|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 09:00 - |
Rheyna gazdagságát misem bizonyítja jobban, hogy a legtöbb utcáját macskakő fedi - eltekintve a legszegényebb negyedektől. A város vizellátásáról mesterségesen kialakitott csatornák gondoskodnak, amelyekkel a Varuna folyó vizét vezetik be falak mögé. Rengeteg a híd és jelentős a vízi közlekedés. Az épületek homlokzatát gyakran márvánnyal vagy kvarccal fedik be, amitől a házak törtfehéren kéken vagy rózsaszínen pompáznak, attól függően, hogy hogyan esik rájuk a fény.
Maga a város nagyon tiszta. A macskaköves utcákat rendszeresen tisztítják, és még a kanálisokban sem úszkál úgy a szemét, mint más városokban. |
[30-11] [10-1]
A királyné meg nem adta jelét annak, hogy sejtene bármit is az urával folytatott kapcsolatom mélységéről, felettébb bosszantó lett volna, ha éppen egy kívülálló füleli le az afférunkat.
- Magam is úgy hallottam, hogy a király és az udvartartás nagy része a tengerhez készül a torna idejére; A királyné maga is kérelmezte férjénél a látogatást, hiszen valóban rég volt már, amikor a király tiszteletét tette egy ilyen jelentős eseményen. Jómagam is a kompániával tartok, ha hercegnőt végül elengedi az édesanyja… Megfelelő alkalom ez arra, hogy összeismertessék Lord Rivalennel – sóhajtottam szomorúan, mintha bántana, hogy a galamblelkű leányt is eléri az úri kisasszonyok rettegett sorsa. – Jómagam nem kedvelem az efféle szórakozást. Bárdolatlan, és civilizálatlan – szegtem fel az államat kényesen, mintha torna puszta létezése is sértene engem. Érzékenynek kellett maradnom.
- Úgy tudom, hogy Celawan herceg is indul – döntöttem végül oldalra fejem, hogy jobban szemügyre vehessem a lány arcát. – Önt még nem kérte fel, hogy csatlakozzon hozzá az útján? – kérdeztem meglepetten. - Bizonyára csak elfelejtette. |
Szemöldököm finom ívben indult meg a homlokom közepe felé. Nem mondom, igazán furcsának gondoltam, hogy a herceg menyasszonya azért hagyta el egymaga a palotát, hogy megismerjen valakit. Ha nem lettem volna tisztában a kisasszonyi erkölcsök fontosságával, talán az eszembe ötlik azon gondolat, hogy esetleg szeretőt tart, és megzavartam egy titkos randevú kibontakozásában.
Tudtam jól, hogy ezúttal az viselkedésem hagyott kivetnivalót maga mögött, de ha Lady Tyria nem tette szóvá, jobbnak láttam úgy tenni, mintha én sem lennék tisztában illetlenségemmel. Kioktatni? Ugyan már! Egy udvarhölgy ilyet sosem tesz; A hibákra is csak úgy mutat rá, hogy ne sértse meg feljebbvalóját.
Dove hosszú pillanatokig elveszett a vörös hajú teremtés csodálatában; Úgy festett, a kisasszony mondhat bármit, a kislány eltökélte magában, hogy a krónikák lapjairól előlépő hercegnő áll vele szemben.
- Majd az lesz – fűztem szavaihoz saját, voltaképpen szelíd szavaimat, és nem továbbra sem törődvén az illem-alkotta szabályokkal, cuppanós puszit nyomtam a megnyugodni látszó gyermek halántékára. Minduntalan megszakadt a szívem, ha sírni láttam; Nem tudom meddig lettem volna palástolni anyai szívem aggodalmát, ha tovább húzza a hisztériát. Úgy tűnt, hogy az Anya aznap megkönyörült rajtam.
Az emberek ösztönösen engedtek utat számunkra, ahogy megindultunk a hömpölygő tömegben. Kevesen voltak képesek arra, hogy leplezzék kíváncsiságukat az idegen kisasszony láttán, aki bár felettébb egyszerű öltözéket viselt a fővárosi pompához képest, mégis volt benne valami, amiből nyílván valóvá vált származása. Csak idő kérdése volt, hogy valamelyik őr felismerje a boldog, fiatal arát.
- Valóban nem nehéz megtalálni a palotát, Milady – bólintottam szavaira értőn. Egy nemes hölgyhöz mérten nagyon is logikusan gondolkodott. Hamar le is szögeztem magamban, hogy ez bizonyára nem tetszik majd Lady Earynnak, aki mindig is olyan mennyre vágyott, akit könnyen befolyása alá vonhat; Tyria kisasszony nem tűnt olyannak, aki könnyen behódolna a hercegnénak pusztán azért, mert az szúrós szemmel méregeti. Drusala kisasszony sokkal jámborabb teremtés, állapítottam meg magamban.
- Tudja, bár Rheya birodalmunk központja, itt is léteznek olyan utcák, ahol jobb, ha egy hölgy nem időzik egyedül – magyaráztam csendesen, de csak azért, hogy emlékeztessem, nincs teljesen igaza az eltévedéssel kapcsolatban. A sikátorok fényes nappal is vesztőhellyé válhatnak, főleg, ha Aeron itt van.
Az sem zavart volna, ha ismét sikerült megsértenem azzal, hogy megvádolom pusztán a gondolatáért is annak, hogy a jó Celawan herceg örvendene annak, ha hitvesének baja esnék idekint. A szerepemhez tartozott, hogy ajkaimról könnyed, védelmező szavak gördüljenek le, ha a királyi család bármelyik tagját szóbeli rágalom éri; Márpedig az, hogy a herceg hagyná, hogy hitvesét megtorlatlanul veszedelem fenyegesse, rágalom volt egy, a királyi családhoz hű udvarhölgy szemében.
- Óvatosan bánjék a szavakkal, Lady Tyria. Főképp a palotában. Ne bízzon meg senkiben – emeltem rá kék szemeimet vakmerőn, szinte kérlelő hangot megütve, még mindig a korábbi gondolatsor árnyékában. – Ha nem vigyáz, könnyen olyanba botolhat, aki ártani kíván Önnek; Ha hírül megy, hogy nem bízik meg tulajdon urában, nem csak magát, hanem az egész Sagramour családot bajba sodorhatja. Gondolhat bármit, a szabad akarat az Öné, de kérem, legyen óvatos a szavakkal, amelyek végül elhagyják az ajkát. Az maga érdekében – hangsúlyoztam az utolsó szavakat, ügyelvén arra, hogy minden úgy fessen, mintha az aggodalom árnyéka vetülne mondandómra. Remekül alakítottam a szerepemet, így nem volt kétségem afelől, hogy a kisasszony hisz nekem, ha azt mondom, neki akarok jót. Reménykedtem benne, hogy hamarosan elérhetem, hogy engem, egyedül engem fogadjon a bizalmába. Szükségem volt a titkaira, a féltve őrzött gondolataira, hogy felhasználhassam őket.
A kedvesnek szánt mosolya elég meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy kisimítsam a megjátszott aggodalom ráncait a homlokomon, és megértően bólintsak a szavaihoz. Úgy kellett tennem, mint aki sajnálja, vagy szégyelli, amiért származása ilyen kegyetlen gyorsasággal lelepleződött. Valójában hálás voltam azért, hogy a berithi vadonban nőttem fel, hiszen a kemény évek valódi, kitartó harcost neveltek belőlem; Ezt azonban a kisasszony nem tudhatta, ahogyan azt sem, hogy a karjaimban tartott gyermek a legfőbb oka annak, hogy barátságot mímelve, könnyed beszélgetésbe bocsátkozom vele.
- Rheyában mindannyian rákényszerülünk arra, hogy maszkokat viseljünk, nem gondolja, kisasszony? – kérdeztem szavaira, egy pillanatra ravaszabb mosolyt engedve meg magamnak, mint amit az illem enged. Persze gyorsan rendeztem a vonásaimat, de félek, egy árnyalattal többet mutattam a valódi önmagamból.
Úgy tűnt, akárcsak jómagam, Lady Tyria is mély hűséggel adózott szülőföldje iránt; Legalábbis erre engedtek következtetni játékos hanglejtése, amellyel a Pusztáról mesélt. Egy pillanatra valóban fellobbant a mellkasomban a sajnálat lángja, amiért valószínűleg örökre megfosztották otthona látványától. Hiába szólott arról, hogy egész életében elvágyódott onnan, biztosra vettem, hogy a hátralévő életében immáron visszavágyódik majd; Ahogyan én magam is vágyódva gondolok a bedől-kidőlt oldalú kis viskóra, amelyben a férjemmel éltünk nagy boldogságban egészen addig, amíg Ulric engedte.
- Az édesanyám mindig azt mondta, hogy az igazán fontos dolgokat megőrizzük a szívünkben. Ha valaha is úgy érzi, hogy hiányzik az otthona, vagy valami, amit szeret, csak le kell hunynia a szemét, és engedni, hogy a szíve elképzelje a látványt – mosolyogtam kislányos naivsággal, mintha hinnék ebben. Fogalmam sincs, hogy azért mondtam-e, hogy Őt nyugtassam, vagy azért, hogy magamat. Bárhogyan is legyen, ahogy egyre előrébb haladtunk a beszélgetésben, egyre biztosabb lettem benne, hogy nem is annyira rossz, hogy a szabadnapom egy részét rá kell áldoznom. Kedves volt, és más.
– Talán ekképpen a lidércfényeket is felidézheti, csak higgyen benne… A hit fontos, Lady Tyria.
Dove hamar megtalálta a helyét a többi gyermek között. Biztosra vettem, hogy Cameron nem fog repesni a boldogságtól, ha meglátja a gyermek elpiszkolódott ruháját, ugyanis a kislány nemes egyszerűséggel, amikor elérte az első sort, a fenekére huppant, és pufók arcát megtámasztva a tenyerén, figyelte a bábok előadását. Képtelen voltam elnyomni a szeretetteljes mosolyom, amivel rá néztem.
- Ön másképpen gondolkodik, mint az itteni hölgyek többsége – fordultam ismét a kisasszony felé, immáron nem is leplezvén őszinte érdeklődésemet. – Félre ne értse, én tisztelem a Sagramour-hölgyeket, bármelyikükért véremet adnám, ha azt kívánnák tőlem, de; A királynét boldogabbá teszik az anyagi javak, a külcsíny. Lady Earyn előnyben részesíti a rangot, és pozíciót.. Lady Drusala ugyan felettébb jámbor lélek, de túlságosan is megragadt annak csapdájában, hogy mi helyes, vagy helytelen. Maga más; Mer álmodozni. Szép lelke van, Lady Tyria – szónokoltam teljes lenyűgözöttséggel.
Egy ilyen monológ után talán az illem percekig tartó csendet kívánt volna meg tőlem, de nem tudtam elengedni a fülem mellett az újabb kérdést, amelyet a kisasszony felém intézett. A szemöldököm meglepetten kúszott egyre feljebb, hiszen elsőre nem is igazán értettem, hogy mit akar kihozni abból, hogy közel állok a királyi családhoz. Kezdtem aggódni, hogy a szolgáknak eljárt a szájuk a királlyal kapcsolatban.
- Éppen annyira érezhetem magam közel hozzájuk, mint az összes többi udvarhölgy – szögeztem le rögtön az elején, hogy élét vegyem annak, ha esetleges kellemetlen pletykák jutottak volna a fülébe személyemről. A királyné meg nem adta jelét annak, hogy sejtene bármit is az urával folytatott kapcsolatom mélységéről, felettébb bossza |
Kíváncsian kaptam fel a fejem a kislány hangjára, majd mikor zöld íriszeim megtalálták vidámságának okát is, halvány mosoly ült ajkaimra. Karba tett kézzel lépdeltem Lysanora mellett, figyelve, ahogy a kislány elvegyül a többi gyermek között.
– Kislányként rajongtam értük – emeltem meg a vállaim óvatosan. – Ahogy nagyobb lettem, azt hiszem, kezdtem preferálni a való világot. Szeretem hinni, hogy itt is épp annyi csodát találunk, mint a mesékben, csak figyelni kell őket. – Ehhez persze az sem ártott, ha az ember nem volt savanyú, mint például a bátyám; őt igencsak nehéz volt lenyűgözni, míg engem már az is megmagyarázhatatlan örömmel töltött el, ahogy figyeltem a sok ámuló csöppséget. Az biztos, hogy a gondtalanságukat én is irigyeltem.
– Mondd, Lysanora, te közel állsz a királyi családhoz, ugye? – fordítottam végül felé a fejemet. – A nagybátyám, Gildas, azt mondta, a király tervez lelátogatni Aertenbe a torna idejére, az egész udvarral együtt. Ez valóban igaz? Az idejét sem tudom, mikor láttam utoljára tornát, talán még tizenéves voltam; a fivérem és atyám nem szereti őket annyira, hogy évente tartsanak, és nevezésük híján őket sem kísérhettem el máshová... Te kedveled őket? |
– Épp ezért tettem ezt az ostoba dolgot; hogy megismerjek valakit – feleltem oldalra biccentett fejjel, ám továbbra is mosolyogva. Habár az udvar dolgait egyelőre még tanulgattam, úgy éreztem, egy udvarhölgynek ostobaságnak nevezni a tettem és kioktatni illetlen dolog volt, ám engem a legkevésbé sem érdekelt. Elvégre, igaza volt; miért is ne ismertem volna el? Ugyanígy igaza volt a palota szűkösségéről is, habár kezdett úgy tűnni, hogy az bármilyen időben apró; legalábbis, ahhoz képest, ami odakint vár. Az első egy-két hetet még bőszen a palota felfedezésével töltöttem, és még így is alig járhattam be a felét, ám mégiscsak kellemetlen lett volna, ha az emberek azt látják, tátott szájjal bámulok egy-egy kiállított díszes páncélt vagy egyszerű ornamentikát. Hamar elkönyvelték volna, hogy Celawan herceg egy holdkórost készül feleségül venni, azt pedig jobb lett volna elkerülni.
Amikor a kislány könnyei elapadni látszottak, kezdtem megnyugodni, ám addig nem lélegeztem fel igazán, míg meg nem szólalt. Kérdésére jóízűen felkacagtam; mindig is rajongtam a gyermekek őszinteségért és azért a csodáért, ahogy ők látják a világot. A felnőttek sokat tanulhattak volna tőlük.
– Nem, nem vagyok – feleltem neki végül. Szerencsére, tettem hozzá gondolatban, Drusalára gondolva. Habár nem töltöttem túl sok időt a társaságában, arra hamar rájöttem, hogy szinte belefojtják a finom kelmékbe, illembe és bájolgásba. Egy virág jutott róla eszembe, amely bár gyönyörű, képtelen teljes szépségével sugározni, mivel a körülötte lévő növényzet egyszerűen árnyékot vet rá és nem engedi kinőni. Úgy tűnt, több közös van bennünk, mint első pillantásra gondoltam volna.
Ahogy távolodtunk a rövidke incidens helyszínéről, úgy kezdett ismét elönteni a felszabadultság érzése; valószínűleg ennek tudható be az is, hogy a hangszínem felettébb könnyed lett. Elvégre... szabad voltam; még ha csak egy kis időre is.
– Nos, ha eltévedek, úgy terveztem, majd valahogy visszatévedek. Aligha nehéz megtalálni egy palotát. – Azt már nem szerettem volna hozzátenni, hogy ha valóban bajba kerülnék, az udvarhölgyek aligha lettek volna segítségemre; egy szépen hímzett kendő ígérete aligha állított volna meg egy rablót, például. Kivéve, ha kifinomult az ízlése, és épp kendőre vágyott.
Érdeklődő tekintettel figyeltem hol Lysanorát, hol a felállított standokon sorakozó portékákat; még nem volt szerencsém ténylegesen megnézni a piacot, hiszen Lady Earyn felettébb célirányosan vezetett egyik helyről a másikra, ráadásul úgy tűnt, mintha mindig legalább egy tucat őrt állítana mellénk. Az egyik udvarhölgy a kérdésemre elmondta, hogy nomádok támadtak Drusala hercegnőre, a város tövében, és azóta egészen magas az őrjáratok száma, nem is beszélve a személyes védelemről. Biztos voltam benne, hogyha erről a támadásról Tomas hírt kapott volna az indulásunk előtt, esze ágában sem lett volna elengedni Rheyába; én pedig áldottam az eget, amiért nem tudott róla. Habár biztos voltam benne, hogy a lehető legbiztonságosabb és ezáltal legunalmasabb útvonalat választották idefelé, így is minden mérföldnél kitérőt szerettem volna tenni erre vagy arra; nem tudom, Celawant mennyire zavarta kislányos rajongásom, mindenesetre, ha így is volt, titkolta. Mint minden mást; pont úgy, mint mindenki Rheyában.
Nem voltam ostoba, és biztos voltam benne, hogy Lysanora is titkol valamit, és valószínűleg igazából korántsem olyan lelkes, hogy velem kell töltenie ezt az időt, mint mutatja. Ám ez egyszer, önző módon, úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Ahhoz túl lélegzetelállító volt... minden.
Épp az egyik bazárnál lévő díszes dobozkákat néztem, amikor Lysanora válaszát hallgatva felkaptam a fejem. – Bocsáss meg, azt hiszem, rosszul válogattam meg a szavaim... Csupán úgy értettem, hogy sem a herceg, sem a családja, és az én családom sem repesne az örömtől, ha megtudnák, hogy itt vagyok. Nem feltételezem, hogy Celawan örülne annak, ha bajom esne. – Reméltem, hogy szavaim és az utánuk a nő felé küldött, kedvesnek szánt mosolyom elveszi korábbi ostoba szavaim élét; egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy nem Vidarban vagyok, és az emberek néha olyat is félreértenek, amin odahaza nevetnének, és tessék! Lysanora máris azt hitte, azzal vádolom a vőlegényem, hogy rosszat akar nekem. Igazából néha elgondolkoztam azon, vajon mit gondolnak az emberek; hogy ostoba nemeslányka vagyok, aki tündérálmokat kergetve hagyta magát elvarázsolni a herceg által? Vagy egy főnemesi érdekházasság elszenvedője, aki próbálja megtalálni a helyét? Biztos voltam benne, hogy valamit gondolnak; azt azonban, hogy mit, és hogy mennyire kéne hatással lennie rám, még nem tudtam eldönteni. Talán nem is kellett. Az első benyomások szükségesek, ám ha az ember tesz érte, hogy megismerjék, hittem, hogy meg is változhatnak, és talán az igazság is felszínre tör valahol a pletykákon át.
Ezt például kezdhettem ma is.
– Ne szégyelld, hogy honnan jöttél – mondtam végül, mikor Lysanora befejezte a rövid meséjét. A homlokom halványan összeráncolódott egy pillanatra értetlenségemben; miért is kéne szégyellnie a származását?; ám hamar kisimítottam az arcizmaim.
Még sosem találkoztam senkivel, aki a Berith-ről jött volna, ám ilyen-olyan forrásokból minden tájról voltak olyan sztereotípiák, amiket belém akartak nevelni, kezdve épp azzal, hogy a Berith nem számít. Nem értettem, hogy gondolhatja bárki, hogy a birodalom akármelyik részén élő emberek kevesebbet érnek, csak azért, mert a földjük nem olyan gazdag, vagy épp nincsenek olyan magasztos városaik, mint Rheya. Furcsának találtam azt is, hogy Thelion király és az egész tanács egyszerűen hagyja, hogy a Berith-en az történjen, ami. Biztos voltam benne, hogy meg lehetne menteni azt a tájat is;eleget tudtam a földművelésről ahhoz, hogy tudjam, semmi sem veszett ügy, csak szakértőn kell hozzáállni, és persze, akarni kell. Ez az akarat volt az, ami hiányzott.
– A Berith-vidéket halottnak tartják, az ottaniakat pedig tudatlannak és sokszor alsóbb rendűnek; a Pusztán élőket naivnak és babonásnak nevezik. S mennyivel kevesebb akármelyik, mint aki rheyai pompával körülvéve nő fel? – Csalódottan ráztam meg a fejem; csalódottan, az emberek többségének elfogultsága miatt. – Nem mi döntjük el, hogy honnan indulunk, de azt igen, hogy hova tartunk; berith-i földbirtokos vagy pusztai főnemes, a végén mindketten itt kötöttünk ki, nem? A szavaid nyersesége miatt pedig legkevésbé se aggódj; idegen ugyan a fülemnek, de valahogy durvaságában is tetszetősebb, mint a rheyai álca.
Valószínűtlennek tartottam, hogy szavaim akármi hatással is lehetnek a nőre, de én ezáltal már biztosítottam neki a lehetőséget, hogy ha kedve van, nyugodtan félredobhatja az eltanult kiejtést, és formálhatja úgy a szavait, ahogy születésénél fogva kellemesnek tűnik.
– Nos, ezt a kérdést talán olyasvalakinek kellene feltenned, aki nem huszonhat éven át próbált meg elszabadulni onnan és világot látni – válaszoltam Lysanora kérdésére tréfálkozva; habár valóban igaz volt, amit mondtam, ő is könnyedén észlelhette a könnyed hangom mögött megbúvó érzéseket; mély szeretet és örök hűség. – A Puszta az otthonom; illetve, azt hiszem, már csak volt az otthonom, hiszen most már ide fogok tartozni... Ott születtem és oda köt minden kedves emlékem, így aligha tudnék pártatlanul szólni róla. Annyi bizonyos, hogy teljesen más, mint itt; sehol olyan végtelen búzatáblákat és zöldellő legelőket nem fogok találni, ebben biztos vagyok. Lehet, hogy egy idő múlva még a lidércfények is hiányozni fognak. – Gyermekkorom rémfigurái immár inkább csak mosolyt csaltak az arcomra, habár hittem bennük, mi több, láttam is. Nem tudtam, Lysanora mennyire hisz az ilyesmiben, de azon sem sértődtem volna meg, ha balgaságnak tartja.
Kíváncsian kaptam fel |
A gyerekek úgy nézték, mintha varázslat lenne; Az Ő szemükben minden, de minden sokkal szebbnek hatott. Az élet is.
- Ön kedveli az előadásokat, Lady Tyria? – kérdeztem mosolyogva, miközben megálltam a tömegben, egy pillanatra sem tévesztve szem elöl a kislányt, aki egészen az első sorig nyomakodott a többi aprószerzet közé, vidáman tapsikolva a kezeivel. – Néha annyira irigylem – sóhajtottam elgondolkodón. |
Dove-nak nem esett baja. Erről azon nyomban meggyőződtem, hogy a karomba kaptam; Talán vehemensebben, és ijedtebben, mint ahogyan azt egy testvér tette volna, de abban a pillanatban nem számítottak a külsőségek. A kislány gurgulázó sírással hajtotta fejét a mellkasomnak, miközben a kezem, amellyel a hátát támasztottam, csitítóan simogatta. Tisztán emlékeztem arra a napra, amikor először sírt fel a karomban. Szörnyen meg voltam riadva tehetetlenségemtől, majdnem annyira, mint
most.
Az emberek felfigyeltek ránk a gyermek sírása miatt, és én gyűlöltem Őket ezért. Ha az embernek segítségre volna szüksége, gond nélkül elnéznek mellette, de ha az ítélkezésre kerül a sor, mint köveket dobálnak. Minden embert megvetettem a magam módján, de a leginkább a fővárosiakat, a nemeseket.
Kék szemeim érdeklődő villanással állapodtak meg a kisasszonyon, aki aznap úgy éreztem, még a problémáim forrása lehet. Dove sírása időközben szipogássá csendesült, de egyik kis keze még mindig kétségbeesetten markolta a köpenyem anyagát, mintha attól félne, bárki elszakíthatja tőlem. Megtörtént már párszor, így félelmei mélyebben gyökereztek, mint a legtöbb korabeli gyermeké.
- Bocsásson meg, ha esetleg megsértem, de felettébb ostoba dolog volt egyedül kimerészkednie ide. Nem ismer itt senkit – mutattam rá szavaimmal, miközben a gyermeket ringattam. A hangom kissé lecsendesítettem, hiszen nem voltam ostoba; a leendő hercegné okkal volt egyedül, nekem pedig butaság lett volna elszalasztanom egy ilyen lehetőséget arra, hogy egy későbbi szövetségest magamra haragítsak. Bármennyire is volt keserű szájízem a történtek miatt, színpadias együttérzéssel elmosolyodtam.
- Megértem Önt, kisasszony. A palota túl szűknek hat ilyen szép időben. Nem hibáztatom, amiért sétálni vágyott – mondtam, miközben tekintetem elkalandozott a felénk közeledő városőrök felé. Ismertek engem, hiszen gyakorta róttam az utcákat a királynéval, így csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy nincs szükség a szolgálataikra. Lady Tyria akár látta ezt, akár nem, az őrök visszavonultak.
- Nem történt semmi, igazán… - próbálkoztam meg egy barátságos mosollyal, miközben tekintetem a sírástól kipirosodott gyermekarcra irányult. A nagy barna bogárszemek úgy tekintettek fel rám, mintha a gyermek valóban elhinné, hogy a világ összes veszedelme elől rejtve lenne a karomban. Meg sem rezzent, amikor a vörös hajú teremtést kedves hangon hozzá nem fordult, de cserfessége, mintha egy pillanatra megtört volna. Érdeklődve bámult a lányra, talán kicsit bizalmatlanul, de aztán megrázta a fejét, és arcát egy pillanat erejéig ismét visszafúrta a mellkasomba. Nem vártam, hogy szólni fog, éppen ezért lepett meg annyira, hogy mielőtt Lady Tyria elhúzódott volna tőle, azt gyermekhangon azt kérdezte tőle:
- Te hercegnő vagy? – A kislány hangja a sírástól kissé megrekedt, de selypítő szavai mögött ugyanolyan bájos érdeklődés lapult, mint percekkel korábban, amikor még a csónakokat vizslatta a csatornán.
Nevetnem kellett, így azt sem tudom, hogy a vörös hajú leány felelt-e valamit a gyermeknek, vagy sem. Talán még néhány rövidke szót is váltottak egymással, míg én a kuncogásomat a kislány szőke hajcsigái mögé rejtettem, aki látszólag kezdett visszatérni önmagához, de erősen ágált az ellen, hogy letegyem.
- Ahogy óhajtja, Milady – bólintottam alázatosan, amikor arra kért, tartsak vele a felfedező útján, bár be kell vallanom, szívesebben töltöttem volna a szabadnapomat kettesben a gyermekemmel; Azonban, mint mondtam, nagyszerű lehetőségem volt arra, hogy megkönnyítsem a későbbi dolgaimat azzal, ha barátságot mímelek Celawan herceg leendő feleségével – másrészt, a szemében én csak egy udvarhölgy voltam, furcsán vette volna ki magát, ha megtagadom a magasabb rangú kérését.
- Még mindig úgy vélem, hogy botorság volt egyedül elhagynia a palotát – ráztam meg a fejem szelíd kuncogással, mintha egy barátné fedné meg a másikat egy rossz döntéséért. – Legalább valamelyik udvarhölgyet megkérhette volna, hogy tartson magával. Mi lett volna, ha eltéved? – fecsegtem kedvesen.
Beszéd közben elindultam, át az egyik kis hídon, amely a piac felé vezetett; Ámbár ez nem tartozott még szorosan az eladótérhez, már fellelhető volt néhány bazár, ahol csecse-becséket lehetett vásárolni. Nem szándékoztam különösképp változtatni az útvonalamon a leendő hercegné kedvéért.
- Talán a Sors rendelkezett arról, hogy össze kell ma futnunk; Tudja, én magam sem gondoltam, hogy éppen Önnel fogok találkozni a szabadnapomon – vontam meg a vállam szelídnek szánt mozdulattal, ami a karomban tartott gyermekkel kissé esetlennek hatott, de nem úgy tűnt, hogy Dove sétálni szeretne.
- Celawan herceg befolyásos ember, Lady Tyria. Ha Önnek baja esnék, a lator feje holnap már a palota egyik bástyáján lenne kitűzve, hogy mindenki láthassa – mondtam, érdeklődő szemeimet a nemes hölgyre függesztvén. Különösnek gondoltam azon feltevését, hogy talán a herceg örülne annak, ha a menyasszonyát atrocitás éri a városban. – Furcsákat gondola a hercegről – jegyeztem meg immáron hangot adva gondolataimnak, hiszen ez akár bele is illett az általam játszott, alázatos szerepbe.
Nem volt eddig alkalmam, hogy szót váltsak a kisasszonnyal négyszemközt; Jómagam Drusala hercegnő kíséretébe tartoztam, én feleltem a hajáért, és a ruháiért, kislányos szórakoztatásáért; Ha találkoztam is a leendő Sagramournéval, mindig csak a hercegnő, vagy Lady Earyn társaságában, sosem egyedül, de már ezen alkalmakkor feltűnt, hogy Lady Tyria nem egészen olyan, mint a többi úrilány.
- Ön igazán remek megfigyelő – rándult meg a szám sarka, és tekintetem egy pillanatra talán elsötétedett; Elfelejtettem, hogy nem mindenki előtt tudom úgy megjátszani magam, ahogyan szeretném. Ráadásul a sajnálatos találkozásunk körülményei miatt, bizonyára néhány pillanatig sikerült megfeledkeznem a magamra erőltetett modorosságról, és a finoman megformált szavakról. Okosabb, mint hittem. – A Berith vidékéről érkeztem, atyánk egyike volt azon birtokosoknak, aki még úgy hitte, megteremhet valami abban a kopár földben. Egy sajnálatos balesetnek köszönhetjük, hogy a fővárosba kerültünk; A nagybátyám, Cameron Lochriel, volt olyan nemes lelkű, hogy magára vállalta két szerencsétlen árva gyámságát. Neki köszönhetem a munkámat a palotában – a történet nem minden szava volt hazugság, de mégis nehezemre esett áhítatos arccal, egy hálás, szerencsétlen rokon szavaival előadni mondanivalómat. Ha szóbahozom a nemlétező szüleim, nemlétező tragédiáját, az emberek általában nem kérdezősködnek tovább a múltamról. Reméltem Lady Tyria sem fog. – Reménykedem benne, hogy nem találja túl nyersnek a szavaimat. A régi szokásokat nehéz leküzdeni – végig alázatos maradtam, és szégyenteljes, mintha a származásom nem lenne méltó a pozíciómhoz.
- A Puszta valóban olyan szép, ahogyan mondják? – pillantottam oldalvást a leendő hercegnére, miközben a tömegben megfelelő utat kerestem magunknak, hogy gond nélkül átjuthassunk egy csendesebb helyre; egyébként, így sem kellett attól tartani, hogy bárki felfigyeljen ránk. Elmúlt a veszély.
- Nora, nézd! – szólalt meg hirtelen Dove; Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de megnyugodva konstatáltam, hogy Norának, és nem mamának szólított. Hamar tudtomra adta, hogy immáron megáll a saját lábán. – Bábszínház! Nézzük meg! – amint a két lábacskája a földet érte, már szaladt is a többi gyerek közé, akik egy talicskára tákolt apró színpadot álltak körbe, ahol két otrombán faragott báb éppen egymást csépelték, mókásnak gondolt hangokat kiadva. A két bábmester a szerkezet fölé magasodva állt, zsinegek segítségével mozgatva a miniatűr szereplőket. A gyerekek úgy nézték, mintha varázslat lenne; Az Ő szemükben minden, de minden sokkal szebbnek hatott. Az élet |
Habár a józan eszem azt súgta, a kislánynak nem eshetett komolyabb baja, hiszen épp csak nekiütköztem, mégis bűntudat gyulladt a lelkemben, amint a sírása elért a fülemig. Jobb kezem szorosan markolta a fejkendőt a mellkasomnál, ahogy tettem egy tétova lépést feléjük, ám rögtön meg is gondoltam magam. Ahogy kinézett, a kislányt legfeljebb megrémiszteni tudtam volna, ha hozzáérek, és Lysanora egyébként is hamarabb cselekedett.
Tekintetemet az emberek felé fordítottam, és növekvő kényelmetlenséggel vettem észre, hogy egyre többen pislantanak felénk; a rívó gyermeket ugyan aligha próbálták volna meg csitítani, ám néhány asszony felháborodott pillantást küldött felém. Ami ennél jobban zavart, az a tény volt, hogy a járőröző városőrök is felkapták a fejüket a hangra. Habár a kétségbeesés, mint olyan, fel sem bukkant még a láthatáron sem bennem, átkoztam az ügyetlenségemet.
– Semmi szükség rá – biztosítottam egy udvarias mosollyal. Habár nem sikerült elérnem, hogy ne szólítson a nevemen, nem úgy tűnt, mintha bárkinek feltűnt volna, amiért hálás voltam; az, ha Lysanora akárcsak megpróbálkozott volna valamiféle meghajlással, már minden bizonnyal sokkal figyelemfelkeltőbb lett volna. Abban is reménykedtem, hogy az udvarhölgynek nem tűnik fel a testőrök hiánya, ám jobban belegondolva, igazán ostobának kellett volna lennie az embernek, hogy ne legyen szembetűnő, van-e mellettem páncélos őr, vagy sem.
– Úgy hiszem, Warren túl elfoglalt a herceggel, Gavint pedig így is épp elég messzire kényszerítettem az otthonától; igazán nem akartam sem őt, sem Sir Jarint terhelni azzal, hogy magammal rángatom őket... csatornát nézni – magyaráztam, vetve egy szemöldökráncolós pillantást a híd alatt folyó vízre. S még igazat is szóltam; még akkor is, ha egyébként akkor sem hívtam volna magammal egyiket sem, ha annyira ráértek volna. Tekintetem előbb a még mindig síró kislányra vetült, majd megkerestem a városőröket, akik immár felénk tartottak a tömegen át; hogy ez volt a kijelölt útvonaluk, vagy csupán meg akarták érdeklődni, akad-e probléma, nem szerettem volna megvárni.
– Kérlek, Lysanora, bocsásd meg a figyelmetlenségem – fordultam ismét a nő felé bocsánatkérően mosolyogva, majd közelebb léptem hozzá, és igyekeztem a lehető legpuhább, legkedvesebb arckifejezésem ölteni magamra, ahogy vigyázva a kislány vállára tettem a kezem. Amennyiben ettől az érintéstől is megriadt, úgy visszavonultam, ám továbbra is felé fordultam, mi több, lehajoltam, hogy egy szintben legyen a szemünk. – Ne haragudj, szép kislány, buta vagyok és ügyetlen is, amiért nem figyelem, hova lépek...Fáj valamid? Remélem, a ruhácskádnak sincs baja, igazán kár lenne érte...
Vidarban csak ritkán találkoztam illyesforma kisgyermekekkel, valahogy egyszerűen elkerültem őket, és így el is felejtettem, milyen aprók és törékenyek és édesek. Az arcocskáján még bőven ült gyermeki pufókság, habár alatta valahogy mégis látni véltem Lysanora vékony arcának vonalait. Nem sok időt hagytam magamnak, hogy tanulmányozzam a vonásait, és esetleg feltűnjön, pontosan mennyire is hasonlít az udvarhölgyre, mert a kislány válaszát követően felegyenesedtem, és Lysanorára mosolyogtam.
– Mondd, terhelhetnélek a társaságommal egy séta erejéig? – kérdeztem tőle, miközben összefontam az ujjaim, és az ölem elé ejtettem őket. – Igazán nem szeretnélek feltartani, de rá kellett ébrednem, hogy egy csepp fogalmam sincs a városról; s így, egyedül, biztos akad egy-két hely, amelyet érdemes volna elkerülnöm. Kérhetem a segítségedet? – Önzőnek éreztem magam, amiért olyan nyilvánvaló kérdéssel állítottam szembe, amelyre aligha mondhat nemet, pusztán azért, aki vagyok; gyűlöltem, ha így ki kell használnom a rangom, amit nem kiérdemeltem, csak beleszülettem, de nem volt más választásom, hiszen a városőrök közeledtek, ráadásul ekkora tömegben mégsem kérhettem Lysanorát arra, amire szerettem volna: hogy ne szóljon senkinek az önfejű kilátogatásomról.
Ha és amint a nő beleegyezett, hálásan rámosolyogtam, majd hagytam, hogy abba az irányba induljon, amelyikbe csak szeretne. Nekem igazán lényegtelen volt; a legkoszosabb utca is gyönyörűnek tűnt volna, hála az újdonság szépítő hatásának, és a hídon kívül lényegében az összes utca üresebbnek tűnt.
– Valóban ügyetlen lehetek, ha Rheya összes lakosa közül épp beléd botlottam – jegyeztem meg jókedvűen, amint kicsit néptelenebb helyre értünk, és magunk mögött hagytuk a figyelő szempárokat. – A szó legszorosabb értelmében. Szerettem volna elkerülni a feltűnést... Elvégre, egy kisurranónak az volna a célja, hogy senki se vegye észre, sem kifelé, sem befelé. Igazad van, Celawan... herceg valószínűleg nem örülne annak, ha bajom esik, de talán az sem nyerné el különösebben a tetszését, ha nem esik, ám mégis kint jártam egyedül.
Nem beszéltem eddig túl sokat az udvarhölggyel, hiszen aligha adatott rá elég időm, ezért még nem éreztem ildomosnak rögtön azzal kezdeni, hogy megkérjem: az érdekemben, egy idegenében, hallgasson a szeszélyemről, és ne említse meg senkinek a kiszökésemet. Kiszökés; minél többet utaltam ezzel a szóval a cselekedetemre, annál bűnösebbnek tűnt, és én annál jobban elszégyelltem magam. Egy részről, butaságnak tűnt; hiszen ahhoz, hogy sétáljak, akárcsak most, Gavint is magammal hívhattam volna; másrészről viszont éreztem, hogy ha Tomas egyik velem küldött gardedámját tudnám most magam mellett, nem pedig egy félig ismeretlen udvarhölgyet, még a cipőm alatt lévő macskakő is más érzésű lenne. Mintha burokban járnék az emberek között; nem érhetek hozzájuk, és ők sem hozzám. Nem tetszett a szeparáció ezen alattomos formája.
– Te honnan származol, Lysanora? – kérdeztem végül, néminemű gondolkodást követően, és érdeklődve pillantottam fel rá, miközben karjaim összefontam a melleim alatt. – Nem született rheyai vagy, ugye? Máshogy formálod a szavakat... |
Aznap reggel fáradtan, megtépázott idegekkel, de jókedvűen hagytam el a palotát. Szabadnapom volt. Kéthetente egyszer, egy teljes napot kapok arra, hogy megfeledkezzem a kötelességeimről, és végre azzal legyek, aki mindennél és mindenkinél fontosabb volt számomra; A kislányommal, Dove-val.
Dove volt minden. Benne öltött testet mindaz, amiért egy embernek megéri életben maradni; De amennyire úgy tartottam, hogy a gyermekem a legnagyobb kincsem, éppen annyira tisztában voltam azzal, hogy ugyan úgy, a legnagyobb gyengeségem is.
Senki se higgye, hogy sosem fordult meg a fejemben, hogy egyszerűen a karjaim közé kapom a kislányt, és felkéretszkedve egy hajóra egy új világba, egy másik országba menekülök, ahol nem kell már tartanom a Rimadar-klán kezétől – talán meg is tettem volna, ha nem tudnám, hogy az édesanyám keserülné meg vakmerő cselekedeteim következményét. Nem lennének olyan kegyesek hozzá, hogy egyszerűen megöljék; Nem, napról-napra nyomorítanák, és kínoznák meg, engedvén, hogy ezzel a tudattal éljem le a hátralévő szabad éveimet. Ilyen áron nem kell a szabadság, summáztam.
Cameron Lochriel éppen reggelizett, amikor egyik szolgálója bevezetett hozzá. Dölyfösen ült az asztalfőn, jóízűen szürcsölvén ki egy nyers tojást tulajdon hajából. Arcán nyomát sem láttam félelemnek, pedig úgy hittem, miután maga a nagy Aeron Ethadril tett nála udvariassági látogatást, valamelyest visszafogottabban üdvözöl majd. Most is, mint minden látogatásom alkalmával, kíméletlenül kifaggatott mindarról, amit tudok; ehhez, s ahhoz még megjegyzést is fűzött, de nem mutatott különösebb érdeklődést sem a radagan látogatók, sem pedig a herceg vörös hajú mátkája után.
Utamra engedett. Dove a gyerekszobában várt reám egy szolgáló társaságában, aki kásával etette a gyermeket; A fiatal, pufók leány felismerve engem, hamar a kezembe adta a kanalat, és engedte, hogy magam segítsek befejezni a kislánynak a reggeli teendőit. Ezeken a napokon csak ketten voltunk, ámbár botorság volna azt állítani, hogy nem kísérték óvó tekintetek minden egyes mozdulatunkat. Lochriel keze messze elért a városban, nem csoda hát, hogy még akkor is gyanakodva fürkésztem az embertömeget, amikor már jócskán magunk mögött hagytuk a kereskedő rezidenciáját.
Fehér ruhát viseltem, palackzöld mellénnyel és ugyanezen színből készült köpennyel. A mellettem lépdelő kislányt szintén zöldbe öltöztették; Egyszerű, díszítések nélküli ruhájában sem tagadhatta le, hogy gyámja jól gondoskodik róla – Lochriel nagyon ügyelt a látszatra, fontos volt számára mások véleménye.
- Nézd, hajó! – kiáltotta lelkesen a kislány, és megfeledkezve magáról hamar az egyik kis híd felé ráncigált, ahol hamar megkapaszkodott a kőből készült korlátban, hogy magasabbra húzza magát. A híd alatt futó csatorna vízén valóban ott ringatózott egy aprócska csónak, amelynek jókedvű evezőse vidáman fütyörészett. A kislány zöld szemei élvezettel követték a ladik útját, amíg el nem tűnt a sarkon. – Láttad, mama? Ugye Te is láttad? – kérdezte csiripelve, mire én riadtan néztem körbe. Szerencsére senki sem foglalkozott velünk annyira, hogy bárkinek is feltűnjék a megszólítás. Csitítóan emeltem magasba szabad kezem mutatóujját, mintha egy három esztendős gyermek nyelvét meg lehetne ezzel fékezni. Tudta jól, hogy nyilvánosan nem szólíthat mamának, de gyermeki lelke nem tűrte jól a titkolózást. Nem beszélt még teljesen tisztán, de lényeg kihallatszott már selypítő szavai mögül.
Megnéztünk még néhány elhaladó csónakot, aztán folytattuk sétánkat az egyik zsúfolt utcán. Nyílván nem figyeltem eléggé, hiszen az egyik figyelmetlen járókelő feldöntötte a lányomat; Már készültem, hogy élces hangon, meghazudtolva a magamra erőltetett úrhölgyi etikettet, nyersen megszólítsam…
Amikor.
- Lady Tyria? – tekintetem őszinte meglepettséggel kerekedett ki, de csak arra az időre, míg esetlen anyai szívem át nem vette az irányítást, hogy a rémülten rívó gyermeket a karjaim közé szorítsam. – Csicsi, a bácsikánk megharagszik, ha sivalkodsz – nyugtattam a kislányt, akinek nem esett nagy baja, pusztán a nagy meglepettségtől fenékre huppant, és megriasztotta a felé kedvesen viszonyuló idegen.
- Térdet hajtanék, Milady… – szabadkoztam ámbár hangom közel sem volt olyan behódoló, mintha a palota folyosóin futottunk volna össze. Nem ismertem annyira a herceg jegyesét, hogy kérlelő tekintete felismerhető legyen számomra; No meg, az előzmények tekintetében, sem vettem róla tudomást.
- Hol van, Sir Gavin? – kérdeztem kutakodó szemekkel kémlelve a tömeget. – Vagy Warren? Egyiküknek mindenképpen itt kellene lennie, Őfelsége a herceg megharagszik, ha a kisasszonynak bármi baja esik… - fecsegtem riadtan, éppen olyan kötelességtudón, mint ahogyan azt egy udvarhölgytől elvárja az ember. Több érdeklődő szempár pislogott már irányunkba, hála Dove sírásának.
- Csss... - csititottam ismét a gyermeket, szelíd puszit nyomva sírástól lángoló homlokára. - Itt vagyok, nem eshet bajod. |
Elmenekültem. Életemben először szembetaláltam valami olyasmivel, amit nem tudtam legyőzni, hiába próbáltam, és kénytelen voltam a megfutamodás nem túl hősies útját választani. Ez a valami pedig, vagyis, inkább valaki, a Lady Earyn Sagramour nevet viselte. Hogy lehetett valaki egyszerre ilyen nőiesen gyengéd és férfiasan erőszakos? Még mindig nem sikerült eldöntenem, jobban félem vagy tisztelem-e ezt a fajta erőt, de annyi bizonyos volt, hogy egyelőre nem álltam készen szembenézni vele.
Természetesen eszem ágában sem volt valaha szembe kerülni vele; nem csak mert nem láttam okát, eleve veszett ügy lett volna. Egyébként is így volt helyénvaló. Így hát udvariasan mosolyogva tűrtem, hogy a fővárosba való érkezésem követő másnaptól fogva minden nap tucatszor tucatnyi helyre vigyen magával, itt a virágokat, ott a nyakékeket, amott pedig a megfelelő ruhát keresve. Természetesen mindegyik gyönyörű volt, és ugyanilyen magától értetődően Lady Earyn tetszését egyik sem nyerte el eléggé. Egy idő után igazából az összes egybeolvadt számomra, és csak arra tudtam gondolni, mikor. Mikor lesz lehetőségem felfedezni ezt a gyönyörű várost?
Nos, én úgy döntöttem, most. Amióta csak először megpillantottam távolról, rabul ejtett, a színpompásan csillogó falak és a pompás, macskaköves, kacskaringós utcák, a palota monumentalitásáról nem is beszélve. Legszívesebben a legutolsó, itteniek számára érdektelen sarokban is órákat töltöttem volna, csodálva, ahogy a nap sugarai pillanatról pillanatra más arcát mutatják Rheyának. Lenyűgözött minden illatfoszlány, minden ismeretlen hanglejtéssel ejtett szó; na és az emberek...! Annyian voltak, és mind annyira más, mint a többi, az ország minden tájáról sereglettek, és legszívesebben az összessel egyszerre beszélgettem volna el, ám hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy két testőrrel az oldalamon, pompázatos udvari ruhában, Celawan herceg jegyeseként esélytelen igazságot keresnem a néppel szemben.
Újra és újra udvariasságba futottam, ami a palotán belül és annak közelében lassan már fojtogatni kezdett. Valahol éreztem, hogy Tomasnak igaza volt, hogy nem tudtam, mi vár rám itt, de mélyen elnyomtam minden ilyesféle gondolatot. Még épp elég rövid ideje voltam itt ahhoz, hogy bőven tele legyek reményekkel, és az újdonság varázsára fogjak mindent, és épp elég rövid ideje ahhoz, hogy olyan meggondolatlan dolgokat tegyek, mint a mostani.
Olyan egyszerűnek tűnt. Ha Lady Agenyrként nem kaphattam meg, amire vágytam, akkor majd meg fogom, Tyriaként. Épp csak a palotát kellett magam mögött hagynom, és mindenkit, aki az itt töltött idő alatt esetleg elégszer láthatott ahhoz, hogy felismerjen. Magamra öltöttem az egyik ruhát, amit Vidarból hoztam; ami ott hivalkodónak tűnt, itt meglepően átlagos volt, ezért pedig végtelenül hálás voltam. Az itteni őrök nem ismertek igazán, kilétemről árulkodó, vörös hajamat gondosan fejkendő alá rejtettem, Sir Jarint és Gavint pedig szégyenszemre hazugsággal áltattam; azt mondtam nekik, Gildast láttam az imént belépni a palotába, és őt keresem meg. Hogy elhitték-e, vagy csak nem mertek nemet mondani, azt nem tudom, de végül itt találtam magamat: kint, Rheyában, testőrök nélkül, a tömegbe olvadva. Kislányos öröm töltött el a sikeremet elnézve; a racionális felemnek pedig előre fájt a feje, mert biztosra vette, hogy ekkora meggondolatlanság nem maradhat titokban. Ha pedig kiderül, nem csak a saját családom fejezte volna ki vélhető csalódottságát, de valószínűleg Sagramourék is.
Egyikük sem érdekelt, ahogy megálltam az egyik híd tetején, és az alant folyó csatornán himbálózó csónakokat figyeltem. Vidarban nem csak efféle utcák nem voltak, hajón sem jártam soha; emlékszem, hogy a nagybátyám egyszer, némi bor behatása alatt, bevallotta, hogy semmitől nem fél, csak a víztől, ugyanis, idézem, betegebb lett a hullámok dobálózásától, mint egy részeges kisinas, ha az urai nem figyeltek. Vajon én is rosszul lennék? Az biztos, hogy előbb vagy utóbb szerettem volna kideríteni.
Vágyódva néztem az emberforgatagot; mosolyogtam, ahogy azon méláztam egy-egy arcot megpillantva, vajon ki lehet, milyen élete volt, és hova megy most. Unalmas játéknak tűnt, ám én felettébb élveztem, legalábbis addig, míg járőröző városőröket nem pillantottam meg az utca túloldalán. Elég messze voltak, és valószínűleg életemben nem láttam még őket, mégis éreztem, hogy ideje arrébb sétálnom; ösztönösen megigazítottam a fejkendőt és szorosabbra húztam a mellkasomnál, annyira belefeledkezve a mozdulatba, hogy észre sem vettem, hogy valakik épp mögöttem haladtak el. Nekihátráltam valaki aprónak; mikor az érintést észlelve hátrafordultam, egy kislányt pillantottam meg.
– Bocsáss meg. Ugye nem esett bajod? – kérdeztem tőle túlzottan is óvatosan; igazán nem szerettem volna megsiratni egy gyermeket, nem csak azért, mert az feltűnést keltene, hanem azért is, mert olyan lehetetlenül aprócskának és esetlennek tűnt, hogy ismeretlenül is felizzott bennem az a védelmező ösztön, amit mindig magaménak tudhattam. Előbb a kislányra mosolyogtam, s csak azután néztem fel a mellette álló nőre is, és a pillanat egy aprócska töredékére megijedtem, mikor felismertem. Nem mutattam; a bizonyítási vágyam, amely még odahaza ébredt bennem, erősebbnek bizonyult az ösztöneimnél, és még ha épp tilosban jártam is, töretlenül bájosnak kellett maradnom. Elvégre, ezt várták el. Azt hiszem.
– Lysanora! – szólítottam meg az udvarhölgyet, mint aki rég látott barátjába futott bele; igyekeztem mindenkit megjegyezni magamnak, aki csak a palotában járt, ám a fiatal nőt kifejezetten sokat láttam, hol a királyné, hol Drusala hercegnő mellett. Az egyik pirospozsgás arcú szakácsnő szerint, akivel sikerült többé kevésbé bizalmasabban elbeszélgetnem titokban, a királyi család más tagjával is felettébb közeli kapcsolatot ápolt, ám erre nem figyeltem oda.
Némán, a pillantásommal kértem arra, hogy ne tegyen semmi feltűnőt, például ne nevezzen a nevemen. Nem tudtam, hogy megérti-e, vagy ha igen, akkor enged-e a kérésemnek, ám ennek reményében folytattam. – Nem is gondoltam, hogy itt találkozunk... Ő a kishúgod? |
Rheyna gazdagságát misem bizonyítja jobban, hogy a legtöbb utcáját macskakő fedi - eltekintve a legszegényebb negyedektől. A város vizellátásáról mesterségesen kialakitott csatornák gondoskodnak, amelyekkel a Varuna folyó vizét vezetik be falak mögé. Rengeteg a híd és jelentős a vízi közlekedés. Az épületek homlokzatát gyakran márvánnyal vagy kvarccal fedik be, amitől a házak törtfehéren kéken vagy rózsaszínen pompáznak, attól függően, hogy hogyan esik rájuk a fény.
Maga a város nagyon tiszta. A macskaköves utcákat rendszeresen tisztítják, és még a kanálisokban sem úszkál úgy a szemét, mint más városokban. |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
