|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 07:21 - |
Rheya Aglanir fővárosa, a politikai élet központja. Itt székel a királyi család, és birodalmi ügyekben is itt születik döntés. Számos fontos ember fordul meg naponta a fővárosban, ezért nemcsak a lakók, de a vendégek védelmére is szolgálnak a kapuk.
A vastag városfalat több helyen szakitják meg falba süllyesztett kisebb, emberméretű átjárók a könnyebb haladás érdekében, de ezeknél is számolnunk kell az őrök kérdéseire. Az országút felöl érkezők, és a szekérrel, vagy egyéb nagy teherrel utazók a főkaput vehetik igénybe, ami méreteit és kidolgozottságát tekintve is hatalmas.
A kovácsoltvas kapu a Sagramour család címerét, az ágaskodó griffmadarat ábrázolja egy pajzsalakban. A kapu két oldalán őrtornyok magasodnak, amelyken rendszeres váltásban őrszemek kémlelik a vidéket. |
[39-20] [19-1]
 Némileg felszabadultabban tudtam érezni magam, amikor már-már nem is annyira velünk foglalkoztak az emberek. Igaz, hogy a hölgy feltűnő kinézetét meg bámulják, de látszólag lepörgött róla. Az emberek jöttek mentek és tették a dolgukat. Már ha éppen nem az volt soron, hogy ostoba pletykákat terjesztenek mindenkiről. Ugyan is városőr lévén sok mindenről hallok. Talán ezért is tudok olyas valakikről olyan titkot, amit más nem. Bár nem mintha érdekelne mások mocskos kis élete. Tökéletesen megelégszem a sajátommal. A hátas nem ellenkezett, bár Lady Olwyn arcán láttam némi aggodalmat, de amint megsimítottam az állat nyakát ez az aggodalom el is tűnt. Így csak egy halovány mosoly jelent meg az arcomon.
- Tudja, nem egyszerű gyerekorom volt. – emlékeztem vissza. – Ez a munka volt a megmentőm. Ha lehet így nevezni. – mosolyodtam el zavartan. Ez a pár mondat azonnal visszarepített gyermekkoromba. Újra és újra átéltem a kellemetlen pillanatokat. Talán egyszer még össze is rezdültem. Az elmélkedésemből a leány hangja zökkentett csak ki. Csak egy mosollyal nyugtáztam azt, hogy nem vette sértésnek a kérdésemet. Meg is lepődtem, hisz szíve jogában áll nem válaszolni egy városőr kérdésére. De még is megtette, így valamelyest a bizalmába fogadhatott. Mert nem hiszem, hogy csak úgy mindenkinek mesél a palota falain belül zajló dolgokról. Teljes mértékben megértettem a kis hölgyet, de ugyan átérezni nem igazán tudtam.
- Semmi gond. – legyintettem egyet. – Legalább kimondta mit is gondol igazából a palotán belüli életről. – mosolyodtam el halványan miközben rá pillantottam. Nem hibáztattam ezért, hisz jogosan mondta ezeket. Sokan így vélekedtek, akik már jártak akár egyszer is a palotán belül, viszont mások csak a fényűzést és a pompát látják mind ezek mögött. Én megelégedem a mostani életemmel is, persze ha előléptetnének, mint palotaőrt, vagy királyi testőrségbe léphetnék be, valószínűleg elfogadnám. Bár jobban belegondolva inkább csak a hölgyeknek kínkeserves az élet a falak közé bezárva lenni.
- Nem akarom siettetni nehogy félre, értse. De majd ha úgy kívánja, visszakísérhetem a palotához. – ajánlottam fel a társaságomat, ha esetleg majd vissza kívánna térni a palotához. |
 Nem vettem tudomást a bámészkodókról, amikor már odabent voltunk, felőlem már akármit is mondhattak vagy gondolhattak. Ilyenkor az egyébként előnyösnek mondott külsőm is színtiszta hátrány volt, a hajam árnyalatát aligha lehetett máséval összetéveszteni, aki pedig szerette a pletykát, az mindig nyitott szemmel járt a városban.
Újabb főhajtását látva halványan elmosolyodtam; nem vártam volna el tőle, hogy ismételten megtegye, de aligha szólíthattam volna fel, hogy ne tegye, hiszen csak engem, vagy legalábbis a rangomat tisztelte meg vele. Nem mindig tudtam ezzel feltétlenül megbarátkozni, a nemesség és az illem ezen részét soha nem értettem; elviseljük, mi több, sokan elvárják, hogy mások hajbókoljanak előttünk, mikor ők is csak ugyanolyan emberek, mint mi. Föléjük helyezzük magunkat csak azért, mert a mi nevünk előtt ott állnak a Lady és a Lord jelzők, azt is csak amiatt, mert több pénzbe születtünk bele, mint mások. Kis híján hangosan felsóhajtottam, ha apám hallotta volna ezeket a gondolatokat, hosszú órákon keresztüli komoly elbeszélgetésre számíthattam volna tőle a társadalmunkról és az abban betöltött fontos szerepünkről.
Persze az is csak addig tartott volna, míg csípősen megkérdeztem volna, nekem milyen szerep jutott ebben - már ha mertem volna ilyesmit tenni. Te vagy a főtanácsos lánya, Olwyn vér csörgedezik az ereidben, házasodj meg jól, aztán örökítsd át ezt a tudatot a gyermekeidbe is. Nos, igen, kétségtelenül nagy dolgokra voltam hivatott.
- Attól tartok, ebben igaza van - ismertem be kuncogva, amikor arra célzott, hogy a fogság csak tovább szítaná bennem a lázadás tüzét; persze ahhoz már szükségem lett volna a bácsikám segítségére is, aki ezt minden bizonnyal szíves örömest meg is tette volna.
Ahogy Jon Arelar felé lépett, a szemem sarkából a hátasomra pillantottam, hogy megbizonyosodjak az éppen aktuális kedélyállapotáról. A szilaj kanca nehéz természetű állat volt, hajlamos volt szeszélyesen viselkedni az idegenekkel szemben, de ezúttal szerencsére elég fáradtnak látszott ahhoz, hogy ne vetemedjen semmi ilyesmire; nem is szóltam rá a fiatalemberre, hogy legyen óvatos. Arelar hagyta, hogy megsimogassa a nyakát, én pedig szelíden, szeretetteljesen mosolyogtam rá, ahogy sötét szemeibe néztem. Jó kislány vagy, üzente a tekintetem, ő pedig értette a dicséretet.
- És szereti a munkáját? - érdeklődtem kedves mosollyal, miután megválaszolta a kérdésemet. Nem tűnt egy életunt, megkeseredett figurának, úgy véltem, szeretheti, amit csinál, de jobban szerettem volna tőle magától hallani a választ.
A kérdése egy kissé meglepett, de aligha tudtam volna hibáztatni érte. Általában én magam is nevetségesnek tartottam az életformánkat, érthető volt, ha valakik megkérdőjelezték az értelmét; bocsánatkérését a fejem ingatásával és egy halvány mosollyal hárítottam el.
- Nem szükséges bocsánatot kérnie - nyugtattam meg. Arelarhoz léptem és végigsimítottam a homlokán, miközben ő értő szemekkel figyelt, a nagybátyámon kívül ő volt talán az egyetlen, aki ismert és megértett. - Fogalma sincs, valójában mennyire fogságszerű érzést kelt néha - ismertem be halk sóhajjal. - Tudja, sokan vágynak erre az életre, hiszen csak azt látják, hogy mindenünk megvan. Vagyon, nagy ház, szép ruhák, kifogástalan modor, estélyek... Azt gondolják, itt valóra válhatnak az álmaik, megkaphatnak mindent, valójában azonban csak elveszítik a legfontosabb dolgot. A szabadságot. A szabad gondolkodást, a szabad véleményt... Néha úgy érzem, még azt sem választhatom meg, éppen melyik macskakőre és milyen gyorsan tehetem a lábam a következő lépésemnél, mert valaki vagy ezért, vagy azért úgyis helytelennek tartaná a mozdulatot. - Amikor rájöttem, hogy az elmúlt néhány percben tulajdonképpen hangosan gondolkodtam, zavartan elnevettem magam és megráztam a fejem. - Elnézését kérem, azt hiszem, egy kicsit elragadtattam magam. Nyilvánvalóan nem ezt akarta hallani - sóhajtottam fel, a szemem sarkából vetve csak rá egy zavart, bocsánatkérő pillantást. |
A város falain belül tudva magunkat a kishölgy is látszolag felszabadultabban érezte magát. A lova is megnyugodott, mintha érezte vona, hogy a falakon belül biztonságosabb lett volna. Nem hiába, hogy ugyan makacs állatok de okosak és remek társa az embernek. Nem is egy történetre emlékszem mikor még anyám kiskoromba mesélt a katonákról, tündékről és az erdőmel élő törzsekről. Szinte mind a hárman a lovaikra vannak utalva és anyám az ő történeteiket mesélte nekem. Halk sóhaj hagyta el a számat.
- Részemről a megtiszteltetés, Lady Olwyn. – hajtottam én is fejet ismét. Hisz valóban nekem kellett volna, mert nem igazán volt még alkalmam egy nemes hölgyel sem igazán társalogni. Az úrakkal már akadt néhány szó váltásom. Talán most is csak azért volt szerencsém mert Lady Olwyn egyedül csavargott oda kint. Ha a szokásos kiséretében érkezett volna, ismét csak egy köszönés hallatszott volna a számból vagy lehet még az se. Meg amúgy is városi őr létemre nem igazán van szabad napom. Ha havonta pár nap akkor már igazán sokat mondtam. De nem is igazán hiányolom a szabad perceket. Ha akad elintézni valóm akkor azokat eltudom végezni szolgálatban is. Főleg ha az utcákat kell járnom és nem az egyik kapuban vagy toronyban kell állnom. De mint hogy most is sikeresen csináltam magamnak pár szabad percet hála a hölgynek, inkább nekem kéne köszönetet mondanom, hogy kicsit kiszakít a hétköznapi monoton munkámból. Kellemes társaság volt, nem az a megszokott pökhendi, ki ha nem én fajta nemes asszonyságok. Ugyan is belőlük is jócskán volt a palotában, sőt még az ágyasok némelyike is kissé fenn hordja az orrát. Csak mert a palota lakói ők is elvárják, hogy úgy kezeljék őket mint egy kis asszonykát. De ez sokszor kudarcba fullad, ami engem illet. Én csupán az a figyelmet várom el amit mások is elvárnak, ahogy rájuk figyeljenek. A fiatal lány arcán ismét egy hálás mosoly húzodott.
- Ugyan, csak a kötelességemet teszem. – mosolyodtam el én is. – Ami pedig újabb szökésre kényszeritené, Lady Olwyn. – nevettem fel, de mind össze csak annyira, hogy a többiek ne figyeljenek fel ránk. Amint biztonságosabb helyre mentünk a kaputól mind össze pár méterrel, hogy ne keltsünk akkora feltünést óvatosan a ló felé nyúltam és ha engedte akkor óvatosan megsimogattam az állatt nyakát.
- Nem igazán mondanám. – ráztam meg a fejemet. – Mint össze egy-két eszdendeje erősitem a csapatot. – meséltem neki. Jól emlékszem aznapra mikor mondták, hogy mehetek az utcákra. Az első napomon is bedobtak a mély vízbe, hisz rögtön egy csapat tolvajt kellett kézrekeritenünk.
- Előre bocsánatot szeretnék kérni ha indriszkrétnek tart – kezdtem a mondandom egy zavart mosollyal. - ,de nem túl unalmas a palota falai között majdhogynem bezárva élni? – pillantottam rá. Tudtam jól, hogy azért van engedélyük pár órás sétára de ezt is örökkel együtt. Itt leginkább arra gondoltam, hogy nem igazán vannak egyedül és nincs is igazából magán életük, hisz mindneki tud mindenről. Ha pedig egy titkot próbálnának elrejteni valószínüleg azt is kevesebb sikerrel tudnák megteni hisz még ahogy a közmondás is tartja, még a falnak is füle van. |
Éreztem, hogy bárki, aki elhalad mellettünk, nem rest tapintatlan bámészkodásba kezdeni. Ha felismertek - ami, lássuk be, csaknem elkerülhetetlen volt -, akkor a szóbeszéd abban a pillanatban útjára indulhatott, ahogy a városfalakon belülre értek, de ezzel még meg tudtam volna birkózni. Az apám szemében is más volt egy pletyka, és megint más a városőrök hivatalos jelentése, miszerint egyedül, kíséret nélkül kószáltam odakint, ráadásul őt nem értesítettem a céljaimról.
Akkor kezdtem csak egy kissé megnyugodni, amikor a velem szemben álló őr arcán még a szokatlanul őszinte magyarázatom hallatán is mosoly jelent meg; abból sem a kegyetlen, hanem a megértő és kedves fajta. Őszintén remélni kezdtem, hogy az Istenek a kihágásom ellenére is rám mosolyogtak, és ezúttal őt küldték a megmentésemre.
- Arelar pedig az egyik legmakacsabb mind közül - mosolyodtam el én is, szeretettel simítva végig az említett hátas fényes, ezüstszürke szőrén.
Hálásan rámosolyogtam, amikor rögvest bólintott a kérésemre, és előzékenyen előre is engedett minket. Nyugodt léptekkel indultam el Arelart vezetve, hiszen tényleg nem volt célom ismételten megszökni; hittem, hogy a fiatal őr személyében talán tényleg szövetségesre lelhetek, ezért aligha lett volna okom feleslegesen gondot okozni. Amikor a fiatalember is mellém szegődött, felpillantottam rá, szavai komolynak tűntek és egy pillanatra a tekintete is élessé vált, de aztán az arckifejezése hamar újra a kedves mosolyt öltötte magára inkább.
Láttam rajta, hogy megleptem a kérdésemmel, de rögtön biztosított róla, hogy nem sértettem meg vele, ezért halványan rámosolyogtam. Éppen a kapuhoz értünk, ezért megvárta, míg mind a hárman beérünk rajta, csak azután mutatkozott be egy újabb meghajlással kísérve.
- Jon - ismételtem meg a nevét elmosolyodva, mielőtt én is meghajtottam volna a fejem találkozásunk tiszteletére. - Örülök, hogy megismerhetem - tettem hozzá őszintén. Tudtam, hogy a városőrök között bőséggel akadnak pökhendi, kekeckedő fajták is; ha nem Jon Roux útjába sodor az élet, most valószínűleg nem lettem volna ilyen jó kedélyű.
Létszámukra tett megjegyzésén halkan felnevettem és bólintottam is, kifejezve véleményünk egyezését.
- Igen, azt hiszem alaposan meggyűlne a bajom a feladattal - értettem egyet vidám mosollyal. Rheya falain belül már sokkal felszabadultabb voltam az iménti incidenst követően, idebent már a pletykák sem lehettek kellemetlenebbek az eddigieknél. Egy azt taglaló szóbeszéd, miszerint kíséret nélkül véltek látni a kapun kívül, talán még az apám szemöldökét is magasabbra csábította volna a homlokán; egy újabb pletyka azonban, amiben Sir Llewellyn után a városunk egyik őrével házasítanának össze, csak őt is mosolyra fakasztotta volna.
Meglepett, de sokkal nagyobb megkönnyebbülést okozott, amikor kérnem sem kellett, magától adta meg nekem a megnyugvást; nyilvánvalóan ő is sejthette, hogy kellemetlen beszélgetésnek néznék elébe azzal, aki felelős értem, és bár ettől nem lett volna kötelező érvényű, hogy segítségemre legyen, ő mégis megtette. Ajkaim örömteli és hálás mosolyra görbültek, ahogy Jonra néztem.
- Nagyon hálás vagyok a segítségéért - fejeztem ki szavakkal is a köszönetemet, majd halkan felsóhajtottam. - Azt hiszem, az apám kevésbé lenne megértő, mint Ön, bizonyosan életem hátralevő részét a házunk fogságában tölthetném - ingattam a fejem, de a szám sarkában szeretetteljes mosoly bujkált; apám csak óvni akart mindentől, jól tudtam.
- Mondja, régóta dolgozik már a városőrségben? - szólaltam meg aztán kedves érdeklődéssel a hangomban. Reméltem, hogy nem tartom fel a teendőiben, de kellemesnek tartottam a társaságát; szívesen maradtam volna még egy kicsit, ha ő sem bánta, hogy velem kell társalognia. |
Láttam a lány tekintetében, hogy valami zavarja és elgondolkozott valamin. De nem akartam félbeszakítani. De valószínűleg az zavarhatta, hogy rájöttünk a kis titkára, amit feltehetőleg egyedül szeretett volna végrehajtani csak mi közbe avatkoztunk. Egy halovány mosoly jelent meg a számon miközben ő is köszöntött. A lány a kérdésemet hallva halkan felsóhajtott majd a földet kezdte pásztázni. Kint ácsorogva sok mindenki elhaladt mellettünk és ők is bámuló pillantásokat szegeztek ránk. A környék pásztázását csak az zökkentett ki, hogy a hölgyemény közelebb hajolt hozzám. Meglepődötten figyeltem miként szavak hagyták el az ajkai. Tekintetem találkozott az övével, amiben nem látszott semmi más csak a szín tiszta őszinteség és ártatlanság. El is mosolyodtam a magyarázatán.
- Teljesen meg tudom érteni. A lovak makacs állatkák. – bólintottam egyet egy mosoly kíséretében. Megkönnyebbülve vettem, hogy a kisasszony nem vette sértésnek, hogy a többiek csak úgy bámulnak rá, mint a kiéhezett kutyák. De látszólag tényleg nem zavarta, mintha csak akkor jött volna rá ezekre mikor bocsánatot kértem tőle. A lány lova kissé nyugtalan volt és ezt a lány tudtára is adta. Aki egy kéréssel fordult hozzám.
- Természetesen. – bólintottam egyet, majd a kezemet kitárva előre engedtem őket, de természetesen utánuk indultam.
- Azt remélem is. – néztem egy pillanatra a lányra szúróstekintettel majd megenyhültem és elmosolyodtam. Nem is mertem volna feltételezni, hogy képes lenne megszökni. Főleg, hogy már beismerte a már nem is akkora bűnnek feltételezet szőkését.
- Oh, ugyan dehogy. – lepődtem meg, majd rá szegeztem a tekintetemet.
- Jon Roux vagyok. – mutatkoztam be mikor már beértünk a kapun és egy újabb kisebb hajlást intéztem. – Az túl sok időbe telne, hisz vagyunk egy jó páran. – mosolyodtam el ismét.
- Egyébként a többiekkel nem kell törődni, elintézem, hogy ne tudják meg ezt a mai napot. – legyintettem egyet a többiek felé majd egy biztató mosoly is megjelent a szám sarkában. |
Hazugság lett volna azt állítanom, hogy nem tartottam a városőrök reakciójától. Alapvetően nem voltam sem a könnyen zavarba hozható, sem pedig a rémüldöző típusú ember, kevés félelmeim egyike volt viszont többek között, hogy egyszer talán akaratom ellenére szégyenbe hozom az apámat. Nem akartam, hogy olyan szóbeszédek kezdjenek rólam terjedni, aminek esetleg az őrökhöz hasonlatos szemtanúi is vannak; a tilosban járás jócskán felerősítette volna az amúgy is ízléstelen pletykákat, és bár engem továbbra is hidegen hagyott az udvar népének véleménye, apámnak semmiképpen sem akartam csalódást okozni a viselkedésemmel. Reméltem, hogy szövetségesre lelhetek majd valamelyik őr személyében, és valahogyan jobb belátásra téríthetem a jelentést illetően, különben mindent a bácsikámra kellett volna kennem, egyelőre a tudta nélkül.
A városőrök élén álló fiatalember nem sokkal lehetett idősebb nálam, vonásai ismerősnek tűntek, de sajnos Rheya őrzőit még én sem ismertem név szerint. Nem ütköztem meg a meglepetésén, hiszen jól tudtam, hogy valószínűleg sok mindenre számítottak, csak rám, vagy egy hozzám hasonlóra nem.
- Üdvözlöm - mosolyodtam el, amikor meghajolt előttem; soha nem süllyedtem volna le azon hölgyek szintjére, akik szépségüket használták ki a céljaik elérése, én mindössze abból indultam ki, hogy egy kedves mosoly mindig segít jobb benyomást kelteni.
A fiatalember barna szemei élesen és egyenesen néztek rám, ellenségességet vagy szigorúságot azonban nem véltem felfedezni a tekintetében, ami megnyugtatott; és ugyancsak megkönnyebbülést jelentett, hogy nem parancsolt rá azonnal a beosztottjaira, hogy vigyenek az apám elé. A kérdése azonban teljesen jogos volt, amit egy apró, lemondó sóhajjal és egy újabb bocsánatkérő mosollyal vettem tudomásul. Egy pillanatra a földre tekintettem, csak azután emeltem fel újra a pillantásomat, majd egy egészen kicsit közelebb hajoltam hozzá - semmiképpen sem illetlen közelségbe, mindössze annyira, hogy egyedül ő hallja a szavaimat.
- Attól tartok, megfelelő magyarázat híján be kell vallanom, hogy megszöktem néhány órára az udvarból - ismertem be egy kissé lehalkítva a hangomat. Kockázatos lépés volt az őszinteség; csak remélni tudtam, hogy a fiatalemberről szőtt első benyomásom nem fog csalódást okozni. - Az ígért kíséretem cserben hagyott, én pedig makrancos hölgyként nem kívántam megtagadni a hátasomtól, hogy megmozgathassa az izmait - folytattam, felhúzva egy kissé a vállaimat. Úgy véltem, egy kis tréfálkozással el tudom venni valamelyest a szökésem élét.
Bocsánatkérése hallatán csak halkan felnevettem és legyintettem egyet, magam is észrevettem az őrök már-már bámuló tekintetét, de nem vettem magamra a dolgot, pláne nem kezeltem sértésként. Figyelmük okaként egyedül azt feltételeztem, hogy talán még mindig a kezdeti döbbenet hatása alatt állnak, miszerint a főtanácsos lánya egyedül kószál odakint; fel sem merült bennem, hogy higgyek a fiatalember szavainak. A szépségem legfeljebb akkor babonázhatott volna meg valakit, ha az illető még nem találkozott a királynéval vagy az udvar jó néhány nemes hölgyével.
- Ne aggódjon emiatt - ráztam meg a fejem, továbbra is finom mosollyal az arcomon. Arelar türelmetlenül bökte meg a vállam az orrával, ezért hátrapillantottam rá; láttam rajta, hogy szeretne már mindkettőnket a falakon belül tudni. Visszafordultam a fiatalemberhez, fejemmel szelíden a kapu felé intve. - Azt hiszem, Arelar csak vágtázni szeret idekint, várakozni már kevésbé. Ha nem nagy kérés, megtenné, hogy bekísér minket a kapun belülre? Ígérem, ezúttal nem fogok megszökni - tettem hozzá elmosolyodva.
Reméltem, hogy teljesíti a kérésemet, nem akartam nyugtalanítani az egyébként is fáradt kancámat. Amennyiben így tett, hálásan rámosolyogtam és Arelar kantárját megragadva mellé szegődtem, rövidesen újra a fiatalemberre pillantva.
- Remélem, nem sértem meg, ha megkérdezem, de elárulná a nevét? - kérdeztem szelíden. - Attól tartok, városunk őreit még nem volt alkalmam név szerint megismerni - indokoltam a kérdésem egy zavart mosollyal. |
Az idegen annyira már nem is volt idegen, ahogyan egyre közelebb ért ezüst lovával. Egyre jobban kezdett ismerős lenne a homályos alak. De még mindig nem voltam biztos a személyben még nem végre lehúzta magáról a csuklyáját és lecsusszant lováról. Meglepődöttségem kiült az arcomra. Nem tudtam mire vélni, hogy egy előkelő hölgy mit keres, egyedül kiint a vadonban.
- Lady Olwyn – hajoltam meg illendően mikor közelebb lépet hozzánk. A leány egykorú lehetett velem, de mégis csak nemesi sarj és még is csak egyedül kóválygott oda kint.
- Ne haragudjon, de még is meg kell kérdeznem. – szegeztem rá a tekintetemet. – Mit keresett kint egyedül a vadonban? – érdeklődtem. Még szerencse, hogy nem a parancsnok volt ma itt őrségben hisz kérdés nélkül fogná a fiatal leányt és vinné is vissza az apjához. De szerencsére én nem vagyok ennyire könyörtelen. Másként meg már kezdem is unni ezeknek a katonatársaimnak a pofáját. Nem bánnám, ha a hölgy kissé hosszasabban mesélne egyedül töltött perceiről. De persze erről tájékoztatnunk kell a palotaőrség vezetőjét, hogy az egyik nemes hölgy egyedül masírozott az emberek között. Ha valami baleset érte volna, akkor az a mi lelkünkön száradt volna és valószínű egy jókora seggbe rúgást is járt volna nekünk. Még a válaszát vártam kissé elidőzött rajta a tekintetem, bájos teremtés volt. Hosszú szőke haj, karcsú testalkat. Már-már félve mondom ki, de vetekszik a királyné szépségével. Körbe pillantottam, hogy meggyőződjek arról senki nem olvasott a gondolataimban és nem vet rám megvető pillantásokat. De nyugodtan könyveltem el magamba, hogy szinte senki nem foglalkozott velem. Mindenki a fiatal leányt bámulta, éppen hogy csak nem a nyáluk is folyt már. Ekkor böktem oldalba az egyik mellettem álló bajtársamat, hogy kapjanak már észhez hisz nem egy bordélyházban vagyunk ahol csak kedvük szottyanva bámészkodhatnak.
- Bocsásson meg, nem minden nap látnak ilyen szépséget itt. – a szám egy halovány mosolyra görbült. |
Arelar boldogan vágtatott a főváros körül elterülő földek végtelenjében, én pedig vele együtt élveztem a szabadságot, noha annyira talán nem felszabadultan, mint hűséges hátasom. Őt nem bántották olyan terhes gondolatok, mint engem, ahogyan a lelkiismerete sem zavarta meg a szabadság élvezetének érzését. Okos volt és nem volt hozzászokva, hogy csak kettesben vagyunk, ezért talán sejthette, hogy tulajdonképpen mind a ketten szökésben vagyunk odakint, de minden bizonnyal úgy döntött, erről nagyvonalúan megfeledkezik.
Végül majdnem sikerült meggyőznöm magam, hogy a tilosban járás talán nem a legjobb ötlet, de aztán mégis egy rövid szökés mellett döntöttem. Szerettem volna szilaj, szürke kancámra fogni az egészet, de tudtam, hazugság lett volna; ugyanakkora szükségem volt erre a kis szabadságra nekem is. A napom egyetlen fénypontja a Sir Llewellynnel való találkozás volt, de még azt is beszennyezte néhány keserű felleg. Egy kissé elkomorodva sóhajtottam fel, amikor eszembe jutott a férfi és mindaz, amit elmondott nekem, őszintén reméltem, hogy miután távozott az istállóból, az Istenek mosolya kísérte az útján, nem pedig a királyi testőrség.
Hosszú órák után irányítottam csak újra a főváros felé Arelart, miután mindketten alaposan kifárasztottuk magunkat. Ennek volt némi köze ahhoz is, hogy valószínűleg a legrosszabb napra időzítettem közös kis csínyünket - láttam és tudtam, hogy a városőrség ma fokozott ellenőrzéseket tart mind a városban, mint pedig a városkapunál, én mégis voltam olyan vakmerő, hogy kimerészkedtem onnan. Halovány reménysugár volt csak bennem azt illetően, hogy talán most már be tudok majd észrevétlenül surranni a kapun, de jól tudtam, ez inkább csak csalfa és vak remény lehet.
Sötétkék ruhát viseltem, amiben kényelmesen tudtam lovagolni, vállaimon ezüstszürke köpeny pihent, akárcsak Arelar fényes szőre. A városhoz közeledvén már a köpeny csuklyáját is mélyen a fejembe húztam, ez elrejthetett volna a kíváncsi tekintetek elől, ha esetleg tényleg sikerült volna észrevétlenül visszajutnom a városba. Lassú ügetésre fogtam Arelart, amikor ki is rajzolódott előttem a városkapu, rögtön lesújtott azonban a csalódottság, amikor megláttam az ott várakozó őrök alakját és fekete egyenruhájukat. Ezt ma nem fogjuk egykönnyen megúszni, gondoltam keserűen.
A kapuhoz érve már csak léptettem egészségesen kifáradt hátasomat, aztán odaérve meg is állítottam, miközben előrébb hajolva megsimogattam a nyakát. Az őrök már figyeltek, élükön egy sötétbarna hajú és éles, barna szemű fiatal férfival, én pedig egy könnyed mozdulattal lecsusszantam Arelar nyergéből. Épp elég felháborodást fog okozni a jelenlétem, vagy sokkal inkább az egyedüllétem, nem mertem megkockáztatni még egy konfliktust is, hogy esetleg megpróbálok rejtve maradni és besurranni mellettük.
Odaléptem az őrökhöz, majd rögtön hátra is toltam a fejemről a köpenyem csuklyáját, miközben halovány, bocsánatkérő mosolyra húztam az ajkaimat. Nem kellett megmagyaráznom, ki vagyok, mindenki ismerte a főtanácsos leányát, arra azonban kevésbé lehettek felkészülve, hogy éppen én leszek a magányos utazó. Hozzám hasonló hölgyeknek kíséret nélkül a fővároson kívül lovagolni tilos volt és veszélyes; tudtam, ha ez az apám fülébe jut, olyan szigorú szobafogságra számíthatok majd, amiből még a bácsikám sem tud kimenteni.
- Uraim - szólaltam meg, továbbra is azzal a kis mosollyal az ajkaimon. Csak remélni tudtam, hogy valamennyire elnézőek lesznek velem, különben én lehettem a következő az udvarban, akit egyenruhás őrök kísérnek vissza a lakhelyére. |
A mai nap az enyém volt, ugyan is ma én kaptam az a feladatot, hogy a kapunál figyeljek. De persze nem egyedül, csak rajtam volt a nehezebb teher. Minden őrségben van egy valaki, aki felel a többiekre és ma én voltam ez a személy. Sok éve álmodtam, hogy végre azt csinálhassam, amit szeretnék, és amire felkészítettek. Sok ember megfordult már ebben a kapuban, főleg a mai napon. Rengeteg kereskedőt és átutazót kellett átvizsgálnunk. Ez nagyon fontos, hisz ha valami történik ebben a városban az csak is a mi felelősségünk, pláne ha egy átutazó okoz valami galibát. Ezért nem kerülhette el semmi a figyelmünket. Itt nem lehetett unatkozni, mindig akadt valami feladat. A mai napra például ki volt még adva a piac ellenőrzése is, ha megjön a váltás egység ide a kapuhoz. A nagy tömeg között azért akadtak olyanok, akik csak úgy be akartak lógni a városba, de szerencsére résen voltunk és nyakon csíptük. Kikérdezés közben kiderült, hogy egy útszéli tolvajról van szó, így őrizetbe vettük és a fogdába kisérték. Én helyet váltottam és felmásztam a toronyba, hogy onnan nézzek szerte szét. Csodálatos látvány tárult elém. Jobb oldalt a városon túli rész volt. Erdőség, mező és keskeny utak kacskaringóztak. Gyönyörű látvány volt, a nyugalom és a meghittség tökéletes példája. A bal oldalt viszont házak magasodtak egymás után. Széles és keskeny utak váltották egymást, ahol az emberek kedvükre járhatták le a lábukat. Nem volt olyan pont ahol éppenséggel nem állna ember. Itt viszont csak úgy nyüzsgött a népség. Én pedig a határon álltam. Tökéletesen láttam minden egyes ember mozzanatát és szándékát. Innen volt a legegyszerűbb szemmel tartani a népséget. Persze egy hátul ütője is volt, idő kellett míg leérek innen. A messziségből egy érdekes alakot véltem felfedezni. Még messze járt így nem igazán tudtam felismerni. Sokáig figyeltem, amikor már a közelben járt akkor elindultam le a toronyból. A kapunál állva vártam az idegen érkezését. Természetesen a többieket is beavattam, hogy egy személy lóháton érkezni fog, azt mindenképpen állítsák meg. |
 A húsz arany megemlítésére felkaptam a fejem és érdeklődve hallgattam az ajánlatát.
Elhúzva a számat gondolkoztam rajta. A szürke prém is kivételes, nem kéne csak így odaadnom. Gondolkozta, gondolkoztam, de nem válaszoltam. Elbeszéltük az időt. Szinte el is felejtődött egy kis időre.
Mikor visszakiálltott, az emberek szimplán elkönyvelték, mint bolondot.
Lovamat már irányba fordítottam és indulni készültem, mikor szemem sarkából megláttam:Sir Llewellyn ismét felém közelít.
Na,vajon mit akarhat már?-tanakodtam magamban.
Alsó ajkamba haraptam. Ölembe húztam a két prémet és átvizsgáltam. A Sir már indulni készült mikor megszólaltam végre:
-Hát legyen, húsz arany.-majdnem a kezemet is odanyújtottam neki, mint ahogyan azt már megszoktam a piacon alkudozáskor.Ám néhány katona arra járt, rosszallóan nézték ahogyan Sir Llewellyn egy magamfajtával egyezkedik. Ha pedig tehetem, inkább távol maradnék az efféle dolgoktól.
A markomat nyújtottam, s mikor beleöntötte a pénzt, átszámoltam. Meggyőződve róla, hogy húsz arany, átadtam neki a két prémet:
-Jól vigyázzanak ráa palotában.Mindkttő kivételes, a többihez képest.-mosolyogtam rá halványan. Ismét elbúcsúztunk egymástól-ezúttal már véglegesen, majd a Sir útjára indult. A palota felé. Elképzeltem,ahogyan belép oda, s egy szolga elveszi kezéből a prémet. Sir Llewellyn csak egy nevet mond, s már készítik is a sálat, vagy válltakarót.
Figyeltem, ahogyan elnyeli őt a tömeg, majd megrázva a fejemet elindítottam a lovamat. Kétlem, hogy fogok vele találkozni a piacon. Talán hónaponta járok. Neki biztosan lenne lehetősége napi szinten idejárni! De nekem?
Amúgy sem akarok. Ki akarna ide járni naponta?
Mondanom sem kell, eléggé sok és vegyes érzés fogott el engem. Már nem tudom, mit várok ettől a várostól. Mindenesetben a közeljövőben tervezek vándorolni egy kicsit.
Szépen elkerülve a kőtornyokat...
*A játék akkor lezárva :) köszöntem szépen, Anders!* |
 Sosem szerettem alkudozni. A vásárlás az asszonyok sportja volt, így én nagyobb élvezetet leltem a fegyverekben, és a gyors lovakban; Az azonban, hogy a lány nem adta könnyedén az áruját, bennem is felhorgasztotta a kedvet az egyezkedésre. Az sem hozta különösebben lázba, hogy a portékája nagy valószínűséggel majd a királyné szekrényében köt ki. Vezérdémonhoz méltón ragaszkodott az általa kiszabott, magasabb árhoz. Ezt tiszteletben tartottam, de azért még tettem egy utolsó próbát:
- Húsz arany… - mondtam szelíden, de felemelt ujjammal jeleztem, hogy ezzel az alkudozás még nem fejeződött be – …de akkor a rókaprém mellé, még azt az ezüst szürkét is nekem adja – fűztem hozzá, de volt egy olyan sejtésem, hogy a vaskalapos kisasszony erre az ajánlatra sem fog rábólintani. Nem bántam.
Azt azonban semmiképpen sem engedhettem, hogy úgy menjen el, hogy ne árulja el a nevét. Lenyűgözött a bátorsága, hogy nem alázkodott meg úri vevője akarata előtt, és tudni akartam, hogy kit tisztelhetek ebben a vehemens eladóban. Reménykedtem benne, hogy összefutunk még a jövőben.
- Furtim – ízlelgettem a visszakiáltott nevet, de nem kerülte el a figyelmem a bizonytalansága. – Igazán kedves név! – kiáltottam vissza, többek figyelmét magamra vonva ezzel. Nem érdekelt, már így is elegen köszörülték rajtam a nyelvüket a királyi udvarban. – Az Istenek vigyázzák a lépteit, Furtim kisasszony – hajoltam meg, ami a távolságnak hála kissé talán nevetségesen festhetett. Mosolyom kiszélesedett, ahogy helyet foglaltam a lovam nyergében, a szétváló tömegben a leány mellé ügettem, hogy utoljára még egész közelről vehessem szemügyre, és szólhassak hozzá.
- Én mindig megtalálom, amit akarok – mondtam, szinte már kihívásként felelve utolsó szavaira. – Húsz arany a kettőért – ismételtem meg az ajánlatomat, de már beletörődtem abba, hogy nem sok esély van a szőrmék megszerzésére. Már felkészültem a távozásra, ha nemet mond. |
Minden bizonnyal Sir Llewellyn észrevette, hogy nem mutatkoztam be. Csupán féltem, hogy esetleg ismerős lenne neki a nevem.
-Tizenháromban megegyezhetünk.-vágtam rá magabiztosan:-Az árak egyre csak emelkednek. Már egy kenyér sem olyan olcsó mint pár éve.-magyaráztam angyali hangnemben.
A királynés dologra csak felhúztam egyik szemöldököm. Gondolom,ez hat a legtöbb árusra. De én nem vagyok egyszerű árus. Mások szinte biztos, hogy hetekig azzal kérkednének a piacon, hogy a királynő fivére vett tőlük portékát.
Engem nem hat meg. Ha tehetem, inkább távol tartom magamat a palotától, és az oda tartoóktól. Tusom, tudom, említettem már, hogy néha én is szeretnék odatartozni. De egyszerű vadásznak álcázott mágusként?!
-Az meglehet.-mondtam neki, de a királynős "vesztegetésre" nem válaszoltam.
Csak biccentettem neki, mikor indulni készült. Nekem így rendben van. Ha annyira kell neki az a rókaprém, úgysem hagy csak így faképnél.
Csupán pár méterre voltam tőle, mikor megszólított.Megtorpantam, és nyeltem egy nagyot.összenéztem a lovammal.
Mióta a mágus aki tanítóm volt, meghalt csak vele osztottammeg a titkomat. Bátorítóan megrázta a fejét:
-Furtim-fordultam lassan felé:-A piacon Furtimként emlegetnek.-mondtam kissé talán bizonytalanul.
A Furtim nevet még a bátyámtól kaptam. A Kőtoronyban töltött éveksorán ez a név elfelejtődött, s mikor megszöktem ismét használni kezdtem.
-Ám nem sok esélyét látom, hogy mikor a piactéren jár, megtalál majd engem. Keveset járok ide.-magyaráztam. Biztos, hogy értette. Nem voltunk annyira távol egymástól.
Ezután felültem a lovamra és úgy néztem rá. A városban sosem szerettem tolakodni, s a lovaknak mindig utat engedtek.
-Ha gondolja, tizenkét aranyba még beleegyezzek.-mosolyodtam el figyelve mit lép erre. De tényleg ez volt az utolsó ajánlatom! |
A kellemetlen indulás után úgy hiszem, egész hamar megtaláltuk a közös hangot. Nem kerülte el a figyelmem, hogy nem viszonozta a bemutatkozást, így a leány kiléte egyelőre titok maradt a számomra.
Természetes, ösztönös gesztus volt, hogy a könyöke alá nyúltam, hogy segítsek megőrizni az egyensúlyát, így nem gondoltam arra, hogy érintésem kényelmetlenül hathat rá – éppen ezért kissé meglepődve vontam fel a szemöldököm, amikor hirtelenjében kiszabadította magát ujjaim fogságából. Aztán rájöttem, hogy bizonyára a katonák viselkedése riasztotta meg, ezért hátrált el sebtében.
Udvariasan nem vettem róla tudomást, és inkább előrébb léptem, hogy megcsodáljam a magával hozott árut. Természetesen, nem voltam teljesen őszinte azzal kapcsolatban, hogy már régóta keresek hasonló prémet, de a lány valóban nagyon különleges portékát hozott magával. Szándékomban állt, hogy megvegyem, de az ár, amelyet mondott, kissé borsosnak tűnt még nekem is. A kereskedők fővárosában nőttem fel, így tisztában voltam azzal, hogy milyen áru mennyit ér.
- Tíznél semmiképpen sem többet – válaszoltam kérdésére határozottan, de megőrizve a baráti hangnemet. Kárpótolni akartam az őt ért, korábbi sérelemért, amikor figyelmetlenségemben fellöktem, de semmiképpen sem akartam, hogy teljesen kiürítse a zsebeimet, de nem akartam elriasztani.
Hagytam, hogy megmutogassa a többi prémet, de számomra csak a róka tűnt érdekesnek. Az ezüst bundáról azonban eszembe jutott egy másik hölgy, akinek ez a szín állna a legjobban. Lady Ysolde visszafogott teremtés, sosem bújna halott állatok bőrébe, gondoltam végül, de eldöntöttem erre is megalkuszom.
- Higgye el, kisasszony, az én aranyam is van olyan jó, mint azé a másik vevőé – feleltem, elhúzva a kezem a puha szőrméről, és visszavettem a kesztyűmet jelezvén, hogy kész vagyok elállni a vásárlástól, ha nem enged az árból. – Igazán nagy kár, a királyné örömét lelte volna benne – tettem hozzá okoskodón, természetesen azért, hogy jobb belátásra késztessem a kofát. Az, hogy egyenesen az uralkodó felesége viselné a portékát általában hatni szokott az efféle vándorárusok hiúságára.
Visszaballagtam a lovamhoz, és a kantárszárat megfogva készen álltam arra, hogy elköszönjek tőle. Ez is remekül szokott hatni a magafajtákra; Egyszerűen nem bírják elviselni, ha nem adhatnak el valamit. Ez volt a gyengepontjuk. Figyeltem, amint eltávolodik, de nem követtem, csak utána szóltam.
- Örömömre szolgált találkozni Önnel – mondtam nyers udvariassággal. – Az Istenek segítsék a sikeres árusításban! – hajtottam meg a fejem felé, természetesen nem olyan mélyen, mint ahogyan azt egy nemes kisasszony felé tenném. Egy finom rántással rávettem Ergont az indulásra, de aztán eszembe jutott valami, ami miatt ismét meg kellett torpannom. Talán méterekre is eltávolodtunk egymástól.
- Kisasszony! – kiáltottam utána. – Nem árulta el a nevét – folytattam, ha utóvégre felém fordult. – Nem tudom, hogy kit keressek, ha esetleg meggondolnám magam – húztam mosolyra a számat a szakállam mögött. |
Kérdésére halvány mosollya arcomon válaszoltam:
-Az attól függ, hogy mi a kérdés.-mondtam felhúzva a szemöldökömet:-Tényleg, semmi gond.-nyugtattam meg. Ahogy bemutatkozott én is meghajoltam egy kissé:
-Örülök, hogy megsimerhetem, Sir Llewellyn!-majd kiegyenesedtem:-Bár a katonák már felfedték kilétét.
Mikor a lovam meglökött, Thane-azt hiszem hogy csak szóban fogom Sirnek és hasonlóknak hívni, gondolatban úgyis úgy nevezem, ahogy csak akarom-előre lépett egyet, és a könyökömnél fogott meg. Goyrs, és hálás pillantást vetettem rá, de minél előbb elengedtem.Az kéne még, hogy megvádoljanak azzal, hogy kiraboltam a királyné fivérét. Met ha jól tudom ők testvérek.
Ezután elmélyültem a gondolataimban, és úgy cirógattam hátasom fejét. Összerezzentem, mikor ismét megszólított.
Tekintetemmel követtem, ahogyan alovamhoz lép, és kesztyűjét levéve, a róka bundáját simogatja.
-Legtöbbször alkudoznak érte az emberek.-vomtam meg a vállamat, majd felé fordultam. Régóta keres ilyen kivételes prémet. Noss.. ez emel az áron.
Való igaz, az állat maga is gyönyörű volt. A bundája hibátlan, csupán a mellső lábakon vannak nyomai a vágásnak. Az ártatlannak a lábait kapta el a csapda.
-Mennyit ajánl érte? Húsz arany?Tizenöt?-kérdeztem felvonva egyik szemöldökömet.
Odamentem mellé és felemelve a prém egy részét, megmutattam az alatta rejlő, világosszürkét is. Hirtelen nem is tudom, milyen állaté.
-Ennek például tizenkét arany az ára.A rókaprémet egy régi vásárlómnak szántam...-húztam el a szám. Ez általában beválik. Ha nagyon kell neki, akkor többet mond, mint amit ajánlok. Egyszerű, kereskedői logika.Az évek során megtanultam.
-De nem hinném, hogy a sűrűjében kéne megtárgyalni ezeket.-böktem az utazók felé. Ismét megfogtam lovam kantárját, és a város felé indultam:
-Velem tart?-kérdeztem, hátrapillantva. Ha rábólintott, bevártam, abban az esetben, ha nem, egyszerűen csak tovább mentem.
A kapu után az utcán egy kevésbé forgalmas helyen megállva, figyeltem a Sirt, akiről talán azt gondoltam eddig, hogy sosem állna szóba a magamfajtával. |
Visszatérésem kissé eseménydúsabbra sikeredett, mint az terveimben szerepelt. A nézelődés elterelte a figyelmem, így eshetett meg, hogy sikerült felborítanom a leányt. Bűnbánóan segítette fel, elengedve Ergont, aki peckesen felszegett fejjel engedelmesen megállt közvetlenül mögöttem; Hárman is kevesen lettek volna ahhoz, hogy a szilaj fekete teremtményt eltántorítsák mellőlem.
Udvarias főhajtással kértem bocsánatát, és egy másodperccel sem fogtam tovább a kezét, mint ahogyan az illendő lett volna. A csuklya ugyan lecsúszott a fejéről, de nem voltam olyan figyelmes, hogy titka szembetűnő legyen számomra. Azt azonban megállapítottam, hogy kellemes vonásokkal rendelkező utazóval állok szemben, és a válla fölött elpillantva azt is láthattam, hogy a árulni érkezett.
- Maga mindig ily’ elmésen felel? – kérdeztem lágy, barátságos nevetéssel reflektálására. Igazán kedvemre való volt az éles, gyorsvágású esze. – Nem tudom eléggé elmondani, hogy mennyire sajnálom a figyelmetlenségem – fűztem tovább a szavaim, figyelvén, ahogyan leporolja magát. Egyik kezemet magam elé tartva, nem túl mélyen, de meghajoltam a bemutatkozásomhoz. – Thane Llewellyn vagyok, a tritóni menti Llewellynek közül – mondtam. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az idegen lány az arcomat tanulmányozza, és értő tekintete elárulta számomra, hogy pontosan tudja, ki vagyok. Rheynában a legtöbben ismertek, hála szoros rokoni kapcsolatomnak Aglanir királynéjával.
Éppen kiegyenesedtem, amikor a lova úgy döntött, hogy még kínosabbá teszi megismerkedésünk körülményeit azzal, hogy a karjaimba taszigálja a gazdáját. Ahogy a hátas meglökte, és tartása megingott, automatikusan léptem előre, hogy finoman megfogva a könyökét segítsek számára talpon maradni. Keze egy pillanatra megállapodott a vállamon, mint a legközelebbi stabil ponton. Nem bántam.
- Kérem – hárítottam szelíd mosollyal a szabadkozását, és ha már képes volt megállni a lábán, magam is elengedtem. Az őrök már gyanús pillantásokat lövelltek párosunk felé, talán azt hitték, a leány megpróbált kirabolni. Mielőtt azonban egyikük (az, amelyik olyan előzékenyen előre engedett) megindult volna felénk, megemeltem a kezem, jelezvén, hogy nincs semmi gond, rám bízhatja a dolgot.
Érdekes volt látni a ló és gazdája között lezajló baráti pillanatot. Ergon türelmetlenül horkantott egyet mögöttem, mire én elkaptam a kantára szárát, és közelebb vontam magamhoz. Pillantásom azonban nem eresztette a lányt. Hirtelen ötlettől vezérelve szólaltam meg megint, talán még egy kicsit meg is ijesztve Őt.
- Mennyiért kínálja az áruját? – kérdeztem. – Régen keresek ilyen kivételes prémet – toldottam tovább a mondandómat, és ha nem zavarta, közelebb léptem a nyergen pihenő holmikhoz, és lehúzva a kesztyűmet, ujjaimat a vörös szőrmébe fúrtam, hogy érezzem mennyire puha, és selymes. Isanda örülne egy belőle készült sálnak, gondoltam. |
Az őr átlagos és bugyuta kérdésein egy idő után csak a szememet forgattam. Leszálltam közben a lovam hátáról, és úgy válaszolgattam. Kezdtem unni, hogy másoknak két három kérdést tesznek fel, nekem meg jó hogy nem el kell mesélnem az egész életemet.Már éppen meg akartam jegyezni, hogy a szőrmék nem adják el magukat, úgyhogy engedjen utamra, ám valaki nekem jött.
Magamban szitkozódtam egy sort, de az arcomon csupán egy rimasz látszódott ebből. Fogalmam sincsen, hogy ki volt ez az ember, de annyi szent, hogy ha nem a kapunál lök fel engem, valamelyik tőröm már a vállába állt volna.
Az őr aki eddig kérdezgettet vigyázba vágta magát."Sir Llewellyn!"-mondta.
A csuklya leesett fejemről, így gyorsan megragadtam és visszahúztam. A hajam eltakarta füleimet, így nem hiszem hogy láthatta: tünde vagyok.
Elfogattam a kezét, ő pedig egy rántással felhúzott.
-Semmi gond.-mondtam egy nagy levegővételel egybekötve:-Bárkivel megeshet.
Eshet, esés... Micsoda irónia.
Leproltam magamat, de közben éreztem, hogy a férfi, ez a bizonyos Sir, engem fürkész a tekintetével.Lassan kihúztam magamat és végigmértem. Mostmár biztos:ő ez a bizonyos Sir Llewellyn. Ruházatából könnyen meg lehetett állapítani, hogy lovag. Mikor kérdezett az arcát kezdtem tanulmányozni:
-Nem.Köszönöm, de minden rendben.-mondtam halvány mosolyszerűséggel az arcomon.
Ekkor türelmetlen lovacskám megbökte hátamat orrával, én pedig majdnem ráestem az előttem álló férfira. Szerencsére meg tudtam még időben támaszkodni a lábammal, de kezeim még így is érintették enyhén a Sir vállát.
-Hé!-kiáltottam halkan, és valamennyire fenyegetően, bár sosem ment nekem a fenyegető hangszín.Azonnal felé fordultam a sötétpej mén pedig elkapta a fejét. Megragadtam a kantárt és magamhoz fordítottam.Mosollyal az arcomon egyik mutatóujjamat felmutatva fenyegetőztem miközben nagy ,bűnbánó szemeit néztem.
Mintha csak azt mondta volna: Mi az, hogy más is fellökhet rajtam kívül?
Kezemmel végigsmítottam az orrán és halkan odasúgtam neki:
-Ilyet nem szabad csinálni.-aztán a férfi felé fordultam:-Most én kérek bocsánatot.-sütöttem le a szemem. |
Aznap korán reggel kilovagoltam, a falakon kívülre, messze a város nyomasztó nyüzsgésétől. Kételkedtem benne, hogy bárkinek is feltűnt volna a távozásom; a Sagramour testvérek elutaztak, a húgom ismét a kereskedő negyedbe készült, hogy meglátogassa a szabóját, míg Thelion sógorom megint katonásat játszott az embereivel. Nem tartottam attól, hogy valaki keresne a palotában, pedig nem is olyan régen tettem egy ígéretet egy ifjú hölgynek, hogy elkísérem lovagolni, ha úgy kívánja. Természetesen átkoznám az isteneket, ha éppen akkor keresett volna, amikor éppen nem tartózkodom vendéglátóimnál, de nem hittem abban, hogy ilyen hamar a szavamon fogna, mert nem illik.
Ysolde Olwynnal folytatott beszélgetésem élénken élt emlékezetemben, és úgy sejtettem, még sokáig kísérteni fog unalmas óráimban. A lány bája, kedvessége, és éleslátása üdítően hatott rám a sok felszínes némber, és hataloméhes politikus gyűrűjében. Egyre jobban vágytam rá, hogy legalább néhány napra magam mögött hagyhassam a fővárost, de nem tehettem meg Isandával, hogy egyedül hagyom.
Majd egy fél napot töltöttem a közeli mezőkön barangolva, hol kényelmes galoppra, hol gyors vágtára fogva a fekete csatamént, amely hűséges társam volt, mind a tornákon, mind az utazásaim során. Robusztus, széles hátú, izmos hátas volt, aki olyan büszke fejtartással lépdelt előre, mint ahogyan egy bajnokhoz illik. Vérmérséklete az enyémhez hasonlatos volt, és rajtam kívül mást nem is tűrt meg a nyergében. Fiatalon került hozzám; Még a Tritón partján vásároltam egy kereskedőtől, akinek sok fejfájást okozott, mert sorban űzte el a róla érdeklődő vásárlókat. Ergonnak neveztem el, ami a tündék pergő nyelvén, azt hiszem, hogy uralkodót jelent. Pontosan illet reá.
Dél felé betértem egy tavernába az egyik közeli faluban, hogy oltsam az éhségem, és a szomjam. Az egyik felszolgálólány volt olyan merész, hogy a térdemre telepedjék, és én, mint a fehérnépet nagy becsben tartó lovag megadóan tűrtem – ahogyan később a forró öleléseit is eltűrtem egy szalmakazalban a fogadó mögött. A pásztorórákért megfelelő fizetséget kapott, de kétlem, hogy én voltam az első férfi, akinek a rézhajú leány ekképpen varázsolta ki az aranyat a zsebéből.
Kora délután indultam vissza a városba, némileg könnyedebben, mint mikor magam mögött hagytam a falakat. Megfordult a fejemben, hogy az egyik félreeső kaput választom, de végül mégis a főbejárat felé indultam. Már messziről feltűnt, hogy a városőrök szokatlanul nagy számban vannak jelen, amiről arra következtettem, hogy valakit keresnek. Magam is leszálltam Ergon nyergéből, és megfogva a szárat beálltam a befelé tódulók sorába. Az egyik fiatal őr azonnal felismert, és intett, hogy menjek közelebb.
- Sir Llewellyn! – köszöntött mély meghajlással, majd szabadon hagyta számomra az utat. Engem, mint a királyné fivérét nem óhajtott sem kikérdezni, sem pedig megmotozni. Hálás, de uralkodói mosollyal köszöntem meg a gesztust, és könnyedén kikerültem a sorban ácsorgókat, magam mögött vezetve a lovamat. Lefoglalt a nézelődés, ezért nem vettem észre a csuklyát viselő, fiatal leányt, aki szintén a paripája társaságában nyomakodott befelé. Óvatlanságomban, amint megpróbáltam elmellőzni, véletlenül fellöktem; az ezzel járó zajokra kaptam fel a fejem.
Bűnbánó mosollyal nyújtottam felé a kezem, hogy felsegítsem.
- Ne haragudjék rám, kisasszony! Figyelmetlen voltam – szabadkoztam, és ha elfogadta a felé nyújtott jobbomat, egy rántással felhúztam a földről. Ránézésre nem közönséges utazónak látszott, de nem is holmi nemeskisasszonynak. Zöld szemeim érdeklődve fürkészték a csuklya mögé rejtett, lágy vonásokat.
Jómagam bőrből készült lovaglónadrágot, elegáns csizmát, és hímzett kabátot viseltem; olyasmit, amiből a rangom már akkor is megállapítható, ha az ember csak futólag felém pillant.
- Megütötte magát? – kérdeztem. Csak most tűnt fel, hogy mennyire fiatal. |
A mai napon nem engedtem meg magamak a lustálkodást. Már korán reggel...Reggel? Bocsánat, hajnalban már talpon voltam. Magamhoz vettem a kardomat, és lovam nyergéhez hozzáerősítettem az íjamat, valamint a nyílvesszőket tartalmazó tegezt.
Vadászni indultam. Az erdő ma is csodálatos volt. És a napfelkellte! A sűrű lomkoronán átszűrűdő napsugarak, gyönyörű látványa. Imádtam itt lenni.Mégegy ok arra, hogy miért kellett eljönnöm a Kőtoronyból. Akkor nem láthatnám majdnem minden nap ezeket a kis fénycsóvákat. Kezemet óvatosan vezettem bele egybe, és éreztem, hogy azonnal melegedni kezd azon a kis folton.
Mégis, be kell hogy valljam, néha vágyom rá, hogy én is fényűzően elhessek. A bálok, az ételek, és a gondtalan élet. Egy magamfajta vadásznak ezt jelenti a nemesség. Persze, tudom, hogy többről van szó. Csupán mi ezt látjuk. De komolyan csak néha.
A zsákmányom egy szarvas volt a mai napon, valamint egy róka. A rókát nem szándékosan öltem. Ismeretlen vadász csapdájába esett, és beledöglött.. Az erdőben pedig farkastörvények uralkodnak. Senki sem törődik a másikkal, s az én csapdáimból is sokszor elvitték a vadat. Szörnyű halál, senkinek sem kívánnám. Ám mi tagadás, a prémjéért jó pénzt kapok Rheya piacán
A nemesek imádják a vöröses szőrmét.
Hazamentem, és kikészítettem a prémet, a szarvast pedig a kis föld alatti kamrámba vittem, hogy a hidegen legyen.
Tegnap is sikeres volt a vadászatom, így egy csodás agancsot is eltudtam vinni ma a városba. A nemesek ezeket is előszeretettel vásárolják, hogy aztán otthon kitegyék a falra, s mikor vendég érkezik hozzájuk, elmeséljék kitalált történetüket a vadászatról, a hatalmas szarvasról, üldözéséről, és miegyébről.
Délre végeztem körülbelül, s miután gyorsan bekaptam valami harapnivalót, a lovamra pakoltam a különféle prémeket és a trófeakén díszelgő szarvas agancsot-persze becsomagolva.
Felpattanta hű hátasomra és kényelmes tempóban indultam el. Halkan egy vidám dalocskát dúdoltam, melyet Tate tanított nekem régebben.
Hány éve is, hogy megismertem? Talán tíz, de lehet hogy több.
De legutóbb úgy nézett rám, mint egy idegenre, mint egy gyilkosra. A barátokra tudtommal nem így szokás nézni.Abba is hagytam a dúdolgatást. Vegyes érzések leptek el, és nem tudtam mit gondoljak róla.
Aztán megpillantottam a fák között a város magas falát.
-Rheya...-suttogtam és megállítottam a lovamat.
Kicsatoltam az övemet, és a "pokrócom" ami eddig a fél testemet eltakarta eltettem hátrafordulva a nyeregtáskámba. Helyette elővettem egy fekete köpenyt, és a csuklya részét fejemre húztam. Csak a biztonság kedvéért. Kevesen ismernek a városban, de lehet, hogy pont azon katonák egyike van most őrségben, akik a városba kísértek... talán fél éve? Valahogy úgy...
Mikor készenvoltam, kicsit gyorsabb tempóban indult el a lovam, mostmár az úton, a szekerek lovasok, és gyalogosokkal együtt.Elvegyülve. Mások is csuklyát viseltek fejükön, s nálam százszor veszélyesebbnek tűnő alakok is jöttek mentek, gyanúsan nagy sebességgel.
Kardomat, és íjamat is odahaza hagytam, hiszen nem akartam bajt magamnak. Viszont tőrjeim voltak. A nyeregben egy két titkos "zsebecskében", s a csizmámban is szinte észrevehetetlenül.
Az út szélén haladtam, s a kapuhoz érkezve egállított egy őr. Rndes kikérdezés volt. Mit viszek, miért viszem, hol szereztem stb,stb. Kezdett elfogyni a türelmem mikor folyamatosan újabb és újabb kérdésekkel bombázott engem. Mindent megválaszoltam.
Talán keresnek valakit, azért van kikérdezés. |
Rheya Aglanir fővárosa, a politikai élet központja. Itt székel a királyi család, és birodalmi ügyekben is itt születik döntés. Számos fontos ember fordul meg naponta a fővárosban, ezért nemcsak a lakók, de a vendégek védelmére is szolgálnak a kapuk.
A vastag városfalat több helyen szakitják meg falba süllyesztett kisebb, emberméretű átjárók a könnyebb haladás érdekében, de ezeknél is számolnunk kell az őrök kérdéseire. Az országút felöl érkezők, és a szekérrel, vagy egyéb nagy teherrel utazók a főkaput vehetik igénybe, ami méreteit és kidolgozottságát tekintve is hatalmas.
A kovácsoltvas kapu a Sagramour család címerét, az ágaskodó griffmadarat ábrázolja egy pajzsalakban. A kapu két oldalán őrtornyok magasodnak, amelyken rendszeres váltásban őrszemek kémlelik a vidéket. |
[39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Némileg felszabadultabban tudtam érezni magam, amikor már-már nem is annyira velünk foglalkoztak az emberek. Igaz, hogy a hölgy feltűnő kinézetét meg bámulják, de látszólag lepörgött róla. Az emberek jöttek mentek és tették a dolgukat. Már ha éppen nem az volt soron, hogy ostoba pletykákat terjesztenek mindenkiről. Ugyan is városőr lévén sok mindenről hallok. Talán ezért is tudok olyas valakikről olyan titkot, amit más nem. Bár nem mintha érdekelne mások mocskos kis élete. Tökéletesen megelégszem a sajátommal. A hátas nem ellenkezett, bár Lady Olwyn arcán láttam némi aggodalmat, de amint megsimítottam az állat nyakát ez az aggodalom el is tűnt. Így csak egy halovány mosoly jelent meg az arcomon.
Nem vettem tudomást a bámészkodókról, amikor már odabent voltunk, felőlem már akármit is mondhattak vagy gondolhattak. Ilyenkor az egyébként előnyösnek mondott külsőm is színtiszta hátrány volt, a hajam árnyalatát aligha lehetett máséval összetéveszteni, aki pedig szerette a pletykát, az mindig nyitott szemmel járt a városban. 
A húsz arany megemlítésére felkaptam a fejem és érdeklődve hallgattam az ajánlatát.
Sosem szerettem alkudozni. A vásárlás az asszonyok sportja volt, így én nagyobb élvezetet leltem a fegyverekben, és a gyors lovakban; Az azonban, hogy a lány nem adta könnyedén az áruját, bennem is felhorgasztotta a kedvet az egyezkedésre. Az sem hozta különösebben lázba, hogy a portékája nagy valószínűséggel majd a királyné szekrényében köt ki. Vezérdémonhoz méltón ragaszkodott az általa kiszabott, magasabb árhoz. Ezt tiszteletben tartottam, de azért még tettem egy utolsó próbát:
