|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 18:20 - |
Általában napközben a sikátorok csendesek, de a szűk kis átjárókat ilyenkor is érdemes kerülni, ha az ember nem akar kellemetlen meglepetésekbe botlani. Ha leszáll az éj, a házak árnyékában furcsa kereskedők, és mindenféle szolgáltatást áruló árusok jellenek meg. Az áruk nagy része illegális, és természetesen nagyon ritka -a minőség, és a hatás azonban kétséges.
A táncoló fáklya fényében nagy bátorság szükslges ahhoz, hogy beljebb merészkedjen ide valaki. Aötétedés után gyakran még a városi őrség tagjai is elkerülik ezeket a helyeket. |
[32-13] [12-1]
 Az mit sem számít, ki hogy ért a kardforgatáshoz. Csak az számít, higy mikor szemben állsz az ellenfeleddel, mekkora szerencséd van. Eme gondolatot az első mesterem hajtogatta sokszor, mikor még Erennel együtt jártunk vívni. Az öregnek kétség kívül igaza volt, a saját bőrömön is tapasztaltam már. Grimaszt vágva ismételtem el némán amit Simon mondott, de kijelentésére nem válaszoltam. Kérdésére viszont irányítani kezdtem, de pontosan egy utcával arébbra.
-A baj keres engem.-mint sokan mások:-és sokszor megtalál. Pedig próbálom kerülni-sóhajtottam színpadiasan.:-Egyébként meg volt pár elintéznivalóm.:-vontam meg a vállam.Az út közben pedig mindig mondtam merre menjen bár nem nagyon szerettem volna, ha pontosan a házamhoz visz. Egyszer kis híján lefordultam a nyeregből, így hirtelen belkapaszkodtam a férfi derekába, de ezek után is próbáltam inkább a nyeregbe kapaszkodni. Csak semmi személyeskedés...Ahogy haladtunk, felemlegette a rengeteget. És azt a kitérést.
-Nem tudom miről beszélsz. Ami a sikátorban történt az maradjon is ott.-remélem Simonnak is feltűnt, hogy nem a banditákra gondoltam. Egyértelműen arra a kitérésre. Közben felemlegettett valakit, és hátrapillanott. A hangjából egyszerűen hallható volt, hogy valaki számára fontos személyt emlegetett fel. Az idők során sokszor tűnt fel nekem ez az apróság az emberek hanglejtésében, úgyhogy természetesen felismertem.
-És te mit keresel itt? A rengeteg nincs éppen a közelben...-érdeklődtem.:-Csak nem az Aldayrok elől menekülsz? Rossz helyre jöttél, higyj nekem. -egy vezető sem jobb a másiknál.
Mikor aztán megérkeztük az álítólagos otthonomhoz, átlendítettem a lábamat a ló fara felett, majd puhána földre érkeztem. Ser En garde elöszönt, és én is így tettem,rosszat sugalló, játékos mosollyal az arcomon.
-A mihamarabbira!-pukedliztem nemes kisasszonyhoz méltón.-Ó, nem is tudja, milyen óvatos vagyok!-kuncogtam egy szemforgatás kíséretében:-Ser En garde!-azzal megfordultam és elindultam egy apró és szűk átjáró felé, mely átvezetett abba az utcába melyben laktam.
Nem tudom, hogy Simonnak feltűnt-e, de bal kezemet végig úgy tartottam, hogy ne vegye észre a kezemben lévő kis pénzeszsákot, melyet az övéről akasztottam le.
Eltávolodva kissé megzörgettem, azt remélve, hogy más is lehet a zacskóban. Súlyos volt, de csupán pénz lehetett benne. Nem néztem át. Ahogy átértem a másik utcába nekidőltem az egyik ház falának a szűk átjáró végénél, és halkan dúdorászva várakoztam, mikor veszi észre a ser, hogy eltűnt valami az övéről.
A pénzre egyáltalán nem volt szükségem, de mégiscsak szerettem volna valamivel többet megtudni erről a Simon Deerwoodról. Bezzeg ha sikerült volna elkötni a lovát, minden bizonnyal megtudtam volna valamicskét róla.... Így viszont csak vártam. Reménykedtem benne, hogy látta amint átsétálok a másik utcába.... |
Ilyen pimasz teremtéssel is régen volt dolga a férfinak, de ami még a lány megszólalásainál is jobban meglepte, az az, hogy kifejezetten frissítőnek találta ezt az egyenes beszédet. Odahaza, a kékvérűek köreiben a nők ritkán engedhették meg maguknak, hogy mellőzzék a virágnyelvet. Úgy érezte illendőnek, hogy legalább egy kicsikét méltatlankodjon Essi d’Argox magatartásán, de azért nem tudta megfékezni az ajkai sarkába költöző görbületet. Városi népek…
Mindenesetre a nőnek igaza volt: miért is bízott meg benne?
– Azért, mert magam sem vagyok járatlan a kardforgatás terén. – szólt hátra hivalkodó hangon, és lépésbe ugratta a lovat. – Merre laksz?
Az az igazság, hogy nem tartotta volna helyesnek engedni, hogy a lány egyedül bóklásszon haza éjnek évadján, legfőképp azok után, ami történt vele. Nem úgy nézett ki, mint akit különösebben megrázott volna az eset, de a zsoldos így is veszélyesnek ítélte meg Rheya utcáit éjfél után. Egyáltalán mit csinált errefelé ilyen későn?
– Egyáltalán mit keresel idekint egyedül, ilyen későn? – vonta össze szemöldökeit. – Kezdem azt hinni, hogy szándékosan keresed a bajt.
Még jó, hogy ő itt volt, hogy mindenkit megmentsen, akár saját maguktól is. Leves elért egy elágazáshoz, melynél a főutcából egy mellékút eredt. Ahogy ezután minden kereszteződésnél, Simon várt a lány útbaigazítására, mielőtt befordult.
– Azt mondtad, a Rengetegben tanultál így harcolni. Én is onnan való vagyok, de olyan kitérést eddig még nem láttam – csipkelődött a lány egyik szerencsétlenre sikeredett mozdulatára utalva. –, ezt leszámítva… Nem rossz. – ismerte el ajkát lebiggyesztve. – Ismerek valakit, aki sokat tanulhatna tőled. Nagyjából egyidősek lehettek. – szólt, és vetett hátra egy gyors pillantást, hogy leellenőrizze, jól tippelte-e meg utasa életkorát. Igen, Essi nagyjából a húgával egykorúnak tűnt; a különbség a két fiatal nő között az volt, hogy Agnes egy répába sem tudott volna tőrt szúrni, mert mi van, ha fáj neki?
Essi d’Argox hajléka előtt meg is állt Leves, gazdája pedig megvárta, míg a lány leszállt, maga azonban a nyeregben maradt, onnan lenézve az új ismeretségre.
Kételkedett benne, hogy valaha is újra látná a nőt, de igazából nem is bánta volna. Kedvelte az őszinte embereket.
– A viszontlátásra. – szólt keskeny, bajtársias mosollyal, majd a lány gesztusát utánozva homlokához emelte két ujját, és búcsút intett velük. – És a jövőben légy óvatosabb. – tette hozzá homlokráncolva, miközben a kantár jobb szárát meghúzva fordulatba kezdett a lóval. Essi épp úgy nézett ki, mint aki nem szereti, ha apáskodnak felette, de ő azért mégis óva intette az éjszakai kalandoktól.
|
Ser En garde-ot láthatólag meglepte, hogy mennyire nyugodtan kezelem a helyzetet. Persze egy-másfél évvel ezelőtt még kicsit másképpen álltam az ilyen helyzetekhez, azonban azóta hozzászoktam. Úgymond.Bár számszeríjas banditákkal, ami azt illeti még nem igen volt dolgom. Így utólag belegondolva, talán jobb lett volna, ha a férfi megjelenésével eljátszom a bajba jutottat, ám immáron késő volt ezen változtatni.
Míg a ló mellé értünk, a férfi hebegni kezdett, végül egyetlen egyszerű kérdést fogalmazott meg hangosan.
-Szerte Aglanirban.Azt a szúrást például az Arduinnai rengetegben.-mondtam mindezt úgy, mintha a legutolsó paraszt számára is egyértelmű lenne az összes alapmozdulatával a vívásnak, mindezek fejében azzal, hogy Aglanir melyik tájékán milyen stílusban űzik a 'sportot'.
Mikor a ló mellé álltam, a ser közém, és a hátas közé állt, teljes mértékben megakadályozva, hogy felüljek rá.Egész nap talpon voltam, igazából már csak arra vártam, hogy hazaérhessek, és ágyba dőlve pihenjem ki a fáradalmakat.
-Bocsásson meg, illetlenség volt...-nevetgéltem illedelmesen. A mostohanővéremtől tanultam el ezt a bizonyos illedelmes nevetést, meg a bájolgást, és az egyéb általa alapszabálynak tekitett etikett nevű dolgot.:-Essi d'Argox.-mutatkoztam be, egy apró pukedli kíséretében, majd a kezemet nyújtottam, a Simon Deerwood pedig kezet csókolt.
Ezután lejjebb engedte a kengyelt, így könnyedén fel tudtam ülni, de azért még így is segített nekem a férfi.Mikor aztán elhelyezkedtem, a lejjebb engedett kengyellel mit sem törődve, belevágtam a tervembe, miszerint minél előbb hazajutok, majd a lovat visszafordítom, és a gazdája valószínüleg majd csak megtalálja.
Azt azonban nem vettem számításba, hogy a vén csataló kutyamód hűséges lovasához. Így mikor elindultam, és Simon felfogta mi történik, fütyült egyet, a ló pedig megtántorodott egy pillanatra.
Tekintettel a saját, illetve a ló fáradalmaira, nem vágtáztam, és egyébként sem akartam felhívni magamra a figyelmet ilyesmivel. A férfi azonban hamarosan futva beért minket.
Igaza volt, az adósa vagyok.
Ahogy megragadta a kantárszárat és bosszúsan rámnézett, igazság szerint nem nagyon éreztem a tettem súlyát.
-Na de mégis micsoda kérdés ez?!-felháborodottan néztem le a Simonra. Mikor arrébb hessegetett engedelmesen hátrébb ültem, és mosolyt visszatartva néztem ahogy felül a lóra. Valljuk be, hogy kissé nevetséges volt a mutatvány, ahogy a nyereg elüső részébe beült.
-Még szüksége...micsoda?-hihetetlenkedtem. Állj. Miért lenne szüksége rám? Fel nem tett kérdésemre hamarabb megkaptam a választ mint vártam.-Valamiylen oknál fogva egyre több embernek van szüksége a segítségemre-motyogtam magam elé.:-Túl sokat tudok..-sóhajtottam halkan, majd ránéztem a lovagra.
-Mégis miért bízna meg egy lótolvajban?-kérdeztem a lehető legtöbb iróniát belesűrítve hanglejtésembe.Biztos voltam benne, hogy a kérdést követően vagy megkér, hogy szálljak le a lóról, vagy lelök, vagy továbbra is tűri az egyre inkább eluralkodó szemtelenségemet, melyet csupán a fáradság okozott.
Miden esetre:a napomnak itt még korán sem volt vége. |
Manőverei alapján a nő egészen úgy nézett ki, mint aki köszöni, jól van. Ennek ellenére Simon illendőnek tartotta a hogyléte felől érdeklődni, elvégre a lány mégiscsak majdnem rablás áldozata lett. Ehhez képest olyan kitűnő idegállapotban volt, hogy nemhogy futásra, de még egy-két végzetes nyaklevesre is futotta a részéről. Simon lassan leengedte az arca elé tartott számszeríjat; talán döbbenetében elgyengült karjainak volt már túl nehéz, talán csak úgy érezte, nincs már többé szükség rá.
– Hát, ez is egy alternatíva. – válaszolta maga elé meredve, két meglepett pislogás között. Igen, úgy tűnik, ez is egy alternatíva.
Leves időközben a macskakövek közül előbújó fűszálak nyomában előrébb lépdelt, eléggé annyira, hogy a sikátorból is látható legyen. A nő feltett egy kérdést, de még mielőtt Simon válaszolhatott volna, előbbi megindult Leves felé.
Talán igaza volt a nagyapjának, amikor óva intette a nadrágos nőktől. A hölgy úgy haladt el mellette, mint aki számára ez mind a napi rutin része, semmi több. A zsoldos magyarázatra váró tekintete követte őt, előbbi azonban nem zavartatta magát; lépkedett kifelé a sikátorból, és a földbe gyökerezett lábú zsoldos ekkor ébredt rá, hogy nem várnak rá, így neki kell szednie a lábait, ha a kérdéseire választ akar.
– Öm… – hebegte, miközben kapkodva felvette a kardját a földről, majd futólépésben a nő után eredt. – Várjon! – szólt, és útközben összevont szemöldökei alól vetett még egy gyors pillantást hátra, a banditák felé. Még mindig a földön hevertek (a számszeríjjal együtt, aminek tartalék nyilak híján nem vette volna sok hasznát), akármilyen nehéz is volt elhinni. A Levest célba vevő nő mellé sietve, kissé előre hajolva próbálta észre vetetni vele magát és szemkontaktust teremteni. – Hol tanulta ezt? – kérdezte a hangjában hallható ámulattal, és már oda is értek a ló mellé.
A nő nem úgy nézett ki, mint aki kertelni akar, így Simon közé és a fuvar közé állt úgy, hogy hátát Leves oldalának vetette, karját pedig a nyeregre fektetve az első kápába kapaszkodott, akár egy élő sorompó. Talán nem is találkozott még ilyen heves nőszeméllyel, leszámítva talán Griselldist.
Így szembe találva magát az idegennel eleinte azt sem tudta, mit mondhatna anélkül, hogy maga is kiprovokálna egy sallert tőle. Szóra nyitott száját először csak egy kurta illemnevetés hagyta el, csak ezután találta meg a keresett szavakat.
– Már megbocsásson, de… Még a nevét sem tudom! – emelte az ég felé a kápába akasztott tenyerét. – És maga sem az enyémet: Simon Deerwood. – mutatkozott be apró fejhajtással, és ha a nő magától nem könnyítette meg a kézcsókolást, akkor habozva kéznyújtásra emelte a kezét. Sosem fogott kezet nővel, de igazából nem is zárkózott el tőle, főképp, ha az illető nőszemély úgy csap le banditákat egy csapással, akár a legyeket.
Megvárta, míg a lány maga is elárulja a nevét, majd elállt az útjából, és felhajtva a nyereg felé eső szárnyát húzott egyet a kengyelen, így a potyautas anélkül is fel tudott szállni, hogy bakot kelljen neki tartani. A zsoldos azért a kezénél fogva mégis felsegítette, felváltva alkalmazva a hölgyek és az egyéb személyek felé előírt etikettek szabályait, mivel nem igazán tudott megállapodni egyiknél sem. Valójában az volt a terve, hogy míg a lány elhelyezkedett a fedélzeten, ő a kantárnál fogva vezetné hátasát (mint már mondtam, a Rheyába vezető utat követően nem vágyott vissza a nyeregbe). A macskakövön a gyorsabb tempó egyébként sem tett volna jót Levesnek, főleg, mivel nem éppen mai csirke már.
Simon terve abban a pillanatban füstbe ment, hogy a nő elhelyezkedett a nyeregben. Már nyúlt is a kantárért, de helyette azt Essi vette kezébe, és rögtön ügetésbe is ugratott.
– Hé. – szólt a férfi, eleinte szinte kijelentésszerű tárgyilagossággal. Azonban Leves nem állt meg, és amint erre a katona is ráeszmélt, már emelt hangerőn kiáltott a nő után: – Hé!
Reflexből tett egy pár lépést előre, majd két ujját ajkai közé ékelve éles füttyszóval üzent Levesnek, hogy ideje megállni. A ló betanítása szerint le is lassult egy-két lépés erejéig, azonban ha a lány sarkai arra késztették, képtelen volt azoknak is engedelmeskedni. Nem elég, hogy az egymással ellentétes parancsok teljesen összezavarták szegény lovat, a gazdája haragját is kivívta, aki talán még sosem érezte magát ennyire elárulva. Leves, hogy tehetted ezt?
– Hogy az a…! – bosszankodott mormogva Simon, mielőtt maga is a lány nyomába lódult volna. Ő csupán pár méter sodronyért jött Rheyába, ehelyett az éjszaka közepén loholt a saját lova és egy eszement lótolvaj után.
Kezdte megbánni, hogy a számszeríjat a sikátorban hagyta. Legközelebb egész biztos, hogy a sátortábor valamelyik suhancát küldi maga helyett ebbe az átkozott városba.
– Hé, állj meg! Nélkülem már nyárs lennél! Az adósom vagy! – kiáltotta. Nos, eddig tartott a lovagiasság.
Viszonylag hamar beérte az ügető lovat, és a kantárt oldalról meghúzva megállította, majd bosszús arckifejezéssel felnézett a lányra, mint egy mérges apuka a rosszcsont kölykére. Úgy tűnt, valamiféle magyarázatot vár – tudta, hogy amennyiben a lány tényleg el akarta volna kötni a lovát, vágtába kapcsolhatott volna.
– Hol nevelkedtél, egy pajtában? – kérdezte onnan lentről, majd a kezével integetve igyekezett hátrébb hessegetni a lányt, hogy felszállhasson. Immáron végleg eldöntötte, hogy potyautasa nem minősül hölgynek, és nem sorolandó az úrihölgyi bánásmódot megkövetelő kategóriába. Mivel a felszállás megkönnyítése érdekében megeresztett kengyel így is jóval a lány lába alatt lógott, nem volt szükség felszabadítani azt, és praktikus támpontként várt a zsoldosra.
Miután átvette a kantárszárat, fejét oldalra fordítva szólt hátra, látszólag továbbra is bosszankodva:
– Még szerencséd, hogy szükségem van rád. Ismered a környéket, hm? Ha utat mutatsz valamerre, ahol adnak egy korsó sört és egy ágyat, akkor hazaviszünk. |
Én kevés dolgot utálok nagyon. De játszani a bajba jutott hölgyet, az beletartozik abba a kevésbe.
Persze tudom, hogy kockáztathattam volna azzal az életemet, hogy várok Ser En garde-ra, de jobbbnak láttam, ha a kezembe veszem az ügyet. Az otromba védekezésemről, mikor görbén álltam, a lábaimmal kisebb terpeszben támaszkodtam, és a másik kezemet pedig még mindig a levegőben tartottam, remélem nem tesz majd megjegyzéseket a lovag-úr. Mert gondolom lovag volt, ha már ilyesmi kiáltással lépett a sikátorba.
A fickó első szúrása után gyorsan következett a másik is.Gyosan kihúztam magamat, ám em álltam be abba a bizonyos előírt védekező pózba mint kellett volna, hiszen jelenleg nem egy tompa végűkarddal vívtam szórakozásból, hanem egy banditával az életemért. A negyedik zúrása után már erősen elgondolkodtam azon, hogy vajon csak ennyit tud-e. Ami azt illeti kissé fel is bátorodtam:
-Csak ennyit tudsz, útonálló?-kérdeztem, közben pedig én is támadtam egyet, ezzel megsebesítve a karját. Aztán meghallottam, a kissé szórkozottan csengő Kezeket fel! felszólítást, és mivel a támadóm is azonnal elejtette a kését és felemelte a kezét, hátrafordltam. Ser En garde kezébe a számszeríjjal még hozzá tette, hogy a felszólítása alól én kivételt kapok.
Minha csak válogatni kezdett volna a két bandita között, hogy melyiket lőjje le. Aztán hozzám szólt, és kezével invitált maga mellé. Ahogy teljesen odafordultam megláttam egy öreg lovat aki tétován nézelődött az utcán. Rásandítottam a Ser-re, és kérdésére óvatosan bólintottam.
-Bár.. ami azt illeti, nem igazán szeretnék futni két bandita elől-jelent meg csntalan mmosoly az ajkaimon, és a kezembe szorongatott tőrrel odléptem a hátrébb álló férfihoz, és a markolat gombjával jól tarkón vágtam mire elájult. A másikkal is megsmételtem ugyanezt, majd mint aki jól végezte a dolgát, letöröltem a tőrömet az egyikőjük köpenyébe, és visszaraktam a helyére, majd kivonultam az utcára. Rámutattam a lóra:
-A magáé?-a férfi bólintott, majd kedvesen felsegített a lovára. Mikor felültem a nyeregbe láthatóan gondolkodóba esett, hogy ő hogyan üljön fel. Én ezidő alatt a sarkamat a ló oldalába mélyesztettem, mire az öreg ló lassan elindult. Gyorsan ügetésbe ugrattam és a vállam mögött hátranéztem Ser En garde-ra. Ujjaimat a homlokomhoz érintve intettem neki, és kényelmes ügetésben irányítottam az otthonom felé a lovat.
Vajon mennyire fontos neki a hátas? |
Simon hálát adott az égnek, hogy Levest odakint hagyta, mert legfeljebb holttestén át adta volna banditák kezére öreg hátasát. A csataló bőven túl volt a második ikszen, és már így is az utolsókat rúgta; a zsoldos a harctérre sem vitte volna ki, mivel félő volt, hogy szegény pára egyszerűen összerogy alatta. Ki viselné hát gondját, ha gazdáját most megtalálná egy nyíl?
Simon sosem látott még számszeríjat senkinél, a rheyai városfal őrein kívül, mivel valami új, költséges technológia lehetett. Valószínűleg ez a példány is lopott volt.
– Dobd el! – dirigált a zsivány, és állával a zsoldos kardja felé bökött. Simon ujjai engedelmesen szétnyíltak, és a penge fémes csengéssel ért földet.
– Rúgd ide! – jött a következő durva parancs a kardot illetően, de a zsoldos habozni látszott. Elsősorban azért, mert nehezen vált meg szeretett fegyverétől; másodsorban pedig azért, mert a váratlanul rükvercbe kapcsoló lány magára vonta a figyelmét.
Simonnak is szüksége volt egy-két másodpercre ahhoz, hogy rájöjjön: a bajba jutott hölgy nagyon is a helyzet ura. Ááá! A felismerés mosolyt csalt az ajkaira, és kárörömmel felcsillanó tekintete ismét megtalálta az őt sakkban tartó haramiát, akinek rögtön szemet szúrt a férfi arcára költöző, lekezelő kifejezés. Nem volt ideje azonban megtudakolni, hogy mégis minek örül a katona, mert mire eljutott volna az agyáig, mi okozza a látótere sarkában észlelt mozgást, a saját áldozata lesből rátámadt.
Innentől kezdve az események olyan tempóban folytak, hogy azt csak egy adrenalinnal csordultig telt idegrendszer tudta volna követni. Míg a nő előidézett egy tőrt a ruhája alól, a bandita kezéből kirepülő számszeríj egyenesen a zsoldos felé vette az útját. Bár nem egyenesen az ölébe esett, Simon egy reflexből tett karnyújtással épp kényelmesen elérte. Fogalma sem volt, a nő ezt így tervezte-e, de ahogy a kezében tartott számszeríjra nézett, arcáról sugárzott a csodálat.
Ez még hagyján, de a következő lépés az volt, hogy kitalálja, ezt most eszik-e, vagy isszák – méghozzá minél gyorsabban, mert a falról visszapattanó rabló lassan feleszmélt döbbenetéből, és míg társa a nővel volt elfoglalva, ő a zsoldost vette célba.
Még szerencse, hogy a katonának vérében volt a harc, és így hamar fogást talált a szerkezeten, arca elé emelve azt. Félig lehunyt szemmel állította be a célt, ahogy az imént a banditától látta.
– Kezeket fel! – utasította immár mindkét díszpintyet. Úgy tűnik, ezt kell mondani, ha számszeríjat tart az ember. A számszeríjak „en garde”-ja, ha úgy tetszik. – Kivéve téged. – tette hozzá az egyértelműt a nő felé bólintgatva akkor is, ha az nem vette magára a fenyegetést.
Látván, hogy a két gazember milyen gyorsan haptákba vágja magát, Simon egy halk, tanakodó „Hah.”-t hallatott, mint akit kellemes meglepetés ért abban, hogy milyen hatékonynak is bizonyult a kezében tartott tárgy. Ilyennel még nem találkozott. Talán még táncolnának is, ha megkérné őket. Nehézlovas katonaként az íj sosem volt a szíve csücske, de ezen egyszerűsített változatával meg tudott volna barátkozni.
Ideje volt a helyzet komolyságához igazodni, így Simon összevont szemöldökök alól váltogatta gondterhelt tekintetét a két jómadár között. Mindössze egyetlen pillanatra engedte el a számszeríjat az annak alátámasztásában csupán támogató szerepet betöltő kezével, hogy azzal invitáló jelzést adjon le.
– Gyere ide! – szólt komor nyugalomban, mire a két bandita közül a nagyobb balfácán, azaz akitől a számszeríjat szerezte, megindult felé. Végül is igaza volt, mivel Simon épp őt tartotta szemmel, amikor elhangzott a felszólítás. – Nem te! – mordult fel a zsoldos bosszankodva, és remélhetőleg a nő a helyébe lépve elhagyta a számszeríj hatókörét.
– Jól vagy? Tudsz futni? – kérdezte tőle a katona anélkül, hogy levette volna a szemét a zsiványokról. Még szerencse, hogy a lányon nadrág volt, mert ruhában lovat megülni külön művészet. |
Ha az ember éjszaka a sikátorokba merészkedik, általában tisztában van annak veszélyeivel. Nekem szükségem volt egy két, amolyan igazi ritkaságra, melyekhez csupán ilyenkor tud az ember hozzájutni. A gyógynövényekből készült kenőcsöt amivel a saját, és a tanítványaim hirtelen görcseit szoktam lekezelni csak itt tudom beszerezni. Valamint egyszer, még régebben egy kedves barátném látogatást tett hozzám, és nagyon finom tealeveleket hozott ajándékba.Mikor rákérdeztem, hogy hol tudnék ilyet szerezni, akkor említette meg azokat a bizonyos éjszakai árusokat.
Én is csak ritkán merészkedtem ki ide, ám hogy a fiatal hivatalnok mit keresett itt, nem nagyon találtam elfogadható okot. Minden bizonnyal fogadás. Más eshetőségre inkább nem is gondolok.
Mikor már visszafelé igyekeztem az otthonomba, tarsolyomban a kenőccsel és az illatozó tealevelekkel, melyet a sikátor bűze elnyomott, nos, akkor jött szembe a hivatalnok. Egyszínű zekében volt, alatta lenvászoning, melynek ujjánál díszes gomb. Fél órán belül ki fogják rabolni. Fején a zekéjéhez illő fejfedő, lábán pedig barna harisnya. A kis bocskor szinte rontott a látványán. Biztosra véltem, hogy valamelyik nagy poéta rajongója, és öltözékével őt próbálja utánozni. Csupán bocskorra nem telt. Hunyorogva végigmértem, és közben a fejemre húztam a csuklyámat, ezzel elrejtve a vörös tincseket. Ahogy egyre közelebb ért a hivatalnok, késztetést éreztem, hogy megállítsam, és visszafordítsam. Hiszen hatalmas ostobaságra készült.
Azonban mielőtt még közelebb ért volna, hátam mögött meghallottam, hogy valaki sietős léptekkel közelít, miközben az egyik ház tetejéről óvatosan, ám igen fürgén leereszkedik a társa. Miután gyorsan végigmértem a leereszkedő alakot, megforultam, s a társa már egyre közelebb ért. Szemem sarkából láttam ahogy a másik férfi leveszi a hátáa erősített számszeríjat, a hivatalnok pedig ijedten elrohan, elhagyva fejfedőjét.
-Nagy hiba éjszaka erre kóborolni, cica.-mondta a velem szemben lévő, s egy éles vadászkést húzott elő. Aztán valami elmeháborodott "En garde"-ot kiáltva lépett be a sikátorba, mire a mögöttem lévő fickó valószínüleg ráfogta a fegyvert, ugyanis lemondóan mondott még valamit.
Ijedséget színlelve hátrálni kezdtem, a fickó pedig fenyegetően lépdelt előre. Gondolom meg sem fordult a fejében, hogy hátrálásomnak nyomós oka, a társa mellé kerülni. Mikor pedig ez megtörtént, a férfi kezéből amilyen gyorsan csak tudtam kivertem a lőfegyvert, és előrántottam a tőrömet. Éppen időben tartottam magam elé, hogy a vadászkés szúrását hárítsam.
Hátralévő életem során szégyenként fogok visszaemlékezni erre a napra, mikor ily' otromba mozdulattal védtem ki egy egyszerű szúrást. Pedig hét mestertől tanultam. Héttől. |
Bár a köpenyben baktató alak a főváros egyik főutcáján haladt végig, mégis a maga mellett vezetett ló patkóinak kopogása volt az egyetlen tényező, amely megzavarta az éjszaka csendjét. A főváros utcáin általában déltájt hömpölygött a legnagyobb tömeg, de ezt a csúcsforgalmat Simon bőven lekéste, hiszen az otthonról Rheyába vezető út az egész napját felemésztette. Mivel a Rengeteget és a várost nem kötötte össze jelentősebb kereskedelmi útvonal, az utazásnak az volt az egyetlen módja, ha az ember hajnalhasadtától napnyugtáig koptatta a nyerget, na meg a saját hátsó fertályát. Nem csoda hát, hogy Simon a város kapuin túl inkább saját lábain haladt tovább, még ha azok egy kissé talán O-alakba is görbültek az éjszakába nyúló út során. Végre érezhette, ahogy végtagjaiba visszatér a vérkeringés.
Az utca jobb oldala mentén egy, a tengerbe vezető szakadék futott; a bal oldalt takaros, fagerendákkal és cégérekkel teleaggatott házikók övezték, némelyiket feketén tátongó sikátor választotta el a másiktól. A szeme sarkából Simon mindegyikbe vetett egy pillantást, mikor elhaladt mellettük. Gyanúsak voltak ugyan, de többnyire ártalmatlannak bizonyultak, az élet jeleit nem adták.
Simon a legutolsó létformával is legalább tíz perccel ezelőtt találkozott, méghozzá egy részeg énektől harsogó kocsma formájában. Talán ott ültették a fejébe a dallamot, amit most is dúdolt a bajsza alatt, Leves csattogó patáinak ütemére. Két tagból nem biztos, hogy zenekart lehet alapítani, de három már csak megy valamire; volt is egy jelentkező, méghozzá egy kétségbeesetten kiáltozó férfi személyében, aki a soron következő sikátorból rohant ki. Amint megpillantotta a karddal az oldalán ámuldozó utast, rögtön odarohant hozzá, és galléron ragadta. Simon mégsem nyúlt a kardjához, mert a nyeszlett, hivatalnokforma emberke sipákolásával és rémült szemeivel még ilyen közelről sem tűnt túl veszélyesnek. Ennek ellenére a behúzott nyakú Deerwood nem bánta volna, ha több tiszteletet adnak a személyes terének.
– Banditák! – nyivákolta az idegen, rémülten dülledő szemeit a zsoldos meglepetten kerek tekintetébe mélyesztve. – Megtámadtak egy hölgyet! Csináljon valamit! – esdeklett, és azzal el is szelelt, siránkozva. Simon hallott már róla, milyen rossz hatással tud lenni az idegekre a hivatali élet, na de ennyire?
Már nem mintha a férfinak lett volna ideje ezen tűnődni, hiszen küldetése akadt. Bár a… körülmények már rég megfosztották lovagi titulusától, neveltetésénél fogva arra volt programozva, hogy alkalomadtán a bajba jutott hölgyek segítségére siessen. Mezei banditákról volt szó, így nem számított nagy kihívásra, sőt, előre vigyorgott az előrelátható győzelmén. Ilyen reményekkel lódult neki, útközben markolatából kirántva a kardját.
Számításai szerint a banditák legfeljebb valami kis tőrrel lehettek volna felfegyverezve. Nagyjából ebben a pillanatban kellett rádöbbennie, hogy hatalmasat tévedett.
– En garde! – toppant be a sikátor küszöbén, ahol kellemetlen meglepetés várta, méghozzá egy számszeríj formájában. – …Vagy mégsem. – nevetgélt zavarában, és leengedte a kardját. Ennél kínosabb helyzetbe talán akkor került legutóbb, mikor tündének nézett egy lapátfülű nemeshölgyet.
Két férfi szorította sarokba a neki háttal álló lányt, méghozzá egy számszeríjat szegezve rá. Szerencsére csak egy volt náluk, a férfi társa csupán egy kést szorongatott. Váratlan érkezésének hatására most minden szem rászegeződött.
– Hát akkor… – kezdett bele a mondatba egy futó mosollyal, és egyik lába már mozdult is, készen a távozásra, vagy valami olyasmire.
– Fel a kezekkel! – utasította ekkor az egyik bandita, és felé fordította a számszeríjat, mire Simon engedelmeskedett. A banditának meg sem fordulhatott a fejében, hogy a nők is képesek kiverni valamit valaki más kezéből. |
Mindig is melengető érzéssel töltött el az a döbbenettel vegyes rémület, amely az emberek szemében csillant, ha hirtelen felfedezték a páncélomat. A mosolyom kiszélesedett, ahogy ezt a felismerést véltem felfedezni a másik szemében is.
– Nem kérdez, válaszol – feleltem feljebb valóságom teljes jogának okán; valószínűnek tartottam, hogy csak a kesztyűmben a mester több munkája és nekem több aranyam bánta, mint amennyi ráfordítás a lovászfiú egész ruhatárába mehetett. Nem mondanám, hogy kifejezetten ellenszenvesek lettek volna számomra a parasztok és egyéb, városi-falusi népek, elvégre, ha Ők nem lettek volna, Rám is vajmi kevés szükség lett volna. Ez a szintbéli különbség volt a természetes, és én, többekkel ellentétben, nem szégyelltem néha közelebb kerülni hozzájuk. Most például egészen közel léptem Rhett Brinonhoz, hogy a zekéje helyett a tarkójára fonódjanak az ujjaim, kellemetlen, de nem fájdalmas nyomást gyakorolva rájuk.
– Meggyőzőek a módszereim – villantottam rá egy széles, ragadozó vigyort, majd lassan, még mindig a tarkóját fogva, mozgásra bírtam, egészen addig, amíg háttal a falnak került, egyik oldalról az, szemből a másik ház fala, jobbról egy nagy kupac szemét, balról pedig én zártam el a menekülési útvonalait. Az olyan alakoknál, mint Brinon, sosem lehetett tudni, mikor gondolják úgy, hogy inkább színészi képességeiket latba vetve lelépnének a színről. Az oldalamon megcsillanó kard, persze, valamelyest visszafogó tényező lehetett; nem mintha bántani akartam volna, de egy csepp félelmet táplálni a másikba mindig előnyösebb pozícióba helyezett engem.
– Felettébb nagyra értékelem a segítőkészségét – bólintottam, majd eleresztettem, és bal kezemet a kardom markolatán pihentettem. – Volna egy ajánlatom, ha úgy tetszik. Valami olyasmi, ami elég bizalmas ahhoz, hogy ne örüljek, ha esetleg visszautasítaná; nem mintha erre számítanék, azt hiszem, ez az üzlet mindkettőnknek... előnyös lehet.
Kezdve azzal, hogy nem kell szíven szúrnom egy sikátor közepén, ha a terveimet meghallva esetleg úgy döntene, inkább elszalad, és ki tudja, talán beárul valakinek.
– Küldetésre indulok, hamarosan, Bronach bányáiba, hogy a Birodalom, a családom és saját magam becsületére és jólétére Áldást hozzak a törpök elveszett kincseivel. Azt mondják, számtalan relikvia fekszik a porban és sötétben, várva, hogy a megfelelő ember felfedezze őket; igazán sajnálatos lenne, ha olyasvalakik kezébe jutnának, akik se nem becsülik, se nem értékelik őket, ám attól tartok, mégiscsak ez van készülőben. Reeve Ashgrove mélyen tisztelt rheyai lovag ostobaságát fennen hirdetvén szándékozik megelőzni a feladattal, én pedig ezt, gondolom, belátja, mégsem hagyhatom. Szeretném elérni, hogy Sir Reeve terveit késleltessem, csupán annyira, hogy Én magam megelőzhessem. Akadnak térképei, amelyek nélkül, sajnálatosan, nem sokat tud kezdeni. Azt hallottam, az ilyesféle feladatokra Ön a megfelelő ember.
A sikátor előtti utcán egy csapat részeg vonult el, én pedig eggyel közelebb léptem Brinonhoz, nem törődvén az orromba kúszó förtelmes szagokkal, hogy kevésbé legyek feltűnő. Miután elhaladtak, csak fél lépéssel visszakoztam.
– Amennyiben együttműködik, biztosítom róla, hogy az erőfeszítéseit méltón honorálom majd. S ami azt illeti, ha jó munkát végez, az ajánlásomat és lekötelezettségemet is a számlámra írhatja majd, persze nem hivatalosan – mosolyodtam el. – Azt is mondták, hogy talán más téren is tudna segíteni... Megfelelő emberekre is szükségem lesz, akik elkísérnek erre az útra, jól forgatják a kardot, nem ijednek meg holmi bányarémektől és ogréktől, valamint persze kellő diszkrécióval tudják kezelni a helyzetünket, míg sikerrel nem járunk... Számíthatok a segítségére? |
Azt tartottam, hogy azok az emberek, akik az éjnek évadján a koszos sikátorokban tartózkodnak, minimum olyan sötétek, hogyha letennék melléjük egy vödörnyi kormot, az utóbbi bevilágítaná az egész környéket. Mondjuk, ezt pusztán a józan paraszti észből kiindulva jobbnak láttam nem hangoztatni, főleg, hogyha az ember fia az egyetlen előnyüket szerette volna kihasználni: hogy készségesen megosztanak mindent, ami látnak és hallanak, ha meglátnak némi érmét. Ezt pedig nem voltam rest kihasználni; mondjuk, mikor az ilyen jellegű információkról számoltam be valakinek, nagylelkűen megfeledkeztem azt is hozzátenni, hogy ez nem feltétlenül megbízható forrásból származik. Azonban úgy tűnt, az elmúlt időszakban nem történt semmi különös azon kívül, hogy merénylet hátán merénylet történt, no meg lassanként kifolyt az emberek fülén a készülődő hercegi giccsparádé, ami nemesi tömegeket vonzott ide. Meg, az sem segített igazán, hogy a fokozott figyelem miatt az emberek többségébe beleköltözött a félsz.
Majd ne felejtsek el köszönőlevelet írni a Sagramouroknak. Az ember tisztességesen dolgozna, erre még azt is lehetetlenné teszik holmi esküvők miatt. Ráadásul a szokásos egy helyett kétszer kellett körbenéznem, mielőtt a sikátorok irányába távoztam volna – egy jobb városőrnek nyilván szembetűnt volna, hogy valaki (én) a szükségesnél gyakrabban téved el erre, s netán ez a valaki (megint én) ráfázott volna.
Ha már kitapostam eddig a felfelé vezető utat, egy cseppet sem hiányzott, hogy egy dohos és levegőtlen börtönben végezzem, az ott lakó patkányokkal kártya partit tartva, s bőszen abban reménykedve, hogy nem csapják le a fejem.
Ebben az egyben kötöttem az ebet a karóhoz: a fejem marad a helyén. Nuku rizikó.
A szokásos útvonalamon kanyarogtam, s hagytam figyelmen kívül azokat, akikhez jelenleg egyáltalán nem fűződött érdekem, miközben folyamatosan pásztáztam a környéket. Noha úgy tettem, mint aki bekötött szemmel, vidáman fütyörészve végigmegy itt, a környék mégiscsak nem a közbiztonságáról volt híres, még akkor sem, ha egyike voltál az időnként itt feltűnő alakoknak. Arról nem is beszélve, hogyha a pénzen múlott, szívbaj nélkül beköpték volna a másikat, ha arról van szó.
Ebből kifolyólag voltam abban is biztos, hogy a múlt héten az egyik öreg nem véletlenül bukott fel a valamelyik kiálló kőben, aztán a földből kinövő késbe hasalt bele.
Megpillantva a végcélomat, már éppen fellélegeztem volna, hogy az utóbbival ellentétben nem botlottam meg hasonlóan, mikor a következő pillanatban határozottan szembetaláltam magamat valakivel, aki határozottan nem késben utazott. Hanem kardban.
Hunyorogva, s félelemmel pillantottam le a páncéljára; a büdös francba. Nem akartam saslikként végezni.
– Az attól függ, ki kérdezi és miért – néztem fel végül még mindig hunyorogva. Mégis mi a fityfenét akar egy… őr? Biztosan nem a láthatatlanná válás receptjét; az elég jól megy neki, hogy borulna a nyakába egy dézsányi trágya. – Kérdés? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem akarom tudni, hogyha vallat, azt miként csinálja akkor – csóváltam meg a fejemet, némileg megnyugodva, hogy jó eséllyel mégsem húznak ki az élők listájáról. Igaz, attól igyekeztem kigondolni valamiféle szökési tervet, mert máshogy nagyon nem úszhattam meg. Egy késem volt, azzal meg egy almát se lehetett volna felszelni, nemhogy másokat kizsigerelni. Meg páncélt vágni. – Zengek én mindent, ami kell; na, jó, azért nem mindent, de elég sokat. Mi kéne, ha volna? |
Az állkapcsom megfeszült, ahogy a pergament morogva a tűzbe dobtam; odahaza, a tengernél, sokkalta melegebb volt, de Rheyában még a nyár is kicsit hűvösebben érkezett, mint Rike-ban vagy Aertenben. Ezúttal hálás voltam a cselédlányoknak, amiért tüzet raktak; ahogy a lángnyelvek elnyelték a papírt, mintha a saját haragommal égettem volna a szavakat, ez pedig, ha nem is nagyon, de megnyugtató érzéssel töltött el.
A térképészlány, akihez igen nagy reményeket fűztem a tengernél, nem járt sikerrel, legalábbis eddig, és véleményem szerint sokkal kevesebb hévvel is intézkedett, mint azt a neki fizetett aranyaim vagy egyességünk indokolta volna. Kezdtem türelmetlen lenni, s ami azt jelentette, az időm is véges volt; már vissza kellett térnünk Rheyába, ahová az öcsém persze magával hozta a menyasszonyát is. Azzal, hogy a herceg egyelőre lábadozásra volt ítélve, az esküvőt is elhalasztották, ez pedig igen kedvezőtlen helyzetbe taszított engem; a város egyre inkább tele lett várakozó nemesekkel, akiknek hosszabbra nyúlik majd a fővárosba tett kiruccanásuk, mint gondolták, ami azt jelenti, hogy az esküvőt követően a legtöbben elmennek majd.
Én pedig nagy közönséget akartam magamnak.
Az esküvőig talán másfél, két hónapom lehetett; ebbe nem fért bele egy hetekig tartó kutatás, és még inkább, az, hogy elorozzák előlem a dicsőséget. Márpedig épp ezt helyezték kilátásba bizonyos körökben mozgó ismerőseim; Reeve Ashgrove, az az utolsó fajankó, a hírek szerint megneszelte, mire készülök, és mit adnak az Istenek! Az egyik tavernában azzal dicsekedett, hogy miféle küldetésre indul a Taranis mélyére. Nem hagyhattam, hogy ez a lovagnak csúfolt félkegyelmű ogre akárcsak közel juthasson ahhoz, hogy előttem jusson azokba a tárnákba, ez pedig gyors közbelépést igényelt részemről.
A lány, legyen bár akármilyen csinos is, nem volt elég gyors, mást kellett találnom, azonban aligha leltem volna olyan embert, aki ennyi idő alatt megtalálta volna, amire szükségem volt. Az ismerősöm szerint azonban Ashgrove állítása szerint szinte indulásra kész... Nem érdekelt, honnan szerzett nálam gyorsabban térképeket és információkat; biztos az apja pénzelte, mint mindig. Ahogy festett, talán egyébként is a taranisi barlangokban élő troll-unokatestvérei látták el felszereléssel.
Kellettek azok a térképek. És kaptam is egy fülest, ki segíthetett megszerezni őket... Meg minden mást.
Reggeltől álltam szolgálatban, Isanda királynét kísértem el ismét a szabóhoz, aki rájött, hogy a három hét múlva esedékes közös Sagramourokkal teli vacsorához mégsem piros, inkább kék ruhakölteményt választana. Mikor végeztem, és a királyné úgy döntött, nincs szüksége a további szolgálataimra, a Nap még mindig az égen járt, de már a horizont felé húzott, hogy eltűnjék a magas városfalak és dombok mögött. Lett volna időm arra, hogy átöltözzek, s úgy várjam a sötétséget, én mégsem ezt tettem, remélve, hogy hatásosabb lesz a belépőm így, királyi testőri egyenruhában, mintha a saját házam címerét hordanám a palástomon.
Egy nevesebb fogadóban vacsoráztam meg, és csak akkor léptem ki az ajtón, mikor már tintafekete lett az ég. Céltudatosan haladtam abba a sikátorba, amelyhez korábban irányítottak el, mondván, itt találom majd meg azt, akit keresek; sokan járőrnek hittek először, és félve húzódtak ki az útból, nem mintha bármikor is érdekelt volna azon apró-cseprő ügyeik tömkelege, amely miatt egy-egy hátsójukban is kardot hordó, túlbuzgó szabálykövető testőr (mint Rikey) talán kalodába zárná őket. A két ház közötti bűzre összeráncoltam az orrom, és a gyanús tócsákat kikerülve húzódtam be az egyik kapualjba, hogy csak akkor legyek észrevehető, ha valaki már elém ért. Viszonylag pontos személyleírást kaptam arról, kire is várjak, így mikor úgy fél órával később feltűnt egy alak, tudtam, hogy ő az; mint egy lovászfiú, aki túl debil volt ahhoz, hogy lovásszá léptessék elő, egészen pontosan ezt mondták. Vidámnak tűnt, de nem volt nehéz kitalálni, hogy ez csak a látszat, ugyanis a szemei ide-oda jártak a sötétben, keresvén, mikor nyúl ki egy kar érte, valószínűleg.
Nos, ez a kar az enyém volt, és egyenesen a zekéjét ragadtam meg.
– Rhett Brinon? – kérdeztem felvont szemöldökkel és magabiztos fél mosollyal, ahogy lassan kiolvadtam az árnyékból, hagyva, hogy a páncélomon megcsillanjon a sikátorba jutó kevés holdfény. – Volna pár... kérdésem. |
...Minden porcikám megfeszült, ahogy vártam a tünde első mozdulatát; az érzékeim, mint mindig hasonló helyzetben, kiélesedtek, és egy tű leejtése is visszhangot vert volna elmém falain. Nem volt meglepő, hogy mikor egy kétségbeesett női sikolyt hallottam magam mögül, megrezzentem, és egy pillanatra felé fordultam. Épp csak egy pillanatra vesztettem szem elől a tündét, hogy egy riadt nőt lássak magunk mögött, akit bizonyára megrémisztett a kivont kard látványa, de mire visszanéztem, a tünde már nem volt sehol. A fal felett még láttam eltűnni valamit, de már késő volt; meglépett előttem. Megfeszülő állkapoccsal és zsongó fejjel vettem tudomásul a veszteségemet, és sóhajtva a nő felé fordultam, aki éppen azt magyarázta, hogy sajnálja, és csak megijedt, hogy valamiféle bűnöző vagyok, aki egy ártatlan nőt készül bántani, de állítása szerint meglátva a címerem, megnyugodott, mert még nem találkozott nemesi bűnözővel. Végighallgattam a meséjét arról, hogy az unokanővérének anyósának unokája Rike-ban szolgál, és mennyire kedvesen szól a leveleiben Joderickről.
Miután esélyem sem volt elkapni a tündét, visszasiettem a sikátorba, ahol Fendrelt hagytam. Ugyanott feküdt a földön, az oldalán, és látszólag mérhetetlenül unottan tisztogatta a körmei alól a koszt.
– Elkaptad, Rikey?
– Csend – morogtam, miközben felrántottam a földről; habár dühös voltam, a szükségtelen erőszakosságot kerültem.
– Persze, hogy nem. Úgy kullogtál vissza, mint egy elporolt kiscica – nevetett, mire én oldalba böktem, a bordái közé.
– Szerinted okos dolog sértegetni, miközben épp letartóztatlak?
– Miaú...
Lezárt /abbahagyott kör! |
Nem igazán tudom, mit vártam; talán még ennyi idő után is, amit városőrként töltöttem, majd testőrként, reménykedtem benne, hogy minden emberben van valamiféle tisztelet a szabályok iránt, csupán jó mélyre elrejtik, és segítségre vagy egy éles helyzetre van szüksége ahhoz, hogy előtörjön belőle a lelkiismeret. Még Fendrelben is bíztam; hogy ha elégszer kapják el, talán majd megváltozik, és rendes ember lesz belőle. Meg volt hozzá minden adottsága, egyedül türelemben és jámborságban szenvedett hiányt, amit, úgy tűnt, a folyamatos tömlöcbe vetés sem akadályozott meg.
Azt viszont nem tudhattam, hogy a tünde miféle személyiség, s esetleg mennyi kell ahhoz, hogy megtörjön – hamar rájöttem azonban, hogy esze ágában sincs felelni a kérdéseimre, egyszerűen csak meredt a talajra. Gondolkozott, ez látszott rajta, s a legkevésbé sem tetszett nekem; egyszerűnek kellett volna lennie, csupán válaszokat kértem tőle, s ha esetleg azok a válaszok alapján a jelenléte sértő a törvényekre nézve, hát le kellett tartóztatnom. Egyszerű volt;egyszerű, a törvények tiszta és pontos útmutatást adtak azt illetően, mi volt helyes és mi nem, akárcsak az Istenek. Nem volt min gondolkoznia, hacsak nem akart a törvényekkel szembeszegülni. Az pedig hamar nyilvánvalóvá vált, hogy azt akarta.
Már épp tettem egy lépést előre, s egy kissé a kardomat is kivontam hüvelyéből, ám az arcomba csapódó köpeny váratlanul ért, és néhány pillanat erejéig összezavart. Ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy a tünde elsiethessen mellettem, s bár vakon utána nyúltam, elkéstem. Mire sikerült kigabalyodnom az anyagból, már csak egy szőke villanást láttam valahol a sikátor előtti utcán, sietős léptek távolodó hangjával kísérve. Pillantásom a földön a hátát fájlaló Fendrelre vetült.
– Ha el mersz mozdulni innen, megtalállak, és rosszabbat kapsz a hátad közepébe, mint női cipősarkakat – közöltem vele a szituáció hirtelenségétől és fokozódó idegességtől hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal, mutatóujjammal fenyegetően rámutatva. Fendrel egy sorsába beletörődött, de azért ijedt tolvaj minden rezignáltságával sóhajtott és bólintott, de én már a sikátorból futottam kifelé. Tekintetemmel a menekülő tünde nyomai kerestem, ám már túl messze járt ahhoz; feltűnt viszont, hogy az a kevés ember, aki kint sétálgatott, szúrós szemmel nézeget az egyik irányba, majd néhány méltatlankodó kiáltás is harsant egy utcával lejjebb. Újult erővel iramodtam meg a vélt irányba, bocsánatkéréseket kiáltva át a vállam fölött, mikor ahelyett, hogy a lelkiismeretemre hallgatva felsegítettem volna azokat az embereket, akiket minden bizonnyal a tündenő lökött fel, egyszerűen kikerültem őket vagy átugrottam felettük. Engem már nem akadályozott a tömeg, hajtott viszont a szégyen elkerülésének vágya és a hivatásom szelleme; hamarosan sikerült megpillantanom a menekülőt, és szinte már éreztem a diadal ízét a számban, mikor egy olyan utcába fordult be, amiről jól tudtam, hogy szintén fallal van lezárva. Még szaporábbra vettem a lépteim, a páncélom kényelmetlenségéről és súlyáról teljesen megfeledkezve fordultam be a sarkon, és már akkor a markolatra fonódott jobb kezem, mikor még nem láttam a tündénél lévő fegyvert. Fém súrlódott fémen, ahogy kirántottam a kardom a hüvelyéből, és sziklaszilárd állást vettem fel, elzárva az útját az utcák felé. A hajam összekócolódott, az arcom pedig kipirosodott és forró volt, mint a futástól, mind az izgalomtól, ami hasonló helyzetekben mindenkit elöntött.
– Felszólítom, hogy tegye le a fegyverét – közöltem vele elszántan, ahogy tettem felé egy lépést, majd még egyet; azt akartam, hogy sarokba szorítva érezze magát. Elvégre, így is volt. – Kilian Riker vagyok, a királyi testőrség tagja, Ön pedig törvényt sértett, nem csak azzal, hogy rám támadt, de azzal is, hogy fegyvert tart magánál.
Most, hogy a köpenye nem volt rajta, rálátásom nyílt a fegyvereire; nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerű tündéről volt szó, aki véletlenül kardhoz jutott. Zsoldos? Vagy bérgyilkos, latolgattam magamban. Biztos voltam benne, hogy nem teljesen kezdő, különben nem lett volna ilyen gyors; ez pedig azt jelentette, hogy valahol valaki már minden bizonnyal keresi. Ettől a lehetőségtől a megelőlegezett büszkeség kezdte feszíteni a mellkasomat; Ristar talán megfoszthatott attól, hogy a hercegnőt kísérjem ma, de kíváncsi lettem volna az arcára, mikor még a szabadnapomon is tünde bérgyilkosokat fogok el, míg ő legjobb esetben is egy bordélyházban töltötte a napját.
– Tegye le a fegyverét, és esküszöm, hogy nem esik feleslegesen baja – ismételtem meg határozottan. Én készen álltam egy párbajra, ha azon múlott; biztosra vettem, hogy nyernék, főleg azért, mert rajtam nehéz sodronyos páncéling volt, míg az övé inkább kemény bőrnek tűnt; egy nehéz pallossal szemben minden bizonnyal nem bírta volna sokáig. Reméltem, hogy mivel az imént megemlítettem, hogy királyi testőr vagyok, kétszer is meggondolja, mielőtt rám támad; a Sagramourok nem arról voltak híresek, hogy ügyefogyott harcosokat választottak volna védelmezőjüknek, és reméltem, hogy ezzel talán elkerülhetem a felesleges bántalmazást; habár tünde volt, akkor is nő, s jóval kisebb is nálam. Nem éreztem volna fair küzdelemnek. |
* Hozzám hasonlóan ő is jól lefáradt, talán az izzadság jobban gyöngyözött a homlokán, mint az enyémen már csak a ruházata miatt is, de mindez nem akadályozott meg abban, hogy előrántva a kardom rászegezzem azt, felkészülve egy lehetséges összecsapásra.
|
A lábát törjem el vagy a kezét? Vajon melyik lenne a nagyobb büntetés egy hozzá hasonló tolvaj számára? - morfondíroztam magamban nagyban, nem tudván eldönteni, melyikből tanulna a legtöbbet. Kétségtelenül a kezét kellene levágni, azonban nem voltam olyan kegyetlen, hogy megfosszam ezt az embert az egyetlen módszertől, amely segítségével kenyeret tud rakni az asztalára. Hiszen, ő alapjáraton nem tehetett arról, hogy én mérges voltam - az kizárólag annak a hájas kisnemesnek a hibájából történt -, éppen csak rosszkor volt rossz helyen. Ezért igazán nem lehet hibáztatni! Nekem is csupán szükségem volt valakire, akin kitölthettem a dühömet, ő pedig kéznél volt.
Egy picit azért sajnáltam szerencsétlent, legyen bármilyen alattomos is, amikor eldöntöttem, hogy a karját töröm el, tudva, hogy egy hónapig biztosan megakadályozom ezáltal, hogy ismét lopjon - vagy ha mégis arra vetemedne, akkor sokkal nagyobb lenne a valószínűsége, hogy elkapják. Ez mindenesetre már nem az én gondom volt.
A tudatom egy része érzékelte, hogy megszűnt a lábdobogás, amit nem is olyan rég még hallottam, valamint hogy valaki élesen szól hozzám, de nem foglalkoztam vele. Már hajoltam is volna le, hogy megragadjam a tolvaj karját, majd egy jól irányzott rántással eltörjem azt, amikor rájöttem, hogy az előbbi "hölgyem" megszólítás minden bizonnyal nekem szólt. Nem voltam hozzászokva, hogy így nevezzenek, ezért némi fáziskéséssel emeltem fel a fejem, mielőtt azonban az előttem álló alakra pillantottam volna, gyorsan körbekémleltem magam körül, csakhogy biztos legyek abban, a felszólítást nekem címezték. Mikor ez megvolt, egy metsző pillantást lövelltem a fiú felé, jelezve a számára, hogy maradjon ki ebből, igazán szemügyre sem véve őt. Azonban ahogy tudatosult bennem, hogy akit látok, az a páncélos kis nagy mitugrász minimum egy nemesi család sarja, kifutott az arcomból minden vér, ami igazán nem is volt feltűnő amúgy is sápadtabb bőrömön.
Amíg a tolvaj és a fiú (akik látszólag jól ismerték már egymást) beszélgetésbe elegyedtek, én a lehetőségeimet latolgattam. A köpenyem ugyan elrejtette a derekamra csatolt kardomat, míg a ruhám a többi tőrömet, de tudtam, hogy ez a fiú, legyen városőr vagy valamilyen más katona, mindenképp tüzetesen át fog vizsgálni. Egy köpenyes elf a sikátorban nagyon is gyanús, én pedig még a megszokottnál is barátságtalanabbul néztem ki, pontosan úgy, mint akiről sejthető, hogy valami rosszban sántikál. Még ha igaz lett volna! Akkor tényleg lett volna okom félni vagy menekülni, s habár ha minden úgy jön össze, ahogy én azt elképzeltem, akkor valóban jogos lett volna ez a feltételezés, de nem így volt. Ez is annak a pöffeszkedő nemesnek a hibája, aki képtelen volt levonszolni a hájas seggét ide, hogy elárulja nekem, mi a feladatom! Ha időben megérkezett volna, én már rég nem lennék itt, és nem botlottam volna bele ebbe a kettőbe sem!
Tudtam, hiába mérgelődök és szentségelek magamban, az nem vezet semmire, a problémám nem fog megoldódni tőle, de frusztrált ez a kilátástalan helyzet. Úgy éreztem, hogy csapdába estem, és hiába vergődök vagy küszködök, a bitófát elkerülni nem fogom tudni. Persze, előbb vagy utóbb utolért volna a végzet, egy elf nem tudja sokáig titokban tartani a származását, én pedig folyamatosan törvényt is szegek – mindezzel tisztában voltam magam is, csupán azt reméltem, a halálos ítéletemet el tudom kerülni még pár évig. Hiszen, két éve voltam még csak szabad! Két éve! Úgy éreztem, mintha csak tegnap lett volna, hogy leégett a gazdáim háza, nekem pedig sikerült megszöknöm – igazán bele se kóstolhattam még a szabadság ízébe, de már meg kívánnak fosztani tőle… Nem! Az utolsó leheletemig fogok küzdeni – határoztam el magamban.
Kisimítottam arcvonásaim, majd, mint aki semmi rosszat nem forgat a fejében, tekintettem le a még mindig a csizmám talpa alatt fekvő tolvajra, nyugodtan azon agyalva, hány másodpercig tartana, amíg megölöm. Az alkaromra szíjazott tőrt nagyjából négy másodperc alatt feltűnésmentesen elő tudnám varázsolni, s ha elég gyors vagyok, akkor egy erőteljes és pontos dobással bele tudnám állítani azt a nyakába, biztossá téve, hogy nem kel fel többet a földről. Persze, nem ő volt az elsődleges célpontom, de látta az arcomat, így ha életben hagyom, akkor el tudja csicseregni az érkező városőröknek, hogy ki végzett ezzel a nemes ivadékkal. Megvolt persze az esélye, hogy a tolvaj nem így cselekszik, hanem elpucol innen, amilyen gyorsan csak tud a szajréjával együtt, de ebben nem lehettem biztos, és nem kockáztathattam.
Tehát, ha a tolvajt megöltem, és elég ügyes vagyok, még azelőtt ki tudnám rántani a kardomat a hüvelyéből, hogy a fiú felocsúdhatna a hirtelen történő események kábulatából – ekkor pedig már bizonyos lenne az ő halála is. De nem tehettem ezt meg. Ha a városőrök megtudják, hogy egy ifjú nemest meggyilkoltak Rheya utcáin, akkor a gyilkos után tűvé fogják tenni az egész várost, megtöbbszörözve az őrséget, nekem pedig még elővigyázatosabbnak kell lennem. Azonban ha inkább úgy döntök, elfutok, akkor egyértelművé teszem a fiú számára, hogy a gyanúi igazak voltak, ugyanakkor nem is maradhattam veszteg, hiszen azzal aztán főleg aláírtam volna a halálos ítéletemet. Cselekednem kellett, de gyorsan.
Először a fiú arcára tekintettem, amikor az szavait újból nekem címezte, majd le a csatra, ami a köpenyemet tartotta össze, elrejtve az idegen szemei elől ruházatomat, végezetül pedig ismét rá. Egy hirtelen mozdulattal kaptam le magamról a kért ruhadarabot, és ugyanezzel a lendülettel vágtam azt a városőrnek vélt katona arcába. Kihasználva azt, hogy a másik nem lát semmit, gyorsan levettem a lábam a tolvaj hátáról, sarkon fordultam, és teljes erőmből rohanni kezdtem.
Szégyen a futás, de hasznos – tartja a mondás, amivel teljes mértékben egyet kell értsek. Nem az a fajta voltam, aki bármi elől elmenekült volna, sokkal inkább az, aki faltörő kosként csörtet előre, mit sem törődve azzal, hogy mivel vagy kivel kerül szembe – most azonban nem ennek volt itt az ideje. Az életem és szabadságom túlságosan értékes volt ahhoz, hogy ilyen könnyedén lemondjak róluk, foggal, körömmel ragaszkodtam mindkettőhöz, abban reménykedve, hogy sikerül meglógnom a fiú elől, aki minden bizonnyal utánam eredt.
Néhányan tengtek, lengtek errefelé az utcán, egyáltalán nem figyelve a környezetükre – voltak, akiket sikerült kikerülnöm, de volt olyan is, akit fellöktem, én minden esetre nem buktam orra, így nem foglalkoztam azzal, hogy mi lett a szerencsétlen párának a sorsa. Felvettem a nyúlcipőt, és csak reménykedni tudtam, hogy sikerül lehagynom üldözőmet, akin még egy nehéz páncélzat is van, csakhogy még lassúbbá és lomhábbá tegye őt.
A szerencse azonban ma tényleg elhagyott – ebben ismét megbizonyosodtam. Ugyanis a következő saroknál egy éles kanyart vettem jobbra annak reményében, hogy sikerül eltűnnöm a fiú szemei elől, ám az utca, amibe befutottam, egy újabb zsákutca volt.
Lihegve álltam meg a kőfal előtt, átkozva a szerencsémet, azt a dagadt nemesembert, sőt, még ezt a kötelességtudó ficsúrt is, amiért képtelen volt megköszönni, hogy elkaptam a tolvajt, és ennyivel utamra is engedni. Nem, neki muszáj még engem is megvizsgálni, nem tönkretenni akarom-e éppen Rheya békéjét…
Ha lett volna egy kicsit több időm, valószínűleg át tudtam volna mászni a falon, vagy gyorsan kifutni innen, és inkább másik útvonalat választva elmenekülni, de ebben, csak úgy, mint az ötletekben, pont szűkölködtem. Ahhoz már késő volt, hogy magyarázkodva vágjam ki magam a kialakult helyzetből, ez a módszer egyébként sem az én kenyerem volt, így nem maradt hátra más, minthogy megküzdjek a fiúval.
Épphogy megfordultam, és tekintetemet a sikátor bejáratára szegeztem, megjelent az üldözőm is. Gyors a kis vakarcs a nehéz páncélzata ellenére is – állapítottam meg keserűvé váló szájízzel. Hozzám hasonlóan ő is jól |
Szabadnapra küldtek. Engem. Mit küldtek? Kényszerítettek! Lehetséges ez egyáltalán, a szabályzat engedi, hogy olyasvalakit kényszerítsenek egész napos unalomra és dologért viszkető tenyérre, aki ez ellen mélységesen tiltakozik? Az biztos volt, hogy az eset fordítottjáról szóltak fámák, elvégre, egy királyi testőrnek kötelessége volt készenlétben állni, még akkor is, ha esetleg kimenőt kap; de szerintem még soha nem is akadt precedens a fordítottjára. Igazságtalanul, koholt vádak alapján eresztettek hát szélnek; ez pedig sértett. Persze, a királyi testőrség tagjait, kiváltképp a parancsnokunkat, mérhetetlenül tiszteltem, így minden bizonnyal szó nélkül engedelmeskedtem volna az eltávozásra felszólító parancsnak, s gyermekded duzzogás helyett egyszerűen odahaza tevékenykedtem volna, abban a kis házban, amit büszkén nevezhettem sajátomnak; de a helyzet kissé más volt. Elvégre, Ristar, az az álnok kígyó fivérem suttogott mérges szavakat a parancsnoknak, és az ő keze nyomán ítéltettem terhes szabadságra.
Pontosan jól tudta, hogy ma maga Drusala hercegnő mellé osztottak volna be a többi testőrrel, hogy óvjam a lépteit, míg Lady Earyn és néhány udvarhölgy kíséretében ismét a szabóhoz látogattak volna. Ristar, habár sosem beszéltem neki róla, pontosan jól tudta, mennyire nagyra becsülöm a hercegnőt; jó pár nemesi férfival ellentétben, akikkel a kisasszony azonos körökben mozgott, és akiknek lopott pillantásaitól én éreztem magam zavarban, szándékaim és érzéseim tiszták s igazak voltak; Drusala hercegnőben annyi volt a jóság, a báj és az ártatlanság, hogy vártam az összes ritka alkalmat, mikor kölyöktacskó létemre mégis mellé kerülhettem, nem pedig Warren vagy Nick. A hercegnő reményt adott nekem az emberekben;elvégre, ha Ő ilyen jó, a világunk sem lehet olyan rossz, mint néha tűnik, nem?
Ristar azonban megfosztott ettől a ritka alkalomtól is; kétséget kizárólag szándékosan.
Nem tudom, milyen célzattal öltöttem végül magamra a családi címerrel díszített páncélomat; habár ez jóval kevesebb vaskos és rugalmatlan páncél-részt tartalmazott, mint a királyi testőrség egyenruhái, a tömött páncéling így is kényelmetlen viselet volt, s persze nehéz is. Talán épp ez volt a célom: a kényelmetlenség; hogy egy pillanatra se tudjam jól érezni magam, hogy legalább hadd érezzem úgy, mintha most is épp szolgálatban lennék. Muszáj voltam így felfogni a dolgot, különben félő, hogy hagytam volna a Ristar iránt érzett haragom eluralkodni a gondolataimon. Céltalanul járkáltam a piactéren, várva, hogy valami olyat lássak, amivel elfoglalhatom magam; még ha nem is szolgálhattam a Sagramourokat a mai napon, valamilyen szinten még mindig a városőrség tagja voltam; szolgáltam hát a rheyaiakat.
Az emberek egészséges tartással pillantottak fel rám, meglátva a nyilvánvalóan nemesi származásomra utaló jelképet, a páncélingem fölé húzott vörös selymen feszülő aranyoroszlános hímzést. Egy ideig ennyi is elég volt; még ha akadt is tolvaj a tömegben, addig biztosan nem mert semmivel próbálkozni, míg engem látott. Nem kellett azonban sokáig várnom, hogy valami gyanúsat találjak, vagy inkább a gyanús találjon egyenesen rám. Épp az egyik lépcsőn álldogáltam, a tömeget pásztázva, mikor hangzavarra lettem figyelmes.
– Tolvaj! Tolvaj! Kapják el! – kiáltotta egy futástól levegőért kapkodó férfihang az egyik utcácskából; arra kaptam a fejem, és hamar kiszúrtam az alakot, aki koszos, szakadt csuklyáját a fejébe húzva szaladt, embereket fellökve, s valamit egyértelműen szorongatott a mellkasához, valószínűleg ékszert. Két városőr, akik a piactér szélén álldogáltak, utána indultak, ám a tolvaj okos volt, s direkt a legnagyobb emberforgatag irányába vetődött, tudván, hogy a tömeg közepette a városőrök nyomát veszthetik. Nos, őket sikerülhetett is leráznia; engem nem.
Dobogó léptekkel indultam meg, s eszem ágában sem volt utánakiabálni;hadd legyen csak meglepetés az érkezésem. Az emberek között manőverezve iramodtam feléje, aki már majdnem kiért a térről. Kitartóan futottam utána, egyik kezem az oldalamra csatolt kard markolatán tartva, s követtem akkor is, mikor az utcák hálójában reménykedett menekülési utat találni. Egy pillanatra el is vesztettem szem elől az egyik kanyarban, ám nem estem kétségbe, tudtam, hogy zsákutcába indult, egy olyan sikátor felé fordult be, amelynek legvégét kőfal zárta el.
Még nem fordultam be a sarkon, mikor nyögéseket hallottam, majd tompa puffanást; biztos voltam benne, hogy nekifutott valakinek, s erről hamar tanúbizonyságot is szerezhettem. Egy pillanatra megdöbbentem; nem csak, hogy a tolvaj épp közelebbi barátságot kötött a földdel, s egy nő tartotta sakkban, de még ráadásul tünde is volt. Tekintetemmel végigmértem a félhomályban füle hegyességét, majd összeráncoltam a szemöldököm, s még jobban kihúztam magam, mint addig.
– Hölgyem, semmi szükség erőszakra – közöltem vele élesen, jobb kezemmel jól láthatóan megmarkolva a kardom markolatát. Egyértelműen jeleztem felé, hogy sem neki nem volna szerencsés bántani a tolvajt, sem nekem őt. Gyűlöltem nőkkel szemben erőszakosan fellépni, ám sajnos megesett, hogy még arra is szükség volt, s én bármire készen álltam, még ha nem is élveztem. – Lépjen le arról a szerencsétlenről, és tegye a kezeit jól látható helyre, hogy...
– Szerencsétlen? – nyöszörögte a tolvaj elhaló hangon, majd erőszakot vett magán, és felém fordította a fejét. Most, hogy mozdulatlan maradt, s a csuklyája sem takarta el az arcát, felismertem – ahogy ő is engem, elnézve azt a hatalmas vigyort, ami szétterült az arcán. – Kicsi Rikey!
– Fendrel – sóhajtottam nehezen, tekintetemmel épp csak egy pillanatra hagyva el a tündenő arcát, hogy rá nézzek, és morcos tekintetemmel is közöljem vele, mennyire nem örülök a találkozásnak. – Még mindig nem találtál magadnak tisztes állást?
– Tudod, hogy van ez, Rikey – sóhajtotta, mintha nem léptek volna épp a hátába. – Valamiből el kell tartanom a családomat... Oszt' ennél nincs jövedelmezőbb munka. Főleg, mióta te elmentél, és nem zargatsz minden sarkon.
– Városőr voltam, te pedig tolvaj. Nem zaklattalak, hanem elkaptalak – közöltem összeszűkített szemekkel. – És nincs is családod.
– Az Úristeneket neki, dehogy nincs! Valahol... Valahol biza'...
Mély sóhajjal döntöttem úgy, hogy innentől a tolvaj nem érdekel. Régen sokszor elkaptam, és már nem tudott újat mutatni; tolvajnak ügyes volt, harcosnak viszont szánalmas. Teljes figyelmemet a tünde nőnek szenteltem inkább, akinek vörös köpenye nem engedte láttatni a ruházatát, ami ösztönösen feszélyezettséggel töltött el. Nem is lepleztem a tekintetemben gyúló gyanakvást, ahogy pillantásom ismét a fülére vetült.
– Hölgyem, megkérhetem, hogy vegye le a köpenyét? – kérdeztem fennhangon. – Attól tartok, muszáj vagyok ragaszkodni hozzá. Nem jó ómen, ha egy tündét egy sötét sikátorban lát az ember... |
Késik… már két órát – állapítottam meg az égre feltekintve, majd egy nagy sóhaj kíséretében leeresztettem a fejem. Nem tetszett, nagyon nem tetszett, hogy az kisnemes már ilyen hosszú ideje megvárakoztat, azt a benyomást keltve, hogy el se fog jönni. Ha a szívemre hallgattam volna, már rég fogtam volna a sátorfám, és itt hagytam volna ezt a sikátort, a megbeszélt találkozóhelyet, de tudtam, ezt nem tehetem meg. Hetek óta ez volt az első lehetséges munkaajánlatom, így nem szalaszthattam el. Noha ételt könnyűszerrel tudtam szerezni a közeli erdőkből vadászás nyomán, de szükségem volt arra a pénzre. A felszerelésem nagyon megsínylette a legutóbbi kalandomat, jó pár tőrömet elvesztettem, és a kardomra is ráfért volna már egy kis javítás. El szerettem volna kerülni, hogy egy óvatlan mozdulat hatására vagy egy túlságosan erős ellenféllel való küzdelem során kettétörjön a pengém - az újrakovácsoltatása méregdrága lett volna az én szerény béremet tekintve. De persze egy kisnemes mit törődik a magamfajta zsoldos bajaival!
Kiköptem oldalra erre a gondolatra, mintegy kifejezve a véleményemet nemcsak arról a férfiról, hanem az egész nemességről. Persze, soha nem foglalkoztam a politikával vagy a királyság ügyeivel, amíg azok nem voltak valamilyen hatással az én életemre is, valamint azzal is tisztában voltam, nem minden gazdag ember megvetendő, mint amilyenek az én gazdáim voltak, de nagyon nehezemre esett ettől elvonatkoztatni, és nem gyűlölködő pillantásokkal illetni őket. Hiszen, én már nem voltam rabszolga, nem voltam abban a kiszolgáltatott helyzetben, amelyben mindenki azt tehetett velem, amit csak akart. Zsoldos voltam, akinek a nemesemberek lehetséges bevételi forrást jelentenek. Nyna, ne gondold túl a dolgot!
De hiába próbáltam fegyelmezni magam, éreztem, hogy a türelmem fogytán van, s a helyét a méreg és megvetés veszi át. Előfordult persze már többször, hogy az egyik partnerem nem jelent meg a megbeszélt időben, és az egész üzlet le lett fújva, de rendszerint a tisztességes nemesek vették a fáradtságot, hogy elküldjenek egy szolgát hozzám, általuk tudtomra adva, hogy még sincs szükségük a szolgálataimra. Ezt becsültem, és tiszteletben tartottam, azonban ennek a férfinak ennyi gerince sincs, én pedig csak pazarlom a drága órákat, amit más, ennél hasznosabb tevékenységgel is el tudnék tölteni.
Nagyot sóhajtottam.
Még egy fél órát várok – határoztam el magamban. Se többet, se kevesebbet ennél. Így is túl sok időt pazaroltam már erre a kövér, pirospozsgás arcú férfira, akinek nagyon úgy tűnik, meg kellene tanítani, hogyan kell pontosnak lenni. Vajon a nászéjszakáján is két óráig váratta a feleségét, amíg hajlandó volt rámászni az ágyon, hogy aztán kilapítsa szerencsétlen nőt? – fogalmazódott meg bennem a kérdés, majd szinte ezzel egyidejűleg a magyarázat is rá. Biztos beszorult az ajtófélfába.
Erre a gondolatra gúnyosan felhorkantottam. Végül lemondóan megcsóváltam a fejem, és inkább a percek múlását számoltam magamban, habár ez kétségtelenül kevésbé volt szórakoztató, mintha mások testi hibáiból adódó vicces helyzeteket figuráztam volna ki. Erről a szokásomról azonban le kell szokjak. Az emberek már így is azt állítják rólam, hogy otromba és udvariatlan vagyok… Bár, ez hol érdekel engem? Egyébként is, amíg nem csúszik ki a számon gúnyos megjegyzés, nincs probléma. Sajnos, egyelőre ez túl sokszor esik még meg. Részletkérdés.
Amikor letelt az újabb harminc perc, ellöktem magamat a sikátor falától, és elindultam kifelé, hogy egy sokkal mozgalmasabb helyet keressek a városban. Célnak például a piactér felelt volna meg, hiszen ott nagyobb valószínűséggel bérelnek fel, mint ebben az eldugott, isten háta mögötti utcában, ahová még a kutya sem jár.
A sarokra kiérve már épp fordultam volna balra, amikor hirtelen teli erőből nekem szaladt valaki. Normál esetben ennyitől még nem estem volna hasra én sem, a lendület és meglepetés ereje azonban elégnek bizonyult ahhoz, hogy nemcsak engem, de a belém ütközött illetőt is ledöntse a lábáról.
Hangosan káromkodtam. Erős fájdalom nyilallt a hátamba, amiért tökéletesen ráestem az egyik tőrömre, ha pedig ez nem lett volna elég, még a köpenyem csuklyája is lehullott a fejemről, ezáltal jól láthatóvá téve hegyes füleimet. Ismét szitkozódtam.
Még mindig a földön fetrengtem, szinte fel sem ocsúdva az ütközés okozta kábulatból, amikor az illető már fel is pattant, és bárminemű bocsánatkérést elfelejtve inkább szaladt volna tovább, ha én hagyom neki. A kedvem azonban nem igazán lett ennek az incidensnek köszönhetően fényes, kezdte egyre jobban elönteni az agyamat a méreg, így hát elhatároztam, hogy móresre tanítom ezt a kis mitugrászt.
Gyorsan kigáncsoltam, megakadályozva, hogy túl messzire tudjon szaladni, ennek hatására pedig a férfi orra bukott. Kihasználva az alkalmat gyorsan felálltam, odaléptem hozzá, és hátára taposva még jobban belenyomtam a földbe, csak hogy biztossá tegyem, biztosan nem kel fel, amíg én azt nem akarom. Aztán már épp azon voltam, hogy elkezdem jobb modorra nevelni az illetőt (ami vicces, ha azt nézzük, én se éppen arról voltam híres), amikor közeledő lábdobogás zaja ütötte meg a fülem. |
Az évek alatt megszoktam a szerepet, amelyet játszom; Az előkelő udvarhölgy, aki mosolyogva fésüli fonatba a hercegnő hajszálait, és megőrzi a palota hölgyeinek titkait – éjjelente pedig odaadó szerető, aki segíti a királya megkönnyebbülését, és meghallgatja vad elképzeléseit arról, amiről még asszonyának sem beszél. Azonban néha, amikor kihoztak a sodromból, nehezemre esett megőrizni a látszatot.
- Most nem is úgy ülök melletted, mint egy hölgy – emlékeztettem a férfit lekezelően, miközben újból a számhoz emeltem a poharamat; A tartalmát egyetlen, hatalmas korttyal küzdöttem le a torkomon, ami valóban méltatlan viselkedés volt egy hölgyhöz képest. Mint mondtam, akkor és ott, katona voltam.
Határozottan ráztam meg a fejem, amikor a csapos az újratöltés reményében közelebb araszolt hozzánk; Aznap estére éppen eleget ittam. Féltem, egy újabb pohár bortól esetleg ennél is vakmerőbb lennék; Bár nem féltem Aerontól, nem lett volna okos dolog tovább borzolnom az idegeit. Főleg, hogy kételkedtem benne, bármivel is igyekeznék kiengesztelni, a végén nem járnék teljes sikerrel.
Magam sem tudtam eldönteni, hogy szeretném-e Aeront bitófán látni, avagy sem, így erre inkább nem feleltem. Abban sem voltam biztos, hogy én magam megölném-e, ha lehetőségem adódna rá. Talán gazfickó volt, aki élvezte mások szenvedését, de legalább őszinte volt, és nem rejtőzött álarcok mögé.
Elégedetten támasztottam meg az államat a kézfejemen, amikor úgy tűnt, hogy gondolkodóba ejtettem a tündét. Érdeklődve hallgattam azt, amit a Kolóniáról, és az állítólagos felszívódásukról mesélt.
- Ti hülyék vagytok… - ráztam meg a fejemet lemondó sóhajjal, bár sejtettem, hogy nem feltétlenül azért nem akadtak még a vademberek nyomára, mert nem akartak; Ulric nem igazán szeretett közösködni, de a hatalmat szerette. – Ulric vacilál – állapítottam meg fejingatva. Egy esetleges paktum megkötése a nomádokkal, sok féleképpen elsülhetett volna, s úgy tűnt, ezzel az Urunk is tisztában van, azért nem lépett még előrébb az ügyben. Úgy éreztem, értékes időt veszít el ezzel.
A radaganokról nem sok információval tudtam szolgálni a Rimadar bérencnek, de nem azért, mert nem akartam. Úgy tűnt, hogy a sötétbőrű idegenek legalább olyan jól takargatják a szándékaikat, mint én magam. Próbálkoztam behízelgő mosollyal a nagykövet közelébe férkőzni, de nem jártam sikerrel.
- Túl sokan vannak ahhoz, hogy túl sokáig leplezhessék a szándékaikat. Előbb, vagy utóbb valamelyikük elszólja magát – osztottam meg véleményemet Aeronnal, miközben eltoltam magam elől a kiürült poharamat, és megigazítottam a köpenyem megkötőjét, egyértelműen utalva arra; távoznék. Túl sok kíváncsi szempár szegeződött ránk, nem hiányzott, hogy valaki felismerjen engem.
- Meg fog halni – jelentettem ki határozottan, amikor az öreg Agenyr egészségi állapotáról kérdezett. – A király tudni véli, hogy kór, amely Rianont utolérte, gyógyíthatatlan. Idő kérdése, és a láz teljesen legyűri – érzéketlenül, szinte már sztoikus nyugalommal beszéltem a Lordról, kinek élete felett visszafordíthatatlanul ott lebegett Damoklész kardja; Talán napok, vagy hetek kérdése volt, hogy kilehelje a lelkét. Bárhogyan is lesz, a halála nem sokat befolyásol az ügyünkön, állapítottam meg gondolatban.
- A lánya viszont… Éppen a főváros felé tart egy kompániával. A herceg, Celawan Sagramour a minap üzente meg az anyjának, hogy nősülni kíván – húztam ajkaim szegletét csúfondáros mosolyra, miközben lassan felemelkedtem a székemről, de nem léptem túlságosan távol a tündétől.
- Az Istenek óvjanak, Nagyuram. Szükséged lesz rá – mondtam, és egy csábos, ámbár kekec pillantást mértem a férfire, mielőtt közelebb hajolva hozzá, csókot leheltem volna borostás arcára búcsúzóul. – Tudod, hogy hol találsz, ha szükséged van Rám – leheltem a fülébe, mielőtt elhúzódtam. Ez sem volt több puszta játéknál, amelyre már meg sem vártam a reakcióját. A fejemre húztam a csuklyámat, majd csilingelő kacagással átlibbentem a tömegen, ki a sötét, néptelen sikátorba.
Nora részéről lezárt! Köszönöm szépen! :) |
Sok év eltelt és a lány modora merőben megváltozott. Eleinte csípős megjegyzései voltak aztán az évek múltával amióta itt van a palota falain belül felvette a lágy hangnemet és az udvarias viselkedést. Ugyan nem ehhez voltam hozzá szokva, de a lány se. Néha azért elő tört belőle a Berith vidékre jellemző nyers modor, mint például most is.
- Ez a megszólalás nem igazán hölgyhöz méltó. – támaszkodtam az asztalra, majd közelebb hajolván eleresztettem egy vigyort. Az este folyamán már jó párszor megmutatta azt, hogy ő tulajdonképpen nem tartozik ide. De aztán mindig kiderült, hogy szívesebben van itt, mint a kopár vidéken. Bár én akár mennyi időt töltenék, itt akkor is visszavágynék a pusztaságra. Ez nem az én világom.
Tekintetem a közeledő csaposra vándorolt. Először csak járkált, törölgette az asztalt majd azt is megkérdezte, hogy van e valamire szükségünk. A lányra néztem, akinek valószínű még volt a poharába. Az enyém ugyan kiürült, de nem volt humorom többet italozni, így elhessegettem.
A lány jeges tekintetét élvezhettem néhány pillanat erejéig, amíg úgymond kényszerítettem rá. Eleinte úgy tűnt nincs ellenvetése miatta, de aztán idővel elrántotta a fejét. Csak egy halovány mosolyt eresztettem az ajkaim szegletébe.
- Ugyan. – legyintettem. – Nincs akkora szerencséd, hogy engem felakasztva lássál. – elégedetten dőltem hátra, hogy ismét megtámaszkodhassak az asztal szélén. Lysanora is csak annyira akar lógva látni, mint az összes többi félkegyelmű bolond. De erre még hosszú időket kell várniuk. Nem mostanában lesz az a nap, hogy engem szenvedni lássanak. Még nem vagyok olyan állapotban, hogy átlépjek a túlvilágra. Még van időm bőven, ugyan is még elég sok rendezetlen ügyem van ezen a világon.
- De, úgy van. – bólintottam egyet, miközben megsimítottam az államat. – De igen, már régebb óta tárgyalunk velük. Csak az utóbbi időben se választ nem kaptunk, se megtalálni nem tudtuk őket. – mi több, nem is igazán kerestük őket. De bizonyára már Ulric is rájött, hogy újból fel kéne velük venni a kapcsolatot. Sőt, személyesen kéne oda mennünk. Majd a napokban, ha megyek Lochrielhez, elküldök egy madarat, hogy teszek egy kis kitérőt a rengeteg felé. A lány neki állt beszélni a radaganokról, mondandóját érdek feszítve figyeltem. Az ajkairól olyan könnyen gördültek le a szavak mint ahogyan más a vizet issza.
- Érdekes, hogy még nem tárták a nép elé miért jöttek. – gondolkoztam hangosan. – Bár ahogy tudom, csak néhány napja érkeztek, nem de? – pillantottam rá kérdően. Valószínűleg a napokban még nem fogunk erre a kérdésemre választ kapni. Gyanítom, hogy a torna közeledtével többet fogunk megtudni a barátainkról.
- Ami azt illeti, lenne még valami. – úgy tettem mintha elgondolkoztam volna valamin, majd ismét olyan pozíciót vettem fel, amiben kényelmesen tudtam olyan hangnemben beszélni, hogy csak a lány hallja. Ugyan is egyre több szempár szegeződött ránk, és egyre több ember fülelt mellettünk.
– Nem hallottál semmit Morrigui pusztaságról? Úgy tudom az öreg Agenyr gyengélkedik. – köszörültem meg a torkoma. |
[32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
