|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:58 - |
A Varuna folyó Alganir leghosszabb folyama. A forrása a Taranis hegységből fakad, és a sebes vízfolyam egyenesen a Tritón tengerig száguld. |
[41-22] [21-2] [1-1]
Amikor már kellően, ki alakítottam a kistáboromat, lovamat is megitattam a folyó hűs vízéből. Közben én is megmostam arcomat felfrissülés gyanánt. Ahogyan a hideg víz hozzá ért a felforrósodót bőrömhöz, átjárta a libabőr. Tarkómat is átnedvesítettem, hisz a csuklyába jól beleizzadtam. Hűsölés után visszavezettem lovamat, aki elégedetten, feküt le a földre, hogy kicsit pihentesse szemeit. Jómagam is helyet foglaltam ismét a földön, de kerestem egy vastagabb ágat mielőtt leültem én is a fa alatt. csizmámból előkaptam a tőrömet, majd farigcsálni kezdtem. Először hosszabb, nehezebb mozdulatokkal kezdtem neki, aztán kisebb, finomabb mozdulatokkal hegyeztem a végét.
Az éjszaka a kedvenc időszakom, főleg nyáron. Fafaragás közben a tűz pattogó hangja mellett csak a vadállatok neszelését lehet hallani. Hol messzebbről, hol egyre közelebbről. Néhol rikácsoló madarakat majd utána síri csend van az erdőben. Egy pillanatra megálltam a faragásban. Csak a tűz hangját lehetett hallani, de amint visszatértek az apró zörejek, a tekintetemmel körbe fürkésztem a környezetett majd visszatértem a faragáshoz. Minden apró mozdulatra figyelnem kell, nem lankadhat a figyelmem. Ha ez véletlenül is megtörténne, akkor a hullám a vízben landolna. De mind ezt tudjuk, nem történhet meg.
Fák között megnőttek a zajok, több irányból egyre intenzívebbek voltak a hangok. Fekete mén is felszegte a fejét, orrlyukai kitágultak majd kifújta a levegőt. Most én is abbahagytam a faragást, magam mellé tettem az ágat. Hiába lobogott a tűz, nem volt olyan nagy és nem is biztosított annyi fényt, hogy 5 méternél tovább lássak. Így kissé korlátozottak voltak a képességeim, mint egy vadállattal szembe. Minden bizonnyal kiszemelt magának engem és a lovamat, mint vacsorát. A hangok egyre közelebbről jöttek. Talán a sötétség, talán a fáradság egy halvány szikrája, vagy a rengeteg varázsa- nem tudom, de sikerült bekeríteniük.
Először a két farkast pillantottam, jobb illetve baloldalon. Átfutott az agyamon, hogy talán egy farkas falka vadászterületén pihentem meg. Aztán átgondoltam a dolgokat, amikor valami éles tárgy hozzá ért a nyakamhoz. Nomádok.. Húztam el a számat, majd egy visszafojtott kacaj töredéke hagyta el a számat. A csukja még a fejemen volt, így nem vettem sértésnek a mondanivalóját. Kezemből visszacsúsztattam a csizmámba a tőrt, majd kitárt karokkal lassan felkeltem, majd egy hirtelen mozdulattal lerántottam az arcomat elfedő ruhadarabot.
- Talán egy olyan agyalágyult, mint én. – eresztettem el egy lekezelő vigyort. Ruhámat megigazítottam. – Nee, engedd, hogy bemutatkozzak. – tettem fel a kezemet, ha esetleg se az arcom se a hangom nem lett volna ismerős számára. – Aeron Erthadril vagyok. – hangom kemény volt, viszont a mondata második felére ismét fintorogtam egyet. Ezt ugyan nem tettem szóvá, de kissé tényleg szegényes volt a felszerelésem, de ahogyan a nomád alakját megpillantottam a félhomályban, ő sem lehetett jobban felszerelve nálam. Csupán annyi, hogy néhány korcs hallgat a szavaira. – De, árulj el nekem is valamit. – ismét szemrevételeztem a férfit, már amennyire tudtam, hogy kivel állok szemben. – Mit akarsz azzal a csorba tőrrel? – húztam fel a vállaimat. Hiába tűnt úgy, hogy túlerőben vannak, hangomban még így sem lehetett hallani a félelem cseppnyi foszlányát sem. Hangom, komoly volt, olykor egy kis gúnnyal megfűszerezve. Nem arról voltam híres, hogy bárkit meglátok, akkor meghátrálok. |
 Futottunk.
Néma, sötét árnyként siklottunk az alacsony bokrok és a fák között. Az erdőt, amelyet ismertem, átdöfte az idegenek emberszaga. A kidőlt fák és a bozóti ismerős volt a talpam alatt. A lábaim alig érték a földet; hosszú, végtelen, a talajt alig érintő ugrásokkal haladtam az őz meleg, barna illatát követve, amely csábítóan hatolt át a veszélyről árulkodó aromákon. A gyomrom megkondult, és ez az ösztön most erősebben munkált bennem, mint az óvatosságé. Összetett gondolataimat felváltották a rövid, villanásnyi képek és érzések; napok óta voltam a bunda foglya, már-már elfeledve, hogy valójában ember vagyok. Ide-oda tolongtam a többi farkas között, vezettem és követtem, összetartottam a csapatot egyenesen a préda után, amely egyenesen a folyó irányába terelt bennünket.
Négyen voltunk, és körülbelül három napja hagytuk magunk mögött a tábort, hogy farkasként szagoljuk ki az ellenség táborát – a tündék talán valamivel könnyebben átláttak az álcánkon, de azok a zsoldosok, akik életükben először jártak a rengetegben, egyáltalán nem tudtak különbséget tenni köztünk és a többi ordas között. Ezt használtuk ki a Medvék táborához osonva, de az ember minél több időt tölt a másik alakjában, annál nagyobb az esélye annak, hogy eluralkodnak rajta az ösztönök. A farkas gondolatai felülírnak mindent, és az, ami fontosnak látszott emberként, hirtelen semmivé lesz. Hallottam már olyat, hogy egy harcos elfeledve származását, sosem változott már vissza.
A folyó közelében hirtelen új szag csavarta bele magát az orromba. Egy tünde semmivel össze nem téveszthető bűze, amely vegyült a hátasa izzadságszagával. Hirtelen megfeledkeztem az őzről, és megtorpantam – elérve, hogy a nyomomban nyomakodó Rikson egyenesen belém ütközzön. Egy domináns hím vicsorával kaptam utána, fogaimmal a fülét célozva meg; Szűkölve vetette hátra magát, lábait és hasát az égnek mutatva, és sírós hangon igyekezett a nyelvével elérni az államat. Behódolt.
A másik két harcos is megtorpant, vékony, hosszú orrukkal mohón szippantva az esti erdő illatát, és vele az idegenét. A szaga nem emlékeztetett azokra a tündékére, akik ezen fák között csavarogtak – volt benne valami, ami halványan emlékeztetett azokra a népekre, akik az erdő egy másik részén állomásoztak.
A hasam a fövenyt súrolta, ahogy a bokrok takarásában közelebb osontam, hogy farkasszemeimen át szemügyre vegyem a kalandozót. Orrlyukaim mohón kitágultak, ahogy a szaga egyre erősebbé vált. A társaim legalább olyan izgatottá váltak, mint én magam, de amikor az egyikük megpróbált nálam is közelebb kúszni, vicsorogva megvillogtattam felé a fogaimat. Nem engedhettem, hogy megelőzzön. Enyém!
Az erdő bizonyos részein a törzsem tagjai mindig hagynak némi ruhát elrejtve arra az esetre, ha valamelyikünk elfelejti a sajátját. A folyónál is volt egy ilyen rejtek, hacsak valamelyik másik bőrváltó meg nem találta. Egyezményes jeleink voltak erre, sokkal inkább a szaglásra és a tapintásra bízva a felfedését, mint a szemre. Nem volt nehéz megtalálni, ha tudtad, hogy mit kell keresni; A társaim érdeklődve, halk szűköléssel figyelték, ahogy napok múlva először bújtam ki a bőrömből – ők is megtették volna, ha a parancsom nem lett volna elég egyértelmű. Rájuk négy lábon volt szükségem. Egyelőre.
Még akkor is éreztem a csontjaimban az átváltozás tüzét, amikor már belebújtam a szűk nadrágba, amit valaki a sziklatömb takarásába rejtett, és magamhoz vettem a két nevetséges tőrt, amit belebugyoláltak. Némán jeleztem a farkasoknak, hogy melyik a helyes irány; ügyelnem kellett rá, hogy ne engedjem, hogy megelőzzenek a visszaút közben, ha valamelyikük megpróbálta volna, állatias morgással kényszerítettem vissza a sorba. Farkasként, és emberként is meg kellett őriznem a dominanciámat.
Az esti szürkület a mi oldalunkon állt. Az idegen már tábort vert, mikor mi ismét a bokor takarásából figyeltünk. A tervem egyszerű volt; körbekeríteni, aztán pedig kikérdezni – az sem baj, ha szép szóra nem felel. Tudni akartam, hogy honnan jött, mit tervez, és abból nekem miféle hasznom származhat.
A farkasok szétváltak, míg az idegen a tábortűz melegét élvezte. Egyikük a jobb oldala felől, a másik bal oldala felöl osont elő a bokrok mögül. A harmadik szorosan mellettem maradt, mi a háta mögül közeledtünk.
Hacsak a neszek fel nem riasztották Őt, vagy a lovát, és sikerült mögé kerülnöm, a nevetséges tőr, hideg pengéje csakhamar a nyakához szorult. Ha észrevett, és lecsapni készült, négylábú társaim készen álltak rá, hogy harapófogóba zárják. Talán éppen szó szerint. A fejét csuklya takarta, de a szaga elárulta, hogy miféle…
- Árulj el valamit, pengefülű – kezdtem alattomos, magabiztos hangon. – Miféle agyalágyult barom ver tábort ilyen nyílt terepen, ráadásul védtelenül? – tudakoltam. A farkasok, szinte egyszerre mordultak fel, mintha éppen kacagnának. Nem volt rajtam sok holmi; a nadrág, amit a szikla alól vettem magamhoz szűk volt, alig ért lejjebb, mint a térdem. Se csizmát, se egyéb felszerelést nem viseltem. Nem volt másom, mint az a félig csorbult tőr, mégsem féltem. Az erdők istenei az én oldalamon álltak.
Talán fel kellett volna ismernem, hogy kit sodortak elém a mókás kedvű Istenek, de nem így történt. |
Túl sok időt töltöttem a fővárosban. Már kezdem magamon észrevenni, hogy lágyulok, ha egy kicsivel többet iszom. Ezért mikor már hajnalodott is, fogtam magam és útra keltem. Már igazából hetekkel ezelőtt el kellett volna hagynom Rheyát, de akadt egy-két fontos dolog. Több információt szedtem össze egymagam, mintha 5 fafejűt küldtem volna. Az emberek lassan kezdik elveszteni a hitüket abban, hogy nincs okuk félni, ha nem személyesen megyünk hozzájuk. Ezért szükséges időközönként meglátogatni a kisbarátainkat, hogy tudják, hogy hova tartoznak, és itt rontotta el a nagy Thelion király is. Mindent természetesnek vesz, amióta Ő ül a trónon, de majd ez is lesz a veszte.
Nyár volt már és korán kelt fel a nap, de én még korábban indultam az utamnak. Ennek oka, csak annyi, hogy a kapuknál ilyenkor van általában őrségváltás így a figyelem lankad és pedig minden kellemetlen beszélgetés nélkül, kapucnival a fejemen, lóháton kisétálhatok ebből a porfészekből. Miután magam mögött hagytam a város falait és a nagyképűségtől nem látó embereket, megkönnyebbülten fújtam ki egy hosszasan benntartott levegőt. Kapucnimat még a fejemen tartottam, de csak addig, amíg már tudtam, hogy biztosan nem ismernek fel ilyen távolságból. Az, hogy útközbe meg kivel találkozok az meg már nem is számít igazán. Mert, messziről jött ember azt mond, amit akar.
Úgy gondoltam, nem sietem el haza térésemet, ha már félévente egyszer elhagyhatom nyomosabb ok miatt Berithet. Gondolkoztam, tervezgettem, merre is menjek. Talán menjek a puszta felé, kis kitérővel a tengerre? De ezt a tervet még is elvetettem, mert ahogyan magamat ismerem, akkor jövő tavaszra sem keverednék otthonomba. Így csak egy kisebb kitérőt teszek a rengetegen át, hátha találok egy erdei nimfát, driádot, vagy egy vállalkozó szellemű tündeleányt. Nem voltam válogatós, főleg ilyen ínséges időkben. Késő délután lehetett mire beértem a rengeteg sűrűjébe. Nem siettem el a lépteket, hiszen még ezzel a kis kitérővel is pár nap múltán megérkezek Berith földjére, onnan meg már csak órák kérdése, és újra a nyamvadt emberek ostobaságaival kell foglalkoznom a sajátjaim mellett.
Utolsó csepp vizet is kiittam a kulacsomból, mondjuk lehetett volna annyi eszem, hogy legalább még egyet elrakok magamnak, de úgy néz ki a sör elvette az eszemet. Kényszerpihenést kellett így beiktatnom a kis kirándulásomba, mondjuk nem a legjobbkor. Esteledett már. Kiismertem magamat az erdőben, de még se annyira, mint az itt élő nomádok. Mondhatnám a tündéket is, de azok többnyire szelíd népség, a nomádokról viszont nem lehet ezt elmondani. Előbb leütik az embert és csak aztán kérdezik meg mifajta átkozott vagy.
Letáborozáshoz, a folyót választottam. Nem mintha olyan sok lehetőségem lenne ezen a vad tájon. A világon nincs, olyan hely ahol az ember biztonságban érezhetné magát, főleg ha olyan emberről van szó, mint Én. Biztosan tudják, hogy nem tartózkodóm a kietlen vidéken, mert valahogy mindig kiszivárognak a történések, így ennek is biztos híre ment. Nem most lenne az első eset, ha netalántán valaki megpróbálna leszúrni az éjszaka közepén. Ezért döntöttem úgy, hogy csak annyi időt szándékozok megállni míg, a fekete ménem visszanyeri az erejét. Leszállva a hátáról megpaskoltam vaskos nyakát, majd a fa törzséhez kötöttem.
Kinyújtóztattam a végtagjaimat, amelyek recsegtek-ropogtak. A folyóhoz sétáltam majd megmerítettem kulacsomat és kiittam belőle az utolsó cseppig, majd ismét megmeríttettem, de ezt már elraktam. Meleg volt a levegő, hisz már az erdőt is átjárta a nyár meleg szellője. Ezért is nem melegedés céljából, de egy kisebb tűzet azért raktam. Gallyak, száraz falevelek pár vastagabb fa, valamint egy kis ügyesség és pár perc múlva már égett is a tűz. |
A vadászataim során eddig ő a legkülönlegesebb ’zsákmányom’. Akadtam már össze csoszogóval, farkasokkal - és nem a mi fajtánkból, medvével és egyéb különlegesnek mondható dolgokkal. De, hogy pont vele futottam össze az erdőben, még a táborban is csak pár pillanatokra véltem felfedezni a szőke leányzót. Nem is értettem mit keres egyedül az erdő mélyén, ráadásul a folyónál ahol pár másodperc alatt el is tűnhet, és máshol dughatná ki a fejét, ha ki tudja utána.
A lány, hangom hallatán összerezzent és csaknem ténylegesen a folyóban kötött ki, de szerencsére nem így történt. Amint láttam, hogy összeszedte magát, egy vigyor jelent meg a szám szegletében, azzal nyugtatva magamat, hogy komolyabb baja nem történt, mint hogy kissé ráhoztam a szívbajt. Ugyan nem ismertem szemtől szembe a leányt, de még is mindenki tudta, hogy csendes, zárkózott, magának való gyermek. Sokat nem lehetett a táborban látni, vagy csak azért nem láttam, mert jó magam se sokat tartózkodtam ott – gyakran voltam útón.
Még is meglepett, hogy a lány ennyire közvetlen és barátságos. Ha nekem lányom lenne (isten őrizz) biztosan a jurtánkba zárnám és megbíznék valakit, hogy ételt, italt vigyen neki és néha kijöjjön, a táborba mikor csak asszonyok vannak. Nem hogy egyedül kószáljon az erdőben.
- Akkor még sem hallgattál rájuk, eléggé. – vontam fel a szemöldökömet. A lányon végig pillantva megakadt a szemem a ruháján, világos színű szoknyájának alja tiszta sárvolt és itt-ott bele akadt pár kisebb faág is. – Bizonyára szép lehetett, ha még az útra sem figyeltél, merre tartasz. – tártam szét a karomat és mutattam a sűrű fák közé. Valószínű, ha én ma nem döntök úgy, hogy vadászni indulok, akkor itt bolyonghatna szegény lány akár egy hetet is az erdőben, ha nem ismeri elég jól, már pedig nem ismerheti annyira. Még nekem is vannak ismeretlen területek a rengetegben.
A válaszom csak egy egyszerű bólintás volt. Vagyis inkább vadásztam volna. – Zavarni nem zavartál. – jegyeztem meg. – De az istenek megérezték, hogy valakinek meg kell mentenem a hátsófelét. - gondoltam vissza a bosszantó madarakra, akik egészen idáig vezettek. Belegondolva a dolog úgy is végződhetett volna, hogy levadászom a madarakat és tartottam volna magamat a vadászathoz, de ez az ötlet akkor még meg se fordult a fejemben, Zinnia szerencséjére.
- Azt látom, de az tudod, hogy mennyi ideje császkálhatsz? – kérdeztem, majd a testsúlyomat áthelyeztem az egyik lábamra. Jóval a lány fölé emelkedtem magasságban így minden mozdulatát és rezdülését láttam. Még azt is, hogy majdnem sírva fakadt. Nem tudtam eldönteni, mert a nőkkel is hadilábon álltam, főleg a női érzelmekkel. Így csak vártam, hogy most tényleg könnyek fognak potyogni kék szemeiből, vagy ismét összeszedi magát és megint felfesti arcára a szokásos mosolyát.
A környezetett pásztáztam, hogy megállapítsam, merre a lenne a legrövidebb út hazafelé. De ekkor a lány hangja ismét csilingelni kezdett a fülemben. – Keserédesen. – rövid válaszom egyértelmű volt. Bár biztos voltam benne, hogy meg kell magyaráznom miért is érzek így, így hát megelőztem.
- A vadászatomból nem lett semmi és ez kissé bosszant, már nem miattad. – jegyeztem meg majd rápillantottam a szőke leányra. – Másrészt meg örülök, hogy én találtalak meg és épségben, minthogy más. – köszörültem meg a torkomat. Az utolsó szavaim kicsit érzelmesnek hangoztak, ezen magam is meglepődtem. El is kaptam a tekintetemet a lányról, majd elindultam a fák közé. – Erre gyere. – szóltam hátra a lánynak, hogy kövessen. |
Grimaszoltam összeráncolva pisze kis orromat miközben próbáltam kitalálni merre is mehetett az apró kék tünemény. Persze már régen nyomát vesztettem, de mégis abban reménykedtem, hogyha a szüleim meglátnák, hogy nem üres kézzel térek haza akkor bizony nem is lennének annyira mérgesek. Így viszont képzeltem mi vár majd rám, már ha esetleg mégis hazatalálok. Éppen csalódottan kislattyogtam volna a borzalmasan hideg vízből, amikor meghallottam a mély hangot felcsendülni mögöttem. Akkorát ugrottam ijedtemben, hogy kis híján sikerült megmártóznom a folyó sodrásában és talán legközelebb csak a Tritónban dugtam volna ki a fejem a hullámokból.
-Ronhe. – tapasztottam zakatoló szívemre a tenyeremet, amikor visszanyertem egyensúlyomat. A férfinek kis híján sikerült megölnie pár pillanattal ezelőtt, de most mégis sugárzó mosolyommal fordultam felé és elfogadtam a segítő kezét. – Oh, dehogynem. Mindig azt mondják ’Zinnie, sose menj messzebbre annál, mint, hogy lásd a jurtánk csücskét.’ – utánoztam apa hangját szerintem egészen ügyesen. – Én pedig hallgattam rájuk. Esküszöm, hogy hallgattam. Csakhogy ma éppen ott üldögéltem a tábor kellős közepén, amikor megláttam egy pillangót. – mosolyodtam el boldogan az emlékre. A férfire nézve próbáltam minden erőmmel, kézzel-lábbal mutogatni a pillangó alakját. – Körülbelül ilyen nagy volt és szikrázóan szép. Olyan volt, mint egy drágakő, amit éppen most bányáztak a törpök, mintha zafírból lettek volna a szárnyai és minden szárnycsapásnál csillámlottak mintha csillámporral lettek volna behintve. Ronhe, egészen biztos vagyok benne, hogy még sosem láttál ehhez hasonlót. – magyaráztam lelkesen aztán a harcos ruházatára pillantva leesett a dolog miért is lehet errefelé.
- Oh. Éppen vadászni voltál? – kérdeztem, hogy megerősítsem feltevésemet. Talán nem volt helyes tegeznem a férfit, de egyszerűen csak így láttam helyesnek. – Ugye nem zavartam meg semmit? – aggodalmaskodva pillantottam fel rá és a fülem mögé simítottam egy szőke tincsemet. Ahhoz képest, hogy a Kolónia tagjai mind kivették a részt a vadászatból és a harcból nekem egészen egyszerű feladat jutott. Hol a kisebb gyerekekre vigyáztam, hol pedig a többi nővel közösen gyűjtögettünk növényeket a vacsoraasztalokra. Soha életemben nem mentem vadászni és szinte lövésem sem volt hogyan is mehetett az egész. Gondoltam, hogy rohantak az állatok után, és ha sikerült lelőni őket, akkor boldogan hazacipelték őket, ha meg nem akkor egy másikat vettek üldözőbe. Az emlékeimben egyedül az a kép volt jelen, amikor Apa büszke, örömittas fejjel becipelte az elejtett vadakat, amiket aztán anyával közösen készítettünk el vacsorára.
- Igazából nem nagyon emlékszem az útra, amit megtettem idáig. – motyogtam miközben hosszasan járattam a tekintetemet a folyó mentén. Tényleg ötletem nem volt merről jöhettem és szinte biztos voltam benne, hogy a szüleim egy kisebb mentőcsoportot indítottak utánam. Talán arra számítanak, hogy majd egy vadállat szájából kell előrángatniuk, amikor végre rám lelnek. Nekem viszont meglehetősen megnyugtató volt, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Hálás tekintettel fordultam vissza a férfi felé és minden erőmmel azon voltam, hogy ne törjek ki megkönnyebbült könnyekbe és ne temessem magam a karjaiba. Nem vagy már gyerek Zinnie. Dorgáltam magam, de azért még így se állhattam meg, hogy ne úgy tekintsek a férfira, mint a leghatalmasabb hősre a világon. Hiszen fogalmam sincs mit is kezdtem volna magammal egyedül a sötét erdőben.
- Mesélj Ronhe. Hogy érzed magad? – érdeklődtem barátságosan. Az a tizennyolc év, amit mogorva harcosok között töltöttem megtanított arra, hogy bizony sosem fognak egyetlen szót se kinyögni, ha nem próbálod minden erőddel kihúzni belőlük a gondolataikat. Az idő legnagyobb részében megforgatták a szemüket, amikor a fegyvereikről vagy a tündékről kérdeztem őket és azt mondták törődjek inkább a saját dolgaimmal. Nem tehettem róla, olyannyira kíváncsi voltam, hogy muszáj volt újra és újra érdeklődnöm a dolog iránt, míg nagyot sóhajtva belekezdtek a mesélésbe. Így pár dolgot megtudtam a rengetegről, de ez még így is édeskevés volt, hogy egyedül elboldoguljak odabent. Viszont pontosan emlékeztem arra az időre amikor Ronhe próbatétele zajlott. Tizenöt éves szemmel figyeltem, ahogy a férfi kilép az erdőből hatalmas ünneplés közepette. Szerintem még sosem láttam annál menőbbet. Egy hónap az erdőben? Nagy valószínűséggel ott is maradtam volna örökre. |
Már pár napja, hogy az idősebbik Odhronnal ki zsákmányoltunk egy falut és egy kisebb sérülést szereztem. Ennek mára már nincs nyoma, de még mindig néhol felcsendül a fejemben a férfi intő szavai. De próbálom ezeket kizavarni a fejemből. Ezért is döntöttem úgy, hogy a reggeli után kisebb vadászatra indulok a rengetegbe, egyedül. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert vannak a kis pimasz kamaszok, akik előszeretettel akaszkodnak az idősebb nemzedékre, hogy had mehessenek velük. Ezért sem jelentettem be, hogy hova készülök. Csak bementem a sátramba, összeszedtem, ami szükséges, kard, kés, és egy kulacs víz.
Mire összeszedelődzködtem, addigra már a nap is kezdett előmerészkedni a kósza felhők mögül. Az erdőben amúgy is hidegebb volt, mint bárhol máshol, de ha a nap előmerészkedik rejtekhelyéről, akkor már egy fokkal elviselhetőbb az idő a sűrű fák között. A rengeteg mélyére kellett eljutnom, ugyanis szarvasra vadásztam. Tavasz idején megszaporodnak az állatok így majdhogynem, bűntudat nélkül vadászhatjuk le őket. De sajnos az is benne van a dologban, hogy most egyet se fogok tudni elejteni. Ilyenkor, amikor gidák is vannak, sokkal óvatosabbak és védelmezőbbek. Így nekem is oda kell figyelnem, hogy hányan vannak, milyen messze vannak, merre tudnak, elmenekülni vagy merre nem tudnak. Vadászat fárasztó és sok oda figyelést igényel. Ez is azok közé a feladatok közé sorolható, amit egyszerűen tilos félvállról venni.
Már jó ideje taposom az avart, de még egyetlen neszt sem hallottam, vagy fa ágreccsenést. Azon kívül, hogy a madarak a bolondját járatják velem. Akár hányszor elzavartam őket, mindig vissza találtak hozzám. Kezdem úgy érezni, hogy az istenek a bolondját járatják velem, mert nem hagynak bármerre menni. Ha elindulok jobbra és nekik az nem tetszik, akkor sikoltozni, rikoltozni kezdenek. Utána, ha elindulok balra, akkor vígan fütyörészve követnek. Átkozottak.. suttogtam magam elé, miközben a bolond jószágokra pillantottam.
A közelben vízcsobogásra lettem figyelmes, valamit recsegésekre és levélcsörgésre. Kissé összegörnyedtem, de csak annyira, hogy még hangtalanul tudjak közlekedni a zavaros avarban. Szemeimmel a hanghoz tartozó állatott kerestem, de egyelőre az ágrecsegéseket hallottam csak. A folyóhoz közeledtem, mert úgy hiszem az állat inni jött ide. Ahogyan közeledtem, a zörgések egyre hangosabbak voltak, de az orromat nem egy szarvas illatát szipogta be, hanem más. A szagot felismervén, meglepődve egyenesedtem ki. Egy ember szagot éreztem és abból is a mi fajtánként. Vizslatva fürkésztem a tájat, hogy milyen ismerős arcot vélek felfedezni. De a távolba kiszúrtam, egy aranyszőke hajkoronát. Nem voltam teljesen biztos, hogy tényleg közülünk való, a kinézete alapján, de a szag sajnos nem hazudik. Ha a bennem lakozó farkasban nem bíznék meg biztos, hogy az mondanám ez valami tünde szerzet.
Közelebb sétálva, feltűnt, hogy a lány elveszett, mert kétségbe esett arccal nézett körbe. Főleg, hogy a folyóban ácsorog. Hangosan megköszörültem a torkomat, hogy a csöpp leány is felfigyeljen rám. Ha ez megtörtént, akkor kisétáltam a fák árnyéka mögül. – Mit keresel itt egyedül? – sétáltam közelebb a folyóban álló lányhoz. – Szüleid nem mondták, hogy ne kóricálj el egyedül az erdőben? – vontam fel a szemöldökömet, majd egy pár lépést oldalra megtettem. Összefont karokkal álltam a lány előtt és vártam a magyarázatott. Ugyan nem lenne kötelességem óvni a lányt vagy kérdőre vonni, de még is megtettem. De csupán csak azért, mert a nomádokhoz tartozik, másrészt meg egy szelíd teremtés. Nem is értettem, hogyan tartozhat közénk, hisz még egy légynek sem tudna ártani. A neve nem ugrott be hirtelen, de tudtam, hogy közénk tartozik, a szüleit jól ismerem, legalább is az apját. Egykor jó vadász volt, de mára már kiöregedett és csak alkalom adtán csatlakozik a vadász csoporthoz.
Ha a lány felismert, akkor egyik kezemet kinyújtottam, hogy abba kapaszkodva ki tudjon lépni, a hideg vízszorító fogásából. |
Türkiz. Nem… inkább azúr. Íriszeimmel követtem az apró szárnyakat, amiken a kék összes árnyalata csillogott mintha egy drágakő kacérkodna velem. Szikrázott és ragyogott miközben szertelenül tovaröppent és megpihent egy újabb virágon, ami éppen csak kidugta a fejét a tavaszi talajból. Akaratlanul is kinyújtottam hosszú hófehér ujjaimat hátha elérhetem, de persze amint megérinthettem volna a kis gyönyörűség már ott sem volt. Grimaszoltam ügyetlenségemen, vagy inkább a szárnyak gyorsaságán és feltápászkodtam a földről ahol eddig kuporogtam. Hosszú szoknyámra ráragadt az avar és még méz szőke hajamba is beleakadt egy levél, de nem törődtem vele és minden figyelmemet ráfüggesztettem az előttem ellibbenő állatra.
- Pillangó..pillangó. - dúdoltam magamban miközben lábaimmal hangtalanul követtem a kis állatot. Hangtalanul. Na persze. Legalábbis terveim szerint hangtalan voltam, de valójában minden egyes lépésemnél sercegtek a tavaly őszi falevelek az avarban vagy hangosan reccsent egy fadarab a lábam alatt. Bezzeg a harcosok és a vadászok. Ők aztán képesek voltak úgy vonulni, hogy csak előugrottak a semmiből és a frászt hozták rám. Volt bennük valami egészen különleges, ami arra ösztökélt, hogy az összesre hatalmas szívalakúra nőtt pupillákkal tekintsek fel. Erősek voltak, rettenthetetlenek és hősiesek, de persze egyikük sem volt mérhető egy ilyen kis állathoz. Repülni azért mégsem tudtak. Mindkét kezemmel belemarkoltam a szoknyám vászonanyagába és megemeltem, hogy még gyorsabban tudjam követni az ide-oda szárnyaló kis lepkét. Arcomon széles vigyor terült szét, ahogyan üldözőbe vettem a jószágot és lassú álmodozó lépteimmel megindultam utána egyenesen a rengeteg gyomra felé. Milliószor a lelkemre kötötték, hogy soha ne tegyek egyetlen lépést sem egyedül odabent a fák között, de abban a pillanatban észre sem vettem, hogy a szüleim szava ellen szegülök. Mert, ha egy pillanatra is megfordul a fejemben nagy valószínűséggel pisze orromat lógatva bandukolok vissza a jurtánkhoz. Viszont volt valami abban a pillangóban, ami ellenállhatatlanul vonzott maga felé és csábított az erdő belsejébe.
- No, te kis pimasz. – nyúltam utána újra eredménytelenül és sebesen kapkodni kezdtem a lábam, amikor gyorsabban kezdett repülni. Olyan voltam, mint valami vadász, akinek egyedül az üldözött volt a látóterében. Még azokat a furcsa neszeket sem hallottam meg, amik itt-ott felcsendültek a fák rejtekében. Pedig ha eljutottak volna a tudatomig nagy valószínűséggel a szívem versenyt járt volna a halálra ijedt gondolatokkal a fejemben. Még azt sem vettem észre, amikor megpróbáltam utat törni magamnak egy apró kis bokron keresztül és kézfejemet végighúzva megkarcoltam tejfehér bőrömet. – Pillangó..pillangó. – énekelgettem halkan és átléptem egy kidőlt fa korhadt testén, amin több millió hangya futkározott lelkesen. Nagy fényesség lett hirtelen és hunyorognom kellett, hogy ne tévesszem szem elől a kéken csillámló lepkét. Elterveztem, hogy amint két tenyerem közé fogom, azután mindenkinek megmutogatom majd, aki csak szembejön velem. Még annak a szeszélyes Gard Drogonnak is. Reménytelenül biztos voltam benne, hogy ez a pillangó még az ő tövises szívét is képes megmelengetni és mindössze erre van szüksége, hogy az életet máris rózsaszín árnyalatban lássa. A végén még legközelebb velem tart majd gombászni és engedi, hogy virágot fonjak a hajába. Na az aztán muris lenne. Vigyorodtam el arra a jelenetre, ami lejátszódott a fejemben és megint a pillangó után kaptam. Halvány mosolyom egészen pontosan akkor fagyott le az arcomról, amikor megéreztem azt az asszonykeserítően hideget a lábam körül. Amikor lenézve saját magammal néztem szembe a fodrozódó víztükörben egy kicsit megdöbbentem.
- Ajjaj. – hagyta el a számat akaratlanul is, amikor észrevettem, hogy nemes (vagy nomád) egyszerűséggel belesétáltam a folyóba. Mivel ötletem nem volt, hogyan is kerülhettem el egészen idáig ezért nem tudtam min aggódjak jobban: az, hogy Gard Drogon sosem fog jó útra térni, mert szem elől tévesztettem a megváltásának egyetlen eszközét vagy az, hogy fogalmam sincs, hogyan is menjek haza. |
|
Természetesen nem hitte, hogy konkrétan keresték őket a csoszogók, mint ahogy mondjuk egy kutya tenné, hanem arra próbált utalni, hogy ők bizony nem kívántak összefutni velük a lények ellenben nem bánták a friss húst. A nomádok látszólag jobban szó szerint vették a dolgokat. Rheyában bezzeg egy szó annyi félét jelenthetett, amennyire asszociálni lehetett. Nem próbálta védeni a saját igazát, mert már a fiatal lány bebizonyította neki, hogy süket fülekre találna, abból kiindulva hogy az idősebb nő ha lehet még nála is határozottabbnak tűnt. Mindössze egy szemöldökfelvonással tekintett Salina felé: a támadást ő vehemensen tagadta, míg nagynénje egyből ahhoz kapcsolódóan tett fenyegetést. Nem bánta ő, hogy ilyen jelentést tegyen: azt viszont remélte, hogy nem Jason Webernek kell majd.
A kialakuló adok-kapok kezdett számára rávilágítani a dinamikára, ami a három idegen között lehetett. A férfi lekezelő és nagyzoló jelleme minden szavában érződött, nem csoda, hogy a másik kettőnek láthatóan nem volt éppen a szíve csücske. Nagyon rá volt kattanva a fiatal lányra, kiélvezte hogy annak apja nincs jelen és előbbi egy csöppet talán rá is játszott a lázadó szerepre. Egy kicsit nagyon. A nagynénje, aki tulajdonképpen egészen a kezébe vette a helyzet irányítását nyilvánvalóan nem örült neki.
A Gard nevű egyből gúnyolni kezdte, amikor kijelentette hogy inkább társát engedjék el és az igazat megvallva ezen az eddigi megnyilvánulásai alapján egyáltalán nem lepődött meg ezen. Hideg közönnyel meredt rá vissza, ami valószínűleg még kevésbé tetszett neki. Azt hiszi ez csak egy ostoba játék. Gyerekes tökfilkó. Úgy dobálózott egy élet elvételével mintha ez egy átlagos délutáni program lenne. Persze, Bodwyn úgy sejtette, hogy a másik férfinek nincsenek olyan kötelékei, amiket bánna, ha elszakítanának a halállal. Ara. Így, pár pillanatig a véget érezve kissé megsajnálta.
Ragna azonban hamar lehűtötte a lelkesedését, sőt visszavágott neki azzal, hogy ő nem képes soha előre gondolkodni és a saját hibáját akarja eltussolni. Fiatal társa hálásan tekintett a nőre, míg Bodwyn felocsúdása tovább tartott, annyira hogy addigra mire megtörtént már megint a csipkelődés ment. Alig várta, hogy a szőke üstök eltűnjön a fák között, hogy maga is fellélegzett. Volt valami szörnyen ingerlő a férfiban és Bodwyn nem volt biztos abban, hogy előbb-utóbb nem provokálta volna ki, hogy nekiessen.
Elnézte, ahogy Salina felkecmereg a nyeregbe. Valahogy még mindig nehezen hitte el, hogy a fejükkel a nyakokun ússzák meg ezt a találkát. A lány utolsó szavaira egy komolytalan tisztelgéssel reagált, halvány mosollyal az arcán. Eközben társa köszönetet mondott a másik nőnek és Bodwyn is biccentett felé.
Egy darabig figyelték a távolodó alakokat, mire elindultak azon az útvonalon, amit a lány adott meg nekik.
LEZÁRT KÖR! |
Nem mondanám, hogy akár egyetlen könnycseppet is hullattam volna a két rheyai katona miatt, ha Gard és a néném végül úgy döntenek, hogy a biztonságunk érdekében veszniük kell. A saját ostobaságuknak köszönhették, hogy a csoszogók a napi betevő falatot látták bennük, nem pedig a békés átutazókat. Mindenki, akinek volt némi fogalma az erdőről, messze elkerülte a sötétebb zugait. Egyet kellett értenem a nomád asszony érvelésével, amit határozott bólintásokkal a jelenlévők tudtára is adtam. Azzal persze elsőre meg sem fordult a fejemben, hogy Ragna éppen most festi eléjük azt, amit mindeddig én meggyőződéssel tagadtam, mégpedig, hogy a népemnek köze volt a támadáshoz.
Igaz, egyikünk sem számított a fiatal harcos megjelenésére, de ha már ott volt, nem volt mit tenni ellene, bármennyire is viszketett a tenyerem a puszta látványától is. Komoly sérülése azonban titkon aggasztott.
- Akkor abban mindannyian megegyezhetünk, hogy távoznotok kell – néztem kihívó tekintettel a vörös irányába, bár nem voltam biztos abban, hogy a gesztus bármit is jelentene számára; vagy Gardot, vagy Ragnát figyelte, amitől úgy éreztem, hogy az én személyemben nem talál semmiféle fenyegetést.
- Ugass, kutya, nem érdekelsz! – villantottam elszánt pillantást Gardra. Bosszantott, hogy ennyire leereszkedően bánt velem, pedig ha Quin Thorveig engedné, bebizonyíthattam volna számára, hogy jobb harcos vagyok nála. Akárkinél!, gondoltam eltökélt makacssággal. A szöszi szavai mélyen sértettek.
Ostoba! A harag egy pillanatra elöntötte az agyam, amikor látszólag, az sem hatotta meg a katonát, hogy felkínálkoztam számára; bár igaz, szavaim mögött több volt a határaim kifürkészése, mint a valódi mersz. Mint mondtam, eddig egyetlen férfinek sem engedtem, hogy efféleképpen hozzám érjen.
- Amiről apa nem tud, az nem fáj neki, nénikém – pillantottam az asszonyra hetyke mosollyal a szám szegletében. Arról azonban nem feledkeztem el, hogy Ragna éppen olyan könnyedén csavarja majd csörgőre a fülemet a további hasonló kijelentéseimért a későbbiekben, mint ahogyan az említett is tenné. Végül békítően megemeltem a kezeimet, és hogy jelezzem visszakozásomat, tettem egy bicegő lépést hátra, amellyel távolabb kerültem vöröskétől, a zöldfülűtől és a farkasfiútól is. Jobb a békesség!
- Ezek.. – mutattam a két rheyaira. – Azért vannak itt, mert megint csipkedték a bolhák a valagadat! – kontráztam rá Ragna szavaira, miután Gard egyértelműen bevallotta a hercegnő elleni akciót. Amit eddig tagadni igyekeztem, immáron nyílván valóvá vált, feleslegesnek éreztem volna továbbra is füllentenem az ügyről. Apám ugyan a belső kör tagja volt, de én magam nem is sejtettem, hogy nemzetségfőnk haragja miféle megtorlásban fogja részesíteni a sógorát. Megölni bizonyosan nem fogja…
- Engedjük el őket – kék szemeim őszinte kéréssel állapodtak meg a nénémen, magamat is meglepve ezzel; Talán azért mertem ennyire nyíltan megfogalmazni a gondolatot, mert Ragna sem vélekedett másként. Egyetlen dolog állt hát a két rheyai ficsúr, és a szabadságuk között, az pedig a fiatal bőrváltó. Egy mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amikor amaz is eltávolodott tőlük, elodázva a gyilkolást.
- Addig állj csak fél lábon, Gard Drogon – meglepett az ajánlat, amellyel élt, de eszembe sem jutott elfogadni. Abban a pillanatban úgy gondoltam, még egy utolsó rheyai zöldfülű után is szívesebben sikítanék, mint utána. Tekintetem egészen addig kísérte, amíg el nem tűnt a bokrok takarásában. Fellélegeztem.
Két ujjam a számba tűrve, éles füttyentéssel hívtam magamhoz a lovamat. Árny megadóan tűrte, míg sérült lábamhoz mérten felügyetlenkedem magam csupasz hátára, és megkapaszkodom a kantár száraiban.
- Uraim, öröm volt Önökkel szolgálni – vetettem oda csúfosan a két katonának, miközben a megfelelő irányba fordítottam a sötétpej ménemet. Várakozásteljes pillantással vártam meg, míg Ragna megmozdul, és maga is elfoglalja méltó helyét a hátasán. Ha készen állt, tiszteletteljesen felé bólintottam, majd nyelvemmel csettintő hangot adván megindítottam Árnyat a folyó partján. A két katona képe még napokig motoszkált a fejemben; főleg azért, mert úgy gondoltam, a csoszogók végül úgy is befejezték, amit elkezdtek.
Lina részéről is lezárt! |
Rosszabb napjaimon Salina Thorveig még jobban idegesített, mint Tesla; volt is bennük valamennyi hasonlóság, mindketten azt hitték, hogy érinthetetlenek, és hogy bármikor bármelyik férfit elvernék, holott egyszerűen csak nekünk nem volt szabad őket elvernünk. A nővérem Garaf asszonya volt, Salina pedig Quinlan egyetlen lánya; egyiküket sem érdekelte volna, hogy az asszonyok kezdték az egészet, és megérdemelték, ha kezet emelnék valamelyikre, valamelyikük letépné a fülem. Erősebb harcos voltam Salinánál; az, hogy nem mérkőzhetek meg vele, nem jelenti, hogy ez nem így van, ő viszont másképp látta. Minden Quinlan felé érzett tiszteletem ellenére, Salinával elrontotta a dolgot. A lánya nem tudta, hol a helye – az apja pedig nem lesz majd mindig ott, hogy megvédje...
Rosszabb napjaimon Salina Thorveig éktelen haragra gerjesztett. A jobbakon viszont egészen más reakciót váltott ki belőlem; ez is egy jobb nap volt, és csak akkor lett volna még szebb, ha Ragna nincs ott. Illúzióromboló volt.
– Apu nem hagy élni, hercegnő? – kérdeztem kaján vigyorral a szám sarkában Salinától. Csücsörítettem, s úgy folytattam. – Ne legyél rossz kislány. Látod, a nénéd sem akarja. Fuss inkább haza főzni. – Biztosra vettem, hogy Salina erre kellőképp harciasan fog válaszolni; legalábbis, csalódtam volna, ha nem így van, ám ekkor már sokkal jobban foglalkoztatott a két rheyai. Nem lepődtem meg azon, hogy az idősebbik magára vállalta a halált; volt ezekben a rheyaiakban valami, amitől azt hitték, az Isteneik majd meghálálják, amiért ilyen készségesek voltak, és hogy a fájdalmas halál mit sem számít majd a túlvilágon. Élvezetes volt látni, mikor ez a reményteli tűz, az üdvösségre várás, egyszer csak valahol félúton eltűnik a szemeikből, és a helyét átveszi a rettegés – félniük is kellett.
– Ó, milyen bátor – kacagtam fel gúnyosan, egyenesen a katona (harcosnak legnagyobb jóindulattal sem neveztem volna egyikőjüket sem, főleg, mióta Dolven elmeséléséből kiderült, hogy még az ünnepelt lovagjaik is csak udvari bohócok, akik jobban értenek az öltözködéshez, mint kardforgatáshoz) arcába. Közel hajoltam hozzá, nem törődve a vállamba nyilalló fájdalommal; habár meggondolatlannak tűnhettem, valójában minden rezzenésére figyeltem, ha esetleg azt gondolná, a közelségemet a hasamba állított karddal hálálná meg. Néhány pillanatig egyenesen a szemébe meredtem, és oldalra biccentett fejjel tanulmányoztam őt, azzal a pontossággal, ahogy egy ragadozó figyeli ki a prédája mozdulatait.
– Hős akarsz lenni, mi? – kérdeztem tőle végül, szinte megvetően ejtve ki számon a szót. – Azt akarod, hogy balladákat írjanak rólad és példálózzanak veled... Milyen bájos.
Élvezettel mutattam volna meg neki, mennyire nincs semmi hősies a kivégzésben, ám Ragna ma tényleg illúzióromboló lábbal kelhetett fel; kérdésére elhalt a gúnyos nevetésem, és szikrákat szóró szemekkel fordultam felé. Dühös grimaszom vigyor mögé rejtettem. – Akár ők is lehettek. Mind egyformák – rántottam meg a vállam. – Mert talán Ők nem ölnének meg az első adandó alkalommal, ugye, Ragna? – Fogalmam sem volt, mi üthetett Ragnába, amiért ragaszkodott a két rheyai életéhez; tudom is én, talán megtetszett neki az egyikük. A gondolat igazi farkasvigyort varázsolt az arcomra, olyan széleset, amelyet már enyhén eltorzított az ordámon húzódó mély sebhely. Felemeltem a kezem, mint nemrég, és megvontam a vállam, jelezve, hogy engem már nem érdekelnek. Azt hittem, a két Thorveig talán érdekes társaság lesz, de épp olyan lehangolóak voltak, mint Tesla. Nem tudom, mi volt ez újabban a törzs asszonyaival, hogy jókedvből embereket mentenek; talán megzavarta őket a telihold, vagy mind egyszerre véreznek. Egyik magyarázat sem érdekelt túlzottan, és megkaptam, amit akartam, ittam.
Trappoló léptekkel, de lustán készültem távozásra. – A rheyaiak igazi őrangyala vagy, Ragna; remélem, ezt is elhíresztelik majd – vetettem oda neki tettetett elismeréssel, majd megfordulva Salina mellett is elsétáltam.
– Pár nap múlva visszamegyek a táborba, és feltétlenül megkereslek. Kibírod addig nélkülem, ugye? De ha úgy döntesz, Apuci kislányának lenni unalmas, csak sikíts, hercegnőm, s ott termek – ajánlottam csúfondáros mosollyal, épp elég halk hangon ahhoz, hogy csakis Ő hallja; nem volt kedvem Ragna dárdájának hegyét húzni ki a hátsómból. Vetettem még egy utolsó, alattomos és lenéző pillantást a két rheyaira, majd magamban vigyorogva hagytam, hogy elnyeljenek a fák. Épp elég emlékeztetőt kaptam az asszonyok zagyvaságairól ahhoz, hogy még jónéhány napig ne vágyjak vissza a táborba.
Gard balra el :) |
A vöröshajú katona szavaira felhorkantam; még hogy a csoszogók keresték őket. Hihetetlen, de a rheyai ficsúrok még mindig semmit nem tudtak a rengetegről és a benne élőkről.
- A csoszogók nem keresnek, csak lecsapnak a kínálkozó alkalomra – világosítottam fel őket, hogy legalább e tekintetben ne éljenek álomvilágban. Amikor viszont azt kezdte pedzegetni, hogy nem saját elhatározásból jöttek ide, egyszerűen csak felvontam a szemöldököm. – Remélem nem várod, hogy elhiggyem, semmi köze a jelenléteteknek a rheyai támadáshoz. Ha legközelebb találkozol a parancsnokaiddal, add át nekik az üzenetem; ha már katonákat küldenek ellenünk, először tanuljanak egy kicsit a rengetegről! Úgy talán el is érhetnek hozzánk, mielőtt az utolsó emberüket is felfalja a többi lakó – görbült felfelé hűvösen a szám egyik sarka.
Gard megjelenése nem sokat segített az egyébként is meglehetősen szerencsétlenül alakuló délutánomon; ha valaki arra kért volna, nevezzem meg az egyik legkellemetlenebb embert a táborunkból, Gard Drogon az elsők között lett volna, aki eszembe jut. Szigorúan véve még ezek a katonák is részben miatta voltak itt – azokban a pillanatokban tehát nehezemre esett volna bármit is a javára írni azon kívül, hogy értett a (nem olyan) szép szóból, és rögtön visszakozott. Az életösztöne legalább a helyén volt; ezért talán még hálás is voltam valahol, elvégre nem szívesen súlyosbítottam volna a vágást az oldalamon nevelési célzattal.
A gyerekes, kutyaugatást utánzó reakciójára nem is áldoztam többet annál, hogy a szemeimet forgassam, még csak rá sem néztem, a belevegyülő farkasmorgást hallva sem. Számomra ez nagyjából ugyanannyira hatott az újdonság erejével, mintha az aranyba forduló szembogarait is láttam volna – semennyire.
És tessék, Gard Drogon megjelent, a beszélgetés pedig máris szükségtelenül ostoba fordulatot vett, gondoltam egy megkeseredett sóhajjal. Nem ellenőriztem a szavai igazságtartalmát, megtette azt helyettem az unokahúgom is, és még rá is játszott egy kicsit; más esetben talán elgondolkoztam volna, hogy megfosszam a kölyköt legbecsesebb testrészétől, de abban a pillanatban túl fáradtnak éreztem magam ehhez. Kezdtem magam úgy érezni, mint az asszonyok, akik a harcosok gyermekeire vigyáztak a táborban, újra és újra reménytelen kísérleteket téve a sárban dagonyázó rosszcsontok megregulázására.
- Legalább ne add alá a lovat, Lina – pillantottam a fűzőjét igazgató lányra megrovón, mielőtt felvontam volna a szemöldökömet. – Vagy talán ezt a részt is szeretnéd elmesélni az apádnak? Biztosan repesne az örömtől, ha megtudná, hogy rheyai katonákkal szeretnél játszadozni.
Ritkán oktattam a lányt az élet alapvető rendjére, ezt a részt általában meghagytam Quinlannek, most mégis szükségét éreztem; az ilyen pillanatokban mindig eszembe jutott, mennyire fiatal még. Én az ő korában már megboldogult nagybátyja legsötétebb oldalát is megtapasztaltam, és inkább éltem volna át ugyanazt még egyszer, mint hogy hagyjam Salinát egy ballépés vagy serdülőkori lázadás miatt hasonló kelepcébe kerülni.
Gard nekem címzett szavait hallván újfent felvontam a szemöldököm, de a nyugalmam egyetlen pillanatra sem ingott meg. Nem voltam ostoba, pontosan tudtam, mire akar célozni, hogy melyik ösztönömre próbált hatni, a mondandója mégis süket fülekre talált. Egyedül Garaftól fogadtam el parancsot, ő pedig csakis azután adta nekem ezeket a parancsokat, hogy biztossá vált a célpont – és ez még csak az egyik okom volt a sok közül. Az sem volt egy utolsó szempont, hogy kifejezetten irritált az erőszakos ráhatás; Aengus próbált mindig a félelmemre hatni, még az utolsó pillanataiban is, hiszen sosem tanult... És nézd meg, hol vagy most, férjuram. Szavakba viszont ezek egyikét sem öntöttem, inkább egy sokadik indoknak adtam hangot.
- Miattuk, vagy inkább a meggondolatlan és ostoba támadáskísérletetek miatt, Gard? – kérdeztem vissza; felesleges volt tagadni az egyértelműt, ha egyszer ő már nyíltan nevén nevezte azt. Ha nem Tesla öccséről lett volna szó, Garaf alighanem sokkal kevésbé fogta volna vissza a haragját, amikor tudomásunkra jutott, mekkora marhaságot csináltak, csak mert jó ötletnek tűnt; a hírnevünknek mindenesetre már eleget segítettek azzal, hogy a tündék után a rheyaiak haragját is ránk irányították. – Közülük ölte talán meg valamelyik Brawent? – intettem a katonák felé, még mindig a szőke bőrváltót figyelve, noha a választ nem volt nehéz kitalálni.
- Amennyiben nem, jobban szeretném ha mindketten szélesítenék a hírnevünket odahaza – céloztam egyszerre a vöröshajú katona meglepően önfeláldozó kijelentésére és Gard nevetséges javaslatára. A rémtörténeteket szívesebben meghagytam a Rochwador ikreknek, a céltalan gyilkolás soha nem volt kenyerem; arról nem is beszélve, hogy valami nagyon hihető történetet kellett volna kitalálnom minderről, amikor Lina beszámol az apjának. Mégis mióta akarok én megfelelni Quinlannek?, ötlött fel bennem a nagyon is jogosnak tűnő gondolat, de végül ezt is, mint sok minden mást is, a hálám rovására írtam.
Túl jól ismertem már Gard Drogont ahhoz, hogy biztos legyek a pozitív reakciójában, de ahhoz elég hosszúra nyúlt már a napom, hogy reménykedjek benne. Nem szívesen védtem volna meg rheyaiakat a mi népünkkel szemben, de valamiért az sem tűnt emészthetőbb döntésnek, hogy végignézzem, amint Gard végez az egyikükkel csak azért, mert mindig mást okol a saját hibás döntései miatt. |
Ha csak egyetlenegyszer túllépett volna önnön gőgjén a feljebbvalójuk nem veszett volna el annyi jó katona és ők sem nomádokkal egyezkednének. Soha életében nem volt még Bodwyn Shalottnak nála pocsékabb parancsnoka. Mégis, amekkora kutyaszorítóba kerültek, nem bánta volna, ha megjelenik a megmaradt társaikkal. Nem sok esély volt rá, de arra szintén nem, hogy sértetlenül hagyják el a folyópartot. Immár mindketten véreztek: a fiatal fiú a fülén, ő maga a karján és bár a nomád lány által dinkának titulált férfi is jól láthatóan sebet kapott, nem ringatta magát abba a hitbe, hogy élve jönnének ki egy esetleges harcból. Mindezek fényében egy igen gúnyos horkantást kellett visszafognia, amikor az idősebb nő a szerencséről beszélt. Arra külön figyelt, hogy ezúttal ne nevesse el magát a csoszogók említésekor. Nem mintha elsőre nem kínjában tette volna, ám nem kívánt több hegyibeszédet erről az istenverte rengetegről, ami a legjobb otthon a világon csak vigyázni kell, mert az előszobában is felfalhat bármi. Ki ne akarna annyira tökös lenni, hogy itt éljen vígan és lehordhasson mindenki mást?
- Nem, inkább úgy mondanám, hogy azok kerestek minket. - felelte, a csoszogókkal való szerencsétlen kimenetelű találkozást a másik irányból megközelítve. Az összes megmaradt türelmét összeszedte, hogy ne otrombán válaszoljon és tudatosan nem nézett társa felé sem, így nem látta hogy reagált-e bármilyen mozdulattal.
- Nem is gondoltam berendezkedni itt. Még csak nem is saját elhatározásból tévedtünk ide. - közölte egyszerűen, minél semlegesebb hangot próbálva megütni. Úgy érezte szélmalomharcot vív, nem fog tudni olyat mondani, ami segít rajtuk. Rheyai katonák voltak a király szolgálatában és a korona nem állt éppenséggel jó viszonyban a rengeteg lakóival mostanság. Miért ne szabadulnának meg tőlük egész egyszerűen? Akkor biztos nem térnek vissza és Bodwyn igazán nem hibáztathatta volna őket, mert tőlük is ezt várnák fordított helyzetben.
A nomádok szócsatája hidegen hagyta, belefolyni egyáltalán nem akart, de előbb társát rángatták bele az egyre komikusabbá váló vitába majd róla is szó esett. Hasonló szituációban nagyon nevetett volna és nem egy extra halálos ítélettel egyenértékűnek látta volna a lány szavait. Persze, máskor nem egy harcos rokon és egy morcos férfi társaságában invitálták pásztorórára. Tulajdonképpen máskor nem kellett invitálni. Most azonban a legártatlanabb "nekem-ilyen-eszembe-sem-jutna" arcot öltött és csomót kötött a nyelvére. Nem szerette volna kivívni a nagynéni haragját. Vagy a másikét, mit tudja ő mi van köztük.
Nem tudta mire vélni, hogy a nő látszólag engedné őket, hadd menjenek. Aztán az a gondolat ütött szöget a fejében, hogy nem könyörületből rendelne melléjük egy olyan kísérőt, mint a szőke férfi. Gunyoros monológjából egyértelmű volt, hogy előbb enné meg őket az úton, mint hogy segítsen nekik. A vér is meghűlt benne, ahogy kimondta azokat a szavakat, amelyektől tartott. Sosem látom többé a húgom. Habár eggyel többüknek volt kiút mint remélte, nehéz volt a szíve. Hiszen kétségek nélkül, azon nyomban döntött a sorsa felől.
- Küldjétek a fiút. Többet nyertek azzal. - vágta rá, mielőtt bármelyikük latolgathatta volna a dolgot. Társa felé fordult, azt üzenve a szemeivel, hogy hallgasson, majd a két másik nomádra. Sejtése sem volt, hogy mi járhat a fejükben, az utolsó lehetősége az volt, ha valamelyik ellentmond a férfinek. Mégsem esdekelve tekintett feléjük, csupán a várakozás volt tisztán leolvasható róla. |
Talán jobb volt, hogy nem igazán hallottam vöröske apaságról tett kijelentését; Ámbár nem szidta vele a számomra fontos férfit, de akkori feltüzelt valómban talán annak vettem volna, s nem egyedül a taknyos lett volna, aki megízlelheti, milyen az, amikor egy nomád foga fülön csíp.
Bár nem voltam ijedős kislány, megnyugtató volt, amikor megpillantottam Ragnát. A nagynéném valamiképp mindig tudta, hogy melyik a megfelelő pillanat a felbukkanásra; Ezt már akkor is bizonyította, amikor egy-egy látogatással megmentett apa némelyik hegyi beszédétől. Ha létezett olyan nő, akire hasonlítani akartam, minden kétséget félretéve a nagynéném volt az. Ragna megtestesített mindent, amire én valaha is törekedni vágytam. Maga volt az erő, és a függetlenség – még a törzs férfitagjai is elismerően nyilatkoztak róla, a bátorságáról.
- Ezt már én is mondtam nekik, de nem vagyok benne biztos, hogy megértették – pillantottam a nagynénémre, aki, mint akárcsak én, felhívta a két katona figyelmét, hogy az erdő nem nekik való. A nő szavai mögött is ott lapult a figyelmeztetés, miszerint nem látjuk őket szívesen. – De a kicsi szerintem egy életre az eszébe véste! – nevettem, állammal hetykén intve a megsebesített zöldfülű felé. A vére íze még mindig csiklandozta a nyelvemet. Nagyon tetszett.
Bár botorság, de alig vártam, hogy elújságolhassam apámnak, hogy milyen tökös lánya van; Még akkor is, ha ezért az esküvőm napjáig rám zárná az ajtót, hogy hét lakat alatt tarthasson. Tisztában voltam vele, hogy apát egyedül a szeretet vezérli, és amiatt bánik velem olyan szigorúan, de néha nagyon terhes tudott lenni a ragaszkodása. Mondjuk akkor, ha megfenyegette valamelyik fiatal, jóképű harcost, amiért arra vetemedett, hogy hozzám szóljon.
- Olyan büdös vagy, hogy a görény dühében falhoz vágja a kölykeit, Gard. Ennél szebbet nem tudok rád mondani – rántottam meg a vállam, és társam szét a karjaimat, mintha egy kicsit is bántana a dolog. A szőke, ifjú harcos gyakran tett olyan megjegyzéseket nekem, amikor apám nem hallotta, hogy a térdem minduntalan megtalálta az ágyékát. Bármennyire is tiszteletreméltó dinasztia volt Drogonéké, úgy éreztem, hogy az Istenek nagyon mellé nyúltak vele kapcsolatban akkor, amikor megajándékozták a bőrváltás képességével. Nem kedveltem különösképpen.
- Merre jártál? – vetettem oda a kérdést a szőkének, miközben pillantásom egészen a folyóig kísérte. Nem lepett meg, hogy nem fogadta meg a tanácsomat, mert megviseltnek látszott; Talán, ha nem kötötte volna le a figyelmem a két rheyai katona, magam ragaszkodom hozzá, hogy megnézhessem a sebeit; Nem azért, mert aggódtam érte, hanem mert a vállából kiálló nyílvessző gyorsan elárulta volna, hogy milyen veszedelmet szakajtott már megint a nyakunkba.
- Úgy? – kérdeztem hetykén, pillantásommal követve az irányt, amerre Gard sokat sejtető megjegyzésre mutatott. Úgy tűnt, talán nem is téved olyan nagyot a kiskatona vágyait illetően. Ajkaimon veszedelmes vigyor terült szét, miközben megigazítottam kissé a felsőm anyagát összetartó fűzők némelyikét, természetesen úgy, hogy jobb belátást engedjék bizonyos helyekre. – Ahogy elnézem… - billentettem félre a fejem, még mindig a félreérthető testtájékot fürkészvén. -…még igencsak kölyök, de a másik… - itt éles szemeim egyértelműen az idősebb, vöröshajú katonára villantak. - …vele szívesen eljátszadoznék – nevettem.
Nem tudtam, hogy mire készülhet Gard, amikor megindult a két katona felé. Jómagam makacsul álltam a néném oldalán, földbegyökeredzett lábakkal, de nem felkészületlenül. Tudtam, hogy ha harcra kerül a sor, mindig a túlerő győzedelmeskedik. Jelenleg mi voltunk abban. |
Egyértelműen minden a máguscéda hibája volt; az övé, meg a hegyesfülűé, aki volt elég bátor ahhoz, hogy rám támadjon. Persze, gyökerében egyik gondomat – az arcomon húzódó heget, az átlőtt vállamat, és a természetellenes jókedvemet, ami a Ragnáékkal való találkozást illette – sem ők okozták; nem, ha jobban belegondoltam, minden gondom Teslából fakadt. Miért nem tudott asszonyhoz méltóan viselkedni? Miért kellett neki mindent akarnia, és folyton előre törtetni? Miért kellett neki éppen a nemzetségfővel kezdeni? Biztos voltam benne, hogy Garafot a legkevésbé sem tudná érdekelni, ha bármely másik nőre támadtam volna rá, de azt, hogy az ő asszonyával szemben léptem fel erélyesen, hát, azt lehet, hogy nem díjazza. Ez is egyike volt az okoknak, amiért nem akartam még visszatérni a törzshöz; ki tudja, mit nem sírt el neki a nővérem, pusztán szeretetből, ahogy ő mondaná. Ha meg egyelőre nincs is oka letépni az arcom, valószínűleg azzal, ha amint megpillantom Teslát, a torkának ugrom, szintén nem segítek magamon.
Salina egyébként is sokkal takarosabb volt Garafnál.
– Dinka? Megy ez neked jobban is, hercegnő, próbáld újra – vigyorogtam rá arcátlanul. Mondtam volna még többet és cifrábbakat is, ha nem ér el a fülemig Ragna cseppet sem édes hangja, mire védekezőn, a harctól való visszalépésem jeleként emeltem magam elé a kezeim. Habár a magam módján tiszteltem Ragnát is, volt vele az az apró bökkenő, hogy nő volt. Ha egy testrésszel többel születik, szívesen neveztem volna a barátomnak is, így azonban mindösszesen erre a túldramatizált és komolytalan gesztusra tellett. Ez is több volt, mint amit a legtöbbeknek mutattam, úgyhogy mondhatjuk, hogy a nő vadász-ösztönei lenyűgöztek.
Salina megjegyzését figyelmen kívül hagyva ittam a folyóból. A víz majdnem olyan finomnak tűnt, mint a kumisz jobb napokon; valószínűleg a hosszas út lehetett az oka idáig, nem igazán álltam meg a pusztától sem pihenni, sem inni, épp csak egy birkát kaptam el valamelyik lazán őrzött nyájból. Lehet, hogy épp a juhász küldte utánam a vadászt? Igazából fogalmam sem volt, és nem is érdekelt. A karomat is kisebb-nagyobb vágások borították, azt hiszem, akkor, mikor az egyik mélyebb vizű folyón átkelve megcsúsztam és a sziklák közé pottyantam; nem igazán érdekeltek, de a jobb alkaromon lévőt azért megmostam vízzel, majdnem csontig hatolt az egyik kő éle.
– Vuff-vuff – morogtam semmi jót sem ígérő félvigyorral; a hang valahol félúton lehetett az emberek kutyaugatásának utánzása és a valódi farkasmorgás között. Ragna kérdésére továbbra is guggolva hátrafordítottam a fejem, feléjük, majd kicsit oldalra. Biztosra mentem; a szemeim egy pillanatra aranyszínben villantak fel, ahogy tekintetem a két rheyaira esett.
– Sok dolgot szívesen felfalnék – pillantottam Salinára, majd vissza a nagynénjére –, de ez a kettő pont nincs köztük. A kisebbik szerintem becsinált a gatyájába; bár lehet, hogy ez csak Rheya meg a Sagramourok bűze. De ahogy elnézem, jobban örülne egy vadmacskának, mint farkasnak – közöltem kaján vigyorral, állammal a kölyök nadrágja felé bökve. Nekem is megtetszett volna Salina, ha hempereg velem egyet;de ez nem jelenti, hogy ne gúnyoltam volna ki miatta a fiút.
Komótosan álltam fel és fordultam feléjük, ezúttal jobban szemügyre véve a két rheyait. Az egyikük, az idősebb vonásaiban volt valami ismerős, amit nem tudtam hova tenni; ezért nem is erőlködtem rajta túl sokáig.
– Egyszer volt, hol nem volt, két kicsi birka nagyon messzire kóborolt a nyájától, és az ordasok területére tévedt – mondtam, szinte énekelve, ahogy elnyújtott léptekkel indultam meg feléjük, arcomon ragadozó vigyorral. – Az ilyen történetek nem végződnek túl kedvesen. Főleg, ha a két kicsi birka bazinagy és bazihülye nyája korábban megölt néhány farkast... – Biztos voltam benne, hogy ők is ennek nyomán vannak itt; úgy tűnt, az a hülye, aki odafent trónolt szivárvány falak mögött az ocsmány székén, vaskarikával a fején, most valami olyasmit is tett, ami szinte vezérhez méltó volt. Helyes, küldje csak ide őket, gondoltam. Egyenként tépem ki a májukat. Előbb-utóbb elfogynak.
– Brawen a fajtájuk miatt halt meg – közöltem végül, ezúttal Ragnának címezve a szavaim, habár továbbra is az egyenruhásokat méregettem. – Legalább az egyikkőjüknek meg kell halnia; a másikuk meg hírül viheti a barátainak. Sosem árt, ha szélesítjük a jó hírnevünk. |
Az aznapi kalandozásunk az unokahúgommal talán nem sült el a legszerencsésebben, de utólag visszagondolva lehetett volna sokkal rosszabb is; ha például a csoszogók előbb neszelik meg a mi jelenlétünket, mint hogy meghallottuk volna a zajt, amit maguk körül csaptak, Salina talán sokkal súlyosabban is megsérülhetett volna. Persze minden jóval simábban zajlott volna, és a helyzetünk is jobban festett volna, ha az én egyetlen Linám egyszer az életben nem a saját feje után megy, hanem azt teszi, amit mondok.
Akárhogyan is, a lényeg az volt, hogy sikerült a nyomára bukkannom, jól volt, és Árny sem szaladt egyenesen világgá, vagy ami még rosszabb: Quinlanhez. Két csoszogóval kevesebb volt az erdőben, egy rheyai katona és egy rheyai katonának álcázott kölyök pedig igazán nem tűnt ellenfélnek utánuk, főleg nem sérülten. Más esetben nem is pazaroltam volna rájuk két pillantásnál többet, de súlyos hibát követtek el, amikor Salinához értek.
Elégedetten nyugtáztam, amikor legalább azt sikerült bebizonyítaniuk, hogy nem veszett ki belőlük végleg az életösztön; egyikük sem vállalkozott valami vakmerőségre, hanem pontosan azt tették, amire utasítottam őket; a tejfölösszájú katona még csak nem is lépett, hanem inkább menekült hátrafelé. A szám egyik sarka felfelé görbült Lina szavai hallatán, de csak akkor lazítottam a tőröm és a lándzsám fenyegető állásán – mindkettőt továbbra is elérhető közelségben, támadásra készen tartva –, amikor az unokahúgom biztos távolságba került tőlük, és ők sem mutattak harci kedvet továbbra sem.
- Az az egyetlen szerencséd – közöltem vele. Tulajdonképpen a szerencséje inkább az volt, hogy én is így láttam; ha bármilyen gesztusából az látszott volna, hogy ártani akar Linának, gondolkodás és minden különösebb figyelmeztetés nélkül elvágtam volna a torkát.
Nekem nem volt gyermekem, a szellemek kegyesek voltak hozzám – vagy csak maguktól is tudták, hogy valószínűleg a saját kezemmel is képes lettem volna csírájában elpusztítani bármit, amit az a semmirekellő hagyott maga után a testemben, még ha az ő összes haragjukat is zúdítottam volna ezzel a nyakamba. Egy időben talán még bennem is élt a vágy, hogy családom legyen, hogy jobban bánjak a gyermekeimmel, mint ahogy velem tették a saját nemzőim, de ahogy minden jóérzést, úgy ezt is sikerült kiölnie belőlem az én megboldogult férjuramnak. Egy ideig talán még úgy véltem, megéri a remény, hogy a gyermek félig az én vérem is lenne, és talán egyáltalán nem hasonlítana az apjára, de miután Aengus egyértelműsítette a szándékait, erről is lemondtam. Jól gondold meg, mit csinálsz, asszony. Ha nem tetszik a viselkedésed, csak győzd kivárni, amíg megfogansz; bármelyikük nyugodtan fogja állítani, milyen készségesen háltál velük, és hogy övék a gyerek, Garaf pedig még meg is fog dicsérni, amiért mindkettőtöket megöllek.
Salinában magamat láttam. Ugyanaz a kalandvágyó, nyughatatlan, pezsgő vérű fiatal lány volt, amilyen én magam is voltam egykoron, de neki ott volt Quinlan; egy törődő apa, aki szerette és a széltől is óvni akarta a lányát. Azzal, hogy ezt a néha túlságosan is féltő gondoskodást ellensúlyozni próbáltam, azt hiszem, az anyai vágyaim apró martalékait teljesítettem ki.
- És ehhez csoszogók között kerestetek gardedámot? – kérdeztem továbbra is nyugodt hangon, néhány gyors pillantással felmérve az állapotukat. Majdnem biztos voltam benne, hogy ők is hozzám hasonlóan kellemes társaságot kaptak, csak ellenük még az újdonság ereje is dolgozott. – Nem szabadna itt lennetek, az erdő nem a magatok fajtájának való – közöltem szenvtelenül.
Továbbra sem láttam egyikükben sem potenciális fenyegetést, ezért leengedtem a tőrömet és a lándzsámat is magam mellé állítottam. Tulajdonképpen minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül a sorsukra hagytam volna őket itt, de már hallottam a fejemben Quin kérdését, és láttam magam előtt a helytelenítő pillantását. Akármennyire is reméltem az ellenkezőjét, pontosan tudtam, hogy Salina a legkevésbé sem fog hallgatni a történtekről; már csak azért sem, hogy eldicsekedhessen az apjának arról, hogy kis híján leharapta egy rheyai katona fülét.
Éppen akkor ütötte meg a füleimet a gallyak ropogása, közvetlenül utána pedig a bántó hang, amikor leengedtem a fegyvereimet. Csak a szemeimet forgattam mind Gard Drogon szavaira, mind pedig a megjelenésére; már a lépteiből kihallottam, hogy egészen biztosan megsérült. Nem mintha különösebben érdekelt volna.
- Vigyázz a szádra – villantottam szemeimet az örök gyerek szőke üstökére, amikor meghallottam a Linához intézett szavait. Rosszul tette, ha azt hitte, hogy felbátorodhat csak azért, mert Quinlan nem volt a közelben; éles szemeim gyorsan kiszúrták a vállából rendellenesen kiálló valamit, amit a ragaszkodásából és az állásából ítélve egy nyílvessző maradékának tippeltem volna.
Ha Gard túl sok bátorságot érzett magában, szívesen segítettem volna neki belefulladni a folyó sekély részébe is, de akár a lándzsámmal is átnoszogathattam volna a nyílhegyet a vállán. Az én szememben nem volt mentesítő körülmény, hogy Tesla öccséről volt szó.
- Kinőttem már abból az időszakból, amikor kutyákkal járok vadászni – rándult meg a szám sarka Lina kérdésére. A sértés nem a népünk méltó bőrváltóinak szólt, kizárólag az ifjabb Drogonnak, és feltételeztem, hogy ezt ők is tudják; az éretlen, az esetek túlnyomó többségében gyermeteg módon viselkedő Gard még csak véletlenül sem volt egy lapon említhető a Belső Kör harcosaival. Dolven Odhron például előszeretettel űzte az asszonyokat, akik hagyták magukat, de még ezzel együtt is többszörös felelősség szorult belé, mint a folyó vizét szürcsölgető férfiba.
- Mit gondolsz, Gard, kikíséred az erdőből ezt a két kedves úriembert, vagy inkább félúton megeszed őket vacsorára, puszta kedvtelésből? – szóltam oda neki enyhén felvont szemöldökkel. |
Semmire sem vágyott jobban, mint maga mögött tudni mindazt, ami eddig történt vele, az első, kiemelt helyen a nomád lánnyal, aki immár holtversenyben bitorolta ezt a pozíciót Jason Weberrel. Már nem is vitázott inkább vele, megszólalásainál sem vette a fáradtságot, hogy biztosra menjen: átérzi a másik, hogy csak ironizál.
- A te apád aztán nem is akarnék lenni. - morogta a bajsza alatt. Szegény ürge, jól megszívta ezzel a kis méregzsákkal! Kedve lett volna egyszerűen sarkon fordulni, mindegy merre megy, csak el innen. A két kamasz azonban egymásnak esett vélt vagy valós sérelmeiket pedig mindketten meg akarták torolni a másikon, így Bodwyn azon nem csodálkozott, hogy mire szétszedte őket már vér is folyt. Mégis üvöltött velük. Minden idegességét beleadta, remélve hogy le tudja zárni a csetepatét, ám akkor még csak nem is sejtette, hogy az el sem kezdődött igazán.
Egyik lehetetlen helyzetből került a másikba abban a pillanatban, hogy a tőr a torkának nyomódott. Oldalra pillantva látta, hogy társa is hasonlóan járt. Kétség sem fért hozzá, hogy az érkező a lányért jött. Beharapta az alsó ajkát, hogy ne szóljon vissza dühből, mert az aztán végképp lerontotta volna az amúgy sem rózsás szituációt. Amikor a tőrhöz tartozó hang újból felcsendült minden további nélkül eleresztette a nomádot, fiatal társa pedig talán túl gyorsan és túl készségesen, valamint túl nagyot lépett hátra. Bodwyn felsóhajtott.
- Nem állt szándékomban bántani. - közölte rezignáltan. Nem hitte, hogy ezzel megváltást nyer, de már azt is eredménynek könyvelte volna el, ha kicsit lazul a torkán a szorítás, mivel nyelni elég kellemetlen volt így.
- Mi csak haza szeretnénk jutni, lehetőleg teljesíthető útvonalon. Ennyi. - foglalta össze, hogy mit vár már órák óta. Nem tudta, hogy azért ennyire türelmes, mert elfáradt vagy mert tényleg képes ezt a hozzállást gyakorolni. Nem mintha túl sok választása lett volna. Esetleg, ha egyedül lenne sérülés nélkül megpróbálhatna valamit, viszont tekintve hogy ezek a körülmények nem álltak fenn, inkább nem kísértette az amúgy is hatalmas szerencséjét. A lány bezzeg jól szórakozott. A szeme se rezdült arra az információra, hogy rokonok, mert ennek amúgy is igen nagy volt a valószínűsége és nem tett hozzá vagy vett el abból, hogy mekkora katyvaszban vannak. Magában azért dohogva megállapította, hogy ha csapata másik felével hozza össze a balsors a kamaszlányt bizonyosan nem érezné magát ilyen jól. Jason Weber rühellte a nomádokat sötét szíve legmélyéről.
Rosszkedvűen meredt a harmadik feltűnő alakra, elátkozva egypár istenséget gondolatban, majd undorodva húztódott össze az orra a beszédének a végére. Bár a fiatal lány "dinkának" titulálta és fél szemmel is megállapította, hogy sérült nem akarta lebecsülni a férfit. Lehet, hogy nem kedvelik egymást, viszont ellenük azért összefoghatnak kénytelen-kellentlen. Társa kivételesen nem reagált a lány becsmérlő szavaira, megelégedett egy szemöldökrándulással. Legalább ezért hálás lehetett Bodwyn. arról mélyen hallgatott, hogy hogyan kerültek ide, bár sejtette hogy újra muszáj lesz elmesélnie. Tuti nem dicsérnek meg érte. |
A férfinak fogalma sem lehetett arról, hogy voltaképpen mennyire téved. Apám szigorúan tartott, már amennyire egy hozzám hasonló vérmes, nomád lányt szigorúan lehet tartani; Sosem ittam alkoholt. Részeg embert viszont már láttam; Dolven Odhron például dalolni kezd, ha túl sok erjesztett kancatej csúszik le a torkán, másnap pedig haragszik az egész világra, mert annyira gyötrik a hangok a fejében. Eszembe sem jutott, hogy felhívjam vöröske figyelmét az efféle hiányosságaimra. Gyereknek nézne!
- Meglepetést, hát persze – formáltam úgy a szavakat, hogy egyértelművé tegyem, még mindig nem tartom sokra az asszonyaikat. Hallottam már harcosainkat arról szólni a tábortűznél, hogy sok városi asszony inkább nyöszörögve fekszik a hátán, és hagyja, hogy a férfi erőt vegyen rajta, minthogy megforduljon a fejében, hogy voltaképpen küzdhet is. Ennyit az asszonyi becsületről, köptem egyet oldalra.
Kicsit sem tetszett, hogy a sérülésem végett úgy érzi, segítségre szorulok. Erősebb fából faragtak annál, hogy kifogjon rajtam egy karcolás, de tény és való, kezdtem ingatagon állni a lábaimon. Nyílván beverhettem a fejem, amikor Árny levetett a hátáról, gondoltam bosszúsan a saját szerencsétlenségemért.
- Óh, és Te tudnál segíteni rajtam? – kérdeztem szenvtelenül. – Fogadjunk, hogy gyolcsot kötnél a sebeimre, és még esti mesét is olvasnál nekem, hogy nyugodtabban aludjak! Köszönöm, de nekem már van egy apám… Öreg – horkantam fel kicsit sem nőies, ugatásszerű nevetést hallatva. Jól szórakoztam. Vagyis, csak addig, amíg a következő szenvtelen megszólalásomat ütésváltás nem követte.
Aljas rágalom volt, hogy a nők vesztik el könnyen a fejüket, és kezdenem siránkozni. Az a kis taknyos úgy ugrott a nyakamnak, mint azok a föld fölött cirkáló dögök, amelyet a városi asszonyok előszeretettel kutyának titulálnak. Vicsorogva szorította ujjait a torkomra egészen addig, amíg az erdő isteneinek segedelmével sikerült a fogaimat a fülébe mélyesztenem; Ekkorra azonban már elhagytuk a biztonságot jelentő partot, és a bokáig érő vízben hadakozva áztunk bőrig mind a ketten.
A sós íz mámorítóan olvadt szét a nyelvemen, miközben a suhanc ordítva kapott sérült testrészéhez. Készen álltam arra, hogy a következő pillanatban előkapjam a csizmaszáramban rejtőző késemet, de addigra társa már közénk lépett, és grabancon ragadva próbált ésszerűséget verni mindkettőnk konok fejébe.
A néném felbukkanása több volt, mint meglepő. Közeledését én magam sem vettem észre, pedig jól ismertem már az asszony trükkjeit. Némiképp irigységgel töltött el, hogy egymaga képes megfékezni a két katonát. Ha a Bodwyn hajlandó volt elengedni, elégedett vigyorral töröltem a vért a ruhám ujjába.
- Elrontod a szórakozásom, nénikém – mondtam szenvtelenül nyugodt stílusban, ellépve a katonáktól, hogy bicegve ugyan, de Ragna mellé lépjek; Karba tett kézzel, félrebillentett fejjel álltam meg mellette, várván, hogy mit reagál a másik kettő. A helyzetet még tovább fokozta, amikor a legundokabb szőke üstök is feltűnt a tisztáson, és Gard Drogon (meggyőződésem volt, hogy szerelmes a tulajdon hangjába) csörtetve bebotorkált az idilli kép kellős közepébe. Megforgattam a szemeimet.
- Pont ezt a dinkát kellett a magaddal hoznod? – kérdeztem vádlón a felderítőtől. Elsőre azt hittem, hogy Ragna hozta magával; aztán rájöttem, hogy a nő jobb szereti egyedül intézni a dolgait, és egyébként sem láttam már Gardot hetek óta. Kék szemeim követték az útját a vízig. Megsérült, summáztam.
- A helyedben nem innék belőle. Biztosra veszem, hogy a taknyos belepisált – böktem állammal a fiatal katona felé becsmérlően. |
Válogatott átkokkal és fenyegetésekkel bombáztam mindent és mindenkit, ahogy erőszakossággal kevert óvatossággal magamra ráncigáltam a ruháim az egyik bozótosban. Mindig akadt egy-két hely az erdőben, ahol ruhát rejtettem el, pontosan jól tudva, hogy akadnak olyan napok, amikor egyáltalán nincs kedvem visszamenni a kolónia táborába, miután visszaváltoztam emberré. A mai is ilyen volt; mondhatjuk, hogy a pusztáról való hazatérésem nem volt zökkenőmentes, ugyanis két éjszakával ezelőtt az egyik vadász tényleg farkasnak nézett, és rám lőtt, még az sem zavarta, hogy övre erősített kardot vonszoltam magammal. A vállamat találta el; arra volt csak lehetőségem, hogy a tollas végét letörjem; roncsoló nyílhegy volt, az a villás fajta, amit egyszerűbb áttolni, mint kihúzni; minden mozdulatomnál éreztem, hogy valahol az izmaim között feszül.
Nem akartam visszamenni a táborba. Biztosra vettem, hogy Tesla legkésőbb tegnap már visszaért, és nem voltam biztos benne, mit tennék, ha ilyen hamar szembetalálkoznék vele. Úgy terveztem, pár napot még az erdőben töltök, esetleg megpróbálom elkapni azt a rohadt késfülűt, amelyik megsebezte az arcom, aztán majd valamikor visszatévedek a kolóniához is, és egy jobb és részegebb pillanatomban majd a nyíllal is foglalkozom, ami szembetűnően kiállt a vállamból az ujjatlan ing tetején át. A mai napot fortyogással és vadászattal akartam tölteni, de még előtte innom kellett. A kardomat az oldalamra kötve, vért és páncél nélkül indultam meg a folyó felé; mindenemet a pusztán hagytam, amitől ismét forró düh öntötte el a tagjaimat. Az a vöröshajú boszorka! Minden az ő hibája volt;az övé és Tesláé, meg az összes rohadék Sagramouré. Biztosra vettem, hogy többszörösen is bosszút állok rajtuk, márcsak az engem ért sérelemért is.
Mikor a távolból megláttam a négy alakot, hitetlenkedő örömmel vettem tudomásul, hogy ketten közülük rheyai egyenruhát viseltek. Mintha a szellemek tiszteltek volna meg az ajándékukkal, amiért kitartok; másra sem vágytam, minthogy kardélre tűzzek néhány fővárosi ficsúrt.
Aztán a másik két alakot is felismertem; Salina Thorveiget egészen másfajta módon tűztem volna fel, de megpillantva Ragnát, az efféle gondolataimat elfojtottam. Széles, öntelt vigyorral sétáltam feléjük, direkt rálépve néhány gallyra, hogy a legsüketebb is tudja közülük, hogy közeledek.
– Micsoda látvány – szólaltam meg fennhangon, ahogy néhány méterre értem tőlük. Nem feléjük igyekeztem, de szorosan mellettük lépdeltem el, mintha teljesen megszokott látvány lenne ez. Igazából, az is. – Egy nomád asszony rheyai ficsúrokat öl, van ennél szebb nap? – Testem végig a csipet-csapat felé fordult, így a következő, Salinához intézett szavaimat már hátrafelé menet tettem hozzá. – Te sem vagy rossz kellék, bár el tudnálak képzelni szebb helyzetben is – vigyorodtam el kajánul. Sosem titkoltam el képzelgéseim a vérmes kis bakfist illetően; már ha Quinlan nem volt ott. A harcostársaimat tiszteltem, ám ahol nem voltak ott, nem járt a tisztelet sem; Salina pedig épp elég pukkancs volt ahhoz, hogy soha ne szóljon az ilyenekről az apjának. Ha megtette volna, már aligha lenne fejem. Abban is biztos voltam, hogy Ragnának sem beszélt róluk, így miatta nem is aggódtam. Lehet, hogy kellett volna, de sok mindent kellett volna csinálnom.
Bár elméletileg a folyóhoz térdeltem, és a tenyerembe mert vízből ittam, nem tévesztettem szem elől a két idegen katonát sem; minden rezdülésüket figyeltem, én és a farkasom. |
Quinlan meg fog ölni, ha ezt megtudja.
Nem panaszkodás vagy búslakodás volt ez az részemről, pusztán csak egy egyszerű ténymegállapítás, ami jelen helyzetem kilátásaiból fakadt. Ösztönösen éreztem, hogy hiába parancsolok rá az unokahúgomra, Lina akkor is csak a saját feje után fog menni; végül pontosan ez is történt, de utólag belegondolva még mindig jobb volt ez az eshetőség, mintha magammal rángattam volna és egyenesen két csoszogó karmaiba vezetem szegény lányt.
Az egyetlen bökkenő az volt, hogy fogalmam sem volt, hol van – csak remélni tudtam, hogy azt az egyezségünket már nem akaródzott megszegnie, miszerint a folyónál találkozunk, ha esetleg elveszítenénk egymást –, azt viszont tudtam, hogy megsérült. Egyik kezem Vintar, a másik pedig Árny kantárját tartotta sziklaszilárdan, miközben éles tekintetem a fák között vezető egyértelmű nyomokat figyelte; a vér egy jókora, éles kő felületén volt jelen a legnagyobb mértékben, de a kisebb-nagyobb cseppek árulkodó nyomokat hagytak maguk után a fűszálakon és a bokrok levelein.
Csak a szerencsének volt köszönhető, hogy Salina hátasa szinte szó szerint a karjaimba rohant, máskülönben már rég a táborban lehetne, egyértelmű jelet adva Quin számára a kis kirándulásunk csúfos kudarcáról. Nem vettem volna a lelkemre, ha a tábor összes harcosát a nyakunkra csődíti – még így sem voltam biztos abban, hogy ép bőrrel megúszom, ha ez az egész a fülébe jut. Egyedül abban bíztam, hogy az unokahúgom józan esze a helyén van, és bízhatok a diszkréciójában, ha másért nem is, hát önös érdekekből; minden további kalandnak könnyes búcsút inthetett, ha másképp jár el. Egyedül a sérülése miatt nem aggódtam különösebben, hiszen a vér mennyiségéből látható volt, hogy nem lehet súlyos. Inkább az jutott eszembe, hogy feltétlenül be kell majd pótolnunk egy fontos tanítást: még nem mutattam meg neki, milyen fontos, hogy sérülten főleg ne hagyjon maga után egyértelmű nyomokat.
Én a magam részéről még ott helyben szorosan bekötöttem az oldalamon futó mély vágást, aztán a bőringemet is visszahúztam a kötésre, hogy még véletlenül se juthasson ki onnan a vér; a sérülést akkor sikerült szereznem, amikor Lina sötétpej kancája a második csoszogóval együtt bukkant fel, az az undorító förmedvény pedig úgy döntött, hogy lovat szeretne ebédelni. A lándzsámat kellett a bestia testszerű képződményének a közepébe állítanom, hogy lefegyverezzem és ezzel megmentsem az állatot, de így támadási felületet nyújtottam a társának, aki ezt nem is volt rest kihasználni. Szerencsére Vintar is tudta a dolgát, magától indult a rémült kanca után, hogy megpróbálja becserkészni és megnyugtatni, amíg én gondoskodtam a két gusztustalan szörnyetegről.
Árny felbukkanása viszont inkább volt szerencse, mint balszerencse; így ugyebár csökkent az esélye annak, hogy Quinlan tudomást szerez a történtekről, a nyomait visszakövetve pedig eljuthattam arra a helyre is, ahol elvált a gazdájától.
Egyszerre éreztem elégedettséget és megkönnyebbülést, amikor a nyomok egyenesen a Varunához vezettek. Ez jó jel volt – ha már a tisztáson nem is tudott ott maradni, ahogy mondtam neki, legalább ezt a részét Lina is betartotta a megbeszélteknek. Csak akkor szaladt gyanakvó ráncba a homlokom, amikor a folyó tompa zúgása mellett valami egészen más, oda nem illő hangok sokasága ütötte meg a fülem; először csak beszélgetés vagy szóváltás foszlányai jutottak el hozzám, és bár felismertem az unokahúgom hangját, volt ott még egy másik is, egy ismeretlen férfié. A lovakat előrelátóan elengedtem, Vintar fülébe duruzsoltam, hogy várjon a jelzésemre, majd mindkettő farát megpaskoltam; a szürke mén visszaügetett az erdő sűrűjébe, Árny pedig végig mellette maradt. Az ujjaim megszorultak a lándzsám nyele körül, de miközben folytattam az utam a folyó irányába, előhúztam a késemet is az övemből.
A hangok időközben váratlan fordulatot vettek, és már egyszerre hallottam két ember közti dulakodás zaját, az elvéthetetlen szitokszavak áradatával megtűzdelve, és egy harmadiktól eredeztethető hangot, ami leginkább egy fájdalmas nyüszítéshez volt hasonlítható. Az ereimben továbbra is csak a nyugalom csordogált, még akkor is, amikor a fák közül kilépve érdekes látvány tárult a szemem elé: egy vörös hajú, megtermett, katonának tűnő férfi bicegett két hempergő másik irányába. Még nekem is eltartott egy darabig, míg ki tudtam venni, hogy az éppen felül lévő dulakvó nem más, mint Salina Thorveig.
A szemeim összeszűkültek, a felsőajkam pedig enyhén felhúzódott a fogaimról, amikor láttam, hogy a katona az unokahúgomra teszi a kezét. A lépteim ugyanolyan hangtalanok és észrevehetetlenek voltak, mint az érkezésem; árnyékként és szellemként mozogni, mintha valójában ott sem lennél, ez volt az első és legfontosabb lecke, amit akkor is betartottam, ha az arcomat nem díszítette a harci festék. A vöröshajú katonának esélye sem volt hamarabb felfigyelni a jelenlétemre, csak akkor, amikor a tőr hosszú pengéje már a torkának feszült, a lándzsám hegye pedig a fiatal társa álla alá ékelődött.
- Már itt van – feleltem a fülsértően hangosan feltett kérdésére; a hangom halálos nyugodtsággal csengett, ahogy megszólaltam mögötte.
Pillantásom gyorsan felmérte Linát, a szám sarka pedig büszkén rándult meg, amikor láttam, hogy a szája és az álla egyaránt véres; előzőleg már kiszúrtam a fiatal suhanc erősen vérző fülét, az okot pedig nem kellett tovább keresnem.
- Te – szólaltam meg ismét, alkaromat megfeszítettem kissé a vöröshajú katona nyaka körül, hogy tudja, hozzá beszélek; a kés egy pillanatra erősebben feszült a nyaka bőrének –, engedd el a lányt. És te – villantottam sötétlő tekintetem a vérző fülűre – lépj hátrébb. Most.
A lándzsa hegye erősebben nyomódott az állkapcsa és a torka találkozásához, csak a miheztartás végett. Addig meg sem rezzentem, míg nem teljesítették az utasításaimat, a testem azonban harcra készen feszült meg; kiélezett érzékekkel figyeltem mindkét embert, ha esetleg rám akartak támadni, már korántsem lettem volna ilyen kedves és elnéző. |
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Futottunk.
