|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 09:00 - |
Rheyna gazdagságát misem bizonyítja jobban, hogy a legtöbb utcáját macskakő fedi - eltekintve a legszegényebb negyedektől. A város vizellátásáról mesterségesen kialakitott csatornák gondoskodnak, amelyekkel a Varuna folyó vizét vezetik be falak mögé. Rengeteg a híd és jelentős a vízi közlekedés. Az épületek homlokzatát gyakran márvánnyal vagy kvarccal fedik be, amitől a házak törtfehéren kéken vagy rózsaszínen pompáznak, attól függően, hogy hogyan esik rájuk a fény.
Maga a város nagyon tiszta. A macskaköves utcákat rendszeresen tisztítják, és még a kanálisokban sem úszkál úgy a szemét, mint más városokban. |
[30-11] [10-1]
 Idegesen topogtam a virágárusnál, aki pedig félreérthette az összeráncolt szemöldökömet, mert elég félve nyomta a kezembe a kért virágot. Igyekeztem mosolyogni, mikor kifizettem, de nehezemre esett; még mindig az járt a fejemben, ahogy Ristar nyíltan megjegyzéseket tett arra, hogy ha nem vigyázok, a feleségem megszökik egy bárddal, vagy kénytelen lesz ő is a sógora segítségét kérni, hogy jól érezhesse magát. Még akkor is ökölbeszorult a kezem, amikor az utcákon végigmasírozva hazafelé indultam, épp csak a virág szárából kiszökő nedvesség térített észhez. Egy kicsit eltörtem; a bátyám orrát is szívesen betörtem volna, de biztos voltam benne, hogy azt a parancsnok is észrevette volna. Belőlem hiányzott az az áldottság, amivel Ristar kerülte el a kellemetlen helyzeteket, vagy a felelősségre vonást.
A legjobban valószínűleg azért öntött el a harag, mert tudtam, hogy igaza van. Néhány hete volt csak annak, hogy Rike várában összeházasodtunk Viserrával; még mindig halvány, bárgyú mosoly ült az arcomra, ha rá gondoltam, még ha nem is annyira a mi kezdeményezésünkre történt, mintsem édesanyám hathatós nyomására. Én még vártam volna; túl sok rossz dolog történt a korábbi hónapokban ahhoz, hogy ilyesmit illendő volna megtartani, de a tengermentét elkerülte a forrongás; ő nem is tudhatta, miféle szörnyűségek folytak az ország más szegleteiben, hogy a puszta aranyló gabonamezőit helyenként vörös tengerré változott, vagy hogy a macskaköveken néhány helyütt még mindig látszódott a sötétlő vér.
Odahaza, ahol a várat virágköntösbe öltöztették, a sirályok lustán billegtek a fehér homokon, és ahol Joderick öblös nevetéssel veregetett úgy hátba, hogy attól féltem, a gerincem a számon esik ki, szinte megbocsájthatónak tűnt, hogy jól érezzük magunkat, megfeledkezve minden másról. Már a lázadás elején hazaküldtem Viserrát, távol a fővárostól, még ha a baj végül csak később érkezett is; de tagadni nem lehetett, ami történt. Mivel a királyné kíséretébe tartoztam, csak a lázongás leverésének végén tértem vissza a fővárosba, akkor már Viserrával együtt; nem tudom, melyikünk képedt el jobban az út mentén felállított bitófákról lógó testek láttán. Elrémisztés, azt mondták; hogy megjegyezzék, és soha senki ne próbáljon ismét a korona és a törvények ellen felkelni. Bizonyára igaz volt, de nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy Rheya, ez a szivárványváros... bemocskolódott. Nehezebbnek tűnt az egyenruhát viselni, mint korábban.
Páncélom minden lépésnél csörgött, vörös köpenyem pedig suhogott, ahogy végül megálltam a házunk ajtaja előtt Ha nem lettem volna ilyen hangos, minden bizonnyal álldogállok még néhány percig az ajtó előtt, hogy összeszedjem a gondolataim; mindig is nehezen ment az érzelmeim kifejezése, de Viserrával szemben... Még nehezebb volt.
– Megjöttem... – nyitottam be, a virágot a hátam mögé dugva. Nem sok időt töltöttem itthon, még mindig nem éreztem magaménak a helyet, amit a lány szülei és a Rikerek nevében kaptunk, nászajándékként. A tetőri szállás sokkal kisebb volt, épp csak egy szoba, és egy kényelmetlen szalmaágy, de mégis otthonosabbnak tűnt, mint ez; arról nem is beszélve, hogy nehezen szoktam hozzá ahhoz, hogy nem alszom egyedül...
Kényelmetlenül éreztem magam. Egy kicsit olyan volt, mintha elvesztettem volna a legjobb barátomat, akit nem sokkal korábban kaptam vissza. Az sem segített sokat, hogy anyám előző levelében máris afelől érdeklődött, hogy mikor lesz unokája.
– Viserra? – dugtam be a fejem a konyhába, tekintetemmel a lányt keresve. Mikor megpillantottam, halvány mosolyt erőltettem magamra, és csörgő-zörgő léptekkel mellé masíroztam. Hirtelen nem is tudtam, hogy üdvözöljem; idáig általában éjszakai szolgálatban voltam, így csak akkor értem haza, mikor már aludt. Végül feszengve, merev háttal előre dőltem, és gyors csókot nyomtam a homlokára , majd heves mozdulattal felé nyújtottam a virágot, majdnem orrba vágva vele; fogalmam sincs, miféle volt, de ilyet fontak a hajába az esküvőnkön. Gondoltam, hogy szereti. – Ez a tiéd – tettem hozzá magyarázatként, szigorúbb hangon, mint amit a gesztus érdemelt volna. Ha elvette, úgy az egyik kezem a kardom oroszlános markolatán pihentettem, a másikat pedig szigorúan az oldalamhoz nyomtam. Még nem akartam levenni a páncélomat; így kevésbé éreztem magam feszélyezve. |
– Nem, teljesen igazad van, Lysanora – ráztam meg a fejem, ezzel enyhe ugrálásra bírva néhány, a többinél is göndörebb hajtincsem. – A férfiak néha valóban hajlamosak elfelejteni, hogy a nők nem feltétlenül vágyakoznak úgy utánuk, mint fordítva. Majd beszélek Gavinnel, hogy ne zaklassa az udvarhölgyeket; nem illendő. – Tény, voltak kétségeim afelől, hogy minden udvarhölgyet zavart volna Gavin közeledése, de jobb volt a békesség. Elvégre, én még mindig csak vendég voltam a palotában, s a vendég kísérete jobb, ha nem bolygatja fel a régi lakók nyugalmát; ráadásul, már megfordult a fejemben, hogy maradásra kérem Gavint, akit sokkal jobban kedveltem, mint a néma és a szabályokhoz a végtelenségig ragaszkodó Sir Jarint. Talán önzőség volt, hogy a saját fejem után menve elszakítottam volna a kishúgától, de Ő tűnt az egyetlennek a palotában, akit tényleg ismerek, és aki a későbbiekben is az otthonomra emlékeztetett volna. Sokkal hasznosabb darabkája volt ő a múltamnak, amit a házasságom révén majd magam mögött kell hagyjak, mint akármilyen tárgy, amit Vidarból hozhatnék.
Tényleg önzőségnek tűnt.
– Azt hiszem, igen. Habár egy nép épp csak annyira és úgy lehet bátor, mint az emberek, akik alkotják; az ő asszonyaik bátorsága pedig bizonyára máshol gyökerezik, mint a miénk, így a bátorságnak is bizonyosan más fogalma van odaát – morfondíroztam inkább magamnak, mint a mellettem sétáló udvarhölgynek. Habár sokat beszéltek a radagan látogatókról, valahogy úgy tűnt, mégis inkább felszínes dolgokat tudok meg róluk, mint olyat, ami valóban érdekelt volna. Mikor Lady Earynnel jártunk az egyik ékszerésznél, aki a hercegné szándékai szerint majd az esküvői fejdíszemet készíti, az udvarhölgyek, akik kísértek, kuncogva jegyezték meg, mennyire lehetetlen feladat lenne a nagykövet húgának haját díszíteni akárhogy. Én csak futó pillantásokat vethettem rájuk, de nekem például kifejezetten tetszett a hölgy haja; épp azon okból kifolyólag, mint a sajátom. Más. Azt nem tudtam, hogy Ő – Sara... Sarafina? Azt hiszem – mennyire örül ennek a másságnak, de többek között erről is nagyon szívesen elbeszélgettem volna velük. Reménykedtem benne, hogy a tornán esetleg lesz lehetőségem megismerkedni legalább egyikőjükkel; sok érdekes emberrel szerettem volna találkozni, de egy távoli, egzotikus ország képviselői minden álmomat felülmúlták volna. Hát, kivéve talán azt a lehetőséget, hogy én mennyire szeretnék eljutni az ő otthonukba.
Lysanora szavaira, amivel Earyn hercegnét illette, felnevettem. – Hát, van még pár évem, hogy kitapasztaljam – jelentettem ki végül, nyugodt elhatározottsággal. Épp elég rémtörténetet hallottam már anyósokról, akik megkeserítették az ember házasságát, legyen szó bármelyik félről is, és habár Celawannak aligha kellett tartania az övétől, én igyekeztem megtalálni a közös hangot Lady Earynnel, még ha egyelőre nehezen ment is. Sosem ellenkeztem vele nyíltan, kezdetnek; főleg azért, mert csupa olyan dologban döntött erélyesen, amelyek engem nem érdekeltek különösebben. Tudtam, hogy ha esetleg valami számomra is fontosról lenne szó, kiállnék magamért, akkor is, ha ezzel magamra haragítom; többek között ezért nem szerettem volna, ha a fülébe jutnak férfiasabb törekvéseim. Drusalát elnézve, aki megtestesülése volt édesanyja értékrendjének, azt hiszem, valószínűleg nem tudnám lenyűgözni őt íjásztudományommal.
Már kezdett ugyan feltűnni, hogy mióta magunk mögött hagytuk Dove-ot, Lysanora mosolya valahogy nem volt igazi, és a személyisége is sokkal inkább kezdett visszatérni az udvari szokásokhoz; azt hiszem, ezt a felét kevésbé kedveltem, de nem hibáztattam érte. Ha valóban igazam volt, és a lányát volt kénytelen maga mögött hagyni két hétig, teljességgel megértettem az elzárkózását. Ez a változás mégis leginkább akkor tűnt fel, mikor a kutya is a képbe került; valahogy furcsának tűnt, hogy valaki, aki a Berith-ről érkezett, és nyilvánvalóan értett egyhez s máshoz, ami a harcot illeti, épp egy kutya miatt aggódjon. A mosolyom viszont maradandó volt; sosem zavartak az efféle illem-hazugságok, habár én magam igyekeztem kerülni őket.
– Óha, igen, veszett vadállat vagy, ugye? – kérdeztem a kutyától olyan szelídséggel, ahogy az ember a gyermekekhez beszél; s mint ahogy a kisdedek is gurgulázó nevetéssel, de legalábbis foghíjas mosollyal fogadják az ilyesmit, a kiskutya is csóválni kezdte a farkát, és hegyezni a füleit; az egyik teljesen felállt, míg a másik kajlán lógott. Beleszerettem. Talán épp azért, amit Lysanora is mondott; mert koszos volt, ápolatlan, valószínűleg bolhás is, és a lehető legnagyobb mértékben elütött azoktól a selymes kis felhőpamacsoktól, amiket néhány udvarhölgy melengetett az ölében. A kiskutya – Kajla, döntöttem el, legalábbis egyelőre – szőre nem csak az utca piszkától volt csúnya, egy alapos fürdetés után sem lett volna a klasszikus értelemben véve szép, a szemei viszont egészen különleges, mentás-sárgás színben játszottak; azt is biztosra vettem, hogy legalább akkora lesz, mint egy termetes vadászkutya, a mancsai méretéből ítélve. Mint mondtam: beleszerettem. És az sem zavart, hogy az eljövendő családom köreiben talán nem arat osztatlan sikert a választásom; épp elégszer hódoltam be eddig ahhoz, hogy most, mikor tényleg szeretnék valamit, meg is tartsam.
Már a nyelvem hegyén volt a válasz, miszerint, igen, azt, hogy nézd, mim van, de úgy tűnt, az udvarhölgy már nincs mókás kedvében, én pedig nem akartam, hogy a Celawan iránti szenvtelenségemet illetlenségnek és sértésnek vegye.
– A hercegné miatt jobban aggódom – válaszoltam végül cserfes mosollyal, ismét Lysanora mellé szegődve. A kiskutyát a mellkasomhoz szorítottam, ő pedig korábbi elevensége ellenére csendesen, szinte mozdulatlanul tűrte, hogy végigcipeljem a palotáig vezető úton; épp csak a fülei ugráltak minden lépésemnél.
Lezárt kör! |
Sosem kedveltem igazán a lányos játékokat; Talán a neveltetésemből adódóan, vagy talán mert gyermekkorom legmeghatározóbb éveiben is leginkább fiúk vettek körül? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy sem a kacifántos fonatok, sem a csipkék és fodrok nem érdekeltek egészen addig, amíg magam mögött nem hagytam Nora Gerdet, hogy Lysanora Geraldinné változzam. Most azonban kihívást láttam abban, hogy megzabolázhatom a leendő hercegnő tűzvörös hajcsigáit úgy, hogy közben szépen, óhatatlanul kiszedhetem belőle a saját, és családja titkait. Alig vártam, hogy a legközelebbi találkozásunk alkalmával Aeron Erthadril orra alá dörgölhessem, hogy milyen rövid idő alatt mennyi mindent értem el. Mert igen. Egészen biztos voltam benne, hogy Tyria Agenyr előbb-utóbb éppen úgy a szépen szőtt hálóm fogja lesz, mint ahogyan a királyt is sikerült csapdába ejtenem. Csak nagyon nehezen sikerült legyűrnöm a bizakodó gondolataim hatására megszülető elégedett mosolyomat.
- Sajnálom, Lady Tyria; nem kívántam megsérteni a barátját – mondtam összeszűkülő szemekkel vizslatva a nőt az oldalamnál. Volt valami abban, ahogy a védelmébe vette a Gavin nevű katonát, és óhatatlanul a gyanú csírája vetett fészket a mellkasomban. Vajon mennyire állhatnak közel egymáshoz? ütött szöget fejemben a gondolat, miközben próbáltam elhessegetni azon hang élét, amellyel kiejtette, hogy királyi sarj. Kételkedtem benne, hogy ez a vidéki fruska sejthetne bármit a királyhoz fűződő viszonyomról, de jobbnak láttam elraktározni magamban, hogy óvatosan kell nyilatkoznom a közelében. A jelenlegi pozíciómban nem engedhettem meg magamnak a lebukást.
- Pusztán nem szeretem, ha a férfiak árucikknek néznek! Voltaképpen hölgy vagyok, így úgy hiszem joggal várhatom el a tiszteletet egy katonától, még akkor is, ha kettőnk közül Ő a nemes – makrancosan húztam összébb a vállamra terített köpenyem szárait, mintha a férfi közeledése valóban csorbát ejtett volna érzékeny lelkemen, és komolyan sértette volna az önérzetemet. Hosszú ideje műveltem már a szerepjátszást, hogy egy pillanatra se zökkenjek ki belőle; Ráadásul azzal, hogy Cameron Lothriel magával vitte a lányomat, voltaképpen szabadabb teret adott nekem a játék kibontakoztatásában.
Igazából arról őszintén nyilatkoztam, hogy mit gondolok a férfi-női szerepekről, és azok indokolatlan szétválasztásáról. Sokat tanultam a Berihben arról, hogy hogyan védhetem meg magam; Volt idő, amikor Rimadar olyan harcosként tartott számon, akire bátran rábízhat egy küldetést, mert épségben visszatér, lehetőleg éppen a kiszemelt zsákmánnyal. Calibor és én félelmetes párost alkottunk egészen addig, amíg cinkosokból, és szövetségesekből szerelmesekké nem váltunk. Onnantól kezdve már egészen más fajta hűség kötött mindkettőnket, s bár sosem esküdtünk pap előtt, házasokként éltünk.
- A maga nevében minden nép bátor, nem gondolja? – engedtem meg magamnak egy mosolyt, de ezzel nem is fűztem tovább a véleményemet a radaganokról. Botorság lett volna úgy kifejtenem bárminemű valós, vagy valótlan gondolatot, hogy még azt sem tudom, hogy uralkodónk mit gondol az idegenföldről érkezett vendégeiről. Fontos volt, hogy látszat szerint hasonlón vélekedjek, mint Ő teszi.
Szám sarka egy árnyalattal veszedelmesebben görbült felfelé, amikor Lady Tyria kijelentette, hogy reméli sosem kerül sor arra, hogy szembesüljön vele, hogy mikre vagyok képes. Különös, de tetszett annak az eshetősége, hogy mint oly’ sokan, a kisasszony is alábecsüli a képességeimet; A szívem mélyén reménykedtem benne, hogy egy napon éppen úgy bizonyíthatok előttük, mint a főnökeim előtt.
A gondolattól szórakozottan törtem egy újabb darabot a süteményből, és mosolyomat nem is rejtve, bekaptam a falatot. Készen álltam arra, hogy visszatérjek a palotába; úgy éreztem, hogy aznapra már éppen elég előrelépést tettem Lady Tyriával kapcsolatban ahhoz, hogy később mélyíthessek az ismeretségünkön.
- Azt hiszem, hogy ebben a dologban igazán lehetünk cinkosok, Milady – mondtam szelíd hangon, egy határozott bólintással jelezvén, hogy magam is úgy gondolom, hogy a leendő anyósának nem kell feltétlenül tudnia arról, hogy mi idekint találkoztunk; nem mintha különösebben féltettem volna magam a hercegnő édesanyjától, de könnyen lehet, hogy bosszúból okozhatott volna számomra kellemetlen perceket. – Higgye el, a hercegné szívéhez is vezet út… Csak eddig még senkinek sem sikerült megtalálnia – mondtam bíztatóan, mintha csak gondolataiban olvasnék. Küzdöttem a lány bizalmáért.
Jómagam észre sem vettem volna a kutyát; No, nem feltétlenül azért, mert kevésre tartom az állatokat. Egyszerűen csak hozzá voltam szokva. A vidék ahonnét jöttem éppen elég éhező gyermeket hord a hátán ahhoz, hogy egy lesoványodott kutya ne keltsen feltűnést. A figyelmemet ráadásul némiképp elterelte egy sötét alak, aki legalább azóta a nyomunkban volt, hogy áthaladtunk a piacon.
Kezem észrevétlen simított végig ruhám könnyed anyagán az oldalamon, mintha csak annak ráncait igazgatnám, de nem így volt. Ellenőriznem kellett, hogy megvan-e még a késem, amit indulás előtt elrejtettem.
- Azt hiszem, hogy ez az eb már nem fog tágítani maga mellől… - állapítottam meg félrebillentett fejjel, némileg csúfondáros grimasszal. Sejthette volna, hogy azzal, hogy megeteti, ilyen reakciót vált majd ki az állatból. – A kutya kiválasztotta magát, Milady – mondtam elengedve egy mély sóhajt. Úgy tűnt, hogy minimálisra nőtt annak a lehetősége, hogy senki ne szerezzen tudomást a kis kirándulásunkról; Ha Lady Tyria egy kutyával tér haza, mindenképpen meg kell majd magyaráznia, hol szerezte.
- Nem kedvelem az állatokat, kisasszony… Önnek sem kellene fogdosnia, lehet, hogy veszett! – sápítoztam pont úgy, ahogyan egy finnyás hölgytől várható volna. Ha esetleg a közelembe jött a jószággal, szinte undorodó grimasszal fordultam el, védekezően feltartva a kezeimet. – Szörnyen bűzlik… Biztosan bolhás is – sorakoztattam fel aggályaimat a kutyahazaszállítása ellen, de volt két ezüstöm arra, hogy a leendő hercegnét ez különösképpen nem hatotta meg. Mint mondtam, a kutya Lady Tyriát választotta, s úgy látszott, Lady Tyria is kiválasztotta a kutyát.
- Remélem, tudja, hogy mit fog mondani a hercegnek – sóhajtottam lemondóan, és megemelve a szoknyám szegélyét, kissé felhúzott orral indultam meg a palota felé a tömegben. Ha kérdezett, válaszoltam, ha nem, néhány méterenként megjegyzést tettem arra, hogy miféle meggondolatlanság befogadni egy kóbor állatot…
Részemről, lezárt! Kicsit suta lett a reagom, de tényleg élveztem a kört. Még több ilyet :)
|
– Nem félsz a kutyáktól, ugye, Lysanora? – kérdeztem az udvarhölgyet a kutya élénkségétől elragadtatott mosollyal, miközben ismét lehajoltam, ám ezúttal szinte rögtön fel is egyenesedtem, kezeimben tartva a kiskutyát, aki most, hogy ilyen magasra került, egészen megszeppent és nyugton maradt. Nagyon könnyű volt, kezeim alatt pedig tisztán éreztem a bordáit és csigolyáit;elnézve kócos bundáját és alultápláltságát, valószínűleg kóborkutya lehetett. Egy gondolat ütött szöget a fejemben, amitől meg sem próbáltam elszabadulni. – Mit gondolsz... A palota elég nagy egy ilyen kiskutyának, nem? |
Még ha Lysanora félőnek tűnő szavainak nagy része minden bizonnyal pusztán az illem szülötte volt is, őszintén el kellett gondolkodnom azon, hogy Celawan pontosan mennyire komoly tagja is a társadalomnak. Szó szerint értve, elméleti síkon, tisztában voltam vele; de azt hiszem, azzal, hogy magam is főnemes voltam, még ha nem is udvari módon, valahogy vesztett a jelentőségéből a rangja, hiszen az ő világa tulajdonképpen ugyanaz volt, mint az enyém, közel sem olyan elérhetetlen és más, mint egy közember számára. Egy pillanatra ismét elöntött a kétely, hogy talán annál is gyerekesebb volt a szökésem, mint gondoltam volna; aztán eszembe jutott, pontosan milyen egyszerű is volt kijutnom a palotából. Túlzottan az, figyelembe véve, hogy Celawan tisztában volt a szabadság és kalandok iránti vágyaimmal; ha valóban annyira óvni kellett volna engem, mint ahogy Lysanora állítja, nem szigorította volna meg az őrizetem, legalább egy kicsit?
Aztán eszembe jutott egy arc; ismeretlen férfi volt számomra, ám a tömegben többször is felismertem, akárhány utcán haladtam át. Korábban nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de nem sokkal azelőtt, hogy bementünk volna a pékségbe, láttam befordulni az egyik sarkon. Megállapítottam már, nem túl hízelgően, hogy Celawan nem bizalomgerjesztő számomra, de valószínűleg ő sem bízott meg túl sok emberben, és biztosan nem bízott volna pont abban, hogy én nyugton maradok. Nem tudtam, hogy érezzek aziránt, hogy titokban egy embere követ, egyszerre szórakoztatott és dühített. Inkább nem foglalkoztam vele; amíg nem zavar, tulajdonképpen akár egy egész sereg is követhetett volna.
– Odahaza a cselédek hamar feladták, hogy megpróbálják megzabolázni a hajam, nem is beszélve frizurákról, de ha kedved lenne hozzá, én örülnék neki. Persze, csak ha Drusala tud nélkülözni azidőre; bár lehet, hogy Ő sem ellenezne néhány lányos órát, már ha egyáltalán el tudom rabolni őt a napirendjétől – morfondíroztam. Lady Earyn eddig kínosan ügyelt arra, hogy Drusala minden perce be legyen táblázva, mi több, az én napomat is lassan, de biztosan töltögette meg feladatokkal, főképp az esküvővel kapcsolatosan, nem mintha bármi beleszólásom is lett volna a dolgokba. Ez a két napirend igen ritkán keresztezte egymást, de azért bíztam benne, hogy akad olyan idő, amikor valahogy mégis meg tudnánk oldani a találkozást.
– Nos, egy megnyerő mosoly valóban kevés, főképp, ha tisztán érezhetőek a szándékok is – válaszoltam vidáman. – Bár szerintem ez épp úgy érvényes egy királyi sarjra, mint egy őrre. – Akaratlanul is eszembe jutottak, amiket a konyhán meséltek Lysanoráról és Thelion királyról; valahogy, hallván dohogását Gavin arcátlan bepróbálkozásáról, nehezen tudtam elképzelni, hogy a király szeretője volna, bár persze lehet, hogy épp a túlzott dogmatizmussal próbálta elrejteni valódi érzéseit. Így vagy úgy, Lysanorát emiatt nem éreztem volna kevesebbnek, ám rátett egy lapáttal arra az ellenszenvre, amit a királyunkkal szemben éreztem. Tudtam, hogy a Lordok csak ritkán érik be egyetlen nővel, ám mégis tiszteletlen dolognak tartottam a királynéval szemben; ha a szakácsok is hallottak ilyesmiről, Isanda királyné fülébe alighanem szintén elértek a pletykák. Megsajnáltam, még ha nem is ismertem őt.
Elmosolyodtam Lysanora válaszán; valahogy úgy sejtettem, ez nem olyasféle kérdés volt, amit ilyen nyíltan kifejthetett volna a palotában is. Egyáltalán, vajon hányan tudhatták, honnan származik? Nem olyasminek tűnt, amivel az ember dicsekedne, arról nem is beszélve, hogy azokat, akiket szolgált – az eljövendő családomat – valószínűleg nem érdekelte egy udvarhölgy múltja, vagy épp a gondolatai. Engem viszont megnyugtatott minden szavával, mert még ha csak egy rövid időre is, de úgy érezhettem, mégsem vagyok annyira más, mint ahogy azt Vidarban gondoltam, vagy ha az is vagyok, hát nem állok egyedül a világban a véleményemmel.
– A radaganok ezek szerint, azt hiszem, igen bátor nép – feleltem az okfejtése végén; habár eddig is éreztem, hogy Lysanora okos, sokkal okosabb, mint ahogy azt mutatja az udvarban, most már kifejezetten úgy éreztem, mi több, olyasféle bölcsességet hallottam kicsendülni a hangjából, amit csak sokat látott embereknél szokás hallani. Nem tudtam, ezt mire véljem, ahogy azt sem, ahogy végül nem felelt tisztán a kérdésemre, ám eszem ágában sem volt nem tisztelni ezirányú döntését.
– Őszintén remélem, hogy soha nem is kell megtudnom, mikre is vagy képes – húztam ajkaimat elnéző mosolyra. Én magam sosem láttam harcot, és nem is szívleltem különösebben, de tudtam, hogy van, amit csupasz beszéddel nem lehet megoldani. Valahol mélyen azt is éreztem, hogy nem olyan világban élünk, ahol az ember kikerülhetné az ilyesmit; a birodalomban jó ideje már béke honolt, olyan rég, hogy engem személy szerint aggasztott is egy kissé. Hittem a körforgásban is, többek között, ez pedig azt jelentette, hogy a jó dolgokat mindig követi rossz, különben nem létezne a jó és a rossz fogalma; valahogy úgy éreztem, ezt a rosszat még nem sikerült magunk mögött hagynunk, és jóval előttünk terpeszkedik még, elég messze ahhoz, hogy ne érezzem még nyomását a lelkemen. Valamilyen oknál fogva Lysanora személye is erre a láthatatlan rosszra emlékeztetett, de épp csak néhány pillanat erejéig.
Mély sóhaj hagyta el a számat; még nem szerettem volna feladni éppen most talált szabadságom, de tudtam, hogy Lysanorának igaza van. – Igen, azt hiszem, ideje visszaindulnom... Túl nagy kérés lenne tőlem, ha arra kérlek, ne említsd a találkozásunk Lady Earynnek? Egyelőre azt hiszem, túl fokozott lelki állapotban van a fia esküvője miatt, és nem szereztem még elég jó pontot nála ahhoz, hogy ezt ne vegye személyes sértésnek, ami a lehető legtávolabb állt szándékaimtól...
Nem szerettem volna visszaélni a pozíciómmal, és arra sem kértem volna az udvarhölgyet, hogy hazudjék annak, akitől a fizetését kapja, ám úgy tűnt, semmit sem árthat, ha egyszerűen nem hozza szóba, bár nem tudtam, pontosan meddig is terjed a kettejük közötti beszélgetés. Azt is el tudtam képzelni, hogy Lady Earyn szóra sem méltatja őt, a különösen szükségesen kívül.
Lassú léptekkel indultam meg az utcán; a házakon túl, a tető között látni lehetett a palotát. Kíváncsi lettem volna, este milyen látványt nyújt, ám az már olyan meggondolatlanság lett volna, amelyre egyedül semmiképp sem vállalkoztam volna; talán egyszer majd megkérem Celawant, döntöttem el. Gondolkodásomat épp csak halk kopogás törte meg a macskakövön, mely mögülem érkezett; lassan, felvont szemöldökkel fordultam hátra, hogy felfedezzem a kölyökkutyát, amelyik lobogó fülekkel és oldalt kilógó nyelvvel szaladt utánunk, esetlen kölyök lépésekkel, majdnem orra bukva a saját mancsában. Gondolkodás nélkül guggoltam le hozzá, mire ő rögtön a térdemnek támasztotta a mancsait.
– Szia, kicsikém – simogattam meg apró fejecskéjét, amit ő még vadabb farokrázással fogadott, mint korábban. Éhesen szimatolta végig a kezemet, amelyben ekkorra már elfogyott a sütemény. A bátyámnak egyszerre általában legalább egy tucat vadászkutyája volt, mi több, maga is tenyésztett néhányat, amikre felettébb büszke is volt; ezt a kölyköt úgy tíz hetesnek tippeltem volna, valószínűleg alkatilag nagy kutya lett volna, ha nem lenne ilyen sovány. Néhányszor még megsimogattam, mielőtt megfogtam volna a mellső lábai mögött, hogy az ellenkező irányba fordítsam. – Menj vissza, úgy!
Sejthettem volna persze, hogy nem érti, amit mondok; amint felálltam, és tettem egy-két lépést előre, már ott volt előttem, és vidám farokcsóválással ugrált fel rám; mancsai apró piszoknyomokat hagytak a ruhámon.
– Nem félsz a kutyáktól, ugye, Lysanora? – kérdeztem az udvarhölgyet a kutya élénkségétől elragadtatott mosollyal, miközben ismét lehajoltam, ám ezúttal szinte rögtön fel is egyenesedtem, kezeimben tartva a kiskutyát, aki most, hogy ilyen magasra |
Meglepő volt, hogy a parfümök és az ékszerek sokasága helyett Lady Tyria szívesebben választana egy szerény péket, és plusz dekák miatti aggódásról megfeledkezve enne néhány falatot. Teljesen másként gondolkodott, mint ahogyan azt a palota hölgyeitől megszoktam; A királyné is szívesen töltötte idejét teaszürcsölgetéssel, és egy sütemény aprólékos elfogyasztásával, de Ő rendszerint csak aztán ült be abba kávéháznak nevezett helyre a piactért gazdagabbik szegletében, hogy minden ruhát, és minden új csecse-becsét szemügyre vett, és megvásárolt, nehogy át kelljen engednie másnak.
- Rendben van, de kérem… Ne mondja el a hercegnek, félek a fejemet vetetné, ha rájönne, hogy hölgyhöz nem illő helyekre kalauzolom Önt – mondtam a tőlem legszelídebbnek szánt hangon, miután a milady kifejtette, hogy megbízik az ítélőképességemben. Büszkeséggel töltött el, hogy ennyire rövid idő alatt is képes voltam elérni, hogy megbízzék bennem, akkor is, hacsak ilyen kis dologban teszi. Csak idő kérdése volt, hogy hozzá is elég közel férkőzzek ahhoz, hogy kifürkésszem a titkait.
Különösen éreztem magam, hogy oldalamon egy főnemes lányával sétálok azon emberek között, akik kísértetiesen hasonlítottak arra, akik között felnőttem. Apám földműves volt, s bár akadt néhány munkás, akit Ő kosztoltatott, sosem voltunk igazán gazdagok; azt ettük, amit a munkások, és éppen úgy túrtuk a földet a magvak után, mint azok, akiket Leontes Gard ezért fizetett. Már elmúlt, emlékeztettem magam, még mielőtt annyira elmerültem volna gondolataimban, hogy elfelejtkezem magamról.
- Ha hamarabb nem is, legkésőbb a menyegzőjén meghallgathatja; Lady Earyn ragaszkodott hozzá, hogy a hercegnő egy új darabbal kedveskedjék Önöknek. Igazán elbűvölő lesz – mondtam lelkesen, mintha valóban elragadtatással töltene el, hogy minden áldott nap Lady Drusala játékát hallgathatom. Mint mondtam, a magam módján kedveltem ugyan a hercegnőt, de fárasztó volt napi huszonnégy órában bájologni, bókolni és szolgálni. Néha valóban szükségem volt arra, hogy egy kicsit magam legyek; Maszkok, és negédes szavak nélkül. Különös, de hiányoztak a berithi kalandozások, a küzdelmek.
Félrebillentettem a fejem, cinkos, vásott mosollyal figyelve Lady Tyria rakoncátlanul göndörödő fürtjeit. Vettem a bátorságot, mivel elég közel sétáltunk egymás mellett, hogy egy hozzám közelebb eső hajcsigát két ujjam közé csippentsek, majd ugyanilyen könnyedséggel vissza is ejtsem a helyére.
- Meglehet, hogy ezzel nehezen boldogulnék, de ha kívánja, holnap reggel tehetünk egy próbát. Mesésen állna Önnek egy gyöngyökkel tűzdelt fonat, kiemelné a haja színét. Sosem láttam még ilyen izzó, vörös fürtöket – mondtam, elengedve a fülem mellett az utolsó megjegyzését. Nem volt illő reagálnom.
A pék régi ismerősként üdvözölt, s míg a leendő hercegné elragadtatva futatta végig szemét a kínált portékán, röviden a kishúgom hogylétéről érdeklődött, és a lelkemre kötötte, hogy a következő alkalommal mindenképpen hozzam magammal. Udvariasan felelem a kérdéseire, miközben a kisasszony választott. Egy másodperc erejéig meglepetten hőköltem hátra a kérdésétől. Ez nem volt szokás.
- Az áfonyáskocka nekem is megfelel. Köszönöm – mondtam őszinte megilletődéssel. Sem Lady Earyn sem pedig a királyné nem szokta megkérdezni, hogy mi kérünk-e valamit; Nem, nem azért, mert sajnálták tőlünk az aranyaikat, de voltaképpen mi szolgáltuk Őket, nem kezelhettek bennünket egyenrangúként. az illem, mint oly sok más dologról, erről is teljesen eltérően rendelkezett.
- …d’Evreux, igen – bólintottam serényen, amikor elmémbe ötlött annak a bárdolatlan fajankónak a neve; Rémlett, hogy bemutatkozott, de egészen eddig neve csak ködösen derengett az elmém falai mögött. - Úgy fest, hogy a fiatalember eltökélt tévképzet, hogy elég egy megnyerő mosoly ahhoz, hogy bárkit elcsábítson. Voltaképpen mit is képzel magáról? Nem egy király - ráztam meg a fejem hitetlenül.
Teljes érdeklődéssel hallgattam az íjászatról szőtt szavait. Már az első pillanattól fogva tudtam, hogy Lady Tyria teljes más, mint a palotában élő hölgyek többsége. Volt valami a szavai mögött, ami arra engedett következtetni, hogy szerénysége alaptalan; és a lovag is megesküdött rá, hogy a lány kiváló céllövő.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy igaza van. Az önvédelem manapság már a hölgyeknek is nagyon fontos. Látja, mi történt a közelmúltban; Ha Orhmont úr, és a két kísérő katona nincs ott, Lady Drusala könnyedén a nomádok kelepcéjében végezte volna… A hercegnő! Azzal az ártatlan galamb lelkével fogságban! El tudja képzelni, hogy miféle tragédia lehetett volna belőle? – játszottam a szerepem az aggódó bizalmas, és barát képében, miközben szabad kezemmel fáradtan megdörgöltem az orrnyergem, mintha a puszta gondolat is fejfájásig hergelte volna az érzékeny valómat.
A választott süteménnyel a kezemben kiléptem az utcára, szorosan a menyasszony mellett maradva; Ámbár jómagam csak egy udvarhölgy voltam, jobban esett eljátszanom a gondolattal, hogy megvédhetem.
- A bolondság inkább az, Lady Tyria, hogy megkülönböztetjük egymástól a két világot – válaszoltam a kérdésére kissé kitérően, s hogy gondolkodási időt nyerhessek, a számba tömtem egy kis darabot a süteményből; gondosan megrágtam, s csak aztán szólaltam meg ismét, hogy lenyeltem a falatot. – Mindannyian ugyanazon földet tapossuk, ugyan azt a kék eget csodáljuk a fejünk fölött, és mégis… Jogaink nem egyformák. Ne értse félre, nem kívánok az egyenjogúság szószólója lenni, de úgy hiszem, hogy ez a megkülönböztetés… Ostobaság. Mit érne egy férfi asszony nélkül, és mit érne egy asszony férfi nélkül? – tettem fel a kérdést, miközben megálltunk nem messze a kajlafülű kutyától, amelyet a vörös hajú teremtés megszánt egy darab süteménnyel. – Tudja, néha azaz érzésem, hogy a férfiak csak azért nem szeretnének asszonyt látni a csatamezőn, mert félnek, hogy rájönnénk, mi sem vagyunk kevesebbek náluk – fejtettem ki véleményemet újabb vásott mosollyal jutalmazva Lady Tyriát.
- Tudok egyet, s mást, de nem vagyok annyira ostoba, hogy dicsekedjem vele – ráztam meg a fejem, és ezzel egyértelmű jelét adtam annak, hogy nem kívánok saját harci-képességeimről beszélni. Az is ostobaságnak tűnt immár, hogy elárultam, honnét érkeztem a palota intrikákból épített falai mögé.
- Későre jár, kisasszony – emlékeztettem némileg szelídebb hangszínre váltva. – Visszakísérhetem a palotába?
|
– (...) Nem is beszélve arról, hogy így ha bármikor szégyenbe hoznám a családomat, és kitagadnának, a képességeimmel bármikor elmehetnék késdobálónak egy mutatványos-csapatba – fejeztem be a nem túl vidám gondolatmenetet egy újabb, talán félresikerült viccel. Lassú, ráérős léptekkel haladtam az utcán, aprókat tépve az áfonyássüteményből; Lysanorának igaza volt, talán még jobban is ízlett ez, mint amit a palotában ehettem volna, bár az is meglehet, hogy csak a körülmények miatt éreztem így. A gyerekek, akik korábban ott játszottak, már nem voltak sehol, az összegömbölyödött kölyökbundás viszont épp ekkor nyújtóztatta ki magát; meglátva a borzos bundáján túl is tisztán kivehető csigolyákat, gondolkodás nélkül dobtam felé egy nagyobb darab süteményt, amit még a levegőben elkapott. Mosolyogva fordultam vissza Lysanora felé.
– Te mit gondolsz, Lysanora? Bolondság, ha egy nő abba a világba lép, még ha csak egy kicsit is, amelyet a férfiak magukénak tudnak? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal. – A Berith-ről jöttél; bizonyára nem volt egyszerű ott az élet... Talán te is képes vagy olyasmikre, amiket az udvarban nem néznének jó szemmel? |
Legszívesebben az orromat ráncolva fintorogtam volna a parfümök gondolatára, ám nem tettem. Rá kellett jönnöm, hogy gyerekes ez az ágálás; mégsem várhattam, hogy egy egész város igazodjon az én elképzeléseimhez, kénytelen voltam hát én közelíteni az álláspontom az udvaréhoz. Édesanyám régen sokat foglalkozott azzal is, hogy megtanítson ügyesen eltüntetni a bőrhibákat, meg arra, hogyan használjak anélkül szemfestéket, hogy kiszúrnám a szemem az ecsettel, így nem aggódtam amiatt, hogy ne tudnék megfelelni az elvárásoknak. Bár ettől még nem tekintettem feléjük nagyobb lelkesedéssel; a festékek és parfümök számomra ismét csak olyan felesleges álcáknak tűntek, amivel az emberek az igazi valójukat próbálják eltüntetni, aminek egyszerűen nem láttam értelmét.
– A levendula kellemesen hangzik – bólintottam végül, megfontolva, amit mondott. A köztes megoldások sokkal inkább kedvemre valók voltak, mintha teljesen fel kellett volna adnom akárcsak egy részét is a lényemnek, legyen az olyan kevés, mint a saját illatom. Valahogy egyébként is úgy éreztem, ezzel igen nagy csorbát szenvedne a tervem, hogy bizonyítsak a családomnak és Celawannak is; készen álltam a kompromisszumra, főleg, mert a megjelenésem épp olyasmi volt, amit nem tartottam sokra, de a teljes behódolás mások akaratának majdnem olyan kétségbeejtő volt számomra, mint a bezártság.
Kíváncsi voltam, az udvarhölgy mit válaszol a kérdésemre, és arra is, vajon nem tartja-e túl gyermeteg kérésnek, ám végül szélesen elmosolyodtam. – Tökéletes lesz, én bízom az ítélőképességedben – mosolyodtam el vidáman. Nem volt kedvem az úri mézes-mázoskodáshoz, és biztos voltam benne, hogy eddig egyébként sem járhattam hasonló helyen. Persze, nagyon, nagyon sok helyen nem jártam még; a sok lehetőség, már csak itt, Rheyán belül is volt az oka annak, hogy ennyire derűsen láttam a világot, azt hiszem. Az emberek – a pórnép, ahogy olyan sok nemes hívta őket, erős ellenszenvet váltva ki bennem – közt járni szinte felüdülés volt, nincs cicoma, nincs hazugság, legalább én szerettem volna ebben hinni. Gonosz ember persze mindenhol akad, de ez nem ok arra, hogy egész életünkben elzárkózva éljünk.
Szerettem volna elhinni, amit Lysanora mond, de már biztosra véve, hogy Dove az ő lánya, sajnos ez sem ment olyan könnyedén, pedig tényleg szép lett volna. Ettől függetlenül azt sem állítottam volna, hogy amit mond, az hazugság; néha a kettő keverése a legegyszerűbb és leghihetőbb, azt hiszem. Mindenesetre, nem tartottam előjogomnak, hogy mások életében matassak, s biztos voltam benne, hogy Lysanorának jó oka van, amiért ezt meséli.
– Engem minden érdekel – vallottam be széles mosollyal ajkaimon, s mintha csak nyomatékosítani akarnám a kijelentésem, a tekintetem rögtön megragadta egy kölyökkutya, amint békésen szunyókált egy ház tövében, miközben körülötte piszkosarcú, sovány, de nagyon vidám gyerekek játszottak. Ez a kép, a hátterében a mohásodó zsindelyű házakkal és kopott macskaköves utcácskákkal szívszorongatóan emberi volt, és valós; azt hiszem, ha egy őrrel jöttem volna, nem kalauzol el erre a helyre. Hálás voltam érte Lysanorának.
– Nem, sajnos még nem volt rá lehetőségem, bár Celawan is említette, hogy Drusala hercegnő különleges érzékkel rendelkezik a zenéhez – billentettem oldalra a fejem elgondolkodva. Ha jobban felidéztem magamban a szőke teremtés alakját, s a kezébe képzeltem egy hárfát, egészen úgy festett, mint egy mesebeli nimfa. Az én hangom túl mély volt a legtöbb női dalhoz, és kissé rekedt is, ráadásul valahogy soha egyik hangszer sem állt kézre; ezért, azt hiszem, mindig irigyeltem az igazán muzikális embereket. Szerettem hallgatni a zenét, csoda volt, egy vászontalan és festéktelen festmény, ami mégis lefestett valamit. Ez ismételten emlékeztetett arra, hogy így vagy gy, de megpróbáljak több időt eltölteni az eljövendő sógornőm mellett.
Érdeklődve hallgattam Lysanorát; nem tűnt különösebben megerőltetőnek az, amit leírt, de pont ugyanennyire nem volt érdekes sem. Minden nap ugyanazt csinálni, ugyanazzal, éppen úgy, ahogy az illetőnek kedve szottyan... Azt hiszem, én inkább lettem volna mosónő.
– Próbálnád meg az én hajamat kifésülni százszor egy hosszú lovaglás után – mosolyodtam el udvariatlanul szélesen, szinte kajánul. – Vagy egy álmatlanul forgolódva töltött éjszakát követően... Azt hiszem, Drusala hercegnőt többek között a gyönyörű hajjal is megáldották az égiek. És persze egy udvarhölggyel, aki nem rest számolni minden kefevonást.
A pékségbe belépve hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mi is a különbség a palotabeli ételek és e között a hely között; mindennek legalább olyan jó illata volt, ám sokkal kevesebb volt rajtuk a máz, a felesleges dísz, és minden sokkal inkább annak nézett ki, amilyen célra készült. Tetszett ez a gyakorlatiasság, talán jobban is, mint nőhöz méltó lett volna. Sugárzó mosollyal köszöntem, majd rövid úton elvesztem az édességek lehetőségei között, melyek közszemlére voltak téve. Szívem szerint az egyik töltelékes süteményt választottam volna, ám féltem, hogy a végén tönkreteszem a ruhámat; helyette inkább áfonyáskockát választottam.
– Te mit szeretnél, Lysanora? – fordultam a lány felé, direkt nem azt kérdezve, kér-e valamit; rosszul éreztem volna magam, ha csak én eszem, és abban sem szerettem volna vitát nyitni, hogy én fizessek-e. Biztosra vettem, hogy hiába szolgál is a palotában, az a néhány pénzérme, ami a ruhám rejtett zsebében csörgött, sokkal többet jelentene számára, mint nekem.
– Azt hiszem, Gavinre gondolsz – nevettem fel halkan. Habár Tomas volt az, aki mellém választotta az őröket, hálás voltam neki, amiért Gavin is köztük volt; igazán érdekes személyiség volt, velem szemben egyszerre udvarias és közvetlen is, ami ritkaságnak számított. Már odahaza is tudtam, hogy legalább annyira kedveli a hölgyek társaságát, mint a nagybátyám, nem egy fiatal cselédlány sóhajtott fel öntudatlanul, mikor szóba került; nem lepődtem volna meg azon, ha esetleg Lysanoránál is bepróbálkozott volna szép szavakkal. Talán zavarnia kellett volna ennek a tudatnak, mégsem így volt; ha ő ebben lelte örömét, míg ezzel senkinek sem ártott, aligha volt gonosz dolog.
– Szeretném azt hinni, hogy elég jól – feleltem tűnődve; nem ál-szerény akartam lenni, pusztán nem voltam megelégedve önmagammal, mint szinte sohasem. – Úgy tíz esztendővel ezelőtt kezdtem gyakorolni, s azóta, ha lehet, szívesen töltöm íjászattal az időmet. Az igazat megvallva a kardforgatásba is belekóstoltam kicsit, de mivel ezek nem hölgyhöz méltó elfoglaltságok, sem atyám, sem édesanyám nem támogatta efféle törekvéseim, és azt hiszem, valahol igazuk van, a hölgyek nem harcra teremtettek. Én sem; viszont abban is hiszek, hogy soha nem árt, ha az ember lánya tudja, hogyan védje meg magát és a szeretteit, képességeihez mérten. Ez az ország már így is túl sok sötét időt látott ahhoz, hogy tudjuk, az is kardtól halhat, aki nem él vele. Szomorú igazság, azt hiszem...
Amennyiben Lysanora is választott magának valamit (igazándiból ragaszkodtam hozzá), úgy hamar ismét az utca felé vettem az irányt, még ha nehezemre is esett magam mögött hagyni a pékség finom illatait. Túl sok volt a látnivaló, túl nagy a kíváncsiságom, és túl kevés az idő, amit kint tölthettem; hamarosan vissza kellett indulnom a palotába, ha nem akartam, hogy feltűnjön a hiányom.
– Sosem akartam harcos lenni – fűztem még hozzá, mielőtt a végén Lysanora félreértette volna. – Nem vágytam soha csatamezőre, és a béke híve vagyok, de ha csak egy csepp esélye is van annak, hogy valaki élete azon áll vagy bukik a jövőben, hogy én képes vagyok-e valamit tenni magamtól, vagy várom, hogy valaki más segítsen, akkor azt hiszem, már megérte. Nem is beszélve arról, hogy így ha bármikor szégyenbe hoznám a családomat, és k |
Voltaképpen nem voltak barátaim. Idejét sem tudtam annak, hogy mikor történt meg velem, hogy bárkihez őszintén fűzött volna efféle érzelem; Gyermekkoromban talán, vagy egy kicsit korábban? Hiába ráncoltam a homlokom, és simogattam gondolkodón az állam, nem jöttem rá. A uramhoz teljesen másként fűzött a bizalom. Egy lélek voltunk, két különböző testbe zárva, akik a vadregényes pusztán találták meg a másik felüket. Caliborral együtt veszett oda a lelkem fele, és fagyott meg a szívem annyira, hogy soha többé ne kívánjak közel érezni magamhoz senkit. Se barátot. Se valami mást.
- Azt hiszem, hogy a testvérek általában másként látják egymást, mint ahogyan a kívülállók szokták – ráztam meg a fejem a vidám anekdotát hallgatva Lord Tomasról, a babáról és a kardról. Őszinte mosoly futott végig az arcomon, ahogy elképzeltem a két gyermeket, ahogyan civódnak a játékaik felett. Már majdnem sajnáltam, hogy nekem sosem volt testvérem. Legalábbis, igazi testvérem sosem volt. A nemesek is idióták! – Kezdem sajnálni, hogy sosem volt fivérem, de talán jobb is így - nevettem.
Voltaképpen szabad napom volt, így azt hiszem, szabadabb nyelvet engedtem meg magamnak, mint ahogyan az általános körülmények között tettem volna; Észre sem vettem, hogy újra, és újra veszélyes vizekre evezek a csónakommal, és elszólalásaim nem kerülik el a leendő hercegné figyelmét. Szokatlanul könnyelműen viselkedtem, amely később valószínűleg megbosszulja majd önmagát.
A bosszú pedig csakhamar ott állt előttem. Egy anya minden körülmények között oltalmazni próbálja gyermekét; Én magam is így tettem volna, ha kezeimet nem kötik gúzsba a láthatatlan zsinegek, amelyek vége egészen távolra nyúlt, a Berith vidékre, ahol a gazdám kénye-kedve szerint ránthatott rajta. A legszívesebben sosem engedtem volna ki a karjaim közül a törékeny gyermeki testet; kéthetente vasárnap megkísértett a lehetőség, hogy megragadom Őt, és addig rohanok vele, amíg el nem érjük a tengert – ott aztán felszállunk az első hajóra, és meg sem állunk egy idegen meseországig, ahol nincsenek Cameronok, nincsenek Rimadarok, és nincsenek hamis Lordok sem. És minden második héten elengedem ezt a kísértést. Elengedem, mert ha megszöknék nemcsak kettőnk életét keseríteném meg, hanem elvennék az asszonyét, akitől a sajátomat kaptam. Az anyámét. Nem tehetem…
- Légy bátor – súgtam a gyermek fülébe utoljára, mielőtt a férfi karmos kezeit a vállára nem tette, hogy makacsul magával rángassa a tömegbe. Sokáig néztem a távolodó alakok után, magam százszor esküt téve arra, hogy ha a gyermeknek bármi baja esnék, magam tépném ki a kereskedő torkát. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy megteszem. Dove egészen addig integetett nekünk, míg el nem nyelte a tömeg. Fogalmam sincs, hogy miféle érzelmek ültek ki az arcomra a búcsúzás közben, de megkeményedtem.
- Rheyában a külsőségek fontosak, Lady Tyria; akár tetszik Önnek, akár sem, ebbe az illatok is beletartoznak – mondtam szelíden, miután meghallgattam a kisasszony véleményét a parfümökről. – De ami igaz, az igaz. Önhöz leginkább a selymesebb, természetes illatok illenének; mondjuk a levendula. Emlékszem gyermekkoromban anyám levendulával töltött zsákocskákat helyezett a ruhák közé, hogy távol tartsa a kártevőket. Kedvelem az illatát – nosztalgiáztam megjátszott könnyedséggel, mintha nem az imént tépték volna ki amúgy meggyötört szívem újabb darabját a mellkasomból. Mosolyogtam, művien, ugyanazzal a nagyvonalú görbülettel, amellyel az év nagy részében teszem.
- Süteményt? – ujjammal finoman megérintettem az állam vonalát, miközben az emberek között sétáltunk; Kényelmes tempót választottam, hiszen voltaképpen már nem siettem sehová, és sokkal egyszerűbb volt úgy beszélgetni, ha az embernek nem kell azon gondolkodnia, hogy miként vegyen levegőt a nagy rohanás közepette. – Ismerek egy péket, odalent az egyik kisutcán. Nem az, akitől a palota szerzi be a kenyeret, és az ízes tésztát… Sokkal szerényebb, de jómagam igazán kedvelem. Azt hiszem, Ön is megtalálná ott a számításait. Bízzon bennem, nem fog csalódni – bizonygattam serényen, és amennyiben hajlandó volt arra, hogy az urak pékje helyett valaki kevésbé hivalkodót keressen fel, akkor a következő utcánál lefordultam balra; itt már nem voltak olyan impozánsak az épületek.
- Voltaképp, nem én akartam udvarhölgy lenni, Lady Tyria. A szüleink néhány éve eltávoztak, így a nagybátyám vállalta a gyámságot értünk, de mivel örökségünk nem volt, kegyelemkenyéren tartott bennünket… Tudja, a bácsikám – tulajdonképpen anyám másod, vagy harmadági unokakuzinja, szóval nem is közeli rokon – egy percig sem gondolkodott azon, hogy a nyakába vegyen egy akkora terhet, mint két nincstelen leány. Nem szerettem volna kihasználni a nagylelkűségét, így egyébként is dolgozni akartam; az Ő és a királyné jóságának köszönhetem azt, hogy a palotában élhetek, nem pedig mosónőként tengetem a napjaimat valami úri háznál – adtam elő a jól begyakorolt, gördülékeny mesét, amelyet a külvilág számára tartogattunk. Egy árva leány, aki megfogta az Istenek lábát.
- Valóban érdekli, hogy mit csinál egésznap egy udvarhölgy? – kérdeztem szelíd kuncogással, mintha csak egy hímzésminta után érdeklődne. – Jómagam, mint tudja, Drusala kisasszony közvetlen, és állandó kíséretébe tartozom; Én felelek az öltöztetéséért, a hajáért, elkísérem az óráira, és gondoskodom arról, hogy sűrű elfoglaltságai közben ne feledkezzék meg arról, hogy egyen. Ha úgy kívánja, akkor társalgom vele, ha nem, akkor csak csendben hímezgetek a sarokban, amíg Ő a játszik a hárfáján… Hallotta már játszani? Igazán elragadó – meséltem olyan lelkesedéssel, mintha valóban kénytelen lennék ennél szebbet elképzelni. Időközben egy kisebb üzletekből álló sorra értük, ahol közel sem olyan csábító cégérek lengedeztek a szélben, mint a főutcán, és az emberek sem viseltek olyan hivalkodó öltözéket, mint a forgatagban. Ezen a környéken nem éltek lordok, vagy kisasszonyok. Nem, itt azon szorgos munkások, közemberek tengették mindennapjaikat, akik azért dolgoztak a nap huszonnégy órájából húszat, hogy az előbbiek kényelmesen élhessenek. Más világ volt. Az én világom.
- Mindig én vagyok az első, akit reggelente a hercegnő meglát, és az utolsó, akivel lefekvés előtt találkozik. Minden este pontosan százszor húzom végig a hajkefét a szőke tincsein, attól ilyen fényes a haja. Ez is, mint oly sok minden Lady Earyn kívánsága – húztam a számat vásott mosolyra, miközben megtorpantam a pékség előtt. A nyitott ajtón keresztül ínycsiklandó kenyérillat pöffent a levegőbe, megcsiklandozva az ember orrát. Az én gyomrom is hamar a tudtomra adta, hogy ma még alig szuszakoltam magamba valamit.
- Önök mivel ütik el az időt odalent, Vidarban? – kérdeztem, miközben előzékeny mozdulattal az ajtó felé mutattam, hogy bátran lépje át a küszöböt előttem. – Az egyik katona, aki Önnel érkezett… Biztosan tudja, hogy kicsoda… Az a szőke, a szenvtelen vigyorával! Bárdolatlan fajankó, ha engem kérdez! – ráztam meg a fejem rosszallóan, mint egy úrilány. - .Azt mondta, hogy kegyed igazán ügyesen bánik az íjjal. Igaz ez? – a kérdés végére a szemeim valódi érdeklődéssel villantak a leendő hercegné irányába. |
– Nem szeretem túlzottan a parfümöket – vallottam be, nem forszírozva másfelé a beszélgetést, mint amerre az udvarhölgy elindította. – Olyan műviek, hogy mindig tüsszögnöm kell tőlük. Az illóolajokat annál inkább, és azt hiszem, sokkal kellemesebben ivódnak a bőrbe, ha a fürdővízben oldják fel... Bár az ember nem igen érzi a saját illatát, azért reménykedem, hogy nem bűzlöm, mint Riska, az istállótehén – nevettem fel egy kissé zavartan; egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy talán az udvarban illő parfümöt használni. Kellett volna? – Sokkal szívesebben ennék valamit, süteményt, például... Tudod, az édesanyám nem igen engedett édességet enni, attól félve, hogy rákapok, elhízom és nem talál nekem vőlegényt. Azt hiszem, Celawannál többen nem is reménykedhetett volna, úgyhogy talán megérdemlek egy süteményt. Mit szólsz?
Amennyiben Lysanora nem ragaszkodott túlzottan a parfümökhöz, mosolyogva lépdeltem mellette, bízva a választásában, és próbálva megszabadulva Dove elválásának kellemetlen légköréről.
– Mondd, mit csinál egész nap egy udvarhölgy? – tereltem a beszélgetést olyan irányba, amely kérdések egyébként is érdekeltek. – Úgy értem, szó szerint tudom, hogy mit; de őszintén elcsodálkozom azon, hogy egész nap ugyanazzal az emberrel vagytok, mégis képesek vagytok újdonságot hozni az életükbe, hiszen gondolom másként igen hamar mást keresnének a helyetekre... Te miért lettél udvarhölgy, Lysanora? |
Vidarban mindig akadtak barátaim, mikor még bakfis voltam, akik egy pillanatra sem hagytak magamra; hivatalosan volt olyan lány, aki édesapám egyik vazallusának lánya volt, és társalkodónőként lakott a várban néhány évig, de egyszerűen elutasítottam, hogy őt is a szolgák közé soroljam. Nem a rangja miatt, hanem mert a barátom volt, barátnak pedig nem szokás fizetni, még ha a fizetség jelen esetben csak egy előnyös házasság volt is, amit ott talált. Ha valakikkel körbe vettem volna magamat, azok feltétlenül a barátaim lettek volna; és bár volt esélyem arra is, hogy rokonlelkekkel találkozzam, valószínűtlennek találtam, hogy valaha igazán elég közel érezném magamhoz az udvarhölgyeimet annyira, hogy a titkaimat áruljam el nekik. Az őszinteségemet mindenkivel szemben fenntartottam, de akadtak olyan dolgok, mint például az íjászattal kapcsolatos törekvéseim, amiket egyszerűen nem osztottam volna meg másokkal, bár hazudni sem hazudtam volna róluk. Nem volt illő, hogy egy főnemesi lány, egy leendő hercegné, arról áradozzon, mennyire szeretne férfiakat a porba taposni a tudásával, vagy hogy mennyire elvágyik az otthonából, hogy legszívesebben örökké úton volna. Sokak szemében becsületsértő lett volna a családomra és a Sagramourokra nézve is. Senki sem érdemli meg, hogy lejárassák a nevét.
Egy olyan udvarhölgyet, mint Lysanora volt, talán könnyebben megszerettem volna, bár valószínűleg nem létezik olyan ember a világon, akiről kimondottan szeretném, hogy folyamatosan a nyomomban járjon. Kedvem lett volna megkérdezni Drusalát, ő hogyan birkózik meg ezzel, de hamar letettem erről a tervről. Habár kedveltem a lányt, és reméltem, hogy végül barátok is lehetünk, valószínűleg őt más adottságokkal és hátráltató tulajdonságokkal áldották meg, mint engem. Drusala hercegnő rendkívül bájosnak tűnt, édesnek és illedelmesnek – és beletörődőnek. A tökéletes feleség bárkinek, és családjának igazi büszkesége. Azt hiszem, engem nem épp így lehetett volna jellemezni; neki bizonyára más démonokkal kellett megküzdenie.
Drusala bizonyára azon sem lepődött volna meg, hogy egy hölgy a bátyja felől érdeklődik, és nem csak azért, mert a nők szerte az országban hajlandóak idealizálni a hercegeket.
– Nos, őszintén megvallva, nem tudom, miket mondanak Tomasról. Szerencsére – tettem hozzá, kezdeti zavaromat hamar felváltotta a jókedvű mosoly. Természetesen találkoztam már nem egy hölggyel, aki találkozásuk alkalmával láthatóan el lett ragadtatva a fivéremtől; kiskoromban nem értettem, azóta pedig értem, de még mindig meglepődök rajta. – Azt hiszem, egy húg mindig máshogy látja a bátyját, mint egy idegen. Ha megemlítik, nekem legelőször az ugrik be, hogy mikor négy esztendős voltam, ő pedig kilenc, tönkretettem a fakardját, amiért cserébe ő letépte a babáim fejét, és kidobta őket az ablakon. A szeme kékségét kevésbé figyeltem.
Igazából már örültem annak, hogy összefutottam Lysanorával; bár még tartottam tőle kissé, hogy a végén mégis elmondja valakinek, hogy kiszöktem, vagy felhívja ránk a figyelmet, kellemes társaság volt, és minden jel szerint értett az udvar körüli dolgokhoz. Habár a szavai mögött néha megbúvó és felbukkanó kétértelműség és ravaszság kellően éberen tartott ahhoz, hogy figyeljek arra, mit mondok, egy kicsit ismét otthonosan éreztem magam.
– Ez a kisasszonyi illemtankönyv harmadik tanítása. Rögtön a "ne légy okosabb a férfinál" és a "ne egyél fokhagymát" után – húztam vásottabb mosolyra az ajkaim egy pillanatra, mielőtt a vonásaim ismét megszelídültek volna. Habár biztos voltam benne, hogy Lysanorának is megvannak a maga titkai, valahogy elég nyitottnak érezzem ahhoz, hogy viccelhessek, még akkor is, ha ő nem díjazza a humoromat (mint az édesanyám), vagy hölgyi becsülete miatt nem találja illőnek (mint az édesanyám).
Érdeklődve hallgattam Lysanora szavait, mind Lady Earynről, mind Sir Thane-ről, akik más-más módon, de mindketten érdekeltek. Az igazat megvallva persze a legtöbb ember érdekelt, de mindenkiről mégsem faggathattam az udvarhölgyet.
– A kalandokról való meséléstől aligha kell ódzkodnom – vontam vállat könnyedén, de igazából jól tudtam, Lysanora mire célzott. Habár rettentően friss játékos voltam még a rheyai életben, egy-két pletyka már hozzám is elért, főleg Lady Earynen és az udvarhölgyein keresztül, de Gildas nagybátyám is sokat mesélt. Mindebből sikerült rájönnöm, miféle élvezeteknek is él a Llewellyn-lovag, amikor épp nem dámákat ment meg vagy zsiványokat kap el, lovagi hírnevének téve eleget, de eszem ágában sem volt emiatt ítélkezni felette. Habár én magam minden tisztességem a házasságnak tartogattam, még az első csók jogát is, nem tartottam bűnösnek a testi szerelmet, legyen az bármilyen pirongató is. Ha így tettem volna, Gildas szemeibe sem néztem volna olyan könnyedén; mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy emiatt esetleg lenézzem Sir Thane-t, ahogy azt néhányan tették, de fals elképzeléseim sem voltak, arról nem is beszélve, hogy a hűséget legalább olyan fontos erénynek tartottam, mint az őszinteséget.
Valamiért úgy éreztem, ebből a kettőből nem sok jutott ki Cameron Lothrielnek; legalábbis bizonyára nem annak a felének, amit nekünk mutatott az udvarban. Meglepődtem volna rajta, hogy a királyné ennyire ragaszkodik egy hozzá hasonló kereskedőhöz, ha nem tudtam volna, a legtöbb hölgyet mennyire nem érdekel a hazugság. Valóban furcsa lehettem, de a ruhái szépsége nem tudott elvenni az ellenérzéseimből, még valóban ha el is ismertem végettük a tehetségét.
Még nekem is fájó volt nézni, ahogy Dove (legalábbis a beszélgetésükből sejtettem, hogy így hívják) olyan kétségbeesetten kapaszkodott Lysanorába. Egyértelmű volt, hogy a szőke tünemény nem szereti őt, és az is, hogy Lysanora sem akarja elengedni, valamiért mégis muszáj volt; hogy a családfő szerepe miatt, vagy egyszerűen mert muszáj volt, nem tudtam. A szemöldököm akaratlanul is összeráncolódott, de hamar eltüntettem nemtetszésem jelét; nem tehettem semmit, még ha az illem meg is engedte volna. Én csak egy vendég voltam itt, egy messzi Lord lánya, aki ráadásul tilosban mászkált. Nem tetszett ez a tudat, sem pedig a Lysanora és a férfi között húzódó feszültség. A nővéredet, azt mondta; mégis, egyszerűen muszáj voltam ráeszmélni, hogy Dove és az udvarhölgy sokkal mélyebb érzéseket tápláltak egymás iránt, mint a testvérek. Aztán egyszer csak eszembe jutott, és onnantól nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Lysanora talán nem csak úgy viselkedik, mintha a kislány anyja volna.
Tudtam, hogy sok hölggyel megesett ár a szégyen, hogy beadta a derekát a csábításnak, vagy egyszerűen kényszerítették rá, a szégyenteljes együttlétből pedig gyermekük született, s ha megszánta őket a családjuk, segítettek eltitkolni az állapotuk, majd a gyermeket testvérükként nevelték fel. Lehet, hogy Lysanorával is ez történt volna?, gondoltam, még egyszer utoljára felmérve a hasonlóságokat és különbségeket közte és Dove között. Lysanora sejtéseim szerint fiatalabb volt nálam, s ha Dove becsült korát is levontam belőle, valahogy elképzelhetőnek tűnt, hogy valahol a Berith-en egy tizennyolc esztendőnél alig idősebb Lysanora fiatal szerelembe esik, amiből végül Dove született. Nem akartam beleártani magam, és eszem ágában sem volt eme gondolataim bárki mással megosztani, de az emberi életek, motivációk, hogy kiből hogyan lett az, aki ma, mindig is érdekelt, és képtelen voltam legyűrni a kíváncsiságom.
Az elmémre települő sajgó gondolatok ellenére elmosolyodtam, és bőszen integettem Dove-nak, még akkor is, ha a Lysanorától való búcsúzás miatt aligha törődött velem. El kellett ismernem, hogy Lysanora nagyon ügyesen titkolta az érzéseit, s ha néhány pillanattal korábban nem vagyok tanúja magam a fájó jelenetnek, vagy nem látom azt a könnycseppet a szeme sarkában, eszembe sem jutott volna, hogy milyen nehéz búcsún is esett túl az imént.
|
Fájdalmas volt néznem, ahogy a nyúlánk ujjak szelídnek szánt mozdulattal megpihennek a törékeny vállacskán, és határozott mozdulattal a megfelelő irányba terelik a gyermeket.
- Ne butáskodj, Dove. Hagyd a nővéredet, gyerünk-gyerünk! Még sok a dolgunk – sürgette negédes hangon a kereskedő, de a színjáték mindössze a leendő hercegnének szólt. Pontosan tudtam, hogy mihelyt elhagyják a következő sarkot, ismét visszatér durva, parancsoló hangjához. Elköszöntek.
Letöröltem egy könnycseppet, miközben lassan felemelkedtem a helyemről. Meg kellett acéloznom magam az elkövetkező két hétre, hogy minden a megszokott mederben folyhasson a következő találkozásig.
- Hol is tartottunk, Milady? – kérdeztem kedves hangon, már-már földöntúlian sugárzó arccal fordulva a kisasszonyhoz. – Szeretne betérni a piacra? Tudok egy kis árust, ahol nagyon finom parfümöt árulnak – csicseregtem, miközben megindultam a tömegben, ha hajlandó volt velem tartani. |
- Egy udvarhölgy hűbb tulajdon Úrnőjéhez, mint ahogyan azt Ön gondolná, kisasszony – mosolyodtam elbűvölőnek, és őszintének szánt görbülettel a szám sarkában. – Higgye el nekem, jómagam többet tudok Lady Drusala titkairól, mint tulajdon édesanyja; Könnyűszerrel sodorhatnám kellemetlen helyzetbe, ha éppen úgy diktálná kedvem, de nem játszanám el a bizalmát. Ebben az egyben nem – ráztam meg a fejem, miközben fel sem tűnt, hogy mennyire kétesen csengett az, hogy ebben nem. Most az egyszer azonban nem hazudtam; Udvari titkokat az árulók kezére adni egy dolog. Egy törékeny lány bizalmával visszaélni, egy teljesen más lapra tartozik. Hiába tudtam, hogy ha Rimadar eléri a célját, a hercegnő feje éppen úgy a porba hullik, mint a többi Sagramouré, meggyőződésem volt, hogy sokkal jobban végzem udvarhölgyi kötelességeimet, mint a legtöbb társam.
- A híres Lord Tomas – arcomon szélesebbre szaladt a mosoly. Fogalmam sem volt, hogy a palotabéli hölgyek honnan veszik az információikat, hiszen a legtöbbjük az életük nagy részét a fővárosban töltik, de akárhányszor szóba került egy nemes úrfi, mindegyikről tudtak mondani valami csábítót; Lord Rivalen Llewellyn állítólag remekül értett a divathoz, Gerald Deatrys elsőrangú harcos, míg Drystan Llewellyn leginkább az eszével hódít; Lord Tomasról az a hír járta, hogy az egész birodalomban nincs hozzáfogható dalia, és még Sir Thane sem arat túl nagy sikert, ha a másik úrral kerül egy társaságba. – Mondja csak, valóban olyan kék a szeme, mint mondják? – billentettem félre a fejem játékosan, mintha csak egy bakfis lennék, aki éppen rajongása tárgyáról érdeklődik. No, nem mintha létezett volna olyan nemes hadfi, aki elhunyt férjem nyomába érhetett volna. Calibor zsivány volt.
Érdeklődve hallgattam, ahogy a vörös hajú teremtés leírta fivére és nagybátyja sajátos kapcsolatát. Úgy tűnt, hogy Ser Gildas igencsak közeli kapcsolatban állt a legidősebb Agenyr testvérrel, ami voltaképpen egészen meglepő információ volt, tekintve, hogy nem fűzte őket össze valódi vérségi kapocs.
- Úgy látszik, Olwyn úrnak sajátos eltökéltsége, hogy vadmacskát neveljék unokahúgaiból – kuncogtam el magam játékosan, ahogy mondandója végére ért. Az udvarban a legtöbben ismerték azon pletykát, miszerint Lady Yserone harcolni tanul a bácsikájától, a főtanácsos háta mögött természetesen. Volt egy olyan érzésem, hogy valójában a főtanácsos nagyon is jól tud ezekről a különc elfoglaltságokról, de kényelmesebb számára, ha teteti az ostobát az ügyben, mert az kevesebb fájdalmat szül. Bárhogyan is legyen, hittem Lady Tyriának, hogy Ser Gildasnak senki sem tud nemet mondani.
Valamiért úgy gondoltam, hogyha a hercegnő jóvoltából végig kell ülnöm a kíméletlen tornák sorát, elszakítva a gyermekemtől, akkor a férfi lenne az egyetlen, akinek a karjára kötném tulajdon szalagomat. Kár, hogy nem vagyok valódi nemes hölgy, így nem választhatok saját bajnokot, sóhajtottam.
- Ez igazán diplomatikus elgondolás – bólintottam mosolyogva, ahogy röviden kifejtette, hogy mégis kinek, és hogyan, és hányféleképpen kellene szurkolnia a tornán. Valóban nehéz dolga volt, így ház nem irigyeltem különösebben. – Ön ért ahhoz, hogyan adjon kitérő válaszokat, Lady Tyria – nevettem csendesen.
Ezúttal nem sértésként használtam a megjegyzést, pusztán megállapítottam ama tényt, hogy a kisasszony még nem elég merész ahhoz, hogy egyenesen nyilvánítsa ki a véleményét; Szép, terjedelmes mondatokat alkot, kellemesen megcsűrt szavakkal, de tisztán érezhető, hogy egyelőre sokkal mélyebben rejti el saját gondolatait, mint ahogyan azt odahaza tenné. Egyre érdekesebbnek találtam.
- Igen, a Milady valóban erős teremtés. Mindig kiköveteli a magának járó tiszteletet; Az udvar legmagasabb rangú tisztjeinek is megremeg a térde, ha feltűnik a sarkon. Kedvelem Lady Earynt, de kérem, ezt ne kösse az orrára – mondtam továbbra is halk nevetéssel kísérve szavaimat, miközben összecsaptam a tenyereimet; A felvonás végét jelző függöny immáron elrejtette a bábokat, de a gyermekek izgatott csacsogással tárgyalták meg mindazt, amit láttak. Hát nem sietettem Dove-ot én sem.
- Kellemes modorú férfi, de jobb óvatosnak lenni vele – mondtam a Sir Thane-ről szőtt szavait mérlegelvén. Jómagam nem kerültem túlzottan közel a lovaghoz, de bizony tudok néhány szolgálóról, akik mindenféle szerelmes üzenettel adóztak a kiállásának addig, amíg a palota vendégszeretetét élvezte. A király nem kedvelte különösképp, így én, aki a titkos szeretője voltam, jobbnak láttam, ha az ő álláspontját követem, hogy megőrizzem nehezen kiharcolt pozíciómat. Szükségem volt rá a céljaimhoz.
Furcsán éreztem magam; Megszoktam már, hogy valaki mindig a királyi család viselt dolgairól kérdez, de most először tűnt úgy, hogy valaki nem csak kíváncsiságból, vagy rosszindulatból teszi, hanem érdeklődésből. Voltaképpen, ha jobban ismertem volna Lady Tyriát, azt mondtam volna, hogy a kisasszony talán egy kicsit fél. Fél, az idegentől, az új emberektől, az új családtól. Elmosolyodtam. Őszintén.
- Ne kérjen elnézést, én örömmel… - kezdtem, de a szó egyszeriben fagyott belém, amikor megpillantottam Cameron Lothrielt. Ösztönösen fontam karomat a gyermek köré, és emeltem magamhoz. Búzakék szemeim feszélyezetten függtek a férfin, aki tajtékzó haragját félretéve, azonnal Lady Tyriához fordult. Látszott rajta, hogy miféle kevélység költözött a mellkasába azzal, hogy a kisasszony Lordnak szólította, pedig az Ő ereiben sem csörgedezett sokkal több nemesi vér, mint az enyémben. Úgy tűnt, hogy eszében sincs kijavítani a leendő hercegnét a nyílván való tévedés miatt, így amíg egyikük sem figyelt, jól láthatóan megforgattam a szemeimet. Tipikus, gondoltam szánakozva.
Dove szőke feje úgy szorult neki a mellkasomnak, mintha újra eggyé kívánna válni velem, hogy ugyanúgy védelmezhessem, mint magzatkorában. Szelíd hangon eldúdoltam néhány dallamot, miközben egyik kezem csitítóan simogatta a gyermek hátát. Tudta, hogy hamarosan a férfival kell mennie.
Úgy éreztem, hogy nem kell beleszólnom a ruhákról szőtt társalgásba; Jómagam nem igen értettem a divathoz, és csak azokat a ruhákat viselhettem, amit maga, az előttünk hajbókoló mester alkotott. Kikövetelte.
Hidegzuhanyként ért, amikor a férfi végül felém fordult, és várakozásteljesen kinyújtotta a karját, hogy átvegye tőlem az időközben igencsak dacossá vált kislányt; Dove makacsul kapaszkodott a nyakamba, szinte egyesével kellett lefejtenem az ujjait. Bármennyire is szerettem volna, nem lehetett nemet mondanom – félő volt, hogy az engedelmetlenségemet Lothriel végül éppen rajta torolná meg.
- Lysanora? – a férfi hangja kérdő volt, egyik szemöldöke pedig a magasba kúszott, amikor a kislányt nem a karmai közé nyomtam, hanem lehelyeztem a földre, hogy letérdelhessek elé. Nem foglalkoztam a minket kísérő érdeklődő szempárokkal, csak finoman közrefogtam a lányom arcát.
- Két hét múlva újra eljövök – ígértem.
- Nem fogsz… - nyekeregte elhagyott hangon. – Ma… - kezdte, de még azelőtt belefolytottam a szót, hogy befejezhette volna; mama.
- Emlékszel, hogy mit mondtam? – kérdeztem selymes mosollyal, miközben jobb kezem kisujját felé nyújtottam.
- Hogy mindig velem maradsz… - mondta, tétován nyúlva az ujjam után, hogy szelíden, hogy összekapcsolja a sajátjával. – De..
- Dove, nem kell, hogy félj, mert én veled vagyok. Örökre veled maradok – zsolozsmáztam megnyugtató hangon, szelíden megrázva a kezecskéjét a sajátos kézfogásban. – Mindennél jobban szeretlek, galambom – mondtam, lágy csókot lehelve a pufók arcra, és mielőtt fogadott bácsikán türelmét vesztette volna, lassan bólintottam, hogy viheti. Fájdalmas volt néznem, ahogy a nyúlánk ujjak szelídnek szánt mozdulattal meg |
– Lord Lothriel – biccentettem felé lassan, üdvözlésképp. A szája száraz volt, és mégis, valahogy túl nedves;a kézcsókját követően kedvem volt beletörölni a kézfejem a ruhámba, ám leküzdöttem az undort és az ingert. – Én sem gondoltam, hogy útjaink keresztezik egymást. Rheya csupa meglepetés, azt hiszem...
Nem kedveltem a férfit. Hasonló érzést keltett bennem, mint Celawan, titkolt valamit a behízelgő szavai mögött, ám Cameron Lothrieltől valahogy mégjobban kirázott a hideg, talán azért, amennyire nyilvánvalóan megjátszotta magát. Celawan legalább próbálta titkolni, hogy más, mint az a tökéletes modorú herceg, akinek hiszik. Azt viszont elismertem, hogy a ruhák, amiket Lady Earyn nyomására ott készíttettem, gyönyörűek lettek, lélegzetelállítóak, olyan finom munkák, amiket sosem láttam Vidarban.
Az sem tetszett különösebben, ahogy leplezetlenül végigmérte a ruhámat.
– Szép a ruhája, Lady Tyria, bár nem gondolja, hogy méltatlanul egyszerű Önhöz? – kérdezte végül azzal a nyájas mosollyal.
– Talán Rheya pompájához képest valóban az – bólintottam. – Odahaza azonban még ezt is túlzásnak tartottam; az édesanyám készíttette.
– Az édesanyjának kétség kívül kiváló ízlése lehet, habár, bocsássa meg a szerénytelenségem, valószínűleg nem talált Vidarban olyan mesterembert, mint én... Hogy-hogy vidari ruhában hagyta el a palotát? Talán nem nyerték el a tetszését azok a darabok, amiket Önnek készítettem? Csak egy szavába kerül, Milady, és menten átszabom! Még a hercegnének sem kell szólnunk róla – mondta kicsit halkabban, de mosolyogva, mintha cinkosok volnánk, ez pedig csak és kizárólag nekem készülő ajánlat.
– Nem, nem, a ruhák természetesen gyönyörűek...
– Nem mintha Önnek szüksége volna bármiféle rásegítésére a részükről, hogy kiemelje a szépségét, Lady Tyria – tette hozzá szinte rögtön, mézes-mázosan. – Egyedülálló gyönyörűsége minden cicoma nélkül is az udvar ékkövévé teszi Önt; de persze sosem árthat a túl sok, ugye? Képzelje, épp a napokban érkezett néhány új, páratlan ruhaköltemény, és egyből Önre gondoltam! Az egyik selyme egyenesen a tengeren túlról érkezett, a legfinomabb anyag, amit valah érintettem; egész Rheyában keresve sem találhatnék méltóbb viselőt, mint a Miladyt magát! Ha esetleg tudna áldozni egy keveset a drága idejéből, esetleg megkérhetné a Méltóságos Herceget is, hogy...
– Feltétlenül észben fogom tartani, Uram – vágtam közbe, élesebben, mint ahogy az talán illő volna. Úgy éreztem, nem vagyok képes tovább hallgatni őt, és ismételten kénytelen voltam kihasználni azt, ami a rangomnál fogva megadatott nekem. Megfogadtam, hogy ezért cserébe feltétlenül adományoznom kell majd valakinek, hogy lerójam az adósságom az Istenek felé. – Igazán nem szeretném feltartani Önt a további teendőitől; Ön, mint a legkeresettebb szabó a városban, bizonyára éjt nappallá téve dolgozik. Épp meg szerettem volna kérni Lysanorát, hogy álljunk tovább...
– A világ összes munkáját elcserélném, ha cserébe Ön ragyogná be a napjaim – hajbókolt a férfi, amitől megingott a mosolyom; az övébe viszont sokkal több célzás vegyült a következő mondatainál. – Ám eszemben sincs feltartani a hölgyeket; mit szólnál hozzá, Lysanora, ha hazavinném Dove-ot? Úgy minden bizonnyla sokkal szabadabban kísérhetnéd Lady Tyriát...
Összeráncoltam a szemöldököm, ahogy előbb a Lysanora mögött/mellett megbúvó kislányra pillantottam, majd kérdő tekintetem megtalálta az udvarhölgyet. Akaratlanul is rossz érzés költözött a mellkasomba az ajánlatot illetően. A kislány egyértelműen nem kedvelte Cameront, amit megértettem; azt viszont sokkal kevésbé, miért láttam a bogászeekben felcsillanni félelmet is... |
– S ők mennyivel volnának érdemesebbek a bizalmamra, mint te? – vontam fel a szemöldököm, ám mosolyom érintetlen maradt. Hogy őszinte legyek, míg meg nem említette, eszembe sem jutott, hogy udvarhölgyeim lesznek; nekem, személyesen. Ugyan a királynét és Drusalát mindig a hölgyeik körében láttam, Lady Earyn mellett sosem láttam udvarhölgyet;vagy az is megeshet, hogy ő minden udvarbéli hölgyet a sajátjának tekintett. Szemöldökráncolásra késztetett a gondolat, hogy Lysanora választást említett. Nem ismertem egy fiatal hölgyet sem Rheyában, de még a birodalomban sem; a Vidarbéli barátnéimet pedig rég férjhez adták. Habár főnemesi rangom okán korán belém nevelték, hogy mindig ismerjem a többi nemest, s velük együtt tudjam azt is, kinek mikor születik gyermeke, mégsem tudtam, hogyan kéne ismeretlen leányokat az udvarhölgyeim közé hívni. Kivel kéne kezdenem...? Ki segíthetne választani köztük? S egyáltalán, az értelmüket sem igen láttam; habár az ő szempontjukból bizonyára előnyös volt (mégiscsak a királyi palotában tehettek szert a legjobb kérőre), és én szívesen megismerkedtem akárkivel, nem éreztem szükségét, hogy mindenhova kövessenek. Mertem remélni, hogy elég talpraesett vagyok ahhoz, hogy egyedül is boldoguljak, az unalmat pedig itt, Rheyában, aligha ismerném.
A kérdést egyelőre későbbre raktároztam; eldöntöttem, hogy feltétlenül megkérdezem majd róla Lady Earynt (bizonyára örömmel látna el tanáccsal, habár lehet, hogy már rég választott helyettem is), de talán Drusalát is, és Celawant. Eszembe jutott Gildas is, de őszintén, talán jobban tettem volna, ha nem a szoknyapecér bácsikám ízlése szerint választok.
– Igen, Gildas a nagybátyám – bólintottam halvány mosollyal. – De sajnos nem hiszem, hogy túl közel állnánk; azt hiszem, a távolság az oka, évente csupán néhány napot töltött Atyám várában... Sokkal közelebb áll viszont a bátyámhoz, Tomashoz. Még mielőtt a nagybátyám lovag lett volna, több időt töltött Vidarban; én még kislány voltam, de Tomasszal sokszor járt el vadászni és szórakozni. – Óhatatlanul is nosztalgikus hangulatba kerültem, ahogy visszagondoltam azokra az időkre, ez pedig minden valószínűség szerint kendőzetlenül kiült a szemeimbe is, melyekkel ezúttal ismét a gyermekeket és a bábműsort figyeltem. – A nagybátyám volt az egyetlen, aki ellent mert mondani atyámnak, mikor nem akarta engedni, hogy túl messze lovagoljak Vidartól, és ő vette rá arra is néhány esztendeje, hogy elengedjen a vadászatra. Valahogy neki senki nem mond nemet; pedig egyszer sem emeli meg a hangját, még a harag legapróbb szikráját sem láttam rajta soha. Csodálatos világunk lenne, ha mindannyian olyan vidáman látnánk a világot, mint ő, azt hiszem.
Megkockáztattam volna, hogy Atyám után Gildas volt az az ember, akire a leginkább felnéztem, és akinek legszívesebben jártam volna a nyomában. Irigyeltem az életét – habár sosem vágytam arra, hogy férfi legyek, ha mindazt megkaphattam volna, amit ő, a kalandokat, az izgalmakat, azt a sokféle embert, akiket ismert... Gildasnak a saját bevallása szerint mindig mindenhol akadt barátja, és én ebben nem is kételkedtem. Az viszont, hogy Lysanora Celawan közeli barátjaként írta le a királyt, valamiért mosolygásra ösztönzött, amelyet igyekeztem inkább úgy mutatni, mint a tornára való lejutás lehetőségéből fakadó boldogság jele.
Valahogy viccesnek tűnt a gondolat, hogy Celawannak barátai vannak; ahhoz – habár úgy láttam, igyekezett mindenkivel udvarias lenni – túlzottan bizalmatlannak tűnt, és a maga módján magába fordulónak. Kivétel volt ez alól persze Warren, akiről egyelőre nem tudtam eldönteni, mit gondoljak; ahogy akkoriban Celawant, úgy minden vidari látogatásukkor kerültem a herceg testőrét is, de már ott feltűnt, hogy aligha egyszerű főnemesi-testőri szövetség van köztük, ez pedig azóta csak még inkább szemet szúrt. Az én őrzésemet egyelőre Gavin és Sir Jarin látta el, de úgy éreztem, jobb volna megismerkednem Warrennel is; valami azt súgta, elég közeli a kapcsolata a Sagramour-testvérekkel ahhoz, hogy szinte családnak számítson a későbbiekben.
– Biztos vagyok benne, hogy az Istenek idén is azt választják bajnokuknak, aki a leginkább megérdemli – sóhajtottam fel jólesően. – Ha a királyné fivére az, úgy ő, ha harmadjára is a nagybátyám, úgy a fivérem két hordó minőségi borral tartozik neki, ha pedig a leendő férjem, úgy neki is örvendeni fogok. Bár azt el kell ismernem, hogy ígéretes tornának tűnik; talán szerencsés is, hogy a testvérem mégsem indul idén. Akkor aztán, azt hiszem, igazán több részre volna illő szakadnom, hogy mindenkinek azt a biztatást adhassam, amit megérdemel.
Egyre nagyobb lelkesedéssel vártam, hogy valóban elinduljunk Aerten felé; habár még Rheya is bőven tartogatott számomra újat, szinte hozzá sem fogtam azon végtelen listának, melyeket itt meg akartam ismerni, a torna egészen más volt. Még ha én magam nem is vehettem részt rajta, nő lévén, örömmel figyeltem volna a birodalom nagy harcosainak küzdelmét, hátha megtanulok ezt-azt. Emellett persze szívesen támogattam volna Gildast is, és, őszintén, kíváncsi voltam, pontosan mit is rejteget Celawan a hercegi címe és örökölt rangja mögött.
Lysanora szavaira felkuncogtam. Tudtam, hogy a Sagramour hercegné nem kedvel túlzottan; nem mutatta jelét, de az anyák egyébként is mindig rendkívül ragaszkodnak a fiaikhoz, és tapasztalatból tudtam, hogy egyszerűen soha senki nem lehet elég jó a gyermekükhöz, ez pedig kiváltképp igaz volt egy olyan erős jellemű nő esetében, mint Lady Earyn. Valószínűleg az, amiben különböztem a rheyai hölgyektől, őt nem nyűgözte le; tisztában voltam vele, hogy a kedvelést nem lehet kierőszakolni senkiből sem, de még nem telt el sok idő. Reméltem, hogy sikerül megmutatnom neki a másságomban rejtőző kedvező dolgokat is.
– Lady Earyn erős nő – feleltem, még mindig kissé kacagva. – Módfelett tisztelem érte. És egyébként is szívesebben hagynám rá a szervezést, minthogy magam vesszek el a részleteiben. Ő nyilvánvalóan sokkal hozzáértőbb.
Igazából nem érdekelt túlzottan, milyen lesz az esküvőm; az csak egy nap a sok közül, az eredmény a lényeg, és bár a szépség és grandiozitás nyilvánvalóan szükséges egy hercegi nászhoz, az apró részleteken való agyalás számomra nem volt fontos. Ha rajtam múlik, nem kellene ennyi pénzt költeni rá, de ha Celawan édesanyja ettől volt elégedett, nem ellenkeztem.
– Sir Thane érdekes embernek tűnik – tettem hozzá mélázva. – Szeretem az érdekes embereket; remélem, megismerhetem majd. – A pletykákat, melyek az unokatestvéremet és őt illették, direkt hagytam figyelmen kívül; a legtöbb ilyesféle fecsegés igencsak elferdítette a valóságot, így nem is hallgattam rájuk, csak arra, amit én láttam. Ugyanez volt a hozzáállásom, ami mások megítélését érintette, de mégis kíváncsi voltam, vajon Lysanora mit tud mondani arról a családról, ahová hamarosan kerülök. Érdeklődve hallgattam, ám a végén megráztam a fejem.
– A hibáik, hogy mit szeretnek vagy félnek, hogy miben tehetségesek vagy mikor reggeliznek... Minden ilyesmi hozzátartozik ahhoz, akik vagyunk. De bocsáss meg, azt hiszem, mégiscsak túl türelmetlen voltam, és túl sokat kértem tőled; dőreség azt gondolnom, hogy valaki más szavaiból megismerek akárkit. Remélem, azért nem tartasz túl butának a kíváncsiságomért – mosolyogtam rá, majd figyelmemet hamar magára vonta a kislány, aki mintha búvóhelyért szaladt volna oda Norához. Semmiképpen sem úgy, mint aki örülne a mellénk lépő férfinak...
Én sem. Ahogy fennhangon a nevemet mondta, sikítani támadt kedvem; helyette bájos mosollyal válaszoltam.
– Lord Lothriel – biccentettem felé lassan, üdvözlésképp. A szája száraz volt, és mégis, valahogy túl nedves;a kézcsókját követően kedvem volt beletörölni a kézfejem a ruhámba, ám leküzdöttem az |
- Lesz még alkalma találkozni Lady Ysolde-dal – bíztattam mosolyogva. – Igaz, ha még Sir Llewellyn a palotában lenne, nagyobb eséllyel futnának össze. Úgy tudom, hogy Ők ketten igazán közeli barátok – nem szerettem a pletykákat, különösképpen azokat nem, amelyekben nem szerepeltem, vagy amelyekből nem számolt érdekem; Azonban úgy éreztem, ha ez az aprócska információt, mint tényt, Lady Tyria füleibe csepegtetem, nem lőhetek különösen hatalmas bakot, mert nem sértek vele senkit.
A homlokomra ismét barázdákat szántott a megjátszott aggodalom, ahogy a lány a hűségről, és az idegenek közelségéről beszélt. Talán nem hazudok azzal, ha azt mondom, némiképp megértettem; Magam is idegenül éreztem Rheyában, amikor először léptem be a palota színpompás falai mögé. Különös.
- Ön igazán tudja, hogyan nehezítse meg egy udvarhölgy dolgát – húztam ajkaimat féloldalas mosolyra. – A hűség, és a tisztelet engem is köt ehhez a családhoz, nehezen fogalmazhatnék úgy véleményt róluk, hogy az valóban pártatlan legyen. Nem is értem igazán… Mire gondol pontosan? – billentettem félre a fejem, finoman összeszűkítve a szemeimet arra kérvén, fejtse ki a korábbi kérdését.
- A Sagramour név eleve tiszteletet parancsol, ha valaki olyan hű szolgája az országnak, mint amilyennek én szeretném tartani magam… Azt mondják, hogy ennek a családnak a tagjai mások, mint a többiek, én hiszek ebben, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy ők is csak emberek, akárcsak mi magunk vagyunk – szónokoltam mély áhítattal. – A hibáikra kíváncsi? Vagy arra, hogy mit szeretnek, vagy mitől félnek? – kék szemeim kérdésekkel telve állapodtak meg a leendő hercegnén.
Időközben az előadás véget ért, és Dove visszatérve hozzánk, félénken megragadta a ruhám szélét rántva rajta egyet. Nem szólt, pusztán vékony ujjacskájával a tömeg felé bökött, ahol Cameron Lothriel közeledett felénk. Tudtam, hogy hamarosan, nem feltétlenül Lady Tyria előtt, de szembe kell majd néznem a férfi haragjával; Elkéstünk, hiszen csak egyetlen órát adott sétára, azt pedig már túlléptük.
- Bácsikám! – varázsoltam gyöngymosolyt az arcomra, megjátszott könnyedséggel fordulva a kereskedő felé. – Bocsáss meg, hogy megvárattunk, de úgy elszaladt az idő… Nem haragszol, ugye? – kérdeztem színpadias aggodalommal a Rimadar bérenc vonásait figyelvén, amelyek menten kisimultak az idegen láttán. Talán, maga a hercegné rángatta el a férfi szalonjába az újdonsült arát a napokban. Megismerte.
- Lady Tyria, micsoda megtiszteltetés! – a férfi nem bajlódott azzal, hogy lehalkítsa hangját, többen fordultak felénk, mint korábban, ahogy a kereskedő mély meghajlásba merült, és csókot lehelt a kisasszony kézfejére, még akkor is, ha az ellenkezett. – Ha tudom, hogy a húgaim ilyen előkelő társaságban kívánnak sétára indulni, velük tartok! – hajbókolt alázatosan, mire az én gyomrom felfordulni látszott. |
Nem vettem tudomást arról, amikor Lady Tyria kijavított azzal kapcsolatban, hogy pontosan milyen rangot is kap azzal, ha végül hozzámegy a herceghez. Az ajkaim szeglete csupán egy leheletnyit ívelt felfelé. Részemről lényegtelen volt a rangja; pusztán annyiban számított, hogy immáron még egy fecsegő nőszemély fecsegését hallgathatom, ha éppen unatkozik; Ugyanakkor, udvarhölgyként olyan titkok tudomása juthat birtokomba, amelyek máshogy nem. Ilyen példának okáért az, amikor Lady Drusala a minap, mint jó barátjával, bizalmasan megosztotta velem miféle megkérdőjelezhető érzelmek kötik fivére bizalmasához, és milyen nagyságú súly nehezedik törékeny lelkére azzal, hogy hamarosan az anyai parancsnak engedelmeskedvén oltár elé kell állnia egy rangban megfelelő vőlegénnyel.
Reménykedtem benne, hogy egy napon majd Lady Tyria hasonló titkainak is én leszek majd az őrizője.
Dove szemérmesen behúzta a nyakát, amikor a leendő hercegné kedvesen rámosolygott, és olyan szavakkal illette a kislány szépségét, amely még az én szívemet is megmelengette. A kislány az apja szemeivel nézett fel rám, hitetlen büszkeséggel, amiért az általa hercegnőnek vélt kisasszony megdicsérte.
Elmosolyodtam.
- Az ilyen bókot illik megköszöni, Dove – mondtam határozottan, de kedvesen, mire a szőke teremtés alig hallhatóan elrebegett egy köszönömöt. A szemeiből innentől kezdve egy percre sem tűnt el a csillogás; Emiatt pedig hozzám szokatlan hálával adóztam Lady Tyria előtt. Félő volt, a végén még igazán megkedvelem. Nem lett volna kötelessége kedvesen viselkedni a gyermekkel, de megtette.
– Úgy sejtem, hogy jó idővel majd jó anya válik Önből, Milady – biccentettem kedves bíztatással, mert az illem elvárta. Jószerével fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent az, ha valaki jó anya. Engem túl korán fosztottak meg attól a kegytől, hogy gyakoroljam ezt a kegyed; Két hetente, egyetlen vasárnap alkalmával az ilyesmit nem lehetett megtanulni, főleg, ha az embernek titkolnia is kell anyaságát.
Csak későn jöttem rá, hogy szavaimmal saját magammal szemben is elültetem a kételkedés magjait a fiatal ara szívében, de immáron feleslegesnek éreztem bizonygatni az ellenkezőjét. Itt volt az ideje annak, hogy csatlakozva a folyó zúgásához, kövessem az általam elindított áramlatot. Immáron nagyobb odafigyeléssel. Szelíd kuncogás szakadt fel belőlem, miközben könnyedén megráztam a fejemet.
- Nem kell, hogy megbízzon bennem, Lady Tyria. Hamarost saját udvarhölgyeket kap majd, velük majd megoszthatja féltett gondolatait… Azonban jól kell választania, a királynő gyakorta cserélgeti a saját kíséretének tagjait; Némelyek túlságosan sokat képzelnek magukról, és szeretnek fecsegni – billentettem félre a fejem. Rólam tudták, hogy régóta szolgálok a palotában, és nem ártott erősíteni a kisasszony abbéli hitét, hogy jól végzem a dolgomat, különben nem tűrtek volna meg ilyen sokáig az udvartartásban.
- Néha jobb nem tudni, hogy mi rejlik a maszkok mögött – fűztem hozzá szavaihoz tömören, immáron elfordítva a pillantásomat róla. Tekintetem ismét megállapodott a gyermekek között megnyílni látszó kislányra, aki őszinte csodálattal merült bele a bábjátékosok előadásába. Abban az óvatlan pillanatban talán többet árultam el a saját okaimról, mint amit valóban szerettem volna. Évek óta játszottam a szerepemet, igazságtalannak véltem volna, ha olyasvalaki leplez le, aki csak néhány hete hagyta maga mögött a saját aranykalitkáját. Ha volt is bennünk valamiféle közös vonás, nem gondoltam rá. Ajkaimon szélesre szaladt a mosoly, amikor a szőke kislány szórakozottan összecsapta tenyereit.
Nem tudom, hogy mennyi ideig gyönyörködtem a gyermekben; Talán nem volt több néhány pillanatnál, de számomra, aki ilyen ritkán látta Őt, ajándéknak tűnt. Ki akartam élvezni minden egyes rezdülését.
- Igen, a maga módján minden édesanya bölcs – húztam a számat ismét mosolyra, miközben pillantásomat kénytelen-kelletlen ismét el kellett szakítanom a gyermekről, hogy beszéd közben Lady Tyriára pillantsak. – Az Ön édesanyja, Ser Olwyn nővére, ugye? Bizonyára közel áll Gildas úrhoz, jól gondolom? – érdeklődtem szelíden, és kérdésem mögött ezúttal őszinte érdeklődés feszült. Jómagamnak még nem volt szerencsém túl sokszor találkozni a lovaggal, de azon udvarhölgyek és kisasszonyok, akik engedtek a csábításnak, igazán gáláns jelenségként írták le az uraságot. Bármit is jelentsen a gáláns ebben a történetben. Jó lett volna önálló véleménnyel rendelkezni a főtanácsos fivéréről.
Úgy tűnt korábbi bókom meglepte Lady Tyriát, de talán ezzel sikerült elérnem, hogy egy árnyalattal közelebb érezzen magához. Nem volt minden szavam hazugság, valóban más volt, mint a többiek. Arra még nem jöttem rá, hogy miben fog számomra nehézséget okozni ez az úgynevezett mássága.
Bevallom őszintén engem nem töltöttel túlzott lelkesedéssel azon gondolat, hogy a tengerhez utazzam. Nem magával a tornával volt bajom, bár érzékeny hölgyként kikellett fejtenem, hogy mennyire ellenzem az ilyesmit; A berithi harcosok között sokkal véresebb szórakozásban is volt már részem. Az utazással kapcsolatos kételyeim abban gyökereztek, hogy így hosszabb időre le kell mondanom a kéthetente egy vasárnapról is, amit a kislányommal tölthetek kettesben. Borzalmas volna.
- A király nemcsak unokafivére, de közeli barátja is a hercegnek; Kétlem, hogy megfosztaná attól a szórakozástól, hogy harcba szálljon a bajnoki címért. Talán hosszú idő óta először fordulna elő, hogy a király nem pártatlan nézelődőként venne részt a tornán, ami azért is lenne kényes kérdés, mert úgy tudom, Sir Thane is indulni fog a tornán. A királyné fivére nagyszerű harcos, akárcsak a kegyed bácsikája – kék szemeim a kisasszony vonásait fürkészték, miközben arról ejtettem szót, hogy voltaképpen az sem kizárt, hogy tulajdon nagybátyja is indulhat a mérkőzésen. Vajon kinek szurkolna akkor?
Nem lepett meg, hogy a jegyespár alig tud egymásra időt szakítani azóta, hogy visszatértek a fővárosba. Celawan herceg kissé csőlátású volt a birodalom ügyeivel kapcsolatban, így várható volt, hogy saját hitvesét is képes hátrébb helyezni a rangsorban, ha helyette elintézhet néhány birodalmi ügyet. Néha úgy festett, hogy maga a herceg több időt szán az igazgatásra, mint az ország valódi királya.
- Lady Earyn úgy viselkedik, ahogyan azt egy ilyen magas rangú édesanyától elvárja az ember – mosolyogtam a hűséges udvarhölgy képében védelembe véve a herceg édesanyját. – A királynak is méltó menyegzőt rendezett évekkel ezelőtt; Idén talán valamelyest lelkesebb, hiszen mégiscsak a saját fiát kénytelen az oltár elé engedni… Nem, mintha bármi kifogása lenne kegyed személye ellen – fűztem egymás után a kétséget keltő szavakat, gondosan ügyelvén arra, hogy a kisasszony úgy érezze, én mindenképpen az Ő párján állok. – Kérem, legyen vele nagyon elnéző – csóváltam meg a fejem, finom kuncogással jelezve, hogy néha magam is soknak érzem, amit a hercegné cselekszik.
Tény, amióta Celawan herceg egy menyasszonnyal gazdagabban tért haza, mintha az édesanyja még hevesebb szervezkedésbe kezdett volna, mint egyébként; Majdnem úgy viselkedett, mintha nem is a fia, hanem a saját menyegzőjére készülne. Nem tartottam kizártnak, hogy már régen elrendezte az ünnepi menük, és a meghívók sorsát, miközben már azt is eldöntötte, hogy Lady Tyria miben sétáljon az oltár elé. A lány akár sikítva is ellenkezhetett volna vele, Lady Earynt az sem hatotta volna meg. A herceg édesanyja azon emberek közé tartozott, akik miatt a folyó is ellenkező irányba fordult volna, ha úgy tartja az asszony úri kedve. Vele nem lehetett ellenkezni. Én már jól megjegyeztem ezt magamnak.
- Lesz még alkalma találkozni Lady Ysolde-dal – bíztattam mosolyogva. – Igaz, ha még Sir Llewellyn a palotában lenne, nagyobb eséllyel fut |
– Tudod, habár sosem gondoltam volna, hogy ennyire pompázatos és ebből fakadóan ennyire sok szervezést igénylő esküvő elé nézek majd, mivel arra sem gondoltam, hogy valaha hercegné leszek... Ennek ellenére sem félek attól, hogy mi vár rám. Az mégis különösen érint, hogy nem is ismerem igazán azokat, akik közé ezután fog kötni a hűség. Már egy ideje a városban vagyok, s mégis, a bálon kívül, amit a királyné tartott az eljegyzésünk tiszteletére, még a saját unokatestvéremmel sem találkoztam. Nem gondolod, hogy ez tréfás? – pillantottam az udvarhölgyre halovány mosollyal. – Szomorú és pocsék tréfa, de az. A hercegnővel is csak alig beszéltem ezidáig, holott a sógornőm lesz, mások pedig egészen elérhetetlennek tűnnek... Mondd, Lysanora;te régóta vagy az udvarban, minden bizonnyal régebb óta, mint én. Te milyennek látod a Sagramourokat? Nem azt kérem, hogy krónikák lapjaira illő szavakkal magasztald őket, sem azt, hogy tiszteletlen legyél; ha valaki, akinek fogalma sincs, kik ők, megkérne, hogy írd le neki Thelion királyt, vagy Celawan herceget, vagy Drusala hercegnőt... Mi volna az, amit elmondanál, amiből az a valaki később esetleg megismerhetné őket, ha találkoznának? |
– Hercegné leszek – javítottam ki halkan, ügyelve arra, hogy Lysanorán kívül más ne hallhassa. Ha már idáig eljutottam lebukás nélkül, igazán nem most szerettem volna elrontani; ám hangomból így is kiérződhetett, hogy számomra bőven van különbség a születési és házasság általi rang között. A kislány ezt bizonyára nem tudhatta; azon túlontúl aprócska volt, én mégis kötelességemnek éreztem kimondani. Rögtön utána ismét szélesen elmosolyodtam, és tekintetem Lysanoráról a karjaiban lévő gyermekre vetettem. – Ám ha az Istenek is megáldanak vele, és kislányom születik, ő tényleg hercegnő lesz; és imádkozni fogok érte, hogy olyan gyönyörű legyen, mint te.
Habár szerettem a gyerekeket, és a nevetésüktől mindig mosolyogni támadt kedvem, sosem tűnődtem el azon, hányat szeretnék, vagy mennyire vágyom, hogy a saját kisbabámat tarthassam a karjaimban. Most sem tettem, habár tudtam, hogy örökösöket kell majd adnom Celawannak; a kényszeren túl azonban, tényleg meg tudtam volna békélni egy olyan bogárszemű tüneménnyel, mint Lysanora kishúga.
Lysanora kezdett egy cseppet a bátyámra hasonlítani a figyelmeztetéseivel; mintha akárki, aki akárcsak járt volna Rheyában, egyszerűen megfertőződött volna ezzel az aggodalommal.
– Ha nem szabadna bíznom senkiben... Úgy azt hiszem, benned sem. S olyan tanácsát megfogadni, akiben nem bízik az ember, botorság, nem gondolod? – kérdeztem sokat sejtetően mosolyogva. Megértettem, amit mondott, és átkoztam is magamat, amiért egy pillanatra megfeledkeztem magamról, de valóban úgy hittem, hogy mindezt csak felfújják. Az őszinteség olyan luxus, amit nem engedhetünk meg magunknak, ha túl akarunk élni, mert minden egyes őszinte szóval olyan kést adhatunk valaki más kezébe, amit később könnyedén a saját hátunkban találhatunk meg. Ezt mondta Celawan, még Vidarban; az eszembe véstem, ahogy szerette volna, még a haragomon át is, de most sem találtam igazabbnak, mint akkor, vagy vettem komolyabban, mint Lysanora intését. Ha mindenki csak arról beszélt, hogy ha nem vigyázom, valaki felhasználja ellenem saját magam, az őszinteségem, akkor ki marad, hogy az a valaki legyen?
– Köszönöm a tanácsod, és mind aggodalmad, mind hűséged értékelendő; legközelebb óvatosabb leszek. Ígérem – mondtam végül, sokkal inkább azt mutatva, hogy meg fogadom a tanácsát és óvakodom az emberektől, mint valójában éreztem. Lysanora őszintén aggodalmasnak és félelemmel telinek tűnt; furcsa volt számomra, ám nem ismertem őt, így inkább így inkább megnyugtatni igyekeztem, mint számon kérni a félelmének okát.Eme döntésem nem sokkal később meg is kérdőjeleztem, mikor addig ismeretlen csillogás költözött a szemébe és rókaszerű ravaszság a mosolyába. Épp csak néhány pillanat volt, majd el is tűnt, mintha soha ott sem lett volna; és habár nem szenteltem neki különösebb figyelmet, mégis megkongatta a fejemben a vészharangokat... Akárcsak az az ismeretlen valami Celawan esetében.
– Ha mindenki kényszerül a maszk hordására, szinte jogosan vetődik fel a kérdés, hogy ki kényszeríti hát őket, nem? – kérdeztem, élelmes pillantással méregetve Lysanorát; pont olyan nemes hölgyhöz nem illő ésszel vizslatva a vonásait, mint ahogy az ő mosolygott az imént. Nem feltételeztem volna rosszat Lysanoráról (épp ezért engedtem el a fülem mellett a Thelion királlyal való kapcsolatáról szóló pletykákat is), ám immár a gyanakvásom is új életre kelt: a gyanúm, hogy Lysanora is hordja azt a bizonyos álarcot, s egyebek mellett nyilvánvalóan sokkal több észt rejteget mögötte, mint amennyit az udvarban tanúsított. Nem szándékoztam kezdeni semmit ezzel a szinte bebizonyosodó információval; megtudtam, és ezzel számomra véget is ért. Épp csak reményt adott számomra, hogy talán mégis van esélyem a felszínes bájolgáson túl mást is találni az udvarhölgyek között.
– Az édesanyád bölcs asszony lehetett – mosolyodtam el halványan, miután átgondoltam, amit mondott. Egyelőre nem éreztem honvágyat; huszonhat év után ennél még kicsit többre volt szükségem ahhoz, hogy vágyódjak Vidar után, nem is beszélve arról, hogy az ismeretlen ígérete, az izgalom, minden más érzést elnyomott. Csupán akkor tudatosult néha bennem, hogy nem ez az otthonom, mikor esténként, kimerülten feküdtem az ágyamban, és sokkal puhábbnak tűnt, mint odahaza akármikor; vagy mikor az ismerős ételek is ismeretlen ízzel köszöntek vissza. Egyelőre boldog voltam így; később viszont biztosra vettem, hogy Lysanora édesanyjának tanácsa fog segíteni.
Ahogy a kislányról visszapillantottam Lysanorára, volt valami a mosolyában, ami szemet bántóan oda nem illő volt; nem úgy, mint korábban, ez egyszerűen csak túl... szeretőnek tűnt, egy nővérhez képest. Egészen anyainak; persze, talán két évtized is lehetett köztük a korkülönbség, ami elég szokatlan, de nem volt sem jogom, sem módom ilyesmire rákérdezni.
Vallomására néhány pillanatig csak meglepetten pislogtam az udvarhölgyre. Hozzászoktam a rangom miatti udvarias bókokhoz és dicséretekhez, ám ez most teljesen más volt. Az álmodozás nem számított sem hasznosnak, sem büszkeségnek; gyerekes dolog volt, ami elvette a nemes hölgyek eszét a "fontos" dolgoktól, Lysanora mégis épp ezt a tulajdonságomat hozta fel. Nem tudtam mire vélni.
– Azt hiszem, a szépség valóban igen relatív – mondtam végül, immáron mosolyomról is lerázva a döbbenet árnyékát. – A fivérem épp az efféle álmodozásom miatt kezdett aggódni, vénlány maradok; szerinte ezért kerültem ki minden házassági ajánlatot. – Igaza volt. – Köszönöm, Lysanora. Azt hiszem, ennél szebbet nem igen mondtak nekem életem során. S képzeld, milyen örömteli lehetnék, ha nem kéne attól félnem, az a bizonyos maszk ferdíti el, ahogy engem lát! – Mosolyom és hangom is sokkal komolytalanabb lett a mondandóm végére, ám ez nem vett el cseppet sem a tényleges jóérzésből. A hálám őszinte volt; ahogy az az érdeklődés is, amivel ezután hallgattam. Örültem annak, hogy immár több forrásból is megbizonyosodhattam a királyi kompánia utazásáról, legyen az ilyen vagy olyan célból. Lord Llewellyn legidősebb fia említésére felvontam a szemöldököm; meglepődtem a felvetésen, bár valahogy úgy éreztem, Lady Earyn lehet a gondolat mögött, hiszen épp Celawan fejtette ki a véleményét arról, hogy nálánál tíz esztendővel fiatalabb lányt vegyen feleségül. Meglepett volna, ha ő támogatná a húga nászát egy férfival, aki majdnem kétszer olyan idős.
– Igen, azt mondta, amennyiben Thelion királyunk nem ró rá feladatot itt, Rheyában, versenybe száll az Istenek Bajnoka címért – bólintottam, tekintetemmel ismét a gyerek-tömeget pásztázva. Lysanora kérdésére tehetetlenül megvontam a vállam. – Ezt még Vidarban mondta. Mióta visszatértünk, Celawan az utazásai alatt felhalmozódott feladatai közé merült; bármik is legyenek azok. Te magad mondtad, hogy befolyásos ember, amivel sajnos mindig rengeteg teendő is jár... Nem igazán jutott időnk beszélgetni hasonló tervekről, vagy akármi másról. Az igazat megvallva senkivel sem igen volt módom beszélni; Lady Earyn egy egyetlen fia esküvőjére készülő édesanya és felelős hercegné minden vehemenciájával tölti ki a napjaimat – mosolyodtam el; szinte épp annyira szórakoztató volt ebbe belegondolni, mint fárasztó. A vidámság azonban hamar leolvadt vonásaimról, és átadta helyét a tűnődésnek; habár minden udvarhölgy kedves és udvarias volt velem, Lysanorában mégis volt valami, amitől egy fokkal szimpatikusabb lett számomra, mint ők. Talán az, ahogy találkoztunk, hogy néhány pillanatra megfeledkezett arról, ki vagyok, és csak a kislányért aggódott, sokkal emberibbé tette, mint a többieket. Talán ezért döntöttem úgy, hogy felteszek neki egy kérdést, amire egy ideje már próbáltam rájönni magamtól is.
– Tudod, habár sosem gondoltam volna, hogy ennyire pompázatos és ebből fakadóan ennyire sok sz |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Idegesen topogtam a virágárusnál, aki pedig félreérthette az összeráncolt szemöldökömet, mert elég félve nyomta a kezembe a kért virágot. Igyekeztem mosolyogni, mikor kifizettem, de nehezemre esett; még mindig az járt a fejemben, ahogy Ristar nyíltan megjegyzéseket tett arra, hogy ha nem vigyázok, a feleségem megszökik egy bárddal, vagy kénytelen lesz ő is a sógora segítségét kérni, hogy jól érezhesse magát. Még akkor is ökölbeszorult a kezem, amikor az utcákon végigmasírozva hazafelé indultam, épp csak a virág szárából kiszökő nedvesség térített észhez. Egy kicsit eltörtem; a bátyám orrát is szívesen betörtem volna, de biztos voltam benne, hogy azt a parancsnok is észrevette volna. Belőlem hiányzott az az áldottság, amivel Ristar kerülte el a kellemetlen helyzeteket, vagy a felelősségre vonást.