|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:27 - |
Elszórtan a pusztaságban több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói éleseszű, dolgos parasztemberek. Legtöbben természetesen földművelésből, és álattenyésztésből élnek, de akadnak köztük mesteremberek és kalmárok is. Egyszerű, földszintes épületekben élnek, amikhez saját veteményeskert, és különféle lábasjószág tartozik; Sokan tartanak a tojásáért, és a húsáért baromfit. |
[40-21] [20-1]
Határozottan nem azzal a szándékkal érkeztem, hogy hosszabb távra munkát kínáljak a d'Evreux lánynak, és a lugas is épp olyan rég elfeledett ötlet volt csupán, mint az a nagyobb gyakorlótér, amit Tyria kért néhány esztendeje, ezúttal mégsem ítéltem helytelennek az elsietett ötletet. Nem csak az adósságomat tudhattam így kiegyenlítettnek, de a gondolataimat is elterelhettem egy időre; ráadásul, Gylda minden próbálkozása ellenére, Vidar vára a mai napig az maradt, ami. Vár. Funkcionális, erős, masszív, időtlen, és a mostohaanyám állítása szerint minden csepp nőiességet nélkülöző. Azt hiszem, ebből a szempontból mindig visszavágyott Rheyába, talán ez ragadt át a húgomra is, és amellett, hogy mindkettejüknek tetszene, valahol éreztem a szükségét, hogy sokkal asszony-barátabb környezetet faragjunk Vidarból. Látván, hogy milyen gyorsan változnak körülöttem a dolgok (nem csak, hogy a húgom hamarabb házasodik meg, mint én, de Atyám is egyik napról a másikra esett ágynak), még ha zavartak is az egyszerű kérdésekbe oltott sürgetések, kezdtem magam is szükségesnek gondolni, hogy feleség után nézzek. Gildasszal ellentétben én tudtam, hogy nem leszek fiatalabb; a családnevünk fenntartása érdekében köteles voltam örököst biztosítani. A gond csupán az volt, hogy nem voltam benne biztos, miféle feleséget is szerettem volna magam mellé, hogy Vidar első számú hölgye legyen. Biztos voltam benne, hogy Lady Gylda szívesen segít nekem ebben.
Őszinte, az addigiaknál szélesebb mosoly terült el az arcomon, amikor Gillian végül már első szavaival beleegyezett az ajánlatomba.
– Azt hiszem, így is több ápolót foglalkoztatunk, mint szükséges volna – biztosítottam róla, hogy bőven akad szakértő személyzet Vidarban, akire nincs feltétlenül szükségünk. A családi orvosunk önmagában is elegendő lett volna, ha őszinte akarok lenni, de mégis illő volt, hogy mindent megtegyünk, még ha ez csak a látszat szerint segített is, és valójában kényelmetlenebb volt. A lány további szavaira értőn, lassan bólintottam; biztosra vettem, hogy a lovakkal sem lesz probléma. Nekem személy szerint féltucat hátasom volt, bár kétség kívül Viharvég állt hozzám a legközelebb; sokszor mentem vadászni egymást követő napokon, és nem szerettem volna túlzottan megterhelni egyik lovamat sem, így szükséges volt, hogy egynél több legyen. Arról nem is beszélve, hogy, nos... Egyszerűen megtehettem. Legalább annyi élvezetet leltem egy új ló vagy vadászeb vásárlásában, mint a vadászatban vagy solymászatban.
– A virágok, azt hiszem, túlnyúlnak az én tudásomon – biccentettem oldalra a fejem; azt mégsem mondhattam, hogy fikarcnyit sem konyítottam hozzájuk. – Teljességgel Önre bízom, hogy mit ültet; rengeteg a hely, és minden eszköz a rendelkezésére áll, amit csak szeretne, legyen szó palántákról vagy munkaerőről. Igazándiból leginkább csak gyümölcsösök és veteményesek vannak Vidarban, fűszerek és gyógynövények, nagyon hasznosak, de hiányzik a várból a női kéz nyoma, azt hiszem... Biztos vagyok benne, hogy a vár hölgyei örülnének bármilyen virágnak.
A pillantásom ismét a rózsákra függesztettem; biztos voltam benne, hogy nem csak a szegényes környezet miatt tűntek különösen szépnek, látszott rajtuk, hogy gonddal nevelték őket, és akaratlanul is arra a következtetésre jutottam, hogy Gillian valószínűleg az olyan emberek közül való volt, aki az élet legnagyobb része felé odaadással viseltetik. Eszembe jutott a levél, amit Tyria küldött a Rheyába való megérkezést követően, amiben többek között azt is írta, hogy talán megkéri Gavint, maradjon Rheyában. Eredetileg úgy terveztük, a mi családi kompániánkkal érkezik vissza az esküvő után; eléggé ismertem a fiatal őrt ahhoz, hogy tudjam, valószínűleg csábító ajánlat lenne számára ott maradni. Valahogy az volt az érzésem, hogy Gilliannek ez talán kevésbé lenne egyszerű, főleg, ha szembesül azzal a nagyon is valószínű lehetőséggel, hogy egyedül lesz, ha az édesanyja meghal. Előbb vagy utóbb mindenki elhagyja ezt a világot; azt hiszem, én is azért haragudtam egy kicsit Tyriára, mert jól tudtam, lehetetlenül alacsony az esélye annak, hogy ha Atyánk állapota rosszabbodna, még a halála előtt haza tudna térni. Cseppet lelkiismeret furdalásom lett, amiért hasonló sorsa kárhoztattam Gilliant; mivel ő ténylegesen egyedül volt, a helyzete sokkalta rosszabb volt.
– Remélem, hogy egyszer Ön is a saját szemével láthatja Rheya kertjeit – kezdtem bele a felvezetőbe. Muszáj voltam megtudni, vajon Gavin értesítette-e őt hasonló tervekről, vagy Gillian teljesen abban a tudatban él, hogy csupán egy-két hónapig kell nélkülöznie a bátyját.
– Ha szeretné... Szívesen venném, ha esetleg Ön is velünk tartana, mikor a családom Rheyába indul, Celawan herceg és a húgom esküvőjére, de azt is megértem, ha azt az utazást túl hosszúnak találja. Pedig biztosan jól érezné magát a fővárosban; úgy tudom, a bátyja jól beilleszkedett. Talán írt már Önnek is? – kérdeztem mosolyogva. Csak azután folytattam, ha Gillian be is fejezte a válaszát. – Úgy tudom, Tyria meg van elégedve a munkájával, és hálás a társaságáért is; kilátásba helyezte, hogy elég kvalifikált volna akár királyi testőrnek is, már ha sikerülne elérnie ezt a pozíciót, a herceg közbenjárásával, talán. Arról persze nincs tudomásom, hogy Gavin erről hogy vélekedik, de megtisztelő ezt hallani, nem gondolja? |
- A kísérettel pedig ne fáradjon, uram – folytattam újfent elmosolyodva. – Egy az Önök részéről nélkülözhető hátas bőven elég kérés lesz ahhoz, hogy lekötelezve érezzem magam – tettem hozzá, a szemeibe pedig vidámság költözött; ismét itt tartottunk, de mit is tehettem volna ellene? – Jól ismerem az utat Vidarig, ha számítanak az érkezésemre, aligha lehet bármi probléma – igyekeztem érveket támasztani a saját igazam mellett.
Helyes döntést hoztál, Gillian, nyugtattam közben a lelkiismeretem. A pénz gyógyítókat és ápolókat hozhat, édesanyád meg fogja neked bocsátani a rövid távolléteket, sőt, még örülni is fog neked. Őszintén reméltem, hogy így lesz, ahogy azt is, hogy talán egyszer eljön majd az a pillanat, amikor nem érzek temérdek tartozást Lord Tomas Agenyr irányába. Talán ha szemtanúja lehetek, amikor Lady Gylda először megpillantja a kész lugast, jutott eszembe. Ha az úrnő valóban annyira szerette a rózsákat és a virágos kerteket, mint ahogy Lord Tomas mondta, az ő reakciója egészen biztosan enyhítene valamelyest a lelkiismeretemen.
- Ha gondolja, a rózsákon kívül más virágok is kerülhetnek majd a kertbe – vetettem fel egy kósza ötletet. – Bár én magam csak legendákat hallottam a rheyai kertekről, legalább egy részüket megpróbálhatnánk idevarázsolni Lady Gyldának – mosolyodtam el. |
Lord Agenyr szerencsére nem vette zokon az édesapja állapotát megcélzó érdeklődésemet, a válasza azonban éppen olyan volt, amilyenre számíthattam volna: udvarias és kedves, de egyszerre olyan rébuszokból és általános féligazságokból összetevődő, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. Nem vidáman, inkább egy kicsit szomorúan, de annál együtt érzőbben; nem feszegettem tovább a kérdést, hiszen nem szerettem volna, hogy mégis indiszkrétnek tartson, de ösztönösen éreztem, hogy ezek a félrevezető kijelentések olyan igazságot takartak, amikkel valószínűleg Lord Tomas számára is fájdalmas volt szembenézni.
Mindennél ismerősebb volt számomra ez a helyzet, a gyakori érdeklődés és a folytonos megnyugtatás, miközben nekem is egyedül a bizakodás és az imák adtak reményt. Az uraság is az Istenek kezébe helyezte minden bizalmát és az édesapja életét, akárcsak én az édesanyámét – ez pedig sajnos legtöbbször a „már aligha van más választásunk” szakaszt jelentette, azaz egyikünknek sem lett volna szüksége arra, hogy újra és újra emlékeztessük magunkat a helyzetre.
Lord Tomas ajándéka szó szerint belém fojtotta a szót; az elmém mélyén tudtam, hogy ez mennyire nem hölgyhöz méltó viselkedés, mégsem tudtam tenni ellene... és azt hiszem, annyira nem is akartam. Az ajándék nemes szívről és tiszta jószándékról uralkodott, amit mindenképpen honorálni illett volna valamivel. Bár fogalmam sem volt arról, milyen lehet a nemesek – de főleg a főnemesek – számára, hogy naphosszat az udvariasság álarca mögött és az etikett béklyói alatt kellet bájologniuk, én magam úgy véltem, szörnyű lehet, amely szörnyűség megkíván némi kompenzációt. Néha egy igaz gesztus, akár csak egy őszinte mosoly, vagy egy szívből jövő dicséret meg tudta melengetni a szívet és be tudott ragyogni egy egész napot – úgy éreztem, vagy legalábbis azt reméltem, talán az uraság sem sértőnek, hanem inkább üdítő változatosságnak fogja megítélni a leplezetlenül őszinte reakciómat; akkor legalább egy aprócska szeletét vissza tudtam adni annak, amit én éreztem abban a pillanatban.
Remények ide vagy oda, volt bennem egy kevés félelem, amikor felpillantottam az arcára, ott azonban nem láttam mást, mint egy mosolyt, azt a fajtát, ami túlmutat a puszta udvariasságon, és elér a szeméig is; őszintét.
Tulajdonképpen még hosszú percekig a hála és a megilletődöttség hatása alatt álltam, mégis megjelent az arcomon egy halvány mosoly a feleletét hallgatva. Tudtam, hogy erre már egyenesen faragatlanság lenne a saját verziómhoz ragaszkodni abban a vitában, hogy most akkor tulajdonképpen ki hálás kinek, mégis képtelen voltam szabadulni attól az egyszerű, mégis erőteljes érzelemtől, miszerint tartozom neki.
Csak egy egészen rövid pillanatra sikerült megfeledkeznem róla, amikor Lord Tomas arcán egy egészen csalafinta mosoly jelent meg, ami szinte kisfiússá varázsolta az arcát. Arra ugye már rá kellett jönnöm, hogy a neveltetésem néha cserben hagy, a megérzéseimben viszont még úgy éreztem, bízhattam; ezek a megérzések pedig egyértelműen azt sugallták nekem, hogy az uraság talán egy kicsit oldani szerette volna a hangulatot és a társalgás szigorúan udvariaskodó részét.
Reméltem, hogy nem egy hatalmas félreértésnek engedek.
- Nos, Gavin gyakran a világból is ki tudott volna üldözni a túlzott aggodalmaskodásával, amikor rólam volt szó; ebből a szempontból egészen biztosan megszabadultam valamitől... Nem tudom, az Ön húga hogyan vélekedne erről – feleltem, szemeimben vidámság csillant, a mosolyom pedig ugyancsak inkább árulkodott erről az érzelemről, mintsem puszta illemről. Tényleg nagyon reméltem, hogy nem csalnak meg az érzékeim, máskülönben ezt egy igazán hallatlan sértésnek is könnyedén vehetné részemről, pedig mi sem állt tőlem távolabb. Egyszerűen csak nem kellett külön megmagyaráznia, miért tett hozzá Lady Tyria kíséretéhez általa is ismert vidari őröket, akikben személyesen meg tudott bízni.
Ez a kis kitérő sem tudta viszont végleg feledtetni velem a tartozás érzését, de szerencsére nem kellett túl sokat gondolkoznom sem rajta; a megoldás ott sorakozott és virágzott előttünk. Felpillantottam Lord Tomasra, amikor mellém lépett, és bár már a mosolya is sejttette, hogy átlátott rajtam, ennek nem adott hangot, és még a kérdésemre is felelt. Én magam is elmosolyodtam; részben a válaszon, részben azon a mozdulaton, ahogy közelebb emelt magához egy már félig kinyílt virágot.
A kezében tartott rózsáról ismért az arcára fordítottam a tekintetem, amikor újra beszélni kezdett. Érdeklődve hallgattam a Lady Gyldáról szőtt szavait, a kíváncsiságomat is felébresztette ezzel, de nem mertem hangot adni neki. Csak annyit tudtam, hogy még gyermekként elveszítette az édesanyját; szerettem volna megkérdezni tőle, hogy vannak-e róla emlékei, hogy Lady Gylda legalább részben tudta-e pótolni az életében az anya szerepét, de egyik kérdést sem volt merszem feltenni. Féltem, ezzel már tényleg túl messzire mennék, és egyébként is: mind a szavai, mind pedig a hanghordozása elárulták, hogy bár egy édesanyát aligha lehet maradéktalanul pótolni, Lord Tomas szerette a mostohaanyját.
Már éppen szóra nyitottam volna a szám, amikor észrevettem, hogy valamin mélyen elgondolkozott, de mielőtt még rákérdezhettem volna ennek okára, már magyarázatba is fogott. Az első szavakat hallván akaratlanul is feljebb vontam kissé a szemöldököm, nem gondoltam volna, hogy tényleg vissza fogja utasítani ezt az egyszerű kis ajándékot, de ahogy folytatta a mondadóját, egykettőre megértettem, mire megy ki a játék.
Kis híján el is mosolyodtam, amikor rájöttem, hogy az uraságnak egy nagyon egyszerű csellel mégiscsak sikerült a maga javára fordítania ezt a kis adok-kapok játékot kettőnk között. Utólag visszagondolva nekem is illett volna éreznem, hogy ezzel micsoda lehetőséget nyújtok neki ezüsttálcán, de igazából nem bántam. Több okból sem.
A tekintetem foglyul ejtette Lord Tomas szemeinek kékje, amikor gondolkodóba estem. Gondolkodóba estem, pedig mind a józan eszem, mind pedig a szívem pontosan tudta, mi lesz a válaszom; mi más lehetett volna. Az ajánlat túlságosan is csábító és nagylelkű volt ahhoz, hogy vissza lehessen utasítani. Azzal foglalkozhattam volna, amit szeretek, ráadásul úgy, hogy ezzel örömet okozhattam valakinek, valakiknek. Biztos lehettem abban is, hogy az Agenyr család által adott fizetés sokszorosa lenne annak, amit a virágok árulásával keresek – soha nem voltam pénzéhes vagy feltörekvő ember, de az édesanyám egészsége mindennél előbbre való volt, annak megőrzéséhez és javításához pedig pénzre volt szükségünk.
Őszintén elmosolyodtam, amikor arról igyekezett megnyugtatni, hogy az sem baj, ha visszautasítom a felajánlást; egyszerűen csak megráztam a fejem, továbbra is mosolyogva.
- Azt hiszem, nemcsak vétek, de óriási hiba is lenne visszautasítanom ezt az ajánlatot, uram – feleltem határozottan, mégis örömmel. Az arcomon lévő mosoly nem halványult, pedig a lelkiismeretem egy része üvöltve tiltakozott éppen amiatt, amit ő is kiemelt; igyekeztem viszont megnyugtatni magam. A Mama nem maradna magára, csak addig leszek távol, amíg feltétlenül szükséges, és akkor is lesz mellette valaki, aki figyel rá és ápolni is tudja. – A legnagyobb örömmel segítenék a lugas kialakításban; megtisztelő, hogy rám bíznának egy ilyen feladatot. Attól tartok, az ápoló lehetőségét nem utasíthatom vissza, a lelkiismeretem nem lenne nyugodt, ha édesanyám teljesen magára lenne utalva, ahhoz azonban ragaszkodom, hogy a fizetségéről én gondoskodhassak... és kérem, nyugtasson meg, hogy nélkülözni tudnak valakit az édesapja mellől – tettem hozzá az uraság szemeibe pillantva.
Noha tudtam, hogy nem ajánlott volna fel ilyesmit, ha nem engedhetnék meg maguknak, mégis szükségem volt a megnyugtatásra, hogy könnyebben meg tudjak békélni a döntésemmel és saját magammal.
- A kísér |
Gillian valamivel idősebb lehetett Drusala hercegnőnél, s fiatalabb a húgomnál, ám zsenge kora ellenére sem volt kétségem afelől, hogy hölgy; s még ha nem is forog nemesi körökben, tisztán érződött rajta, hogy onnét származik. Az első benyomásom kellemes volt róla, még akkor is, ha a rangbéli különbségeink miatt a beszélgetésünk légköre óhatatlanul is udvariaskodó maradt. Ha Rohesia származásához méltóan megházasodott volna, s Gillian törvényes gyermeknek születik, bizonyára a nemesi világ értékes tagjaként élhetne, és Gavin legnagyobb gondja a kéretlen kérők elhajtása lehetne. Igazából eszembe jutott, hogy talán most is vannak evvel gondjai;szégyelltem volna bevallani, de nem tudtam, a nép között mennyire elterjedt a szerelemből születő házasság, hogy vajon ők is ugyanúgy az érdek rabjai-e, még ha kisebb számban is. Eszembe jutott, hogy majd valahogy belecsempésszem a beszélgetésbe a kérdést, kielégítve ezzel a tudásvágyam, ám végül meggondoltam magam; épp elég gondom akadt a húgom házasságának feldolgozásával, illetve a sajátomén való gondolkodással, mintsem hogy még újabb kérdéseket varrjak a saját nyakamba.
– Semmi esetre sem volt tolakodó – biztosítottam őt. – Atyám büszke ember, állítása szerint sokkal jobban van, mint ahogy a gyógyítói állítják. Csak Ő tudja, hányadán áll igazából; Ő és az Istenek. – Mióta csak ágynak esett, mindig mindenki, akivel találkoztam, atyám egészségi állapota felől érdeklődött, így a szavak könnyedén jöttek, a szokásos féligazságok, amikkel mindenkit meg kellett nyugtatnom. Azt, azért, mégsem mondhattam, hogy a lázálmai napról napra gyakoribbak, s hogy a reményem egyre kevesebb. Bíznom kellett abban, hogy az Isteneknek még nagy terveik vannak Rianon Agenyrrel, s nincs okuk elszólítani; semmi értelme nem volt ezen rágódnom minden egyes pillanatban, azt hiszem.
– Erre mindenki csak akkor jön rá, mikor már elhagyta – bólintottam elismerően mosolyogva. Úgy tűnt, Gillian nem vágyódik úgy idegen tájak után, mint olyan sok másik hölgy, mint a húgom; biztos voltam benne, hogy Gavin számára ez igencsak nagy könnyedség.
A lány nem találta a megfelelő szavakat, ez pedig az udvariasságon túl is megmosolyogtatott. Szerettem hinni, hogy legalább némileg hasonlítok Atyámra s méltó mód a nyomdokaiba léphetek, ő pedig sosem fukarkodott, ha háláról volt szó; a hűséget, a szolgálatot nagyra értékelte. Nem lefizetésről volt szó, egyszerűen azt mondta, ez így helyes; elvégre, mint az Istenek gyermekei vagyunk, mindenkinek tennie kell, ami tőle telik. Az a pár arany, amit Gavin családjának küldettem, semmiség volt számomra, ám valószínűleg több, mint egy heti betevő Gilliannek és az édesanyjuknak.
– Nem szükséges hála; ez a hála, az enyém a fivérének. Ha Gavin valóban csupán a munkáját végezné, úgy most Vidart őrizné; nem csak, mint munkáltatója vagyok hálás, de személyesen is. Bízom benne, hogy Gavin sem csak az óvandó hölgyet látja Tyriában, hanem megérti a megbízatásom testvéri jellegét is, lévén ő is báty; az a legkevesebb, hogy a gondjukat viseljük, míg ő nincs itt. Testvér-csere, ha úgy tetszik; ha a testvérhúgomat az illem vagy a szíve ismét hazavezérli, megvitathatják, melyikőjük járt jobban – ajánlottam komisz, tréfálkozó mosollyal, hátha sikerül végre elhitetnem a lánnyal, hogy nem csak illendőségi látogatást teszek, és nem kell lekötelezve éreznie magát.
Ez nyilvánvalóan nem sikerült, s mikor a tekintete a rózsáira vetült, már sejtettem, hova fog kilyukadni.
– Lady Gylda mindig imádta a virágokat – mosolyodtam el, ahogy követve őt, közelebb léptem a rózsákhoz. Az egyik nyíló rügyet feljebb emeltem a többinél, mintha ugyan akármit is értenék a virágokhoz, és látnám, melyik szebb a többinél. Azt láttam, hogy bájosak, és tudtam, hogy a nők többsége kedveli őket, de valahogy férfiként sokkal több élvezetet leltem a vadászatban, mint a virágok nézegetésében.
– Ő ízig-vérig rheyai, tudja – magyaráztam, bár nem kérdezte. – Bár kifogástalanul ismer és magáénak tud mindent, ami a Pusztán szokás, sosem szűnt meg fővárosi úrihölgy lenni, és sokat emlegeti Rheya csodás kertjeit. Atyám mindent megtett, hogy a kedvére tegyen ebből a szempontból is, de attól tartok, az itteni kertészek sokkal pompásabban bánnak a haszonnövényekkel, mint amiket a szépségükért tartanak, és azt hiszem, nagyobbra is tartják őket... De egy szépen virágzó cseresznyefa sem rózsa, azt hiszem...
A homlokomra halvány ránc ült, ahogy lassan körvonalazódott bennem egy ötlet. Habár nem ezzel a szándékkal érkeztem, határozottan jó megoldás lehetett volna; épp kellően rövidtávú, ám mindkét fél számára hasznos.
– A vágott virág sajnos túl gyorsan elhervad;szomorú vége ez a szép dolgoknak. Lady Gylda azonban bizonyára mérhetetlenül boldog lenne, ha egy egész kertnyi ilyenje lenne, hogy akármikor gyönyörködhessen bennük. – Visszahúztam a kezemet a puha szirmoktól, és kérdőn pillantottam Gillianre. – Mondja, lenne kedve segédkezni egy rózsalugas kialakításában a várunkban? Hasonlatos helyzetünkből adódóan feltételezem, hogy az édesanyja mellett szeretne maradni, így semmi esetre sem rabolnám el túl hosszú időre. Biztosíthatok Önnek kocsit, vagy amennyiben szívesebben lovagolna, az istállónk egyik hátasát, és természetesen megfelelő kíséretet, az édesanyja mellé pedig egy megbízható családi ápolónkat, míg Ön esetlegesen távol tartózkodik; felajánlhatom, hogy hálám jeléül magam fizetek a szolgálataiért, de ha Ön ragaszkodna hozzá, a kertben végzett munkájáért járó fizetségéből gondoskodhat róla. Biztosítom, hogy illőn honorálnám a segítségét.
Tudtam, hogy nehéz döntés elé állítottam ezzel az ajánlattal, hiszen egy főnemes kérésének nemet mondani tiszteletlenség, ám vélhetően az édesanyjához jóval erősebb, mélyebb szálak fűzték, mintsem hogy egyszerűen, lelkiismeret-furdalás nélkül magára hagyja. Atyámhoz számtalan ápoló és gyógyító jött, ám Gylda a legtöbbjük helyett is gondját viselte, örült is volna neki, ha kevesebben próbálják elszakítani Vidar urának ágya mellől, nem is beszélve arról, hogy tényleg említette, mennyire szeretne egy rózsalugast. Az még azelőtt volt, hogy atyám ágynak esett; a hatás azonban, azt hiszem, nem lett volna kevésbé szívmelengető. Ráadásul ezzel talán sikerülne törlesztenem Gavinnek is; habár a vidari kertészek minden bizonnyal jóval többet kerestek, mint amennyit Gillian összeszedhetett virágárusként, én ezen felül is fizettem volna, ellenkezést nem tűrve. A hűséget nem lehet ugyan megvenni, de a segítség, még ha kissé alattomosan is, de mindig jól jött.
– Kérem, ne vegye kényszernek – tettem hozzá, biztosra véve, hogy ekkorra a lány már rég azon gondolkodott, mit feleljen. – Ha valaki, hát én tényleg megértem, hogy a családi összetartás a legfontosabb, különösen, ha ilyen nehéz időket élnek meg. Ha nemet mond, ugyanúgy számíthat a segítségemre, s Ön és édesanyja is szívesen látott vendég Vidarban. De kérem, gondolja meg; azt hiszem, mindkettőnk családjának adhatna valamit, amire szüksége volna.
A rózsalugas pillanatnyi feledés lehetett volna, feledés Atyám betegségéről és Tyria elmeneteléről; a pénz pedig minden bizonnyal fontos lett volna a d'Evreux családnak, nem csak a mindennapi megélhetés vagy a házuk karbantartása miatt, de azért is, hogy az édesanyjuknak megfelelő gyógyszereket vehessenek. |
Édesanyám tanításait tulajdonképpen soha nem volt még alkalmam a gyakorlatban is próbára tenni; néhány alacsonyabb rangú nemes hölggyel vagy úrral találkoztam csak, amikor még Vidarban éltünk, de akkoriban nem voltam több egy egyszerű kislánynál. A piaci, hasonló emberekkel történő találkozások pedig igazán nem számítottak, hiszen teljesen más volt a portékáról érdeklődő, egyébként is udvarias párbeszédek lefolytatása, mint amikor az ember szemtől szemben állt egy főnemessel, aki ráadásul a jelek szerint egyenesen hozzá érkezett.
Csak remélni tudtam, hogy semelyik értelemben sem esek át a ló túloldalára Lord Tomasszal szemben.
- Véteknek azért aligha nevezném, uram – vetettem ellen elmosolyodva, egy kissé oldalra billentve a fejem. Megkönnyebbülést éreztem az uraság szavai hallatán, főleg a mosolyát látva, ami bár halovány volt, akkor is mosoly maradt. Így már kevésbé éreztem kínosnak a helyzetemet, mint addig, de igazán csak akkor lélegeztem fel, amikor folytatta is. A mosolyom akaratlanul is kiszélesedett, amikor a húgához hasonlított, elvégre ki ne szeretett volna Lady Tyriára hasonlítani? Tudtam persze, hogy a szavai aligha értendők azok legszorosabb értelmében, mégis csempészett velük egy kis örömöt a szívembe; már csak azért is, mert úgy éreztem, neki is jól eshet a húgát látnia valamiben most, hogy búcsút kellett vennie tőle. Nem én voltam az egyetlen, aki a testvére nélkül maradt. – Ebben az esetben vegye úgy, hogy meg sem szólaltam – ráztam meg a fejem halk kuncogással.
Észrevettem a tekintetébe szökő hirtelen komorságot, aminek okára nem tudtam rájönni, megkérdezni azonban még annyira sem mertem. Egyedül reménykedni volt merszem – remélni, hogy nem az én szavaim vagy reakcióim váltották ki belőle ezeket a negatív érzelmeket.
Ezek a remények pedig ugyancsak beigazolódni látszottak: Lord Agenyrnek nem volt hozzám egyetlen rossz szava sem, a felajánlott segítségemet pedig éppen azért utasította el, mert hölgynek tartott. Engem.
Képtelen voltam elfojtani a mosolyomat, de tudomásul vettem a döntését és egy rövid főhajtással meg is köszöntem az udvariasságát.
- Régóta nem éreztem már magam valódi hölgynek, de ez igazán figyelmes Öntől, uram. Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan és őszintén. Nem gúnyolódtam, elvégre nem is volt kenyerem az ilyesmi; azt hiszem, a rég elfeledett női lelkem volt okolható azért, hogy valóban örömmel töltött el az irányomban mutatott ilyen jellegű udvariasság.
Az invitálásomra adott válaszára egy halvány mosollyal egybekötött biccentéssel feleltem, azt hiszem, egy kicsit meg is könnyebbültem. Nem mintha nem láttam volna szívesen vendégül Lord Tomast odabent, inkább az édesanyám miatt aggódtam – féltem, ha meghallaná, ki érkezett hozzánk, nem tudnám visszatartani, hogy megpróbáljon felkelni az ágyból. A Mama még nevelőnők figyelő szemei előtt cseperedett fel, túlságosan is beléivódott az illem ahhoz, hogy ne próbálja méltón üdvözölni az uraságot.
Kék szemeim érdeklődve és együttérzőn fürkészték az arcát, amikor felfedeztem a mosolyában a szomorúságot. Nem kellett megkérdeznem, mi az oka, egyszerűen csak éreztem.
- Az édesapja nem érzi jobban magát? – érdeklődtem finoman, halkan, aggodalommal és megértéssel a hangomban. – Elnézését kérem, ha indiszkrétnek találja a kérdést, uram, természetesen nem kell válaszolnia, ha nem szeretne – tettem hozzá gyorsan. Nem szerettem volna, ha tolakodónak hisz, azt hiszem, csak az a részem bökte ki a kérdést, aki nagyon is jól sejtette, mit érezhet és min mehet keresztül ebben a helyzetben.
Az otthonunk szépségét dicsérő szavaira egy már sokkal örömtelibb mosolyra húztam az ajkaimat, hiszen bár nekem nem volt részem a pusztán kívüli tájak látványában, szentül hittem, hogy ellenkező esetben sem vitatkoztam volna a mondanivalója igazságával.
- Bár nekem egyikhez sem volt szerencsém, biztos vagyok benne, hogy semmi nem tudná felülmúlni az otthon szépségét – értettem egyet, kitekintve a falun túlnyúló mesés tájra. – A pompa egy dolog, de a Puszta természetes, nyers szépsége egészen más.
Meglepve vontam fel a szemöldököm, amikor Lord Tomas az erszényéhez nyúlt, egy pillanatra zavar és félelem keveréke uralkodott el rajtam. Őszintén reméltem, hogy nem pénzt szeretne adni nekem – még amiatt a néhány arany miatt is mélységes zavart éreztem, amit Gavin távozása miatt kaptunk, és teljesen biztos voltam benne, hogy képtelen lennék megfelelően kezelni a helyzetet. Nyilvánvalóan udvariatlanság lenne elutasítani, de akkor mégis hogyan...
Szerencsére a gondolataimnak is megálljt parancsolt, amikor aranytallérok helyett egy üvegcse került elő az erszényből, benne valamiféle folyadékkal. Kíváncsian néztem fel az uraság arcára az ujjairól, amikor magyarázatba kezdett, a hála pedig váratlan erővel csapott le rám szavai hallatán.
- Uram, ez... – Nyelnem kellett egyet, a tekintetemet pedig inkább ismét a felém nyújtott üvegre fordítottam az arca helyett. Az orvosság mindig sokkalta többet ért, mint az imák és az erőleves, főleg, ha egyenesen Nemetonából származott; szóba sem jöhetett, hogy megpróbáljam elutasítani a segítséget. Az édesanyámról volt szó. – Köszönöm, Lord Tomas. Köszönjük. Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg... – ráztam meg a fejem, miközben elvettem az üvegcsét. Az ujjaim valószínűleg csak valami csodának köszönhetően nem remegtek közben.
Mindig is tudtam, hogy az Agenyr család a szó minden értelmében nemes. Sok szóbeszéd keringett más főnemesi családokról, akiknek a fejébe szállt a hatalom, és bár ezeket csak mások elbeszéléseiből ismerhettem, azt biztosan tudtam, hogy Vidar és a Puszta urai igazságosak – de erre talán még én magam sem számítottam.
- A fivérem a munkáját végzi, uram – biztosítottam mosolyogva. – Természetesen hiányzik, de annál sokkal több örömmel tölt el, hogy kiérdemelte az Önök bizalmát. Biztosíthatom, hogy már ez is sokkal több annál, mint amit valaha is remélni mertünk – szorítottam a mellkasomhoz az orvosságot tartalmazó üveget –, de ígérem, nem feledkezem meg a családja és az Ön támogatásáról.
Abban persze a lelkem mélyéig kételkedtem, hogy valaha is lenne merszem segítséget kérni tőlük, de az, hogy nem fogok megfeledkezni erről, maga volt a színtiszta igazság. Hogyan is tehettem volna? Már ott, akkor azt járt a fejemben, hogy mégis mivel ellensúlyozhatnám mindazt a hálát, amit éreztem.
A tekintetem önkéntelenül is a rózsáim felé vándorolt, és tettem is feléjük néhány lépést. Azt sem bántam, ha Lord Tomas és csatlakozott hozzám, elvégre ha már nem odabent voltunk, igazán tehettünk is egy rövid sétát a kertben; persze csak ha nem akart rövidesen hazaindulni.
- Mondja, uram, Lady Gylda szereti a rózsákat? – pillantottam hátra a vállam felett mosolyogva. – Mielőtt visszaindul, szívesen összeállítanék neki egy csokrot, amit elvihet neki. Bár Lady Tyria szépségét és hiányát aligha pótolhatja néhány szál virág, egy kis örömöt egészen biztosan szerezhetne neki velük, nem gondolja?
A hála viszonzása végig itt volt az orrom előtt, ráadásul ezt még csak nem is lehetett egyszerűen visszautasítani, hiszen közvetve az úrnőnek ajánlottam fel valamit, nem egyenesen Lord Tomasnak. |
– Kötelességemnek éreztem ellátogatni ide, kisasszony – folytattam, amennyiben átvette az ajándékot, amely igen csekély volt, ám a semminél mégis több. – Szeretném, ha tudnák, hogy mérhetetlenül hálás vagyok a fivérének, amiért vállalta, hogy elkíséri a testvéremet Rheyába és ott is vigyáz rá, még úgy is, hogy cserébe csupán hónapok múlva térhet haza. Az a legkevesebb, hogy szolgálataiért cserébe az Agenyrek vállalják, hogy addig gondját viselik az Ő családjának. Szeretném, ha tudná, hogy ha bármiben hiányt szenved, nem szabad haboznia, és nyugodtan segítséget kérhet tőlünk; akár tőlem is, itt és most – hajtottam fejet ismét, mintegy alátámasztva az ajánlatomat. Kék szemeim ezután érdeklődve fürkészték Gillian arcát. – Volna esetleg valami, amire szüksége lenne, vagy Önnek, vagy az édesanyjának? |
Úgy tűnt, Gavin húga egyike volt azon elszegényedett nemesi családból származó hölgyeknek, akiket a rossz körülmények sem törtek meg, sem külsőleg, sem belsőleg. Ebben bizonyára az édesanyjának is szerepe volt; Lady Rohesia halovány emlékeim ellenére is gyönyörű nőként élt a tudatomban, illedelmes és bájos, valószínűleg ő tanította meg Gilliant is az etikett szabályaira. Nem lehetett könnyű, nem csak fizikailag, de lelkileg sem, hiszen bizonyára tisztában volt a pusmogással, ami róla és a fattyú gyermekeiről szólt. Mivel Gavint a hivatása Vidarba szólította, s néha még az Agenyr váron belülre is, a találgatások azóta is folytak az apjuk kilétét illetően. Az emberek biztosra vették, hogy Rohesia egy tehetős nemes szeretője volt éveken át, aki emellett persze házas is volt; a kilétét azonban homály fedte. Én személyesen ismertem az összes pusztai nemest, s bár akadt nem egy Lord, aki csalárd volt és hűtlen a feleségéhez, egyikükről sem tudtam volna elképzelni, hogy hosszú éveken át bejuthatott volna Vidarba s anélkül találkozhatott volna a hölggyel, hogy észrevették volna.
Az igazat megvallva, engem nem is igazán izgatott, ki fattyú, s ki nem, bár szántam őket, hiszen őket senki sem kérdezte meg arról, szeretnének-e ezzel az örök bélyeggel élni. Most azonban, hogy már mindkét d'Evreux testvérrel találkoztam, óhatatlanul is fellobbant bennem valami gyanú-szerűség; immár biztosra vettem, hogy ismerem az apjukat. A vonásaik ismerősek voltak; de régi ismertségnek tűnt, hosszú évekkel ezelőttinek. Ki lehetett az?
A lány jól láthatóan tényleg meglepődött a látogatásom, és habár azt hiszem, meg volt illetődve, sokkal élénkebben viselkedett, mint azt vártam volna, ennek pedig örültem. Nehéz lett volna megfeledkeznem az otthoni dolgaimról úgy, hogy még itt is ugyanazzal a néma tisztelettel kell szembesülnöm, mint amit Vidarban kaptam.
– Igazán semmi szükség a szabadkozásra – ráztam meg a fejem halvány mosollyal. – Én érkeztem bejelentés nélkül, a vétkes én vagyok. – Igazából akkor sem szívesen fogadtam volna el a lánytól bármit, ha valóban lett volna esélye készülni rá; a szándék nemességén túl, bizonyára sokkal többet jelentene számukra néhány falat, mint nekem.
– Egyébként is; Ön így a húgomra emlékeztet. Ha tiszta ruhában volna és bebizonyítaná nekem, hogy nem ügyetlen a konyhában sem, megtörne a varázs – tettem még hozzá, egy pillanatra elidőzve azon a földes-poros csíkon, ami a homlokán húzódott. Így, csupa porosan és mosolyogva, tényleg emlékeztetett Tyriára, és korban sem lehetett sokkal elmaradva tőle; ez egy kicsit otthonosabb érzést adott nekem, mint amit Vidar jó pár napja. Persze, Gillian kívülről egy cseppet sem hasonlított a húgomra, de olyan vörös hajat nehéz is bárhol találni – ha nem számítottuk az unokatestvéreim, akiket jog szerint márpedig nem kellene számítanom, ám a levél miatt, amit nemrég kaptam, lehetetlenség volt úgy tekintenem rájuk, mintha nem lennének itt.
Griselldis levelét azonnal a tűzbe vetettem, amint elolvastam, a futárt pedig válasz nélkül szólítottam fel azonnali távozásra, annak fejében, hogy ha egy órán belül nem hagyja el Vidart, a fejét vétetem. Nem tudtam, vajon az Aldayrokhoz megy-e vissza, vagy megijed, és esetleg máshol keres szerencsét, és nem is érdekelt. Nem engedhettem meg, hogy a királyi udvar esetleg tudomást szerezhessen arról, az unokanővérem a segítségemet kérte, én pedig nem utasítottam el. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy a Sagramourok iránti hűségünk megkérdőjeleződjön, azt a szégyent nem voltam hajlandó elviselni, főleg most, hogy Tyria a herceghez készült hozzámenni; még akkor sem, ha Griselldisszel régen együtt vívtunk fakardokkal. Az Aldayrok a korona ellenségei voltak; én pedig szemernyi kétséget sem akartam hagyni afelől, hogy az Agenyrek a Sagramourok mellett állnak ebben a döntésben is.
Tekintetem egy pillanatra elkomorult, ahogy eszembe jutott ez a szerencsétlen eset, ami tudtam, hogy még sok gondot fog okozni később; a homlokomra gyűlő árnyakat végül Gillian csilingelő hangon feltett kérdése üldözte el. Már gondolataimba merülve is beljebb lépkedtem, most pedig egy pillantást vetettem a szerény karámra.
– Nem illő, hogy egy hölgyre hárítsam a piszkos munkát – emeltem fel az egyik kezem, könnyedén intve, jelezve ezzel a visszautasítást. Viharvég egyébként is makrancos tudott lenni, ha megérezte, hogy olyan keze ügyébe került, aki nem elég erős, Gillian aprócska, bájos termetét elnézve pedig féltem, hogy a hátasom esetleg elrántaná. Igazán nem lett volna szép, ha Gavin családjának jóléte felől jövök érdeklődni, aztán én magam okozom a húga sérüléseit. Odavezettem Viharvéget a mutatott helyre, és a zablájától megszabadítva őt kötöttem ki. Láttam rajta, hogy egy pillanatra méricskéli a kerítés és a csomóm erősségét, de azután inkább a vízre csapott le; hosszú volt az út idáig, még ha nem is hajtottam meg túlzottan.
– Nem szeretném, hogy véletlenül felkeltsük az édesanyját odabent, és egyébként is gyönyörű időnk van – mondtam, miután visszatértem a lány mellé. Mosolyomba ezúttal az udvariasságon túl rezignált szomorúság is vegyült. Atyám is alvással töltötte a legtöbb idejét, ami áldásos volt, hiszen láttam rajta, milyen rosszul van, ha épp mégis felébredt. A gyógyítókat külön megkértem, Gylda beleegyezésével, hogy néhány csepp máktejet adagoljanak a gyógyszerébe, hogy biztosan aludjon, és ne ébressze fel sem láz, sem lidércnyomás. Csupán ennyit tehettem érte; az állapota egy cseppet sem javult, de szerencsére nem is rosszabbodott. Igyekeztem nem erre gondolni, ám mégis muszáj voltam, hiszen Gillian és Gavin, bizonyára, megértették ezt a fájdalmat, lévén, hogy az édesanyjuk is súlyos beteg volt.
– Igen, jól esik elhagyni Vidart és egy kicsit vidéken tölteni az időmet – feleltem, mintha a saját döntésem lett volna a friss levegő szívása, s nem kényszerítettek volna rá. – A vár falain belül néha el is felejtem, milyen gyönyörű a Puszta tavasszal... az aerteni nyár sem ér fel hozzá, sem Rheya az év bármely szakaszában, azt hiszem. Bár meglehet, hogy csak a szülőföld iránti hűség mondatja ezt velem.
Valószínűtlennek tartottam, hogy Gillian járt már volna valahol máshol, így nem éreztem szükségesnek, hogy megkérdezzem, ő hogyan vélekedik erről; arról nem is beszélve, hogy időközben eszembe jutott, hogy elfelejtettem átadni, amit hoztam. Az övemre erősített erszénybe nyúltam, ahol az érmék csilingelése mellett egy közepes méretű üvegcse lapult, benne zöldes-barnás szárított és porított különböző levelekkel és növényekkel.
– Az édesanyjának hoztam; nemetonai gyógytea, főleg gyömbér, azt hiszem... Jómagam is kipróbáltam már, mikor néhány éve meghűltem egy őszi vadászat alatt, és higgye el, hölgyem: amennyire csíp, ez minden betegséget kiöl az emberből. Atyám is ezt issza – nyújtottam felé az üveget. Azt már nem tettem hozzá, hogy ugyan nem javított Rianon állapotán, ám tulajdonképpen nem is lett rosszabb, tehát akár még az olyan rejtélyes betegségeken is lehetett hatása, mint ami Őt támadta meg. |
Féltem.
Amióta Gavin elment, minden egyes napon egyre jobban féltem. Néha még az álom is cserbenhagyott, mert rettegtem, hogy amikor reggel benyitok a Mama szobájába, ő üveges tekintettel, mozdulatlanul fogja bámulni a plafont, vagy egyszerűen csak nem fogja kinyitni a szemeit, amikor megszólítom.
Korábban is megesett már, hogy a bátyám napokig távol volt, de az mindig csak a munkája miatt volt, és mindössze Vidarig kellett volna mennem, hogy megtaláljam. Az egészen más volt – könnyebb. Ha meghallotta volna a hírt, azonnal felpattant volna a lovára, és meg sem állt volna hazáig, de most... most egyenesen a fővárosig ment, és ki tudja, mikor tér majd vissza.
Mire eljutna hozzá édesanyánk halálhíre, nekem már el is kellene temetnem őt. Egyedül.
Nem hibáztattam senkit, nem haragudtam sem rá, sem az Agenyr családra, senkire; miért is tettem volna? Mindenki tudomást szerzett Lady Tyria és a herceg örvendetes eljegyzéséről, azt pedig még én sem vontam kétségbe, hogy amennyiben a fiatal úrnő megtenni készül a Rheyába tartó hosszú és veszélyes utat, akkor olyan nemes férfiak védelmére van szüksége, mint amilyen a bátyám is.
Gavin minden nap egyre jobban hiányzott, de tudtam, hogy nem lehetek önző, egy ilyen kérdésben nem. Örültem annak, hogy a fivérem ilyen fontos szerepet tölt be az Agenyr család szemében, tudtam, hogy még sokra viheti, és ezért végtelenül büszke voltam rá.
Csak az elkerülhetetlennel voltam gyáva egyedül szembenézni.
A Mama aznap alig volt hajlandó néhány falatot enni ebéd gyanánt, ami egyszerre keserített el és fokozta a félelmeimet. A józan eszemmel gondolkozva tudtam volna, hogy korábban is megesett már az ilyen, voltak jobb és rosszabb napjai egyaránt; ráadásul Gavin távollétében jómagam is hajlamos voltam bolhából elefántot csinálni és a legapróbb dolgokat is indokolatlanul felnagyítani. Igyekeztem inkább hálát adni azért, hogy legalább az alvással nem volt gondja – kora délután mosolyogva, jókedvűen merült békés és nyugodt álomba, ami az én lelkemen is könnyített egy egészen kicsit.
Részben a kötelességtudat, részben viszont a lelki békém hosszabbtávú megőrzése vezetett ki az elülső kertbe. A rózsáim mindig hálásak voltak, ha foglalkoztam velük, én pedig mindig örültem, ha megtehettem; segítettek elterelni a figyelmem, a dús, gömbölyű, egészségesen nyíló virágok láttán mindig mosolyogni támadt kedvem.
Az egyik tövis megkarcolta az ujjamat, de már meg sem éreztem. Valami furcsa oknál fogva ott, a rózsabokrok mellett a puha földön térdelve eszembe jutott egy korábbi beszélgetésünk a fivéremmel, hercegnőkről és hercegekről, úri szokásokról és elhagyott cipellőkről. Akaratlanul is arra gondoltam, milyen érzés lenne, ha ezeket a gyönyörű virágokat legfeljebb egy hatalmas asztal közepén, vázában pihenve, vagy a kertben sétálgatva láthatnám – és tudtam, hogy akkor nem tennének ilyen boldoggá. Az nem az én életem lett volna.
Hallottam egy ló patáinak finom dobogását a kitaposott földúton, de nem emeltem fel a fejem; gyakran előfordultak errefelé lovasok, a fivérem távollétében azonban aligha igyekezhetett volna az egyikük éppen a mi házunkhoz. Csak akkor kaptam fel a pillantásom a föld gyomlálásából – nem kevés meglepetéssel a szemeimben –, amikor egy ismeretlen, mély férfihang a nevemen szólított.
Legfeljebb néhány pillanat telhetett el, amíg nem ismertem fel a váratlan látogatót. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is lett volna szerencsém találkozni Lord Tomas Agenyrrel, esetleg kislány koromban fordulhatott volna elő, amikor még Vidarban éltünk, arról viszont aligha maradtak meg biztos emlékek a fejemben. Szerencsémre nem voltam azonban ostoba, szemeim gyorsan megtalálták az elegáns ruhadarabok felett pihenő köpenyt összefogó csatot, és máris tudtam, kivel állok szemben – a délceg, jóképű férfiról minden tekintetben lerítt a származása, a büszkén fénylő aranysakál azonban csak egyetlen dolgot jelenthetett.
- Lord Agenyr! – Akármennyire is igyekeztem, attól tartottam, hogy nem sikerült tökéletesen elrejtenem a hangomból a meglepetést, miközben gyorsan felpattantam a földön térdelő pozíciómból. Sietve leporoltam egyszerű, halványkék ruhám elejét, mielőtt illendőn köszöntöttem volna; az édesanyámtól kapott kiváló neveltetés ösztönösen nyert utat magának és öltött testet egy kifogástalan pukedli és egy mély főhajtás képében.
Hirtelen mindennél jobban éreztem a helyzet – rám nézve – tragikomikumát, az ágyásban térdeplést, a még mindig kissé koszos ruhámat, a földtől piszkos ujjaimat, a valószínűleg még valamennyire kócosan a vállamra lógó hajamat; rég elfeledett származásomat alighanem sikerült minden tekintetben meghazudtolnom és kifiguráznom.
Szavai újfent megleptek, csakúgy, mint a tiszteletteljes gesztusa irányomban, amikor felpillantottam, de az Istenek aznap mellém állhattak – hiába a helyzet váratlansága, pillanatok alatt sikerült összeszednem magam.
- Megtiszteltetés, hogy az otthonunkban üdvözölhetjük Önt, uram – feleletem azonnal, még emlékezvén rá, hogyan kell tiszteletteljesen és udvariasan csűrni a szavakat; a mondandóm mögött azonban szemernyi hazugság vagy művi szándék nem volt. Valóban megtisztelőnek éreztem, hogy maga Lord Tomas látogatott el hozzánk, és az igazat megvallva még örültem is a társaságnak. Minderről, vagyis tulajdonképpen az őszinteségemről a mosolyommal igyekeztem meggyőzni az uraságot, ami talán nyíltabb volt, mint ahogy az a Mama tanításaiban szerepelt, de ezen ha akartam volna sem tudtam volna változtatni; ez hozzám tartozott. – Kérem, fáradjon beljebb! – tettem egy invitáló gesztust a kert irányába, miközben magam is kisétáltam a rózsabokrok közül, és újból hálát adtam a figyelő Isteneknek, hogy aznap nem átallottam cipőt is felvenni a kertbe. Az lett volna csak az igazán megalázó, ha még mezítelen talpakkal is kell Lord Agenyr előtt mutatkoznom. – Remélem, meg tudja bocsátani nekem a nem illendő fogadtatást – kértem ösztönösen is elnézést az összes többiért, miközben zavartan kifésültem egy hajtincset az arcomból, észre sem véve, hogy ezzel oda is juttattam némi földet. – Ha tudtam volna, hogy érkezik, átöltöztem volna és talán készülni is tudtam volna valamivel...
Amennyibben eleget tett a kérésemnek és beljebb sétált, egy kicsit én is közelebb léptem, arcomon mosollyal nyújtva a kezem előzékenyen a kantárért. Istálló és istállósfiú híján én is örömmel segédkeztem neki ebben.
- Ha megengedi, uram, ide ki tudom kötni a lovát – biccentettem a fejemmel a kert mellettünk lévő, elülső részébe, ahol egy Gavin által kiépített alacsonyabb kerítés választott el egy füves részt a rózsáktól. Közösen alakítottuk ki ezt az elkerített részt, ahol friss, lelegelhető fű és egy itató is várta a fivérem lovát, ahányszor csak hazatért. – Az itatóban friss víz is van, hogy ő is oltani tudja a szomját, amíg itt tartózkodnak.
Ha hagyta, hogy segítsek, néhány gyakorlott mozdulattal kikötöttem az állatot az itató mellé – szívesen gondoskodtam a fivérem hátasáról is, amikor itthon voltak. Lord Tomashoz visszafordulva ismét elmosolyodtam, miközben a ház felé intettem a kezemmel.
- Odabent sokkal kellemesebb az idő, és még egy kis frissítővel is megkínálhatom – tettem hozzá – fogalmaztam meg szavakkal is az invitálást, és amennyiben egyetértése jelét adta, mellé léptem, hogy bekísérjem a házba, de ha még inkább idekint maradt volna a kertben, és azt sem bántam. – Kellemes útja volt, uram? – érdeklődtem közben udvariasan. |
Nem gondoltam volna, hogy idáig jutok. Nem gondoltam volna, hogy egy napon Lady Gylda fog kitessékelni a saját váramból. Gylda, mintha csak némán egyeztünk volna meg benne, sosem próbált az anyám helyére lépni, de mégis segített minden olyan problémámban, amelyet édesanyám hiánya megnehezített. Mióta azonban a húgom elhagyta Vidart a herceggel, minden anyai szeretetét és figyelmét belém ölte, ami a koromat tekintve igencsak kellemetlen helyzeteket szült. Habár a büszkeségemet sértette, mégis hagytam, hogy a tudtomra adja: ideje lenne kimozdulnom Vidarból. Arról igazán nem tehettem, hogy Atyám helyébe lépve ideiglenes várúrként a teendőim elnyeltek az élet elől, ám most már örömmel vetettem közéjük magamat. Nem akartam apámra gondolni, aki a szobájában haldoklott. Nem akartam a húgomra gondolni, aki huszonhat esztendő után egyszerűen elhagyott, és néhány nap alatt elvesztettem a társaságát Celawan Sagramourral szemben. Nem akartam azokra a sürgető megjegyzésekre gondolni, amik újra és újra eszembe juttatták, hogy Vidar Lordjaként és eljövendő uraként meg kéne házasodnom; kötelességem, hogy fenntartsam a családunk vérvonalát, mint egyedüli fiú.
Nemetona kőtornyaira sem akartam gondolni.
Az aratással, adókkal, és a családunk seregszemléjével kapcsolatos teendők épp eléggé lekötötték az energiáim, hogy esélyem se legyen ilyesmiken elmélkedni, és ha esténként, mikor a testem már elfáradt, de az elmém még kifogástalanul működött, esetleg valamelyik mégis eszembe jutott volna, néhány pohár bor elfeledtetett mindent. A fejfájásom pedig legalább adott valami megfoghatatlant, amit bátran korholhattam és amin kiélhettem a haragom.
Ma azonban a mostohaanyám hajthatatlannak tűnt; mióta Atyám ágynak esett, alig hagyta el a szobáját, s még ha fel is vittem neki az ételt, nem evett belőle. Rendkívül lefogyott, az arca beesett, a bőre és a haja is kifakult, bár lehet, hogy csupán a hirtelen csupa fekete és szürke szín zavart meg, amelyet hordani kezdett. Lady Gylda vérbeli rheyai hölgy volt, a báj, illem és kellem megtestesítője, s noha Vidar várában még gyermekkoromban megtanulta magáénak tudni a Puszta sajátos visszafogottságát, mindig szeretett csinosan öltözni. Gyönyörű nő volt, a kora ellenére is; az utóbbi hónapokban viszont mintha évtizedek ráncai ütköztek volna ki az arcára és kezére, amelyeket addig sosem láttam. Mióta Tyria elment, valami benne is megváltozott; még mindig gyenge volt, de már többször járta a folyosókat, mintha próbálná felmérni, pontosan mennyire is üres a vár a lánya nélkül; emellett pedig elkezdett babatakarókat és ruhákat varrni. Egyelőre nem sikerült rájönnöm, eme igencsak erőteljes célzás nekem szól-e, vagy Tyriáéknak szánja.
Egy esetlen korzózása közben talált rám is, a dolgozószobában, nemesektől érkező levelek és bírói jelentések közepette. Igen hamar a tárgyra tért, miszerint ildomos volna friss levegőt szívnom; frisset, valahonnét Vidarról kívülről, mielőtt a fülemnél fogva rángat ki, a katonáim szeme láttára. Aggódik értem, azt mondta; aggódik, hogy annyira figyelmen kívül akarok hagyni mindent, aminek nem örülök, hogy az egész életet hagyom elsuhanni mellettem.
Nem értettem, miben segít, ha egyetlen napot Vidaron kívül töltök, de beletörődtem; mégis, nem hagyhattam, hogy a napom dologtalanul teljen, így tehát úgy döntöttem, hogy egy ideje már fennálló adósságom fogom leróni, ha már úgyis elkényszerültem a hivatalos ügyektől. Gavin egyike volt azon kevés katonának, aki családunk szolgálatában állt, és ténylegesen bíztam benne. Habár a vidari hölgyek körében megkérdőjelezhető pletykák terjengtek róla, ami némi kételyre adott okot, tudtam, hogy felelősségteljes őr, a húgom is erényes, és emellett ha elég ostoba lett volna akárcsak fél rossz szót is szólni Celawan herceg előtt, eleve meg sem kértem volna a feladatra, hogy kísérje Tyriát Rheyába.
Nem bíztam a rheyaiakban; tudni, hogy két ismerős harcos vigyáz a húgom épségére, megnyugtatónak tűnt, ráadásul biztos voltam benne, hogy Tyria is örülni fog a társaságuknak. Ez viszont azt is jelentette, hogy Gavint nélkülözni kellett a városőrségből, illetve elszakítottam őt a családjától parancsom (vagy inkább kérésem?) által; tudtam, hogy az édesanyja épp olyan beteg, mint Atyám, és azt is, hogy így a húga egyedül kell, hogy gondját viselje, habár Gavin szolgálataiért cserébe jópár aranyat küldettem hozzájuk. Mégis, ildomos volt személyesen is meglátogatnom; az arany nem mindig elég, és szerettem volna a saját szememmel látni, miben segíthetek. Atyánk arra tanított minket, hogy ne engedjük a nemesi rangunkat a fejünkbe szállni, és hogy büszkén intézzünk mindent mi magunk.
A lovam, Viharvég, hamarabb megtette az utat a kis faluig, minthogy igazán elgondolkozhattam volna azon, mit szeretnék elérni. Nem hiszem, hogy valaha találkoztam Gavin családjával, bár halványan rémlett, hogy még régen, mikor Vidarban éltek, mintha egyszer ott lett volna az édesanyjuk az egyik fogadáson, amit az akkori királynak, Thelion apjának rendeztünk. Most azonban főleg a lánnyal, Gilliannal terveztem találkozni; igazán nem szerettem volna zavarni az asszonyt, ha valóban olyan beteg, mint mondják.
Halvány mosollyal az arcomon, büszke, feszes tartással léptettem végig az egyetlen kis utcácskán, bólintva mindazoknak, akik felismertek, és meghajolva üdvözöltek; még a falu elején útbaigazítást kértem az egyik rőzseszedőtől, így nem esett nehezemre megtalálni a d'Evreux házat. A ház apró volt; bár a Vidarban lévők is a kisebbek közé tartoztak, a helyhiány miatt, az ehhez hasonló falusi házakból még az a kevés ciráda is hiányzott. Mégsem vonzották a tekintetem a falon végigfutó apró repedések, sem a tető enyhe megroggyanása, ahhoz túlzottan meglepőek voltak az előkert rózsái, amelyekhez hasonlót csak Rheya kertjeiben láttam. Vagy ott sem.
Eltűnődve szálltam le a lovamról, tekintetemmel megtalálva azt is, akit kerestem; már elsőre feltűnt a hasonlóság az ágyásban tevékenykedő, szőke leány és a városőr között. Láttam benne azt a gyönyörű nőt is, aki még régen Vidarban élt; és láttam benne valaki mást, valaki ismerőset, akit egyelőre nem tudtam volna megnevezni.
– Gillianhez van szerencsém? – szólaltam meg, magamra hívva a figyelmét, ha esetleg addig nem vett volna észre; megeshetett, hiszen már kicsit messzebb megállítottam a lovam, s lassan vezettem a kert irányába. Egyelőre nem invitáltak be, így kint álltam meg, az úton; még akkor is, ha éppenséggel megtehettem volna, hogy megadom magamnak az engedélyt. Hivatalos és udvariassági, mégis, valamilyen szinten személyes okból látogattam ide; ennek megfelelően nem is hagytam, hogy akármelyik testőr mellém szegődjön, épp csak az ingem és mellényem fölé vett zöld köpenyemen terpeszkedett az aranysakál, no meg a köpenyt összefogó aranycsaton és az oldalamra kötött kard markolatán. Mégsem titkolni akartam, ki is vagyok.
– Remélem, megengedi, hogy zavarjam egy darabig – hajtottam fejet tiszteletteljesen; mégiscsak megzavartam a napját, ráadásul bejelentés nélkül. |
Gavin hirtelen váltása váratlanul ért, és egy pillanatra egészen meg is döbbentett. Nem csak a beszélgetésünk fonala vett éles és számomra megmagyarázhatatlannak tűnő fordulatot, hanem a hangulat is... és a fivérem szavainak furcsa csengése. Értetlenséggel vegyes aggodalommal néztem a sajátomhoz kísértetiesen hasonló kékséggel csillogó szempárba, ujjaimat önkéntelenül is szorosabban fonva az őket rabul ejtő kézfeje köré, amikor meghallottam a kérdését.
- Hát persze, hogy bízom benned – ingattam a fejem, csodálkozva azon, hogy egyáltalán hogyan kérdezhet tőlem ilyen butaságot. – A fivérem vagy, az egyetlen testvérem, az egyik legfontosabb ember az egész életemben. Boldogan és igaz hittel adnám a kezedbe az életemet is, ha azt kérnéd tőlem – mosolyogtam rá szeretettel és bizalommal telve. – De mégis mi...
Két dolog is volt, ami arra kényszerített, hogy elharapjam a kérdésem végét. Az első ok volt a legegyszerűbb: megértettem. Mintha csak az Istenek súgták volna a fülembe; Ne forszírozd tovább, Gillian, nem akarod hallani a választ. A választ, amit valószínűleg én magam is kitaláltam volna, ha igazán akarom, de az ezzel kapcsolatos érzéseim soha nem változtak meg – rettenetesen féltem, hogy olyasmiről rántanám le a leplet, amit egyszerűen képtelen lennék elfogadni. Nem akartam más szemmel nézni az édesanyámra és a bátyámra, de még csak magamra sem.
Még nem voltam felkészülve arra, amit hallanom kell.
A másik ok – szerencsémre, vagy ténylegesen az Istenek közbelépésére – már olyasmi volt, ami Gavint is megakasztotta a saját gondolatmenetében. Anyánk hangja úgy tört be ezekbe a megmagyarázhatatlanul feszült pillanatokba, mintha csak megérezte volna, hogy valamit félbe kell szakítania; a hangja gyenge volt, ránk mégis elemi erővel hatott. Éreztem, hogyan feszülnek meg egy egészen rövid pillanatra a fivérem ujjai az enyémek körül, amikor meghallotta a saját nevét, de az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, mielőtt gyorsan el is engedte volna a kezem.
Követtem a példáját, ahogy lassan felállt a székből, kérdésére pedig csak elkomorodó arccal, szomorúan ingattam a fejem. Nem volt szükség rá, hogy szavakkal térjek ki édesanyánk állapotára, Gavin pontosan tudta, hogy mivel áll szemben – ahogy azt hiszem azt is tudtuk mindketten, hogy az a csalfa és vak remény, amit a felépüléséhez fűztünk, végleg eltűnni látszott.
A fivérem hosszas távolmaradásai nem azért rémítettek meg, mert féltem egyedül, vagy nem tudtam volna önállóan ellátni magamat. Az a gondolat, az a nagyon is valószerűnek tűnő lehetőség rémített halálra, hogy egyedül leszek akkor is, amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen...
Képtelen lettem volna egyedül eltemetni az édesanyánkat.
Megértettem Gavin gesztusát, amivel arra kért, hogy menjek előre, és ezt egy apró biccentéssel jeleztem is neki, a lépteim mégis csak lassan akartak odaérni a szoba ajtaja elé. Az iménti pillanatok, de főleg a fivérem szemeiben ülő kétségbeesés nem hagytak nyugodni; valószínűleg éppen ezért torpantam meg még az ajtó előtt, és fordultam a testvérem felé.
- Még ne – ráztam meg a fejem, és nem hibáztattam, ha a tekintetébe értetlenség ült. Nem arra céloztam, hogy bemenjen-e édesanyánkhoz, vagy sem, egészen másra gondoltam. Szeretettel mosolyogtam rá, miközben felemeltem a kezem és ujjaimmal végigsimítottam az ismerős vonásokon. – Amíg nem állsz készen rá, addig ne mondj semmit.
Ha akart is még felelni valamit, nem hagytam neki: ismét az ajtó felé fordultam és rögtön be is nyitottam. A szoba levegője a résnyire nyitott ablaknak köszönhetően nem volt fülledt és áporodott, a Mama szemeibe azonban nem ez, hanem imádott, egyetlen fia látványa költöztette vissza az életet.
- El sem hiszed, ki jött haza – néztem édesanyánk fáradt, fakó szemeibe, mielőtt félreálltam volna, hogy Gavin is beléphessen a szobába.
Halvány mosollyal figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet. A Mama látványa lelombozó volt az állapota miatt, de amikor a fivérem hazajött, mintha valóban megtelt volna egy kis élettel, ami addig hiányzott belőle. Puha léptekkel közelítettem csak meg az ágy másik oldalát, meg sem lepődve azon, hogy anyánk figyelmen kívül hagyta a fivérem kérdését. Okos asszony volt, tudta, hogy felesleges válaszolnia, és a gyermeke viszontlátása egyébként is fontosabb volt számára.
- Gavin – szólalt meg halk, gyenge hangján, miközben enyhén remegő ujjait felemelte az ágyról, hogy kézfejét az arcára simíthassa. – Kisfiam... – Az arcán megjelenő mosoly halovány árnyéka volt csupán egykoron ragyogó mosolyának, de számomra már ez is kincset ért.
Szólásra nyitotta a száját, de pillantása rám vándorolt, mielőtt akár egy hangot is kiadott volna. Nem kellett mondania semmit, a tekintete elegendő üzenetet hordozott magában, én azonban nem vettem a szívemre a kimondatlan kérését.
- Magatokra hagylak benneteket – szólaltam meg, miközben az ágy felett bíztatóan a bátyámra mosolyogtam. Innentől kezdve egy kicsit magára volt utalva, de biztos voltam benne, hogy meg fog birkózni a feladattal.
Lehajoltam, hogy egy finom csókot hinthessek a Mama homlokára, aztán még egyszer Gavinre mosolyogtam, mielőtt hangtalan léptekkel kisétáltam volna a szobából, és puhán behúztam volna magam mögött az ajtót.
Lily részéről lezárt, köszönöm a játékot! :) |
Vártam a kínálkozó alkalmat, amikor egy kicsit közelebbről is megismerhetem a híres-neves Celawan Sagramour herceget. A vadászat megfelelő ürügy volt arra, hogy anélkül közelítsem meg az fent említett nemes urat, hogy bárkiben is gyanakvást ébresztenék szándékaimmal; Ámbár, be kell vallanom, az is nagy húzóerővel hatott rám, hogy talán maga Lady Tyria is ott lesz. A vörös hajú, tüzes teremtésnél nem volt kívánatosabb kisasszony egész Vidarban. Tudtam, ha nemcsak vér szerint, hanem jog szerint is atyánk örököse lennék, nem hagynám ki a lehetőséget arra, hogy udvaroljak neki. Azonban azzal, hogy eltitkolt gyermekként jöttem világra, még ettől az örömtől is megfosztottak; Így csak messziről követhettem sóvár pillantással, ahogy a kisasszony gyakorol az istállóknál.
- Elég volt, nem fér belém több – feleltem a lány kérdő szavaira, határozottan eltolva magam elől a tányért. A húgom nagyon finoman főzött, így biztosra vettem, hogy a sült is legalább olyan ínycsiklandozó lehet, mint a leves, de valahogy mégsem kívántam az elhagyott cipellők, és egyebek után.
Bármennyire is szerettem a testvéremet, hiszen valóban bármit megtettem volna érte, mindig is volt egyfajta láthatatlan fal közöttünk; A titok, amelyet tilos volt kimondani. A titok, amelynek puszta létezését is tagadni kell. Anyánk kívánsága volt, hogy hallgassuk el az igazságot a lány elől, de ezen súly egyre szélesebb falat vont kettőnk közé, és félő volt, hogy egy napon majd akkorára nő, hogy örökké elválaszt majd bennünket egymástól. Mostanában túl sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor ez a láthatatlan mezsgye mázsás súlyként nehezedett amúgy egészen könnyed lelkivilágomra.
Búzakék szemeim érthetetlen fájdalommal állapodtak meg a húgomon, amikor elém tette a süteményt, amelyhez végül egyetlen ujjal sem nyúltam hozzá. Valahogy, akkor és ott, már azt sem kívántam.
- Lily… Bízol bennem? – kérdeztem hirtelen, szinte a semmiből varázsolván elő a szavakat, s ha éppen ült, és a keze megpihent az asztalon, finoman a tenyerembe fogtam törékeny ujjait. – Bízol bennem? – ismételtem meg a kérdést makacsul, mintha a válaszán múlna az egész életem. Életemben először nem magam sem tudtam azt, hogy mit akarok kihozni a helyzetből, de kék szemeim kérlelőn villantak húgomra. Talán életem legnehezebb vallomását tettem volna meg, ha anyánk hangja nem ér utol engem is, mintha csak az égiek figyelmeztettek volna ezzel arra, hogy tilos megszegnem a megtett ígéretemet.
Nem esküdnék meg rá az istenekre, de mintha anyánk a nevemet mondta volna. A hang gyenge volt, akár a harmat, de még is fülsüketítőt erővel nyomakodott bele a fülembe, ahogy elengedtem Gillian kezét. Lassan, de magabiztosan toltam ki a székemet, hogy felálljak; Ennyi idő elégnek bizonyult arra, hogy felkészüljek a nyomorúságos látványra, amely nagy valószínűséggel a szomszéd szobában fogad majd.
- Nem javult az állapota, igaz? – kérdeztem fojtott hangon, miközben kelletlen mozdulattal intettem a lánynak, hogy jobb szeretném, ha utána mehetnék be a szobába; arra nem álltam még készen, hogy elsőként lépjem át a küszöböt, most az egyszer jobban tetszett, ha elbújhatok kissé a húgom mögött.
Amennyiben a szőke teremtés hajlandó volt erre az áldozatra, unszolás nélkül követtem akkor is, ha belépett a szobába; Kitűnő szerepjátszó voltam, így könnyedén rejtettem fájdalmas grimaszomat egy meggyőző mosoly mögé, ahogy megkerülve az ágyat az asszony mellé léptem, hogy csókot adjak homlokára.
A térdeim remegtek, miközben megtelepedtem az ágya szélén, a kezeim közé fogva hozzám közelebb eső kezét. Mosolyogva vártam, hogy szóljék, hogy valami jelét adja annak, hogy megismert engem.
- Édesanyám! Hogy érzi magát? – kérdeztem szelíden, kedvesen. |
Gavin újabb intését természetesen csak elengedtem a fülem mellett. Tudtam, hogy aggódik értem, talán volt is rá oka – ő azonban azt tudta nagyon jól, hogy egy erről nyitott vita felesleges lenne és döntetlen kimenetelű, valószínűleg ezért sem fűzte tovább a hangosan kimondott aggályait.
Huncut mosolyára és égbekiáltó hazugságát hallva jómagam is csak játékosan megcsillanó szemekkel és felfelé görbülő ajkakkal pillantottam rá; szerettem ezeket a kis évődéseket kettőnk között, ilyenkor mind a ketten meg tudtunk feledkezni egy kicsit a mindennapi problémáinkról és átmentünk egy egyszerű, szeretettel civakodó testvérpárba. Elég jól ismertük már egymást ahhoz, hogy az ilyesmi ne legyen súrlódási felület kettőnk között, mindig pontosan értettük, hogy mikor nem kell teljesen komolyan venni a másik szavait.
Az egymás ismeretéről szőtt magabiztosságom nem sokkal később ismét megdőlni látszott arra a bizonyos néhány pillanatra. Nem tudtam mire vélni sem a bátyám szavait, sem a hangsúlyát, sem pedig azt a furcsa mosolyt a szája sarkában. Egyetlen dolgot láttam át csupán, azt viszont ösztönösen – ez is olyan pillanat volt. Amikor ezt a tényt összefűztem a fejemben Gavin megjegyzésével, egy olyan gondolat kezdett megszületni belőle, ami rávilágíthatott volna mindenre, és talán éppen ezért nyomtam el magamban tudatosan még azelőtt, hogy tényleges alakot öltött volna. A szívem azt súgta, hogy nem vagyok felkészülve rá, én pedig hittem neki; a szemöldökömet visszaejtettem a homlokomról és egy könnyed mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Tudtommal nem hagytam ott a cipellőmet Vidar várának kőlépcsőin, hogy akár a herceg, akár valaki más utánam hozza – ingattam a fejem, szándékosan komolytalan választ adva. Így könnyebb volt.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a köztem és az úrinői élet közötti kibékíthetetlen ellentéteket feszegető és kissé talán túl hosszúra nyúló monológom közben hirtelen mennyire érdekfeszítőnek találta a levesét; nem lehetett nem észrevenni, mégsem kérdeztem rá, mi bántja. Meg akartam kérdezni, nagyon meg akartam kérdezni, de a nyelvemre haraptam és csendben maradtam, mert valami oknál fogva még akkor is úgy éreztem, hogy akaratlanul is tovább köröztem afelett a bizonyos téma felett. Ez a legkevésbé sem volt célom, de akkor már nem volt mit tenni; már én is csak annyit cselekedhettem a közjó érdekében, hogy amikor Gavin nem adott választ, én magam sem feszegettem tovább a témát.
Érdeklődve hallgattam a kérdésemre adott válaszát, szavai pedig mosolygásra késztettek; a bátyám már többször is megkapta azt a megtisztelő feladatot, hogy Lady Tyria épségét óvja, ezért nem lepődtem volna meg, ha valóban beigazolódnak a sejtései. Persze Gavin őt nem említette, de valamiért éreztem, hogy a résztvevők között Lady Tyria is ott lesz. Én magam nem ismerhettem őt személyesen, de abból, amit láttam belőle és hallottam róla, biztos voltam benne, hogy kedvelném. Szimpatikus volt számomra az ösztönös bátorság és egyenesség, ami sugárzott belőle, más típusú bátorsága pedig kimondottam irigylése méltó volt. Én soha nem tudtam volna elképzelni magamat még csak harci fegyverrel sem – a veszélyes tárgyak, amelyek valaha a kezemben voltak, kimerültek az éles késekben és a rózsák metszésére használt erős ollóban –, nemhogy egy vadászaton. Lady Tyriáról viszont azt beszélték, hogy az Istenek adta tehetség, ha íjászatról van szó, a vadászatokon pedig nemcsak részt vesz, de egyenesen szívesen teszi. A legtöbben persze mindezt megbotránkozva adták elő, én azonban sokkal inkább irigyeltem és tiszteltem a hölgyet.
A hercegről szóló hozzátoldásán csak kuncogva megráztam a fejem, aztán szinte már talpon is voltam, ahogy letette a kanalat.
- Elég volt? Kérsz még? Vagy inkább a pecsenyéből ennél? – soroltam a kérdéseimet, miközben elvettem előle az üres tányért, hogy a pulthoz vigyem. Ha igenlő választ adott, a kért ételből ismét bőséges adagot mertem a tányérba, ha viszont nem, úgy egy kisebb tálcát tettem elé az asztalra, rajta egy kis ínycsiklandozó almáspitével. Nem volt olyan ritka nálunk ez a fajta édesség, mint azt egyébként a körülményeink diktálták volna; volt egy kedves, idős asszony a vidari piacon, aki a házi süteményeit árulta minden másnap. Sokat nem tudtam róla azon kívül, hogy özvegy volt, a kezei pedig aranyból voltak, ha süteményről volt szó – és persze, hogy a rózsa a kedvenc virága. A törődő mosolya és a kedves szavai önmagukban is elegek voltak, hogy mindig teljesen ingyen ajánljak fel neki egy csokrot, ő viszont ezt persze nem fogadta el, és így egyfajta cserekereskedelem alakult ki kettőnk között, amit cseppet sem bántam. Képtelen lettem volna egyetlen rézgarast is elfogadni tőle.
- Holnapra nincsenek – feleltem visszaülve a székre. – Egyelőre a hátsó veteményest szeretném befejezni, de holnapután már újra a piacon lenne a helyem. – Ha anyánk állapota megengedi, hogy magára hagyjam egy fél napra, tettem hozzá gondolatban; mosoly mögé rejtettem azonban a borús képzeteket. Ezen kívül nem bántam, ha árulnom kellett: a Vidarban folyó életnél csak a virágokat és a virágkötészetet szerettem jobban.
Mintha csak a gondolataim idézték volna meg, egy erőtlen hang hallatszott – talán meg sem hallottam volna, ha nem édesanyánk szobája felől jön, és nem úgy hallottam volna, mintha Gavint szólítaná. Az ajtó felé fordultam, aztán vissza a fivéremhez, de egyelőre nem szóltam semmit; egyedül a tekintetem volt kérdő, szavak nélkül is üzenve neki. Nem tudtam, hogy felkészült-e már a találkozásra, azt viszont tudta, hogy ha kell – azaz ha még nem érezte késznek magát –, én nehéz szívvel ugyan, de mindig segítettem neki elodázni, amíg szükséges volt. |
Jobban szerettem a húgomat mindennél, és mindenkinél; Még magamnál is, pedig ez olyasmi, amit nehezen hinne el rólam bárki, aki ismert engem. Szerettem volna megadni számára mindent, amit érdemel, mindent, amit érdemlünk, erre pedig csak akkor volt lehetőségem, ha bebizonyítom, hogy atyánk méltatlan módon mondott le mindkettőnkről; Kétségbeesetten kerestem erre a megfelelő megoldást.
- Csak vigyázz magadra – néztem rá szigorúan, nyomatékosítván korábbi szavaimat Lily felé. Valóban féltettem attól, hogy túlságosan is megtűzi a fejét a nap, vagy, hogy a füvek közt térdelvén megsérti magát. Tudtam jól, hogy felesleges volna tovább győzködnöm erről, hiszen makacssága vetekedett az enyémmel.
- A feltételezés is sértő, Lily… - húztam ajkaimat huncut mosolyra. A szőke teremtés úgy olvasott bennem, akár egy nyitott könyvben; kivéve azon sötét foltot, amely családunk fehér vásznát pettyezte, arról az egyről, édesanyám kérésének eleget téve, makacsul hallgatnom kellett, nem volt egyszerű.
Megnyugodva bólintottam, amikor kifejtette, hogy evett már; Nem lettem volna nyugodt, ha tudom, hogy az én teli hasamnak azaz ára, hogy a testvérem korgó gyomorral fekszik le aludni. Édesanyánk gyakran megtette ezt értünk gyermekkorunkban, csak reménykedtem benne, hogy Lily nem követi ebben is a példáját. Az kertben való robotmunka egy dolog, az éhezés azonban már teljesen más történet.
- Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még beteljesül – fűztem szavaihoz furcsa hangszínnel, sokatmondó somolygással a szám sarkában. Kényes témát feszegetett a hercegekről, a kislányos ábrándokról, a felszín közelébe csalva egy olyan titkot, amelyet eddig is csak kínos csendek közepette sikerült előle elhallgatni. Mint korábban már mondtam, nem magam féltettem, hanem az édesanyánkat; Talán Gillian megítélése megváltozna a beteg asszonnyal szemben, ha felszínre kerülne a titok, amelyet olyan csökönyösen őrizgetett, és kiderülne, hogy apánkkal való szerelme nemcsak az Ő jó hírét tette tönkre, de megpecsételte a mi sorsunkat is. Szégyellem, de miután kamaszfejjel összeraktam a múlt szilánkjait, rövid ideig magam is haragudtam édesanyánkra; a hallgatása miatt, nem a tetteiért. Dacosságom nem tartott soká, de mély nyomott hagyott maga mögött.
A lány nevetése rángatott ki a homlokráncolásból, búzakék szemeim egy pillanatig ijedten függtek rajta, de aztán magam is bekapcsolódtam a kacagásba, hiszen így leplezhettem korábbi kérdésem komolyságát. Nagy erőmbe telt, hogy ne fejtsem ki a véleményemet a hercegnői mivoltát illetően. Kevésen múlott, hogy ne bökjem ki; Igen, pontosan így kellene élned! Minden figyelmem a levesre irányult.
Tőlem nem állt ennyire távol azon gondolat, hogy valódi úr legyek; Az elegáns ruhák, az ékszerek, a kifogyhatatlan kincstár és az uralkodás, hittem abban, hogy engem erre az életre teremtettek. Kész voltam bebizonyítani mindenkinek. A féltestvérünkről szőtt gondolataim pedig felértek egy felségsértéssel, különösen ha hozzá tesszük azon elképzeléseimet, miszerint jómagam jobb király lennék.
- Lesz egy nagy vadászat a napokban, talán elkísérem Lord Tomast és az embereit… Még az is lehet, hogy a híres hercegeddel is találkozom – kacsintottam a húgomra játékosan, letéve a kanalat, mert időközben elfogyott a kimért leves; nem is értettem, hogy hogyan történhetett meg ilyen hirtelen. Jóllaktam.
- Vannak terveid holnapra? – kérdeztem. |
Gavin le sem tudta volna tagadni a nemtetszését, mégsem tette szóvá; bizonyos szinten nagyon is jól tudta előlem titkolni azt, amit nem kívánt megosztani velem, de már túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy pontosan tudjam, mikor ül ki az arcára az az arckifejezés. Számomra csak ennyi volt nyilvánvaló abból, amit ő tudott, én viszont nem, abból, ami miatt fel szokta ölteni ezt a kissé bosszús, búskomor mimikát – egy titokból, amit néha majd’ belepusztultam, hogy megkérdezzek tőle, mégsem tettem soha. Talán elmondta volna, talán nem, engem mégis mindig visszatartott valami, az a valami, ami valószínűleg azt is megakadályozta, hogy magamtól is rájöjjek a nyilvánvalóra. Annyira egyértelmű lehetett volna: a körülmények, a történetünk, a szóbeszédek és a megvető pillantások... még aranytallért is láttam néhányat életem során, mégis tudatosan becsuktam a szemem az összefüggések előtt. Nem akartam látni, mert féltem attól, amire rájönnék; féltem attól, hogy túlságosan is fájna.
- Ugyan már, fiatal vagyok, élettel teli és erős – hárítottam el aggodalmas intését könnyedén, mosolyogva. Nem hazudtam, néha ugyan éreztem magamon a fáradtságot, ha hosszú napot tudhattam a hátam mögött, de ezt természetesnek véltem; bírtam szusszal a napi teendőket, és soha nem engedtem volna meg magamnak olyan kicsinyes és önző gondolatokat, hogy vajon meddig fogom bírni.
Az édesanyánk beteg volt, nekem pedig az volt a dolgom, hogy átvegyem a helyét, gondoskodván róla és a bátyámról is – már amikor itthon volt.
- Hát persze – kuncogtam sűrű bólogatás közepette, amikor kifogástalan modoráról igyekezett meggyőzni, hízelgése hallatán azonban csak kiszélesedett a mosolyom, miközben elé varázsoltam a levest az asztalra. – Ezt a nyájas kedveskedést nyugodtan megőrizheted a szebbnél szebb vidari hölgyeknek... úgyis tudod, hogy nem hagynálak üres gyomorral lepihenni – feleltem, csipkelődő szavaimmal azonban éles ellentétben álltak szeretettel megcsillanó szemeim és a mosolyom is. Hízelgés vagy sem, a bátyám hajbókolása mindig jól esett a szívemnek; szerettem azt hinni, hogy igazság is rejlik a szavai mögött, és hogy legalább ő többet lát bennem puszta földtől piszkos kezű virágárusnál. Én a magam részéről soha nem sirattam rég elveszett rangunkat és vagyonunkat, valószínűleg nem is tudtam volna mit kezdeni a fényűzéssel, a gazdagsággal, de legfőképpen a szolgálókkal – egyedül a szívem mélyén élő álmodozó, tündérmeséken felnőtt kislány szövögetett néha hiú ábrándokat arról, milyen lenne egy napra valaki egészen más bőrébe bújni.
Gavin hirtelen felhangzó törődő kérdésére csak megráztam a fejem, az égkék szempárban megjelenő bűntudat és aggodalom láttán azonban a gesztust megerősítettem egy mosollyal is.
- Éppen azelőtt ettem magam is egy tányérral, hogy kimentem volna a kertbe – biztosítottam, szemeim őszintén csillogtak, hiszen szavaimban sem rejlett hazugság. Ugyan csak a feléig töltöttem mega tányért, hogy több maradjon nekik, de a kinti hőségben való munkálkodás egyébként is megszabadított minden maradék étvágyamtól. – Egyél csak nyugodtan, van bőséggel – intettem a fejemmel a konyhapulton álló méretes lábosok felé. Arra inkább nem is szóltam semmi, hogy ez neki túl sok lenne, hiszen az egész nem volt több egy égbekiáltó hazugságnál, amivel arra próbált rávenni, hogy egyek én magam is; elég hosszú ideje volt már szerencsém etetni őt, hogy tudjam: a hasa is férfiből van, ráadásul abból a fajtából, aki csaknem egész napos fáradhatatlan munkát végez, és még közben is igyekszik fenntartani egészséges kondícióját.
Szemöldököm finoman feljebb szaladt a homlokomon a fivérem gunyoros felhangját hallva, de ahogy folytatta a mondanivalóját, ezt a gúnyt egész egyszerűen annak a számlájára írtam, amit későbbi szavai sugalltak. Vidám mosolyra görbültek az ajkaim, ismételten meg kellett állapítanom: Gavin is csak férfiból volt.
- Hogyan is érthetnéd meg a nők szíve mélyén lakozó ábrándos kislányt, kedves bátyám – legyintettem teátrális mozdulattal, szemeim jókedvűen csillogtak, ezzel is biztosítva arról, hogy csak tréfálkozom. – Tudod, mi tündérmeséken nőttünk fel, és azoknak a központjában mindig egy herceg áll – jegyeztem meg huncut tekintettel.
Következő kérdésére nagyon is őszinte és elfojthatatlan reakció tört elő belőlem: vidáman felkacagtam; részben a feltételezés hallatán, részben pedig azért, mert Gavin mintha teljesen komolyan gondolta volna a kérdését.
- Ugyan már! Talán én is sok mesét hallottam édesanyánktól kislányként, de ostoba azért nem vagyok – csóváltam meg a fejem még mindig mosolyogva, amikor már képes voltam megszólalni. – Nézz csak rám, Gavin – mutattam a földdel összekoszolt ruhámra, aminek sajátos díszítéséből alighanem még a hajamba is jutnia kellett. – Egy herceg valószínűleg egy futó pillantást sem áldozna egy hozzám hasonlóra, de egyébként is... Én, mint hercegnő? Díszes ruhában, feltűzött hajjal és kikent arccal... – Ismét kuncogni kezdtem. – Anyánk talán megtanított az illemre, de attól tartok, jobban vonzana, hogy beálljak a szolgálók mellé a konyhában, vagy a kertészek mellett térdeljek a virágágyások mellett, mint a díszes bálok és a felszínes mosolyok.
Megvontam a vállam és több gondolatot nem is szenteltem ennek; a szavak könnyedén és őszintén gördültek le az ajkaimról, nem volt bennük sem sértettség, sem elfojtott vágyakozás, sem pedig bántó vagy megbántott él. Ez volt az egyszerű és nyers igazság – ha akartam volna sem tudtam volna elképzelni magam úrnőként, vagy bármi hasonlóként. Az Istenek nem arra az útra tereltek, én pedig már réges-régen elfogadtam a döntésüket.
- Mesélj inkább a saját napjaidról! – kértem lágy mosollyal; láthatóan nem töltötte el különösebb örömmel a herceg gondolata, ezért jobbnak láttam elterelni a témát. – Kaptál mostanában valamilyen különleges feladatot? – kérdeztem, pontosan tudván, milyen örömmel és büszkeséggel töltötte el, amikor az Agenyr család megbízta egy-egy fontosabb feladat ellátásával. Gavin büszke volt városőri pozíciójára, de ösztönösen tudtam, hogy mindig többre vágyott, és az ilyen megbízatások mintha közelebb vitték volna ehhez a céljához. |
Megkönnyebbüléssel töltött el, hogy Gillian időben érkezett; Időben, hiszen csak másodpercek választottak el attól, hogy bekopogjak édesanyánkhoz, és az ajtón belépve ismét szembesüljek a kiábrándító valósággal. Hiába tudtam, hogy az asszony számára mindig örömet jelent, ha láthat, de én nem kívántam látni Őt. Fájdalmas volt látni, hogy nő, aki saját jó hírét és szívét áldozta családjáért, ágyhoz van láncolva, hiszen ahhoz is túl gyenge, hogy felkeljen. Önzőn úgy gondoltam, a halála lenne a legjobb, ami történhetne… Mindhármunkkal. Ő megszabadulna a szenvedéstől, a húgom vállára eggyel kevesebb teher nehézkedne, én pedig végre beteljesíthetném a sorsom, amitől anyánk olyan makacsul óvott egy életen át. Nem lenne már élő akadálya annak, hogy valódi származásunkra fény derüljék.
Bármennyire is szerettem a családomat, könnyebb volt, ha napjaim nagy részét távol töltöm tőlük, mert addig sem kellett szembesülnöm percről-percre azzal, hogy a sor milyen méltatlanul bánik mivelünk. Bűntudatot kellett volna éreznem azzal kapcsolatban, hogy az anyánk körüli teendők sora mind a testvéremre hárul, de nem tettem – túlságosan is lekötött a saját boldogulásom keresésének folyamata.
- Áh, szóval a hátsókertben – vontam fel a szemöldököm mosolyogva. Be kell vallanom, nem tetszett, hogy ilyen alantas munkákkal kell töltenie az idejét, miközben a hercegnőnek szolgák sora lesi a kívánságát. – Csak ne hajtsd túl magad, Lily. Nem hiányzik, hogy Te is beteg légy – mondtam elfogadó sóhajjal. Fájt annak gondolata, hogy a boldogulásunkhoz mások irgalmas segítségére van szükségünk. El is tökéltem magamban, hogy még aznap délután felkeresem Mrs. Moore-t, hogy a büszkeségemtől hajtva a maradék pénzérmékkel kifizessem a palántál árát. Egy herceg nem fogadhat el alamizsnát, gondoltam.
Hamar megtaláltam a helyemet az asztalfőn, és reményteljes pillantást vetettem szorgos húgomra, akinek főzőtudománya vetekedett az édesanyánkéval. Éhes voltam, akár a farkas, hiszen korán indultam Vidarból, és egy percre sem álltam meg, hogy megtöltsem gyomrom égető ürességét.
- Tudod jól, hogy modorom oly’ kifogástalan, mint a ma született gyermeké – feleltem évődve megjegyzésére. Könnyedén, játékosan vettem fel kommentárját, és testvérhez méltón viszonoztam. Kettőnk között nem volt példátlan az ilyesmi. – Igaz, az üres hasam igyekezetre sarkallt, de a Te mosolyod az egyetlen, amitől mindig jobb kedvre derülhetek, kishúgom – hízelegtem számára nyájasan. Azon igyekeztem, hogy megtörjem kételyeit, mielőtt még szigorúan úgy dönt, éhesen küld lefeküdni.
- Talán meg kellene gondolnom, hogy sűrűbben járjak haza – mondtam lelkesen, ahogy az ételek sora elém került. Kellemes illatuk ínycsiklandozóan csavarta bele magát az orromba, és kezem azonnal a kanál felé indult, hogy mohón lapátolni kezdjem a levest. Az otthoni ízekhez semmisem volt fogható. Nem firtattam annak sorát, hogy az étel alapanyagai honnan érkeztek, pedig jól sejtettem, hogy nekünk, saját erőből nem tellett volna a nyúlhúsra; Sokszor az is kétséges volt, hogy magunkon kívül a lovamat is képesek leszünk-e ellátni. Az árak drágulása miatt kellett otthagynunk magát Vidart is.
- Te nem eszel? – kérdeztem a testvéremet, miután gondos kiszolgálása végeztével maga is elhelyezkedett az asztalnál. Elmémben felvetődött azon gondolat, hogy talán az utolsó morzsákat adta elém, és hogy nekem juthasson, magát fosztotta meg az étkezéstől. Bűntudatom támadt emiatt.
- Ez nekem úgy is sok, szívesen osztozom veled – jelentettem ki makacsul, közelebb tolva hozzá saját tányéromat; Kiskorunkban gyakran előfordult, hogy egy tányérból csemegéztünk, nem volt ebben rossz. – Jobban esik az étel, ha valaki osztozik veled – mosolyogtam rá, s akár hozott kanalat, akár nem, én végül megmártottam a sajátomat, hogy jókora korttyal küldjek le a torkomon az ízes levesből.
- A herceg valóban a városba érkezett, Agenyréknél vendégeskedik – feleltem mohó kérdéseire olyan gúnyos felhanggal ejtvén ki a titulust, hogy még magam is elszégyelltem miatta. Reménykedtem benne, hogy Lily figyelmét elterelik erről kislányos mesékből szőtt álmok. – Celawan Sagramour is csak egy ember, testvérkém, és mint ilyen, nem hiszem, hogy túl sok figyelmet érdemelne – tettem hozzá némileg szelídebben. Jómagam elmondhattam, hogy felszínes barátság kötött a puszta nemeseihez, hiszen nem egyszer vigyáztam Lady Tyria lépteit gyakorlásai során, és váltottam vele néhány kedves szót. A lány szépsége és vehemens vérmérséklete mindig üdítően hatott rám ezen alkalmakkor, így nem szabadultam azon gondolattól, hogy talán Őt kellene megkérnem, hogy járjon el ügyemben a királyis család közelben vendégeskedő tagjánál. Meg sem fordult a fejemben, hogy házasság készülődik; Többre tartottam Lady Tyriát annál, mintsem a kezét nyújtsa egy ilyen rangos alaknak.
- Csak nem találkozni kívánsz vele? – kérdeztem a lánytól, egy pillanatra abbahagyván a kanalazást. Érdeklődő kék szemeim a finom vonásokra siklottak. – Forgatsz valamit a fejedben, Lily? – kérdeztem szelíden. |
A fivérem jelenléte boldogsággal vegyes megkönnyebbüléssel töltött el, mint általában mindig – főleg, amikor hosszú ideig volt távol. Ilyenkor mindig megfeledkeztem arról a lelkem mélyén felgyülemlő haragról, ami a távolmaradásainak volt köszönhető, és ami mind erősebbnek érződött, ahogy a nélküle eltöltött napok száma emelkedett; hiába azonban a düh, ha már csak ők ketten maradtak nekem.
És hamarosan egyedül ő marad majd számomra, gondoltam fájdalomtól összefacsarodó szívvel. Bármennyire is próbáltam tagadni, a szívem mélyén pontosan tudtam, hogy a Mama hátralévő ideje már túlságosan is kevésre rúg, de talán éppen ezért tudtam megérteni Gavint. Bántott és haragot keltett bennem az önzősége, amivel tulajdonképpen hagyta egyedül az én nyakamba szakadni édesanyánk állapotának problémáját – de ki tudta volna hibáztatni érte?
Valójában attól féltem a legjobban, hogy nem lesz itt, amikor elérkezik az elkerülhetetlen pillanat. Fogalmam sem volt, mi tévő lennék akkor; nem voltam benne biztos, hogy képes lennék egyedül megbirkózni a Mama halálával.
Eléggé ismertem már a bátyámat ahhoz, hogy ne húzzam el túlságosan az üdvözlő ölelést, megúszni viszont nem úszhatta meg; ezt a néhány pillanatot méltó büntetésként ki kellett állnia, amiért ismételtem magunkra hagyott minket.
- A hátsó kertben voltam – feleltem mosolyogva a kérdésére is, miután kieresztettem ölelő karjaim fogságából. – Mrs. Moore volt olyan kedves, és adott nekem néhány friss hajtást zöldségekből és gyógynövényekből, ezért a ház mögött is kialakítottam egy veteményest, hogy elültethessem őket – újságoltam boldogan, remélvén, hogy ő is örülni fog majd az asszony önzetlen kedvességének és az újabb bevételi forrásnak. – Ha sikerülne eleget kinevelnem belőlük, nem csak itthonra lenne saját termésünk, de a virágok mellett egy keveset el is adhatnék belőlük – fűztem tovább a gondolataimat.
A bátyám szeretetteljes mosolya megmelengette a szívemet és haragom minden maradékát is elűzte onnan; biztos voltam benne, hogy sorra töri össze a hölgyek szívét Vidarban, amikor egy hasonló gesztussal ajándékozza meg néhányukat – főleg így, fessen, páncélba öltözve. Amikor láthatóan mégsem szándékozott bekopogni édesanyánk szobájába, már a nyelvemen volt a kérdés, hogy nem szeretné-e látni, de szerencsére még idejében sikerült lakatot tennem a számra. Nem szerettem volna kényelmetlen helyzetbe hozni, ha időre volt szüksége.
- Az attól függ, hogyan viselkedsz – feleltem huncut mosollyal, de amikor étel reményében az asztalhoz somfordált, halk, szívből jövő kacagás nyert magának utat a mellkasomból. – Tudhattam volna, hogy egyedül a hasad lehet az, ami hazacsábít! – dorgáltam meg évődve, szemeim azonban szeretetteljesen csillantak meg az irányába, miközben már úton is voltam a konyhapult felé.
A deszkákon két méretesebb lábosban pihent a leves és a hús is, az odakinti melegnek hála még csak amiatt sem kellett aggódnom, hogy kihűltek volna az elmúlt néhány órában. Nem volt számomra sem idegen, sem pedig teher a főzés, tulajdonképpen serdülőkorom óta én főztem a családra; anyánk származása révén soha nem tanulta el igazán a konyha művészetét, én azonban előszeretettel serénykedtem már gyermekként is amellett az idős asszony mellett, aki vigyázott ránk, míg a Mama dolgozott. Sokat tanultam tőle, és még élveztem is a főzést, ezért nem volt kérdés, hogy átveszem-e a feladatot.
- Az Istenek bizonyára megsúgták nekem az érkezésedet – kezdtem vidáman, miközben elővettem egy méretes mélytányért –, éppen ma délelőtt főztem egy jókora adag erőlevest és friss nyúlpecsenyét. Csak győzd mind megenni, amit eléd teszek! – tettem hozzá széles mosollyal. Azt nem ecseteltem számára, hogy a nyulat ismételten ajándékba kaptam tegnap délután a vén vadász fiától; Gavin valamiért nem kedvelte a férfit, azt hiszem, éppen a kedvessége miatt, én azonban mindig hálás voltam neki a segítségéért.
Miután egy merőkanállal szinte színültig töltöttem levessel a tányért, elővettem egy kanalat is, és azzal együtt egyensúlyoztam az asztalhoz az étellel, hogy aztán kedves, törődő mosollyal az arcomon a bátyám elé helyezzem az asztalon mindkettőt.
- Jó étvágyat! Aztán férjen beléd a pecsenyéből is – tettem hozzá huncutul csillogó szemekkel. Még nem ültem le vele szemben, előtte szakítottam időt arra, hogy egy kupát megtöltsek friss, kellemesen hűs vízzel. Nem kellett magyarázattal szolgálnom; sört vagy bort csak nagyon ritkán lehetett megtalálni az éléskamránkban, hiszen aligha engedhettük meg magunknak, itthon még a bátyámnak is egyedül a falu kútjára kellett hagyatkoznia, ha a szomját kívánta oltani.
Amikor már a kupa is előtte volt az asztalon, leereszkedtem vele szemben az egyik székre, tekintetem pedig kíváncsivá vált.
- Mesélj, milyen napjaid voltak a városban, bátyám? – kérdeztem. Az elmúlt néhány napban nem volt lehetőségem Vidarba menni, de Gavin egyébként is mindig érdekesebb dolgokat hallott és mesélt, mint amiken én a piacon töltött néhány óra alatt megélhettem volna. – A faluban azt beszélik, hogy egyenesen a herceg érkezett Vidarba a minap, igaz ez, mondd? – faggattam csillogó szemekkel; azt hiszem, a bennem élő kislány számára még mindig a tündérmeséket idézte önmagában a herceg szó is. |
Napok óta nem jártam már otthon; Az utóbbi hónapokban megsűrűsödött azon alkalmam száma, amikor a napjaim nagy részét vagy szolgálatban, vagy a Vidarban található városőr kaszárnyában töltöttem. Ennek oka az édesanyám állapota volt; Kénytelen voltam tétlenül nézni, hogy szenved. Pénz híján nem volt lehetőségünk olyan orvosokat fogadni, mint akik az öreg Lord Agenyrhez is jártak – hiába igyekeztem minden felesleges garast félretenni a zsoldomból, egyszerűen nem volt elég. Bezzeg, ha a vérünknek megfelelő színvonalon élhetnénk, nem lenne ilyesmire gondunk, gondoltam keserűen.
Most azonban más oka is volt annak, hogy ilyen hosszas ideig húztam a látogatást. A környék összes ifja, és vénje arról suttogott, hogy Celawan herceg a vidari úri rezidencián időzik, nekem pedig feltett szándékom volt, hogy találkozzak vele. Azt persze nem mondhattam volna a szemébe, hogy a néhai király volt az édesapám, így ilyenformán Ő maga az unokafivérem, de azt mondták, a herceg elsőrendű koponya; Biztosra vettem, hogy nem maradt volna sokáig titok előtte nagybátyja kihágása. Csak annyit kellett tennie, hogy megfordít néhány rézérmét, amelynek hátára apánk képmását verték, ha pedig ez nem lett volna elegendő, a palota falain elég bizonyítékként sorakozhattak apám portréi. Anyám gyakran esküdött tulajdon életére, hogy megboldogult édesapám szakasztott mása vagyok.
A félig nyitva hagyott ajtó láttán a homlokomra barázdákat szántott az aggodalom. Elnehezedő szívvel, kutató pillantással léptem át a küszöböt azt remélvén, hogy az aprócska konyhában megpillanthatom a húgomat, de Lily nem volt ott, s még szólongatásomra sem felelt. Megrémültem.
Már éppen arra készültem, hogy bekopogjak édesanyám szobájába, amikor a makrancos, szőke fürtök megjelentek a bejáratban egy kedves, szeretett hangot kísérve. Mosolyogva fordultam a testvéremhez.
- Hol jártál? – kérdeztem hangomban csipetnyi dorgálással, mielőtt még két karom be nem zárta volna a testvéri ölelést. Jól esett arcom belefúrni a virágillatú hajcsigák közé, haragom azonnal elpárolgott. Nem sokáig időztem a kényelmetlen ölelésben, amilyen gyorsan lehetett, és amilyen készségességgel a lány engedett, kibontakoztam az édes fogságból, hogy elveszhessek a rokonszín szemek hullámaiban. Ajkaim szegletébe szokatlanul őszinte, szeretetteljes mosoly költözött a látványtól.
- Egy ideig maradok… Vagy legalábbis addig, amíg ki nem dobsz a házból – feleltem kérdésére gyermekien, miközben magam mögött hagytam azon gondolatot, hogy meglátogatom édesanyánkat. Minden egyes alkalomkor, amikor ágyhoz kötve láttam, a szívem megtelt fájdalommal. A magam érdekében jobbnak láttam, ha egy kicsit még húzom ezt a keserves találkozást. – Mondd csak, húgocskám, ugye főztél valamit? – kérdeztem éhesen megvillanó szemekkel, miközben letelepedtem az asztalhoz. – Farkaséhes vagyok. |
Miután az Istenek segedelmével sikerült egy kevéske erőlevest leimádkoznom édesanyám torkán, hogy legyen végre valami a gyomrában, sietve a saját kis félszobámba mentem, hogy átöltözhessek. A nap nemcsak forrón tűzött odakint, de éppen a legmagasabban járt az égen, nekem viszont aligha akadt más választásom; a Mama egyedül a napnak ebben a szakaszában tudott nyugodtan szenderegni egy kicsit, máskor pedig nem szívesen hagytam volna magára. Az egyik viseltes, kopott, vékony ruhát kaptam magamra a szekrényből, ami megfelelt a kertészkedéshez, és az ujja is elég hosszú volt ahhoz, hogy a karom kevesebb eséllyel piruljon meg fájdalmasan a napon. A hajamat kivételesen összefogtam a tarkómon, és még egy kendőt is kötöttem a fejemre, hiszen az sem hiányzott, hogy esetleg megsüssön a nap.
Amikor benyitottam a Mama szobájába, a szemei félig még nyitva voltak, de amikor felém nyújtotta a kezét, rögtön odasiettem hozzá. Két tenyerem közé fogtam karcsú, reszketeg ujjait, és szeretettel mosolyogtam rá, sokadszorra is emlékezetembe vésve arcának még mindig földöntúlian finom vonásait. A hosszú, átrobotolt évek rajta hagyták a nyomait, de számomra ő még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint a szépségéről szóló legendákban.
- Biztosan megleszel? – kérdeztem tőle lágyan, egyik kezemmel kisimítva arcából néhány fehérrel keveredő aranyszín hajtincset. Gyengéd, elrévedő mosollyal az arcán bólintott. – Csak kint leszek a kertben – intettem a ház hátulja felé a fejemmel. – Kinyitom az ablakot, és rögtön meghallom, ha szükséged lesz rám.
Finom csókot nyomtam homloka megfakult bőrére, mielőtt az ablakhoz siettem volna, hogy résnyire kinyithassam; amikor halkan becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, a Mama már mélyen aludt. A bejárati ajtót is résnyire nyitva hagytam magam mögött, hogy egy kicsit kitisztulhasson a ház előterének állott levegője – nem volt semmink, amit ellophattak volna tőlünk, de a faluban egyébként sem fordult elő soha tolvajlás.
A kerti munka fárasztó volt, de nem panaszkodtam a tűző nap ellenére sem. Az elülső kertet is mindig szívesen és örömmel gondoztam, ezért a két napja kialakított hátsó ágyáshoz sem álltam hozzá másként. A falunk egyik legkevesebb asszonya, Mrs. Moore vetette fel nekem a veteményes lehetőségét, és volt olyan önzetlen, hogy még néhány elvetetlen magot és fiatal hajtásokat is ajándékozott nekem a sajátjukból; zöldségeket és gyógynövényeket is lehetőségem nyílt ültetni, és tudtam, hogy ha elegendő terem majd belőle, nemcsak mi magunk tudjuk felhasználni, de a virágok mellett talán ezt is árulhatnám a piacon.
Észre sem vettem az idő múlását, csak akkor kaptam fel a fejem, amikor valaki mintha a nevemet kiáltotta volna. Egyetlen ember szólított csak Lilynek, és ahhoz az emberhez tökéletesen illett is a paták dobogásának hangja, amit az utca felől hallottam korábban. Sietve felpattantam, leporolva a nedves földet a ruhám alsó részéről, aztán futólépésben indultam meg a ház eleje felé, arcomra szinte odaragadt örömteli mosolyom. Mielőtt beléptem volna az ajtón, igyekeztem a kézfejeimet is megtisztítani, de hiába csípte a nedves föld a vékony karcolásokat a bőrömön, túlságosan türelmetlen voltam ahhoz, hogy vízzel mossam meg őket.
- Gavin? – szólítottam szeretett bátyámat, ahogy beléptem a kis előtérbe; kétség sem fért hozzá, hogy ő érkezett végre haza, hiszen láttam a lovát a ház előtt. Csak néhány lépést kellett tennem, hogy meg is pillantsam a jellegzetes, aranyszőke tincseket, a fivérem édesanyánk szobájának ajtaja előtt állt, de kézfejének helyzetéből ítélve még azelőtt ideértem, hogy bekopoghatott volna. Ha felém fordult, a mellkasomat elöntötte a szeretetteljes melegség az ismerős vonásokat látván; haragudtam rá ugyan, amiért ilyen gyakran hagyott minket magunkra, de talán pont ezért töltött el mindig akkora örömmel, ha újra láthattam. – Bátyám! – kiáltottam boldogan, arcomra vidám mosoly szökött, ahogy sietős léptekkel felé indultam. Csak azért nem zavartattam magam, mert tudtam, hogy a Mama is már ébredezni szokott ilyenkor, és egyébként sem akart volna soha lemaradni a fia hazaérkezéséről.
Ha Gavin nem bánta, szorosan magamhoz öleltem őt, ami ugyan kényelmetlen volt a kemény páncélzat miatt, de nem bántam. Csak ő és az édesanyánk voltak nekem, miattuk bármikor elviseltem volna ennél jóval nagyobb kellemetlenségeket is. Amikor elhúzódtam tőle, még mindig mosolyogva vettem szemügyre az arcát, de meg kellett állapítanom, hogy semmit nem változott azóta, amióta újra láttam – továbbra is az a jóképű, délceg férfiú volt, aki mintha a mesebeli szőke hercegek hús-vér változata lett volna.
- Napok óta nem is hallottunk felőled! Hogy utaztál? – kérdeztem tőle, és tettem egy lépés hátra, hogy végre hagyjam levegőhöz is jutni. – Ugye most egy kicsit több ideig maradsz? – fűztem hozzá reménykedve. |
Mézesmázos mosollyal biccentettem oda néhány csinos hölgynek, akik megrakott kosaraikat lóbálva átsétáltak a lovam előtt a poros úton. Verőfényes délután volt, az ég búzakéken ragyogott, a frissen sarjadt mezők zöldje pedig Brighid anyaistennő kezének nyomát dicsérte. Mély levegőt vettem, és megrántottam Robin kantárszárát, hogy a megfelelő irányba tereljem a poroszkáló mént. Most nem siettem, pedig már lassan két nap is eltelt azóta, hogy utoljára átléptem volna a házunk küszöbét. Hiányzott Vidar pergő forgataga, és mindenegyes nap, amelyet az idilli falucskában töltöttem, felért a kínzással.
A városőrség tagjaként volt helyem a kaszárnyában, de a családi kötelességeim minduntalan visszavártak. Bármennyire igyekeztem volna tagadni, mindig kissé nyugtalanabb voltam, ha napokra egyedül hagytam a húgomat, és édesanyámat – főleg most, hogy utóbbi annyit betegeskedik. Talán már meg is halt, ütött szöget a fejemben a konok gondolat, amit makacs fejrázással űztem el. Nem.
Mégis, ahogy elértem a falucska határát jelző kőrakásokat, kissé sietősebbre fogtam Robint, és úgy vágtattam át a település egyetlen utcáján, mint az űzött vad, akinek vadászok sora szegődött a nyomába. A mi házunk kijjebb volt a többinél, nem sokba különbözve tőlük, mégis könnyen meg lehetett ismerni takaros kertjéről, amelyet az én Lily hercegnőm olyan odaadással ápolt, mint egy anya a gyermekét. Nem csoda, hiszen a virágaiból kereste a pénzt; Ő árulta a legszebb rózsákat a környéken.
A ház azonban mind méretben, mint külsőségekben hagyott kivetni valót maga mögött; Minduntalan fellángolt lelkemben a harag, ha arra gondoltam, hogy akár a királyi palotában is élhetnénk, ha apám…
- Lily! – gondolataimat saját hangom szakította félbe, amikor elértem a kaput. Csörömpölve csúsztam le a sötétpej mén hátáról, hogy miután kikötöttem a jószágot, azonnal az ajtó felé induljak. – Lily! – szólítottam a lány ismét türelmetlenül, mert úgy tűnt, hogy első szólításomat nem hallotta meg.
- Gillian! Itthon vagy? – tudakoltam. Az ajtót félig nyitva találtam, így lehajtottam a fejem, hogy belépjek a konyhába. Búzakék szemeim kutakodón futottak végig a helyiségen, majd nyeltem egyet, hogy meginduljak édesanyám szobájának irányába. – Édesanyám! Én vagyok az, bejöhetek? – álltam meg az ajtóban, kopogásra emelt kézzel. |
Elszórtan a pusztaságban több, apró településsel találkozhatunk, amelyeknek lakói éleseszű, dolgos parasztemberek. Legtöbben természetesen földművelésből, és álattenyésztésből élnek, de akadnak köztük mesteremberek és kalmárok is. Egyszerű, földszintes épületekben élnek, amikhez saját veteményeskert, és különféle lábasjószág tartozik; Sokan tartanak a tojásáért, és a húsáért baromfit. |
[40-21] [20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
