|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 07:21 - |
Rheya Aglanir fővárosa, a politikai élet központja. Itt székel a királyi család, és birodalmi ügyekben is itt születik döntés. Számos fontos ember fordul meg naponta a fővárosban, ezért nemcsak a lakók, de a vendégek védelmére is szolgálnak a kapuk.
A vastag városfalat több helyen szakitják meg falba süllyesztett kisebb, emberméretű átjárók a könnyebb haladás érdekében, de ezeknél is számolnunk kell az őrök kérdéseire. Az országút felöl érkezők, és a szekérrel, vagy egyéb nagy teherrel utazók a főkaput vehetik igénybe, ami méreteit és kidolgozottságát tekintve is hatalmas.
A kovácsoltvas kapu a Sagramour család címerét, az ágaskodó griffmadarat ábrázolja egy pajzsalakban. A kapu két oldalán őrtornyok magasodnak, amelyken rendszeres váltásban őrszemek kémlelik a vidéket. |
[39-20] [19-1]
Fogalmam sem volt, mi lenne velem a bácsikám nélkül, hogy hogyan alakult volna az egész eddigi életem, ha ő nincs jelen – de az volt az igazság, hogy nem is akartam tudni. Túlságosan fontos volt ahhoz, túl nagy szerepet töltött be az életemben; néha talán még lelkiismeret-furdalásom is lehetett volna, amiért rá is egyfajta apaként tekintek, ezzel – erős túlzással élve – megcsalatva a kapcsolatomat a vérszerinti apámmal, mégsem éreztem soha, hogy meghasonulnék kettejük között. Egyszerűen voltak olyan dolgok, amiket az apám soha nem értett volna meg, Gildas viszont elfogadta és támogatta is ezeket a törekvéseket. Mindketten másképpen, máshogyan töltöttek be kulcsfontosságú szerepet az életemben, és ha valaki kést szorított volna a torkomhoz sem tudtam volna választani közülük. Az apám az apám volt, és ezzel mindent el is lehet mondani, tudtam azonban, hogy a bácsikám is ott volt és ott is lesz az életem minden mérföldkőnek minősíthető történésénél; rá is ugyanúgy számíthattam az élet minden területén, és abban is biztos lehettem, hogy míg a komoly kérőket apám a szúrós pillantásával és a csavaros észjárásával tenné próbára, addig Gildas a kardjával tenné ugyanezt.
Tulajdonképpen nem is irigyeltem őket, hogy mindjárt két akadályon kellett átküzdeniük magukat, engem mégis mosolyra fakasztott a gondolat.
Furcsán hangozhat kimondani, hogy vigyáztam a nagybátyámra, elvégre hiába minden tanítása, még mindig inkább ő volt az én védelmezőm, mintsem fordítva, mégis ezt tettem, miközben szorosan magamhoz öleltem – végtelenül fáradt volt, nem akartam tetézni a baját néhány karcolással, ezért a hihetetlenül tökéletes ajándékát tartó kezemet gondosan távol tartottam tőle.
- Azért csak vigyázz – mosolyogtam rá csalafintán, miután elhúzódtam tőle. – Még néhány ilyen túl hosszúra nyúló kirándulás, és lehet, hogy meggondolom magam.
Nem tudtam betelni a kard látványával, és a gondolattal, hogy az enyém. A bácsikám a világ legtökéletesebb ajándékát adta nekem, azt is tisztán látszott, hogy szívét-lelkét beleadta – a kidolgozás és azok a finom mintázatok mind-mind arra utaltak, hogy mennyire jól ismer engem. Alig vártam, hogy gyakorlatozás közben is a kezemben tarthassam, hogy kitapasztalhassam az egyensúlyát, és hogy végre ténylegesen is a sajátomnak nevezhessem, amikor már nem lesz más, mint a karom meghosszabbítása.
Kuncogva hagytam, hogy közelebb húzzon magához, bal karomat ismét a bőrvértje köré fontam, míg a jobb továbbra sem engedte el a fegyver markolatát. A szavai megmelengették a szívemet, de mielőtt még helyeselhettem volna, hogy Én is szeretlek, bácsikám, vagy hálálkodni kezdhettem volna, amiért osztozik önnön reményeimben, mondott még valamit, ami rögtön elterelte a figyelmem. A torna említésére felkaptam a fejem; szólnom sem kellett, tudtam, hogy a felcsillanó szemeim elárulnak.
- Hát persze, hogy szeretném! – vágtam rá kiszélesedő mosollyal, mielőtt némi huncutság költözött volna mind a szemeimbe, mind az ajkaim görbületébe. – Mindenképpen szeretnék legalább nézőként részt venni rajta, ha már indulni nem indulhatok... Úgy hallottam, Celawan herceg jó eséllyel magával viszi a húgát is Aertenbe – tettem hozzá bizakodva. – Talán ha apám tudomást szerez róla, hogy még Drusala hercegnő is eljöhet, ő is könnyebben meggyőzhető lesz.
Monológját hallgatva szabadon nevettem fel, eszembe sem jutott, hogy nagyzó szavait sértésnek szánná, vagy bántó élt csempészett volna beléjük. Pontosan tudtam, hogy mennyire tiszteli a többi lovagot, amennyire én tudom, Sir Llewellynnel még jóban is voltak, és ha valaki, hát a nagybátyám Celawan herceget is kedvelte a maga módján.
- Már a második győzelmeddel is történelmet írtál, akkor a harmadiknál már mindenképpen illő lenne ott díszelegnem az oldaladon! – értettem egyet vidáman. – Persze csak ha nem szántad e nemes pozíciót gondolatban már egy másik hölgynek – jegyeztem meg kuncogva.
A hangos ásítást hallva és látva csak egy gyengéd, szeretetteljes mosoly terült szét az arcomon. Felemeltem a kezem és anyáskodó mozdulattal megsimogattam a borostás arcát, mielőtt megszólaltam volna.
- Biztosíthatlak, hogy a szavadon foglak, de most menj! – adtam ki a parancsot, szigorú arckifejezést öltve magamra, miközben szabad kezemmel a hálószobájához vezető lépcsők felé mutattam. – Egyenesen az ágyadba, és holnapig ne is lássalak! Nekem még úgyis ki kell találnom egy megfelelő rejtekhelyet, hogy ne az apámon kelljen gyakorolnom a közelharcot, ha megpróbálna megfosztani az ajándékomtól.
Mosolyogva követtem a tekintetemmel, ha teljesítette az utasításomat – márpedig kénytelen volt, ha nem akarta, hogy inkább rajta gyakoroljak –, amíg el nem tűnt a lépcső tetején, csak azután csomagoltam vissza alaposan bőrtakaróba a fegyvert. A kardomat.
Amikor elhagytam a bácsikám házát, hogy hazainduljak, még mindig alig akartam elhinni, hogy Gildas ennyire értsen az emberek lekenyerezéshez.
Lezárt kör!
Köszönöm, nagyon szerettem őket! |
Mindig, mindenkinek kellett egy életcél, valami, ami a lególmosabb fáradtság mellett is újabb és újabb léptekre ösztökéli fáradt lábait, valami, ami a nap végén mosolyt csalt az ajkaira, valamire, amiért nem csak meghalni, élni is megéri. Habár, nem tagadom, lélekemelő volt az a bizonyos Sir jelző is a nevem előtt – ahogy erre Ysolde is élelmesen rávilágított –, mégis, szerettem azt hinni, hogy az emberekért élek. A biztonságukért, a boldogságukért, egyszerűen értük – s noha az úgynevezett arctalan tömeg, az ismeretlenek jóléte is fontos volt számomra, senki nem érhetett fel ahhoz, amennyire a kicsilánynak vágytam boldogságot hozni az életébe. Ifjonc voltam még, amikor megszületett, és bár rajta kívül is akad egy unokahúgom és egy unokaöcsém (kettő, ha Tomast is számoltuk, bár a legidősebb Agenyr fiú vér szerint nem volt rokonom, és a köztünk lévő röpke évek miatt inkább jó barátomnak tartottam, mint unokaöcsémnek), egyikük sem állt hozzám olyan közel, mint ő. Amikor először fogtam kezeimben az apró, gyűrött arcú, síró kis csomagot, elsőre inkább mulatságosnak találtam, és csak néhány évvel később, mikor már benőtt a fejem lágya (bár ezt a tényt talán sokan, köztük a bátyám is kérdésesnek találná), kezdtem úgy érezni, hogy az ezüsthajú, vadóc kicsilány előbb vagy utóbb sok-sok fejfájást fog okozni nekem, nem beszélve néhány szívszorító pillanatról, ám addig is kutya kötelességem vigyázni, hogy az ő szíve sértetlen maradjon.
Ysolde boldogsága fontosabb volt nekem mindennél. Ezért is reméltem olyan hevesen, hogy tetszeni fog neki az ajándékom, és legalább egy kicsit megfeledkezik mindazon rosszról, ami a rangjából fogva örök keresztje.
No meg abban is hitem volt, hogy tényleg a helyén marad a fejem.
Közhelyesen, hatalmas kő gördült le a szívemről, mikor a lány arca végül felragyogott a kard láttán, s az arcomra kiülő, elégedett mosoly is hasonlóan derűs volt. Már épp előrukkoltam volna valamiféle "természetesen tökéletes, neked csak az jár", vagy "virágot a virágnak", tovább koptatva a kaptafát, amikor Ysolde szoros ölelésbe zárt, és bár egy pillanatra eszembe jutott, talán előbb letehette volna a kardot, ám végül úgy döntöttem, nem érdekel, egy kis vágás ide vagy oda, nekem nem számít.
– Nos, ezt öröm hallani – nevettem el magam. – Újabban túl sokszor túl sokan akarnak megszabadítani ilyen-olyan testrészemtől, örülök, hogy legalább téged lehúzhatlak a listáról.
Szemeim érdeklődőn kutatták a kicsilány finom, árulkodó vonásait, és dagadó önbizalommal és elégedettséggel figyeltem, ahogy minden pillanatról egyre boldogabbnak tűnik. Elvégre, aligha akartam volna mást – leszámítva egy puha ágyat, de az csak időleges kívánalom volt.
Kérdésére a mosolyom egyszerre szélesedett ki és vegyült bele több érzelem, többek között büszkeség, szeretet és némi szentimentalizmus. – Úgy, hogy te vagy az én kis vadrózsám – feleltem könnyedén, mielőtt kezeim Ysolde apró vállaira simultak volna, hogy kicsit közelebb vonva szeretetteljes, apai csókot nyomjak a homlokára. – Szeretlek, kicsilány, te is tudod, és mindennél jobban szeretném, hogy boldog legyél. Őszintén remélem, hogy egy nap majd nyíltan felvállalhatod mindazt a tehetséget, ami benned rejtezik, de attól tartok, még nem jött el az ideje;és egyelőre csak ennyit tehetek érted. Ennyit, és... rávehetem apádat, hogy te is eljöhess a Tritónhoz a tornára.
Még nem számoltam be hasonló indíttatásairól Ysolde-nak, de már többször próbáltam rávenni Gareth-et, hogy engedje el velem a lányát, hadd lásson világot; habár ezidáig ezen törekvéseim koronázatlanok maradtak, egy bizonyos másik korona talán segítségemre lehetett ezúttal...
– Azt beszélik, Thelion király saját szemmel szeretné végig kísérni a tornát – magyaráztam rögtön. – Habár ez csak pletyka, királyunk igencsak szereti a hasonló tusákat, így én elég biztosra venném a szóbeszédek bizonyosságát... Ha ez valóban így lesz, Gareth egészen bizonyosan vele tart, ahogy az egész udvartartás, és már nem kellhet sok ahhoz, hogy téged se akarjon Rheya falai közé zárni. Te is szeretnéd, ugye? – kérdeztem csillogó szemekkel. Szinte biztosra vettem a válaszát.
Átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam, úgy néztem le rá. – Most akkor képzeld el, én mennyire szeretném, hogy ott legyél! Elvégre, ha valakivel, veled egészen biztosan szeretném megosztani azt az örömöt, amikor harmadjára is én leszek az Istenek Bajnoka...! Szép látvány lesz, én mondom. Csak képzeld el! – emeltem fel szabad kezem, hogy a levegőbe rajzoljak vele egy lapos ívet, mintha épp festenék, s hangom is cinkosra váltott. – Ahogy porig alázom az összes nemes urat, szőke hercegünkkel és a Llewellynekkel az élen... Kihagyhatatlan, én azt mondom.
Persze szavaim ellenére eszem ágában sem volt, hogy ne adjam meg a tiszteletet a fentebb említetteknek; mindannyiukkal volt már lehetőségem szemben állni egy-egy torna alkalmával, és tiszteltem őket, mi több, láttam, miben voltak jobbak nálam, s miben rosszabbak. Az igazat megvallva, talán jobban is kedveltem a társaságukat, mint másokét, elvégre, egy lovagot csak egy másik, hasonló életet élő érthet meg igazán. Biztos voltam benne, hogy ezzel Ysolde is tisztában van, és nem könyvel el felségsértőnek vagy önimádónak.
– Nos, azt majd mondjuk meglátjuk, apád hogyan vélekedik a kihagyhatatlanságáról, de szerintem jó esélyekkel indulunk – tettem végül hozzá az államat vakargatva. Az ezután rám törő ásítást meg sem próbálta elnyomni, mi több, harsányan hangot is adtam neki. – Majd beszélek vele... De ha nem haragszol meg, csak egy kis szundikálás után...
Gildas részéről lezárt kör!
Sajnálom a sutaságát, ha szeretnéd, lehet tiéd a végsó lezáró, Daphy, de köszönöm a játékot! :) |
Néha – bár, kinek akarok hazudni, legtöbbször – úgy éreztem, a nagybátyám az egyetlen ezen a világon, aki egyszerre ért meg igazán és fogad is el engem minden hallatlan és hölgyhöz egyáltalán nem méltó célommal és vágyammal együtt. Az apám valószínűleg szívrohamot kapott volna abban a minutumban, ahogy meglát egy kardot vagy egyáltalán bármilyen fegyvert a kezemben; ő, és azt hiszem anya is csak a maguk kis hercegnőjének szánt engem, egy díszes ruhákba bújtatott, jól nevelt hölgynek, aki majd a családunk hírének megfelelően viheti tovább az Olwyn nevet, egy méltó férjjel az oldalán. Ezzel szemben Gildas egyetlen egyszer sem nevetett ki, vagy egyáltalán mosolyodott el komolytalanul az ügyemet illetően, miután világossá vált számára, nagyon is komolyan gondoltam, amikor közöltem vele, hogy meg akarok tanulni harcolni. Ugyanolyan lelkiismeretes tanítóm volt mindig is, mint amilyen lelkes tanítványa én voltam; keresve sem találhattam volna megfelelőbb mentort nála, aki egyszerre volt a nagybátyám, egy második apa, és Aglanir egyik legnemesebb lovagja.
Alighanem ennek, és a fáradhatatlan tanulásnak köszönhető az is, hogy ma már méltón lehetett büszke arra a jól rejtett harcosra, akit faragott belőlem.
Egyik megjegyzésére sem kellett szavakkal felelnem, elég volt a szemem huncut villanása és a szám sarkába költöző cinkos mosoly; pontosan értettük, mire gondol a másik, de mégsem tehettük szóvá Jon füle hallatára a szavak mögött rejlő igazságot. A Gildas tanításai által kifejlesztett képességeimre voltam a legbüszkébb eddigi életem során, de tudtam, hogy hiba lenne hagynom, hogy ez kitudódjon. A bácsikám megértette a törekvéseimet, ám aligha számíthattam volna bárki más rokonszenvére ez ügyben. Talán Sir Llewellyn sem ítélkezne feletted, suttogta egy hangocska a fejemben, de elhessegettem a gondolatot; úgy éreztem, a királyné fivérében valóban igaz barátra lelhettem, ebben a kérdésben azonban nem lehettem elég óvatos.
- Az biztos, hogy mindkettő előnyeit ki tudom használni, és bizony kis is használtam – helyeseltem hosszas okfejtésére kuncogva, miután Jon visszatért a kötelességeihez. – Egyébként is, mennyivel jobban hangzik, ha az ember azt mondja, Sir Gildas Olwyn, mintha egyszerűen csak Gildas Olwyn lennél, nem igaz? – kérdeztem csipkelődve. A nagybátyámnak hatalmas önérzete volt, amire persze tagadhatatlanul meg is volt az oka, de én soha nem átallottam felpiszkálni azt egy kicsit; ha már minden hölgy szó nélkül omlott a karjaiba, legalább én hadd bizonyítsam, hogy a gyengébbik nembe is szorult némi tartás. Még akkor is, ha le sem tagadhattam volna, én magam mennyire felnézek rá.
Hízelgését hallva csak a fejemet csóváltam széles mosollyal, de nem szóltam semmit, hiszen szeretetteljes gesztusa megmelengette a szívemet, és egyébként is tudtam, hogy a szavai mögött nem kevés igazság rejtőzik; valóban fáradtnak tűnt, és bármennyire is furdalta a kíváncsiság az oldalamat, nem lett volna szívem önzőnek lenni.
Már abban a pillanatban feléledt bennem a kíváncsiság, amikor megláttam, hogy Gildas valami nagyot és súlyosat emel le a nyeregről, de akármi is volt az a valami, alaposan becsomagolta és elrejtette a kíváncsi szemek elől.
- Nekem? – kérdeztem vissza egyszerre meglepve és izgatottan; szemöldököm a magasba szökött, a szemeim viszont felcsillantak. Fogalmam sem volt, mi lehetett abban a zsákban, egy valamit azonban nagyon is jól tudtam: ha Gildas ajándékot hozott nekem, az olyasmi lesz, aminek nagyon fogok örülni. Legszívesebben rögtön megkérdeztem volna, hogy mit rejteget a vállán, de tudtam, hogy úgysem válaszolna; az ajkamba haraptam és nem szólaltam meg. Nagyon sejtelmes volt ez a mások előtt nem adhatja oda, de a kíváncsiságomon mit sem enyhített.
Ezek után persze nem kellett kétszer mondania, hogy tartsak vele hazáig – bár egyébként is elkísértem volna, hogy a saját szemeimmel győződhessek meg arról, hogy tényleg hazament és végre lepihent. Út közben a szokásos vicceivel és történeteivel szórakoztatott, amiket hiába igyekezett kicenzúrázni, elég időt töltöttem már mellette ahhoz, hogy ki tudjam egészíteni a tartalmukat.
Mire beléptünk a házának ajtaján, már tényleg majd’ belepusztultam a kíváncsiságba, de ő persze még szakított időt a vállai és a nyaka kiropogtatására is... Utóbbihoz nekem is lett volna kedvem, de utána legalább rögtön a zsák szíjaiért nyúlt, így megúszott néhány keresetlen hozzá intézett szót is. Amikor kiejtette a száján a kovács szót, rögtön elkezdtem összerakni magamban a képet, de egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy tényleg az rejtőzhet a zsákban, amire gondolok...
Izgatottan kezdtem bontogatni az igencsak alapos bőr csomagolást, az ujjaim is majdnem összeakadtak a nagy igyekezetben, pedig akkor már tényleg tudtam. Jól emlékeztem még arra a pillanatra, amikor először adott kardot a kezembe, én pedig kis híján előrebuktam a súlyától, és alig tudtam megemelni a földről; akkorra ez a veszély már nem fenyegetett, mégis könnyedén felismertem azt a bizonyos súlyt. Elkerekedő szemekkel és elnyílt ajkakkal vettem szemügyre a míves fegyvert, aminek bár szokatlan volt a kiegyensúlyozása, éppen úgy illeszkedett a kezembe, mintha egyenesen oda teremtették volna; a markolatot indák ölelték körbe, amelyek egy gyönyörűen kidolgozott, fehéraranynak tűnő vadrózsa alakba fonódtak össze. Gyönyörű volt. A finoman belecsempészett nőiesség tette igazán különlegessé, és mégsem játéknak vagy falra tűzött trófeának szánták – igazi fegyver volt és az enyém.
- Bácsikám... – leheltem, egy pillanatig attól tartottam, hogy hiába a nevelőnők minden igyekezete a hosszú évek során, képtelen leszek megszólalni. Felpillantottam Gildas ismerős szemeibe, arcomon lassan terült el egy széles és ragyogó mosoly. – Ez egyszerűen tökéletes! – tört ki belőlem, mielőtt felé lépve hevesen magamhoz nem öleltem volna kitörő boldogságomban; reméltem, hogy még meg tudják tartani a lábai annyira, hogy ne zuhanjon rám, de ezt nem úszhatta meg. Csak az egyik kezemmel karoltam át a nyakát, miközben cuppanós csókot nyomtam az arca felém eső oldalára, a jobb kezem ugyanis már öntudatlanul a kard egyensúlyát próbálgatta. – Abban biztos lehetsz, hogy elrejtem előle, nem szívesen szállnék szembe vele, amikor el akarja venni tőlem – kuncogtam, szándékosan nem reagálva arra a részre, amihez neki és egy bizonyos törvénykönyvnek is köze volt.
- Köszönöm! – fűztem tovább az örömködést, de közben szabadon engedtem az én legkedvesebb bácsikámat, mielőtt a maradék szuszt is kiszorítom belőle. Szemeim újra a gyönyörűen megmunkált fegyverre szegeződtek, csodálván a karcsú, éles pengét, a részletesen kidolgozott motívumokat a markolaton, a fogását... – Átkozott legyek, ha egy perccel is tovább haragszom rád, amiért távol voltál! Ezennel minden sértettségemről megfeledkezem, de azért biztos ami biztos még a szavadon foglak, ami a gyakorlást illeti – tettem hozzá huncut mosollyal pillantva fel rá, mielőtt ismételten a kard kötötte volna le minden figyelmem. – Branwen szerelmére, mivel érdemeltem ezt ki? – kérdeztem, még mindig alig akarván hinni a saját szemeimnek. |
 – Az én kobakomat mindenki értékeli – bólintottam tettetett drámaisággal. – Egyesek talán jobban, mint mások, de ki vagyok én, hogy akárki felett is ítélkezzem? Amondó vagyok, hogy mindenkinek joga van ahhoz, amire csak a szíve vágyik, amíg azzal másokat nem sért… de ezt úgyis tudod – pillantottam Ysolde-ra. Biztos voltam benne, hogy már viszket a tenyere, hogy ismét kardot fogjon benne (kételkedtem abban, hogy egyedül gyakorolhatott volna), és én is kivétel nélkül élveztem a titkos tanítását, jó érzéssel töltött el tudni, hogy tovább tudtam adni valakinek a tudásom, de kételkedtem benne, hogy jelenlegi állapotomban ne engednék a föld hívó szavának, és esnék orral a porba a kardom súlyát követve.
Ysolde visszakérdezésére komisz mosoly ült az arcomra. – Nyilvánvalóan. – Az igazat megvallva, habár most épp a királyné fivére bökte a csőröm (kétségkívül remek lovag volt, és kedveltem is, ám aligha tudtam volna elképzelni, hogy megragadna egyetlen hölgy mellett, a kicsilány pedig mégis csak hűséges és odaadó férfit érdemelt maga mellé), biztosra vettem, hogy akármelyik másik férfi a védelmére kelne. Én is így tettem volna, legyen szó bármelyik hölgyről, pusztán becsületbeli okokból. Noha én tudtam, hogy Ysolde képes volna megvédeni magát, mi több, ha kell, másokat is, ez olyan tudás volt, amelynek közzé tételére még nem érett meg sem Ysolde, sem Rheya és Aglanir népe. Pedig szívem szerint az egész utcát teleharsogtam volna a tehetségével.
Csendben mosolyogva figyeltem Jon távozását, és viszonzásként fejet hajtottam előtte, épp csak Ysolde szavaira ugrott fel jobb szemöldököm. – Rendes fiúnak látszik, igen. Valószínűleg aligha lehet régóta őr, különben rég besavanyodott volna, mint a kapitányuk… Áldom az eget, na meg apádat, amiért még tízesztendősen lebeszélt városőri álmaimról, és inkább a lovagság felé terelt. Nem csak rangban illik jobban hozzám, szerintem rövid úton megbolondulnék, ha egész életemet Rheya falai közt kéne töltenem. Ez a te szerencséd is. Mármint, hogy fiatal és bohó, nem az, hogy én nem lettem városőr. Persze, bizonyos szempontból mindkettő igen jó előnyökkel jár számodra – magyaráztam, de még a máskor olyan jó mókának tűnő száj-jártatás is fárasztónak tűnt, és a nyelvem mintha minden szóval egy kicsit nehezebben akart volna mozdulni. Nem mintha holmi fáradtság megakadályozna legkedvesebb tevékenységeim egyikében, a beszédben, de jelentősen megnehezítette, ezért külön hálás voltam Ysolde-nak, mikor megtette ajánlatát.
– Mikor azt hiszem, már nem szerethetem jobban a társaságod, bebizonyítod az ellenkezőjét – nevettem fel halkan, majd átkaroltam a vállát, és szeretetteljes csókot nyomtam a hajára. Nem vágytam semmire jobban, minthogy mesélhessek a lánynak, leszámítva néhány órácska szundítást. Bár, ahogy magamat ismertem, és amennyi alvásmegvonásban részem volt az utóbbi időben, talán egy teljes napot átalszom majd, reménykedve Ysolde türelmében. Amint beléptünk az istállóba, magamhoz intettem az egyik lovászfiút, és rögtön ott is termett, hogy elvezesse mindkettőnk lovát, épp csak annyit várva, hogy leemelhessem nehéz nyeregtáskám, és az Ysolde-tól távolabbi vállamra emelhessem.
– Hoztam neked valamit… Valami nagyon különlegeset. Nem olyasmi, amit mások előtt odaadhatok – tettem hozzá sejtelmesen, majd intettem a fejemmel, jelezve, hogy mielőtt még hazasietne, ugorjon be hozzám. A hazafelé vezető úton fárasztó viccekkel szórakoztattam, amiket az út menti kocsmákban hallottam, óvatosan cenzúrázva azokat a részeket, amik nem az utcára voltak valók. Az általam néhány éve vásárolt ház valahol félúton helyezkedett el a palota és az istállók között, egy csendesebb mellékutcában. Nagyot sóhajtottam, ahogy beléptem az ajtón, és beszívtam az otthon illatát. Hiába volt már több hete annak, hogy itthon jártam, hála a felfogadott szolgálóknak, nem tűnt fel a hiányom, én pedig megkönnyebbülve dobtam le a zsákot az egyik tollpárnás székre, ami a fogadószobában állt. Néhány pillanatot még kihasználtam arra, hogy kiropogtassam a vállam és a nyakam, majd végül a méretes zsák (akár Ysolde-ot is belecsomagolhattam volna) szíjait kicsatolva előhúztam a gondosan bőrbe csavart kardot, melyről így nem igen lehetett megállapítani, micsoda.
– A pusztán készíttettem neked, mert eléggé féltem az irhám ahhoz, hogy a végén még az egyik itteni kovács beáruljon. Elég különleges ahhoz, hogy bárki megjegyezze, és azt hiszem, minden valamire való kardforgatónak szüksége van ilyesféle védjegyre – magyaráztam, miközben a bőrtakaróba csavart kardot előrenyújtott két kezemre fektettem, és Ysolde felé tartottam, hogy átvegye. Várakozásteljesen figyeltem, ahogy kibontja, és a markolatát átfonó indák végül egy fehérarannyal vert vadrózsa-alakba futnak. – Remélem, tetszik. Nézd meg az egyensúlyt; egy ideig minden új kardnál eltart, hogy teljesen hozzászokj, de egyelőre Rheyában maradok, úgyhogy bármikor ráérek gyakorolni veled. Csak apád elől dugd el, mert ha meglátja, a végén az egyik törvénykönyvével fog halálra verni, és bármilyen jóvágású is a családunk, mégis szebb volna egy szép hölgy karjai közt meghalni… |
- Hiszen Te is tudod, bácsikám, hogy egy nemes hölgy nem csinál mást, csak kedvesen mosolyog, hibátlanul pukedlizik, illedelmesen társalog, és légiesen táncol, ha felkérik – soroltam kötelességtudóan, de míg hangom szent meggyőződést tükrözött, a szemeim huncutul csillantak meg. Valószínűleg már régen véglegesen megszöktem volna, ha valóban csak ennyiből állt volna az életem, azt azonban egyedül Gildas tudta, pontosan miért maradtam itt mégis – elvégre éppen neki köszönhettem.
- Igazad van, a bók csak egy ehhez hasonlótól bók igazán! – helyeseltem felkacagva; ha valaki, hát én már bőven megtanultam értékelni a nagybátyám sajátos humorát, ami nélkül talán sem az édesanyám elvesztését, sem pedig az életem kisebb hullámvölgyeit nem sikerült volna átvészelnem.
Reméltem, hogy Jon nem csak nem adott hangot neki, hanem valóban nem tűnt fel neki különösebben a furcsa kérdésem a harcos nőkkel kapcsolatosan. Talán valami frappáns intrikával el tudtam volna terelni magamról a gyanút, foghattam volna esetleg a szokatlan érdeklődési körömre a könyveket és a tanulást illetően, de azért számomra is könnyebb volt nem magyarázkodni.
- Ezek szerint úgy gondolod, hogy a bűzös, koszos, gyilkolásra kész nomád férfiak jobban értékelik a kobakod csinosságát, mint az asszonyaik tennék? – mosolyodtam el huncutul a feltételezésre, miszerint a harcos nők talán megszabadítanák a nyakát a fejétől; volt már időm eltanulni tőle néhány lehetséges élces feleletet arra a bizonyos másra is, amit lenyisszanthatnak, kiemelvén, hogy ráadásul egy nő tenné meg... Jon előtt azonban soha nem tettem volna ilyesmit, elvégre mégiscsak egy jól nevelt hölgy voltam.
A támadásokkal kapcsolatos lelombozó válaszaik hallatán csak a fejemet ingattam, és magam is összeráncoltam kissé a szemöldököm – részben a feleleteik tartalma miatt, részben azonban azért, mert túl jól ismertem már Gildast ahhoz, hogy ne tűnjön fel az a néhány szokatlanul komor pillanat, amit az imént megengedett magának. Akaratlanul is mindig aggodalommal töltött el, amikor ilyesmi történt; ilyenkor mutatta csak meg igazán, mennyi mindent is kellett átélnie.
- Remélem, Thelion király azért nem várja meg, míg bejutnak a városokba is – sóhajtottam fel, Gildas egyértelmű célzására azonban szélesen elmosolyodtam. – Ezzel most nyilvánvalóan magadra céloztál, ugye, bácsikám? – kérdeztem vissza könnyedén.
Észre sem vettem, hogy időközben elértünk az istállókig, csak amikor Jon megtorpant mellettünk. Sajnáltam, amiért meg kell válnunk a társaságától, de tudtam, hogy már épp elég ideig raboltam el a kötelességeitől; azt pedig őszintén reméltem, hogy nem bántottam meg a nagybátyámnak szentelt figyelmemmel.
- Részemről volt az öröm, Jon, és még egyszer köszönöm, hogy megmentett – feleltem barátságos mosollyal, cinkosan megcsillanó szemekkel. A legkevésbé sem bántam a búcsúzási formát, amit választott, és amikor elengedte a kezem, továbbra is őszinte mosollyal az arcomon hajtottam végre előtte egy kecses pukedlit. – Remélem, hogy találkozunk még.
Tekintetemmel néhány pillanatig követtem a fiatal őr távolodó alakját, mielőtt felpillantottam volna Gildasra.
- Igazán kedves férfi, nem gondolod? Azt hiszem, felettébb szerencsésnek mondhatom magam, hogy vele találkoztam, nem pedig a parancsnokkal – tettem hozzá kuncogva. Karomat ismét a bácsikáméba fűztem, így ösztönöztem arra, hogy folytassuk utunkat az istállók felé; annyira fáradtnak tűnt, hogy én magam is alig vártam már, hogy hazáig zavarhassam és lepihenhessen végre.
- Távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam a fittségedet, drága bácsikám, de mondhatni alig állsz a lábadon. Amondó vagyok, hogy helyezzük el gyorsan Füstöst és Arelart az állásaikban, aztán az élménybeszámolóddal hajlandó vagyok addig várni, míg alszol egy hatalmasat, hm? – mosolyogtam fel rá aggodalommal vegyes szeretettel. |
 A macskaköves úton haladtunk előre, már jó néhány perce. Nem volt nehézkes az előre jutásunk, hisz az emberek félre álltak amint meglátták, hogy kik közelednek. Néhányan próbáltak az Olwyn család tagjai figyelmét felkelteni, de valószínűleg csak annyira, hogy egy biccentést intéztek feléjük. Láthatólag el voltak foglalva, így nem lehetett őket hibáztatni. Bár szerintem nem sok olyan ember van aki megkérdőjelezhetné a cselekedeteiket.
Amikor kettejük között zajlott a beszélgetés akkor próbáltam annyira nem figyelni csak akkor, amikor esetleg én is szóba kerültem volna, vagy ha esetleg rám is tartozott volna. Addig az időmet azzal töltöttem el, hogy a környéket pásztázzam. Meg kellett állapítanom, hogy nem sokára az istállókhoz fogunk érni, mert a szagok már elértek hozzánk.
Egy érdekes kérdésre lettem figyelmes. Lady Olwyn mikor kérdezte, hogy a nomádok között van e harcos nő, kissé felvont szemöldökkel tekintettem rájuk. De hamar vissza is simult az arcom. Arcomon halvány mosoly jelent meg mikor Sir Gildas a nomád nőkkel kapcsolatos eszméit osztotta meg velünk. Az biztos, hogy én se szívesen találkoznék össze egyel. Állítólag rosszabbak, mint a férfiak, veszedelmes vadmacskák. Kissé nehézkesen de bólintottam egyet.
- Sajnos igazak. A napokban is történt egy támadás, nem messze a város falaitól. – húztam össze a szemöldökeimet. Sajnos igen, a nomádok egyre merészebbek és egyre közelebb jönnek a civilizációhoz. Még nem tudták kideríteni, hogy miért vagy miért nem.
- A kopár vidékkel sem foglalkoznak annyira, mint kellene. A nomádokra se fognak elég figyelmet fordítani. Majd csak akkor mikor már a falon belül lesznek. – mondtam teljes szégyenérzet mellett. Tudtam, hogy nem sok mindent ér egy városőr szava, hiszen ha a királyt nem érdekli a különböző népcsoportok akkor az ellen nem sok mindent lehet csinálni. Úgy hiszem a király csak a főváros dolgaival foglalkozik leginkább , a körülötte lévő dolgok csak inkább amolyan töltelék.
A távolban már megpillantottam az istállót. Úgy gondoltam, itt már be is fejeződött az ígéretem. Néhány lépéssel már meg is közelítettük az épületet. Akarton kívül megálltam, majd szembefordultam a társaságommal. – Nos, én távozom. – köszörültem meg a torkomat. A leány felé fordultam. – Örvendtem a találkozásnak. – húztam a számra egy mosolyt majd pedig ha megengedte és nem találta sértőnek, lágyan megfogtam kezét és egy csókot adtam a kézfejére. Majd a férfi felé fordultam. – Sir Olwyn, további szép napot kívánok. – hajoltam meg előtte, majd sarkon fordultam és elindultam vissza kapuhoz. Kellemes pillanatokat okoztak a napomba, ami elég unalmasnak indult. Így az egész napomat pozitívnak könyveltem el.
Részemről lezárt a kör, köszönöm a játékot! |
– Úgy beszélsz, Ysolde, mintha minden időd a tavernában töltenéd – fordultam a lány felé döbbenten. – Mondd csak, mit is csinálsz a bálokon, mikor épp nem figyelek rád...? – Igazán csúnya dolog lett volna, ha a végén kiderül, szépséges unokahúgom orvul vedel, mint egy matróz, és egy esetleges kocsmatúrán gond nélkül az asztal alá tudna inni. Akármennyire támogattam is Ysolde minden döntését, ezt még jómagamnak is nehéz lett volna lenyelnem, nem számolva annak nehézségével, hogy Gareth-nek elég jó és ártatlan indokot keressek egyetlen lányából áradó bűzre és a kétfelé álló szemeire.
Nem, az már nekem is nehezen ment volna. Ezzel ellentétben azonban sokkal egyszerűbbnek tűnt elregélnem az elmúlt hetem legfontosabb részleteit (a hősieseket, persze), és kidüllesztett mellkassal bólogatni. Jó érzés volt, ha figyeltek az emberre, az pedig még inkább, hogy legalább ennyivel szórakoztatni tudom őket. És! A fejem is megvolt még. Kívánhat többet egy lovag?
– Hát, ha úgy is volt, olyannyira ravaszul tette, hogy mind ezidáig nem tűnt fel, s ilyesféle képességek birtokában, úgy érzem, meg is érdemelné, amit ellopott – nevettem fel derűsen Jon kérdésére. – Ha a kizsebeléssel nem is tisztelt meg, az önbizalmam azért pátyolgatta, és egyenest csinosnak nevezte a kobakom. Néha úgy hiszem, hogy így is túl sok a pöffeszkedés bennem, de ki tudna ellenállni egy kis hiúságnak, ha egy bűzlő, koszos, gyilkolásra kész férfi is ilyeneket mond? – Sosem voltam biztos abban, hogy egy-egy viccemet ki hogy fogja venni, mert akadt köztük olyan, mely kellő ismertség nélkül félrevezető, az emberek pedig annyian vannak és olyan mások, hogy aligha kedvelhet valamit mindenki. Igazából akkor sem estem kétségbe, ha valaki esetleg nem értékelte a humorom, elvégre, van olyan, akinek az összes sziporkám tetszik: én. Én mindig megmosolygom őket. Szerintem fergeteges vagyok.
– Vannak ám, ajaj – vakartam meg a fejem búbját fájdalmasan, elkerekedett szemekkel nézve a macskaköveket. – Bár szemtől szembe még sosem találkoztam velük a harctéren, látni már láttam; akad köztük amolyan törpösen szőrös, no meg rheyai nemes hölgynek is beillő szépségű, ám egyikkel sem merném közölni a véleményem. Többet érnek nekem annál bizonyos testrészeim, minthogy olyan hölggyel szemtelenkedjek, aki egy pillanat alatt lenyisszantja a fejem, vagy valami másom, amelyik éppen jobban fájna...
Én magam mindig is vallottam, hogy a nőknek is épp annyi joguk van a küzdelemhez, mint a férfiaknak, talán azért, mert elég alkalmam volt látni: aki nem él a karddal, még bármikor általa halhat. Ám be kell valljam, hogy a nomád nők harciassága nem feltétlenül olyasmi volt, amit Ysolde-nak szántam volna.
– Az erdő közelében láttam jó néhány leégett házat, és a fogadókban is beszéltek ezt-azt – jegyeztem meg komorabban, mint ahogy azt szerettem. – Sajnos attól félek, valóban közelebb merészkednek, mint néhány hónapja... Egyre merészebbek. Őszintén sajnálom a tündéket is, hogy ismét az erdeikbe költöztek, de mégsem várhatjuk a Koronától, hogy egy nyíltan egész törzseket támadjon, épp elég gond van a Berith vidékkel.
Ritka pillanatok egyike volt ez, mikor hagytam, hogy a joviális hős lovag mögül előbukkanjon a katona, aki megjárt pár csatamezőt. Amint rajtakaptam magam, hogy összeráncolódik a szemöldököm, rögvest fel is nevettem, és szabad kezemet Ysolde vállára helyeztem.
– Ne aggódj, kedves Ysolde. Valahogy úgy sejtem, akad egy-két lovag, aki életét s csinos kobakját adná érted, ha netán nomádok elé vetődnél – kacsintottam rá, félreérthetetlenül utalva Sir Thane-re. A városőr előtt nem állt szándékomban megvitatni a kérdést (pont, ahogy az ajándékomat is csak a ház magányában adtam volna át), de reméltem, hogy ez eléggé elfeledteti Ysolde-dal az ezt megelőző rövid, komor momentumom. |
A bácsikám feleletére a szemöldököm magasabbra kúszott a homlokomon, meg kellett állapítanom, hogy alaposan alulbecsültem a birodalmi pletykafészkeket, amikor azt feltételeztem róluk, hogy nem lehetnek annyira rosszak, mint a fővárosiak. Égtem a kíváncsiságtól, hogy megkérdezzem, mégis mit hallott, de a nyelvemre haraptam – a Gildas szemeiben csillogó huncut vidámság elárulta, hogy ha megkérdezném sem szolgálna számomra kielégítő válasszal, csak akkor, amikor majd ő is jónak látja.
Valószínűleg magam is kétségbe vontam volna, hogy tényleg a nagybátyámmal állok szemben, ha a panaszáradat folytatását sem egy disznó tréfával fejezte volna be, a legkevésbé sem jöttem azonban zavarba; gyöngyöző kacagással adtam hangot önnön vidámságomnak, miközben a rend kedvéért helytelenítően vállon legyintettem.
- Na de bácsikám, hiszen hölgyek is vannak itt! – utasítottam rendre szavakkal is, noha széles mosolyomat ha akartam volna sem tudtam volna sem letagadni, sem elrejteni. Tényleg nagyon hiányzott már nekem ez a nagyra nőtt gyerek, állapítottam meg magamban.
Kuncogva ingattam a fejem, amikor kifejtette, hogy ő még egy bárd balladáját is teljesen természetesnek venné, Jon megjegyzésére azonban vidáman csillantak fel a szemeim.
- Azt hiszem, Jonnak igaza van – bólintottam, cinkos pillantással tekintve a fiatal őrre. – Ha eléggé leitatod, talán még a történetek kellő színezetéről is minden különösebb erőlködés nélkül meg tudod győzni... – fejtegettem szemtelenül, csak a szemem sarkából pillantva fel a bácsikám arcára.
Örültem, hogy ő is velünk tart, aggodalommal töltött el a tekintete mélyén ülő valódi kimerültsége, úgy véltem, neki is jobb lesz, ha Füstöst a lehető leghamarabb a lovászok gondjaira bízzuk, ő pedig hazatérhet és lepihenhet. Átkos makacssága miatt kitartóan élte az agglegények életét, és gondoskodó asszony híján én voltam kénytelen néha anyja helyett anyja lenni és figyelmeztetni, hogy már nem olyan fiatal, és pláne nem olyan sérthetetlen, mint amilyennek hiszi magát.
Az unokatestvéreim említésére őszinte, szeretetteljes mosoly terült szét az arcomon, mégis elhalványította kissé a szívem mélyén lapuló keserűség. A bácsikám rengeteget mesélt róluk, mégis fájdalommal töltötte el a mellkasom, ha arra gondoltam, hogy életem húsz esztendeje alatt csak ezekből a történetekből ismerhettem meg a tulajdon családtagjaimat. Nagyon szerettem volna végre találkozni Tyriával, már csak azért is, mert Gildas szerint nagyon sok közös volt bennünk, azonban eddig soha nem adatott meg számunkra ennek a lehetősége – ugyanazon okból kifolyólag. Egyikünket sem engedték volna el ilyen veszélyes utakra. A legtöbben talán megvetettek volna az ilyesféle gondolatokért, de én az öccsét, a legfiatalabb unokatestvéremet, Trevant is szerettem volna megismerni egyszer. Én magam soha nem hittem abban, hogy bárkit is el kellene ítélnünk pusztán azért, mert olyasmire képes, amit mi még csak nem is érthetünk – Trevan is a családunk tagja volt, és ha belegondoltam, hogy milyen sorsa lehet, elválasztván a családjától, összefacsarodott a szívem. Bár a vér szerinti unokatestvéreim csupán ők ketten voltak, a féltestvérükkel, Tomasszal is szívesen találkoztam volna végre személyesen is, hiszen őt is egyedül a szóbeszédekből és Gildas elmondásai alapján ismerhettem.
Kíváncsian és érdeklődve hallgattam a bácsikámat, amikor mesélni kezdett, a driádok említésére pedig elnéző mosollyal kezdtem ingatni a fejem. Egyszer találkozott eggyel, de azóta is azt hallgathatom. A sárkányok lehetősége már sokkal jobban érdekelt volna engem is, de vaskos sárkánypikkely helyett Gildas valami egészen mást helyezett a tenyerembe. Egy... faágat? Kétkedve pillantottam fel rá, és már majdnem megkérdeztem, hogy beütötte-e valahol a fejét, mikor folytatta az elbeszélést.
- Fadémon? – kérdeztem vissza, a szemöldököm pedig ismét magasabbra szökött a homlokomon. Azt hittem, azok csak a legendákban és a tündérmesékben léteznek, de persze emlékeztetnem kellett magamat, hogy a bácsikám végül is már driádot is látott.
A kezemben tartott ágszerű valamire szegeztem a pillantásom, de ahogy Gildas a támadást kezdte ecsetelni, a szemem sarkából újra rápillantottam. Homlokráncolva mértem végig alaposan, kiéleződve bármily furcsaságra vagy árulkodó jelre – egy kis sántítás itt, egy apró, fájdalmas fintor ott, vagy egyszerűen csak árulkodó módon húzza a kezét. Eszembe sem jutott feltenni a kérdést, hogy Jól vagy?, hiszen pontosan tudtam a választ már előre is; a bácsikám azt se vallotta volna be, ha valaki levágta volna a fél kezét, hiszen mit árthat neki egy olyan aprócska kis karcolás. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy ezúttal nem láttam rajta sérülésre utaló jeleket.
A nomádok említésére a szemöldököm még magasabbra kúszott. Nyelvem hegyére egyáltalán oda nem illő kérdés szökött, igyekeztem úrrá lenni magamon, de csak addig tudtam visszafogni magam, míg türelmesen megvártam, hogy válaszoljon Jon kérdésére.
- Igaz, hogy a nomádoknál a nők is lehetnek harcosok? – bukott ki belőlem aztán a kérdés. Abban biztos voltam, hogy a neki segítő nomád nem asszony volt, hiszen azt bizonyosan jócskán kiemelte volna a történetben, de ki tudja... talán láthatott egyet közülük.
- Azt hallottam, hogy mostanában felerősödtek a nomád támadások – jegyeztem meg aztán egy már sokkal illendőbb dolgot; elvégre a kisasszonyok dolga az volt, hogy aggódjanak. – Néhányan váltig állítják, hogy egyre közelebb érnek a fosztogatások Rheyához is. Ön tud erről valamit, Jon? – fordultam a fiatal őr felé kíváncsian, hiszen ha valakinek, neki biztosan tudnia kellett róla, ha így volt. – Vagy ez is csak pletyka? |
Háttérbe húzódva figyeltem az eseményeket, néha még egy halk kacagás is hallani lehetett tőlem. Tudtam ez mennyire fontos Lady Olwynnak, hisz régóta nem látta bácsikáját és ezt nem győzi hangsúlyozni neki. Olyan volt akár egy kislány. A kisasszony újabb mondatán újabb halk nevetés volt a reakcióm. Sőt inkább meg is kellett volna neki köszönnöm, hogy megszökött a palotából. Hisz vannak olyan napok, hogy szinte semmi nem történik a városban így kissé unalmasak a mindennapok. Ráadásul a mai nap is ilyennek indult, míg a fiatal leánnyal nem hozott össze a sors.
Amikor a leány a férfi korát hozta fel amolyan viccesedve valószínűleg csak is tőle fogadta el ezt a szemtelenséget. Én csak egy újabb mosolyt húztam a számra, hogy még is valami életjelet adjak magamról. Bólintottam egyet.
- Én is hallottam már róla. – feleltem röviden. Bár annyit nem igazán, mint a társaságom két tagja, de tudtam róla ezt-azt. Pont annyi volt az információm róla, hogy hogyan néz ki és miben ügyeskedik. A többi már nem igazán fontos a számomra. – Szerintem van az a bor mennyiség miután már mindegy a fizetség a ballada után. – jegyeztem meg halkan. Még ha az ember nem is iszákos annyira, akkor is van egy bizonyos pont ahol már minden mindegy.
Lady Olwyn szürke kancája felé irányítottam tekintetemet, aki újabb lökdöséssel és fújtatással jelezte, hogy most már tényleg szeretne megpihenni. Kedves mosollyal vettem tudomásul, hogy a Sir Olwyn is velünk tart az istállóig. Lassú léptekkel indultunk meg immár hárman a macskaköves úton. A kisasszony volt középen, a bácsikája az egyik oldalon én a másikon. A lovak a hátunk mögött jöttek. Ysolde válla fölött kellett átnéznem, hogy lássam a férfi arcát aki bele kezdet abba, hogy miért is érkezett később a vártnál. – Nem, Uram. – ráztam meg a fejemet. Sokat hallottam már a driádokról. Szépséges tündérek, akik az erdő elszórt pontjain lehet megtalálni, nagyon ritkán, de meglehet őket találni. Majd egyszer felkutatok én is egyet, ha kiszabadulok a város kapuin kívülre. Meglepődtem mikor a férfi egy úgynevezett fadémon ujját helyezte a leány finom tenyerére.
- Meg se próbálta kizsebelni magát? – kérdeztem kíváncsian a nomádra utalva. Sok szóbeszéd járja, hogy barbár népség… |
Néha valóban rettegtem a gondolattól, hogy Ysolde megannyi nemes hölgy sorsára jut, és olyan férfival köttetik házassága, akit nem ismer, vagy ami még rosszabb, nem szeret. Fájt, mennyire nagy volt ennek az esélye egy hozzá hasonlónál; igaz, Gareth jobban szereti őt bárminél, nem voltam benne teljesen biztos, meddig türtőztetik magukat a rossz nyelvek, s hogy őt ez mennyiben befolyásolná. Talán épp eljött az ideje, hogy egy fivéri vacsora és borozgatás mellett többek között efféle szándékairól is meggyőződjek; Gylda, például, a szavai alapján kezdett türelmetlen lenni a saját gyermekei házasságaival szemben, bár jobban lekötötte Rianon betegsége és a teendői, mintsem hogy hosszasan el tudjék beszélgetni velem. Reménykedtem benne, hogy Gareth semmilyen nyomásnak nem enged, ha a lányáról van szó, ám ahogy Ysolde legféltettebb álmaira gondoltam, hamar rá kellett jönnöm, hogy képtelen volnék biztos választ adni a kérdésre.
Eme kételyeimet azonban aligha szándékoztam meg osztani a kicsilánnyal, hogy fikarcnyit se vesszen tündökléséből e-féle lelombozó szavaktól.
– Tudod, a pletykák meglepően gyorsan terjednek – vontam fel a szemöldököm egy jelentőségteljes pillantás keretében. Habár a bált követően ("a bál", mintha nem tonnaszámra tartanák őket errefelé, mint holmi napirendi pontot) nem sokkal indultam, Thane Llewellyn neve már másnap reggel elért. Nem mondom, hogy alig egy órácskával puha, meleg ölelő karokból való kibontakozásom követően nem volt arconcsapás ilyesmit hallani, de úgy éreztem, jobban ismertem Ysolde-ot annál, minthogy a becsületét kelljen féltenem. Hogy őszinte legyek, kicsit örültem is neki; apasztott a bűntudatomon, hogy tudtam, jó társaságot talált magának, habár a "jó" jelzőt néhányan talán nem használták volna Sir Thane-re.
Nem szóltam többet erről Ysolde-nak, inkább hagytam, hogy kíváncsiságtól vezérelve később maga hozza fel ismét.
– A fiatalságom a régi. A csontjaim! Na, hát azok nem. Rothadna meg az összes befőttje annak, aki kitalálta, hogy ilyen messzire rakja egymástól a városokat! – forgattam meg a szemem, ám még mielőtt végigmondhattam volna a mondatot, máris nevethetnékem támadt, amit igyekeztem egy széles mosolyban tükrözni. Talán ha láttam volna magam, feltűnik az is, a szemeimnél lévő szarkalábak nevető szemeim hatására csak mélyülnek; ám valószínűleg akkor sem vettem volna tudomást róluk. Még ráértem. – Előbb vinném én a hátamon Füstöst, minthogy megint nyeregbe üljek; nem egyhamar. Nem olyan humoros helyzet ám ez, kicsilány! Mondhatni, hogy fájdalmas. Olyan részeim sajognak, amikről nem is tudtam, meg olyanok, amikről neked nem kéne tudni soha...
Érdeklődve hallgattam a beszámolójukat, bár ha őszinte akartam lenni, nem lepődtem meg túlzottan. Mindig is úgy tűnt, az összes érdekes ember valahol máshol él, némelyek még távolabb, mint amennyire én valaha is jártam. A bárd említésére elgondolkodtam.
– Zafír? Igen, hallottam már róla – dörzsöltem meg az állam, egyre növő szakállam csiklandozta a kézfejem. – Úgy, szóval fizessek neki? Ha nem ír egyet ingyen és bérmentve, hogy aztán mások fizessenek neki, hogy előadja, aligha lapul bennem elég vitézség ahhoz, hogy megérdemeljek egy balladát!
Az ajánlatára mélyet sóhajtva bólintottam egyet. Éreztem, hogy a lábaim lassan elnehezíti a fáradtság, ám talán annyi erő akadt még bennem, hogy elvonszoljanak a mancsaim az istállóig, és ha mást nem, hát a szalmára dőlve alszom ki magam. Kevesebbel is beértem volna jelenlegi állapotomban, például félő volt, hogy a macskaköves utca kellős közepén ájulok el; ha így is történt volna, legalább akadt két ember mellettem, akik talán felnyalábolhattak volna, vagy legalább az út szélére húzzák alélt testem.
Enyhe kézmozdulattal jeleztem Füstösnek, hogy ideje indulni.
– Mégis úgy hiszem, lassan, de biztosan haladok az ingyen balladák felé – jegyeztem meg csillogó szemekkel. – Tudod, Ysolde, meglehet, hogy korábban visszaértem volna a pusztáról – az unokatestvéreid egyébként üdvözletük küldik –, ha nem tettem volna egy apró kerülőt az Ardunniai Rengeteg felé... Szóval, tulajdonképpen, bevallom, driádot szerettem volna látni... Egyszer volt hozzá szerencsém, gondoltam, egy életem egy halálom, újra megpróbálom. Igazán nem haragudhatsz rám emiatt, ugye? Jon, te láttál már driádot? Buta kérdés, de ha láttál volna...! Most biztosan mellettem állnál a kérdésben! Na, mindegy, szóval driádot szerettem volna látni, vagy sárkányt, lehetőleg a kettőt egyszerre, de egészen mást találtam. – A bőrmellényem zsebébe nyúltam, és előhúztam onnan egy vékony ágnak tűnő, barna dolgot, és egyenest Ysolde kezébe nyomtam. – Tessék, ez az engesztelésem a kitérőm miatt. Na, ne szontyolodj el mindjárt, nem egy fapöcökkel akarom kiszúrni a szemed; ez, drága ifjoncok, egy fadémon ujja!
Igazából puszta véletlenségből került hozzám ez a darabka, észre sem vettem, mikor pottyanhatott bőrvértem és az ingem közé a harc hevében, ám utólag szerencsének gondoltam, hogy ott volt. Nem gyűjtöttem relikviákat, az enyémek a fejemben éltek, ám ez is egyfajta apróság volt, amit Ysolde-nak adhattam.
– Ilyennel sem találkoztam még – folytattam –, mintha a földből nőtt volna ki, megragadta Füstös lábát, engem meg levetett magáról, én persze kardot rántottam, de az a bestia nem adta ám magát egykönnyen! Elég otromba volt, és esetlen, bizonyára egyedül is könnyen legyűrtem volna, de azért a semmiből a fejébe találó balta is sokat segített... Nomádok, mondjon mindenki róluk, amit akar, de célozni tudnak – legyintettem, mintha ugyan mindennapos dolog volna nomádokkal összefutni, amolyan barátságos értelemben. Kíváncsian vártam, vajon mi lesz a reakciójuk. |
Boldog megkönnyebbüléssel öleltem magamhoz szorosan a nagybátyámat, a legkevésbé sem érdekelt, ha a legtöbbek szerint illetlenség volt kimutatni a kötődésünket valaki iránt. Soha nem titkoltam, hogy Gildas olyan számomra, mint egy második apa – egy engedékenyebb és elnézőbb apa, aki sokkal többet tudott a valódi álmaimról, mint amennyit a vér szerinti apámnak valaha is el mertem volna mondani –, ha pedig valakinek ezzel bármiféle problémája akadt, az felőlem akár meg is pukkadhatott a nagy illetlenségben.
Széles mosollyal és csillogó szemekkel figyeltem őt, és bár addig is jól tudtam, mennyire hiányzott, szinte gyermeki örömmel töltött el, hogy újra hallhatom jellegzetes szava járását. A bácsikám volt egész Aglanir egyik legkiemelkedőbb és legtiszteletreméltóbb lovagja, de nyugodt szívvel elmehetett volna komédiásnak is. Kérdésére kuncogva pillantottam rá a szemem sarkából, mindketten tudtuk, mi lesz majd a válaszom, de soha nem bántam, ha engem is bevont ezekbe a kis játékokba – általában ezzel érte el azt is, hogy egy-egy unalmas estélyen egyikünk se haljon bele az egyhangúságba.
- Tudtommal nem történt ilyesmi, de ezt a rheyai pletykák nem feltétlenül fogják igazolni – vontam vállat könnyedén, szám sarkában továbbra is huncut mosollyal. Tisztában voltam vele, hogy ezzel fel fogom kelteni a kíváncsiságát, de azt is elhatároztam, hogy a Sir Llewellynnel köttetett barátságomról csak akkor számolok majd be neki, amikor kettesben leszünk; a főváros utcáin a falnak is füle volt.
Jon helyeselésére kiszélesedett a mosolyom, diadalittasan pillantottam újra a nagybátyámra, de közben annak is nagyon örültem, hogy a fiatal őr mintha egy biztató mosollyal igyekezett volna meggyőzni arról, hogy nem bántottam meg a viselkedésemmel. Rettenetesen éreztem volna magam, ha a kizártság érzését keltettem volna benne azzal, hogy Gildasra koncentráltam; olyan ösztönös reakció volt ez részemről, amin aligha tudtam volna uralkodni.
Mosolyogva hallgattam a köztük lezajló párbeszédet, a bácsikám utolsó szavaira és Jon válaszára halk nevetés tört fel a mellkasomból.
- Talán én is csak azon ügyködtem, hogy éberen tartsam városunk őreinek legendás ösztöneit – helyeseltem, továbbra is kuncogva hozva fel önmagam számára a valaha volt legnevetségesebb mentséget.
Gildas drámai panaszáradatára újfent széles mosolyra húztam az ajkaimat; szemeim pimaszul villantak meg, ahogy felnéztem ismerős és szeretett vonásaira.
- Ejnye, bácsikám, hol marad Sir Olwyn legendás örök fiatalsága? Hát nem úgy volt, hogy rád a kor sincs hatással? – kérdeztem évődve; jól tudtam, hogy a nagybátyám számára valójában érzékeny pont a fiatalságának elveszítése, már olyan szempontból, hogy ezt a tényt soha nem volt hajlandó elfogadni. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy alig értél vissza, máris napokig nélkülöznöm kell a társaságodat? – folytattam, miközben mellé lépve könnyedén belé karoltam. Így nem kellett eltávolodnom mellőle, de egyben Jonnal is szembe fordulhattam, hogy ne oda-vissza kelljen jártatnom közöttük a tekintetemet, és mégis úgy érezhessem, végre mindkettőjüknek elegendő figyelmet szentelek.
Az Aertenben hamarosan megrendezésre kerülő torna említésére felcsillantak a szemeim, de nem is törődtem azzal, ha ezt észrevették. Jonnak már beszámoltam a terveimről, a bácsikám pedig elég jól ismert már ahhoz, hogy alapos sejtései legyenek a szándékaimról; nem is volt baj, ha ezek csak biztosabbá váltak a fejében. Meg kellett győznünk apámat, hogy engedjen el vele.
Amikor Jon a válaszát követően rám pillantott, csak finoman vállat vontam és sajnálkozva megráztam a fejem.
- Attól tartok, ha valaki, akkor Jon biztosan tudná, ha említésre méltó személy érkezett volna hozzánk – mosolyodtam el, de alig fejeztem be a mondatot, amikor eszembe jutott valami. – Ó, várjunk csak! Majd’ elfelejtettem; azt beszélik, Rheyába érkezett egy híres bárd, akit egész Aglanirban emlegetnek, aki egy drágakőről kapta a nevét... – Homlokráncolva gondolkoztam el néhány pillanatra. – Zafír! Igen, a neve Zafír, biztosan mindketten hallottatok már róla. – A szemem sarkából újabb huncut pillantással illettem a bácsikámat. – Ti ketten biztosan jól megértenétek egymást, talán ha eleget fizetsz neki, még ír is egy balladát a vitézségedről.
Amennyiben feleltek, türelmesen megvártam mindkettőjük válaszát, és talán én magam is szóltam még valamit, Arelar azonban hamarosan felhívta magára a figyelmem egy türelmetlen és meglehetősen fáradtnak tűnő fújtatással. Bocsánatkérően mosolyogtam rá, majd felpillantottam Gildasra.
- Jon és én éppen az istállók felé indultunk, hogy Arelar végre nyugalomra leljen a hosszú napja után. Mondd, velünk tartasz? – kérdeztem a legragyogóbb mosolyomat öltve fel az arcomra. |
Csendben figyeltem a pörgő eseményeket. Szemtanúja lehettem egy oly régen várt találkozásnak. Gondolkozóba estem vajon milyen rég is nem láthatták egymást. De ez abban a pillanatban már nekik sem számított, amikor vége egymást ölelhették.
Csak egy szimpla mosoly csücsült az arcomon. Sir Olwyn valószínűleg messze járhatott, és régóta utazott. Ezt nem csak mondandójából állapítottam meg, de a mozgása is a hosszas lovaglásra vezethető vissza.
- Igen, Lady Olwyn. – bólintottam egyet egy mosoly kíséretében. Kicsit hallottam a hangjában, hogy kellemetlenül érezte agát, de megpróbáltam egy mosoly kíséretében biztosítani, hogy nem haragszom meg semmiért. Hisz nem én vagyok az, akit már akár hónapok óta nem látott, így próbáltam a háttérben maradni kicsit.
- Jon Roux vagyok, Uram. – hajoltam meg ismét a bemutatkozás keretében. Lelkesen bólintottam egyet mikor a férfi megköszönte a városőrök munkáját, majd az utolsó szavain elmosolyodtam.
- Egy kicsit ez is a munkánkhoz tartozik. – kacagtam fel halkan. Ezt is csak azért engedtem meg magamnak, mert Sir Olwyn sem egy élet unt figura. Szórakozott, és élvezi az életet.
- Sajnálom uram, senki komoly ember nem érkezett a városunkban. – ráztam meg a fejemet. Hisz én nem tudtam senkinek az érkezéséről. Hacsak nem a kisasszony. Rá pillantottam hátha tud valamit ő is mondani. |
Csak akkor döbbentem rá igazán, mennyire is hiányzott nekem Ysolde és az otthonom (ez a kettő igen erősen együtt járt; mondhatni, Ysolde maga volt az otthonom, barátságosan invitáló és megnyugtató, mintha az életem egy részét hordozta volna magával, akárhová ment is), mikor megöleltük egymást. Ekkor csapott csak belém a felismerés, a fájdalom, hogy hiányolnom kellett; visszagondolva, lehetetlennek tűnt, hogy ennyi időt kibírtam a társasága nélkül, és mégis boldog voltam. Tudtam, hogy ő ezalatt minden bizonnyal nem volt az, legalábbis, nem teljesen. A világ leggyönyörűbb, kecses madara, akit lehetetlenül apró díszkalitkába zártak; mint szabadszellem egy palackban. Előbb vagy utóbb az egyik megtört, és én mindig igyekeztem segíteni abban, hogy ez inkább az a bizonyos palack legyen, ne az unokahúgom mosolya.
Egyre biztosabb voltam abban, hogy addig fogom kérlelni a bátyám, míg el nem engedi velem a tornára.
– Ó, még ha driád lett volna! – sóhajtottam fel színpadias fájdalommal. – Örömmel halnék meg egy égi tünemény karjai között. Vagy általa. Kívánhat-e az ember fia ennél szebbet? Már persze rajtad kívül, Ysolde, de attól tartok, a te szépséged inkább csak fejfájást hoz. Ugye nem sunnyogtál férjhez, míg elvoltam? – Nagyjából teljesen biztos voltam benne, hogy nem; Ysolde nem az a fajta nemes hölgy volt, aki az első lovagnak, aki rámosolyog, odaadná a szívét, ahhoz ennél többet kellett bizonyítania. Arról nem is beszélve, hogy először át kell mennie a legfőbb rostán: rajtam. Ha majd valamelyikük elver párbajban, az megpróbálkozhat a komoly szándékokkal.
– Valóban? – vontam fel a szemöldököm, majd az őr felé fordultam, arcomon elismerő mosoly ült. – Hogy hívnak, fiú? – Meghallgattam a válaszát, és csak azután kezdtem el bólogatni. Egészen biztos voltam abban, hogy ismerős a neve. – Köszönöm a segítséged! Sajnos aligha tudok mást adni cserébe, mint egy kis úti port, meg a lekötelezettségem; és a város nevében is köszönöm a munkát, amit végzel. Az emberek biztonsága érdekében szükségünk van olyan jó kiállású, talpraesett legényekre, mint te; már amikor épp nem nemes leányok szökését segíted. – Az utolsó mondatnál szemeim kajánul csillantak, jelezve, mennyire gondolom komolyan a mondatom: semennyire. Igazából még örültem is annak, hogy Ysolde ki tudott jutni a falak börtönéből, még ha csak egy kicsit is. Bűntudatom volt, amiért én nem voltam itt, hogy ebben segítsem.
Mielőtt újra megszólalhattam volna, kissé oldalra fordítottam a derekam, amibe ettől olyan fájdalom nyilallt, hogy azt hittem, tán nyilat lőttek belé; rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi időben a ténylegesen hosszú utazások során gyakran állt be így valamely testrészem, legutóbb épp a csípőm. Én, persze, egyszerűen a megpróbáltatások számlájára írtam, amikkel szembenéztem, és semmiképp sem a harminchat évemre. Elvégre, még bőven félúton voltam csupán, tán annyi se; aligha lehetett volna viccen kívül öregnek nevezni, nem?
– Hogy szülne szarvasagancsot az a búbánatos mezeinyúl, hát nem fáj mindenem? – fújtattam, jócskán túlozva. – Azt hiszem, okkal utazik egy hét helyett egy hónapig az, aki megteheti. Persze, én is jónak mondom, a fiatalság nem törődik ilyen apró dolgokkal!
Habár érezhetően inkább csak a drámai hatás és a hangom hallatása, valamint a remélhető szórakoztatás végett panaszkodtam, a sóhajom mögött jelentős igazság is lapult; minden porcikám sipákolt egy meleg fürdőért és egy kiadós alvásért;akár a kettőt egyszerre. Mégsem akartam elrontani a beszélgetésüket, és elennem sem akaródzott.
– Mondjátok csak, nem jött valaki érdekes a városba? – kérdeztem a hátam nyújtogatva-ropogtatok. – Attól félek, a végén még halálra unom magam, míg el nem indulok Aertenbe a tornára pár hét múlva… Errefelé az ember aztán kereshet ám fadémonokat meg sárkányokat, legfeljebb a címereken köszönnek vissza, azt pedig igen neheztelve nézik, ha megpróbálod kardélre hányni… |
A fiatal városőr szavai egyetértő mosolyt csaltak az ajkaimra, szemeim elmélázó arcát figyelték, miközben megosztotta velem a gondolatait. Nem sokkal lehetett idősebb nálam, mégis sok mindent megélt már, ezek a tapasztalatok pedig talán idejekorán tették bölcsebbé a legtöbb korabeli társánál.
- A múltunk nem csak a jövőnket és a jelenünket határozza meg, de a személyiségünkön is ott hagyja a nyomát – biccentettem, aztán kedvesen elmosolyodva ismét Jonra pillantottam. – Igazán örülök annak, hogy minden viszontagság ellenére megtalálta a helyét a világban.
Ahogyan a palota felé vettük az irányt, Jon kérdése újfent túlságosan is őszinte szavakat csalt elő belőlem; féltem, hogy gondolataim hosszú folyama talán nem is lesz több értelmetlen, össze-vissza zagyvaságnál hangosan is kimondva, de a reakciója megnyugtatott. Hálásan mosolyogtam vissza rá, még akkor is, ha csak puszta udvariasságból szólt – de valahogy kételkedtem ebben a lehetőségben. Akárki lánya voltam is, ez a fiatal őr őszintének és nyíltnak tűnt még velem szemben is.
- Sajnos erősen kétlem, hogy valaha is enyhülne a nyakassága, főleg, ha rólam van szó – ingattam a fejem kuncogva, halk nevetésembe és hangomba azonban egyaránt szeretet vegyült. Talán szembe akartam szállni apám akaratával, amikor csak tehettem, mégis megértettem őt. Én voltam számára az egyetlen gyermek, az egyetlen lány, az egyetlen dolog, ami az édesanyámból maradt neki; természetes volt, hogy féltve óvott mindentől. – Én magam is abban reménykedek, hogy a bácsikám már elég erélyes kíséretnek bizonyul majd – bólintottam mosolyogva.
A palota felé vezető macskaköves úton lépdelve magam sem gondoltam volna, hogy nemsokára milyen váratlan fordulatot vesz ez a nap. Először a találkozás Lady Isobellel, majd Sir Llewellynnel, most pedig Jonnal, közvetlenül a szökésem után... Már-már hihetetlennek tűnt, hogy még ezt is tovább lehet fokozni, az Istenek azonban ismételten bebizonyították, hogy őket bizony nem lehet kiszámítani. Eleinte nem is akartam hinni a fülemnek, de minden hitetlenségem ellenére is megtorpantam, tekintetem pedig mér fordult is a hang irányába; nem az lepett meg ennyire, hogy a nevemet hallottam, hanem a hang, amit ezer közül is felismertem volna.
Szívem őszinte szeretettel telt meg egyetlen pillanat alatt, nem volt kétséges többé, hogy nem csupán a képzeletem játszik velem. Ahogy megláttam a jellegzetes zöldeskék szempárt és az ismerős vonásokat, még arról is megfeledkeztem, hogy tulajdonképpen mennyire haragszom rá a hosszas távollét miatt; az egyedüli érzelem a viszontlátás öröme volt a mellkasomban.
- Bácsikám! – kiáltottam fel boldogan, meg sem próbáltam leplezni, mennyire örülök neki. Hozzá voltam már szokva, hogy az ő társaságában megfeledkezhetem az etikettről és ezt a kis kihágást most még néhány szemtanú előtt is megengedhettem magamnak; szégyenszemre a társaságomban lévő fiatal városőrről is megfeledkeztem egy pillanatra. Elengedtem Arelar kantárját, nem aggódva amiatt, hogy esetleg rosszat csinálna, hiszen Gildast és Füstöst is jól ismerte már, Jon pedig láthatóan kedvelte; azután néhány fürge lépéssel bezártam a kötünk lévő távolságot és egyenesen a bácsikám karjaiba vetettem magam. Nem törődtem az arcán ülő nyilvánvaló fáradtsággal, ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt, amiért ilyen sokáig távol volt. – Már attól féltem, magukkal rántottak a lápvidék lidércei, vagy talán egy driád csábított el a rengetegben – szólaltam meg, ahogy magához szorított; képtelen voltam megállni egy élces megjegyzés nélkül a visszatérését.
Kedves tréfálkozásán magam is felnevettem, de csak azután voltam hajlandó kibontakozni az öleléséből. Valóban nagyon hiányzott már; alig vártam, hogy beszámoljak neki, mi minden történt, amíg távol volt – és persze még annál is jobban vágytam az ő beszámolójára a kalandjairól. Ha valaki, akkor az én szeretett bácsikám mindig belekeveredett valamibe.
Nyílt kérdésére vetettem rá egy lapos, neheztelő oldalpillantást; legalább várhatott volna néhány pillanatot, amíg összeszedem magam és kialakítok egy kerek feleletet, amivel egyszerre mondok igazat és mentem ki magam a felelősség alól.
- Nos, ha meg akarnál akadályozni benne, akkor tudatom veled, hogy már elkéstél – vontam vállat könnyedén. – Mi több, ami azt illeti, alighanem az a bizonyos Sir jelző a neved elől most sokkal inkább illetné ezt a kedves őrt itt – böktem vádlón a mellkasára. – Míg te hosszas távolléteddel szökésre kényszerítettél, addig ő volt olyan kedves és lovagias, hogy eltussolja ezt a kis kihágást, megkímélvén engem apám haragjától. – Összefontam a mellkasom előtt a kezeimet, úgy néztem fel rá, szemeim azonban huncutul csillogtak és a szám sarkában is játékos mosoly ült; mindketten tudtuk, hogy nem tudnék rá igazán haragudni. Nem akartam megfeledkezni a társaságunk harmadik tagjáról sem, már így is elég udvariatlannak éreztem magam az iménti viselkedésem miatt, ezért Jon felé fordultam, hogy őt is bevonjam a könnyed társalgásba. – Nem igaz, Jon? – intéztem ezúttal hozzá a kérdésemet, de sem a tekintetem, sem pedig a mosolyom nem változott, így ő is biztosan tudhatta, hogy csupán egy könnyed tréfa erejéig hívom szövetségre; szó sem volt valódi vitáról. |
A múltam keserves történetének mesélése után, ahogyan felnéztem egy megértő, kedves arcot láttam Lady Olwyn arcán. Tudtam, hogy megértő lesz, de nem gondoltam volna, hogy még szóvá is teszi. Sokak csak elintéznék egy kézlegyintéssel, hogy majd’ jobb lesz és ehhez hasonló mondatok.
- Egy kicsit úgy érzem, ennek köszönhetően vagyok az aki. – gondolkoztam el. Hisz ha még mindig élne anyám, akkor valószínű vele élnék, és kis földünket gondoznám. Természetesen nem bánnám azt az életet sem, de úgy érzem ebben a munkában megtaláltam a másik felemet.
- Úgy érzem, ez a munka tölti ki azt az űrt, ami a múlt fájdalmai okozott a lelkemben. – varázsoltam egy hetyke mosolyt a számra. Lassú, komótos léptekkel indultunk a palotába vezető macskaköves útón. Beszélgetés során lopva rá-rá pillantottam. Helyes kis arca a nap sugaraiban majdhogynem már vakítónak mondanám. Fehér bőre és ezüstös haja csak úgy, mint az éjszakában egy villámcsapás úgy csillogott.
Ahogyan hallgattam Lady Olwyn szavait, ahogyan egymás után gördültek le az ajkairól. Elgondolkoztam azon, hogy tökéletesen igaza van a városba bezártak életét illetően. Ezért is bólintottam egyet értően.
- Persze, hogy van. – helyeseltem ismét. – Tökéletesen megfogta a lényeget. – mosolyodtam el, hogy ne érezze magát annyira zavartan. Hisz sokaknál tényleg ez volt a felállás, a másik fele pedig el sem akart szakadni a szülő városától. Itt megtalálta a helyét – vagyis inkább bele született és itt neki tökéletes az élete. Talán még dolgozni sem kell túl sokat.
Kisé elhúztam a számat mikor megemlítette, hogy még saját unokatestvéreit sem ismerheti személyesen.
- Egyszer csak megenyhül a szíve. – próbáltam biztatni, hogy ne adja fel. De aztán szóba hozta a Bácsikáját, akiről már sokat hallottam.
- Biztos vagyok benne, hogy megengedi. Vele már csak-csak elengedi az apja is. – görbült a számra egy kis mosoly. De ahogyan szóba is került az imént a férfi, ismerős hangot véltem felcsendülni. Amint hátra fordultam a férfi már nem is serénykedet keblére fogta a fiatal leányt.
- Ser Gildas. – hajoltam meg a férfi előtt. – Minden bizonnyal be lehetne nyújtani egy kérvényt. – helyeseltem a férfi humoros megjegyzésére. |
Egy távolabbi dombon ülve, utolsó adag sajtomat, kenyerem és szárított gyümölcsöm eszegetve néztem a messzeségben magasodó rheyai kőfalakat. Tán egy óra, annyi sem volt vissza… Nos, akkor, ha nem lépésben tettem volna meg az utat, én azonban, úgy döntöttem, hogy ráérek. Már több, mint egy hét eltelt, mióta magam mögött hagytam a puszta végtelen gabonamezőit, és öt napja is megvolt már annak, hogy összefutottam azzal a fadémonnal. Az esetre gondolva elégedett sóhaj tört fel a mellkasomból – ha én ezt elmondom Ysolde-nak…!
Az út alatt csupán két-három naponta szálltam meg fogadóban; szerettem odakint, a csillagos ég alatt tölteni az éjszakát, erre pedig Rheyába érve aligha volt lehetőségem. Szerettem az embereket, ám szükségesnek éreztem magányosságban tölteni egy kis időt, hogy elmerülhessek a gondolatokban, és hogy úgy ismerhessem meg a tájat, ahogy azt az Istenek megteremtették, érintetlennek és embert nélkülözőnek.
Miután kellő időt hagytam Füstösnek, hogy kifújja magát, ismét nyeregbe szálltam, és fütyörészve vágtam neki az út hátralévő részének. A legtöbben tudomást sem igen vettek rólam, ahhoz túl sürgős dolguk volt a városban, habár néhányan leplezetlenül megnézték bőrvértem elejéhez forrasztott, kerek formájú ezüstcímerem. Igyekeztem minden szemben jövőt üdvözölni; elvégre, ráértem, a legtöbben mégis meglepődtek egy araszolgató nemes láttán. Valahogy úgy tetszett, mindig mindenki siet valahová, aztán mire mennek vele? A földekről egy csapat gyerek integetett és mutogatott felém, alig lehetett tíz éves a legidősebb; én ugyanilyen vidáman mosolyogva integettem vissza nekik, habár a mellettük dolgozó felnőttek, valószínűleg a szüleik, hamar rendre parancsolták őket, bánatomra. Kedveltem a gyerekeket, legyenek parasztok vagy nemesi sarjak, mind apró embertestbe zárt életkedv.
Korábban úgy terveztem, első dolgom lesz felkeresni a kicsilányt (aki talán kikérte volna magának ezt a jelzőt), de minél közelebb értem a falakhoz, a fáradtság annál nehezebben ereszkedett rám, arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi fürdőmet két napja vettem. Igazán nem vettem volna magamra, ha Ysolde elájul a végén.
Ám a Sors, úgy tűnt, más utat választott nekem.
– Ysolde? – kérdeztem, habár az a hajkorona összetéveszthetetlen volt akármelyik másikkal; tündöklő ezüst, akár a csillagfény. Kérdés nélkül engedtek át a kapun, biccentettem az őröknek, és már indultam volna tovább, végigkopogtatva a hazafelé vezető, macskaköves utat, ám unokahúgomat meglátva meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek oda. Mikor kényelmes távolságba értem, könnyedén ugrottam le a nyeregből, majd a lábaim és más alsó testrészeim ugyanilyen gyorsan a tudtomra is adták, mennyire meggondolatlan mozdulat is volt ez részemről. Sajgó alsó felemmel nem törődve fogtam meg Füstös kantárját (a ló az ismerős láttán hegyezni kezdte a fülét), és közelebb léptem.
– Mindig ilyen gyönyörű fogadóbizottságot kérek! – jegyeztem meg nevetve, miközben, ha hagyta, a karomba zártam néhány hosszú pillanat erejéig. Tekintetem Ysolde válla fölött a férfira vetült; ismerős volt, de a neve nem igen jutott eszembe. – Mit gondol, el lehet intézni? Határozottan növelne a város vendéglátásának színvonalán; talán javasoltatni kéne Thelion királyunknak.
Utóbbi kérdése természetesen már a fiatal őr felé intéztem. Lehet, hogy korábban is váltottam már vele néhány szót; szokásom volt, ám ha nem, hát, sohasem volt késő bepótolni.
– Mit keresel itt? – fordultam vissza Ysolde-hoz, fejemmel a lova felé biccentve. – Csak nem elszökni készülsz? Vagy ez már a visszaszökési ceremónia? |
Jon feltűnően hosszú ideig hallgatott, láthatóan a gondolataiba merült, és sejtéseim szerint azt fontolgatta, feleljen-e egyáltalán a feltett kérdésre. Egyre biztosabb voltam benne, hogy egy kicsit át kellene értékelnem magamban a dolgokat, és mindenképpen kétszer meg kell gondolnom, mielőtt rákérdezek valamire; Sir Llewellyn esetében is sikerült kis híján végérvényesen halálos csapást mérnem a beszélgetésünkre egyetlen érzékeny témával, most pedig tessék... Ismét itt voltam, ezúttal Jonnal.
Már éppen azon voltam, hogy egyszerűen megkérem, tekintsük semmisnek az érdeklődésemet, vegye úgy, hogy nem is kérdeztem semmit; nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy pusztán udvariasságból kényszerítsen ki magából egy választ. Ha el akarta árulni, ami a lelkét nyomta, akkor jobban örültem volna, ha ezt tényleg saját akaratából teszi, nem pedig azért, mert a főtanácsos lányával beszélget. Az elhatározásom véglegessé vált, de mielőtt még szóra nyithattam volna a számat, megelőzött; hangja keserűen és halkan csengett, de őszinte volt.
Homlokomra apró, finom ráncokat rajzoltak az érzelmek, miközben hallgattam őt, egyszerre éreztem dühöt, szomorúságot és sajnálatot a szavai hatására. Az élet éppoly igazságtalanul bánt vele, mint a legtöbb fattyú gyermekkel; a társadalmunk őket büntette, akik nem tehettek semmiről, főleg nem a születési körülményeikről ahelyett, hogy a csalfa szülőre tekintettek volna ferde szemmel. Az ember nem választhatta meg a származását, de ha valakinek házasságon kívüli gyermeke született, az csakis önhibájából fakadhatott – Jon édesapját egyedül azért nem ítéltem el a szívemben, mert végül mégis magához vette a gyermekét, amikor annak szüksége volt rá.
- Őszintén sajnálom, hogy ilyesmin kellett keresztülmennie – szólaltam meg lágy hangon, lassan ingatva a fejem. – Egy anya elvesztése borzalmas dolog, de örülök, hogy az édesapja úgy döntött, törődik Önnel és a sorsával; annak pedig főleg, hogy a munkájában valódi oltalomra talált – tettem hozzá kedves mosollyal.
Arelar mindig tudta, ha róla van szó, és most sem viselkedett másképp, azt gyanítottam, hogy talán még az indulási szándékainkat is sejti. Prüszkölt egyet, majd ismét a vállamhoz nyomta az orrát, mintha csak az istálló irányába akart volna ösztökélni, pedig akkor még a fiatal őrre vártunk; kuncogva dögönyöztem meg egy kicsit a nyakát, hogy megpróbáljam megnyugtatni valamelyest. Fáradt volt, vágyott már a friss vízre és szénára, akárcsak a pihenésre.
Felsóhajtottam, miközben azon tűnődtem, a bácsikám mit fog szólni, amikor bevallom neki a szökésemet. Nem volt kérdés, hogy be fogom ismerni ezt az apró kis kihágást előtte, ahogy az sem, hogy kivétel nélkül mindent rá fogok hárítani; egyedül az ő hibája volt, amiért ilyesmire vetemedtem, hiszen oly’ hosszú időre magamra hagyott Rheya egyhangú falai között. Kénytelen lesz kiengesztelni azzal, hogy magával visz Aertenbe a Teremtésnapi tornára, gondoltam elégedetten mosolyogva magamban.
Amikor Jon visszatért, magam is rámosolyogtam, invitáló gesztusára pedig el is indultam a macskaköves úton a palota irányába, Arelar nyugtalansága ellenére is kényelmes tempót véve fel; Néha emlékeztetnem kellett rá, hogy én vagyok az ő gazdája, nem pedig fordítva. Jon válaszán halványan elmosolyodtam, a parasztokról tett megjegyzésén azonban én is halkan kuncogni kezdtem.
- Bizonyosan így lenne – helyeseltem. Kérdését hallván újfent felsóhajtottam, tekintetemet feljebb emeltem, hogy pillantásom elidőzhessen a hatalmas falakon; felidéztem magamban azt a pompát, amit rejt, és amiben élnem kellett. – Ez egy nehéz kérdés – feleltem végül elgondolkozva. – Egy részem szereti, hiszen ez a szülővárosom, itt élek, amióta csak az eszemet tudom, és életem kevéske nagyobb dolga is itt esett meg velem; ezek miatt köt ide egyfajta gyermeteg ragaszkodás, mégis... A másik felem erre a kérdésre határozott nemmel felelne, mert nem lát mást a városban, mint egy aranykalitkát, amelynek felszínes pompája örökre fogságba ejti az embert. Van ennek valami értelme? – kérdeztem vissza zavart nevetéssel.
- Sajnálatos módon én sem mondhatom magaménak ezt a szerencsét – húztam bánatos mosolyra az ajkaimat, majd finoman vállat vontam. – Tudja, a pusztán is élnek unokatestvéreim, de velük még csak nem is találkozhattam soha; az apám túlságosan is félt engem ahhoz, hogy olyan távoli kirándulásokat engedélyezzen számomra – ingattam a fejem lemondóan, de aztán megjelent az arcomon egy hamiskás mosoly. – Jelenleg éppen abban reménykedem, hogy meg tudom győzni Gildas bácsikámat arról, hadd kísérjem el Aertenbe a Teremtésnapi tornára. Szeretném már a saját szememmel is látni egyszer a tengert – sóhajtottam fel vágyakozva.
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy szeretném megismerni Sir Llewellyn szülővárosát is, nem is beszélve a családja többi tagjáról. Az emberek mindig beszéltek, így a Llewellyn családról is több szóbeszéd terjengett, de én tudtam a legjobban, hogy ezekre aligha szabad feltétel nélküli alapokat fektetni. Mindent csak akkor hittem el, ha a saját szememmel bizonyosodhattam meg róla. |
Kissé vonakodva gondolkoztam el a hölgy kérdésén. Nem igazán osztottam meg bárkivel a rég múltamat, sőt talán próbáltam elfeledni is. De amennyire el akarom feledni, annyira nem sikerül, és csak egyre erősebb lesz az emlékkép. Bár az is megfordult a fejemben, hogy mivel nem akárkivel beszélgetek ezért a titkom jó helyen lesz.
- Tudja, nem egészen volt teljes családom. Anyámmal éltem, az apám pedig egy másik nőnek volt a férje. Anyám hirtelen halála megrendítette bennem a világot.. Így apám családjához kerültem, ami nem éppen olyan volt, mint amire számítottam. – halkultam el, majd nyeltem egyet. – Az a család nem szeretett, kivéve apámat. – fejeztem be a mesélni valómat. Az egész városőrködésben csak is az apámat sajnálom, szerettem vele tölteni azt a kevés szabad időt is, ami adatott neki. Megpróbáltam elhessegetni a múlt foszlányait a szemeim elől, hogy ne essek mély gondolkozásokba ismét. Megpróbáltam Lady Olwynra összpontosítani.
- A legtöbben nincsenek tisztában a palotán belüli dolgokkal. Na és persze az emberek vágyait sem tudják kitalálni. – mondtam ismét egy mosoly kíséretében.
- Minden bizonnyal. – bólintottam egyet majd a hátasra néztem, aki mintha tudta volna, hogy hova készülünk, felkapta a fejét. A legközelebbi társam felé léptem és közöltem vele, hogy vissza kisérem a hölgyet a palotába, és lehetőleg próbáljanak addig nem balhét csinálni. Hisz ha kiderül, hogy nem voltam a közelben és történik valaki duplán is a fejemet veszik. Amit még egy darabig meg akartam tartani. Ha a társam tudomásul vette a dolgokat, akkor visszaléptem a leányhoz majd egy kis mosoly kíséretében előre nyújtottam a karomat, hogy indulhatunk, ha neki megfelel. Nyugodt, kényelmes tempóban haladtunk előre a tömeg között.
- Én kifejezetten szeretem. – bólintottam egyet. – Persze, lehet, ezt csak ismét a munkámnak köszönhetem, hisz egy percig sem unatkozok , lehet ha egy parasztot kérdezne meg valószínűleg elátkozná az egész emberiséget. – kacagtam fel. – Na és maga, szereti a fővárost? – kérdeztem vissza. Valahogy sejtettem a válaszát, de azért kíváncsi voltam a feleletére.
- Sajnos erre még nem volt lehetőségem. De a közel jövőben tervezem valamelyik szomszédos város meglátogatását. – gondolkoztam el. Hisz sok lehetőség van ebben a világban, csak meg kell ragadni őket. Persze, jókor kell jó helyen is lenni. – Maga Lady Olwyn, járt már más városokban? |
Érdeklődve hallgattam Jon válaszát, kíváncsiságom az arcomra lehetett írva, de nem zavart, ha már egyébként is hangot adtam neki. A felelet hallatán felvontam a szemöldököm, homlokomon azonban folyamatosan jelentek meg az aggodalom finom ráncai, ahogy figyeltem és hallgattam. Zavart mosolya helyett inkább a szemei vonzották a tekintetem; tekintetében fájdalom ült, miközben egy pillanatra a gondolataiba merült, és még össze is rezzent közben.
- Nem vagyok túl tapintatlan, ha megkérdezem, mire gondol? - kérdeztem óvatosan és szelíden, szemeim az arcát fürkészték, de igyekeztem a tekintetemmel és a hangsúlyommal is érzékeltetni, hogy nem kell válaszolnia, ha nem akar. Láthatóan érzékeny témára tapintottam rá, a világért sem akartam volna erőltetni. Eszembe jutott az első valódi beszélgetésünk Sir Llewellynnel, és kínomban kis híján elmosolyodtam - alighanem érzékem volt hozzá, hogy szóba hozzam a kellemetlen kérdéseket.
- A legtöbben elítélendőnek tartanák a véleményemet - jegyeztem meg egy halovány mosollyal, de aligha tudtam palástolni a megkönnyebbülésemet, hogy ő éppen nem tartozott az ítélkezők közé.
Felajánlása hallatán hálásan rámosolyogtam és bólintottam egyet.
- Igazán hálás lennék a társaságáért - fűztem hozzá, mielőtt a hátasomhoz fordultam volna, hogy végigsimítsak a nyakán. - Arelar egyébként is biztosan elfáradt már, nem ártana visszavinnem az istállóba, hogy visszanyerhesse minden energiáját.
Amennyiben Jon is egyetértett ezzel, és valóban el kívánt kísérni, megvártam, míg esetleg szól a társainak, hogy hová indul, csak azután ragadtam magamhoz újra Arelar kantárját; ha pedig a fiatal őr is mellém szegődött, kényelmes léptekkel elindultam a macskaköves úton az istálló irányába.
- Mondja, Jon, Ön szereti a fővárost? - érdeklődtem közben, kedves mosollyal pillantva rá. - Járt már esetleg más városokban, vagy vidéken? |
[39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A macskaköves úton haladtunk előre, már jó néhány perce. Nem volt nehézkes az előre jutásunk, hisz az emberek félre álltak amint meglátták, hogy kik közelednek. Néhányan próbáltak az Olwyn család tagjai figyelmét felkelteni, de valószínűleg csak annyira, hogy egy biccentést intéztek feléjük. Láthatólag el voltak foglalva, így nem lehetett őket hibáztatni. Bár szerintem nem sok olyan ember van aki megkérdőjelezhetné a cselekedeteiket.
