|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:58 - |
A Varuna folyó Alganir leghosszabb folyama. A forrása a Taranis hegységből fakad, és a sebes vízfolyam egyenesen a Tritón tengerig száguld. |
[41-22] [21-2] [1-1]
Amolyan "kinek nézel te engem?" pillantással válaszolt a lány újabb megjegyzésére. Kezdte azt hinni, hogy már csak azért a puszta örömért hazudik az arcába, hogy jól felhúzza. Talán a bőre is felvehette volna haja színét, ha nem inkább a falfehérre hasonlított volna annyi megpróbáltatás és nem kevés vér elvesztése után. Kínjában felnevetett. Hosszan és gúnyosan, tehát biztos lehetett benne, hogy ezzel meg ő húzta ki a gyufát.
- Mivel magad is bizonyosan nagy szakértője vagy az italozásnak, tudhatnád hogy nem okoz kollektív hallucinációt. - rázta meg a fejét.
Minek ment bele ebbe a beszélgetésbe? Az az erdei út egyre csábítóbbnak hatott még a megannyi szörnyével is csak szabadulna már meg ettől a felvágott nyelvű kamasztól. Talán mulattattja a dolog, hogy ha mással nem tehet keresztbe jelen állapotában, attól még kikészíthet idegileg. Nem állította volna, hogy ő a megvezethetlenség szobra - távolról sem. Azonban a nyilvánvalót letagadni? Hiszen miért találna ki bárki egy nomád támadást? Helyesebben: egy nemes hölgy és olyan falusiak, akik előtte soha nem láttak talán nomádot honnan írnák le őket olyan pontosan? Felesleges ezen törnöm a fejem.
- Nocsak most már a rheyai asszonyokat is jobban ismered nálam? - húzta ismét vigyorra a száját - Talán nem egy hölgy várná a lovagját, de hidd el: jó néhányan meglepetést okoznának. - egészítette ki a merő szúrkálódást valamiféle magyarázattal. Csak azt ne mondja hogy náluk minden nő harcos, mert megeszem a csizmám.
- Mellesleg... ahogy elnézlek neked sem ártana némi segítség. - tette hozzá és szinte azzal a lendülettel elhúzta a szája szélét a válaszra. Fenyegetni? Ó, te nem láttál még olyannak! Fogalma sincs ennek a lánynak mire vagyok képes, ha igazán bepöccenek. Azonban az, hogy őt nem tudta eléggé felrántani a tettlegességhez, az nem jelentette hogy társa is nyugodtan tűri majd a piszkálódást. Két lélegzetvétel sem telt el és ott volt a lány előtt, rögvest a torkának ugorva. Bodwyn azon nyomban megindult feléjük, ám olyan hirtelenséggel nyilallt bele a fájdalom a karjába, hogy rendes kiáltás sem tudott felszakadni belőle. Csámpán kapaszkodott önmagába, apró nyüszítéssel, amit a másik kettő dühödt hangjai ás sűrű szitkozódásai elnyomtak. Mire visszatért a lélekjelenléte már azt látta, hogy társa füléből ömlik a vér és arra az időre a lány került fölénybe. Ignorálva az égető szúrást a hadakozók melett termett és lerántotta az éppen felül lévőt a másikról. Az alsó sem úszta meg azt meg talpra ugrasztotta némi rásegítéssel a szabad kezével.
- Elég. - zihálta. Egyetlen szót bírt kipréselni magából ugyan, de a szemei villámokat szórtak, tehát egyértelművé tette, hogy ami most történt az nem folytatódhat. Fújtatott, mint aki kilométereket futott, viszont lassan visszanyerte a hangját.
- Mit értek el azzal ha széttépitek egymást?! Te! - fordult társa felé - Hazaröppensz a faludba?! És te! - nézett immár a lányra - Itt terem az akire vársz, hogy végre hazatérhess?! - nem tudta nem hitetlenkedve felhorkantva feltenni a kérdést. Torkig volt az egésszel. Valami igazán kisegíthetne! Akármi! |
A véremben volt a hazudozás; Ami persze felettébb mókás, hiszen a Kóloniában mindenki jó emberként tartotta számon az édesapámat. A nomádoknál a jó, nyílván teljesen más fogalom, mint a városi puhányoknál. Nem esett nehezemre szemrebbenés nélkül azt mondani, hogy nem tudok a támadásról, és úgy tenni, mintha szent meggyőződésem volna, hogy a mieinknek nincs köze hozzá. Elvigyorodtam.
- Fogalmam sincs, hogy mit isznak azok ott a városban, de ide is küldhetnének belőle – perdültek le ajkaimról könnyedén a szenvtelen szavak, miközben leplezetlen pillantásom továbbra is vöröskén pihent. Úgy éreztem, ha valaki, hát Ő tudna nekem komoly fejfájást okozni, ha akarna. De nem akart. Egyelőre.
Nem tudtam, hogy mennyire vehetem komolyan a férfiak azon kijelentését, hogy pusztán el akarják hagyni az erdőt; Nem lehettem biztos abban, hogy később nem-e térnek vissza egy századnyi katonával, és hoznak veszélyt a családom fejére. Talán, ha nem lettem volna én magam is sérült, biztosan tettem volna valamit, hogy megakadályozzam Őket benne. Így azonban csak abban reménykedhettem, hogy az erdő vadjai végül befejezik azt, amit elkezdtek, és sírba küldik ezt a két nyomorultat.
- Hogy komolyan veszem magam? – kérdeztem vissza dölyfösen, villámokat szóró tekintettel. Voltaképpen, fiatalságomból adódott az, hogy úgy képzeltem, mindent jobban tudok a felnőtteknél. – Errefelé jó, ha egy lány megtanul vigyázni magára. Talán büszke vagyok, de nem bújok vinnyogva egy lovag mögé, ha ki akar rabolni egy bandita. A ti lányaitok ezt csinálják, nem? Megvárják, amíg a nagy, és erős férfiak megvédik Őket. Szánalmas… - ráztam meg a fejem, és kicsit sem nőiesen undorodva köptem egyet oldalra. Éppen elég rémmesét hallottam a városi fruskákról ahhoz, hogy ne akarjak velük találkozni. Apám büszke lánynak nevelt, egy erős lánynak. Miért kellett volna megtagadnom Önmagam?
- Talán nem illdomos dolog fenyegetned, elvégre ti vagytok, az én földemen, nem pedig fordítva – villantottam ki fogaimat egy vicsor-szerű mosoly keretében, szinte sziszegvén a szavakat. Valójában fel sem fogtam, hogy létezésem felett mond bírálatot azzal, amikor kifejtette, ha nem a rengetegben születtem volna, és nem Salina Thorveignek hívnak, talán én is éppen olyan pipogya fajankó lennék, mint Ő. Bele gondolnom is borzalmas lett volna.
Csípőre tettem a kezem és magabiztos meggondolatlansággal neveztem malacnak a vöröske ifjonc társát. Jó pár dolog történt gyors egymásutánban, nem is tudom, hogy miként került fölém a fiatal katona, de torkomra kulcsolódó ujjaira még emlékszem. A hátam a köves partnak csapódott, miközben vehemens vadmacskaként, nyögve-sziszegve rúgtam meg az idegen legérzékenyebb testrészét.
A fiú szorítása egy pillanatra elgyengült, ahogy fájdalmasan hátrahőkölt, de nem eléggé ahhoz, hogy kiszabaduljak az ujjai alkotta béklyóból. Ösztönösen ragadtam meg a kezeimmel a csuklóit. Különös adok-kapok játék kezdődött köztünk, s mint a rossz gyerekek hemperegtünk végig a kavicsos parton, egészen a vízig; Hol én, hol Ő került pillanatnyi fölénybe, de egyikünk sem sajnálta a rúgásokat, pofonokat.
- Az anyád… Rohadék… - sziszegtem, de mondtam én ennél cifrábbat is. Hirtelen lendültem előre, fogaimmal rácsimpaszkodva a katona fülére. Akkorát haraptam belé, hogy a vére is kiserkent. Fogalmam sincs, hogy ez idő alatt vöröske éppen mit csinált… |
|
Feleslegesen próbált úgy tenni a lány, mintha fogalma sem lenne a támadásról. Bár egész ügyesen csinálta, megannyi rémült falusi és katona valamint nem kisebb személy, mint maga a hercegnő látta a pusztítást, amit végeztek a nomádok és ezt nem lehetett letagadni. Amihez azonban Jason Webernek nem volt elég esze, ám rajta kívül szinte minden tiszt átlátta az az, hogy több mint időpazarlás a rengetegben is üldözni a harcosokat. Nem mellesleg nem lennék a helyükben, amikor a főnökük megtudja mekkora butaságot csináltak. Kivéve persze, ha annak is annyi taktikai és diplomáciai érzeke van, mint az alattvalóinak.
- Kétlem, hogy alacsony becslés szerint is legalább ötven ember egyszerre képzelne nomádokat oda, ahol egy se járt - válaszolta fásultan - Mégis, mint említettem minket most nem ez érdekel. - irányította vissza figyelmet az eredeti kérdésére. A fővárosba vezető útirány ismerete azonban nem nyugtatta meg túlságosan. Igen, most már biztos hogy valami rémeset követtem el, amiért ezt érdemlem. Átvágni az erdőn az ő állapotukban kész öngyilkosság. Elnézve fiatal társát, annak se akaródzott visszatérni a fák közé. Puhatolózása egy esetleges folyómenti irány felől a semmibe fulladt, ugyanis a lány láthatóan nem értékelte, hogy nem tartja megfelelőnek a csoszogó nevét. Első számú szabály: a nomádoknak ne mondd hogy nem halálosan ijesztő minden ami körbeveszi őket, mert még megsérted az egójukat és a lelküknek kedves "fantasztikus" helyet.
- Neked még sosem mondták, hogy túl komolyan veszed magad? - húzta fel a szemöldökeit - A büszkeség csak addig tart, amíg nem csapják vissza az arcodba. - tette hozzá tárgyilagosan. Nem fenyegetőzni akart, annyira kisstílű módszerekre, mint egy kamaszlány megfélemlítése nem szorult rá jelenleg. Valamint abban is kételkedett hogy lenne hatása a kis pukkancsra.
- Az emberek sokra képesek önerőből, az igaz. Hadd kérdezzem meg azért: ha nem az lenne a neved ami vajon ugyanaz lennél és ugyanazt megtehetnéd amit most? Nem hiszem - rázta meg a fejét - Felesleges...
- Menjünk már, unom a szájhősködést! Mindegy mit mondasz neki, annyira az egekben van az arca, nem fogja érdekelni. - dohogta bele véleményét a beszélgetésbe váratlanul a társa. Pusztán két pillanat kellett hogy erre a nomád lány csípőből visszavágjon egy sértést, annak alanya pedig minden előjel nélkül nekiugorjon, Bodwyn hiába kapott utána. |
Bármennyire is szerettem játszani a vakmerőt, és hiába tartottam jó harcosnak magam, megvolt a magamhoz való eszem. Két férfivel szemben – akkor is, ha az egyik majdnem annyira gyermek még, mint én, és mind a ketten jól látható sebeket szereztek -, sérülten nem sok esélyem lett volna; azonban abba a tévedésbe se szívesen ringattam volna őket, hogy félek tőlük, ezért kapták csípős megjegyzéseimet.
- Szóval támadás érte a fővárost? – kérdeztem úgy, mintha az információ teljesen új értesülés volna. Szemöldököm jó pár mini métert kúszott felfelé, miközben hetykén összefontam a kezeimet a mellem alatt. –Ti pedig egyből a mieinket hibáztatjátok? Tipikus – húztam el a számat, mintha a puszta feltételezés is mélyen lesújtana. Tény és való, nem keresgéltek rossz helyen, tettem hozzá gondolatban.
Nem tudom miért, de végül jobbnak gondoltam, ha elárulom nekik a megfelelő irányt; Talán abban reménykedtem, hogy ezzel elcsitítom a gyanújukat azzal kapcsolatban, amit néhány elmeroggyant társunk tenni merészelt. Elvégre, miért is segítene egy nomád egy fővárosi katonának, aki éppen a társai nyomát követte ideáig? Természetesen azért, hogy bizonyítsa, hogy a bűnösök nem itt lapulnak.
- Neked még sosem mondták, hogy a név nem minden? – kérdeztem nyugodt hangon, kék szemeimmel továbbra is a vöröske arcát fürkészve, aki látszólag remekül szórakozott az erdei lény megnevezésén. – Ez sem lep meg. A Ti életetek odafent a fővárosban másról sem szól csak nevekről, és rangokról… - nevetve csóváltam meg a fejem, meg sem próbálván leplezni megvetésemet a városi népek iránt. – A csoszogó, bár nem rendelkezik előnyös megszólítással, de az egyik legádázabb bestia, amivel a fák között találkozhatsz, de korántsem a legrosszabb.
Magyarázatom közben leengedtem a karjaimat, és mintegy szavaim nyomatékosításaként, az arrább magasodó lomberdő felé mutattam, amelynek fái vészjóslóan ringatták a fejüket a feltámadó szélben. Számomra ismerős volt, és otthonos, de egy idegen számára talán nem adott mást, csak félelmet.
- Ami igaz, az igaz, kár lenne a szép arcodért – húztam ajkaimat ismételten mosolyra, kissé gúnyosan megnyomva a jelzőt, amelyet maga is használt. A férfinak valóban kellemes vonásai voltak, de korántsem tudott volna zavarba hozni vele; egy rheyai kutya nyomába sem érhetett egy nomád farkasnak. Nem kerülte el a figyelmemet a fiatal fiú felhorkanása, így kék szemeim unottan felé fordultak.
- Mondtál valamit, kölyök? – kérdeztem. – Sajnos nem értek malacul. |
|
A lány kamaszos hetykesége Bodwynról lepergett, ismerte már a fiatalok ezen természetét, hiszen ő maga is volt egyszer az. Kijelentette kétszer hogy nem akart bajt, dehát bolond is lett volna támadni. Nem bizalom kérdése volt ez a helyzet, hanem szükségi. Egy kis cinizmus nem nagy ár egy ilyen fontos információért cserébe. A társa azonban láthatóan nem ezen a véleményen volt és makrancos ábrázattal kapta vállára a csomagjukat, hogy mellé lépjen. Bár közel sem kellett volna ahhoz állnia Bodwynhoz, hogy az érezze: morcos a fiú. Valószínűsítette, hogy csak azért nem szólt, mert még annak a gondolatát is elnyomta benne az idősebb férfi szemének a villanása.
- A véletlen alatt az előljárónkat értem - felelte Jason Weber titulusát akaratlanul is kissé gúnyos felhanggal kiemelve - Szerintem nem árulok el újdonságot azzal, hogy elmondom: egy támadás a főváros közelében akkor sem maradna reakció nélkül ha csak egy, a nemességnek tulajdonképpen jelentéktelen falu kerül veszélybe, ám mit adnak az Istenek ennél jóval fontosabb célpontot sikerült találniuk a portyázóknak. - tette hozzá a magyarázatot. Egyértelmű volt, hogy ez az akció válaszlépésre kötelezte a királyt különben inkompetensnek tűnne. Az már más kérdés hogy az ő jelentésük milyen irányba mozdítja majd a katonaságot. Megtiltják hogy a legfelsőbb engedély nélkül ilyen helyzetbe kerülhessen bárki és a rengeteg határát nem lépheti át semmilyen túlbuzgó tiszt hamis nyomok alapján mondjuk egynek megteszi.
Türelme kifizetődő volt és megkapta az irányt, bár nem egészen úgy ahogy számított rá. Ha egy mód volt rá nem ment volna vissza a fák közé. Rezignáltan pillantott először társára, majd a sérülésére. Szép csapat, biztos túléljük az újabb túrát a rengetegben.
- Csoszogó, mi? Szóval neve is van, méghozzá nagyon rémisztő. Szerencse, hogy nem előbb hallottam, mint találkoztam vele különben nem hiszem hogy komolyan tudtam volna venni. - kacagott fel. A lehetetlen szituáció felidézése fényében ironikusnak találta hogy egy szörnyű ragadozó helyett erről az elnevezésről egy igen vérmes, ám koránál fogva lassú öregasszony előbb jutott volna eszébe.
- Köszönöm, hogy elárultad merre van, de láthatod hogy nem opció számukra visszamenni a csoszogók vadászterületére - mutatott végig magukon, mire társa egyetértően felhorkant - Egyelőre szükségét érzem a szép arcomnak, szóval ha a hosszabb út ilyenektől jobbára megkímél inkább azt választom. - vigyorodott el önkéntelenül. Nem kellett elfordítania a fejét, hogy lássa a mellette lévő hogyan emeli az égre a tekintetét, mivel a sóhaja alapján be tudta azonosítani a mozdulatot. Bodwynon kezdett erőt venni a fáradtság és semmi kedve nem volt úgy tenni mintha kézben tartana mindent. |
 Azt hiszem, hogy az a fajta vakmerőség, amellyel kicsörtettem az idegenek közé, nem olyasmi, amit az erdők istenei díjaznának – és nem is olyasmi, amiért apa megveregetné a vállamat, hogy; Ez az kislányom, jól csináltad! Nem, az ilyen cselekedetért legtöbbször olyan szánakozó pillantás jutalom, mint amilyennel én szoktam Gard Drogonra nézni mindenegyes alkalommal, amikor kinyitja a száját. Szegény szerencsétlent egészen biztos, hogy nem az eszéért szeretik. Már ha szereti egyáltalán valaki.
Rideg, kék szemeim félelem nélkül állapodott meg a két férfin, akik közül az egyik jól láthatóan fegyvere után nyúlt; Az én ujjaim is ösztönösen erősebben szorítottak rá kardom markolatára, de még mindig tartottam magam ahhoz, hogy nem támadok, ha nem muszáj. Volt annyi eszem, hogy felismerjem az esélyeimet két férfivel szemben még akkor is, ha jól láthatóan ők maguk is megsérültek.
- Nem akarok bajt – nyomatékosítottam szavaimat ismét, majd leengedtem a karjaimat, és eltettem a fegyverem. A sérült lábam esetlenül mozdult, ahogy a köves parton a víz felé vergődtem, de tekintetem nem eresztette a vörös hajú férfiét, akiről úgy gondoltam, valami rangidős tiszt lehetett, és aki a fiatal fiúval ellentétben, mintha nagyobb érdeklődést mutatott volna irányomba. Felvontam a szemöldököm. Megálltam, megőrizvén a tisztes távolságot tőle, de képtelen voltam elrejteni az ajkaim szegletében megbúvó mosolyomat, amiről egyesek a táborban úgy gondolják, nem sok jót ígér.
- Miféle tévedés vezet két rheyai katonát egészen ideáig? – kérdeztem hetykén, továbbra is felvont szemöldökkel. Meg sem próbáltam úgy tenni, mint aki nem ismeri fel a főváros címerét ruházatukon. Hallottam ugyan valamit arról, hogy néhány agyapasztó-szirupot vedelő harcosunk egészen a fővárosig menetelt, de kételkedtem abban, hogy a városi puhányok egészen ideáig kövessék a nyomukat; Annál azért még egy esztelen nomád is okosabb, hogy kellemetlenségbe sodorja az egész törzset.
Minden vágyam az volt, hogy végre oltsam a szomjam és kitisztítsam a vérző sebet a lábamon, de azzal, ha döcögős léptekkel egészen a vízig sétálok, csak azt kockáztattam volna, hogy bármelyik katona a hátam mögé került. Eszemben sem volt elfordítani róluk a tekintetem, hiszen a fiatalságom könnyedén felbátoríthatta volna arra a párost, hogy erőt vegyenek rajtam, de tévedtek, ha esetleg úgy gondolták, könnyedén hagynám magam, elvégre Thorveig vagyok, egy bőrváltó sarja. Ostobaság lett volna azt hinnem, hogy győzedelmeskednék egy küzdelemben, de az utolsó véremig harcoltam volna.
- Ha a fővárosba mennétek, nyugatra kell indulnotok, át az erdőn – rövid hezitálás után úgy döntöttem, talán jobb lesz, ha megadom számukra azt, amire vágynak; a kiutat a rengetegből. – Van egy rövidebb út is, de azt a városiak ritkán élik túl… Az berek sötét, és tele van iszonyatos lényekkel – rántottam meg a vállam hetykén, mintha az egész gesztussal annyit mondanék; Erre csak így megy ez. – Úgy látom, hogy nem igazán kell magyaráznom – hunyorítottam, mikor jobban megnéztem az előttem állókat, csak most tűnt fel, hogy mennyire kegyetlenül ismerősek a sérüléseik. – Egy csoszogó ebédnek nézett titeket? |
|
- Weber megérdemelné...Igazad lehet. Merre tovább? - válaszolta a fiú. Bodwyn elég jó vigasztalónak bizonyulhatott, ugyanis társa válaszában nem érződött már hogy retteg és mindössze vörös szemei árulhatták el. Egy emlék ugrott be neki a húgáról, aki elbotlott valamin és olyan szerencsétlenül esett hogy jókora piros puklival gazdagodott. Sírt keservesen szegényke, hiszen kisgyermek volt még, ám bátyja csendes szavai és fonott hajának a simogatása csakhamar megnyugtatta az idősebbb testvér lábába csimpaszkodó lánykát. Vajon abban a toronyban érdekelt bárkit is, ha szomorú volt? Nem. Most nem gondolhatok ilyeneket.
- Ha követjük a folyót biztosan kijutunk innen. - erőltetett egy halovány, bíztatónak szánt mosolyt magára. A legrosszabb lehetőség szerint a hideg északi tájon kötnek ki, de inkább Taranist választotta volna a furcsa, hátborzongató erdő helyett. Mennyire más mint a kellemes, ritkás, tisztásokkal tarkított fás terület ahol gyermekként járt. Feltápászkodott ülőhelyéről, ami mellé egy szúró fájdalom is járt a bal karjába, amit egy szisszentéssel adott a világ tudtára. Abban a pillanatban pedig több dolog történt egyszerre. Ügyetlen lépések zajához egy fiatal lány hangja társult biztosítva őket arról hogy nem akar bajt. Ebben az ütemben kapott a kardjához Bodwyn, szorította meg és eresztette el, míg fiatal társa mintha bolha csípte volna faron úgy ugrott fel. Ők ketten összenéztek, majd utóbbi vállat vonva megmaradt felszereléseik felé fordította a figyelmét, nyilvánvalóvá téve hogy indulni szeretne. Előbbi azonban az újonnan érkezőn tartotta a szemét. Nem kellett hozzá különösebb hozzáértés, avagy túl sok ész, hogy kitalálja: nomád és nem mellesleg megsérült. És azért van itt mert vár valakit. Nem kifejezetten a plusz egy ember miatt aggódott, mindössze nem tartotta volna szerencsésnek ha több is követi. Közelebb lépett a lányhoz, de tisztes távolban megállt mert nem akarta hogy az merüljön fel a másikban, hogy bántani fogja.
- Ne haragudj, látom hogy megvan a magad baja, viszont hatalmas segítség lenne ha meg tudnád mondani melyik irányba jutunk el Rheyába. - szólította meg, próbálva nem tolakodóan feltenni a kérését - Puszta tévedésből kerültünk ide, nem akarunk bajt csak hazamenni. - magyarázta. Tényleg nem vágyott másra, mint maga mögött tudni az egész lidércnyomásos túrát. Gonosznak érezte magát miatta, de remélte hogy Jason Webert sem kell viszontlátnia. Bár ha egy szempillantás alatt visszatérhetne az állomásukra...azért cserébe elviselné a férfit. |
A közelben megreccsent egy ág, idegesen torpantam meg keresve a hang forrását; Egy madár heves rikoltások közepette rúgta el magát a fáról, így kissé megnyugodva engedtem ki a mellkasomba rekedt levegőt. Nyugi, Lina! Mindjárt ott vagy!, zsolozsmáztam a fejemben a gondolatot, miközben feszülten próbáltam belőni a megfelelő irányt. A folyó morajlása már messziről hallatszott. Ösztönösen szaporáztam a léteimet, nem törődvén azzal, hogy a heves mozdulatok időnként fájdalmat okoznak sérült lábam idegeiben. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy elszakadtam a nagynénémtől, de azt igen, hogy a vérem szaga hamarosan a közelbe csalja majd az erdő vadjait. Szitkozódva támaszkodtam meg egy fában, amelyen a moha növésének iránya megfelelő tájolást adott arról, merre lehetek.
Még kora délelőtt indultunk el a táborból a nagynénémmel; Ragna hosszasan győzködte apát, hogy nem kell díszkíséret ahhoz, hogy gyakoroljam a nyomolvasást, és hogy a fegyvereink éppen elegendőek az önvédelemhez. Volt egy olyan érzésem, hogy miután az öreg tudomást szerez a mai fiaskóról, soha többé nem enged kartávolságon kívülre magától; Eddig is hét lakat alatt tartott, de eztán még csengőt is köt a nyakamba, hogy mindig tudja merre járok. Hiába bizonyítottam, hogy egy fiút is megverek, apa betegesen védelmezett.
Éppen az erdő nyugati oldalán jártunk, amikor furcsa hangokra lettünk figyelmesek, amelyeknek a nagynéném utána akart járni – megparancsolta, hogy maradjak a lovammal a tisztáson, de győzött a kíváncsiság, aminek az lett az eredménye, hogy Árny megriadva valamitől vad vágtába kezdett az ellenkező irányba, és úgy vetett le a nyergéből, mintha rongybaba volnék; ekkor sértette végig a lábam egy kiálló kődarab, és csak az Istenek közbenjárásának köszönhettem azt, hogy nem törött csontom.
Biztosra vettem, hogy sötétpej kancám már régen a táborban jár, viháncolva adva apa tudtára csúfos bukásomat. Már közel jártam a vízhez, a zuborgás egyre hangosabban adta tudtomra, hogy közel a cél. Megtorpantam.
Tekintetem az ágak között járt. A közeli bokor egyik hajtása csak egy kéregdarabon csüngött, ami azt jelezte, hogy ami letörte nem lehet még messze. Kék szemeim ezek után a földet fürkészték, így pillantottam meg a lábnyomokat az avarban. Két pár nyom volt, de egyik sem állatokhoz tartozott. Vagyis abban az esetben semmiképpen sem, ha a macik időközben nem tanultak meg bakancsot húzni, és cipőt kötni. Irányuk megegyezett az enyémmel, így ösztönösen nyúltam a hátamra csatolt kardomért; Nekem a folyóhoz kellett jutnom, akkor is, ha a két idegen a közelben jár. Így szólt az egyesség, ha elszakadunk egymástól, akkor a folyónál kell találkoznunk – nem hiányzott, hogy a néném az egész erdőt felverje a keresésemben. Ha Ragna nem talál, a végén még a nyakamra csődíti apát, gondoltam elkeseredetten.
A bokrok mögött, sérült lábamhoz mért óvatossággal, néhány percig figyeltem a parton időző férfiakat. Kereshettem volna másik szakaszt, ahol egyedül várakozhatok a néném érkezéséig, de végül nem tettem. A vakmerőségem győzött, és felemelt karokkal, jól láthatóan magasba nyújtott karddal (amivel jeleztem, hogy nincs szándékomban harcolni) kibicegtem az ágak rejtekéből, szemeimmel makacsul az idegeneket fürkészve.
- Nem akarok verekedni, csak várok valakit! - közöltem szárazon, és mindenféle kérdés, vagy további magyarázat nélkül a víz felé indultam, hogy kimossam a sebemet.
|
Bodwyn Shalott többször is gondolt már rá, ám ebben a percben bizton állította volna, hogy az istenek finoman szólva nem kedvelik. Az Arduinnai rengetegnek ép eszű ember nem vágna neki puszta bizonyítási vágyból, de persze a csapatvezetőjük hajthatatlan volt. Tudta, hogy az ő hibája mert tartania kellett volna a száját. Felért egy ellentétes határozattal Jason Weber számára, ha ő is hozzáfűzött valamit a témához. Talán magától meggondolta volna magát a beképzelt, tapasztalatlan kisnemes, feltéve hogy nem ellenzi nyíltan a hajtóvadászat folytatását. Negyedik fia volt valami jelentéktelen határvidéki uracskának, mégis meg volt győződve róla hogy maga Iwein Sagramour éledt újjá általa. Mindemellett pedig különleges gyűlölettel viseltetett Bodwyn iránt. Meglehet az zavarja, hogy rám nem tud lenézni. Jelenleg azonban ostoba előljárója, aki mindössze rangja miatt töltött be ilyen pozíciót, a legkevesebb problémája volt. Miután a hercegnőt megtámadták a nomádok Rheyához oly' közel nem csak a fővárost erősítették meg, de az egész vidéken több katona állomásozott. Különösebb dolguk nem révén Jason kitalálta hogy menjenek egy nagyobb kört a környéken. Balszerencséjükre nyomokra akadtak és Webernek muszáj volt elrendelnie hogy kövessék őket. Ez viszonylag zökkenőmentesen ment az erdő széléig, azonban a rengetegben eltévedtek és onnan kezdődtek a gondok. Kétségbeesett kísérletük hogy kijussanak arra vezetett, hogy a fél osztagot maguk a fák nyelték el. Bodwynt nem a mágikus lények létezése lepte meg, mégis megborzongott a közeli történések felidézése közben és bal karja sajgása kellemetlen segítség volt ebben. Élénk képek lepték el az elméjét vérről és halálhörgésekről, egy rákapaszkodó ágról amit alig vitt el a kardja és csak azért szabadult meg tőle, mert mást szemelt ki helyette. Ahányan maradtak annyifelé rohantak, látta ahogy Jason Weber üvöltve rohan két társukkal a másik irányba. A sokkból feleszmélve maga is szaladni kezdett, halk zúgás hangját követve amíg ki nem ért egy kevésbé fás részre érve megpillantva a hang forrását, a folyót.
Órák óta ült a parton és sebtében összekötött gyolcsa kezdett átvérezni, makacsul égő sebe pedig akkor sem hagyta volna nyugodni ha éppen nem mással foglalkozik. Ép keze fiatal társa vállát veregette finoman, aki fogalma sincs hogyan de követte őt a zűrzavar ellenére. Szerencsétlen talán 16 éves sem volt, újoncként melléjük osztották be, semmit sem látott eddig a faluján kívül. Keserves sírása mostanra hüppögéssé szelidült. Bodwyn sajnálta hogy a bábuk és gyakorlókardok világából egyből ebbe csöppent, de fogyóban volt a türelme.
- El kell indulnunk hamarosan valamerre. Felesleges a többiekre várni, talán nincs is kikre többé. - törte meg a viszonylagos csendet. Nem is sejtette hogy nincsenek egyedül, mert körülöttünk minden nyugodtnak tűnt raktuk kívül. |
A halál szele ismét túlzó közelségben zúgott el torz füleim mellett; Már-már beletörődtem abba, hogy az utolsó szavak, amelyeket e világon hallhatok azok lesznek, amelyekkel Durion Riel egészen az Árnyékvilágig átkoz, amiért a nyakára hoztam ezt a veszedelmet. Biztosra vettem, hogy ezért is engem tesz majd felelőssé, pontosan úgy, ahogyan születésem óta okol minden rossz dologért az életében. Nem haragudhattam rá emiatt, hiszen rövid életem alatt egyetlen egyszer sem tettem olyasmit, amivel bizonyíthattam volna ellenkezőjét. Minden lépésemet csúfos hasra esés követte, amivel kiérdemeltem azt a gyűlölt, átkozott képet, amellyel a lelke legmélyén tekintett rám. Fájt ugyan, de soha, egyetlen szóval sem mutattam rá arra, hogy tudom, egyedül édesanyám kedvéért tűr meg a családjában; Ha Anyácska nem volna olyan kedves számára, a férfi már régen elvert volna a háztól.
- Nem azért kérdeztem, no… - ráztam meg a fejem magam is szégyenkezve azért, mert butaságot mondtam. Sejtettem én, hogy jobb ötlet még egy kicsit a fán gubbasztva madarasat játszani, de alig voltunk csak néhány perce a faágak között, már is éreztem a szédülést, amit a magasság okozott. A tünde félreérthetetlen jelzéseket adott azt illetően, hogy nem kíván a szükségesnél több szót rám pazarolni.
Azonban utolsó kérdésemre még rezignált nyugalommal válaszolt, elérvén, hogy nyifogva egyik kezemmel megérintsem a füleimet – egymás után mind a kettőt -, csak azért, hogy meggyőződjek róla, hogy nem vágta-e le őket valaki addig, amíg nem figyeltem. Szerencsére mindkét fülem ép volt; eltekintve a születésem körülményei miatt kirajzolódott hosszbéli hiányosságaiktól. Mély levegőt vettem.
- Azt hiszem sosem fogom megérteni az embereket – szólaltam meg monológja végén elgondolkodón, kis csalódottsággal a hangomban; Bármennyire is próbáltam nyugtatni magam, hogy én csak félig vagyok része az emberi társadalomnak, hirtelen kényelmetlenül fájdalmas lett ez a rokonság. Főleg azért, mert Durion sokkal inkább láttam bennem az embert, mint a tündét. Pedig én nem vágnál le senki füleit, gördültek át a gondolatok elmém egyre kopárrabbá váló mezején. Sóhajtottam.
- Nem szólok erről az egészről semmit. Anyácska így is túl sokat aggódik érted, értem, és a nagypapáért – értettem egyet a bácsikámmal; Egyébként sem szerettem volna, ha Lae Riel egy életre eltilt az erdőjárástól, hiszen egyetlen örömforrásom az volt, ha a bokrok között bukdácsolhattam Eddie-vel.
A halla, mintha csak megérezte volna, hogy ő jár a fejemben, visszatért. Bölcs, fekete szemeivel előbb felnézett az égig érő fára, amelynek ágai között lapultunk, majd friss gyökereket keresve megkaparta a talajt a patájával, hogy az elkövetkezendő órákat vidám rágcsálással tölthesse. Irigyeltem. Nagyon irigyeltem.
Lezárt kör!
Köszönöm a játékot, részemről élveztem! |
Néhány pillanatig valóban megfordult a fejemben, hogy meghalunk, habár én ezt jóval könnyebben viseltem, mint Aldaron, aki nevetségesen kapálózva jutott ugyanerre a következtetésre. Én mindig úgy éreztem, hogy ha eljön az idő, akkor nyugodt lélekkel fogok megtérni, és talán lesz szerencsém újra találkozni a családommal; elvégre, nekem már nem maradt semmi más, csak ez a reménysugár, a húgom, meg ez az idegesítő porontya. Készen álltam elfogadni a halált.
De előbb fogadom örök barátommá Aldaront, minthogy hagyjam, egy nomád végezzen velem, ráadásul még csak nem is az ügyesebb fajta!
Nem tudom, hogy végül valamelyik istenség segített-e rajtunk (az, amelyik mindeddig életben tartotta Aldaront), vagy a nomádok kitartása volt megkérdőjelezhető, de végül eltűntek, s velük együtt az a sötétség is, amely megmérgezte az erdő békéjét. A büszke félelem helyébe hamar düh költözött, és szigorúan meredtem arra a helyre, ahol az utolsó eltűnt a szemem elől. Tudtam, hogy nem szabadna sokáig ezen gondolkoznom, mert csak önmagamban generálom a vad érzéseket, azok pedig elködösítik az elmét, s mégsem tudtam gátat szabni haragomnak és feltámadó gyászomnak. Iserillnek csináltattam az egyik tőrt, a huszadik születésnapjára, épp azt, amelyiket elvitték; ha jó szögben fordították a fény felé, a markolatán csillogó, egyébként értéktelen kristályban ki lehetett venni a belé karcolt I betűt, míg a továbbra is nálam lévő darabban a D-t. A fiam akkortájt épp lázadó korszakát élte, és szerettem volna, hogy ha valamivel emlékeztetni tudom a kötődésünkre, akkor is, ha kalandvágyó szíve elszólítja valahová. Iserill remek kardforgató volt, és ha csak egy kicsivel tovább él, kétségkívül fontos katonai személyiség lehetett volna. Ki tudja, akkoriban talán támogattam is volna; akkor még magam is hittem a kardok erejében. Ám amint az oltotta ki a fiam és a feleségem életét, rá kellett jönnöm, hogy a kard nem szül békét, csupán további erőszakot.
Ráadásul épp olyanok vették el tőlem őket, mint akik most a tőrt is eltulajdonították. Aldaron kérdésére rútabbul néztem fel, mint egyébként tettem volna; valószínűleg magára vehette. Nem érdekelt.
– Ha el is mentek, aligha sietnek visszafelé. Nem kockáztathatjuk, hogy még a környéken vannak. Néhány órán át még itt maradunk – közöltem, majd rezzenéstelen arccal beljebb másztam az ágon, hogy hátam a törzsnek tudjam vetni, és lábaim kinyújtva már le is hunytam a szemeim, jelezve, hogy a várakozással töltött idő alatt felőlem ő szomjan is halhat, én magamba mélyedek és megpróbálom helyrebillenteni a lelki egyensúlyom csendes meditációval. Ebbe az elképzelésbe rondított bele a kérdése.
– Minden valószínűség szerint a hegyes füledet. Vagy inkább az enyémet. A tiéd túl emberszerű ahhoz, hogy trófea-értéke legyen. – mormoltam rezignáltan, majd kinyitottam a szemeim és felsóhajtottam. – Kívülre mi különbözteti meg az embertől a tündéket? Semmi más, csak a fülünk. Ha úgy tetszik, szimbolikus jelentése van, és az egész tündeséget reprezentálja; azzal, ha megfosztanak tőle, megfosztanak a fajunktól. Ezért vágják le sok rabszolga-sorsú tünde fülét; ezért, meg mert megtehetik. Ki állítaná meg őket? Senki. Az emberek számára a tündék inkább egy rég letűnt kor maradványai, mint élő és érző lények, akiknek jogai lennének, és a fülük épp olyan jó trófea, amivel hencegni lehet, mint egy troll feje. A nomádoknál ez a fajta erőfitogtatás még pompásabb fogadtatásra talál, mint a városiak között. Amikor azt hiszed, az emberi kegyetlenség végére értél, gondolj arra, hogy a nomádok meg tudják toldani.
Ismét lehunytam a szemem. Nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon az érzés. A múlt már úgysem változik meg. Néhány mély levegő, és több évtizednyi tapasztalat, hogyan rejtsek el minden mocskot és rosszat a lelkemben, könnyedén a jó irányba terelt.
–... Anyádnak erről egy szót se, értetted? |
Született fecsegő voltam. Ha éhes voltam, beszéltem, ha zavarban voltam, beszéltem, ha megijedtem a nagybátyámtól, szintén beszéltem. A faluban voltak, akik elkerültek, nehogy a végén lyukat égessek a hasukba a sok fecsegéssel. Nem esett nehezemre szót váltanom tündetársaimmal, mert ismertem én mindenkit, és minden dolgot, ami Enlilben történt, így akaratlanul is sokat kotnyeleskedtem, de általában igyekeztem mindezt őszintén tenni. Ha valaki botor módon szóba elegyedett velem, annyira megörültem figyelmének, hogy egészen addig nem engedtem el, amíg fel nem bosszantottam a felesleges körmondataimmal. Vágyam a figyelmükre! Ezt az oldalamat azt hiszem, az emberi vérem erősítette, hiszen a legtöbb tünde nem szeretett feleslegesen megszólalni. A nagybátyám sem, így csodálkoztam is azon, hogy az évi két szót, amit hajlandó hozzám beszélni, ma megtoldotta.
- Igazán? – kerekedtek ki szemem oktalan boldogsággal arra a felvetésre, hogy Eddie talán az édesanyjának hisz; mindez büszkeséggel töltött el, így gügyörészve az állathoz fordultam, kissé meggördítve a hátamat, hogy szemmagasságba kerüljek vele. – Itt a mama! – a suta furcsa képet vágott, amiből arra következtettem, hogy ezúttal az én tévedhetetlen bácsikám is mellé nyúlhatott. Vállat vontam, azt sugallva a gesztussal, mintha minden mindegy volna már. Mindketten felnőttünk, summáztam.
Kicsit sem tetszett az a gondolat, hogy a közelben barbárok tanyáznak, és Durion szavai sem növelték bátorságomat. Kék, vizenyős szemeim a férfin függtek, miközben egyre nagyobbakat nyeltem riogatására; Riogatására, mert megfordult a fejemben, hogy a tünde pusztán ijesztgetni akar, hogy ne bóklásszak többet egyedül. Tudom én, hogy aggódsz értem, előttem nincsenek titkaid, vénség, legyintettem. Meredten hallgattam az ajkairól legördülő szórengeteget, és olyasmi történt velem, ami soha egész életemben nem esett meg; nem tudtam megszólalni. Megértettem a keserűséget a szavai mögött, s bár sosem ismertem a nénémet, és az unokatestvéremet, magam is gyászoltam elvesztésüket.
- Ismerem az erdőt, Durion bácsi – szegtem fel az állam végül makacsul, kisöpörve néhány nedves hajtincset a homlokomból. A fuldoklás karcos érzése még mindig feszítette a torkom, de nem törődtem vele. Sértett, hogy a csillagász-herbalista úgy gondolja, képtelen lennék egyedül a táborba találni. Végül azonban sóhajtva a nagybátyám nyomába szegődtem, nem akartam, hogy bepanaszoljon Anyácskánál, amiért nem vagyok hajlandó hallgatni rá. Pusztán néhány méterre maradtam le a férfi mögött, mert mielőtt megindultam volna, még ellenőriztem az Eudea hátára erősített zsákokat, hogy minden megvan-e, ami kell. Néhány mentagolyóért cserébe a suta nyugodalmasan tűrte a műveletet; Összeszokott páros voltunk mi ketten, tudtuk, hogy mit akar a másik.
Talán túlságosan is ember voltam ahhoz, hogy észrevegyem, valami történi fog. Durion puha lépteivel szemben az én hangtalan lépteim is csörtetésnek tűntek. Aztán az is agyon lekötött, hogy sajnáljam magam az elázott ruháim miatt, és a valószínűsíthető tüdőgyulladás miatt, amitől az elkövetkezendő hetekben szenvedni fogok. El is döntöttem, hogy mihelyt hazaérek lefekszem, és gyakorlom majd a meghalást.
Bevallom, nem a mellettünk elsüvítő nyíl miatt kiáltottam fel ijedten; Azt hittem, hogy a bácsikám be szeretné fejezni, amit a folyó elkezdett, mert olyan erővel vágott tarkón, hogy akár egy kiterült taplós béka, arccal előre a puha fövenyben landoltam, tetemes mennyiségű mohát, és sarat nyelve a számba.
Már emeltem a fejem, hogy méltatlankodva számon kérjem a kegyetlen, meg nem érdemelt bánásmódot, amikor megütötte a fülemet az ismeretlenek hangja, és az éles kacagás, amellyel rajtunk szórakoztak. A szorítás alatt is láttam, hogy egy nyíl éppen belecsapódott az előttünk lévő fa törzsébe.
- Braahm…szmeh – dünnyögtem sárral és fűvel a számban, ami valami olyasmi akart lenni, hogy; Branwen szerelmére. Amikor Durion végül elengedte a tarkómat, rögtön kihasználtam az alkalmat arra, hogy felemelve a fejem, nagyot kortyoljak az éltet adó levegőből, amitől eddig megfosztattam. A bácsikám a grabancomnál fogva rángatott fel a földről, de nem kellett kétszer kérnie a menekülésre. Eddie a várttal ellentétben nem hagyott ott, sőt, harcias patadobogással vetette magát közénk, és a támadók közé, hogy fújtatva nyerjen időt nekünk a menekülésre. Nem adhattam hangot meglepettségemnek, hiszen nem volt rá idő. Botladozva ugyan, de hosszú lábaimnak hála tartottam a lépést a bácsikámmal, nem törődvén a marasztaló ágakkal, átugorván a kiálló, meglapuló gyökerek sorát.
- Bááááácsikááám… Meghaluuuunk! – csapkodtam a karjaimmal, mint egy kiskacsa, miközben rohantam az életemért, az életünkért. Hallottam a röhögést, és a nehéz léptek dobogását mögöttünk. Sosem keveredtem még ekkora slamasztikába, közelharcban esélyem sem lett volna velük.
Sosem hallottam farkast még ilyen alattomos, undorító morranással támadni, mint amikor az a behemót szőrcsomó nekirontott oldalról Durionnak. Hirtelen cselekedtem, magam sem tudom, hogy honnan szereztem a bátorságot, hogy felkapjam azt a botot a földről, de a következő pillanatban már lesújtani készültem – éppen akkor, amikor a férfi tőre felszántotta a bestia pofáját. A faaaa!
Eldobtam alkalmi fegyveremet, és magasságomnak hála nem volt nehéz megragadnom az egyik alsóbb ágat, de nedves ruháim túlságosan is nehéznek bizonyultak ahhoz, hogy felhúzhassam magam. Ekkor érkezett a segítség, Eddie beért minket, és míg a farkas azzal volt elfoglalva, hogy összeszedje maradék önérzetét, a suta megtámasztotta az orrával a valagamat, hogy feltornázzon a fára. A patás elég védtelenné vált ahhoz, hogy a farkas megfelelő célpontnak nézze a következő támadáshoz.
A bácsikám még időben cselekedett így halla, és én is megmenekültünk; Amikor Eddie-ben tudatosult, hogy immáron megmaradok, prüszkölve, szökkenő léptekkel vetette be magát a közeli bozótosba.
Lihegve, kapaszkodva ültem le a vaskos ágon, amely elég magasan volt ahhoz, hogy a szitkozódó emberek ne lássanak meg bennünket; Durion egy szinttel felettem ért célt, és nem átalkodott rögtön nekem tapadni éles szavaival. Kedvem lett volna felháborodottan felelni, de aznap már sokadik alkalommal mentette meg az életem, s a hála, előrébb való volt a haragosodásnál. Megráztam a fejem.
- Sajnálom, bácsikám – dünnyögtem az ismerős szavakat ismét, majd rövid ideig a fa tövében gyülekezők szóváltásaira figyeltem. Nem kerülte el a figyelmem a férfi feszült mozdulata, amikor az egyik elvette a tőrét. Csak sejtéseim lehettek arról, hogy a fegyver miért olyan fontos a bácsikám számára.
- Nem tudom, de elhiheted, hogy nem direkt csinálom – pillantottam fel rokonomra, a karjaimat átfonva egy előttem elterülő ágon, hogy le ne zuttyanjak a nagy pihegés közepette. A nomádok már elmentek. – Szerinted visszajönnek még? – kérdeztem, állammal a földszint felé bökve, bár e-nélkül is értenie kellett, hogy kikre célzok. – Mit értettek a hegyesfülű trófeán? – fűztem tovább gondolkodón kérdéseim sorát. |
Felfelé pillantgattak, de lehet, hogy nem is láttak a levelek takarásából, de tudták, hogy ott vagyunk. Az egyikük megpróbált felkapaszkodni, de az ág nem bírta el robusztus termetét, és ő a letört ággal együtt a földre pottyant.
– Hagyd, Brawen – lökte oldalba az egyik a fújtató leesőt, aki újra akart próbálkozni. Villogó tekintettel meredtek fel a fára. Köpött egyet oldalra. – Mókusok ezek, nem is tündék... Rohadt hegyesfülűek, amilyen véznák, olyan gyorsak. Te se érted őket utol, mi? – nézett rá a farkasra, amelyik mérgesen kaffantott egyet felé, mire a férfi felnevetett. – Jó'van! Majd szerzel máskor hegyesfülű trófeát... Legalább ez a miénk lehet. – Mozdulni akartam, mikor kihúzta a földből a tőrömet. Olyasvalakitől kaptam, még régen, aki sokat jelentett nekem... Ám meg sem moccantam, és ha lehet, még erősebben szorítottam a fa törzsére a tenyerem. – Szépen van díszítve, szerintem ez drágakő... Valamicskét azért biztos érni fog. – A farkas vészjóslóan felmorgott. – Ne csináld már, Gard! Legalább osztottunk rajta! – Újabb kaffantás. – Jól van, rohadj meg te is...
A farkas volt az utolsó, amelyik végül elment a fa alól, és egy utolsó morranást követően visszavetette magát a bozótok közé. Még egy darabig nem szólaltam meg.
– Miért van az, hogy te ennyire vonzod a veszélyt? – pillantottam Aldaronra összeszűkített szemekkel. |
Néha úgy gondoltam, a beszéd az intelligencia jele, és csupán olyanoknak adatik meg, akik méltóak rá; azután pedig találkoztam egy vagy két emberrel, és hamar ráeszméltem, hogy ha egy troll rendelkezne a szókincsünkkel, akkor sem tudna annyi sületlenséget összehordani, mint az unokaöcsém fél pillanat alatt. Jobbnak láttam csupán egy morcos szemöldökráncolással reagálni az általa felvázolt képre; nem voltam humoros kedvemben. Igaz, sosem voltam.
– Talán csak túlzottan is az anyjának tart – közöltem végül rosszallóan, mikor a halla már jóízűen rágcsálta, amit Aldaron adott neki. Nem találtam más magyarázatot sem az állat viselkedésére, sem pedig az unokaöcsémhez való kötődésére, minthogy ő Más – elvégre, gida korától kezdve Aldaron nevelte. Nem csoda, ha ezt is elrontotta. Hittem abban, hogy amit az erdő szelleme meg akar tartani, azt meg is tartja, és abban is, hogy egyetlen olyan állat sem lehet igazán valódi önmaga, amelyiket tünde vagy emberi kezek neveltek, főként nem az utóbbi. Talán Eudea elpusztult volna, ha Aldaron nem veszi magához, talán nem; mindkettő a természet jogában állt, amit adott, azt el is vehette, s nem hittem, hogy szabad volna beleavatkoznunk a terveibe, legfeljebb feltakarítani azt a mocskot, amit a közülünk származó bűnösök hagynak maguk után.
Teljességgel elutasítottam azt a lehetőséget, hogy talán a természet akarta, hogy végül a halla a félvér porontynál kössön ki. Nyilván.
A lehetőség, hogy a nomádok esetleg újabb családokat szakítanak szét, hogy orcátlanul maguknak követelnek olyasmit, ami soha nem lehet senkié, és ők mégis megpróbálnák elvenni, fájdalmat ültetett lelkemben, múltbéli sérelmeket tépett fel és lehetséges jövőbelivel kísértett. Nem maradt nekem túl sok az életben, amit az emberek ne vettek volna el tőlem; a népem azonban ilyen volt. S most ismét veszélybe került.
Okos döntés volt Aldarontól, hogy csendben maradt; hosszú ideje az első, azt hiszem. Rákaptam jeges tekintetem, mely most, a néma és távoli fenyegetés árnyékától egy cseppet kevésbé volt szigorú, mint máskor.
– Nem a mi dolgunk, hogy megregulázzuk őket – jelentettem ki mereven. – Lehet, hogy ezek a nomádok barbárok, de kétségkívül veszélyes harcosok, főleg a farkasaik, kegyetlenek és kíméletlenek, ha nyílt konfrontációba kerülnénk velük... Nem. Épp elég tündevér folyt már az emberek kapzsisága és önzése végett, ez az ő kötelességük lenne, a többi emberé, akik Rheya csicsás falai között játszanak katonásdit és belső intrikákat szőnek, ahelyett, hogy igazi problémákkal törődnének. Otromba ráébredés lesz az övék, mikor valaki kirángatja őket a kényelmes kelmék közül, és szembesíti ezekkel, a Berith sötétségével...
Ekkor jöttem csak rá, hogy ha ebben a tempóban folytatom, úgy seperc alatt kitöltöm az összes szót, amit egy évben hajlandó vagyok a fiúval váltani. Egyébként sem bíztam a hallgatásában; habár attól nem féltem, hogy esetleg szánt szándékkal visszamondaná akárkinek is, amit mondok, el tudtam képzelni, hogy véletlenül, végtelenül lecsupaszított verzióban elrebbenti valakinek, hogy nyíltan szidalmazom azt a ficsúrt, aki királynak hivatja magát, és aki, úgy mondja, egész Aglanir felett uralkodik. Diplomáciailag nem volna szerencsés.
– Az egyetlen dolog, aminek utána kell járnom, az te vagy – sóhajtottam nehezen, majd egy utolsó pillantást vetettem a fára, és végül megindultam a tábor felé, nem is figyelve, a fiú követ-e.
Az érzés nem hagyott nyugodni, hogy valami márpedig nincs rendben; érezni lehetett az erdőben járva, ha valami felzaklatta az itt szunnyadó erőt, hallani a fák susogásában és érezni a levegő illatában. Egészen addig majdnem elhittem, hogy talán Aldaronnak igaza van, hogy talán tényleg rég elmentek már, amíg előbb egy távolabbi ág reccsenését, majd süvítő hangot nem hallottam, amelyre ösztönösen cselekedtem, és Aldaron tarkóját megragadva a földre rántottam őt. Valószínűleg csak ennek volt köszönhető, hogy a felénk repülő, vaskos nyíl az egyik fába csapódott mögöttünk.
Abból az irányból, ahonnét a lövés jött, káromkodás hallatszott, és nem kellett túl sokáig arrafelé néznem ahhoz, hogy felfedezzek négy férfit nagyjából száz lépésnyire tőlünk. Csupa bőr, csupa szőrme, csupa állatias fintor, és az egyikük füléből csontok lógtak.
– Mondtam, hogy úgysem találod el – nevetett fel az egyikük otrombán, vállba csapva a szőke hajút, aki a hosszú íjat tartotta, és láthatóan elégedetlen volt az eredménnyel, miszerint még én és Aldaron is éltünk. Utóbbiban egy pillanatra nem voltam biztos, ezért elengedtem a tarkóját, aminél fogva a földre nyomtam, és eszembe jutott, hogy talán hagynom kellene lélegezni, és nem füvet nyomni le a torkán. Akkor nagyobb az esélye a túlélésre, talán.
Mondtak egymás között még valamit, amit már nem hallottam, ahhoz túlzottan lefoglalt, hogy az esélyeket latolgassam; nem feltételeztem, hogy Aldaron titokban közelharcra képezte volna magát, legfeljebb annyira, amennyire a hallája táncolt; az a négy pedig fegyvert rántott. Csupán két tőr volt nálam, túl gyengék ahhoz, hogy a csatabárdjuk ellen hosszabb időn át hasznomra válhassanak, és még ha esetleg el is tudtam volna hajítani, akkor is csak kettőt találhattam volna el belőlük. Legfeljebb.
Az azelőtti pillanatban, hogy azok négyen megindultak volna felénk, felpattantam, és talpra rántottam Aldaront is.
– Mozogj, ha élni akarsz – morrantam rá, majd remélve, hogy nem jut eszébe félelmében lecövekelni, elkezdtem rohanni, homlokegyenest az ellenkező irányba a nomádoktól, ami egyben azt is jelentette, hogy a tábortól elfelé indultam. Nem kockáztathattuk, hogy egészen odáig kövessenek, és nagyobb gondot okozzanak, minthogy én vagy az unokaöcsém itt hagyja a fogát. Az erdő kíméletlen ellenfele mindenkinek, aki futni óhajt rajta keresztül; a csalitos ágai beleakaszkodnak a ruhákba, néhány levél csíp, néhány szúr, a talaj egyenlőtlenségeit elrejtik a szem elől a lehulló levelek és a mohák meg a zuzmók, és akkor a göcsörtös gyökerekről még nem esett szó. Halálos csapda lehetett, amiből nem kászálódik ki az, aki nem elég élelmes; annak viszont, aki ismerte a titkos nyelvet, mentsvár volt. Valószínűleg egy szempillantás alatt eltűnhettem volna, ha egyedül vagyok, ám nem tudtam, Aldaron mennyire képes tartani velem a lépést, és nem egy éles helyzet kellős közepén volt lehetőség arra, hogy kipróbáljam.
Néhány perce rohanhattam már előre (hallottam, hogy a nomádok nem sokkal vannak lemaradva mögöttünk), amikor a velünk párhuzamosan futó ösvényen nem sokkal mögöttünk morgás csengett fel, és épp csak arra volt időm, hogy az övemről előrántsam az egyik tőrt, és védelmezőn magam elé rántsam, majd oldalról már érkezett is felém egy tagbaszakadt, szőrös test. A tőr pengéje a farkas pofájába vájt, eltérítve őt épp elég időre ahhoz, hogy félre tudjak ugrani és felmérni a környező fákat, míg a bestia a fejét rázva összeszedte magát ott, ahol az ugrás után landolt. Mire felnézett, én már elkaptam az egyik mögöttem lévő fa ágát, és felhúztam magam rá. Nem lepődtem meg azon, hogy Aldaron megszenvedett a feljutással; a nomádok már nem voltak messze, a farkas pedig épp a porontyot segítő hallának akart támadni, mire az egyik tőrömet felé hajítottam. A farkas hátraugrott, a tőr majdnem a mancsába állt, én pedig megragadtam Aldaron grabancát, ahogy a folyónál, és felrángattam a fára.
– Hogy lehet, hogy ekkora lábakkal sem boldogulsz? – morrantam rá, majd rögtön megragadtam egy felsőbb ágat, és felhúzódzkodtam rá, egyre feljebb és feljebb kúszva, míg biztonságos magasságba nem értem, úgy négy embernyire a talajtól. Ha kellett, Aldaronnak is segítettem; és többet még csak nem is pöröltem vele. A nomádok ekkor érkeztek meg a fa alá, ahol a farkas már tehetetlenül kaffogott felfelé. Nem kerülte el a figyelmem, hogy csupán hárman voltak; a szőke, aki a nyilat lőtte, hiányzott.
Felfelé |
Amikor még gyermek voltam – gyermekebb annál, mint ami most vagyok -, őszinte ragaszkodással viseltettem nagybátyám felé; Sokszor bukdácsoltam a nyomában, figyelve, hogy mit csinál, és bosszantva a folytonos kérdéseimmel. Olyan volt számomra, mint egy húsvér istenség, akire felnézhetek. Sosem értettem, amikor édesanyám arra kért, hagyjam nyugton Duriont, és inkább a többi nebulóval töltsem az időmet; Amikor korosodni kezdtem persze felismertem, hogy pusztán kolonc vagyok a férfi nyakán, akit csak azért visel el, mert szeretett húga pottyantotta bele a családjába.
Akartam, hogy elfogadjon, de az erre tett kísérleteim, mint ahogyan már mondtam, rendre kudarcba fulladtak. A próbálkozásaim csak arra voltak jók, hogy a nagybátyám egyre biztosabb legyen abban, hogy nem vagyok igazi tünde, és még inkább növessze a köztünk lévő szakadékot, amit származásom szégyene okozott. Durion Riel azonban nem is sejthette, hogy kettős természetem számomra éppen olyan átok, mint ahogyan neki; A tündék nem bíztak bennem, mert ember voltam, az emberek pedig megvetettek, mert tünde voltam. Keveseknek fér meg a fejében azon gondolat, hogy valaki lehet a kettő egyszerre. Néha elgondolkodom azon, hogy csak Anyácskában lakozik annyi szeretet, hogy ezt elfogadja.
- Sajnálom, bácsikám – szegtem le fejem önkéntelenül szavaimra tett válaszára. Szégyelltem magam botlábúságom miatt, de főként azért, mert oly sok mindennel egyetemben, ezzel is csak neki okozok bánatot. Furcsán úgy éreztem, hogy igaza van; Engem már annyiszor legyezgetett meg a halál szele, hogy már régen elfújhatott volna, ha úgy akarja, de az istenek segedelmével valahogy mindig sikerült megmenekülnöm. Eltökéltem magamban, hogy legközelebb csak úgy kerülhetek bajba, a Durion nincs a közelben, nehogy a sorszövők végül benne tegyenek kárt a történtek közepette. Milyen egyszerű!
- Azért nem mászkálnék előtte túl sokat, még a végén azt hiszi, hogy kelleted magad – ráztam meg a fejem vigyorogva, miután a bácsikám egyetlen merev pillantással majdnem megmerényelt. – Még a végén beléd szerelmesedik, és megtanul fára mászni, hogy éjszakánként belógjon a házadba… Így is alig érem utol, amikor rajta van a szökhetnék, mi lenne velem, ha még azt is beképzelné magának, hogy Ő bizony mókus? – a nyelvem cserfesen megeredt, ahogy hetykén előadtam magam; egy pillanatra úgy festett, mintha a tünde is megenyhülne irányomban, mert ismét volt szíves megemlíteni, hogy én nem vagyok az erdő része. Egy árnyalattal megint közelebb kerültem hozzá, bizakodtam.
- Eléggé lekötött az, hogy ne fulladjak bele a vízbe, szóval nem… Határozottan nem tűnt fel, hogy furcsán viselkedett volna – feleltem a feltett kérdések sorozatára, s bár próbáltam komolyan beszélni, a hozzám dörgölőző halla, akinek a fejét még azelőtt próbáltam eltolni magamtól, hogy a fülembe nyalt volna, kicsit sem könnyítette meg a helyzetemet. – Nekem most sem tűnik feszültnek – jegyeztem meg rosszallóan, amikor a suta orra eltűnt a kabátom zsebe irányába, amit aztán reménykedve meg is szaglászott. Mindig tartottam magamnál néhány mentalevélből gyúrt golyócskát, amit az állat különleges csemegeként, nagyon megkedvelt az évek alatt. Megpaskoltam a nyakát.
- Kétlem, hogy ilyesmire képes lenne… Eddie, ugye hogy nem szoktál táncolni, amikor nem figyelek? – kérdeztem vádlón az állattól olyan tekintettel fordulva felé, mintha valóban arra számítanék, hogy válaszol. – Igazán taníthatnál néhány lépést nekem is, nem ér, hogy magadnak tartogatod a tudásodat!
Szavaim áradata közepette nyúltam be a zsebembe, és elővettem néhány mentagolyót, ami ugyan elázott a folyóban vívott élet-halálharcom alatt, de úgy tűnt, hogy a patást egy kicsit sem zavarja. Elégedetten rágcsálni kezdett, miközben Durion megválaszolta a kérdésemet a vágásokat illetően.
Hirtelen elfejeltettem levegőt venni, és egy pillanat erejéig úgy festett, mintha a torkomban gyülekező félelemgombóc éppen arra készülne, hogy befejezi mindazt, amit a víz elkezdett, és megfojt.
- Ba…Baa… Baltanyomok? – kérdeztem vissza dadogva, és szinte éreztem, ahogy az arcomból kifut a vér. A további szavai, és gesztusai még tovább növesztették lelkemben a riadalom virágát, így megkocsonyásodott térdeimnek engedelmeskedve, lehuppantam a mohás sziklára a hátam mögött. Úgy tűnt, hogy az isteni szerencse megint megmentett egy olyan küzdelemtől, amit a halállal kellett megvívnom.
- Esküszöm az életemre, hogy nem láttam semmit… Én csak idejöttem hínárt gyűjteni, mert anya azt mondta, hogy itt a legvalószínűbb, hogy megtalálom. Azt hiszem, hogy néhány szekrényméretű harcos feltűnt volna még nekem is – mondtam kissé sértődötten, mert úgy tűnt, hogy nem hisz nekem.
Eddie bizalmatlanul szaglászta meg a Durion által felé nyújtott növényt, de aztán határozottan rántotta ki a kezéből az ágacskát, hogy nyugodalmas ütemben azt is elrágcsálja. Irigyeltem könnyed életét. A nagybátyám kirohanása nem lepett meg az embereket illetően; Bár Ő sosem mesélt nekem sem feleségéről, sem a kislányról, akit elvesztett, de anyácska beszélt helyette is, azt hiszem éppen azért, hogy megértsem, miért nem férkőzhetek soha mélyebbre a férfi megtüskésedett szívében.
- Bácsikám… Te Tanácsos vagy, az Úrnő talán hallgatna rád, ha… - nem fejeztem be a gondolatot, pusztán lemondó sóhajjal megráztam a fejem, amikor rejtett üzenete végül a leggyengébb ponton betalált. Ki nem mondta ki, de tudtam, hogy apámra gondol, akit gyűlölt, és aki miatt gyűlölt engem is. Kételkedtem abban, hogy bármit is szívesen meghallgatna, amit én tanácsolok számára. Konokul hallgattam.
- Visszatalálok egyedül is, ha úgy gondolod, hogy utána kell járnod a dolgoknak – mondtam előzékenyen; Örültem volna, ha velem tart a táborba, hiszen mégiscsak jobb harcos volt nálam, de tudtam, nem időzne a közelemben sokkal többet annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. Attól fél, hogy túlságosan megfertőzné az emberségem, gondoltam panaszosan, miközben felálltam az ülőkémről. |
Tudtam, hogy Aldaron tisztában van a felé érzett megvetésemmel és haragommal, mi több, mindenki más is tisztában volt vele; Lae gyakran a körmömre nézett, amiért itt vagy ott haragos, durva szóval illettem a fiát, ám eszem ágában sem volt ezen változtatni. Néha reméltem, hogy a fiú előbb vagy utóbb megelégeli, és a klánt hátrahagyva elmegy, hogy az emberek között éljen, ott, ahová való. A húgom tagadhatta, amennyire akarta, Aldaron inkább volt ember, mint tünde, s biztos voltam benne, hogy előbb vagy utóbb valami nagyon rosszat hoz ránk. Átkos kapcsolat volt az, nem csoda, ha a gyümölcse is rothadt lesz, ami aztán minden mást is megfertőz.
Néha, sötétebb és komorabb óráimban, mikor egyedül ültem az egyik magas fa ágán, és a csillagokat figyeltem, úgy éreztem, valami vagy valaki megszólít, és azt sugallja, igazságtalan vagyok, s hogy ezt én magam is érzem. Ne zárjam el a szívem, csak mert félek a csalódástól; ezt mondja, olyan fájdalmasan emlékeztetve Meriára, hogy soha, de soha nem akartam hallgatni rá.
– Amilyen szerencsét te hozol nekem, valószínűbb, hogy az én nyakam fog kitörni – közöltem szemem az égnek emelve. Voltak olyan pillanataim – olyan gyengék és felelőtlenek –, mikor elhittem, hogy Aldaron talán egyszer mégiscsak hasznára válhat a klánnak, valamiféle csoda folytán alkalmassá válik az életre, és úgy tud tenni, mintha az erdő nem próbálná kivetni magából minden áron… De az ilyen és efféle helyzetek igen hamar földbetiporták még kicsírázni sem tudó reményeim. Az egyetlen pont, ami, úgy éreztem, mégiscsak közénk köti őt (a húgomon kívül), az Eudea volt; a halla ragaszkodása ügyefogyott unokaöcsémhez valamelyest jelzést adott felém, hogy talán nem teljesen halott az ügy, csupán nagyrészt reménytelen.
Ez a reménytelenség ismételten csúcspontját érte el, mikor meghallottam a válaszát. – Tényleg, Aldaron? – fordultam felé mereven, felvont szemöldökkel. – Legelészik? Azt hittem, teliholdkor vérszarvassá válik, és a rengetegben kóválygó tündék vérét issza… Jó tudni, hogy biztonságban járkálhatok tőle, mert legfeljebb csak a fűre veszélyes – hunyorogtam rá gúnyosan, majd nagy levegőt vettem, és az orrnyergem masszírozva folytattam. – A halla az erdő része, mint itt minden – mármint, leszámítva téged –, s mint ilyen, megérzi a veszélyt. Még legelészés és álldogálás közben is; még ha nem is figyel oda, valószínűleg előbb venné észre, mint te. Nem fülelt valamire? Nem tűnt akárcsak egy pillanatra is nyugtalannak, mikor errefelé jöttetek? Erre voltam kíváncsi. Nem azt vártam, hogy közöld, tengermenti négyüteműt lejtett és harcidobon adta alá az ütemet.
Ahogy jobban elnéztem a hallát, ahogy a kölyökhöz dörgölőzött, felmerült bennem, hogy talán épp azért rajong ennyire a fiúért, mert belőle is hiányoznak a halla-léthez szükséges képességek. Aldaronnal ellentétben azonban a halla az erdő teremtménye, szent és sérthetetlen, így ezt a lehetőséget azonnal vissza is vontam. Nem az én jogom volt ítélkezni az állat felett – maradt hát az unokaöcsém.
– Baltanyomok – feleltem visszafordulva a fa felé. Legalább egy tucat vájat volt ott, talán még több is, és ahogy szétnéztem a földön, nyomát találtam számtalan kifordított fűcsomónak és lekaszabolt virágnak. A fa törzse előtti részt nagy helyen kitaposott aljnövényzet csúfította, a földben pedig csizmanyomok látszottak, amik határozottan túl durvák voltak ahhoz, hogy tündelábbelitől származzanak. – Nomádok gyakoroltak erre…. – Letérdeltem, és felvettem az egyik széles szárú erdei virágot, amit szárában kettétört valami. Még nedves volt. – Nem rég, talán egy órája sincsen. Biztos vagy benne, hogy nem láttál vagy hallottál semmit? – néztem fel Aldaronra, ezúttal színtiszta érdeklődéssel és aggodalommal, habár utóbbi nem a fiú felé irányult.
A fejemet csóválva álltam fel, a növényt pedig a halla felé nyújtottam, hogy megegye. Legalább legyen valami haszna a pusztításnak. – Átkozott emberek – morogtam gyűlölettől szikrázó tekintettel. – Hát már a klán területét sem tartják tiszteletben? Már akkor tenni kellett volna valamit, mikor néhány hónapja az előőrsük megjelent… Akkor még talán lett volna esélyünk egy csepp vér hullajtása nélkül elintézni a dolgot, de most? A közeli falvakat és tanyákat égetik fel, rabolnak és fosztogatnak, erőszakolnak, amihez csak kedvük van, és tesz bárki bármit? A többi ember nem foglalkozik velük, pedig már az övéiket lopják és ölik. Vadak és ostobák, nem tisztelik az életet, minden ember ilyen. – Mérgesen villódzó szemeim Aldaronra siklottak, félreérthetetlen üzenetet küldve: az apád is.
Nem csak a mögöttük hagyott pusztítás, vagy a múltbéli fájdalmak aggasztottak; inkább a tény, hogy ennyire veszélyesen közel jöttek hozzánk. Néha gyermekek játszottak erre... Mi történt volna, ha beléjük futnak? Ráadásul egyre csak több és több jött, nem csak mások, de egymás közt is viszálykodva. Ez volt az egyik dolog, amelyet sohasem tudtam megérteni az emberekben, ölik egymást egy tenyérnyi földért, ölik egymást ostoba címekért, kényelmetlen trónokért, egy nőért, vagy mert az egyik nemes uraság elcsábította a saját várába a másik földesúr szakácsát. Hogy lehetett egy faj ennyire az erőszak és önzés rabja? Mintha az ő ötven, jobb esetben is hetven évük bármit jelentene a Föld Anyához képest.
– Van még valami, amit a húgom kért? – fordultam ismét Aldaron felé, majd fejemmel a fa felé intettem. – Nem járhatnak messze, és ha valamelyik a fejed venné, a húgom minden bizonnyal az enyémet, cserébe, amiért nem védtelek meg. Bölcsebb volna minél hamarabb hazamenni, erről a betörésről egyébként is tájékoztatni kell a többieket. |
Kicsit sértődötten vettem tudomásul a nagybátyám szavait; Nem értettem, hogy miért kellett volna az édesanyámnak előre látnia, hogy véletlenül bele fejelek a folyóba, és ismét egy árnyalattal közelebb kerülök a Teremtőkhöz? Elvégre, az utóbbi időben mindössze naponta csak kétszer fordult elő velem ilyesmi. Már-már ott tartottam, hogy hetykén felszegett állal feleselni kezdek, de akkor a pillantásom találkozott a férfiével, és a maradék bátorságom is lecsepegett rólam a vízzel együtt.
- Sajnálom bácsikám – ismételtem meg rekedten, visszanyelve a torkomban gyülekező gombócot. Bármennyire is igyekeztem, valahogy mindig sikerült viselkedésemmel szégyent hoznom a családom tagjaira, különösképpen az előttem álló, magabiztos tündére. Kételkedtem abban, hogy Durion valaha is képes lenne nem úgy tekinteni rám, mint a piszokra, amely beszennyezi a családja tiszta múltját. Szerettem volna legalább egyszer elérni az életben, hogy büszke legyen rám, de úgy tűnt, hogy erre még várnom kell néhány évszázadot. Már ha megélem, summáztam keserédes sóhajtással.
- Bácsikám, tünde szemed mit lát? – kérdeztem ráncolt homlokkal, még mindig a zsebeimben kutakodva. Durion kék pillantása nyughatatlanul fürkészte a folyó száguldó habjait, mintha olyasmit keresne, ami már régen elveszett pontosan úgy, mint az én maradék büszkeségem. Hirtelen indult meg a folyam felé, ami miatt kedvem lett volna utána kiáltani, hiszen attól féltem, előlem menekül a halálba. Ennyire azért nem lehetek szánalmas, vergődtek gondolataim kétségbeesetten. – Báá.. - kezdtem, de ugyanolyan gyorsasággal tért vissza, mint ahogyan magamra hagyott a part kövei között a kezembe nyomván egy nagy köteget a növényből, amely miatt majdnem a halál fia lettem. Megint.
- Anyácska örülni fog neki! – ragyogott fel az arcom, mint egy gyermeké, és rögvest hozzá is láttam, hogy megfelelő helyet biztosítsak a növény számára az ázott oldaltáskámban. Megdermedtem a mozdulatsorban, ahogy a férfi aggódó szavai elértek hozzám. Tacskószemeim féltőn, őszinte meglepettséggel emeltem a nagybátyám arcára, a döbbenettől még a szám is nyitva maradt, de rögvest be is csuktam, amikor a gondolatsor végére ért. Jellemző, táztam meg a fejemet lemondóan.
- Öröm hallanom, hogy legalább ezen egy dolog miatt hiányoznék számodra – mondtam fanyalogva. Volt elég sütnivaló ahhoz a két fülem közötti hatalmas űrben, hogy tudjam, egyedül anyámnak köszönhettem, hogy a tünde kihúzott a csávából; Ha engem nem is szívlelt igazán, az édesanyámnak külön fűtött szobája volt Durion egyébként fagyott szívében. Az asszony volt az egyetlen oka annak, hogy nem fojtott meg még csecsemőkoromban, és csak miatta, hogy a szégyenfolt ilyen magasra nőjék.
- Akkor a nap összes órájában mellettem kellene lenned, tudod, hogy milyen vagyok, a saját lábamban is megbotlom, s ha egyszer szerencséd lesz, még a nyakamat is kitöröm – perdültek le ajkaimról a szavak válaszát hallván, és magyarázatomat megtoldottam még egy legyintéssel is; Kételkedtem abban, hogy a férfi akár egyetlen szavamat is értette volna, hiszen túlságosan is lekötötte a mögöttem elterülő táj, és a halla suta, aki szinte már hozzátartozott a tisztás csendéletéhez. Hirtelen lépett el mellettem, szinte szelet kavarva, hogy egy közeli fához siessen, amelynek törzsét kezdte értően vizslatni. Csak ekkor vettem észre a törzsén éktelenkedő egyenes vágásokat, és be kell vallanom, a kíváncsiságom vitt hozzá közelebb. Nem kerülte el figyelmemet az sem, ahogy Durion bácsikám a fegyvere után nyúl, így ösztönösen húztam be a nyakamat a háta mögött, de még így is magasabbnak bizonyultam tőle. Attól féltem, hogy haragjában engem farag meg.
- Eddie? – kérdeztem vissza értetlenül. Furcsának tűnhetett, hogy egy nőstény szarvast Eddie-nek becézek, főleg, hogy emez nem volt sokkal rövidebb az Eudeánál, amelyet még gida korában aggattam rá. Megráztam a fejemet. – Csak ott állt, és legelészett… Elvégre halla, ők nem csinálnak sokkal többet – tártam szét a karjaimat amolyan, nincs erről mit beszélni gesztussal. A patás, mintha megérezte volna, hogy róla van szó, és közelebb poroszkált, nedves orrát kedveskedve fúrva a nyakamba.
- Eddie! Ne a nagybátyám előtt! Leégetsz! – toltam el busa fejét grimaszolva, de a suta nem tágított sokkal messzebb. Kérdő pillantásom nagybátyám hátán állapodott meg, aki valószínűleg válaszomat követően, ismét visszafordult a vágásokhoz. – Mik azok? – kérdeztem úgy, mintha nem tudnám. Szerettem volna, ha a nagybátyám fontosnak érzi magát, márpedig, annál soha nem érezte jobban magát, mint mikor kioktathatott. |
Szánalmas, ez volt az első szó, ami eszembe jutott, ahogy elnéztem Aldaron szerencsétlenkedését; szálmas, akárcsak az apja. Mi más is lehetett volna valaki, aki képes lett volna, így vagy úgy, egyedül hagyni Lae-t a félvér porontyával? Ostoba és szánalmas, az egész fajuk, attól érezvén magukat felsőbbrendűnek, hogy tündéket tartanak rabszolgának, tündéket! Az emberek mindig is csak gonoszságot és pusztulást hoztak Aglanir földjére, kivágták az ősi fákat, nem törődve az erdő lelkével, raboltak, fosztogattak, és egymásra aggattak olyan sértő jelzőket, amiket mind magukénak vallottak. Akár a futótűz, úgy terjedtek, ők meg a kórságaik, kiszorítva azokat, akik már oly rég járják a vidéket, hogy a gömbölyűfülűek el sem tudják képzelni. Nem mintha törődnének ilyesmivel.
Mialatt Aldarin összeszedte azt a keveset, ami a nem létező büszkeségéből megmaradt, az oldalt legelésző hallára pillantottam. Nem igen tudtam megérteni, egy ilyen szép és nemes állat miért ragaszkodott ennyire egy féltündéhez, de biztos voltam benne, hogy jó okkal teszi, s nekem nem reszortom megkérdőjelezni a természet döntéseit, csupán a csodálkozás maradt rám, amit viszont egy jól irányzott szemöldökráncolás mögé rejtettem.
– Nos, nem mondom, hogy a húgom ítélőképessége kívánnivalót hagy maga után, csupán azt, hogy más nyilvánvalóan előrelátta volna, hogy ez fog történni – jegyeztem meg szárazon, a vízben tocsogó fiút nézve. Habár beszélgetéseim alkalmával mindig igyekeztem kerülni Aldaront, mint témát, ha mégis felvetődött volna, úgy vettem észre, a klán tagjai előtt sem tűnt fel fényesebb színben, ami ismét csak okot adott rá, hogy szégyenfoltként gondoljak rá.
Sóhajtva vetettem pillantásom a csillogó vízfolyásra, kék íriszeim megállás nélkül keresték azt a növényt, amelyre minden bizonnyal a húgom gondolhatott. A hínár skarlát színe messzire kiáltotta helyét, én pedig határozott léptekkel gázoltam a folyóba, hogy leszakítsak belőle néhányat. Jóval kevésbé zavart a víz így, mintha ugyanezt azért a mihasznáért kellett volna megcsinálnom.
Az érzést, miszerint biztosan kivonszoltam volna a fiút a vízből, akkor is, ha több méteres kráter tátongana a meder alján, messzire száműztem.
– Rád bízhatom, vagy féljek, hogy kiütéses lesz tőle a bőröd? – álltam meg előtte, felé nyújtva a letépett hínárokat. Szemeim fenyegetően szűkültek össze, pillantásom pedig a víztől tocsogó ruháira vetült. Habár a napkorong már fényesen és melegen sütött le, a víz, mely a hegyek felől érkezett, s a tengerig vágta útját vad vágtával, még mindig jeges volt, az erdő mélyén, a lombkoronák alatt pedig megült a hűs levegő.
– Ne fázz meg – szóltam rá. Habár a szavak önmagukban akár törődőek is lehettek volna, tőlem mégis inkább félelemkeltően hathattak. – Ha nem kapsz levegőt, én nem fogom mentával kenegetni a mellkasod. Különben is, ha ágynak esel, ki fog napi háromszori élet-halál harccal szórakoztatni?
A hallára néztem, majd szinte rögtön tovább, mögé, az egyik fára. Habár messzebb volt, mint ameddig még teljesen pontosan elláttam, az apró tisztás másik felén, egyértelműen volt benne valami különös.
– Csupán a szívem vezérelt hozzád, meg a halál jeges lehelete – mosolyogtam rá Aldaronra maliciózusan, majd szó nélkül fogtam magam és az előbb észrevett fához siettem, hosszú, gyors léptekkel. A furcsaság gyorsan kirajzolódott előttem; hosszabb-rövidebb, mély vágások a fa törzse mentén, megközelítőleg szemmagasságban. A fa sötét kérge mellett szinte világítottak a világos vonalak. Ahogy mindezt észrevettem, kezeim ösztönösen az övemre csatolt két tőrre fonódtak. Nem kedveltem az erőszakot; úgy gondoltam, nem az én jogom eldönteni, ki él és ki hal, ám sajnos voltak olyan esetek, ahol nem adatott meg a döntés lehetősége, és olybá tűnt, a nomádok esetében kellemetlenül sokszor esett meg így.
Ha volt valami, amit az emberi fajnál is jobban megvetettem, azok a nomád emberek voltak.
Arcizmaim dühös grimaszba feszültek, ám épp csak néhány pillanatig, majd kinyúltam, hogy megérintsem a fa törzsét. A vésetek, melyek úgy becsültem, baltától származhattak, még nedvesek voltak, tehát nem telhetett el olyan sok idő azóta, hogy valaki ezt a fát használta céltáblájának.
– Láttál errefelé akárkit? – kérdeztem Aldarontól, aki bizonyára előbb vagy utóbb odajött hozzám. Ostoba kérdés volt. Néha úgy éreztem, a fiú elől egy egész hadsereg is könnyedén el tudna bújni. Változtattam hát a kérdésen. – A hallád nem viselkedett különösen? |
Ma reggel kár volt felkelnem, visszhangoztak fejemben a kétségbeesett gondolatok, miközben ádázul küzdöttem a harminc centis vízben. Meggyőződésem volt, hogy immáron valóban utolért a végzet, és egyenesen az egyik legkeservesebb halálnemet tudhatom majd magaménak; a vízbefulladást. Csak azt sajnáltam, hogy Eddie-nek ezt végig kell néznie, nem mintha a nőstény halla különösebben figyelemmel kísérte volna szerencsétlen botladozásomat. Nem, csupán lehajtotta szarvtalan fejét és legelészett a folyó partján, miközben én az életemért küzdöttem a veszedelmes habok között!
Anyám, az én kedves, szeretettel teli, gondoskodó anyám kért meg, hogy gyűjtsek be néhány különleges hínárt a folyóból, amelyet aztán gyógyítóink felhasználhatnak majd a különböző kencéikhez, de nem gondoltam volna, hogy megannyi kórság ellenében éppen ez okozza majd a halálomat.
Az egyik szikla tetején hasaltam, azon ügyködvén, hogy beszerezzek egy skarlátszínű hínárt, amikor megcsúsztam a nedves köveken, és arccal előre belecsobbantam a vízbe. A saját kiáltásom, és a víz monoton zúgása vert visszhangot a fülemben, ahogy rúgkapálva, hadonászva próbáltam felegyenesedni.
Talán sosem örültem még annyira a bácsikámnak, mint akkor, amikor egyik utolsó reményvesztett próbálkozásom közepette megláttam karba tett karokkal a parton ácsorogni. Nem kellett tisztán kivennem vonásait ahhoz, hogy az utálkozó szempár villanását felfedezni véljem; Atyám ember volt, nem is a legjobb fajta, így ez elég indoknak bizonyult ahhoz, hogy a férfi kicsit se szeressen engem. Megértettem az ellenérzéseit, de makacs fejjel mindig igyekeztem a kedvében járni, és úgy cselekedni, hogy ne följön miattam szegény, öreg feje. Arról én igazán nem tehettem, hogy az erdő istenei nem adtak számomra elég szerencsét ahhoz, hogy ezen próbálkozások sikerrel is záruljanak.
Szavai nem értek el hozzám; Túl sok energiámat ölte fel, hogy legalább a fejemet kitartsam a fojtó zuhatagból.
- Bá… Bá… Bácsikám… - nyújtottam a kezem a tünde férfi felé kérlelően, minden egyes nyelvbotlásnál vizet köpve a folyóba. Az orromat és a számat egyaránt eltöltötte már a fullasztó nedvesség. – Segíts!
Nem tudom, hogy végül kegyelemért könyörgő szavaim, vagy a saját lelkiismerete vezette arra, hogy kisegítse bajbajutott vérét a kutyaszorítóból, de annyi bizonyos, hogy a következő pillanatban már a grabancomnál fogva rángatott a part felé, miközben súlyos vádak tömkelegét olvasta szegény fejemre.
- Éppen anyám küldött! – védekeztem, miután nem túl puha módon landoltam a part menti kavicsok között. – Kérte, hogy gyűjtsek néhány hínárt Arwathilnak a sebgyógyításhoz… - újabb adag vizet köptem a kövekre, hiszen már bőszen feszítette a torkomat; Ösztönösen, kétségbeesett, bocsánatkérő tekintettel pislogtam fel a fölöttem álló nagybátyámra, akinek már megint bosszúságot okoztam.
- Sajnálom az ázott cipődet… - és azt, hogy nem fulladtam bele folyóba, utóbbit természetesen csak gondolataimban tettem hozzá, pedig tudtam, a férfinek eggyel kevesebb gondja lenne, ha a tetememet napokkal később, a halaktól megcsonkítván halászták volna ki a vízből lent a tengermentén.
- Köszönöm, hogy kihalásztál – vergődtem talpra esetlenül. Minden végtagomból csepegett a víz. – Tavaszi sétát teszel éppen az erdőben, vagy valami egészen más hozott ide? – érdeklődtem cserfesen, miközben ellenőriztem a zsebeimet, hogy minden értékem megmaradt-e, vagy elnyelte a folyam. |
A híresztelések ellenében, amely néhány zöldfülű tünde-ficsúr szemtelen keze nyomát hordozta magán, nagyon is rugalmas tudtam lenni. Igen, határozottan rugalmas voltam, amikor minden úgy ment, ahogy szerettem volna.
Elnézve, ahogy Aldaron a bokáig érő vízben fulladozott, mint egy jó nagy adag sorscsapás lényszerű formába csomagolva, úgy éreztem, a dolgok határozottan nem úgy mentek, ahogy szerettem volna.
Tulajdonképpen meg sem kellett volna lepődnöm rajta, hogy mikor nem sokkal ezelőtt, az egyik ősi fa tövében növő céklavörös zuzmót vizsgálva kétségbeesett kiáltást és csobbanást hallottam, a folyóhoz rohanva a rokonommal találtam szembe magam. Számítanom kellett volna rá; nem csupán a fiú ügyessége volt tündéhez méltatlan, de az erdő, olybá tűnt, minduntalan kisebb-nagyobb élet-halál harcok elé állította őt;hogy ez az ő életképtelenségének volt-e betudható, vagy az erdő szelleme találta ide nem valónak, nehéz volt megítélni. Nem tartozik ide. Pont úgy, ahogy az apja, gondoltam megszámlálhatatlanul sokadjára, s egyszeriben sötét undor gyűlt a lelkembe, ahogy arra az emberre gondoltam. Nehéz volt nem rá és a fajtájára gondolnom, akárhányszor rápillantottam, nem csak az ormótlan füleire, de egész lényére.
Volt azonban a vonásaiban temérdek, ami emlékeztetett: ő a húgom fia, fogant bármilyen átkos kapcsolatból is, és Lae – édes, kicsi, mosolygós Lae – mérhetetlen haragra gerjedne, ha hagynám harminc centi vízbe halni a fattyát.
– Tudod, poronty, azt mondják, ha valami réceként úszik és réceként hápog, az minden bizonnyal réce is. De hogy te nem vagy se réce, se tünde, az egészen bizonyos – közöltem keresztbe font karokkal, épp olyan messzeségben állva meg, hogy a víz még ne érje el a lábam. Habár a fiú csetlett-botlott, ami mély ráncot eredményezett a szemöldökeim között, nem úgy tűnt, mint aki belátható időn belül ki szándékozna lehelni a lelkét, így úgy döntöttem, még ráérek. – Bár előbbi talán mégis, ügyesen nyeled a vizet.
Ha lehet, úgy még kritikusabb szemekkel figyeltem ez utáni ügyködését, de épp csak néhány pillanatig; azután az égre emeltem a tekintetem, mintha az Istenektől kérdeztem volna, miért sújtottak ezzel az átokkal, hol hibázhattam ekkorát, és néhány hosszú lépéssel Aldaron mellett termettem.
– Mit művelsz? Szégyent hozol a családnevünkre! – morrantam rá, majd rokoni szeretettel telve ragadtam meg a grabancát, és talpra rántottam. – Átkozott kölyök! Most éppen miért húztál ujjat önszántadból a halállal? Talán vérnyúl rontott rád a bokorból? Hogy miért nem maradsz egyszerűen anyád mellett...?! |
[41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Azt hiszem, hogy az a fajta vakmerőség, amellyel kicsörtettem az idegenek közé, nem olyasmi, amit az erdők istenei díjaznának – és nem is olyasmi, amiért apa megveregetné a vállamat, hogy; Ez az kislányom, jól csináltad! Nem, az ilyen cselekedetért legtöbbször olyan szánakozó pillantás jutalom, mint amilyennel én szoktam Gard Drogonra nézni mindenegyes alkalommal, amikor kinyitja a száját. Szegény szerencsétlent egészen biztos, hogy nem az eszéért szeretik. Már ha szereti egyáltalán valaki.
