vagyok, amiért így semmibe veszem idősödő anyámat, aki meg is halhatott volna távollétemben.
Félrebillentett fejjel sóhajtottam, elhessegetvén a fejemben tornyosuló gaz képeket. Bólintottam.
- Hiányzott! Jó lesz ismét az látni az ismerős arcokat… – mondtam szelíd mosollyal ajkaim szegletében. Körbenéztem, hogy meggyőződjek arról, hogy a kíséretünk másik két tagja megfelelő távolságban maradt le tőlünk ahhoz, hogy ne hallják meg a szavaimat. Szerény pillantásommal csak ezután kerestem meg a férfi erőteljes, karakán vonásait, hogy bizalmas hangon fordulhassak hozzá.
– Köszönöm, hogy velem tartott ebben a kalandban, Warren… Baráti jelenléte megnyugvást jelentett számomra – biccentettem szavaim mellé hálásan reménykedvén abban, hogy ezzel nem sodrom magam illetlenül kellemetlen helyzetbe. Semmi mást nem akartam elérni a testőrnél, mint biztosítani köszönetemről. Nem az a fajta kisasszony voltam, aki könnyedén megfeledkezik az ilyesmiről. A férfi lekötelezett.
- Jól esne kinyújtóztatni a tagjaimat – szólaltam meg végült. Szép időnk volt, így ha Warren nem bánta különösebben, szívesen tettem volna egy rövid sétát a domboldalon. Illedelmesen megvártam, hogy kíséretem bármelyik tagja lesegítsen a hátasom nyergéből; Ezt diktálta a neveltetésem, ámbár sosem szerettem igazán, ha törékeny virágszálként tekintenek rám. Nem törnék össze attól sem, ha egyedül csusszannék le a nyeregből, gondoltam mélyen magamban, de nem adtam hangot ennek. Bárki is volt, aki végül a segítségemre sietett a feladatban, egy mosollyal jutalmaztam a cselekedetett, majd Mistral feje mellé léptem, hogy szelíd simogatással köszönjem meg számára az eddig megtett utat.
- Mit gondol, Warren, csatlakozna hozzám egy rövid sétára? – kérdeztem mosolyogva a férfitől, és amennyiben válasza igenleges volt, megvártam, amíg összeszedelőzködik, ha úgy kívánta. Séta közben finom ujjaimat összefontam magam előtt, és kínosan ügyeltem arra, hogy testtartásom hercegnőhöz méltón egyenes, és méltóságteljes legyen; Lépteim puhaságára is figyelnem kellett, véletlenül sem szerettem volna csörtetni. Csak akkor szólaltam meg ismét, amikor magunk mögött hagytuk a másik két katonát.
- Remélem, nem sértem meg a kérdéssel, Uram, de nem kerülte el figyelmem a feszélyezettsége a mágusok között – pillantásom érdeklődvén állapodott meg rajta. – Arra volnék kíváncsi, hogy miért? – szokatlanul fecsegő voltam aznap, általában csak akkor szóltam, ha kérdeztek, és csak teljesen semleges témáról ügyelvén arra, hogy véletlenül se fogalmazzak meg véleményt; Szörnyű lett volna, ha néhány makrancos szó miatt ítélték volna meg a családom tagjait. – Milyen tapasztalatokkal tért haza? – fűztem tovább kérdésemet. Valóban érdekelt mindaz, amit a testőr esetleg hajlandó volt megosztani velem. |
Fekete csataménem érezhetően izgatott volt, mégis fegyelmezett tempóban ügetett szorosan a zsufafakó kanca nyomában. Szokatlan döntés volt a hercegnő részéről, hogy lóháton kívánja megtenni a hazavezető utat, én azonban titkon örültem neki, ahogy hűséges hátasom is - sokkal gyorsabb tempót diktálhattunk így, mint ha a hintót kellett volna kísérnünk. Persze nem vágtáztunk úgy, mint amikor csak kettesben voltunk; vigyáznunk kellett a hercegnőre, fél szememet pedig folyamatosan a körülöttünk lévő tájon és az esetlegesen rá leselkedő veszélyeken kellett tartanom, hiszen Celawan a fejemet vette volna, ha a húgának baja esik. Thordan nem tűnt kifejezetten bánatos emiatt, kiélvezte azt a kevés plusz mozgásszabadságot is, amit kapott.
Megkönnyebbülés volt magam mögött hagynom Nemetona Kőtornyait. Úgy bántak velünk, mintha maga a királyné érkezett volna látogatóba, engem mégis nyomasztott ott tartózkodásunk minden napja; a mágusok csuklóján billogként éktelenkedő karkötők látványa felborzolta a szőrt a hátamon. Celawan is észrevette szégyenteljes nyomorúságomat, amikor a minap látogatóba érkezett, és bár nem kifejezetten ezért sürgette meg a hazatérésünket, én hálás voltam neki, hogy egyáltalán megtette. Hosszan beszélgettünk az érkezése estéjén, elégedett mosoly költözött az arcomra, amikor visszagondoltam a beszámolójára a Tritón tengernél megejtett találkozóról.
Az öreg Howe Llewellyn nem okozott számára csalódást, minden előre alkotott feltételezését csak alátámasztotta; Tritón ura szerette a hatalom ízét, és bárkit kész volt támogatni, aki ezt kínálta fel a számára. Celawan azt is említette, hogy a Lord talán arra számít, hogy feleségül adhatja hozzá a lányát, de én magam erős kételyeket támasztottam ezzel szemben; az a lány még szinte gyerek volt, Celawan pedig királynét akart majdan maga mellé, nem egy másik hercegnőt.
Magam is kiszúrtam a mozdulatot, amikor az általam vigyázott hercegnő kissé előrehajolva megpaskolta a lova nyakát, de szigorú pillantással fojtottam a türelmetlen hangot abba a katonába, aki helyteleníteni merte a mozdulatot.
- Csak óvatosan, hercegnő - léptettem mellé a lovammal, a tiszteletlen ciccentés helyett udvarias szavakkal és szelíd mosollyal az arcomon hívva vel a figyelmét rá, hogy vigyázzon magára.
Drusala hercegnő éteri szépség volt, mindig büszkeséggel töltött el, ha anélkül tudtam rátekinteni vagy megszólítani őt, hogy bolondot csináltam volna magamból; arról nem is beszélve, hogy milyen kedves és szelíd teremtést ismerhettem meg benne. Néha elcsodálkoztam azon, hogy két testvér hogyan lehet ennyire különböző, és mégis egyazon vér.
Amikor a kisasszony megállította a lovát, magam is így tettem Thordannal, de csak akkor léptettem ismét a szőke hajú jelenés mellé, amikor megszólított. Rheya valóban csodálatos látványt nyújtott a lábunk alatt, ezért elmosolyodtam, és úgy biccentettem egyetértően, miközben jómagam is a hercegnőre pillantottam.
- Így igaz, Milady. Az édesanyja bizonyosan magán kívül lesz az örömtől, amikor értesül a visszatértünkről - jegyeztem meg a magam könnyed, barátságos, mégis tisztelettudó stílusában. - Hiányolta már a fővárost, hercegnő? - kérdeztem szelíden, tekintetemet talán néhány másodperccel tovább felejtve a lány tündöklő szépségén, mint szükséges lett volna. - Ha szeretne még gyönyörködni a látványban, nyugodtan itt maradhatunk, ameddig csak kívánja - tettem hozzá, látván a szemei csillogását. |
 Nem illendő, emeltem égnek az arcomat, hogy a langyos sugarak megcirógathassák érzékeny bőrömet. Tudtam, hogy ha édesanyám meglát, kitér majd a hitéből; A pusztán töltött hetek alatt ugyanis kellemesen lebarnultam, mint egy parasztlány, és a hajamat is szokatlan világosra szívta a Nap. Az említett égitest ragyogóan sütött le ránk aznap is, nem csoda, hogy a tavasz ellenállhatatlanul csábított a szabadba. Felettébb örültem neki, hogy ilyen kellemes időt sikerült kifognunk a hazaútra; A szakadó esőben nem tudnánk ennyire nyugodtan haladni.
Bár jól éreztem magam a Kőtornyok vendégszeretetében, nem időzhettem már ott soká. Celawan fivérem látogatása után nyílvánvalóvá vált, hogy hiányzom édesanyánknak, és a fivérem is felhívta a figyelmemet arra, hogy a fővárosban éppen úgy kötelességeim vannak, mint neki. Bűntudatot éreztem amiatt, hogy gyermeki kíváncsiságom elszakította testvéremet fontos teendőitől, hiszen az, hogy meglátogassék, és szemrevételezze jólétemet, saját ügyeitől vonta el az idejét és a figyelmét. Ennek ellenére mégis ajándékkal kedveskedett engedetlen kishúgának, arcomon szelíd mosoly látszott, ahogy előrehajolván megpaskoltam a zsufafakó kanca nyakát. Az egyik kísérő katona türelmetlenül felciccent, leginkább azért, mert veszélyesnek gondolta az efféle virtuskodást. Elvörösödtem.
Nem illendő, csendültek fel elmém zárt falai között a jól ismert szavak, amelyet Earyn Sagramour számtalanszor elzsolozsmázott nekem rövidke életem folyamán. Általában azok a dolgok, amik egy kicsit is szórakoztatóak lettek volna számomra, ebbe a kategóriába tartoztak, de eszemben sem volt ellenszegülni.
Mistral különleges teremtés volt, pont mint az, akitől kaptam. Celawan mindig tudta, hogy mi a tökéletes ajándék számomra, de fivérem ezúttal túlszárnyalta a figyelmesség fogalmát. Már régen vágytam saját hátasra, de anyánk ellenezte tervemet. Úgy tűnt fivérem valahogy mégis meggyőzhette.
Már közel jártunk a városhoz. Az egyik dobtetőn kapaszkodtunk felfelé, amelynek tetejéről már remek kilátás nyílt Rheya csodálatos pompájára. Kék szemeim szeretetteljesen itta be a látvány nyújtotta képeket; Meg kellett állítanom a lovamat, hogy megcsodálhassam mindazt, ami előttünk elterült.
A várost körülvevő hófehér falon játékosan cirógatott keresztül néhány fénysugár, még inkább kihangsúlyozva a csodás építmény adottságait; a széles, robusztus és erős falakat, a gyönyörű tornyokat. A látvány ugyanúgy lenyűgözött most is, mint gyermekként. Szívem nagyot lódult a mellkasomban az örömtől. Kedvem lett volna vágtára fogni szelíd kancámat, hogy az utolsó néhány mérföldet gyorsabban tudjam magam mögött, de emlékeztettem magam arra, hogy ez; Nem illendő.
- Látja ezt, Warren? – kérdeztem szelíd hangon, pillantásomat a férfi felé vetve, aki mindig szorosan a nyomomban járt, amikor a fivérem nem volt jelen. Ezúttal elhagytam a hercegnői pompát, egyszerű öltözéket viseltem, világoskék szövetkabátot, szürke lovagláshoz alkalmas nadrággal. Anyám elalélt volna ha meglát, de hintó helyett mindenképp lóháton szerettem volna megtenni az utat hazafelé, ahhoz pedig nem való a díszes szoknya. Szőke fürtjeimet az egyik máguslány fonta takaros fonatba, így most végigterült a hátamon. – Hamarosan otthon leszünk – jelentettem ki réveteg, bársonyos hangon. |
A főváros körül elterülő termékeny földek. Dús, smaragdzöld legelők váltják egymást a megművelt, fekete parcellákkal. Ezekhez szolgáltat keretet a reszkető levelű nyárfaliget, melynek zöldellő-aranyló levelei úgy billegnek, mintha éppen üdvözölnék az átutazót.
Aki kiér a fák közül, egy földes országút mellett találja magát, és láthatja, hogy túloldalon aranyló kalászú búzaföld ring. |
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem illendő, emeltem égnek az arcomat, hogy a langyos sugarak megcirógathassák érzékeny bőrömet. Tudtam, hogy ha édesanyám meglát, kitér majd a hitéből; A pusztán töltött hetek alatt ugyanis kellemesen lebarnultam, mint egy parasztlány, és a hajamat is szokatlan világosra szívta a Nap. Az említett égitest ragyogóan sütött le ránk aznap is, nem csoda, hogy a tavasz ellenállhatatlanul csábított a szabadba. Felettébb örültem neki, hogy ilyen kellemes időt sikerült kifognunk a hazaútra; A szakadó esőben nem tudnánk ennyire nyugodtan haladni.