|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:27 - |
Elszórtan a pusztaságban több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói éleseszű, dolgos parasztemberek. Legtöbben természetesen földművelésből, és álattenyésztésből élnek, de akadnak köztük mesteremberek és kalmárok is. Egyszerű, földszintes épületekben élnek, amikhez saját veteményeskert, és különféle lábasjószág tartozik; Sokan tartanak a tojásáért, és a húsáért baromfit. |
[40-21] [20-1]
 Enyhén szorított a száron, hogy ne lóduljon meg alatta az aranysárga mén. Ezen a szakaszon szokta elengedni galoppba, de természetesen erről szó sem lehetett jelen helyzetben, hiszen a királyné testvérét mégsem szakíthatja egyik pillanatról a másikra durván félbe. A Vidarba vezető úton alig néhány órája történt találkozásuk óta Thane Llewellyn jóformán levegővétel nélkül beszélt, legalábbis Domericnek úgy tűnt. Miután kiderült, hogy mindketten ugyanazon céllal keresnék fel a vidék urát és közös megegyezéssel inkább kihagyták az amúgy szinte kötelező udvariaskodást a lovag átvette a társalgás vezetését. Ahogy hallgatta valamiért felvetődött benne a gondolat, hogy akár ő is hasonló emberré válhatott volna. Végtére is második fiúnak született, ha a bátyja nem veszik oda minden másképp alakult volna. Nem érzett irigységet, annak ellenére, hogy valamikor vágyott még a több szabadságra, arra a gondtalanságra, amivel Thane rendelkezett. Mindazonáltal ma már nem próbált kibújni a felelősségei alól úgy, mint ahogy azt a tizenéves énje tette régebben.
Mostanság úgy látszott mintha az egész világ menete éles fordulatot vett volna, habár Domeric saját meggyőződése szerint eddig jól tartotta a lépést vele. Megvoltak a maga kis játszmái, ám idáig sohasem kockáztatott túl sokat. Az élet valahogy elsimította a dolgait, és ha nem is a megfelelő, de elfogadható pozícióba került. Groteszk módon a polgárháborúból is inkább nyeresége származott, valamint a kinevezés, amivel Tomas illette tovább lendített a státuszán és be kell vallani mindezeknek a Sagramour énje rendkívül örvendezett. Ugyanezen fele fogadta elégedettséggel, hogy Lord Rianon és kuzinja fiatal arájának halálával immár egyetlen ember válaszotta el attól, hogy akár a Puszta urává váljon. Amikor Margaret ezt mintegy mellékesen megjegyezte a vacsoraasztalnál mindannyiuk kezében megállt a kanál. Tudta, hogy nem veszekedést akart szítani a húga, kivételesen, hanem megtárgyalni a lehetőségeiket, ám édesanyjuk szinte hisztérikusan jelentette ki, hogy ilyen mondat el sem hagyta a lánya száját. Természetesen érthető volt a félelme, hiszen egy lázadást követő feszült hangulatban elég, ha az kitudódik a házból, hogy említésre kerültek ilyen spekulációk és máris lefogják őket. Arról nem is beszélve, hogy a valóságban volt ilyen ambíciója, habár lényének apróbb, tisztán Agenyr része azért ódzkodott tőle. Elérte, amit elsősorban szeretett volna és a másodlagos terveihez egyelőre nem volt szüksége arra, hogy Tomas ellen áskálódjon. Azt még nem tudta meddig, de türelmes ember volt. Valószínűleg akkor más okból érdekelne az is, hogy mennyire fojtotta borba a bánatát. Gondolataiba merülve csak tompán érzékelte, hogy a mellette haladó egyszerre elhallgatott. Meg se kísérelte tettetni, hogy figyelt és ahogy útitársa felé fordult felöltött egy bocsánatkérő mosolyt.
- Nem mentegetem magam, máshol járt az eszem - vallott egyból színt - Őszintén szólva ott vesztettem el a fonalat, ahol az egyik taranisi kalandodba kezdtél bele. - tálalt is ki egyből. Mivel úgy ismerte meg Thane-t, mint aki nem vágja be egy ilyen helyzetben az úri durcit, így nem látta értelmét a kertelésnek. Ha nagyon megerőleteti magát talán eljátszatta volna, hogy tisztában van a beszélgetés témájával, ám tekintve annak inkább monológ jellegét ez aligha lett volna okos döntés.
- Nehezen koncentrálok most másra, mint a látogatásunk okára, - tette hozzá kiegészítésképpen - viszont ha be szeretnéd fejezni a történetet, ez alkalommal ígérem, hogy a közepét és a végét is figyelemmel kísérem. - ajánlotta fel. |
Alig egy hónapja még nem mertem volna arról álmodni, hogy valaha is viszontlátom a fivéremet; Most, hogy ott állt egy karnyújtásnyira tőlem, minden egyszerűbbnek tűnt, és a szorult helyzetem is kevésbé volt kilátástalan. Valahogy az sem látszott olyan elérhetetlennek, hogy tényleg megtaláljam Trevant.
- Fontosabb, mint ahogyan azt volna merszem hangosan kimondani – bólintottam Bodwyn megállapítására; hangom halkan csendült, mint amikor a bűnös először vallja be, hogy rosszat cselekedett. Gyöngéden szerettem Trevant, és annak gondolatja, hogy napokig árulóként gondolt rám, mielőtt maga is a szökés útját választotta, mélyről jövő elkeseredettséget szült a mellkasomban. Féltettem.
- Köszönöm! – mosolyodtam el megkönnyebbülten, amikor a fivérem végül ráállt arra, hogy megkeresi nekem az öreg lovászt, és átadja számára az üzenetemet. Bíztam a Serben, és az, hogy Bodwynnak ez elég indok volt ahhoz, hogy Ő se kételkedjen benne, melegséggel töltötte el a szívemet. A legszívesebben azonnal nekiláttam volna a terv végrehajtásához, de már későre járt, és egyébként sem szerettem volna egyiküket sem a kelleténél nagyobb bajba sodorni. Vigyáznom kellett rájuk, ehhez pedig arra volt szükség, hogy minden lépést ezerszer átrágjunk, és csak azután cselekedjünk.
Nem akartam zavarba hozni a férfit a kérdésemmel; Őszinte, megzabolázhatatlan kíváncsiság vezérelt, az a fajta, amelyet jobb minél előbb kielégíteni, nehogy a végén az ember teljesen beletébolyodjék.
- Óh, ez igazán kár – mondtam csendesen, és igyekeztem úgy tenni, mint aki nem veszi észre azt a keserű szikrát a férfi szemeiben. Örömmel hallottam volna arról, hogy valahol feleség, és gyermekek várják még akkor is, ha nem sok reményt fűzhettem ahhoz, hogy megismerjem Őket. A magamfajtának csak ritkán adatot meg az, hogy megismerje a valódi szerelmet, az pedig még ritkábban, hogy családot alapítsék; Naiv elmémben hiába forgolódott reménykedőn az anyaság gondolatja, Mágusként a törvény ebben is utamat állta, de mindezért némileg kárpótolt, hogy taníthattam.
- Ez elmúlt húsz esztendőt a Tornyokban töltöttem, míg Te az országot jártad, és szerinted nekem volna mesélnivalóm? – kérdeztem felvont szemöldökkel, huncutkás mosolyt bújtatva a szám szegletében, de meg sem fordult a fejemben, hogy megtagadjam a fivéremtől a választ, még úgy sem, hogy sejtéseim szerint az én történetem közel sem lehet olyan érdekfeszítő, mint a sajátja. – Az első években jószerével csak tanultam, és a földeken segédkeztem, mint a legtöbb tanítvány. Amikor a tanáraim úgy vélték, hogy a tudásom elmélyült annyira, hogy túléljem a Próbát… - tekintetem elmerenget; Soha senkinek sem beszéltem arról, hogy az Eszmélés barlangjában miféle szörnyeteggel kellett szembenéznem. Egy pillanatba megrekedtem a múltban, majd mély levegőt véve lendületesen folytattam. -…, hogy teljes jogú Mágus lehessek, alávetettek. A tanítást választottam hivatásul, hogy a gyermekek között lehessek – fejeztem be végül a rövid mesémet; Az életem napjai viszonylagos boldogságban peregtek le egymás után, ahol nőként néhanap több szenvtelenséget kellett eltűrnöm bizonyos Begyűjtőtől, akiket Morrowind parancsnok nem tudott, vagy nem is akart megzabolázni, de legalább volt fedél a fejem felett, és mindig került étel az asztalomra. Voltak időszakok, amikor rövid időre arról is megfeledkeztem, hogy lehet másképpen is élni, mint vigyázó szemek szigorú kereszttüzében.
- Jómagam is sokat gondoltam rátok; A szívem szakad belé a gondolatba, hogy már nem találkozhatok édesanyánkkal – csóváltam meg a fejem szelíden, a legnagyobb együttérzéssel. Nem engedhettem, hogy a gyász leverjen a lábamról, így hiába telepedett meg a sötét gondolat a fejemben, egyelőre képtelenségnek gondoltam, hogy úgy gyászoljam meg anyánk halálát, ahogyan az asszony azt megérdemelné. Időre volt szükségem ahhoz, hogy elrendezzem az eseményeket a fejemben.
Közeledő lódobogás verte fel ismét a környék csendjét; A hangokból ítélve több hátas közeledett az ösvényen, egyenesen Deer falucskája felé. Ösztönösen rántottam a fejemre a csuklyámat, és ragadtam meg a fivérem karját, hogy rám figyeljen. Csak néhány percünk maradt míg ideérnek.
- Ezek a katonák lesznek; Nem láthatnak meg veled, csak bajba sodornálak – hadartam sürgetőn. Nem volt idő arra, hogy mind a ketten észrevétlen elrejtőzzünk, hiszen Bodwyn lova éppen az út mentén legelészet; ha mi magunk nem is, de az állat mindenképpen magára vonná az érkezők figyelmét.
- Van egy parasztház a közelben, így ha elég ügyes leszek, anélkül a csűrben tölthetem az éjszakát, hogy a gazdák felfigyeljenek rám. Holnap az első nap sugaraival megindulok a tornyok felé, Te eridj a katonákkal… Időt nyersz vele mind a kettőnknek. Hamarosan újra látjuk egymást! – álltam lábujjhegyre, hogy suta csókot nyomjak a testvérem orcájára. – Vigyázz magadra, bátyám! – mondtam utoljára, majd siető léptekkel a közeli fák oltalmazó árnyékába húzódtam. Még hallani véltem, ahogy az egyik érkező lovas hivatalos hangon szólítja meg Bodwynt.
Részemről lezárt! Köszönöm a játékot! :)
- hamarosan megint kezdhetünk valamit, ha gondolod - |
Ösztönös volt a dühe, nem akarta és nem is tudtam leküzdeni, elrejtésére tett kísérlete pedig Ara kérdéséből kiindulva nyilvánvalóan kudarcot vallott. Akárcsak akkor, amikor húga szemlátomást egyszerű természetességgel olvasta a Bodwyn számára értelmezhetetlen sorokat a körözésen, a férfit ismét ellepte egyfajta feszengő érzet. Mintha kistestvére megelőzte volna az érettségben néhány szempontból és mindamellett hogy ez furcsa volt neki, még kellemetlenül is érintette. Inkább nem válaszolt, mert valami szörnyecske elméje kötekedőbb sarkában szívesen közölte volna a másikkal, hogy a tornyon kívül máshogy megy az élet. Nem kellene ezt ennyire a szívemre vennem és efféle gonoszkodó dolgokat pedig még gondolnom sem szabadna! Csendes megadással, egy bólintással reagált, ahogy a mérge elpárolgott újra a tőle telhető legnagyobb nyugodtsággal és körültekintéssel igyekezett szemlélni a helyzetüket.
Nem volt benne egészen biztos, hogy milyen lenne ha ismerné a szóban forgó fiút, ám Ara viselkedése egyértelművé tette, hogy szoros kötelékről van szó kettejük között.
- Fontos neked. - állapította meg tényszerűen. Ezzel eszében sem volt tudálékosnak lenni, mindössze azt szerette volna közvetíteni a húga felé, hogy érti az aggodalmát. Ennek ellenére esetlennek érezte az apró mozdulatot, amivel megérintette a nő könyökét.
Töretlen figyelemmel hallgatta testvére kérését. Kezdett körvonalazódni benne, hogy mi is a terv.
- Ha így bízol benne, biztos nem rossz ember. Sajnálom, hogy kételkedtem - fújt visszavonulót. Nem volt joga ahhoz, hogy az ismeretségeit és a barátait megkérdőjelezze. Épp csak a félelem nem hagyta hogy szótlan maradjon. Még csak most leltem rá, nem veszíthetem el rögtön!
- Megteszem. Megígérem, hogy megkeresem és elmondom neki ezt, ahogy azt is hogy a válaszát elhozom neked. - fogadkozott. Abban egy szemernyi aggálya nem volt, hogy képes rá, ám a hogyannal óvatosnak kellett lennie. Gyanút kelthet a hirtelen felbukkanása, hátmég ha kifejezetten az öreg lovászt keresné. Okosan kell ezt csinálni. Talán ha a következő ellenőrzésnél a Nemetona felé indulókkal tartana, amíg a felettesei elintézik az ügyeiket ő titokban találkozhatna ezzel a Ser Jonah-val.
Ara hirtelen témaváltása az eddig teljes mértékben a küldetésre koncentráló agyát, mintha lefagyasztotta volna. Kellett neki pár pillanat, amíg visszanyerte önmagát.
- Így igaz, sokfelé jártam - kezdte a könnyebbik résszel - Nem nincsen, tudod nem igazán volt időm, folyton szolgálatban voltam...és édesanyánkat látogattam meg, ha volt szabad időm - hadarta hozzá és egy széles mosollyal próbált összeszedett maradni. Hogyan mondhatná el neki, hogy ennél többről van szó, hogy eddig úgy vélte, ha a régi családját nem tudta összetartani, akkor az újat se fogja? Hogy direkt megszakította minden olyan kapcsolatát, amiből még lehetett is volna valami?
- Nem igazán izgalmas az életem...de te biztos sokat tudnál mesélni. Nagyon, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy hogyan teltek a napjaid. Rengeteget gondoltam rá. - nézett végre a másik szemébe. Mindamellett hogy terelni szeretett volna, nem légből kapta elő a témát. Sokat rágta magát rajta. |
Elnéző görbület költözött ajkaim szegletébe a felismeréstől. Bodwyn még nem tanulta meg, hogy hogyan kell elereszteni a bosszút. Az indulatszülte gesztusok elárulták gondolatait, hiába is igyekezett keze remegését a kabátja mögé rejteni. Eszembe sem jutott, hogy hibaként rójam fel ezt számára, pedig engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi lesz a szőke nomád sorsa. Túlságosan is örültem a viszontlátásnak ahhoz, hogy egyetlen pillanatig is megrekedjek a múlt sérelmeiben. Hiszen annak már vége.
- Változtatott volna valamin, ha megölöd? – kérdeztem szelíden, miközben a szemöldököm a gondolathoz méltatlan játékossággal araszolt felfelé néhány mini métert. Nem vártam meg, amíg a fivérem válaszol. – Nem. Akár él, akár hal, az én ügyemen egyik sem segít – jelentettem ki józan hangon. A bátyám nem is sejthette, hogy gondoskodása miféle, elfeledettnek hitt érzelmeket keltett életre a mellkasomban, és miféle megnyugvással töltött el a tudat, hogy innentől már nem leszek egyedül. Bármennyire is féltettem Őt, valahogy kicsit sem bántam, hogy ellenszegült kérésemnek. Védelmezőm!
Elmém lázasan igyekezett felfogni, hogy Trevan megszökött; Lehetőségek egy egész sora kergette egymás gondterhelt fejemben, miközben egyre világosabbá vált számomra, hogy újabb hibát kell kijavítanom. Fogalmam sem lehetett arról, hogy mi vette rá a fiút a szökésre, de úgy véltem, van, aki igen.
- Agenyr – bólintottam a fivérem kérdésére, megtorpanva a járkálásban. – Trevan Lord Rianon legkisebb gyermeke… Óh, Bodwyn, ha ismernéd! Olyan érzékeny és elveszett. Túlteng benne a bizonyítási vágy; félek, hogy bajba kerül – hangom minden egyes szóval egyre rekedtebbé vált, a torkomat feszítő sírásgombóc szinte fojtogatott, miközben a szemeimet elárasztották az elkeseredett könnyek. Tenyerem újfent megtámasztotta a homlokomat remélvén, hogy találhatok más megoldást arra, hogy megtudjam mi történt a tornyokban, amíg távol voltam, de nem. Ser Jonah-ra volt szükségem.
- Nemetona lovásza. Tisztességben megőszült katona, akire zokszó nélkül bíznám rá az életemet – jelentettem ki makacsul fivérem szavai hallatán; bárkivel szemben nyíltan vallottam volna az öregember becsületességéről, és jó szándékáról. Szeretetem és bizalmam éppen úgy töretlen volt az irányába, mint a fivéremébe. Ser Jonah volt a Begyűjtő, akit értem küldtek kislány koromban; sosem féltem még annyira, mint akkor, de aztán a férfi rám mosolygott. Nem látott többnek egy összezavarodott gyermeknél, aki segítségre szorul, és onnantól kezdve úgy vigyázott rám, mint egy apa.
- Szeretnék találkozni vele – mondtam. – Az iskolában nem lehet, mert sok az őrszem… De a régi malmoknál csak ritkán járnak, Ser Jonah tudni fogja, hogy mi történt Trevannal – magyaráztam pergő nyelvvel, szinte már izgatottan. A lelkem és a szívem egyforma ütemben remegtek elcsukló hangommal.
- Megteszed nekem? Megkeresed Őt, és elmondod neki, hogy a régi malmoknál várom; Ott, ahol azt a kóbormacskát rejtegettem. Ebből tudni fogja, hogy tényleg én üzenek, nem pedig valaki más – kék szemeim őszinte reménykedéssel pillantottak Bodwyn arcára, minden könyörgésem beléjük sűrítettem. Gondosan elhallgattam, hogy annak ellenére, hogy nem birtok szívében, hanem annak határán beszélek meg találkozót, nem sokkal csökkenti annak lehetőségét, hogy végül tömlöcben végzem.
Bárhogyan is felelt Bodwyn, végül sóhajtottam; ha makacskodott azért, ha beleegyezett, akkor a megnyugvástól.
- Bodwyn… - kezdtem tétován. Nem tudtam, hogy illendő-e ilyesmit kérdeznem, de a furdal a kíváncsiság. Derült égből villámcsapásként tereltem a témát új mederbe. – Te katona vagy, igaz? A szavaidból úgy vettem ki, hogy sok felé jártál… Ez azt jelenti, hogy nincsen feleséged? – tudakoltam szelíden. Szerettem volna tudni, hogy vannak-e unokaöcséim, vagy unokahúgaim, de nem mertem ezzel kezdeni. |
A felismeréstől az egész belsője összeszorult, az ajkait szinte pengevékonyra nyomta egymásnak és nagy, mély lélegzetét a normálisnál jóval tovább benntartotta. Érezte hogy megfeszül az állkapcsa és az ujjai a zekéje aljába fonódva próbálták megakadályozni, hogy láthatóvá váljon a keze remegése.
- Ha tudtam volna, hogy ő volt... - sötétült el a tekintete - Ha tudtam volna, hogy miatta vagy bajban... - kezdett bele újra, ám azt nem mondta ki, hogy mit tett volna legszívesebben a szőke üstökű nomáddal. Reakciójával mintegy válaszolt is Ara kérdésére azzal kapcsolatban, hogy milyen sérülés volt az említett férfin, így tökéletesítve a beazonosítást. Összetéveszthetetlen volt, hiszen ennyi jel másképp nem tudna egybevágni, egyértelművé vált, hogy ugyanaz a harcos okozott mindkettejüknek nem kevés nehézséget. Saját sérelmei azonban nem bőszítették volna fel ennyire Bodwynt. Tehetett vele bárki bármit, de a húgával nem szórakozhatott senki büntetlenül. Nem közölte testvérével, hogy abban a pillanatban megfogadta, hogy rendezi a számlát, amit újra összefut a hetvenkedő nomáddal. A méreg kissé elhomályosította az ítélőképességét és kevéssé konstatálta magában, hogy valójában mennyire veszélyes is a fickó. Ara kacaja azonban megolvasztotta a jeget az arcán.
- Úgy bizony. - erősítette meg még egyszer ígérete igazságát tükrözve húga széles mosolyát. A szíve régi ismerősként üdvözölhette ezt a megnyilvánulást, visszapörgetve az időt amikor Rheya poros utcáin két gyermek egymásra vigyorgott, egy nyurga fiú és egy apró lány, vörös hajukkal kilógva a tömegből.
- Szóval ő is mágus? Eltűnt? - kotyogott közbe, mivel Ara szavai csak lassan perdültek le az ajkairól és láthatóan zaklatott volt. Szándékosan nem a szökés eshetőségéről érdeklődött, hiszen ez most különösen rosszul érinthetné a nőt.
- Lord Tomas Agenyr? - nyomta meg a családnevet, immár csodálkozó szemekkel vizslatva testvérét. A botrányos pletykák még az egyszerű, szegény embereket sem kerülték el, bármily régen estek meg, így felderengett benne valami egy elég csúnya ügyről és rájött ki a szóban forgó Trevan. Aggódó pillantásokkal követte Ara mondandóját, furcsa kérésére pedig felszaladtak a szemöldökei.
- Tudod, hogy bármit kérhetsz... mégis a te érdekedben pontosan tudnom kell mire készülsz. Szép és önzetlen, ha máson szeretnél segíteni, de bajba nem foglak sodorni senki kedvéért. Akit fel kéne keresnem az az ember egy barátod? Valami üzenetet kéne átadnom? - puhatolózott. Sejtelme sem volt most, hogy mi járhat húga fejében és ez a tudat kényelmetlenül érintette. Hiába, a sok év azért kezdett kiütközni és hirtelen szorongva jutott eszébe, hogy talán igaza volt Arának amikor azt mondta, hogy nem tudhatja miféle motivációk vezérlik őt. |
A szívem szakadt belé, amikor arra gondoltam, hogy Bodwynnak mennyi mindenen kellett keresztülmennie. Tenyerem szorosan feküdt a mellkasomon, hogy kordában tarthassa kiugorni készülő szívemet. Ahogy a testvérem egyre mélyebben vezette a története folyamát, úgy vált világossá számomra, hogy a kettőnk meséje nem csak egyetlen helyen fonódott össze az erdőben. A nomádok említése, különösképpen a szőke férfié, nyugtalansággal töltött el. Lehet, hogy Ő volt az elrablóm?
- Ennek a nomádnak… - kezdtem tétován, kiszáradt torokkal. -… volt egy vágás az arcán? – fejeztem be a kérdést nagyot nyelve, mintha már előre sejtettem volna a választ. – Farkasvérű volt. Egy bőrváltó. Ő rabolt el engem – mondtam, rövid magyarázatként téve hozzá az utolsó tényt arra vonatkozóan, hogy miért vagyok ennyire biztos a dolgomban, hogy a dajkamesék rémalakja mutatkozott meg előtte. Sokáig én sem hittem a legenda valódiságában, aztán a saját szememmel láttam.
Szerencsésnek gondoltam magunkat; Történt bármi, végül az elénk gördített akadályok ellenére is egymásra találtunk. Nem tudnám megfogalmazni, hogy milyen jól eső melegség járta át a testem az ölelésben.
- Megígérted! – bólintottam nagy komolyan, édes kacajjal töltve meg az est nyugodalmát. Számtalan emléket tudtam volna felidézni gyermekkoromból, ami bizonyította Bodwyn szavahihetőségét. Jó testvér volt, és mindazok ellenére is ezt vallottam, hogy Ő saját magát hibáztatta a toronyba zárásomért. Szerettem volna behegeszteni a lelke összes sebét, és letörölni homlokáról a fájdalom minden barázdáját, de nem léteztek olyan szavak, amellyel egy-kettőre meggyógyíthattam volna a sebeit.
A körözés olvasása nyugtalansággal töltött el; nem magam miatt aggódtam, hanem Trevanért. Úgy festett, hogy fiú ismét forrófejűen cselekedett, amellyel komoly bajba sodorta saját magát. A szívem nyugtalan ficánkolásba kezdett a mellkasomban, és csak kevésen múlott, hogy ösztöneimnek engedelmeskedve ne kezdjem a tanítvány nevét kiáltozni. Az én hibám, gondoltam kétségbeesve. Émelyegtem.
- A tanítványom… A barátom – hebegtem a fivérem kérdésére, miközben ideáim ezeregy irányban cikáztak. Tudva, hogy Trevan odakint van, már nem tűnt fontosnak a saját nevem tisztázása. – Az én hibám. Meg kell találnom… A fivére… Lord Tomas - a szavak összefüggéstelen zsolozsmaként hagyták el az ajkaimat, miközben egyik kezemmel a derekam, másik kezemmel a homlokom támasztva kavargó gondolatokkal róttam a köröket a fa előtt. Úgy festethettem, mint egy holdkóros. A szívem összeszorult.
- Az nem jó, akkor túl messze járhat – ráztam meg a fejem a fivérem válaszát hallgatva. Gondterhelten haraptam be az alsó ajkamat, miközben kék szemeimet a férfire szegeztem. – Megtennél nekem valamit? – kérdeztem szelíden, mégis félve. Önző dolognak éreztem, hogy ilyen dologba készülök belerángatni, miközben már így is túl sokat kockáztatott miattam. – Meg kellene keresned valakit… Nemetonában – köszörültem meg a torkom félve. Sir Jonah volt az egyetlen, akiben megbíztam azon falak között annyira, hogy segítséget merjek kérni tőle; Szükségem volt arra, hogy találkozhassak és beszélhessek az öreg lovásszal. |
Meglepte Ara hirtelen visszakérdezése és nem is tudott egyből reagálni rá. Már hogyne hinnék benne? A húgom. Miért mond ilyeneket? Hiszen nem játszatja meg ennyire, hogy bánja ezt az egészet, ha ő maga tervelte ki a menekülését, nem? A vörös hajú nő átható tekintete és ujjai szorítása visszarántotta.
- Tudnám, még ha semmi logikus magyarázat nem lehetne rá. De van és különben is... nekem elég rádnéznem. Sose tudtál füllenteni se. - mosolyodott el, biztatóan simogatva a másik felkarját a szabad kezével. Szerette volna minden lehetséges módon a támogatását kifejezni. Nem számíthatott másra és Bodwynnak nem volt opció önző módon kihátrálni a feladat elől.
Borzongva idézte fel a végtelennek tűnő napokat a rengetegben. A kétségbeesés határán már csak az tartotta valahogy életben, hogy visszajusson a húgához. Ez volt az egyetlen kívánsága, amiért még hajlandó volt elviselni bármit, ami rá várt. Bár semmi túl veszélyes kalandjuk nem akadt a nomádokkal való kellemetlen, szerencsére nem tömeges csetepatéba forduló egymásba botlásból, azért nem szívesen gondolt a sötét fákra, ha tehette.
- Igen, ott voltam, de... - szakította félbe mondanivalóját, mert testvére tovább szőtte a saját történetét. Felvonta a szemöldökeit, csodálkozva. Olyan közel volt, hogy hallott engem?
- Úgy kezdődött, hogy az osztagunkkal egy nomád nyomát követtük, aztán valahogy eltévedve csoszogónak nevezett szörnyek támadtak ránk. Csak ketten éltük túl. A társammal az utat keresve megálltunk a folyónál. Nem tudtuk mi legyen, de aztán megjelent egy fiatal nomád lány és némi csipkelődés után elárulta, hogy merre menjünk. Már éppen indultunk volna, de összeverekedett a társammal egy butaságon és a semmiből feltűnt a nagynénje, mi pedig fegyverrel a torkunknál egy pillanatig szerintem biztosak voltunk benne, hogy itt a vége. A nő még elengedett volna viszonylag könnyen, viszont befutott egy harmadik. Az a férfi...volt valami furcsa a kisugárzásában és nem csak arra gondolok ezzel, hogy annyira idegesített, hogy legszívesebben közelebbi kapcsolatba hoztam volna azt a szőke fejét az öklömmel. Nem tudom megmagyarázni mi lehetett - rázta meg a fejét beszéd közben - Mindenesetre ő nem eresztett volna minket szélnek olyan egyszerűen. Azt akarta, hogy az egyikünk meghaljon és fogalmam sincs hogyan lehetett, hogy a nő nemleges válaszára feladta. Talán amiatt, hogy sérült volt... Ezt követően nem vagyok benne biztos mennyi idő kellet, hogy kikeveredjünk onnan, de mint látod sikerült. - zárta le jelentésszerűen, hogy mi hogyan esett meg. Lopva pillantott az üldögélő Ara felé. Furcsamód kissé szégyellte ezt az egészet, bár húga őszinte hálával karolta át ismét. Jól esett neki, hogy akármilyen faramuci helyzettel, de segíthetett rajta. Ő nem érezte éppenséggel megközelítőleg sem elégnek amit tett, ám nem öntötte ezt szavakba. Hagyta, hogy átjárja a szeretet melegsége még, ha csak egy rövid időre is söpörték el a gondokat.
- Megígértem, igaz? Tudod, hogy nem vonom vissza a szavam. - nevetett fel halkan, mégis bátorítóan. Ara nem emlékezhetett rá, hiszen csecsemő volt, de bátyja első fogadalma felé az volt, hogy mindig vigyázni fog rá. Kisfiúként gyerekjáték volt betartania. Simán dulakodhatott azokkal, akik bántották, belebugyolálhatta a takaróba, ha félt a vihartól, megmutathatta neki, hogy a békák nem is harapnak igazából. A valódi dolgoktól, az élet igazságtalanságaitól azonban nem védhette meg. Ennek ellenére meg fogja próbálni.
Ara meglátott valamit és Bodwyn egyből idegesen, a katonaságnál szerzett ösztönnel perdült körbe az elelnséget várva. Húga azonban egy papírost böngészett, maga elé ujjával apró tüzet varázsolva, lámpáskánt megvilágítva az idősebb testvére szemeinek értelmetlen szót. Életében nem röstellte még ennyire, hogy nem tud olvasni. Emiatt a lángot teljesen figyelmem kívül hagyva próbálta a vöröshajú nő általn felolvasott információkból összerakni a lényeget.
- Ki az a Trevan? - kérdezte és valahogy ismerősen csengett neki a név. Épp csak arra nem jött rá, hogy honnan.
- Hát, mint modtam úgy két hete...valamivel több. Sajnos nem hittem, hogy fontos lehet megjegyezni és a napok annyira egybefolytak az elején... Az biztos, hogy négy nappal azután indultam, hogy a királyi kíséret elhagyta Rheyát. Miért fontos ez? - értetlenkedett némi aggódással a hangjában. |
Az eszemmel tudtam, hogy a bűnök - amikkel oly’ biztosan vádoltak, mint ahogyan tulajdon bátyám állt velem szemben -, nem voltak az enyémet, de a szívem… Reszketve rándult össze, ha arra gondoltam, mennyi mindenkinek okoztam csalódást. Szerettem volna hinni Bodwynnak, elveszni a kedves, meleg szavai puha ölelésében, és elringatni magam a megnyugvásban. Vágytam a feloldozást.
- Honnan tudhatnád? – kérdeztem hitetlenül. – Gyermek voltam még, amikor utójára láttál! Hogy bízhatsz ilyen vakon az ártatlanságomban? – kék szemeim óvatos pillantással merültek el a hasonszín íriszek hullámaiban, miközben két kezem rövid ideig megkapaszkodott a vörös férfi karjaiban, mintha csak szorításommal igyekeznék kirázni belőle az elgondolását. A fivéremből áradó szeretet volt az utolsó mentsvár, a szikla, amely nem várt kapaszkodót nyújtott ebben a kilátástalannak látszó helyzetben.
- Te rengetegben voltál? – egy másodperccel korábban leszegett pillantásom olyan hirtelenséggel tért vissza Bodwyn arcára, mintha megvilágosodtam volna. – Azt hittem, hogy képzeltem… - megráztam a fejem, amitől a csuklya ismét lecsúszott a fejemről. Élénken élt bennem az emlék, amelyben majdnem megadtam magam a vadonnak, és készen álltam volna meghalni, ha nem hallom azt a kiáltást. A kiáltást, amely a történet második felével vált világossá. Ajkaim riadtan nyíltak el egymástól, amikor az orvosi felügyelet kifejezés értelmet nyert agytekervényeim szövevényes zugaiban.
- A rengetegben voltál, és megsérültél. Akkor hallottalak kiáltani… Óh, Bodwyn! – tenyerem a szám elé emeltem, miközben az újra felszínre szökő könnyeimmel küszködtem. A testvéremnek fogalma sem lehetett arról, hogy nemcsak egész gyermekkoromban óvott meg a bajtól, hanem ott az erdőben is megmentett valamitől. Megmentett valamitől, miközben az életéért küzdött, értettem meg egyszeriben.
- Mi történt? – született meg ajkaimon a félénk kérdés, miközben palástolatlan érdeklődéssel futattam végig tekintetem a férfin, keresvén a sérülései nyomát. Átkoztam magam, amiért eddig nem figyeltem jobban. Kezdtem úgy érezni, mintha a talaj készülne kifutni a lábaim alól. Le kellett hát ülnöm.
- Most, hogy végre rád találtam, én sem tudnálak elengedni. Túl régen vágyódom már a családom után – fontam össze az ujjaimat az ölemben, minden szorongásom ebbe a csomóba gyűrve. Nem tudom, hogy okos dolog volt-e kimondanom az évek óta elkendőzött gondolataimat, de már nem volt vissza út. Azonban, ahogy a szavak ajkaimon is felcsendültek, furcsán üresnek éreztem a család szót, mintha valami, vagy valaki hiányozna belőle. Bárhogyan is ízlelgettem a nyelvem hegyén, nem jöttem rá a titokra. Akkor még azt hittem, hogy az anyám halála iránti gyász mérgezi meg a szó édes hangvételét.
- Eljöttél értem! – kacagtam fel édes keserűséggel, finomat hátravetett fejjel. – Ott voltál az erdőben, amikor majdnem feladtam. Hallottam a hangodat, az segített felállni… És most itt vagy, és fogadkozol, hogy vigyázol rám! Bodwyn, hiszen végig ezt tetted! Végig vigyáztál rám! – kacagva töröltem le a könnyeimet, hogy esetlen lépésekkel ismét a testvéremhez kerüljek, két vékony karommal átfogva Őt, hogy a világ összes háláját és szeretetét ebbe a gesztusba préselhessem. Megmentett.
Ahogy átkaroltam tekintetem akaratlanul megakadt a kezemet megbélyegző karperecen. A farkába harapó kígyó motívuma, mintha a Hold delejes fényében megmozdult volna, gúnyolódva a lehetetlen sorsomon. El fognak szakítani mindentől, és mindenkitől, sóhajt szakított ki belőlem a felismerés. Viszont, ha megszököm, sosem tudom tisztázni magam a vádak alól…, mardostak belülről a kételyek, mikor a tekintetem tovább siklott, egészen az egyik fa törzséig, amin valami papírost világított meg az égitest.
- Az ott mi? – mutattam a fa felé, kiszakadva az ölelésből, megtörölve könnyes szemeimet, hogy jobban lássak. Ha Bodwyn tartóztatni is próbált, minden óvatosságomat félre dobtam, hogy megnézzem a kiírást, amit valaki ügyetlen kezekkel, félig keresztben szögelt ki a fa oldalára. Egy felhívás volt, olyan amelyet tolvajokra és gyilkosokra hívja fel a figyelmet. Ez mágusokról szólt. Kettőről.
Képet nem festettek. Kacskaringós, kusza betűkkel írták fel a főbb ismertetőjegyeket. Az első bekezdésben egyértelműen magamra ismertem, a második legelső soránál éreztem a szívemet a torkomig futni. Vörös haj. Szeplők. Itt hagynád szegény, öreganyádat?, kérdeztem a tulajdonosuktól egy ízben, mire visszakérdezett, hogy zavarna-e, és én akkor nem mertem megmondani neki, hogy mennyire.
- …valószínűleg együtt menekülnek… - az utolsó sorokat már hangosan olvastam fel. – Mit tettél, Trevan? – leheltem alig hallhatóan, miközben eloltottam az apró kis lángocskát, amit önkénytelenül gyújtottam az ujjam hegyén, hogy el tudjam olvasni a papírost; észre sem vettem, ha a fivéremet megriasztottam vele, túlságosan is lefoglalt az írás. – Bodwyn! – szólítottam meg a férfit. – Pontosan mikor érkeztél meg a pusztára? – fordultam meg a tengelyem körül, hogy tekintetemmel megkereshessem.
/ritka pocsék lett, ne haragudj/ |
Azt mondják, hogy csak akkor döbben rá az ember, hogy valaki mennyire fontos volt neki, amikor elveszíti. Bodwyn Shalott számára nem volt idegen ez az érzés. Amikor az édesapja meghalt gyermeteg makacssággal fogadkozott magának, hogy ilyesmi többé nem történhet azokkal, akiket szeret. Megvédi a családját, az ő felelőssége hogy gondoskodjon róluk. Azóta, hogy elhurcolták a húgát magával hurcolta az elbukottság érzését. Ara megbocsátó pillantására valamelyest enyhült az önvád, teret adva a még magabiztosabb elhatározáshoz. Bizonyosan kellett lennie valaminek, amit megtehet, amivel segíthet. Mindössze össze kell dugniuk a fejüket és kitalálni mi az. Lehetetlen, hogy olyasmiért ítéljék el, amit el sem követett egyetlen szikrányi kétség nélkül. Legalábbis ebbe a reménybe igyekezett kapaszkodni, miközben tovább próbálta csitítani húga zaklatottságát. Hevesen megrázta a fejét.
- Nem a te hibád volt. - mantrázta, hátha előbb-utóbb Ara is elkezd benne hinni. Nem engedheti meg, hogy bűnösként gondoljon magára. Nem csak azért, mert nem az az igazság, hanem mert nem térhet vissza úgy, mintha minden ostoba rágalom róla valós alapokon nyugodna. Azt a kevéske esélyt, amijük volt nem szabadott még inkább veszélyeztetni.
- Igen, de... te nem vagy az! - háborodott fel önkéntelenül. Igazából félt. Ara egészen pici lányként nem egyszer magára vállalta a rosszaságot és mindig rövid úton bele is lovallta magát a szánakozásba, mindegy volt, hogy a közelében nem járt a vétségnek. Úgy tűnt ez azóta sem változott meg.
- Honnan vagy ebben annyira biztos? Nem gyanúsíthatnának azzal, hogy segédkeztem az állítólagos szökésedben. Hiszen egészen két héttel ezelőttig nem is jártam a pusztán. Miután valahogy túléltem egy öngyilkos küldetést a rengetegben Rheyában voltam. Orvosi felügyelet alatt. - felelte. Úgy vélte megvan a megfelelő bizonyítéka arra, hogy azóta a baljós nap óta nem is látta a húgát. Nos, mostanáig. Ettől függetlenül megértette Ara szoronságát. Ő is osztotta ezt a nyugtalanságot épp csak a lány irányába és pont ez volt az oka annak, hogy nem tágított.
- Ne kérd, hogy engedjelek el újra. Nem fog menni. - kötötte az ebet a karóhoz. A megfutamodás és a kihátrálás a bajból más kárára nem létezett a szótárában. Főleg, hogy most nem akárkiről volt szó, hanem a testvéréről.
Meg sem kísérelte megállítani a másikat, amint az ellépve mellette egy nagyobb kövön vert tanyát. Nem volt szó ekkora fájdalomra. Amíg csendesen azon töprengett, hogy mit tegyen Ara közölte azt, ami szavaiból eddig is egyértelmű volt: vissza kíván térni Nemetonába, várja ott bármi. Az ő döntése volt és Bodwyn nem kérdőjelezte meg.
- Tulajdonképpen téged. Miattad jöttem - vallotta meg - Az előbb említettem a kétes "kirándulásomat" az Arduinnai erdőbe. Nem akarok hazudni, azt hittem otthagyom a fogam. Talán butaságnak tűnhet, de úgy éreztem hogy azért menekültem meg, mert van még dolgom ezen a világon. Tudod, amióta anya elment gondolkodtam rajta, hogy... hogy Nemetonába megyek, hátha találkozhatunk és mindazok után, ami abba a sötét berekben történt... nem várhattam tovább. - tárta fel a helyzetet. |
Vigyázok rád, a két szó súlya egyszeriben ólomként nehezedett a vállamra; ellentétben a megnyugvással, amit éreznem kellett volna. Bodwyn kijelentése egyszeriben emlékeztetett arra, hogy miféle veszedelem jár a nyomomban, és miféle bajba sodortam Őt is azzal, hogy találkoztunk. A józan eszem azt diktálta, hogy ismét el kell válnunk egymástól azért, hogy megvédhessem attól, ami következik. Már nyitottam a szám, hogy elmondjam nem maradhatunk együtt, de az önzőség akkor és ott olyan mélyen eresztette bele karmait a lelkembe, hogy nem tudtam megtenni. Még egy kicsit, csak egy kicsit szerettem volna elveszni a pillanatban, és elhinni, hogy annyi idő után újra egy család lehetünk.
Számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani akkor, amikor majd újra találkozunk; Egy ízben még le is írtam, hogy mi mindent kell elmondanom, de most egyszeriben nem jöttek belőlem szavak, de volt, ami beszéljen helyettem, és árulkodjon sosem múló szeretetemről, ragaszkodásomról.
Aztán a pillanatnyi rettegés felülírta az egymásra találás szépségét. A gonosz gondolat, amelyben ránk akadtak, mélyen ivódott bele a szöveteimbe, megtörve a varázst, és elűzve az önzést. Mennie kell!, született meg a határozott gondolat a fejemben, miközben ismét szembefordultam a testvéremmel. Aztán ajkaim mégis makacsul szorultak össze, a torkomra forrasztva a szavakat. Egyelőre.
Szégyelltem magam. Mindenért; Mintha valóban megtettem volna mindent, amivel valaha is vádoltak.
- Sajnálom – leheltem alig hallhatóan, miközben fejemet megtámasztva Bodwyn vállán, miközben átkarolt. A nevetséges történet ellenére, a szemeimet ismét elfutotta a könny, fénylő csíkot hagyva az arcomon maga mögött. A torkomat egyszerre feszítette a szégyen és a bánat, elfullasztva a hangomat.
Engedelmeskedve fivérem szelíd parancsának, rá néztem, pedig minden porcikám ágált ellene, hiszen féltem attól, amit látni fogok. Pontosan olyan volt, mint az emlékeimben, és ugyanazokat is mondta. Hinni akartam abban, hogy igaza lehet, és együtt képesek leszünk kilábalni ebből; Aztán a józan ész hangja felülírta önző gondolataimat, és olyan riadtan tettem két lépést hátra, mintha csak menekülnék.
- Minden szakadár mágus a korona ellensége – szólaltam meg rekedt hangon, észre sem véve, hogy majdnem teljesen azokkal a vádakkal illettem magam, amellyel Durion úr is tette napokkal korábban; Amikor a tünde férfi azt mondta, hogy a korona ellensége vagyok, felháborodtam, de mostanra be kellett látnom, hogy igaza volt. Árva fogalmam sem lehetett arról, hogy mi vár majd rám a tornyokban.
- Nem segíthetsz Bodwyn, ha elkapnak, talán felkötnek téged is… Bátyám, én ezt nem akarom – ráztam meg a fejem határozottan, remélvén, hogy belátja, miféle súlyos következménye van, ha betartja az ígéretét. Halálosan rettegtem a gondolattól, hogy a testvéremnek miattam essen bántódása.
Aztán anyámról kérdeztem. A törékeny emlékkép, amelyben hárman ülünk a szerény vacsoraasztalnál hirtelen élesebb lett, majd teljesen elhalványult. Leszegtem az állam, miközben mély lélegzetet véve átadtam magam a gyásznak; A gyásznak, amelynek mélysége megkérdőjelezhetetlen volt, mégsem tört rám olyan erővel, mint számítottam rá. Talán azért, mert a gondolat már régen kísértett.
- Bárcsak elbúcsúzhattam volna tőle úgy, ahogy azt illik – mondtam, miközben megkerülve a bátyámat, a gondolataimba merülve leültem a legközelebbi kövek egyikére; Csak most tűnt fel, hogy miféle szabályos távolságban helyezkednek el egymástól a hasonló szikladarabok, végig az út mentén. Mérföldkövek.
- Vissza kell mennem Nemetonába – jelentettem ki, mintha nem lennék tisztában azzal, hogy nem sok esélyem van rá, hogy meghallgatnak, vagy arra, hogy eljutok a tárgyalásig. Csak el akartam mondani Trevannak, hogy nem szegtem meg az ígéretem, és nem hagytam cserben, ahogy Ser Jonah is megérdemelte, hogy tudja, sosem árultam volna el öreg barátom feltétlen bizalmát. Ugyanúgy féltem a haláltól, mint minden élő ember, de jobban féltem a hazugságtól, amely körüllengte eltűnésemet.
- Bodwyn… - szólaltam meg rövid gondolkodás után, kék szemeimet a férfire függesztve. – Voltaképpen, mit keresel te errefelé? – kérdeztem. |
Meg volt róla győződve, hogy azért jutott túl valahogy azon a rettenetes erdőn, azért menekült meg szőke nomád bosszújától, mert közel sem volt olyan értéktelen az élete, mint amennyire a halál árnyékában annak látta. Nem egy múltbéli hibája nyomta a lelkét, hiába volt a választása rossz és rosszabb között. Sokat áldozott fel a hazájáért, a családjáért és mégsem léphetett előre. Szerette volna azt remélni, hogy legalább édesanyjának igazi támasza lehetett, aki sohasem épült fel az őt ért tragédiák okozta bánatból. Nem hozhatta neki vissza a lányát és nem volt szíve elvenni tőle a fiát is, bármerre húzta volna, vonzotta volna az elvágyódás. Apró otthonukba nem költözött már vissza arégi jókedv és töretlen bizakodás. Szeretett, küzdött és minduntalan a sárból kellett felállnia. Egy idő után egyre nehezebb lett, valahogy a sors sem akart az ő oldalára állni. Amikor azonban, megannyi évvel a háta mögött, amelyeknek a száma a leke számára kimondhatatlan mennyiségűnek tűnt, biztosan érezte a belsőjében, hogy a kishúga áll előtte semmi panasz nem jött volna a szájára, csak a mérhetetlen hálát érzékelte, akárminek vagy akárkinek köszönhette, hogy Arát ismét megölelhette.
Nem tudott betelni az őt elárasztó szeretettel. Mintha testvére viszontlátása begyógyította volna tömérdek láthatatlan sebét.
- Itt vagyok. Vigyázok rád. - biztosította Arát, a lányt hátát simogatva, nyugtatva, ahogy mindig tette ha eltörött a mécses a vörös hajú, akkor még kisgyermeknek. Nem egykönnyen hitte el, hogy mindez igaz és most erősen kapaszkodott a valóságába, az egyetlen kötelékébe, amit nem lehetett elvenni tőle. Belesimult az érintésbe és újabb könnyeket csalt ki belőle a megkönnyebbülés, mert húga kék szemei másról sem árulkodtak, mint a megértésről és a kölcsönös ragaszkodásról.
Bodwyn Shalottról lehetne sok mindent mondani, de azt nem hogy gyáva. Ennek dacára most szinte rettegett. Hiszen a nemetonai tornyokból nem engedik el a mágusokat és testvére maga is az volt. Ha valaki elmenekült a Begyűjtők elől vagy meg tudott szökni valahogyan az erődítményből, azzal a legbutább is tudta mi fog történni. Vadásznak rá és nem adják fel, amíg el nem kapják. Megölhetik. Remegő ujjakkal igazította el húga fején a csuklyát. Hiába nem észlelt senkit, jobb az óvatosság. Amikor azonban Ara szégyenkezve elfordult, azon nyomban megbánta tettét. Közelebb lépett ismét és átkarolta a vállát. Szerette volna azt mondani neki, hogy nem lesz semmi baj. Ám a vörös hajú nő felnőtt volt már és nem tudta magát rávenni egy ennyire átlátszó, életlen szólásra. Mindketten tisztában voltak vele, hogy mi a helyzet realitása.
- Hogy érted ezt? Persze, emlékszem a mesére, de nem értem miért... - harapta el a mondatot, miután Ara tovább folytatta a kissé ködös válaszát. Bodwyn igyekezett összerakni a képet, a régi elbeszélés és az aktuális történet alapján. Sűrűn beharapta az alsó ajkát, előbb a tanakodást miatt, aztán az idegességtől. Valamelyik ostoba barbár olyan bajba keverte a testvérét, amelyet fel sem tudott fogni. Nem akart ráijeszteni a húgára, így jótékonyan magában tartotta mit tenne az illetővel, aki erre vetemedett. Ha a kezeim közé kerül valaha abban nem lesz köszönet!
- Nézz rám, húgica - fordította gyengéden maga felé, miután el tudta szakítani a tekintetét a lány karperecéről - Semmit rosszat nem tettél. Ne vádold magadat. Tudod, hogy számíthatsz rám, ugye? Hogy akkor is melletted állnék, ha szabad akaratodból...ha elszöktél volna. - pontosított, ám olyan bután hangzott az egész. Ara egészen apró tipegőként is tökeletesen szabálytisztelő gyermek volt. Csevegő és barátkozó jellem, aki megtette amit az édesanyja kért, igazán szófogadó kislány. Szerette az embereket, a jót látta bennük, ám sajnos pont ezért válhatott a gonoszkodó suhancok könnyű prédájává. Nem fordított volna hátat a feladatának legyen az akármi.
- Nem számít mi volt. Megoldjuk együtt, rendben? - próbálta lelkesíteni. Hiszen nem volt lehetetlen, hogy kikerüljenek ebből a slamasztikából. Nos, a majdnem lehetetlenben benne van a majdnem!
Elszorult a szíve az édesanyjuk említésére. Akárhányszor álmodozott arról, hogy újra találkoznak mindig hárman voltak a képzeletében. Néha ők, a gyerekek megint egészen kicsik voltak, nos amennyire akkor Bodwyn kicsinek számított és újra az a mosoly játszott az arcukon, amit annyira hiányolt később. Lemondóan rázta meg a fejét.
- Sajnálom húgica. - mondta és érezte, hogy ez elég lesz és húga tudni fogja, hogy Meera Shalott nincs többé. Nehéz lett volna róla beszélnie és még nehezebb volt Arával közölni a hírt. |
A Hold ezüstudvara aznap este sokkal kísértetiesebbnek hatott, mint rövid életem bármelyik napján; Tudtam, hogy hiába hagytam magam mögött egy veszedelmet, védtelenül rohanok egyenesen a másik karjaiba. A törvény szemében csak egy szökött mágus vagyok, s bár reszkető szívvel arra készültem, hogy önként adjam fel magam, a büntetés ígérete damaszkuszi kardként lebegett a fejem felett.
Hová is mehetnék? Nem volt más hely, amit olyan jól ismertem volna, mint a puszta közepén kimagasló tornyokat; Életem jelentős részét a falai mögött töltöttem, ott váltam kislányból felnőtté, mégis, ha az otthonra gondoltam, egy másfajta kép tört utat magának az emlékekben. Kacskaringós utcákból nyíló szegényes házikó, lenkötélen száradó frissen mosott ruhák, kifulladó vidám kacajok, és szeretet.
Azokban, napokban a második alkalom volt, amikor felidéztem azt, amit gyermekként magam mögött hagytam, és aminek puszta létezését is igyekeztem elnyomni magamban, hogy nem fájjon annyira a hiánya. Első ízben akkor, amikor elcsigázva, szomjasan és összetörve kóboroltam az erdőben. A fáradsággal vegyült csüggedés olyan erővel lett úrrá rajtam, hogy a legszívesebben leheveredtem volna az avarban, hogy összekuporogva várjam meg, amíg egy bestia felfal. Szőröstül, bőröstül, lelkestül. Aztán hallottam egy hangot, messze a fák között. Egy ismerős hang kiáltását, mint gyermekkorom törékeny lenyomatának bizonyítékát. Azt hittem, hogy álmodtam a fivérem közelségét.
Pont úgy, ahogyan most is, amikor a felbukkanó lovasban az Ő alakját véltem felfedezni. Aztán a nevemen szólított. A köpenyem zsinórja, szinte fojtogatott, amikor tétova léptekből botladozó futásba váltottam, hogy beérjem a lovast, aki időközben leugrott a nyeregből; A férfi, akárcsak én gyorsított léptein, de amikor hosszú évek múltán újra szemben álltunk egymással, mindketten megtorpantunk.
Bodwyn megváltozott. Gyermekévei elszálltak felette, és nyurga kamaszból férfivé érett. A szívem azonban azonnal ráismert, amikor kék tekintete az enyémbe vájt, teljesen biztos tudtam, nem tévedek.
- Bodwyn! Bodwyn! – könnyeket hullatva, de boldog kacagással kapaszkodtam meg a vállaiban, úgy szorítva magamhoz az ölelésben, mintha félnék, hogy szertefoszlik a karjaimban. Arcom szipogva nyomakodott a mellkasába, mint gyermekkoromban, amikor arról panaszkodtam, hogy a nagyok bántanak. Az ölelésében még kilátástalan helyzetem sem tűnt megoldhatatlannak; Benne volt minden, amire szükségem volt. Szeretet, bizalom, hit, erő, gyengédség, gyógyír. Minden, ami az élethez kell. Nem tudom, hogy meddig állhattunk összeölelkezve, de nem is számított. Túl régóta vágytam már ezt a találkozást ahhoz, hogy egyszeriben mértéket keressek benne. Hiányzott. Réveteg, nosztalgikus mosolyt csalt ajkaimra a mozdulat, amellyel végigsimított kusza, vörös tincseimen, mint régen.
- Mondd, hogy nem álmodom! Tényleg itt vagy? – néztem rá könnyfátyollal borított szemekkel, szipogástól kivörösödött orral, és arccal; A csók, amelyet testvériesen a homlokomra nyomott, még hevesebb zokogásra késztetett. Hirtelen változtam vissza a gyermekké, akit már régen magam mögött hagytam. Annyival több, annyival velősebb gondolataim voltak akkor, amikor még csak álmodtam erről a pillanatról, de most, hogy Bodwyn itt állt velem szemben, a szavak a torkomra forrtak.
- Te is nekem! Mindennap! – nyújtottam ki egyik kezem, hogy megérinthessem a férfi borostás arcát; még szélesebb, még szeretettelibb mosollyal üdvözölve Őt, amikor felismertem szemében a bűntudat árnyait. Tudnia kellett, hogy sosem vádoltam semmiért, és ami történt, nem az ő hibája volt.
Aztán viselkedése egyszeriben megváltozott. Gyanakvó pillantása, és a lendület, amellyel felkapta a fejét egy pillanatra a rémület magvát ültette el a mellkasomban. Megtaláltak, futott át elmémen a gondolat, miközben félrelökve köpenyemet, megfordultam, hogy harciasan szembenézzek az érkezővel. Ujjaim ökölbeszorultak, majd ugyanolyan gyorsasággal ernyedtek el konstatálva a veszély hiányát.
Szégyenkezve leszegett állal fordultam vissza a testvérem felé, a legszívesebben visszabújtam volna a köpenyem takarásába, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, miként fog reagálni a hírre, hogy szökött mágus vagyok; attól, hogy nem önszántamból vállaltam ezt a sorsot, még az én szégyenem volt.
- Emlékszel arra a mesére, amikor a kislányt útban a nagymamájához megeszi a farkas? – kérdeztem rövid mélázás után; Engem is meglepett, hogy ilyen könnyedén visszanyertem a hangomat, sőt, még bolondozni is van erőm, miközben a helyzetem a kilátástalantól egészen a reménytelenig terjedt.
– Na, majdnem ez történt velem is; Csak a farkas egy nomád volt, aki megölt két Begyűjtőt, mielőtt elrabolt, így most vérdíj van a fejemen, és még a herceg sem engem vesz feleségül – zártam rövidre a történetet, miközben a köpeny takarásából előhúztam a karomat, amelyen még mindig ott feszült a rend jelképével díszítet karperec, amit első nemetonai napomon helyeztek rá, emlékeztetőül arra, hogy hol a helyem. Azt hittem azzal, hogy nem vettem le, esélyt kapok arra, hogy a toronyban meghallgassanak.
- Csalódtál bennem? – kérdeztem szelíd görbülettel a szám sarkában, miközben a torkomat kellemetlen gombóc nyomta. Képtelen lettem volna elviselni, ha szégyent hoztam a családomra ezzel a történettel. Család. Önzőnek, és butának éreztem magam, amiért csak most jutott eszembe, de aztán feltettem a kérdést. – Anyánk? Anyánk jól van? – tudakoltam, és hiába sejtettem a választ, önzőn reménykedtem. |
Kis kalandjuk a rengetegben nem ért véget azzal, hogy elváltak a három nomádtól. Az utuk hosszú és keserves volt, avatatlanokként nem tudták azt választani, amivel levágták volna nagy részét, hiszen az a sűrűn vezetett keresztül. Nem csak a sötétben ólálkodó rémségek nehezítették a dolgukat, de sérüléseik és még inkább az ellátmányaik megcsappanása, az adagok beosztása jelentette az igazi gondot. Valóságos csoda, hogy Bodwyn és társa több napos bolyongást követően a kiszáradás határán elérte végre a korona fennhatósága alá tartozó földeket. Rajtuk kívül senki sem tért vissza a szakaszukból, ezért átirányították őket másikhoz. Ezt azonban megelőzte az, hogy összefoltozták őket és egy részletes jelentés arról, hogy mi történt. A hadbíróság nem vette kesztyűs kézzel az ilyen eseteket és ha Jason Weber valaha mégis élve találnák, nem valószínű hogy sokáig meghagynák abban az állapotban.
A Teremtésnapi tornára az udvar a Tritón-tengerhez költözött és ez jelentős erő-átcsoportosításokat eredményezett. Bodwyn fiatal társa elkerült Aertenbe, míg őt magát egy a pusztai állomásra tették. Saját kérése volt ez, titkon elő szerette volna készíteni a távozását, ám előtte többet akart tudni a területről, a Begyűjtőkről és arról hogy mi várna Nemetonában rá. Nem volt egyszerű a helyzete, mert kezdte igencsak megkedvelni új feladatkörét és új bajtársait. Nagyon másabbak voltak errefelé az emberek, mint a rheyaiak. Kevésbé mesterkéltek, mégsem unalmasak. Élvezte azt is, hogy nem kellett folyton párosával járniuk és lovon tehette meg a lassacskán szokásossá váló esti körét. A mellé osztott pej hátas türelmes jószágnak bizonyult, Bodwyn kezdeti bizonytalan mozdulatait sem használta ki. A vörös hajú férfinek eddigi életében jobbára a saját lába jutott, az utóbbi években ritkán ült lovon és elvesztette a rutinját. Mostanra viszont egészen összebarátkozott a magas négylábúval és sokkal magabiztosabban ülte meg.
Kellemes tempóban, könnyű vágtában szelt át a vidéket. Bodwyn nem sietett és a fordulókkal gyakorta szegényezett földúton amúgy sem galoppozhatott volna. Esténkénti őrjáratát még egyedül végezte mielőtt felváltották volna az éjszaka ügyelők. Kevés embert látott már ilyenkor, megesett hogy egy kúsza utazó sem járta már ezen az órán ezt az ösvényt. Éppen ezért, miután rákanyarodva egy egyenes szakaszra megpillantott egy nőt elhaladtában figyelemmel kísérte az alakját. Hirtelen furcsa érzése támadt, nem tudta volna megmagyarázni miért. Beleült a nyeregbe és kicsit lassított, amikor meghallotta a nevét és azzal a lendülettel fordult hátra. Egy röpke másodpercre azt hitte, hogy csak képzelte, ám másodszorra már el sem tudta volna téveszteni a kiáltást. Az út szélén lévő ismeretlennek hitt fiatal nő úgy szólt utána, ahogy azt csak egyvalaki tenné, csuklyája alól kiszabaduló vörös tincsei pedig tovább erősítették benne megérzését.
- Ara? - mély baritonja elég hangosan csengett, mégis határozatlanul, hitetlenkedve. Hiszen lehetetlen, hogy annyi év után egy poros, pusztai gyalogút mellett éppen a testvére áll, nemde? Kétségek közepette pattant le a hátasáról és indult meg az alak felé. Egyre gyorsabban ment, a szíve majd kiugrott a helyéről amíg szinte már futott, viszont húga elé érve megtorpant.
- Ara? - kérdezte megint és óvatos mosolya nevetésbe váltott, amikor bizonyságot nyert. Két hosszú lépéssel ott termett és a karjaiba kapta testvérét. A viszontlátás öröme egyszerre tört rá heves hullámban és kacagásába hamarosan sűrű szippogás keveredett. Ölelte egy ideig, szorosan mintha többé nem akarná elengedni, végigsimított a haján, ahogy a pici Arának szokta régen amikor az derűs vigyorral egyből a hazatérő Bodwyn nyakába ugrott. Aztán hátralépett, hogy jobban szemügyre vegye, ám csak még nagyobb nevetést csalt elő belőle, hogy szinte semmit sem lát a könnyein keresztül.
- Húgica. - vette a markába már nem is annyira kicsit testvére kezeit, aztán egy puszit nyomott a homlokára. Annyi mindent szeretett volna mondani, bocsánatot kérni, kérdezni és mesélni mégsem jöttek a szavak a szájára egykönnyen.
- Szörnyen hiányoztál! - szakadt ki belőle. Bűntudata újból megkísértette, nem tudott a másik szemébe nézni. Az eszével felismerte, hogy ez felesleges, ám a szíve még mindig vádolta. Nem egy olyan mágusról hallottak, aki elmenekült a tornyok fogsága elől és az örökös üldözést válaszotta összes szabadon töltött percéért cserébe és voltak akiknek sikerült. Elvihette volna a húgát és akkor... Egy szempillantás alatt öntötte el a jeges rémület. Felkapta a fejét és körbekémlelt, ám egy lélek sem tartózkodott a közelben.
- Ara.. mi történt veled? - pisologott párat és ahogy egy karnyújtásnyira állt tőle, immár tiszta tekintettel, észrevette mennyire megviselt a húga. Rettegve gondolt arra, mekkora veszélyben van Ara, ha engedély nélkül hagyta el a Nemetonat és ne adják az Istenek megszökött. |
Csuklyámat gondosan a fejemre húztam. Hosszú út állt mögöttem, de hosszabbnak éreztem azt, ami előttem állt. A tündék ellátták sebeimet, és hosszú napokon át úgy gondoskodtak rólam, mintha közéjük való volnék – azonban nem feledkeztem meg Durion úrnak tett ígéretemről sem, így nem hagyatkoztam tovább vendégszeretetükre annál tovább, mint ahogyan azt feltétlenül szükségesnek éreztem. A fák oltalmazó lombjai mögül egy félvér szerzett, Durion unokaöccse vezetett ki, lelkesen magyarázva, mennyire örvend a találkozásunknak, és szomorúan konstatálva, hogy nem maradhatok tovább.
Vadásztak rám. Az egyik tünde felderítő egy reggel azzal a hírrel érkezett, hogy fegyveres katonákat látott átkelni a sűrűben, akik nem tartoztak sem a nomádokhoz, sem pedig a Medvelord seregeihez. Számomra nem volt titok, hogy a Begyűjtők akadtak a nyomomra, és csak idő kérdése volt, hogy Enlil békéjét is megtörjék. Hálálkodva, de sűrű könnyeket hullatva hagytam magam mögött új barátaimat, talán egyedül Durion úr arcán láttam átsurranni a megkönnyebbülést, amikor az utolsó holmimat is összeszedtem.
Nem tudom miféle megfontolás vezetett éppen a Puszta felé. Tudtam, ha visszatérek a tornyokba szembe kell néznem az álnok vádakkal, amelyekkel eltűnésem körülményeit színesítették, s mint ilyen, az is lehet, hogy hamarost kivégeznek. A két begyűjtő halálát semmiképp sem hagynák megtorlatlanul. Trevan képe alattomosan rajzolódott ki elmémben, és hirtelen minden világossá vált számomra.
Az ösvény, amelyen haladtam Deer faluig kanyarodott, amely egy kis település volt közvetlenül a rengeteg és a puszta határán. Köpenyemet szorosan magam köré csavartam, szabad kezemet pedig bedugtam megtépázott, de tiszta ruhám zsebébe. Egy kőre ültem le pihenni, pedig a domb mögül már kibukkant a kelő hold; először sápadtan, mint egy komor felhő, majd egyre ezüstösebben ragyogott egyenesen a kis gyalogút felett. A falucskát félig eltakarták a dúslobú fák, de már így is jól látszott, hogy a tavaszesti hűvös enyhítésére a kéményekből kék füst szállingózott az ég felé. Még legalább egy mérföldre volt tőlem, de a tökéletes csendben tisztán hallatszottak az élet apró neszei. Valahol felvonyított egy kutya; bánatosan, éhesen – egy pillanatra összerezzentem, hiszen a hosszú, éles hangot avatatlan fülek könnyedén keverhették össze egy farkaséval. Élénken élt bennem a szőke ifjonc képében megbúvó szörnyeteg, amely felfalt volna, ha szó szerint nem pirítok rá varázserőm maradékával.
Lódobogás törte meg a távoli, halk hangokat. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy, vagy több hátas érkezik a gyalogúton, amelynek kanyargó mivolta gondosan takarta az érkezőket. Jómagam éppen felálltam, de mivel az út felettébb keskeny volt, gondoltam megvárom, amíg elhaladnak, s csak aztán indulok tovább. Kételkedtem benne, hogy egy köpenybe bújt parasztasszony bárkiben is gyanút keltene.
Míg arra vártam, hogy a ló, vagy lovak felbukkanjanak a félhomályból, hajdani mesék szellemalakjai rajzolódtak ki előttem. Nem volt ostobaság, hiszen a szellemek is éppen úgy riasztják meg a gyanútlan járókelőket, ahogyan az érkező/érkezők is tették velem. Ledermedve vártam hát erre a kísértetre.
És valóban jött. A férfi, az ember, a büszke paripa hátán egyszeriben megtörte a varázslatot. Könnyedén haladt el mellettem, de úgy festett, mintha a tekintete egy pillanatra megpihenne rajtam. Volt valami ismerős benne. Valami ismerős, ami arra késztetett, hogy leeresszem a csuklyámat, és utána kiáltsak.
- Bodwyn! – fölbegyökeredzett lábakkal álltam a kis ösvény mellett. Azt sem tudtam, hogy a férfi meghallotta-e kiáltásomat. A szél hirtelen támadt fel, belekapva kacskaringós, vörös hajcsigáimba. – Bodwyn! – kiáltottam ismét, kacagó reménységgel, és tettem egy lépést a lovas felé. Reméltem, hogy nem tévedek. |
- Azt hiszem, Gavin eléggé jól ismer engem ahhoz, hogy ne is merjen – jegyeztem meg hamiskás mosollyal, amikor arról biztosított, hogy egy báty soha nem feledkezne meg a húgáról. A mosolyom megváltozott, ahogy feltekintettem Lord Tomas arcára; nem halványult el, csak lággyá vált. – Viszont ez fordítva is igaz, a fiatalabb testvér sem feledkezne meg soha arról, akire felnézhet, aki gyermekként a lépteit óvta. Biztos vagyok benne, hogy Lady Tyria haza fog látogatni, amikor csak teheti – tettem hozzá némi fáziskéséssel, kiemelve a kisasszony nevét; igyekeztem úgy intézni, hogy ne tűnjön túlságosan sietősnek ez a hozzátoldás, de nem tudtam, mennyire sikerült lepleznem. Későn jutott eszembe, hogy Lord Tomas számára a fiatalabb testvér a legkevésbé sem csak a húgát jelentette. Trevan Agenyr mondhatni tiltott téma volt egész Vidarban, főképpen a családja előtt, de én a magam részéről kételkedtem benne, hogy akár Lord Tomas, akár bárki más a családból képes lett volna igazán megfeledkezni róla.
Számomra mindig is furcsa volt ez az egész, hogy az emberek elengedik a gyermekeiket, a testvéreiket, csak azért, mert különböznek tőlünk valamiben, de nem az én tisztem volt erről dönteni és ezt megítélni, vagy emiatt ítélkezni bárki felett is. Tiszteletben tartottam a törvényeinket és a néma elvárásokat is; soha nem róttam volna fel hibaként az uraság számára, hogy hagyta elmenni a kisöccsét, éppen ezért nem szerettem volna, ha tévesen félreértelmezi az iménti mondatomat. Talán még csodáltam is őket az erejükért és az elhatározásuk szilárdságáért – fogalmam sem volt, képes lennék-e végignézni, ahogy elhurcolják a gyermekemet vagy a testvéremet, tudván, hogy jóformán soha többé nem láthatom, és még meg is kell tagadnom őt.
Újfent elmosolyodtam Lord Tomas szavait hallva, valóban büszkeséggel töltött el, hogy így vélekedik a fivéremről, hogy ennyire megbízna benne és a szolgálataiban. Persze én is pontosan értettem a mondadója mögött megbúvó valóságot, de az, hogy soha nem utalt egyenesen a származásunkra, pláne nem mondta ki egyszer sem a fattyú szót, tiszteletről és nemes lélekről árulkodott.
- Biztosíthatom, hogy a fivérem azt is ugyanakkora megtiszteltetésnek élte volna meg, de őt ismervén kételkedem abban, hogy akár miattam, akár bárki vagy bármi más miatt visszatérne a Pusztára, ha valóban lehetősége nyílik a királyi testőrségbe lépni. Rheyában sokkal több a szépséges ifjú hajadon – kuncogtam. – Félreértés ne essék, Gavin soha nem lenne tiszteletlen egy hölggyel szemben, de ha valamit, hát a női szépség megfigyelését legalább akkora szenvedéllyel űzi, mint az őrzési vagy testőri feladatait – ingattam a fejem, arcomon azonban szeretetteljes mosoly ült. Ez volt Ő, és amíg tulajdonképpen semmi elítélendőt nem csinált, miért ítélkeztem volna felette? Aligha ő volt az egyetlen jóképű fiatalember, aki remekül ki tudta használni az adottságait.
Bölcsen hangzó, ám annál igazabb megszólalására egyetértően bólintottam; miközben felpillantottam az odafent ragyogó kék égre, eltűnődtem azon, vajon mit tartogat számunkra a jövő. Így, hogy Lord Tomas is szóbahozta a témát, már nem kételkedtem abban, hogy a fivérem vágyai teljesülnek, azaz abban sem, hogy őt hamarosan hivatalosan is a fővárosba fogja kötni minden – rajtunk kívül, de hát ez a kötelék mikor volt számára elegendő ahhoz, hogy feladja az álmait? Egy részem haragudott rá emiatt, egy másik azonban képtelen volt elítélni őt azért, mert megadatott számára valami, és ő élt a lehetőséggel. Vajon kiderül valaha az a nagy titok? Vajon azt várja, hogy én is a fővárosba költözöm majd? Vajon jobb életünk lesz? Vajon a Mama szemtanúja lehet még mindennek?
- Köszönöm, uram – mosolyogtam rá hálásan, amikor nem tagadta meg tőlem a gondolkodási időt. – Egy percig sem kételkedtem benne, hogy a menyegző a királyi családhoz méltó lesz; őszintén remélem, hogy a húga legalább annyi örömét leli majd a házasságában és az új családjában is, amennyi pompával az esküvő rendelkezni fog. – Kedves, őszinte mosollyal pillantottam fel az uraságra, szavaimat az elsőtől az utolsóig komolyan gondoltam. Pontosan tudtam, hogy olyan magas rangú emberek között, mint ők voltak, még csak fel sem merülhet annak a lehetősége, hogy szerelemből köttessen egy házasság, de ugyanennyire jól tudtam azt is, hogy ez a legkevésbé sem zárja ki a később kialakuló érzelmi kapocs lehetőségét. Bár nem ismerhettem Lady Tyriát, valóban teljes szívemből kívántam a boldogságát. – Ha esetleg mégsem lenne lehetőségem eljutni a jeles alkalomra, kérem, adja át neki a jókívánságaimat.
Értőn bólogattam következő szavaira, a szívem azonban akaratlanul is belesajdult egy kissé az édesapja említésébe. Ha én az édesanyám miatt lehetek akadályoztatott a részvételben, mégis mit érezhet ő? Amennyire én tudtam – a pletykák alapján –, Lord Rianon állapota legalább olyan aggasztó volt, mint az én édesanyámé; bele sem mertem gondolni, milyen érzés lehet számára és a családja számára, hogy talán nem lesz képes az oltárhoz sem kísérni a tulajdon lányát. Ma éjjeltől kezdve az esküvő napjáig minden imámba bele kell csempésznem az Agenyr családot, határoztam el azon nyomban.
- Ígérem, nem fogom az utolsó pillanatig várakoztatni a válaszommal – fogadkoztam. Minden a Mama állapotától és annak változásától függött, de azt hiszem, ezt Lord Tomas is pontosan értette.
Tulajdonképpen hálás is voltam, hogy a téma ismét elterelődött, úgy éreztem, mindkettőnkre ráfért már néhány könnyedebb szó. Furcsa volt belegondolni, hogy a köztünk lévő rengeteg különbség ellenére is milyen sok mindenben osztoztunk mi ketten, már ami a problémákat illeti; legyen szó családról, testvérekről, betegségről.
- A holnap tökéletesen hangzik – mosolyodtam el már sokkal vidámabban. Nem lett volna értelme halogatnom a döntést; reménykedtem benne, hogy az uraság ajándéka valamelyest javíthat édesanyám állapotán, de ha az Istenek nem is kívántak rám mosolyogni ebben a kérdésben, nem láttam rációt az időhúzásban. Ha nem a várhoz mentem volna, előbb-utóbb akkor is meg kellett volna ejtenem egy látogatást a piacon, és ha már munka, miért ne élhettem volna ezzel a bizonyos lehetőséggel? A Mama egyébként is jó kezekben lesz. – Amennyiben nem meglepetésnek szánja a kertet és Lady Gylda úgy gondolja, szívesen meghallgatnám az esetleges elképzeléseit, amikor megérkezem. A saját ötleteim tárháza is végtelen, de ha az úrnőnek lenne valamilyen speciális kívánsága, azt mindenképpen szeretném megvalósítani.
A könnyedebb téma nálam könnyedebb hangulatot nyert, a szemeim ismét inkább az élettől csillogtak, mintsem az aggodalmak okozta rezignáltságtól. Nem tudhattam, Lord Tomas pontosan mennyi ideig szándékozott maradni, de én továbbra is szívesen beszélgettem vele, ameddig csak akarta; olyan kedves volt velem, hogy egyszerűen képtelen voltam feszélyezve érezni magam a társaságában. Minden hátsó szándéktól vagy a Gavin nemrégi vádjaihoz hasonlatos kislányos álmodozástól mentesen reméltem, hogy amíg a vár kertjén dolgozom, néhányszor lehetőségem nyílik még élvezni a társaságát.
Folytatás Vidarban... |
Egy tucat hordónyi minőségi borral kezdődik a lista, melyet a lakodalomra biztosítunk, majd folytatódik temérdek búzával, kukoricával és rizzsel, nem beszélve a nászajándékokról, melynek kiválasztása egyelőre még váratott magára. Az út maga is legalább két hétbe fog telni, hiszen nem haladhatunk gyorsan, s minden éjszaka fogadóban kell pihennünk. Már előre főtt miatta a fejem; mennyivel egyszerűbb lett volna itt maradni.
– Mit gondol, mikor tenné meg az első látogatást Vidarban? – fordultam felé, elhessegetve a végtelen utazás képét. – Amennyiben gondolja, akár holnapra is ide tudok küldetni egy lovat, s a gyógyító sem késlekedne sokkal többet. |
Gillian fiatalos üdesége és naivsága folyamatosan az arcomon tartotta halovány mosolyom. Nem volt persze buta, és gyermek sem már, mégis, volt valami abban, ha az ember már az élete felét leélte, amitől a húszas éveik legelejét taposók mégis gyermekinek tűnnek. Én hittem abban, hogy ez az évtized, húsz és harminc között, az, ami végül ténylegesen felnőttet farag az emberből, és véglegesen meghatározza jellemét, pozícióját, ambícióit. Az ifjúságában szép, szőke hajú leány egyelőre még csak alig lépett rá erre az útra; biztos voltam benne, hogy az ártatlansága és tapasztalatlan kedvessége a későbbiekben is felé fog majd sodorni, mikor Vidarban jár. Teljesen más volt, mint Tyria, és valahol mégis visszaadott belőle valamit, meg valamivel többet.
– A végén a királyné is felbéreli – tettem hozzá az ő elképzeléseihez. Az igazat megvallva talán még ki is néztem volna Isanda Llewellynből, hogy a pénzzel nem törődve hasonlót tesz; nem feltétlenül azért, mert valóban elismerné Gillian tehetségét, hanem mert megtehette, hogy hasonlókat cselekedjen, ahogy megtehette, hogy az adókból befolyó pénzből hetente fényes bálokat rendezzen és olyan drága ruhákban parádézzon, amelyek egy átlagos ember éves jövedelmét cipelték magukon, pusztán dísznek. Azt hiszem, ez amolyan Llewellyn szokás; Igazándiból nem szerettem különösebben a Tritón főnemeseit, noha ez mit sem befolyásolt, ha gazdasági vagy politikai érdekekről beszéltünk, mert ott személyeskedésnek helye nincs, csupán a birodalom jólétét tartottam szem előtt, atyámmal egyetemben. Mégis, kihúztam a lehetséges menyasszonyjelöltek közül Howe hajadon lányát; ha igaz volt, amit hallottam róla, úgy a felesleges költekezés az ő vérében is ott folyik, és nem voltam benne biztos, hogy Vidar és ő jól kijönnének egymással.
Arról nem is beszélve, hogy valahogy nem volt kedvem Howe-t apósomnak tudni.
Akárhányszor találkoztam vele vagy Rivalennel a Birodalmi Tanács ülésein, igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni tőlük, azzal a vehemenciával, ahogy Tyria kerülgette a herceget. Így persze kialakult az a helyzet, hogy nem egyszer Gerald Deatrys került Aerten örököse mellé; igazán fel tudták dobni az efféle gyűlések hangulatát azok ketten. Thane Llewellynt viszont, talán épp azért, mert nem ápol túl jó viszonyt az apjukkal és a bátyjával, barátaim egyikeként tartottam számon, és sajnáltam is, amiért végül nem fogunk találkozni a tornán, ahogy eleinte terveztem.
Érdeklődve figyeltem Gillian arcán a bekövetkező változásokat az ajánlatom hallva, ám rendületlenül folytattam. Meglepődött, ahogy sejtettem is, és vágyódást is láttam rajta, de ott volt az a hatalmas "de", ami engem is visszafogott a tornán való indulástól. Milyen ember az, aki hagyja, hogy tulajdon szülője úgy halljon meg, hogy egyetlen gyermeke sincs mellette? Rheya messze volt; a Tritón, a hosszú napokon át tartó tornával, pont ugyanolyan messze.
– Egy húg nem olyasmi, amiről egy báty valaha is megfeledkezne. Higgye el – biztosítottam megnyugtatónak szánt hangon; saját tapasztalatomból beszéltem, hiszen egy kisebb testvér mindig olyasmi, ami ott van az ember elméjének hátuljában, még akkor is, ha éppen másra koncentrál, legyen az vadászat vagy egy csinos hölgy nevetése. Ez, azt hiszem, fokozottan igaz, ha húgról van szó; ráadásul mindkettőnk családja átesett olyasmiken, amiknek feldolgozásában csak a testvérünkbe kapaszkodhattunk, még ha Gillan és az én traumám más is volt természetében. Mielőtt véletlenül magam elé idézhettem volna a megszeppent, négy éves kisfiú alakját, ahogy ismeretlenek viszik el otthonról, és kétségbeesett tekintettel pillant hátra a családjára, várva, hogy megmagyarázzák neki, erőszakkal vettem rá magam, hogy ne gondoljak semmire és csak a lányra figyeljek.
– Igaz, ami igaz, a legtöbb királyi testőr gazdag nemesek kisebb fiaiból kerül ki; de ha jól tudom, épp a herceg személyes testőre a kivételek egyike. Azt hiszem, a tehetség kárpótolhat a szemében olyanokért, amikben születésüknél fogva hibádzik az ember; őszintén megmondom, ha a húgom végül nem ilyen messzire házasodik, úgy szívesen magam mellett tartottam volna a bátyját. Egyike volt azoknak is, akiket később talán családi testőrnek választottam volna – fejtettem ki a véleményem, remélhetőleg anélkül, hogy túl nyilvánvalóvá tenném: a fattyú sarjakat az átlagosnál is ritkábban éri hasonló megtiszteltetés. Nem mintha attól, hogy közvetve ehhez hozzájárulok, többnek éreztem volna magam; a törvények nem tévedtek ugyan, de a társadalmi megszokások sokszor elfogultak voltak, ami nem volt helyes, azt pedig nem kellett követnem. Ilyen egyszerű.
Lassú, elnyújtott léptekkel indultam meg Gillian mellett; az embernek néha szüksége volt arra, hogy valamit csináljon, hogy elterelje a gondolatait, még ha ez olyasmi is csupán, mint a sétálás. Furcsamód, bármennyire is a saját húgomat láttam benne először, és viselkedtem vele úgy, mintha ő lenne, valójában a d'Evreux lányban magamat is láttam, ahogy a testvére ilyesforma elvesztéséről beszélt. Kívülről szembesülni mindezzel egészen más volt, mint átélni.
– Az embereknek a saját útjukat kell járni; még akkor is, ha cserébe kénytelenek testvért hagyni maguk mögött az egyik elágazásnál – bólintottam egyetértően, habár ez olyan igazság volt, amit én is csak emésztgettem, egyelőre. Még csak nem is az én szavaim voltak; egy könyvben olvastam, valami filozófus írta. Akármennyire lepődtem is meg azon, mikor rájöttem, hogy Tyria végérvényesen elmegy, és más városba, egy más családhoz fog tartozni, egy újhoz, a sajátjához, akármennyire nehezteltem is rá, amiért ezt egyik napról a másikra vitte véghez, valahol mégis éreztem, hogy igaza van ennek az ismeretlen filozófusnak. Az más kérdés, hogy ezt az igazságot nem egyszerű elfogadni.
– Természetesen ráér a válasszal – biztosítottam őt, pontosan megértve az okait. Mióta a húgom apánkkal is közölte a hírt, azon gondolkoztam, hogyan oldhatnánk meg, hogy Rianon Agenyr adja át a lányát az esküvőn. Nem az én dolgom volt; és valahol mégis éreztem, hogy az enyém lesz. Abban sem voltam biztos, hogy az út nem lenne-e túl megterhelő számára Rheyáig. – A testvérem levele alapján Earyn hercegné pompázatos esküvőt szervez, nem is beszélve az azt követő lakodalomról; Gavin is meg van hívva, bár igazság szerint nem hiszem, hogy annyira meghívás kérdése lenne a dolog, mintsem megjelenésé. Tyria legutóbbi számlálása szerint a vendéglista valahol háromszáz és Aglanir teljes lakossága között mozog – húztam a számat szélesebb mosolyra, mint addig. Én magam sem voltam hozzászokva Rheya nagyzolásához, habár nem egy alkalommal élvezhettem már az ottani vendégszeretetet; igazából valahol vicces volt belegondolnom, hogy az efféle túlzásokat kerülő, de a pezsgést vágyó húgom most hogy érezheti magát. Kíváncsi lettem volna Gillian reakciójára is, ha végül úgy dönt, mégis elkísérni a családi udvartartást, hogy úgy mondjam. Tyria régi dajkája, Maudie például a könnyeivel küszködve inkább csak bólogatott, mikor megkérdeztem, szeretne-e jönni, aztán három órán keresztül mesélt a húgom babakoráról, mintha nem lettem volna ott én magam is.
Biztos voltam benne, hogy Gillian gond nélkül velünk utazhatna, még ha nem is az én személyes vendégemként; már ha az édesanyja állapota ezt megengedi.
– Az esküvő csupán nyár második harmadában lesz; az első hozzájárulásainkkal már másfél hónap múlva elindulnak, bár mi úgy nyolc hét múlva terveztünk indulni, attól függően, Atyám állapota mit enged meg – tájékoztattam őt röviden. Ilyen hatalmas utat megtenni nem egyszerű feladat, főleg, hogy ennyi emberrel kell megtenni, mi több, anyagiakban és javakban is hozzá illő járulnunk az esküvőhöz és a nászhoz, habár nagyrészt a korona fizet. Egy tucat hordónyi minőségi borral kezdődik a lista, melyet a lakodalomra biztosítunk, majd fol |
– Ha felajánlanának egy ilyen fontos pozíciót, egészen biztosan kapva kapna a lehetőségen, nekem pedig eszemben sem lenne útját állni.
Szerettem volna megkérdezni tőle, pontosan mennyire volt nehéz számára elengedni a testvérét, tudva, hogy innentől kezdve jó, ha egy esztendőben néhányszor láthatja a mindennapok helyett, de nem mertem. Egyikünknek sem akartam felesleges fájdalmat okozni.
- Ami az esküvőt illeti... – kezdtem lassan, majd tekintetem az uraság arcára fordítottam; kék szemeim a hasonszínű szempár pillantását keresték. – Arcátlanság lenne arra kérni Önt egy ilyen nagylelkű ajánlat kérdésében, hogy adjon nekem egy kevés gondolkodási időt? A világért sem szeretnék hálátlannak tűnni, de mindenképpen tudnom kell, hogy történik-e a közeljövőben valamilyen... változás. |
Lord Agenyr látogatása önmagában is váratlan volt, de ha már erre sem számítottam, akkor arra végképp nem, hogy a találkozás tele lesz még kevésbé várt meglepetésekkel; olyanokkal, amiket ha csak úgy mesélt volna nekem valaki, egészen biztosan nem hittem volna el neki.
Először is ott volt az orvosság, aztán még a munkalehetőség is... vagy egyszerűen csak az a tény, hogy úgy érezte, külön hálával tartozik a fivérem szolgálataiért. Nem vontam kétségbe az indokait, tökéletesen megértettem azt, amit az uraság itt és most képviselt; szerette a húgát és törődött vele, mindennél fontosabb volt számára Lady Tyria biztonsága – és talán az is, hogy ne legyen teljesen egyedül az új környezetben –, Gavin pedig azon kézenfekvő és megfelelő személyek között volt, akik ezt biztosíthatták.
Elég volt a saját bátyámra és az ő állandó aggodalmaskodásaira gondolnom ahhoz, hogy pontos sejtéseim legyenek Lord Tomas hálájának mértékéről.
Érdekes volt ez a kettőnk között kialakult kis adok-kapok, amiben próbáltuk eldönteni, hogy ki hálásabb kinek, tudtam azonban, hogy ezt már nem húzhatom sokáig; legfőképpen az illem miatt, elvégre véletlenül sem akartam tiszteletlennek tűnni az uraság szemeiben, másrészt pedig egyre biztosabban éreztem a vereségemet – valami azt súgta, vért is izzadhatnék, Lord Tomas Agenyr előbb-utóbb előrukkol majd olyasmivel, amit lehetetlenség lesz részemről felülmúlni.
A Lord Tomas arcán megjelenő széles mosoly sokat segített a lelkiismeretemen, ez is arról biztosított, hogy jól döntöttem, amikor nem utasítottam el élből az egyébként is visszautasíthatatlannal tűnő ajánlatát; de még talán arról is meggyőzött, hogy gondolkozni is felesleges lett volna. Tudtam, hogy a Mama soha nem neheztelne rám azért, mert magára hagyom – tulajdonképpen nem is magára, hanem figyelő és hozzáértő szemek felügyelete alatt –, legfeljebb magát fogja ostorozni, amiért már nekem kell munkát vállalnom helyette. Azt hiszem, édesanyánk soha nem értette meg, hogy számomra ez sokkal inkább öröm, mintsem munka; szerettem a virágokkal és a rózsáimmal foglalkozni, számomra ez hozott békességet és megnyugvást. Most pedig az eddigieknél talán nagyobb honoráriumért cserébe még Lady Gyldának, az úrnőnknek is örömet tudok szerezni ezzel.
A megnyugtatásomra szőtt szavait hallván hálásan elmosolyodtam és egy biccentéssel vettem tudomásul, hogy nem adódik nehézségük abból, ha egy ápolót nélkülözniük kell. A gondolat ugyancsak megnyugtatott; tudtam, hogy az édesanyám jó kezekben lesz, de azt sem vettem volna a szívemre, ha ez esetleg Lord Rianon ápolásának kárára adódik.
- Tökéletesen megértem, uram – bólogattam kuncogva; reméltem, hogy nem hiszi azt, hogy gúnyt űznék belőle, egyszerűen csak ismertem ezeket az udvarias kitérőket. Gavin mindig kínosan ügyelt arra, hogy ne bántsa meg a gyengéd érzelmeimet, ezért körmönfont kis közhelyekkel igyekezett elhárítani a csevegést a virágaimról; noha csak egyszer-kétszer eshetett meg, hogy kikértem a véleményét egy újonnan alkotott csokorról. Nem voltam ostoba, eszembe sem volt ehhez hasonlatos beszélgetést erőltetni a férfiakra, elvégre nem véletlenül faragtak minket egészen más fából, mint őket. – Megteszek majd minden tőlem telhetőt, hogy a végeredmény a lehető legszebb legyen és maradandó örömöt hozzon a hölgyek életébe is – fogadkoztam mosolyogva.
Furcsa és talán helytelenítendő gondolat volt, amikor a „vár hölgyei” kifejezést hallva eltűnődtem azon, vajon a mostohaanyján kívül van-e más hölgy is Vidarban, akinek a boldogsága különösen fontos lenne Lord Tomas számára – nem számítva persze Lady Tyriát, aki sajnálatos módon hivatalosan már a fővárosba tartozott. Biztos voltam benne, hogy én is hallottam volna, ha az uraság menyasszonyt hoz a házhoz, de ez még nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy már készülőben van egy esetleges eljegyzés.
Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá, emlékeztettem magam; az illetlen gondolatokat gyorsam száműztem a fejemből, az általános kíváncsiságomat okolva értük. Lord Agenyr főnemes volt, ráadásul jóképű és – mint az számomra az iméntiekből egyértelműen kiderült – a szíve és a becsülete is a helyén volt; egy fokkal jogosabbnak tűnt tehát azon morfondíroznom, vajon mikor házasodik meg.
- Ki tudja, egyszer még lehetőségem is lehet rá – mosolyodtam el, amikor az uraság abbéli reményeit fejezte ki, hogy előttem se maradhasson örökre titok Rheya híres kertjeinek látványa. A szemeimbe egy egészen árnyalatnyi, lehetőleg még az illendőség határain belül maradó huncutság költözött; általában csak a saját fivéremmel szemben engedtem ezt meg magamnak, de reméltem, hogy Lord Tomas sem bán néhány pillanatnyi könnyedebb, kötetlenebb társalgást. – Talán még tanácsokat is adhatok az ottani kertészeknek, rávilágítva az apró hibákra, amik miatt Vidar lugasa sokkalta szebb lett – kuncogtam.
Noha biztosra vettem, hogy az uraság már nem tudna az eddigieknél jobban is meglepni, a következő szavaival sikerült a lehető legerőteljesebben rácáfolnia erre. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondhatnék erre, egy a fővárosba tett látogatás, ráadásul a hercegi esküvőre... A gondolat egyszerre tűnt átkozottul csábítónak és egész egyszerűen megvalósíthatatlannak. Az egy dolog, hogy ezek után már tényleg fogalmam sem lett volna, mivel viszonozhatnám mindazt, amit az Agenyr családnak – és főleg Lord Agenyr nagylelkűségének – köszönhetek, ezzel még együtt tudtam volna élni valahogy, ha mást nem, hát felajánlottam volna nekik hátralevő életem szolgálatait; egy más helyzetben gondolkodás nélkül igent mondtam volna erre a hihetetlen felvetésre. Ott volt viszont a másik dolog: nem voltam más helyzetben. Az édesanyám beteg volt és egyedül rám számíthatott, egy ilyen utazás pedig egyszerűen túlságosan is hosszúra nyúlhatott ahhoz, hogy képes legyek annyi időre magára hagyni.
Eleinte hálás voltam, amiért a fivéremre terelte a szót, de akkor még nem tudtam, hogy a téma egészen pontosan hová fog elkanyarodni.
- Nos, merem remélni, hogy a szebbnél szebb rheyai hölgyek látványa nem feledtette el vele a kishúgát – feleltem elmosolyodva; az utazás kérdésére egyelőre nem mertem reagálni, még össze kellett szednem a gondolataimat. – Biztos vagyok benne, hogy írni fog, vagy talán már írt is, csak még nem érkezett meg a levele; ugyancsak nincsenek kétségeim afelől, hogy nagyon jól érzi magát a fővárosban és nem tartott neki sokáig a beilleszkedés.
A mosolyom nem hervadt le a folytatást hallva, egy egészen kicsit halványodott csak el, ahogy belé vegyült némi rezignált szomorúság is.
- Nem dédelgetek hiú ábrándokat arról, hogy a fivérem Rheyában maradna-e, ha lehetősége lenne rá – vontam vállat látszólag könnyedén. – A királyi testőrségben betöltött pozíció valóban megtiszteltetés lenne, még a családunkra nézve is; nem is tudom, velük szemben vannak-e bizonyos... elvárások. – A homlokom egy pillanatra ráncba szaladt, ahogy elgondolkoztam ezen, és bár szándékosan nem fogalmaztam meg pontosan a problémát, biztos voltam benne, hogy Lord Tomas érteni fogja, mire gondolok. – Persze ha Celawan herceg is pártolja a csatlakozását, akkor biztosan semmi nem lenne akadály – tettem hozzá egy kisebb mosollyal, miközben akaratlanul is elindultam a virágágyások között. Reméltem, hogy az uraság nem bánja, ha folytatjuk a sétát; egyszerűen muszáj volt csinálnom valamit, amikor fájó dolgokról beszéltem. – Tudja, azt hiszem, fel vagyok készülve arra, hogy egyszer úgy dönt, magunkra hagy minket... engem – folytattam halkabban, kissé tétován, hiszen a legkevésbé sem érdeklődött az én érzéseimről; jobbnak is láttam inkább visszaterelni a szót Gavinre. – Ha felajánlanának egy ilyen fontos pozíciót, egészen biztosan kapva kapna a lehetőségen, nekem ped |
[40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
