|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 18:20 - |
Általában napközben a sikátorok csendesek, de a szűk kis átjárókat ilyenkor is érdemes kerülni, ha az ember nem akar kellemetlen meglepetésekbe botlani. Ha leszáll az éj, a házak árnyékában furcsa kereskedők, és mindenféle szolgáltatást áruló árusok jellenek meg. Az áruk nagy része illegális, és természetesen nagyon ritka -a minőség, és a hatás azonban kétséges.
A táncoló fáklya fényében nagy bátorság szükslges ahhoz, hogy beljebb merészkedjen ide valaki. Aötétedés után gyakran még a városi őrség tagjai is elkerülik ezeket a helyeket. |
[32-13] [12-1]
Talán több volt a gúny a megjegyzésemben, mint az elismerés, de ha őszinte akarok lenni; Aeron pontosan tudta, hogy milyen módszerrel lehet az embereket kordában tartani. A tünde valahogy mindig megtalálta a kulcsot ahhoz, hogy a kezében tartsa az életüket, és ha el is tévelyedtek, azt is pontosan tudta, hogyan terelje őket vissza abba az irányba, amit Ő és a Rimadar-klán helyesnek vélt, gondolt.
- Ha még egyszer drágámnak nevezel, szétverem a fejedet – csendesítettem le a hangomat, és legelragadóbb műmosolyommal jutalmaztam a férfit, amit egy ilyen helyzetben képes voltam kicsikarni magamból. Megszólalásom kicsit sem volt hölgyhöz méltó, de ezúttal nem is kellett akként viselkednem; Úgy ültünk egymás mellett, mint két katona, és szövetséges, akik egyazon urat szolgálják. Igaz, hogy volt köztünk némi rangbéli különbség, de elégszer bizonyítottam már, hogy nem félek.
Ujjaival közrefogta az államat, arra kényszerítvén, hogy hosszú másodpercekig meredjek a rokonkék szempár hullámaiba; Próbáltak vakmerőséget mímelni, de eszembe jutott a gyermekem, az az ártatlan kis lélek, akinek a cseperedéséért mindent meg kell tennem. Elfordítottam a fejem, megtörve a szemkontaktust. Bármit is akart Aeron elérni ezzel, azt hiszem, akkor és ott, elérte.
Még mindig éreztem a mellkasomban a feszítő sértettséget amiatt, hogy nem tart többre egy egyszerű szajhánál, pedig úgy éreztem, eleget bizonyítottam már számára; Igaz, hogy szerettem éles szavakkal feszegetni az általa megszabott határokat, de minden feladatot, amelyet rám bíztak a legjobb tudásom szerint végeztem el. Nem volt ez másként most sem, pusztán a főváros falai mögött nem ugyanazon szabályok uralkodtak, mint odalent a berithi pusztaságon. Itt ez ember többre ment ésszel, és bájjal, mint karddal és erővel. Neki is be kellett látnia azt, hogy finomítanom kellett a módszereimen.
- Halkítsd le a hangodat, Nagyuram – csitítottam csendes szóval, amikor szidalmazni kezdte a királyt. – Mégiscsak a fővárosban vagy, ha szavaid illetéktelen fülekbe jutnak, holnap reggel már a bitófán lógsz felségárulásért – nyúltam ismét poharam után, de nem mutattam különösebben jelét annak, hogy szíven ütne, ha látnám élettelen testét egy kötélen lengedezni. Sztoikus nyugalommal vettem tudomásul kitörését, és nem kevesebb érdeklődéssel tekintettem az irányába, amikor gondolkodón megtámasztotta a fejét. A tünde szép vonásaira egy pillanatra, mintha barázdákat festett volna a gondterheltség.
– Ulric szövetségre akar lépni a kolóniával, vagy nem? – kérdeztem, mintha nem egészen érteném a férfi aggályainak okát. - Vezérünk már régebben is folytatott tárgyalásokat törzsekkel, mikor, ha nem most lenne a megfelelő alkalom egy szövetség megkötésére? – rántottam meg a vállaimat, mintha csak arról éppen arról beszélnék, hogy a hercegnő és a királyné holnap délután együtt fog teázni a kastélykertben.
Nem ért váratlanul a kérdése a radaganakról, hiszen már korábban jelezte, hogy róluk is hallani kíván. Sóhajtottam.
- Úgy két tucat katona, két diplomata és egy túlbuzgó, mogorva testőr – kezdtem a beszámolót. – Ha jól vettem ki a király szavaiból, Stepharo Vieria országa királynőjének nevében jár el, aki politikai és kereskedelmi szövetséget kíván kötni velünk, hogy mi okból… - ismét megrántottam a vállamat, hanyagul, szinte hölgyekhez méltatlan módon. -… az egyelőre rejtély. A királyné odavan értük, és úgy veszem észre, hogy a hercegnő bizalmát is kezdik elnyerni, de a király hála tanácsadói józan szavának, még mindig nem nyilatkozott az ügyben. Jó pár hétig a palotában vendégeskednek majd, és azt hiszem, hogy Tritónhoz is ellátogatnak majd, éppen a Teremtésnapi Torna idején – fejeztem be mondandómat. Igyekeztem gyorsan a végére érni, hogy minél hamarabb szabaduljak a vizslató szemek kereszttűzéből. Kényelmetlenül fészkelődve néztem körbe, megállapítva, hogy túl sokan figyelnek.
- Érdekel még valami? – kérdeztem beletörődön visszafordulva Aeronhoz. |
A kocsma poros, penész szaga visszahozta gyermekkorom emlékeit. Mikor még nem kerültem Ulric körébe, mikor még gyenge és fiatal voltam. Apámnak csak az árnyéka tudtam lenni, és ebben az árnyékban nem volt kellemes felnőni. Nem volt elég erőm vagy inkább bátorságom, hogy anyámat megvédjem apám szörnyű tetteitől. De kicsit örülök neki, hogy így alakultak a dolgok. Neki köszönhetem, hogy a lelkemben felgyülemlett gyűlöletet ne rajta, hanem másokon vezessem le. Ennek köszönhetően Ulric is felfigyelt rám, aki kiemelt a nyomorból. Örülök neki, hogy most már nem nekem kell félni az emberektől, hanem az emberek félnek tőlem. Nem érzem úgy, hogy rossz úton haladnék. Úgy vélem ezt az utat szabták nekem, hogy megismertessem az emberekkel azt a fajta félelmet, amit egyébként nem ismernének meg.
A lány mondatára csak egy kézemeléssel reagáltam. Úgy tűnhetett nem igazán figyelek rá, mert a környező asztaloknál lévő embereket pásztáztam. Az emberek hangoskodtak, jöttek-mentek, szájaskodtak egymással. Öröm volt nézni, hogy még itt is több az élet, mint a város utcáin. Túlságosan őrzik ezt a város, pláne a nyámnyila fiatal városőreikkel az élen. Nem is értem, hogyan gondolják azt, hogy egy huszonéves taknyost kiengednek az utcára. Nálunk, Berithen is csak akkor kerülnek ilyen fiatalok a harcmezőre vagy akár az őrségbe ha rászolgálnak és bizonyítanak, hogy igen is képesek erre a feladatra. Nem ám mint ezek akik az egyik kaput őrzik, pff. Semmire valóak, lefogadnám ha az egyikre rátámadnék köpni-nyelni nem tudna hirtelen vagy rögtön össze esne.
- Köszönöm drágám, hogy ennyire hiszel bennem. – próbálkoztam a nagy rheyai nemesek nyelvén hozzá szólni a lányhoz. Ugyan is felfedeztem a szavak mögött megbúvó hamiskás hangszínt. Ismertem én a hazugok és csalók minden módszerét, hisz én is az volnék.
Lánynak nem tetszett a kacagásom és ezt grimaszba is megmutatta felém, valamin kék szemit annyira rám szegezte, mintha azt várta volna, mikor kap lángra a hajam vagy mikor szédülök le a székről.
- Úgy érzem ez a bor meghozta a bátorságodat.. – a kezemmel megfogtam az állának éppen csak a hegyét. Pár pillanatig ott is tartottam, mind addig amíg valószínűleg elrántotta a fejét.
Kezemet felemelvén próbáltam csitítani a lányt, hogy ha most nem is az akkor a kocsmában lévő férfiak perceken belül befognak próbálkozni, hátha még is az. A próbálkozása, hogy ő nem egy ágymelegítő nő valahogy nem hittem. Talán akkor ha órákat csicsergett volna róla, akkor egy szemernyi szikrát elültethetett volna fejemben, hogy meggondoljam talán még se az. De ez nem az a pillanat volt, így egy újból kortyoltam egyet a sörömből.
- Még is csak hallottál valamiről? – vontam fel a szemöldökömet. Tudtam én, hogy tud valamit csak próbálja húzni az agyamat. De rajtam nem fog kifogni egy fiatal fruska. A lány lassú és komótos mozdulatokat tett azért, hogy egyszerűen csak igyon a pohárból. A kezemmel intettem neki, hogy álljon neki beszélni. Még közelebb is hajoltam hozzá.
- A fél bolondok…. – sziszegtem a fogaim között. Ha ezeknek az arcuk elé tolnák a térképet se vennék észre, vagy ha igen akkor arra is azt mondanák, hogy ez hamisítvány. Idióták.
- A királyod egy sült bolond. Az semmi máshoz nem ért csak a lován illegeti magát. – dühösen kiittam a korsóm tartalmát, majd az asztalra csaptam. – Sokáig beszélték, hogy a hegyekben valaki megtalálta a térképet, de mire az embereink oda értek eltűnt. Most pedig feltehetőleg, valahol a rengetegben van. Nagyszerű. - tekintetem az asztalra tévedt. Hosszú percekig meredtem rá, majd ismét felemeltem fejemet. Az egyik kezemet a szám elé tartottam, hogy azon támasszam meg és kényelmesebb pozíciót vegyek fel a gondolkodáshoz.
- Mesélj valamit ezekről a radaganokról. – néztem felé összeráncolt homlokkal. |
Zsenge gyermekkorom óta kalandornő akartam lenni. Olyasvalaki, aki mindig tudja, hogy mit kell cselekedni, és akinek a bátorsága felülmúlja a férfiakét. Veszélyes, és tettre kész, de mindezek előtt; szabad.
Atyámat hibáztattam a sorsom alakulásáért, hiszen Ő volt az, aki adós maradt Ulric felé, de végül én magam döntöttem el, hogy törleszteni fogok, hogy törleszteni akarok. Botor fejjel úgy hittem, hogy a Rimadar-klánban meglelhetem azt a fajta szabadságot, amelyben mindig is reménykedtem, és végre lehetek valaki. Harcolni tanulhattam, és olyan küldetésekben volt részem, amelyről más, hozzám hasonló nő álmodozni sem álmodozhatott. Megfeledkeztem arról, hogy Ulric mindig benyújtja a számlát.
Féltettem, hogy ahogyan engem, úgy egy napon talán Dove-ot is képes lesz belecsalni a szépen szőtt hálójába, és a lányomból is olyan alantas szolgát csinál majd, mint amit belőlem is csinálni merészelt. Jobb sorsot szántam a gyermekemnek, s bár féltettem Lochriel gyámságától tudtam, hogy a férfi mellett legalább semmiben sem szenved hiányt; legalábbis addig, amíg én megteszem, amit elvárnak tőlem.
- Így van, bármi lehet belőle – mondtam dacosan, olyan élesen ejtvén ki a bármi szót, hogy világossá váljon, eszemben sincs hagyni, hogy Aeron vagy akár Ulric zsoldost neveljen a kislányból. Ha rajtam múlik, szabad emberként fog felnőni, érleltem elmém zárt ajtaja mögött a gondolatot, de ki nem mondtam.
Talán, ha megerőltettem volna az agyam, eszembe juthatott volna azon idő, amikor a lelkem sötét mélyén kedveltem a mellettem ülő férfi. A magabiztossága, és az ereje megbabonázott, készen álltam arra, hogy vakon kövessem a parancsait. Volt része abban is, hogy végül harcossá válhattam, de ez már elmúlt. Nem éreztem iránta többet a gyűlöletnél – vagy éppen a vágynál, mikor melyik dominált.
- Biztosra veszem, hogy teszel majd róla, hogy minden dolog a rendes mederbe terelődjék, Nagyuram – biccentettem felé némi színpadias elismerést mímelve, ámbár szavaim mögött nem bújt meg igazi tisztelet. Nem tudhattam, hogy mit tervez a tünde, de biztosra vettem, hogy Lochriel hamarosan a saját bőrén tapasztalhatja meg milyen, ha az ember feldühíti az urait. Jómagam legalább ismertem a határaimat.
Aeron kinevette a gúnyolódásomat, amire én olyan sértett arcot vágtam, mint egy makrancos gyermek. Kék szemeim éles bírálással állapodtak meg a férfin modortalan viselkedése miatt, miközben dühösen összefűztem a kezeimet a melleim alatt. Úgy festett élcelődésünk átcsapott sértegetésbe.
- Ha veled töltenék egy éjszakát, biztosra vehetnéd, hogy reggel nem ébredsz fel – sziszegtem konok elhatározással. Ennek ellenére tartottam magam ahhoz, hogy az este bármilyen végkimenetellel zárulhat. Elvégre, a gyűlölet és a vágy kéz a kézben járt; kitudja, hogy aznap melyik uralkodik el rajtam.
– Kuncsaftokkal?! Nem vagyok szajha, Aeron Erthadril! – jutott el hozzám mondandója második fele.
Izgalmas volt a szeretői státusz, amibe a királynak köszönhetően kerültem; Hála előnyös megjelenésének nem esett nehezemre megjátszani magam előtte, és megőriznem a szegénysorsból származó, odaadó szerető szerepét, aki feleségével ellentétben nem csak felmelegíti az ágyát, de szívesen meghallgatja az álmairól szőtt gondolatait – és minden egyebet, amit mondani kíván. Sok olyan dolgot tudtam a királyunkról, amelyet még tulajdon hitvese sem sejthetett, hála heves pásztoróráinknak.
Igen, a király szeretője voltam, és az is igaz, hogy időnként, ha információkat akartam, éltem a nőiességem adta előnyökkel, de Aeron lealacsonyító megjegyzése igencsak sértette az önérzetemet, hiszen mindent csak a boldogulásomért, és az ő elvárásaikét cselekedtem. Másképp nem sikerült volna.
- Úgy? Szóval létezik egy térkép a törpekirály kalapácsához? – kérdeztem, miközben leengedtem durcásan összefont karjaimat, hogy ismételten a poharam után nyúljak. Elegáns mozdulattal a számhoz emeltem, majd aprót kortyoltam belőle, hogy húzzam az időt; valami már rémlett, de nem akartam könnyebbséget okozni Aeronnak azzal, hogy az első szóra megadom azt, amit kíván. – Most, hogy így mondod, beszéltek egy taranisi okostojásról, aki azt állította, hogy van a tulajdonában valami, ami érdekelheti a királyt, de csúnyán elhajtották… Elég sokan állították már, hogy meglelték az ereklyét, nem tűnt fontosnak – vontam meg a vállam, hogy nyilvánvalóvá tegyem az érdektelenségemet az ügyben. Volt nekem jobb dolgom is annál, hogy holmi gyermekmesék miatt aggodalmaskodjak.
- A minap hallottam az egyik átutazó lovagtól, hogy a tudósnak nyoma veszett a hegyekben, miközben megpróbált összeverbuválni egy csapatot az expedícióhoz… Állítólag az egyik zsoldos tette el láb alól – emeltem a pillantásomat a poharamról vissza a férfire, hogy meggyőződjek arról, figyel rám. – Úgy gondolod, hogy az a térkép valódi lehet? – kérdeztem elcsendesedve, immáron érdeklődéssel. – A király szerint csak egy újabb hamisítvány volt, amivel pénzt akartak kicsikarni a koronából… |
A lány arcán látni lehetett a hely nem tetszése. Biztos nem volt ínyére a csillogás és pompa után, egy lepukkant kocsma kényelmetlen széke. Grimaszos arcán csak halkan felnevettem egyet. Kicsit élveztem azt, hogy rosszul érzi magát a helyen. Legalább nem tesz majd olyat, amit ő is megbánna. Láttam rajta, hogy szavaim sértik a kis galamb lelkét – vagy annyira nem is ártatlan? Szinte látni lehetett, ahogyan azon erőlködik, hogy ne vágja hozzám a poharát. Elégedett mosollyal, húztam rá a poharamra.
- Akkor még egész fiatal. – úgy tettem mintha elmélkedtem volna, az államon is megsimítottam a szúrós borostámat. – Még bármi lehet belőle. – kortyoltam ismét az italomba.
A tekintetem ismét a lányon futott végig mikor összerezzent annak hallatán, hogy az öreg kereskedőt is szándékozom meglátogatni. Ámulattal bámultam a lány kék szemeibe, hihetetlen mennyi gyűlölet van benne. Poharamat megemelve vettem tudomásul, amit mondott, keveset ittam belőle, majd visszahelyeztem az asztalra.
- Pontosan azért, mert egy akasztanivaló bolond. – bólintottam egyet egyetértve, közben egy halvány grimasz is megjelent az arcomon. Lochriel évekig bizalmas információkat szállított nekünk. De az utóbbi időkben mióta nála van a kisgyermek nagyon csak úgy hiszi ő is valami kis uraság lett. Az hiszi, ha nála van a gyermek, akkor minket is zsákutcába tud szorítani. De ezt még időben észrevettük, és nem egyszer intettük óvá, de úgy tűnik, mintha a falnak beszélnénk. Ez is az egyik oka, amiért ide kellett jönnöm ebbe a nyál városba. Néhány embert muszáj megnevelni.
Lány sokkal szemtelenebb, mint mire emlékeztem. Hátra dőlve pillantottam végig rajta miközben az álmairól csicsergett. Felkacagtam.
- Hidd el, ha velem töltenél egy éjszakát, hangod se lenne reggelre a sikoltozáshoz. – kacsintottam majd jókorát húztam az sörömből. – De bizonyára az összes kuncsaftoddal ilyen kacér vagy. – legyintettem egyet. Ezzel azt próbáltam tudatni, hogy nem tud ostobának nézni. Tudom miket művel a kastély fala mögött az mellett, hogy nekünk kémkedik.
- Ne játszd itt nekem a sült bolondot! – csaptam az asztalra. – Tudom jól, hogy a király ágyából kimászva a folyóson hallottál valamiről. – hangomat csak annyira halkítottam le, hogy a lány tisztán hallhassa. – Egy térkép, amely elvezet Dvergan kalapácsához és eltűnt Taranisból. – suttogtam nehogy valaki felfigyeljen miről beszélünk éppen. Legyintettem egyet. – Az lett volna a következő.. |
A palotában töltött évek alatt elszoktam az ilyen lepusztult tavernáktól, mint amilyen ez is volt, pedig régebben nem esett nehezemre elmerülni a tömegben; Azonban mostanra túl hosszú ideig játszottam az elkényeztetett úrilányt, nehezen tudtam elszakadni ezen szereptől. Fintorogni támadt kedvem, ahogy tekintetem finoman végigfutott az ott időző gyülevész népségségek során. Kiábrándítóak, gondoltam gúnyos fél mosollyal, ahogy megpillantottam a két ismerős alakot az ajtón belépni. Nem érdemelték meg azon fáradalmat, hogy egyáltalán megpróbálkozzam hanyag köszöntésükkel.
Aeron Erthadril csalárd természet volt, így nem bíztam szavai valóságában, amikor gyermekem sértetlenségére tett ígéretet. Bármennyire is éreztem úgy, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a Rimadar-klánért, félteni kezdtem az aprócska kislányt, aki nemcsak az én véremből való volt, de apja utolsó ajándéka volt számomra, mielőtt életét adta volna egy veszett ügyért… Éppen nekik, néztem a tündére. Kedvem lett volna előkapni ruhám rejtekéből a tőrömet, hogy azzal utasítsam hallgatásra a férfit, de nem tettem. Önuralmam morzsáit összeszedve végül a poharamat emeltem meg, hogy kortyoljak.
- Három – feleltem kérdésére rekedt hangon, kék pillantásommal gyűlölködve meredve az arcába. Dove éppen csak most kezdett beszélni, nekem kellett volna a szájába adnom az első szavait, de idegenek nevelték énhelyettem. Miattuk. Abban sem lehettem biztos, hogy a lányom tudja, ki vagyok számára.
A félelem újult erővel kapott lángra a mellkasomban, amikor a rimadar katona kifejtette, hogy a napokban szándékában áll Lochrielt is felkeresni. Mondanom sem kell, hogy nem a kereskedő épsége aggasztott. A tudat, hogy a gyermekem újabb szörnyeteghez kerül közelebb, rettegéssel töltött el, de nem gyengülhettem el. A ráncok makacsul vetettek barázdát a homlokomon, ahogy megkerestem a kék szemek gúnyos fényáradatát; Pillantásom, ha lehetséges, hosszú másodpercekig meredt a végtelenbe.
- Tedd, amit jónak látsz, Nagyuram. Majd én is azt teszem – mondtam csendesen, burkolt fenyegetést intézve irányába. Arra nem volt okom, hogy magamat féltsem tőle, ezért voltak a merész, tiszteletlen szavak. Még mindig azon voltam, hogy minden erőmmel tudtára adhassam, hogy nem félek tőle. Barbár.
Államat finoman támasztottam meg szabad kézfejemen, és teljes figyelmemet a nagyúrnak szenteltem. Leplezetlen kíváncsisággal hallgattam szavait, miközben ajkaim szegletében gúnyos félmosoly bujkált. Ezek szerint Lochriel mégiscsak van annyira ostoba, hogy elhallgasson ezt-azt Ulric elől.
- Mi oka van Ulric Úrnak kételkedni abban az akasztanivaló szerencsétlenben? – kérdeztem kíváncsiskodón, hiszen eddig egyetlen jelét sem adták annak, hogy kételkednének a kereskedő hűségében. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy az úr miért éppen most küldi ide hűséges vérebét információ-megerősítésért. Jómagam is választ akartam még azelőtt, hogy felelnék a nekem feltett kérdésekre.
Mindig elértem, amit akartam; Ráadásul, nem esett volna nehezemre, ha néhány pásztorórát kell eltöltenem cserébe Aeronnal. Ha úgy gondolta, hogy viselkedésével zavarba hoz, vagy visszakozásra késztett, hát tévedett. Keményebb fából faragtak annál, minthogy ilyen könnyedén megfutamodásra sarkalljon. Voltam annyira merész, hogy azt gondoljam, könnyedén az ujjaim köré csavarhatnám, a nagy Aeron Erthadrilt, ha úgy tartaná kedvem, hiszen, magát a királyt is elcsábítottam már.
- Óh, tudhatnád, hogy éjjelente rólad álmodom… - húztam csalafinta mosolyra az ajkaimat, miközben közelebb hajoltam hozzá ismét. Mondandóm további részeihez kissé lehalkítottam hangomat. - … azért ébredek sikoltozva – szavaim suttogását éles kacajom törte meg. Élveztem volna, ha sértem önérzetét.
Ezúttal nem kellett megjátszanom az ostobát. Szemöldököm értetlenül, centikkel feljebb csúszott.
- Térkép? Miféle térkép? – kérdeztem vissza, hiszen nem egészen értettem, hogy miről van szó. – Azt hittem, hogy Ulricot a radagan nagykövet és a kísérete érdekli… Térképekről én nem tudok – feleltem élesen. |
Az emberek folytatták eszmecseréiket, de láthatólag azért felén pillantottak. Éreztem, hogy csak azt akarják tudni mit, keresek én itt a fővárosban pláne egy fiatal leánnyal. Sok ellenségünk volt és rossz akarónk. Valahogy éreztem, hogy csak egy olyan pillanatra vártak, hogy rám ugorhassanak. De a pechűkre mindig éber vagyok, hogy sose viszem túlzásba az italozást főleg, hogy fontos dolgokat jöttem intézni nem egy hétvégi kiruccanást terveztem. A nagy zajokban az ajtócsapásra lettem figyelmes. A két katona, akik velem jöttek most tértek be. Egy hozzánk közeli asztalhoz ültek le, hogy ne keltsenek nagy figyelmet magukra. Én is csak egy biccentést intéztem feléjük, majd a tekintetem ismét a fiatal fruskára tévedt. Hazudnék, ha azt mondanám, meglepet Lysanora reakciója, de nem. Valami ilyesmire számítottam, talán még azt is kinéztem volna belőle, hogy megpróbál egy pofont is adni.
- Ne aggódj, nem lesz baja… - még tettem hozzá gondolatban. Ugyan is elég ostobák lettünk volna, ha csak úgy megöltük volna a gyermeket. Merthogy tökéletes eszköz volt a kezünkben annak érdekében, hogy a lány azt tegye, amit kérünk tőle. Ha ettől megfosztottuk volna, akkor szinte használhatatlan lett volna számunkra és akkor őt is meg kellett volna ölnünk. De erre egyelőre nincs szűkség, amíg jól végzi a dolgát.
- Nocsak, Lochriel túl jól viseli a gondját? – néztem rá miután belekortyoltam a sörömbe. – Egyébként hány éves is, 3-4? – pillantottam rá kérdően. A lány fiatalon lett szerelmes Caliborba és nem is volt viszonzatlan. Ezt csak abból következtettük ki, hogy akkor született a csöppség. Akinek sok minden köszönhetünk.
- Ne aggódj. Őt is meg fogom látogatni a napokban. – nyugtattam meg a lányt. Bár szerintem nem kellett a terveimbe beavatni, de jobb ha tudja, hogy merre járok főleg azért mert elég fontos dolog van a férfinál.
Felvont szemöldökkel figyeltem a lányra. Mintha ostobának tettetné magát, de nagyon nem jól játssza a szerepét. Szembe fordultam vele, de az egyik kezemmel a pultnak támaszkodtam.
- A Főnők azt akarta, hogy saját szememmel bizonyosodjak meg az itteni dolgokról. – mondtam végül. – Azt akarja tudni, hogy Lochriel szavai tényleg igazak e. – hajoltam közelebb a lányhoz. De aztán vissza is dőltem a kényelmes pozíciómba. Poharammal játszadoztam egy keveset, ami már kezdett kiürülni. Megittam belőle az utolsó kortyokat, de nem kértem magamnak újat egyelőre.
- Csak nehogy csalódnod kelljen az éjszaka folyamán. – villantottam meg a csalfa mosolyomat, majd az államat is végig simítottam azzal a kezemmel amelyik szabad. – Oh, talán sietsz valahova? Netán nem élvezed a társaságomat? – kérdeztem ironikusan a lány hangjában fel vélt sürgető hangnemre.
- A palotán belüli szóbeszédekre vagyok kíváncsi. De legfőképpen egyre. – néztem körbe majd a lányhoz hajoltam. – A térképre lennék kíváncsi. Mit tudnak róla? – meredtem bele a jég kék szemek mélyébe. Közben egy kéz intéssel jeleztem a csaposnak, hogy hozhatja a következő kupa sörömet. |
Éreztem magamon a tavernában ülők izzó tekintetét; Tudtam, hogy valószínűleg sok kíváncsi szem, és fülpár kíséri figyelemmel az Aeronnal folytatott találkámat, de nem zavartattam magam elvégre nem én akartam éppen itt találkozni. Azzal is tisztában voltam, hogy a kocsma vendégei nem az ártatlan bárányok társadalmát erősítik. Tolvajok, erőszaktevők, törvényen kívüliek kerestek itt éjszakai nyugodalmat; csupa olyan szerzet, akik könnyedén elbánnának egy védtelen asszonnyal, ha úgy tartaná kedvük. Azonban én nem voltam védtelen, így nem volt okom a félelemre. Nehéz köpenyem takarásába még azelőtt elrejtettem az egyik kisebb tőrömet, hogy elindultam volna a randevúra, és hála az atyám által, illetve a Rimadar-klán oltalmában szerzett tapasztalatoknak, használni is tudtam.
Különös volt a palota kimért modorossága után belefutni Ulric kedvenc embereinek egyikébe. Az idejét sem tudtam annak, hogy mikor találkoztam Lochriellen kívül mással közülük, ráadásul a kereskedő élete nagy részét a fővárosban élte le, így modorában nem volt felfedezhető a nyers őszinteség.
Ujjaim görcsösen szorultak rá a poharam talpára, amikor a tünde megemlítette a lányomat. Kék szemeim izzón, leplezetlen gyűlölettel állapodtak meg az arcán, miközben az ujjbegyeim teljesen elfehéredtek a szorítás súlyától. Harag gyulladt a mellkasomban, amiért volt mersze a szájára venni a gyermekemet.
- Ha csak egy haja szála is meggörbül… - szorítottam össze makacsul ajkaimat, leharapva a fenyegetés végét. Nem lett volna okos dolog, ha a látogatóm rögtön az első percekben szembesül a legnagyobb gyengepontommal. Kék szemeim makacsul kapaszkodtak bele a tünde férfi kegyetlen pillantásába. Erősen igyekeztem azon, hogy megszilárdítsam vonásaimat, és elkendőzzem korábban fellobbanó riadalmamat.
– A fővárosban úgy tudják, hogy a kishúgom. Nem láthatom túl gyakran – kortyoltam bele végül kelletlenül az italomba annak reményében, hogy sikerül leküzdenem a torkomban megszülető félelemgombócot. Tudtam, hogy a rimadar katonák mindenre képesek, hiszen magam is az voltam; egy ártatlan kislány megölése nem jelentene gondot számukra, Dove csak eszköz volt a kezükben. Egy eszköz, amellyel kordában tarthattak engem, hogy azt cselekedjem, ami számukra hasznot hajtó.
- Talán, ha megfelelően vernétek a fejébe, hogy mi a dolga, közel sem lenne annyira feledékeny – próbálkoztam meg egy szelíd mosollyal, mintha valakinek a megkínzásra kellemes dolognak számítana. Mindig is sejtettem, hogy Lochriel ostoba, de sosem gondoltam, hogy szándékosan hallgatna el információkat Ulric elől, hiszen a férfi kegyetlensége országszerte hírhednek számított.
- Formalitás. Értem – döntöttem oldalra a fejem, visszahelyezvén a poharamat a ragacsos pultra. – És mit kíván meg ez a bizonyos formalitás? – vontam fel a szemöldököm cinikusan, mintha nem teljesen érteném.
Kacérkodó szavaim nem hagyták el a várt hatást, de bármennyire is igyekezett a nagy Aeron Erthadril zavarba hozni, csak azt bizonyította vele, hogy elfelejtette, hogy kivel van dolga. Az én gyomrom sok mindent elviselt, azért tértem vissza oly’ hűségesen időről-időre a király ágyába is, pedig szívből megvetettem.
- Óh, Te aztán tudod, hogyan kell lenyűgözni egy hölgyet – görbült ajkaim szeglete könnyed, megjátszott mosolyra, miközben néhány centivel közelebb húzódtam hozzá. – Az este hosszú, még bármit magával hozhat – duruzsoltam csábítónak szánt hangon, majd megköszörülve torkomat, visszatértem a boromhoz. – Milyen információkat akarsz tőlem? Essünk túl rajta… - legyintettem egyik kezemmel sürgetően, miközben a másik újra megpihent a pohár szárán, hogy ihassak egy kortyot. |
Az egész kocsma nyomasztóan hathatott volna rám, de már megszoktam ezt a környezetett. A porfészek zsivaja újra felhangosodott amint leültem a leány mellé. Körbe tekintve néhány ismerős arcot véltem felfedezni az árnyékba húzódva. Egy-egy biccentést irányítottak felém, amit én csak egy kis fejbólintással viszonoztam. Nem gondoltam volna, hogy ennyi ismerős lesz itt a fővárosban. Azt hittem nem merészkednek ide. Bár én se vagyok éppen ide való, csak a sötétség az, ami meg nyugtat. Akkor szinte észrevétlenül lehet flangálni a városban.
A jobb kezembe markolva a sört figyeltem a szende teremtést. Láttam rajta, hogy nem igazán akar az arcomra nézni, de megerőltette magát. A szemében izzó tűzet láttam, mintha legszívesebben elmenekülne innen. Biztos nyomasztja ez a hely tele olyan férfival, akik bármelyik percben elhurcolhatná, egy szép este érdekében aztán valahol az utcán pedig ott hagyná. Elismerően belekortyoltam a sörömbe közbe a szemöldökömet is megemeltem amint megdicsérte a modoromat. Valóban fura lehetett a lánynak az udvarias magázódás és lágy csevegések után az én nyers szavaim. Olyasmi érzés lehetett, mint ha kellemes meleg fürdő után egy hirtelen jött hideg zuhany érné az embert. Nem tagadom, hogy nem szeretem a kertelést.
- Áhh, tényleg. – ütött szöget a fejembe, majd lazán az asztalra suhintottam a tenyeremet. – A leányod hogy van? – villantottam egy negédes mosolyt közben próbáltam a lánnyal szemkontaktusba kerülni, ami nem volt könnyű mivel nehéz volt elkapni a kék szem párakat akár egy pillanatra is. A korábbi kérdésemre viszont váratott a válaszával. Könnyed mozdulatokkal magára hívta a figyelmét a csaposnak. Türelmesen, bár nehezemre esett de megvártam amíg a lány megkapta az itókáját. Felvont szemöldökkel pillantottam amint kézhez kapta a poharát.
- Lochriel megfelelően végzi a munkáját, néha-néha ugyan elfelejt elmondani egy-két dolgot.. – legyintettem egyet. Ha pedig el is hallgat, akkor elég csak az megemlíteni neki, hogy az ő élete is a mi kezünkben van. Néha hajlamosak elfelejteni az emberek, hogy még is kiknek mit köszönhetnek és pofátlanul visszaélnek a jószívűségünkkel, ha lehet ezt így hívni.
- Ulric azt akarta, hogy személyesen győződjek meg az itteni helyzetről. Csupán csak formalitás. – rántottam meg a vállamat, és vezetőnk nevét is csak annyira hangsúlyoztam, hogy mások ne figyeljenek fel rá. Mélyen jövő nevetés szakadt fel a mellkasomból.
- Hidd el kedvesem, ha másért jöttem volna, akkor nem itt találkoznánk. – húztam el a számat kacéran miközben nem húzódtam el. Majd mikor befejeztem a mondandómat felegyenesedtem, húztam egy jókorát a poharam tartalmából.
- Bár.. – tártam szét a karomat. - , ha te ezt óhajtód bármi megtörténhet az éjszaka. – kacsintottam egyet. Remélem kellően zavarba és félelembe hoztam egyszerre, hogy elmenjen a kedve a búja gondolatoktól. |
Nem is sejthettem, hogy mi lehet annyira fontos, hogy egyenesen a nagy Aeron Erthadrilt küldjék hozzám, a fővárosba. Ahogyan a kék pillantásom megakadt az ében hajú férfin, aki magabiztos léptekkel, sztoikus nyugalommal átsétált a helyiségen, a mellkasomban egy rég elfeledett érzés öltött alakot; a félelemé. Lochriel személye sem hatott rám üde társaságként, különösen annak fényében, hogy a kislányom azóta élvezi a kereskedő vendégszeretetét, hogy engem beintézett udvarhölgynek; A férfi gyakran fenyegetőzött azzal, hogy kárt tesz a kicsiben, ha veszélybe sodrom az ügyünket, de az Ő üres fenyegetései nem értek Aeron egyetlen metsző pillantásának nyomába. Önkéntelenül szegtem le a fejem, amikor a tünde férfi letelepedett a mellettem álló székre, gondosan kerülve a tekintetét.
Önérzetem azonban nem engedte, hogy meghunyászkodásom szavaimmal is kifejezzem, ezért szóltam hozzá rögvest olyan tiszteletlenül, ahogy megérkezett. Nem voltam a tulajdona, hogy megvárasson.
- A modorod még mindig kifogástalan, Nagyuram – mondtam élesen, megrázva a fejemet mogorva szavai hallatán. Úgy látszott, hogy Ulric Rimadar jobb keze megfeledkezett arról, hogy egy hölggyel beszél. Kék szemeim egy árnyalattal bátrabban indultak meg felé, érdeklődve megcirógatván hibátlan vonásait.
- Valóban régen volt – bólintottam rá megjegyzésére, miközben gondolkodón megráncoltam a homlokomat. – Talán két éve lehetett, nem sokkal Calibor halála után – sokáig gyakoroltam, hogy ilyen érzéketlen cinizmussal tudjam kiejteni egykori hitvesem nevét, akinek elvesztése máig feldolgozhatatlan volt; Ha a gyermekünk születése után Ulric elengedett volna bennünket, ahogyan az megígérte, most nem kellene a tünde társaságát élveznem, gondoltam fásultan, rezzenéstelen arccal.
Meg sem lepődtem azon, hogy számomra nem kért italt, de gondoskodtam én magamról. Megelőzve a válaszadásomat, finoman, akár egy úri hölgy, megemeltem a kezem, hogy magamra hívjam a csapos figyelmét. A pocakos, fogatlan uraság megismételte korábban feltett kérdését, amire ezúttal választ is kapott. Aeronnak egészen addig kellett várnia feleletemre, amíg a pohárka bor elém nem került.
- Lochriel nem végezhet túl jó munkát, ha egészen Berith-ből kellett ideáig utaznod, hogy feltedd számomra ezt a kérdést – hangom nyugodtan csendült, szinte már érzéketlenül, ahogy ismét Aeron felé fordultam. – Az egyezségnek megfelelően minden hónapban beszámolok neki arról, ami a palotában történik, az, hogy ez az információ eljusson hozzátok, az Ő dolga – hangsúlyoztam ki utolsó szavaim élesen, nem titkolván, hogy mennyire feleslegesnek gondolom eme éjszakai randevút.
- Ha látni kívántál… - hajoltam közelebb kacéran. -…mondd inkább azt, ne gyárts ostoba indokokat – nevettem fel csilingelően. |
Kora hajnalban indultam útnak, hogy ne kelljen magyarázkodnom sok embernek, hogy hova készülődök. Elég volt erről tudni Ulricnak és nekem. Talán még Caunt beavatta az egészbe, de ebben sem vagyok biztos, de még abban sem, hogy meg fogja látogatni. Amint leszögeztem néhány dolgot az itt maradó katonákkal, indultam is az istállóba. Amint leértem Athos már indulásra készen állt, és a kíséretem is már haptákban állt. Nem várattam sokáig őket, felpattantam a fekete ménem hátára és már intettem is a lovászfiúnak.
Gyorsan haladtunk, mire a nap sugarai eljutottak földünkre addigra már, elhagytuk Berith vidék határait. A lovakat nem kímélő tempót diktáltunk, hogy időben a fővárosba érjünk. Nem akartam, hogy a hírünk előbb oda érjen, mint mi magunk. Mert biztos voltam abban, hogy már kiszúrtak minket. Sok időt nem vesztegethettünk. Csak is akkor tettünk egy kis kitérőt és pihenőt, mikor a nap már a legmagasabb pontján volt. A lovak ittak és legelésztek egyet. Közben mi magunk is megpihentünk egy fa árnyékában. Pár perc múlva újra útnak indultunk.
Már a késő délutáni órákban járhattunk, amikor végre megpillantottam a messziségben a város falait. Messze voltunk még, ugyan de már közelebbinek éreztem, mint az elmúlt órákban. Még jó pár órába bele tellett mire elértük a város kapuját.
A kapunál az őrök kissé akadékoskodtak, mert nyilván tudták ki vagyok még úgy is, hogy próbáltam elrejteni a személyazonosságomat a legtöbb ember előtt. A tudtukra adtam, hogy nem érek rá egész este itt ácsorogni, de csak pihenés szempontjából jöttem a városba. Szerencsémre fiatalabbakat és ostobákat is fogtam ki így a mondandóm hallatán tovább is engedtek. Az erőd ellentéte volt ez a hely. Még az éjszakai órák ellenére is tökéletesen járhatóak voltak, az utcák nem voltak szűkek és mindent meglehetet találni, mert ki voltak táblázva elég észrevehetően. Fintor ült az arcomon miközben végig haladtam az utcákon. Parasztok, szajhák és koldusok minden hol. Bezzeg nálunk, egyik sem található az utcán a kései órákban. Mindenki tudja, hol a helye, de itt még ezek is annyira el vannak kényeztetve, hogy az utcán lebzselnek éjt nappallá téve.
Megtaláltam végre azt a sikátorba dugott kocsmát ahova a találkozott beszéltük meg. Leszálltam lovamról és a katonáknak nyújtottam a kantárját, hogy vigyék olyan helyre ahol kitudja magát pihenni. Amint végeztek pedig csatlakozatnak hozzánk. Bólintással vették tudomásul én pedig, beléptem a kocsma ajtaján. A zaj hirtelen elhalkult és minden szempár felém szegeződött. Felvont szemöldökkel pillantottam végig a kocsma töltelékjein. Egy fintort is megengedtem magamnak miközben beljebb sétáltam és hallottam itt-ott a sugdolózást. A tekintetemmel a tárgyaló partneremet kerestem. Lassú léptekkel beljebb haladva aztán megpillantottam mikorra csuklyáját levetette. Hosszú szőke hajáról, még könnyebben felismertem, persze a porcelán baba arca is sokat segítet ebben. Na meg persze az is, hogy nem sok fiatal leányzót lehet ezen a környéken megtalálni. Nem is értem miért nem szúrták még ki az itteni zsoldosok.
- Pontosan időben érkeztem. – köszörültem meg a torkomat, hangom a szokásosnál is barátságtalannak tűnhetett. Ami nem csoda, az egész napos utazás kimerített. – Te jöttél túl korán. – ültem le mellé lévő székre a pultnál. A csapos serényen indult meg felém. – Egy kupa sört. – mondtam röviden, majd az egyik kezemmel feltámaszkodtam a pultra és féloldalasan a lányra tekintettem.
- Rég találkoztunk Lysanora. – jegyeztem meg miközben végig pillantottam rajta, majd közben kézhez is kaptam a sörömet. Bele is kortyoltam egy nagyot. A hűs nedű szinte felüdülés volt a kiszáradt torkomnak. – Mesélj, mi történik itt ebben a pompában? – hangom már nem volt rekedtes és tökéletesen ki lehetett venni a gúnyosság minden formáját. |
Szó szerint királyunk orra elől léptem meg, hogy találkozhassak Aeron Erthadril nagyúrral, aki titkos, de sürgető üzenetben adta tudtomra annak tényét, hogy a fővárosba érkezett, és látni kíván. A közelgő találkozó rossz ízt hagyott a számban, miközben a szobám rejtekében sürgetőn magamra kaptam leghétköznapibb holmijaimat, hogy kevésbé keltsek feltűnést odakint; Sötétzöld ruhám, szinte feketének hatott az esti gyér fényben, és a dísztelen, fekete köpeny, amelynek csuklyáját gondosan a fejemre húztam, hogy elrejtse makrancos hajcsigáimat, szinte egybeolvasztott a sötétséggel.
Pontosan tudtam, hogy melyik folyosót kell választanom ahhoz, hogy úgy hagyhassam el a palotát, hogy a szemfüles őrök ne figyelhessenek fel a távozásomra – a király elegendő egérutat hagyott szeretőinek ahhoz, hogy anélkül közlekedhessenek, hogy a felesége tudomást szerezzen rólunk; Azzal, hogy magam is a titkos szeretők egyike voltam, számtalan rejtett utat ismertem a kastélyban. A radagan különítmény miatt több lett az őrszem a palota környékén, de még így sem okozott különösebb nehézséget az átjutás. Az egyik titkos folyosón keresztül az istállóba jutottam, ahonnét már könnyűszerrel csatlakozhattam egy kisebb társuláshoz, akik az esti séta örömeit élvezték. Ostoba, elkényeztetett bugrisok, gondoltam elégedett mosolyt villantva csuklyám rejtekében, mert a társaság tagjai olyan mély eszmecserébe mélyedtek, hogy észre sem vették a közéjük verődő idegen alakot.
Csak akkor szakadtam el tőlük, amikor a főutcára érvén a kereskedő negyed felé vették az útjukat, mert nekem az egyik távoli sikátorban fészkelő kocsmában volt találkozóm a Rimadar katonával és kíséretével.
A vendégek ügyet sem vetett rám, amikor beléptem a lepusztult kis tavernába. A legkülönbözőbb szerzetek zsúfolódtak össze egy helyen; szakadárok, orvgazdák és izgalmat kereső kalandorok. Az ilyen helyeket elkerülhetetlenek a súrlódások. És igen, időnként előfordul, hogy vér is folyik. Jobb, ha az ember becsukja a szemét, és a fülét úgy téve, mintha éppen ott sem lenne, amikor pedig a városőrök kérdezősködnek, még azt is letagadni, hogy életükben egyszer is jártak ebben a lebujban.
Kerestem egy félreeső helyet a söntés sarkán, és felkönyököltem a ragacsos deszkára, miközben a nagyúr érkezésére vártam. Elgondolkodtam azon, hogy mikor is volt, hogy utoljára láttam a férfit; Talán éppen azelőtt, hogy Ulric egészen a fővárosig száműzött megfosztva az anyámtól és a gyermekemtől.
- Mi tetszik? – kérdezte a fogatlan pultos, megtörölve a kezét egy koszos rongyban. Megráztam a fejem, mire durva pillantással végigmért; Látszott rajta, hogy fizető vendégre számított.
A beszélgetés moraja hirtelen halt el, amikor az ajtó csapódva kinyílt. Még az én tarkómon is égnek meredtek a szőrszálak, miközben a hang irányába fordulva az érkező felé pillantottam. Aeron magabiztosan egyre beljebb merészkedett a csehóban magára vonva az összes jelenlévő figyelmét – mind látványa, mind kisugárzása félelemkeltő volt. Néhányan összesúgtak a férfi háta mögött, és az iméntinél is gorombábban mérte végig legújabb látogatóját. Letoltam a fejemről a csuklyámat, hogy a bérgyilkos könnyebben felismerjen; Nem féltem a rossz nyelvektől, hiszen senki sem feltételezné, hogy a királyné udvarhölgye az éj leple alatt éppen egy ilyen koszos kis kocsmában beszélne meg találkozót.
- Késtél – jegyeztem meg tömören, ha a tünde hozzám lépett. Hangom rideg volt, és kimért. |
Általában napközben a sikátorok csendesek, de a szűk kis átjárókat ilyenkor is érdemes kerülni, ha az ember nem akar kellemetlen meglepetésekbe botlani. Ha leszáll az éj, a házak árnyékában furcsa kereskedők, és mindenféle szolgáltatást áruló árusok jellenek meg. Az áruk nagy része illegális, és természetesen nagyon ritka -a minőség, és a hatás azonban kétséges.
A táncoló fáklya fényében nagy bátorság szükslges ahhoz, hogy beljebb merészkedjen ide valaki. Aötétedés után gyakran még a városi őrség tagjai is elkerülik ezeket a helyeket. |
[32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
