|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:53 - |
Ez a tünde város, egészen máshogy nyűgözi le a kalandort, mint Vesna romjai. Az egész települést az erdő ősöreg, hatalmas fáira építették, a házakat gyékényből fonott utak, és csomózott hidak kötik össze a magasban. Ha kitartóan haladunk ezeken az átjárókon, a központba jutunk, ahol a Világfa az Yggdrasil magasodik, amely három világot köt össze egymással.
Az épületek könnyű szerkezetűek, kizárólag természetes anyagokból, ezzel jelezvén, hogy a tündék ismét felfedezték gyökereiket. |
[26-7] [6-1]
Válasza gyanánt szemöldököm megint égirányba lövellt, s már éppen szóra nyitottam a szám, de aztán egy legyintéssel elhessegettem az éppen fortyogó indulataimat. Tulajdonképpen nem is volt annyira fontos a nadálytő, hisz még bőven sorakozott belőle a polcon, sőt a szárítón is lengett belőle egy csokor. Viszont nem nevezhetném magamat következetes tanítónak, ha nem csípem még fülön ezért egyszer a kis mitugrászt.
-Érdekes választás – mormoltam sejtelmesen, miközben tanítványom bizonytalanul a főzetbe ejtette a kiválasztott növényeit.
Az aprítás nemes feladatát nem éppen kitörő lelkesedéssel fogadta tanoncom, s ezzel kiérdemelt egy szadista mosolyt az irányomból. Nem adják ingyen a tudást, de nálam még a kamatot is fizetnie kellett. Sohasem értettem, hogy miért választott engem mentorául. Főleg, hogy Enlil akármelyik tanítója jóravalóbb volt, mint jómagam.
Válaszára könyvespolc előtt megforgattam a szemeimet.
- Szóval csak egyszer? – szólaltam meg kérdőre vonva a leányt s aztán csendben hallgattam Rumi mondandóját, meg nem törve a szóáradatot.
Az elmúlt időben minden varázshasználó nyugtalanságra panaszkodott mágiahasználat során, ám valamiért a természetmágiát művelők aggodalmaskodtak a legjobban. Való igaz, hogy egy hete én is éreztem valamiféle instabilitást a levegőben, ám ez minimálisan akadályozta a kísérleteimet, s azóta nem is jelentkezett semmiféle probléma a varázslataim során. Konokul összehúztam a szemöldökömet. Mégsem mondhattam semmit a lánynak, hisz azzal csak fölösleges pánikot keltettem volna, no meg aztán nem szeretném, ha bárki más robbantaná le a fát a fejem felől, mint saját magam.
- Olyan idegenek, akiknek nem áll jogukban zargatni minket a saját erdőnkben – morogtam haragosan, majd egy nagy levegővétel után újból megszólaltam. - Valószínűleg a nomádok kontárkodhatnak, csillagom – próbáltam hihető magyarázatot találni zavarodottsága okaira. - Vagy talán most ilyen korszakodat éled.
Egy laza mozdulattal fellapoztam a kezemben tartott könyvet, s villámgyorsan átpörgettem a lapokat, amíg Rumi az asztalon púposkodva duzzogott. Hangos puffanással zártam be a könyvet, majd ujjaimat végig futtattam az érdes, indákra emlékeztető motívumokkal körbefoglalt borítón. Nem állt rajta írás.
- Ne beszélj sületlenségeket, vagy elverlek a botommal – nevettem fel harsányan, majd egy lágy mosoly kíséretében a szemébe néztem. - Nézd, tudom, hogy nem vagy tehetséges, de annál inkább kétbalkezes és semmirekellő. Ám ennek ellenére sem tekintelek veszett ügynek. Ha az lennél, már el sem vállaltam volna a tanításod – pillantottam rá jelentőségteljesen.
Akármennyire is idegesített a leány néhanapján, sohasem fordult meg a fejemben, hogy magára hagyjam a küzdelmében. Persze, naponta többször hangoztattam, hogy tényleg jobb lenne, ha kinn hagynánk az erdő közepén s így eggyel kevesebb problémával kellene megküzdenie a közösségünknek. Sohasem gondoltam komolyan. Talán az embereknél vagy a törpöknél bevett szokás volt, hogy a gyengéket kivetették, de a mi fajtánk inkább a hasznosabbá tételükön fáradozott. Kevesen voltunk. Minden megszületett lélek számított, akár életre való volt, akár nem.
-Nos, ha minden kötél szakad, akkor remekbeszabott csoszogó-eledel leszel – villantottam széles mosolyt a lány felé. – De nem menjünk még ennyire előre. Szeretsz olvasni? – érdeklődtem, miközben a kezébe nyomtam a vaskos kötetet. – Igaz, hogy eddigi próbálkozásaink kudarcba fulladtak, de ettől még maradt néhány trükk a tarsolyomban. Ez a könyv természetmágiával foglalkozik. Felettébb unalmas olvasmány, ha engem kérdezel, de lehet, hogy neked hasznodra válik – kacsintottam cinkosul Rumira. A természettel kapcsolatos mágia minden varázslatot birtokló tündében jelen volt, ám egyesek sokkal érzékenyebben viszonyultak a világban fortyogó erőkhöz. Sajnos én ezt csak egy bizonyos pontig mondhattam el magamról. De reméltem, hogy kétbalkezes tanoncom számára az könyv egésze felfedi magát.
- Mit látsz? – érdeklődtem cserfesen. - Jól vigyázz rá, az a kötet már legalább ezer éves – vetettem oda neki, miközben gyorsan megtöltöttem egy kisebb kondért forrásvízzel, majd sebes léptekkel a tűzhelyhez siettem, s a még vidáman ropogó tűz felé akasztottam az edényt.
- Nos, mivel mérget tettél a teánkba, így forralnom kell még vizet – magyaráztam, majd megindultam az „elrontott” főzet felé. Való igaz, hogy egy pindurit halálos teát készített a tanoncom, ám ez nem jelentette azt, hogy a kotyvalék semmiképp sem járul hozzá a munkámhoz. Minden főzetnek megvannak a használati céljai, mint ahogy a Rumille által készítettnek is. Majd emlékezni fogok rá, ha meg akarok halni.
- Megtennéd, hogy nem merülsz el az önsajnálat bugyraiban? Gyere csak, szűrd le ezt a katyvaszt, a könyvvel majd foglalkozz később – intettem közelebb a lányt, amíg én ismét az asztalkának vetettem a hátam s figyelemmel kísértem az ügyködését. – Nos, meg tudod mondani, hogy miért lett belőle mérgező főzet? |
Kikerekedett szemekkel, nagyot sóhajtva fújtam ki egy adag levegőt, egyszerre döbbenten és megnyugodva meredtem magam elé, amikor Aerith csak némi morcoskodás után el is fogadta a kifogásomat. Meglepett, hogy nem foglalkozott vele többet, és nagy döbbenetemben majdnem vissza is kérdeztem, de sikerült épp időben visszafognom magam. Szerencsére; így is akadt épp elég dolog, amivel Aerith Valotrienből előhúzhattam a tündebőrbe bújt sárkányt.
– Öhm... Hát erre, éppenséggel... Nem nagyon emlékszem – vakartam meg a tarkómat, szemeimet a fa plafonra emelve. Az igazság az, hogy néha nekem is nehezemre esett emlékezni dolgokra, főleg, ha valami más elvonta a figyelmem (Erya Silma pedig annyi minden újdonságot összegyűjtögetett az otthonába, hogy egyik dolog a másiktól lopta a tekintetem), de Nimrodel húga sem volt... Nos... Aerith. Ketten együtt azt hiszem, ahogy a mogorva Luvien bácsi fogalmazott, az öreg tünde a szomszédban, egy hadsereget is képesek lettünk volna elpusztítani belülről, csupán a komolytalanságunkkal és álmodozásból fakadó megbízhatatlanságunkkal. Rosszul esett, egyébként; azt megszoktam, hogy Engem hasztalannak titulálnak, de az csak nagyon ritkán esett meg, hogy ezt a jelzőt csoportosan kapjam meg. Kivéve talán akkor, ha Riel Főtanácsos Aldaronnal hasonlított össze.
– De a főzet meg nem fog hozzám szólni – motyogtam elszontyolodva, lekonyuló ajkakkal. Butaságot mondtam, és csak remélni tudtam, hogy Aerith ezen nem fog kapni, ha már a hallákat is elengedte a füle mellett; Ő ugyanis határozottan beszélgetett minden főzettel, ami csak a keze ügyébe került. Mármint, nem szó szerint, hanem amolyan hatodik érzékkel; habár mintha múltkor gügyögött volna a a nadragulya-főzetnek. De az is lehet, hogy csak túl sokáig szívtam be a trombitaviráglé gőzét, mikor fölé hajoltam főzés közben.
Fogtam az említett két növényt, és óvatosan, mintha harapnának, beleszórtam a főzetbe, bizonytalan pillantást vetve mentoromra, aki azonban a kétségek minden jele nélkül csapta rá a tetőt az edényre, olyan hévvel, hgy majdnem levágta a kezem. Néhány pillanat erejéig még az edényt figyeltem, ám miután rögtön nem robbant fel, ismét Aerith felé fordultam.
– Aprítom – sóhajtottam lemondóan; legalább annyira letört ez a munka, mint az, amikor Nimrodel a víztöltés feladatát szabta ki rám. Bár az is igaz, hogy az sem ment hiba nélkül... Talán mégiscsak a tördelés, szárítás és morzsolás volt az én terepem, ott legfeljebb a növényben teszek kárt, de annak pedig már egyébként is mindegy volt. Talán elmehetnék konzerválónak; egészen fontosnak tűnő neve van, ami tulajdonképpen egy lépéssel közelebb vitt ahhoz, hogy magam is az legyek, nem?
– A mivel? – pillantottam fel, teljesen belemerülvén az eljövendő szakmámba. Aztán megvilágosodtam. – Ó, hogy a gyakorlás... Igen...
A múltkor egy nyúl felmászott a fára csak azért, hogy ne érhessem utol; nem is tudtam, hogy a nyulak tudnak fára mászni. Előtte pedig meg vagyok győződve róla, hogy a fa, amelyiknek dőlni szoktam, arrébb ment, így pedig egész nap árnyékban volt, a hideg föld pedig kellemetlen volt. Minden egyes nap próbáltam elszakadni a többi tündétől, de valahogy sosem jött teljesen össze; egyszer Nimrodellel találkoztam, aztán pedig Aldaron hányta le a cipőjét... Arról nem is beszélve, amikor megpróbáltam rájönni, hogy bírnak az oposszumok úgy lógni a fákról, hogy nem szédülnek el, az én fejem fél perc után égni kezdett.
Ezek nem olyasmi előrelépések voltak, amiket Aerith értékelt volna, azt hiszem. Pedig már két percig is tudok lógni a fáról.
– Jobban megy, mint korábban – feleltem óvatosan. Már rég rájöttem, hogy míg a szüleim gond nélkül elnézték a füllentéseim, Aerith úgy harapott rá az első igaztalan gondolatra, mint egy farkas, így nem is gondoltam erre, még ha ezzel másfajta mérget váltok is ki a tanítómból. Az ujjaim szórakozottan futottak végig minden növényen, mielőtt bezártam volna őket az üvegcsékbe. – Csak egyszer okoztam hirtelen jégesőt az elmúlt egy hónapban, úgyhogy ez határozottan javulás. De az utóbbi időben azt hiszem, mintha nehezebben menne az összpontosítás...
Összevontam a szemöldökömet. – Egészen kicsi korom óta mindig éreztem, hogy beszélnek hozzám a körülöttem lévő dolgok, fák, a föld, még az időjárás is, tudod, ezt mondtam... Érzem a változásokat és megérteim az okaikat is. De újabban mintha minden elnémult volna. Ez mitől lehet? – néztem fel Aerith-re. – A Mama szerint a mágiám mivoltja miatt vagyok érzékenyebb az ilyesmikre, és talán az erdő nyugtalansága kihat az érzékelésemre. Sok az idegen mostanában, nem? És a nomádok is... – Felsóhajtottam, és az utolsó üvegcsét is bedugóztam, majd letisztítottam a munkafelületet, és felültem az asztalra. Idegesen malmoztam az ölemben összekulcsolt ujjaimmal, mert csak így tudtam visszafogni az ajkaim attól, hogy ismét lekonyuljanak, és a szemeim is vizesedni kezdjenek; nehéz volt bevallanom ezt a gyengeséget Aerith-nek, újabb problémákat szakítani a nyakába, mikor előrelépésem nem akad, de muszáj voltam valakivel beszélni róla.
– Szerintem velem van a gond – motyogtam, és megkocogtattam a homlokom. – Valami biztos nincs itt rendben. Mi másért lennék ilyen... más? Mindenki olyan ügyes, én pedig olyan kecses vagyok, mint egy zsák kő. Mi lesz, ha mindig ilyen maradok? – Ekkor a szemeim elkerekedtek, és ijedten néztem fel Aerith-re. – Ugye nem raktok ki az erdő közepén? Mármint, most is ott vagyunk, de egy másik közepére?! |
Nevetségesen sikerült érkezésére megforgattam a szemeim.
- Hallák? Vagy úgy! – tettettem hamis érdeklődést, miközben a lány magyarázatát hallgattam. - Ehelyett az én lelki békémet zavarod. Legközelebb kerüld ki őket! Nem érünk rá egész nap – intettem le sietve, majd figyelmemet a gyógynövények felé fordítottam.
Örültem, hogy Erya megtette a szükséges előkészületeket és kiszárította helyettem a növényeket, így már csak a raktározás volt hátra. Nagy meglepetésemre úgy láttam, hogy az ifjú Fenmarel kifogástalan állapotban tartotta ideútján a gyógynövényeket. Kivéve, hogy...
Elfelejtette a nadálytövet – suhant át a gondolat a fejemen, s már éppen azon voltam, hogy valami frappáns szidalmat fogalmazzak meg tanoncom számára, ám elfojtottam ezt a gondolatfoszlányt.
- Nadálytő. A nadálytövet kifelejtetted – emlékeztettem a lányt látszólagos türelemmel. – Vagy esetleg Erya is hiányt szenved belőle?
Suta válaszára ami a kérdésemet követte, az amúgy is magasan járó szemöldököm még feljebb szaladt a homlokomon. Szóval a szeretet…
Nem mondom, a lány álomvilágban élt, mint ahogy a korabeli gyermekek nagytöbbsége. Ilyenek voltunk mi tündék. Amíg nem találkoztunk a világ kegyetlen mivoltával mindenkiben a lehető legjobbat láttuk, lépteink alatt ropogó avar is a legjobb barátunknak tűnt, a fejünk fölött susogó lombkorona is kedves dalokat zengett. Ám ahogy öregedtünk rájöttünk, hogy a világ nem olyan, ahogy azt kölyökkorunkban elképzeltük.
- Én nem tudhatom – válaszoltam éneklő hangon, majd a kondér felé biccentettem, hogy morzsoljon bele olyan növényt, amit jónak lát. Miután megtette ezt egy gyors mozdulattal lefedtem az edényt, majd elégedetten összecsaptam a tenyerem.
- Ezzel kész is vagyunk! Fogd a maradékot és fajtánként aprítsd bele a kikészített üvegcsékbe – mondtam határozottan, majd a szoba másik végében álló asztalkára mutattam, amin már lassan két órája ácsingóztak az üres üvegek. – Ha nem elég apró, akkor használd a mozsarat – tettem hozzá az utasítást, majd Rumi után indultam, mint valami vészjósló árnyék. Valószínűleg a lány számára az voltam. Én? Én fölöttébb élveztem.
Bizonyosan úgy érezte, hogy csak ugráltatom, s arra kényszerítem, hogy az egyszerűbb munkákat elvégezze helyettem. Hát így is volt. De mint tanítónak, elég lehetőséget kellett biztosítanom a tanoncaim tehetségének kibontakoztatására. Sohasem gyakorolhatod elégszer a gyógynövények összezúzását!
- Jól zárd le őket! – ajánlottam, ahogy árgus szemekkel figyeltem a lány tevékenységét, majd sarkon fordultam és a könyvespolcomhoz sétáltam.
– Hogy haladsz a gyakorlással? – érdeklődtem, miközben szemeim az egyik könyvgerincről a másikra vándoroltak. – Remélem, nem jársz el túl messze a várostól. A nomádok sok mindent megengednek maguknak mostanság – ráztam meg a fejemet, majd levettem egy bőrkötésű könyvet a polc harmadik sorából.
Miután megtudtam, hogy Rumille varázshasználó, nem volt kétséges, hogy segítséget nyújtok a mágiája kiaknázásában. Az ő esetében ez Világfa nagyságú nehézségnek adódott. Néha úgy éreztem közelít a lehetetlenhez. Ám akkor dobnám el a családnevem és vonulnék önkéntes remete létbe ha hagynám, hogy egy ilyen probléma eltántorítson a céltól.
Kicsiben kellett kezdenünk. Tanácsom az volt a lánynak, hogy mivel természetalapú mágiája a természeti jelenségekhez húzta, hagyja itt a város nyüzsgését néhanapján és járjon ki a rengeteg egy nyugodt szegletébe, hogy meditáció révén összhangot találjon a természettel. Persze, jómagam sem tudhattam, hogy ez miként teljesedik ki Ruminál, hisz’ minden tünde különbözött, ahogy a mágia iránti habitusuk is. Reméltem, hogy az anyatermészettel való kommunikációja valamiféle megoldás felé terel minket. |
Félénken, sőt, inkább idegesen járkáltam körbe-körbe Aerith műhelyétől tisztes távolban, fel-felpillantva a földről, csak azért, hogy aztán megrázzam a fejem és folytassam a körözést, mint egy fejbajos albatrosz. Ahhoz elég messze voltam, hogy a fák között a tanítóm ne vehessen észre, de nem eléggé, hogy ne halljam az időnként elkiáltott bosszankodásait, amelyek cseppet sem nyugtatták meg egyébként is kérdésektől háborgó lelkem, és nem ösztönöztek arra, hogy korábban oda menjek.
Néhány órával korábban küldött el engem Eryához, hogy összeszedjek néhány gyógynövényt. Gyors rutinmunka volt, és minden bizonnyal már rég vissza is értem volna, ha nem köti le a figyelmem egy hallacsorda, akik egészen közel jöttek a városhoz. Nem tudom, pontosan miféle érzések vezéreltek a halla-követésre, de egészen biztosan olyanok, amiket Aerith gyerekesnek és értelmetlennek titulált volna. Az igazság az, hogy mióta Nimrodellel olyan csúfosan végződött a kilovaglásom, folyamatosan azon gondolkodtam, tulajdonképpen mi haszna is van a városunknak belőlem, és rájöttem, hogy jobb, ha nem gondolkodom ezen, ugyanis így is olyan sokat sírtam álomba magam, hogy megfájdult a szemem. Nem egészen tudtam, mit tudnék kezdeni magammal ahhoz, hogy esetleg hasznos lehessek; akkor is ezen gondolkodtam, mikor a hallákat megpillantottam. Egyből Aldaron jutott eszembe, és az, ahogy a morcos nagybátyja többször is azt említette, hogy ha a hallája nem választotta volna ki őt, úgy rúgná ki őt a házból, hogy a két bal lába sem éri a földet.
Egy kicsit féltékeny voltam Alra, azt hiszem; és makacsul reméltem, hogy ha esetleg mellém is szegődne egy halla...
Nagyjából egy órán át ültem a közelükben, mire rájöttem, hogy nincs ilyen szerencsém. Eddigre viszont már én is éreztem, hogy eléggé elkéstem, és szinte érezni véltem az Aerith műhelyéből áradó negatív energiát.
Mikor épp rávettem volna magamat arra, hogy mégis bemenjek (egészen az ajtóig mentem, és már kopogásra is emeltem a kezem), amikor meghallottam az engem bizonyos semmirekellőként emlegető mondatát.
– Nem, mégse – cincogtam, bízva abban, hogy a benti csörömpölés elnyomja a hangom. Sarkon fordultam és sietős léptekkel elindultam hazafelé, de épp csak néhány méterre juthattam, mikor az egyik fa mögött mintha Nimrodel alakját fedeztem volna fel... Annyira megijedtem, hogy az ellenkező irányba futottam, alig véve észre, hogy az ellenkező irány mögött Aerith műhelye állt, és szinte beestem az ajtón.
– Én, hogy, izé... Mi? – pislogtam nagyokat a nőre. Annyira megijedtem, hogy a hangom minden bizonnyal oktávokat ugrott feljebb; ennek ellenére óvatosan, a fal mellett maradva beljebb araszoltam. – Én, mármint, szóval... Hallák voltak. Igen. Elállták az utamat. Tudod, hogy a hallák szent állatok, ugye? Igazán nem zavarhattam meg a... lelki békéjüket. Sajnos.
Hálát adtam az égieknek, hogy a gyógynövényeket nem hagytam el útközben, így gyorsan ki is pakoltam őket az asztalra, mígnem a végén felgyújtom őket véletlenül. Mikor Aerith a növényekről kérdezett, egy pillanatra meghökkentem, majd jó kisdiák módjára felfújtam magam, készítve a tüdőm a felsorolásra. – Varjúháj, vasfű, golgotavirág, cickafark, zsálya, orbáncfű, macskagyökér és gólem-bogyó – hadartam el egy szuszra, büszkén húzva ki magam. Ez egyszer biztos voltam benne, hogy semmit sem felejtettem el.
...
Majdnem.
Összekulcsoltam a kezem a hátam mögött, és előre-hátra himbálóztam a talppárnáimon, egészen vidám mosollyal, és azon gondolkodtam, Aerith hajában milyen szépen mutatna, ha belefonhatnék néhány virágot, egészen addig, amíg a következő kérdést nekem nem szegezte. Megszeppenve, lassú léptekkel sétáltam mellé.
– Öhm... A szeretet? – kíséreltem meg a választ, de a mosolyom sem volt biztos, nem is beszélve a hangomból. A szemöldököm szinte összeugrott kétségbeesésemben, ugyanis már abban sem voltam biztos, hogy milyen főzetet is készített épp a tündenő. Biztos voltam benne, hogy említette... Miért nem voltam képes emlékezni? Végigfuttatva a szemem a gyógynövényeken, úgy gondoltam, talán az egyikért azért küldhetett el. De melyikért? Biztosan tudtam volna, hogy melyik kellene, ha tudnám, mit főzött épp... Na jó, rendben, majdnem biztosan meg tudtam volna becsülni, melyik kell.
– A macskagyökér és a golgotavirág? – Azért választottam ezeket, mert nem volt jobb tippem, de nagyon reméltem, hogy nem állok messze a valóságtól. |
Műhelyem Enlil egyik távolabbi szegletében székelt, egy hatalmas tölgyfa gyökerei közé vájva. Kissé szűkös volt, talán nem is túl fényűző, s valóban elszigetelt, ám nekem teljes mértékben megfelelt. Letelepedésünk idején legfőképp azért választotta apám ezt a városka nyüzsgésétől távol eső helyszínt, hogy ne kockáztasson tünde életet, ha valamelyik varázslata félrecsúszik. Én inkább azért tartottam nagy becsben a boltocskát, mert teljes lelkiismeretfurdalás nélkül végezhettem a kísérteteimet. Nem feltétlenül csendben és békében. A szomszédok többnyire kedves, idős tündék voltak, akik néhány egészségjavító elixírért cserébe nem morogtak, ha ügyködéseim zajos véget értek az éjszaka közepén.
A tűz vidáman ropogott a kandallóban, nyugalmat és melegséget árasztva a szűkös kis szobában. Épp egy csapat akkurátusan sorbarendezett üvegcse fölé magasodtam, amikor az helyiség másik végéből ütemes fedőcsapkodás hallatszott, jelezve, hogy ideje levenni a forrásban lévő folyadékot. Sokan el sem tudták képzelni, hogy miként lehetséges tüzet gyújtani egy fa belsejében, ám ezek nagytöbbségben emberek voltak. Nem volt mit mondanom olyanoknak, akik a mágiát átoknak tartották, s nem kiaknázatlan lehetőségnek.
- Hol lófrál már az a semmirekellő?! - dohogtam az orrom alatt, miközben egy zöldes színű üstöt emeltem le a lobogó tűzről, hogy aztán a kis ebédlőasztalon elhelyezett tartóállványra kerüljön. Már majdnem két órája vártam, hogy Rumille Fenmarel újra visszatolja az kócos kis fejét a fiatalabb Silmától akihez gyógynövényekért szalasztottam. De az idő telt, tanoncom meg csak nem akart felbukkanni.
Szögezzük le, hogy nem azért fogadtam tanítványommá a leányt, mert olyannyira tehetségesnek találtam, sőt épp ellenkezőleg! Úgy véltem felfedezni, hogy annyi érzéke volt az alkímiához, mint egy csoszogónak a repüléshez. Ám ennek ellenére a mai napig nem tudtam megmondani, hogy miért is vettem a szárnyaim alá. Talán a rendíthetetlen lelkesedése, vagy az idegesítő nyughatatlansága győzött meg arról, hogy márpedig számomra ő a megfelelő tanítvány. Vagy csak szerettem a nehéz eseteket, és úgy éreztem ki kell próbálnom az önkínzás eme egyedi formáját.
- Hogy másznád meg az Yggdrassilt és nem jönnél le! Ifjú hölgy, mondd csak mivel töltötted az elmúlt másfél órát? – vontam kérdőre a fiatalt mikor megérkezett, miközben szemöldököm haragosan az egekbe szaladt, magyarázatot követelve. – Talán még Aldaron is hamarabb visszaért volna – csóváltam rosszallóan a fejem, ahogy visszafordultam a gőzölgő üsthöz. Valójában Al lett volna az utolsó ember, akit akármilyen munkával megbíznék, szegény pára menthetetlen volt. Ám a futárkodásba még nem halt bele senki. Ugye?
- Minden meg van a listáról? – érdeklődtem a vállam fölött hátrapillantva. Levettem az asztal fölött magasodó polcról egy fémdobozt, majd a tartalmából egy marokkal a vízbe szórtam. – Gyere, segíts nekem! Sorold fel kérlek, miket szereztél – utasítottam.
– Mit gondolsz, mi hiányozhat a főzetből? – tettem fel a kérdést, miközben utat engedve neki, karba tett kézzel az asztalnak dőltem. Apám engem is ugyanezzel a módszerrel tanított, rákényszerítve arra, hogy a megoldást saját magam leljem meg. Ha igazán jó akarsz lenni, olyanokat kell meglátnod, amit mások sohasem vennének észre. |
Nincs szükségünk az emberek segítségére. Nem mondtam ki hangosan az ellenvetésem, de a tekintetemből, amellyel a főtanácsos-társam illettem, tisztán ki lehetett olvasni. Az emberek nemhogy tökéletlenek, annyira távol állnak a szimpla normálisságtól is, hogy néha elgondolkodtam azon, egyáltalán mi értelme van a létezésüknek, már a pusztításon és hedonizmuson kívül. A feltételezés, hogy esetleg rájuk lennénk szorulva bármilyen szempontból, nem hogy sértett, egyenesen megdöbbentett és mérhetetlen haraggal töltött el. Ez utóbbi érzés persze nem a velem szemben ülő tünde felé irányult; mint oly sok mindenért, ezért is az embereket okoltam, amiért olyan rég nyomnak el bennünket, kihasználván a túlnépesedésüket, hogy néhányan már eleve torzult világképpel születtek. Habár nem vádoltam volna ilyesmivel Elenielt, valamennyi behatásuk az ő elméjére is lehetett.
Nincs szükségünk az emberekre.
Amire Ők képesek, arra elég bizonyíték volt számomra az, amit az utóbbi években műveltek. Nem is beszélve arról a botladozó, szerencsétlen szennyfoltról, amelyet a testvérem valamilyen érthetetlen oknál fogva a fiának hívott.
Csalódott voltam, amiért a kedvező kezdet és a tulajdonképpen nem teljesen elutasító válasz ellenére a beszélgetés egésze nem azt az eredményt hordozta magában, amire vártam. Valahol, azt hiszem, bosszantott, de még inkább elszomorított, hogy nagyon úgy tűnt, még a nőre sem számíthatok teljesen, az ígérete ellenére, hogy ossza a nézőpontom. Miért volt mindenki más ennyire vak a problémára? Miért nem látta senki, hogy nem szabadna ennyire könnyen hagyni, hogy az emberek belefolyjanak az életünkbe? Nem volt szükségünk rájuk; fordítva inkább volt, hiszen ha Mi nem lettünk volna, a rengeteg talán már több ezer embert is felfalt volna. Nem mintha nem érdemelték volna meg.
Az apám biztosan megértené, kapaszkodtam utolsó mentsváramba. Godwin Rielnek legalább annyiba került már az emberek önző ostobasága, mint nekem. Az viszont önkéntelenül is elkeserített, hogy az ő támogatása nem sokat ért; legyen bármilyen megbecsült tagja is a társadalmunknak, akkor is nyugalmazott volt már. Néha ilyenkor, mikor ennyire egyedül éreztem magam, ilyenkor jutott eszembe, pontosan mennyire hiányzik is nekem Meria.
– Valóban sok dolgot kell megfontolnom addig – bólintottam mereven, majd felálltam; nem siettem, de határozott voltam. – És remélem, neked is. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám; Tenna' telwan san'. Quel esta, Eleniel Lhorir. Namaarie.
Fejet hajtottam előtte, mielőtt vettem volna a bátorságot saját magamat kikísérni. Nem fordultam vissza, és abban sem vagyok biztos, hogy mennyit értem el azzal, hogy felkerestem a tündenőt. Miért volt olyan nehéz olyasvalakit találnom, aki látja az emberekben rejlő veszélyt, és belátja azt is, hogy még a segítségük is csak ártani tud?
Nem hazamentem, a végén még belefutottam volna Aldaronba, akit épp egy dühös medve kerget, vagy méhraj, vagy vérnyúl. Nem, inkább az erdő belseje felé vettem az irányt, ahhoz a fához, ami azon a bizonyos tisztáson nőtt, Meria és Iserill halálának helyén. Jelenleg csak a szellemek tűntek megértőnek.
Lezárt |
|
Minden előzetes tapasztalat ellenére megvolt az esélye annak, hogy a taktikájuk rosszul sül el. Durion megragadta ennek a kételynek a gyökerét. Hiszen az emberek feltétlenül érdekelvűek és oly kevés a kivétel, aki méltó lehetne iránytűje lenni alattvalóinak. Oly sokakat emészt fel a hatalom és egyre több kell nekik belőle, nincs határa a függőségüknek. Nem képesek megbecsülni a meglévőt, folyton csak a hiányt érzékelik, legyenek aranytrónuson ülő királyok vagy egyszerű parasztok. A gyűlölet és a bosszúvágy tönkreteszi őket. Ki ígérhetné meg, hogy az Aldayrok nem buknak el? Nem mindössze a Sagramourok ellenében, hanem saját maguk önzésében? Abban, hogy ne akarják magukénak azt a keveset, ami megmaradt az ő népüknek? Mindazonáltal megannyi század alatt a tündék otthona volt a rengeteg és ezt a Medvelordok nem kérdőjelezték meg. Mások azonban igen.
- Megesik, hogy a szívességet nem egyből várjuk viszonzásra. Talán most még nincstelenek, de később módjukban állhat olyasmit adni, ami elengedhetetlen lesz számunkra. Kevesebbre is épültek már szövetségek. Ki más jöhetne szóba, ha nem ők? A többiek még ennyivel sem szolgálhatnának - szólt közbe halkan - Tudom, értem az érvelésed: nincs garancia. Kérlek, folytasd. - hessegette el aztán saját megállapítása relevanciáját. Sok dologgal egyetértett, viszont ezt az egy gondolatot nem lett volna képes magáévá tenni. Az egyénnek megengedhető, hogy magába zárkózzon, ám annak aki másokért felelős nincs ilyen kiváltsága. Eleni elfordulhatott a világtól, Lhorir Főtanácsos viszont nem. Durion szándéka az volt, hogy megkíméljék társaik életét, szerette volna teljesíteni a kötelességét, ezt bárki láthatta. Hasonló alapjaik voltak, mégis különbözően értelmezték a kérdést.
- Megvédeni, igen - sóhajtott fel - Ne legyenek kétségeid amiatt, amit most mondani fogok, mert szívesen segítenék abban, hogy újra napirendre tűzzük az ellenérvek átgondolását. Jómagam is fel tudnék sorolni párat - vett aztán nagy levegőt - Tisztában vagyok vele, hogy mik a veszteségeink, viszont ennyi idő alatt azt is megtanultam már, hogy nem óvhatunk meg mindenkit. Azt, hogy nem kerülhetjük el a veszélyt teljesen. Azt, hogy maga az elkerülés sem ad biztonságot és az ártó szándék elől lehetetlen kitérni. Legfőképpen pedig, hogy a félelem nem állíthat meg a cselekvésben. Megannyi évezreden keresztül a világtól elkülönülve éltünk, nem ismertük meg annak többi lakóját. Néha volt egy-egy kísérlet, jó és rossz tapasztalatok, ám a lényeg az maradt, hogy olyan számunkra az ember, mint az idegen másság, amit gonosznak bélyegzünk és elfordulunk tőle. Kollektíve elítéltnek számítanak. Erre, hol a megdönthetetlen bizonyíték? Én találkoztam az érem mindkét oldalával. - fejezte be határozottan. Ennél nem akart egyértelműbben fogalmazni, de a másik tudhatta hogy bizony megpedzegette: a személyes sérelmei talán némiképpen arra sarkallják, hogy az egyik oldal argumentumait előnyben részesítse. Fájdalom. Harag. Megkeseredettség. A közönbösség látszata. Ezt a létrát már megjártam párszor, minden foka új nehézséget hoz és mindegyik más egy kicsit, de közös pont az összesben a rettegés attól, hogy újra megtörténik. Jégkék szemei elárulták a gondolatait. Talán azért, mert kezdte felfedezni ismét a világot és útjára engedni a bánatát fogékonyabb lett az ilyesmire.
Pár percig nem szólalt meg, ösztönösen érezte hogy olyan területre lépett, ahol nincs keresnivalója. Nem lepődött volna meg azon sem, ha a tanácsos nemes egyszerűséggel faképnél hagyja mégha ez azzal járhatna, hogy feleslegesen kereste fel őt. Remélte, hogy erre nem kerül sor.
- Nem kívántam túlmenni ennek a beszélgetésnek a hatáskörén - fújt hátraarcot - Mindössze... szeretnélek megkérni, hogy a következő gyűlésig fontold meg azt, amit mondtam. A segítségemre mindazonáltal számíthatsz. |
Nem ápoltam különösebben közeli kapcsolatot senkivel a tündék közül; korán rájöttem, hogy az efféle dolgok csupán fejfájást, fájdalmat és szenvedést okoznak, meg azt a kongó ürességet, amire senki sem szívesen gondol, de minden nap követi őt, bárhová megy is. Ennek ellenére bizalmat és tiszteletet többek irányába is éreztem; Eleniel Főtanácsos egy volt közülük, ezért is mertem felhozni előtte a kérdést, mely számomra felettébb égetőnek hatott. Lehet, hogy mi, tündék akár évszázadokig is élünk, az embereknek azonban ennek töredéke adatik csak meg (szerencsére), így folyton olyasféle sürgetés hajtja őket, amelyet Mi aligha érthettünk meg; ez a belső késztetés azt is jelentette, hogy sokszor eszükbe sem jutott, hogy megvizsgáljanak egy kérdést, boncolgassák és elemezzék, helyette egyből a cselekvésre szavaztak. Nem várhattuk meg, míg a dolgok maguktól kiderülnek, vagy azt, amíg minden aspektusából átbeszéljük a kérdést; valószínűleg évtizedekbe telt volna, és félő volt, hogy egy esztendő nem sok, annyi sincs vissza, míg a medvés lobogó alatt állókat a korona ellenségeinek bélyegzik és katonai erővel késztetik őket távozásra.
Eszemben sem volt addig várni.
Eleniel válasza, bár nem egészen az volt, amit várta, jó alapnak tűnt a tárgyaláshoz.
– Az Aldayrok a probléma – ismételtem meg a korábbi felvetésem. – Habár igazad van, egyelőre a szövetségünk nem terjed ki katonai szintekre, nagyon szeretném, ha ez így is maradna; arról nem is beszélve, hogy ha a szövetségünk esetleg sikeres, és valamilyen csodánál fogva az Aldayrok, így vagy úgy, visszaszereznék maguknak a rengeteg feletti jogukat, eszem ágában sincs behódolni nekik. Régen esett meg, hogy itt voltak, még számunkra is, talán ez zavarhatja meg az emlékeiket, de sem nekik, sem másnak nincs joga uralkodni felettünk, s minden ember ezt óhajtja tenni, előbb vagy utóbb, a kezed nyújtod feléjük, s nekik az egész karod kell...
Erre igen komoly személyes tapasztalataim is voltak; a mai napig is igen élénken élt bennem annak a dühnek az emléke, az az árulás, amit akkor éreztem, mikor az a katona megszöktette a húgomat, aztán azt a porontyot is idecsinálta. Minden ember egyforma.
– Az Aldayrokkal kötött szövetségünk, hosszú vagy rövid távon, de mindenképp feleslegesen veszélyes, s közben Ők cserébe semmit sem tudnak nyújtani számunkra, amink nincs meg így is; előnytelen, de attól tartok, azon iránti vágyból, hogy legalább egy szomszédunkkal jóban legyünk, hogy emberi kapcsolataink is legyenek, az Úrnő hajlandó szemet hunyni ezen lehetőségek felett, s a legjobban bízni. Azt szeretném kérni tőled, hogy csatlakozz hozzám abban, hogy eme aggályainkat a tanácsunk elé tárjuk; attól tartok, egyedül kevés volnék ahhoz, hogy meghallják a hangomat, nem, ha mind az Úrnőnk, mind Nimrodel támogatja a szövetséget. Kiállok amellett, hogy a legjobb, ha kerüljük az embereket; csak a gond van velük.
Nem is beszélve arról, hogy anélkül is, hogy i keresnénk a kapcsolatot velük, több oldalról is akaratlanul összetűzésekbe keveredünk velük; egyik oldalon a nomádok szorongatnak, a másikról pedig az a maroknyi uracska, akik az Aldayrok bukását követően kezdtek marakodni a rengeteg éltető húsán, mint a vad ebek, s mind egyre untalan csak terjeszkedtek, tönkretéve az erdőt, amerre csak jártak. Gyűlöltem őket mindenért, azért, hogy egyre nagyobb területeken kell járőröznünk, különben félő, hogy túl közel ólálkodnak a városainkhoz és falvainkhoz, azért, hogy miattuk halt meg a családom, azért, hogy miattuk halt meg sok másik család, azért, hogy több növény és állatfaj is kihalt a pusztítások nyomán, azért, hogy nem voltak képesek értékelni a jót és a szépet. Az, hogy akármelyik fajtársukkal is szövetkezzünk, árulásnak tűnt a szememben, s bár hűségem megkérdőjelezhetetlen volt, a bizalmam kilengett egy cseppet. Az a sok élet, aki a mi néhányunk döntésein függött szinte felemésztett; nem voltam biztos benne, hogy az ne járna kellemetlen mellékhatásokkal, ha a szövetséget esetleg megszüntetjük, vagy ha az Aldayrok hívására nem küldünk segítséget; elvégre, talán csak egy újabb ellenséget szereztünk velük maguknak. Talán. Volt egy csepp esély arra, hogy esetleg az Aldayrok végül valahová a trónra kerülnek, és esetleg hálából a segítségünkért nekünk adják a rengeteget; de ez inkább gyermeki ábránd volt, mint valós elemzésből adódó lehetőség, így nem vettem számításba. Túl sok volt... minden.
– Lehetséges, hogy az Aldayrok mások – tettem hozzá egy fokkal megenyhültebb hangon, szavakba szőve az iménti gondolataim velőjét –, elvégre, nagyobb csodát is láttunk már. A nagy számok törvénye, talán... De ha csak egy szemernyi esélye is van annak, hogy rosszabbak, mint a többiek, vagy hogy egyszerűen az rosszabb, amit maguk után vonnak, nem érzem úgy, hogy nyugodt szívvel tudnám támogatni az Úrnőnket ebben a döntésben. Épp elegen haltak már meg az emberek ostobaságai miatt, nem gondolod? Valószínűleg ketten együtt sem tudnánk annyira hatni az Úrnőre, hogy meggondolja magát az ügyükkel kapcsolatban; talán lát olyasmit, amit mi nem. De nem volnék képes úgy a rám bízott tündék szemébe nézni, ha nem tettem volna meg mindent, ami csak képességeim határain belül állt, hogy megvédjem őket. Ezért lettünk Főtanácsosok, nem? Hogy megvédjük a népünket – pillantottam a nőre enyhén oldalra billentett fejjel; az arcvonásaim ismét megkeményedtek, ahogy kihúztam magam s megfeszítettem vonásaim. – Én is csak ennyit szeretnék, se többet, se kevesebbet. Remélem, hogy tudsz segíteni ebben. |
Nem állíthatná magáról, hogy rossz vendéglátó lett volna, sőt, élete java részében otthona nem az a csendes, elzárt kuckó volt, mint manapság. Ellenben az a típus sem volt, aki tukmálná az ételt vagy az italt, így ugyanúgy megjegyzést nélkül hagyta a másik tanácsos döntését, mint előtte a bocsánatkérést, egy biccentéssel jelezve, hogy semmiség. Lesimította az engedetlenül ráncolódó anyagát a köpenyének ahogy leült és felöltötte az arcára a szokásos érzelemmentes maszkot. Tekintetéből azonban nem sikerült kiölnie azt a rossz előérzetet, ami mindannyiszor a hatalmába kerítette, amikor a téma, amiről Durion Riel beszélt felmerült. Ha őszinte akart lenni magához és legalábbis magához általában az maradt be kellett ismernie, hogy nem érte váratlanul az, hogy a férfi éppen hozzá fordult. Bár Eleniel formálisan jóváhagyta a tervezett szövetséget az Aldayrokkal közel sem megingathatatlanul tartott ki az álláspontja mellett.
Biztos volt benne, hogy az Úrnő közel sem seperte annyira szőnyeg alá a nehézségeket ezzel a furcsa együttműködéssel kapcsolatban ahogy abban is, hogy az emberek nem szükségszerűen kegyetlenek bár a látszólag ártatlanokban is ott lakozhat mélyen. Nehéz, szörnyen nehéz feladat volt meghatározni meddig terjedhet egy kölcsönös előnyökkel járó barátságkezdemény. Azonban Főtanácsosként éppen ez volt a dolguk. A válasza nem lesz tehát átgondolatlan, hiszen az utóbbi időben szinte csak és kizárólag erről van szó a gyűléseken.
- Nem kell keresnem a helyet neki. Befészkelte magát beléjük és azt hiszem nem szabadulhatok tőle, amíg ez a végére nem ér, legyen az bárhogy - felelte csendesen, miután elszakította pillantását asztala élétől - A veszély valós, nem tagadom. Amit nyújtani készülünk az Aldayrok ügyének nem csekély segítség és mindössze a számottevő katonai támogatás hiánya különböztetni meg egy valódi szövetségtől. Az otthonunkba invitáltuk őket, ezt már nem tudjuk elbagatellizálni és nem mondhatjuk rá, hogy annyira távoli ez a kezdetleges kapcsolat. Nem marad alapja a kihátrálásnak, hacsak ezen az ominózus találkozón olyan ellentétbe ütközünk, amit nem lehetséges feloldani. Be kell látnunk ez nem túl valószínű, hiszen nem ütköznek az érdekeink és egyikünk sem dúskál egyéb alternatívákban, mint a másik. - sóhajtott fel, nem a reménytelenség inkább a probléma komplexitása hatására. Egy arcizma sem rezdült mellé, ám a szemei híven tükrözték aggodalmát.
- Az Úrnő jóságos, ahogy mondtad és éppen ez az, amiért egész világunk sorsa iránt odaadással viseltet. Népe biztonságát nem áldozná fel ha nem érezné, hogy a kockázat, amit válallunk nem éri meg. Mindaddig kivonhatjuk magunkat a harcokból, amíg az ténylegesen az ajtónkon fog kopogtatni. Akkor pedig már nem marad senki, akihez fordulhatunk, aki még ellenáll. Egyedül gyengék vagyunk az igazi gonoszság ellen, ami kiolthatatlan és bár megtalálható az emberekben nem szabad felednünk, hogy bizony a tündéket is megfertőzheti. Egyikünk sem bűntelen és eszményien tiszta éppúgy gyökeret verhet mindannyiunkban a rossz ha hagyjuk. - fűzte tovább feleletét halk hangon. Elrévedt egy pillanatra azokra a nyomasztó előjelekre gondolva, amik az utóbbi időkben elérték még az erdő sűrűjét is.
- Mindazonáltal van valami, amit nem tudunk megkerülni. A törekvés a mindig többre. Az emberi mohóság, amely sohasem tűnik el és a legjobbakat is megmérgezheti. Nincs biztosíték arra, hogy a következő Aldayr a barátunk lesz ugyanannyi esély van rá, mint arra, hogy az új Sagramour király igen. Az ő életükben gyakrabban jön a változás. Ki jósolhatná meg, hogy akinek a fejére kerül a korona? Lehet, hogy egy harmadik lesz, aki addig az árnyékból figyelt. A kicsinyes hatalmi játszmák felőrlik a tisztségek valódi értelmét: a rászorulók, a béke szolgálatát. Nem bízhatunk benne - vett nagy levegőt - Azonban a választásunk nem a jó és rossz között van, hanem a rossz és a kisebbik rossz között. Magunkban pedig bíznunk kell és összetartanunk. - dőlt hátra a díványon, kezeit az ölébe ejtve. Ritkán látszott rajta feldúltság, most mégis leolvasható volt róla.
- Nem vagyok meggyőződve arról, hogy tévedhetetlen a tervünk. Azért jöttél, hogy rámutass a hibáira. Kérlek, tedd is meg. Mit kívánsz máshogy tenni? - kérdezte végül. |
Nem volt ínyemre az, hogy segítséget kérjek; nem állt felettem a dolog, elvégre, senki nem érhetett el mindent egymaga (s van, akinek még egy egész nép a háta mögé sem elég), de egy Főtanácsos számára ennek is egészen más értéke van. Arról nem is beszélve, hogy valamilyen szempontból rossz nyelvek tudatlan fejekkel karöltve könnyedén úgy értelmezhették volna, meg akarom kerülni az Úrnőt. Mi sem állt volna távolabb tőlem; mégis, okkal nem mentem Silmához...
Lhorir Főtanácsos állapotát látva valóban úgy éreztem, hogy alkalmatlan időpontban jövök; az ügy mégsem tűrhetett halasztást. – Diola lle – hajtottam fejet a mellkasomra helyezett kézzel, hálám jeléül, majd a mutatott irányba indultam, s leültem a székre. Türelmesen, különösebb érzések nélkül figyeltem, ahogy a tündenő pakolni kezd; nálam mindig rend volt, így külön rendrakásra sosem volt szükség, ám ezt az időt is ki tudtam használni arra, hogy átgondoljam, pontosan mit fogok mondani. Elvégre, magamhoz képest meglehetősen ostobán, szinte emberi módon tudatlanul vágtam neki ennek az útnak, miközben a célomhoz vezető lépcsőket nem is láttam.
– Én rontottam rád bejelentés nélkül. A vétek az enyém – jegyeztem meg könnyed hangon; ha képes lettem volna rá, talán el is mosolyodom. Elenielt tiszteltem s mint ilyen, kedveltem is; ráadásul abban a sikerben is bíztam, hogy közös nevezőre jutunk.
A második kérdésre lehunytam a szemem és fejet ráztam. – Nem, köszönöm. Nem szeretném a kelleténél több idődet rabolni.
Immár teljesen az asztal és a tündenő felé fordultam, kezeimet összefűztem az asztallap tetején; nem siettem el sem a megszólalást, sem a beszédet, és nem csak azért, emrt nem volt szokásom sietni. Azon kaptam magam, hogy a mellkasom mélyén olyan érzés hullámzik, melyet már rég nem éreztem: izgalom. Nem az a fajta, amivel egy új dologgal kapcsolatban szembesülsz, hanem az a mi van ha, ha nem sikerül, ha minden elromlik, és az a rengeteg lehetőség, melyeket lehetetlen ép ésszel felfogni. Ez a bizonyos mi van, ha különösen erős lesz, ha nem csak magamért kell csinálni, hanem tucatszor tucatnyi és még megannyi tündeélet múlik rajtam. Féltem a háborút; féltem és gyűlöltem. Reméltem, hogy a közelébe sem kerülünk.
– Azért jöttem, mert úgy hiszem, veszély fenyeget mindannyiunkat; még távoli, de ha nem teszünk ellene, hamar a kapuinkon döngethet. Ez a veszély pedig az ember, még pontosabban pedig az Aldayrok és a Sagramourok, meg az összes többi, aki hajlamos hadba vonulni a királyuk egyetlen füttyszavára. – Biztos voltam benne, hogy az Aldayrokról mindenki hallott az utolsó gyermekig, így nem szerettem volna külön kitérni az Ő problémájukra. – Ha az Aldayrok nem tágítanak, és nem tudják elsimítani sem az ügyüket, amelyet nem tartok valószínűnek, a királyba előbb vagy utóbb vernek annyit, hogy haddal vonuljon ellenük, és kiűzze őket innen, ha kell, akkor legyilkoljon mindenkit, aki az útjába kerül. Talán túl borúlátó vagyok; mégis, képtelen vagyok kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ha az emberek háborúznak, abba akarva-akaratlanul a tündék is belekerülnek; nem is beszélve az erdőről...
Nem voltam benne egészen biztos, hogy miben is állt a megállapodásunk a medvés zászló alatti sátorlakókkal, de abban biztos voltam, hogy a fény ünnepére meghívták őket; ez pedig sokkal közelebbi szövetségről árulkodott, mintsem puszta elismerésről.
– A legnagyobb problémának mégsem ezt érzem, hanem a tényt, hogy az Úrnő mégis jóhiszeműen, s szívének minden jóságával fordul feléjük; reménykedik benne, hogy az erdő harmóniája fenntartható, hogy az az ostoba Sagramour piperkőc épp olyan komolyan veszi a feje tetején csücsülő aranykoronát, ahogy az Úrnőnk viseli címét, és úgy dönt, mely a népének a legjobb. Az ember viszont... Ismered őket. Szinte él-hal a felesleges kegyetlenségért és vérontásért. A Berith mentén például egyre több betörés akad, és az itt lévő földesurak is kihasználják, hogy Rheya szeme elfordul tőlük; ezek és a nomádok rátartisága mellett nincs kapacitásunk arra, hogy emellett fél lábbal egy háborúba, egy ostoba területi vitába is belelógjunk... Nem szeretném, hogy akár egyetlen tünde is áldozatául essen az embereknek. Attól tartok azonban, hogy Fael Úrnő és Nimrodel Silma Főtanácsos túlzottan a szövetség előnyeit látja maga előtt ahhoz, hogy meghallják a hangomat, amely a negatívumokkal hozakodik elő... Ebben szeretném a segítséged kérni, Eleniel. Helyet találsz az elmédben és a szívedben az általam felvetett problémának? |
A szenvtelenséggel álcázott múlhatatlan gyötrődés annak mivoltja miatt gyakori vendég volt Eleniel Lhorirnél. Otthona óvó takarásában azonban semmit sem kellett tettetnie. Felhúzta maga mellé puha papucsba bújtatott lábait a díványra és miután hosszú ujjait végigfutatta az előtte fekvő könyvbe firkantott kacskaringós betűkön, fáradt mosollyal tűrte hátra előrehulló éjfekete tincseit. Tudta fejből a szöveget, hiszen ő írta. Milyen kár, hogy akinek szánta őket sose láthatta. Gyermeteg szavak csupán egy gyermek tollából, mégis éppen attól romlatlanul kedvesek. A fekete tinta kivált az idők során megfakult a régi kötet lapjairól és valószínűleg az sem segített rajta, hogy a nő évtizedek óta nem vette elő. Nagybátyja halálát követően a lányaié lett élete munkássága, bár Eleni tudta, hogy ők maguk nem forgatták azt. Sose kérdezte meg miért és amikor egy nap a lovaik nélkülük tértek vissza, már lehetősége sem maradt rá.
Rengeteg olyan dolog volt a családjával kapcsolatban, amiről nem tudott eleget. Találkája a fiatal felderítővel felébresztette benne az igényt, hogy megpróbáljon utánajárni ezeknek. Maga is meglepődött az izgatott szorongáson, ami elfogta a a porlepte tárgyak között való kutakodáskor. A fájdalom, amire számított korántsem volt olyan erős, hogy ne írta volna felül a sok édes emlék. Régóta nem ejtett már könnyeket valahol úgy vélte kifogyott belőle, viszont az ürességbe amit az hátrahagyott, mintha bemerészkedett volna valami jóleső melegség. Nem is vette észre, ahogy kellemes merengésében egy finom mosoly felkúszott az ajkaira. Egy látogatásukra gondolt rokonai házában. A lányok kacarászva futottak elé, buzgón kérlelve, hogy játsszon velük. Imádták, ha befonta a hajukat és közben mindig ugyanazt a mesét kellett elmondania. Éppen meghunyta a szemeit, hogy jobban mellé képzelhesse a szüleiket is, ám ekkor három határozott koppanás visszarántotta a valóságba.
Felpattant és kisietett az előszobába, majd összehúzta magán a köntösét és ajtót nyitott. A pillanat töredéke is elég volt rá, hogy visszatérjen a szerepébe és viszonozza az üdvözlést.
- Nos, ha tényleg annyira fontos... kerülj beljebb! - invitálta be aztán látogatóját. Könnyed léptekkel vezette át a nagyszobába.
- Bocsáss meg a rendetlenségért, nem számítottam ma vendégre - szabadkozott merő udvariasságból azonnal, miközben arrébb rakta az asztalról a csecsebecséket és becsukta az imént tanulmányozott művet - Foglalj helyet! - mutatott a szemben lévő és nem apró és kevésbé apró kacatokkal elárasztott ülőalkalmatosságra. Gyorsan elrendezte a dolgokat, hogy kicsit összeszedettebb képet árasszon a helyiség.
- Hozhatok valamit vagy szeretnél egyből rátérni a tárgyra? - ajánlotta fel. Annak ellenére, hogy nem volt kifejezetten felkészült bizonyosan talált volna megfelelő frissítőt és talán néhány pontosan ilyen váratlan betoppanásra tartalékként eldugott süteményt. Ha igényelt ilyesmit a másik Főtanácsos, akkor hamar hozott is, ellenben maga is leült akkor rögtön.
- Milyen ügyben kellene beszélnünk? - kérdezte és akármennyire hosszú választ kapott nem szakította félbe Durion Rielt. |
Az Aldayrok problémát jelentettek.
Ez nem volt újdonság; elvégre, emberek, velük pedig mindig csak a baj van, még akkor is, ha valakinek csak egy csepp csörgedezik az ereiben az Ő vérükből. Az, hogy a Medve Lord gyerekei emellett mágusok is, nem javított túl sokat a helyzetükön; elvégre, velük is csak a baj volt. Ugyan az a Mágusnő, Ara, már jópár hete elhagyta a népünk földjét, kihűlt nyomán hamar feltűntek a Koronás Fő kopói; a rengeteg szélén élő embereket kérdezgették arról, hogy láttak-e erre egy szökött mágust. Talán tündékkel is beszéltek. Nem tudtam. Mindenesetre, cseppet sem tetszett, hogy egyre több fegyveres ember kóricál errefelé, azzal a határozott szándékkal, hogy ledöfjenek bármit és bárkit, aki más, mint ők.
Egy-két Begyűjtő, amely szökött mágusokat keres (nem sokkal az elsők után hallottam olyanokról is, akik határozottan egy vörös hajú fiút kajtattak), nem jelentett problémát – az ezüst medve lobogója alatt sátorozó Aldayrok annál inkább.
Nem szerettem sem a királyt, sem az embereket, és a leghalványabb tiszteletet sem tanúsítottam iránta, de tudtam, hogy ha Grisseldis elkezdi összetrombitálni azon Lordokat, lovagokat és az utolsó parasztot is, akik még emlékeztek az Aldayr névre e földön, s a hűség, vagy esetleg új érdekből, önzőségből és becsvágyból csatlakoznának hozzájuk, azt már egy olyan utolsó istentelen baromfi, mint a királyuk is fenyegetésnek venné, és valószínűleg az emberek minden ostoba vehemenciájával és könyörtelenséggel indulna a rengeteg ellen. Még ha a tündék nem is állnának szövetségben az Aldayrokkal, a kárt akaratlanul éreznénk; az erdő megsínylené, a harcokhoz fa kell, azt pedig aligha hozatnák máshonnét. Nem voltam hajlandó akárcsak egyet is elveszteni egy ilyen ostoba indok miatt, mint a területi vita, vagy hogy ki ül azon a túlcsicsázott széken.
Az Úrnő azonban egyességet kötött velük; vagy olyasmi.
Heves érzelmek kavarogtak bennem, hevesebbek, mint jó néhány évtizede akármikor; csalódottság, elárultság, düh, tehetetlenség, tenni akarás. De hogyan? Hittem benne, hogy az Úrnő minden szava jóságos és igazságos, ám azt is hittem, hogy a jósága elhomályosítja ítélőképességét az embereket illetően. Ő még bízott; én már rég nem. Biztos voltam benne, hogy helytelenül dönt, még ha a legjobb szándékkal teszi is; abban is biztos voltam, hogy erről meg kell győznöm, és egyedül kevés leszek hozzá. A Főtanácsosok közül Nimrodel támogatásában egyáltalán nem bíztam; túlzottan hasonlítani akart az emberekhez, és a beszámolók szerint az Aldayr-örökösnővel is jobban kijött, mint azt szerettem volna hallani. Nimrodelben is volt egy kis emberség; nem vérszerint, inkább tudati szinten, s még ha tiszteltem is azért, amit elért, azt is hittem, hogy hülyeségeket művel. Talán az Aldayroknak van ilyen hatásuk, gondoltam, ahogy átvágtam a házak között, egy bizonyosat keresve, azért választotta játszópajtásának épp azt az Aldayr-fiút. Megvetően horkantottam a torkom legmélyéről, homlokomon pedig elmélyül a ránc. Amikor meghallottam a hírét a találkozásuknak, kedvem lett volna abba a tányér mentalevesbe fojtani, amit Lae épp elé mert. Nem mintha máskor nem támadt volna hasonló ingerem; ez azonban még a szememet is tikkelésre késztette intenzitásával.
Hármat kopogtam Eleniel Főtanácsos házának ajtaján; merev háttal és nem kevésbé merev pillantással vártam, míg így vagy úgy, de a tünde ajtót nyitott nekem.
– Eleniel! Elen sila lumenn omentilmo. Lle maa quel. Sajnálom, hogy bejelentés nélkül török rád, de fontos lenne beszélnem veled... Ráérsz esetleg? |
- Nem akarok háborúzni! - tiltakoztam félúton a vízszintes és a függőleges testhelyzet között. - De ha akarnék, akkor sem mehetnék - tettem hozzá egy fokkal halkabban, inkább csak saját magam számára, miközben végre visszamásztam a fára. Attól még, hogy fel akartam készülni egy sötétebb korszak eljövetelére, az nem azt jelentette, hogy várom is. Inkább úgy fogalmaznék: számítok rá, hogy előbb vagy utóbb szükségem lesz arra a csekélyke harci tudományomra, amit most összekaparok magamnak.
- Nahát, ez igazán rendes volt tőled! - ámuldoztam. Sejtettem, hogy Rae kissé lódít, de hittem benne, hogy tényleg a lehető legkedvesebb módon megpróbálta a fiú értésére adni, hogy most nem alkalmas az idő. A csajos délután az csajos délután. Más kérdés persze, hogy a tünde lány szótárában mit jelent a "lehető legkedvesebben".
- Egyébként meg nem bujkálunk, csak kihasználjuk, hogy nincs itthon - fűztem még hozzá egy cinkos mosollyal, ahogy tovább indultunk a mozgó célpontokhoz. A megszerzett nyilat a tegezembe csúsztattam a többi közé, az íjat pedig a vállamra vettem, hogy két kézzel tudjak a lombokba és indákba kapaszkodni.
Rae nevetése az én arcomra is mosolyt csalt, alig győztem elfojtani a nevetésemet. Pedig nem igazán mondtam semmi vicceset, de az, ahogy fogadott nővérem nevetett, végül csak kibuggyantott belőlem egy rövid kacajt.
- De tényleg, ezt ő maga mondta - győzködtem. - Bár, azért nem így...
Nim ugyanis abban reménykedett, hogy sokkal ártatlanabb dolgokról beszélgetünk, mint a fiúk. Szerintem bele sem akart gondolni, hogy tisztában vagyok a másik nem létezésével, ahogyan abba sem, hogy talán már udvarlóim is akadhatnak, sőt, talán nekem is tetszhet ez-az. Talán jobb is, ha Arandur szándékai egy darabig még titokban maradnak a fivérem előtt, mert valószínűleg Rae-ről is hasonlóan gondolkodik.
Mozdulatlanná dermedtem egy pillanatra, annyira letaglózott, amit Rae mondott. Megpróbáltam elképzelni, hogy díszes ruhákba, csillogó páncélokba és vad ékszerekbe öltözött emberek vonulnak be Enlil féltve őrzött falai közé, hogy Nim előveszi a legszebb oldalát (bár ismét érdemes átgondolni, az ő szótárában mit jelent a "legszebb"), nekem pedig, mint egyetlen testvérének ott kell állnom mellette. A fő képviselőikkel; a parancsnokkal, az örökössel; zengett a fejemben újra és újra Rae minden egyes szava. Mindannyiukkal találkozhatok! Amilyen erős izgatottság tört rám a gondolatra, épp annyira be is tojtam ettől az elképzelt jelenettől.
- De te is ott leszel, ugye? - kérdeztem halkan, már-már egészen kislányos félénkséggel, tekintetem makacsul a lányra függesztve. Szükségem volt egy karra, amibe kapaszkodhatok, egy ismerős arcra, akinek meg sem kottyan ilyesmi, és ó, egek, egy tolmácsra! Idejét sem tudom, mikor beszélgettem utoljára hosszabb ideig emberekkel. Nim, kérlek, hívd meg őket! Légyszi, légyszi! tekintetem az égre függesztettem, hátha a lassan úszó felhők vagy a lomha szellő eljuttatja kérésemet a bátyámnak.
- A kulcs az, hogy nem tudja meg - vontam meg hanyagul a vállamat, ugyanakkor máris éreztem a kellemetlen szorítást a gyomromban. Hazudni a véremnek súlyos dolog volt, de bajba sodorni emiatt valakit, akit testvéremként szeretek, még súlyosabb. Ha Nim csak felvonná a szemöldökét, máris mindent kitálalnék neki, mert képtelen vagyok hazudni még egy olyan komoly kérdésben is, hogy ki ette meg az utolsó darab süteményt. De mindennél jobban szerettem volna tanulni, és Rae volt az egyetlen, aki nem félt annyira a következményektől, hogy segítsen a kedvemért.
- Jó, de... - mielőtt azonban elkezdhettem volna alkudozni, már közbe is vágott. Túl jól ismer. Megadó sóhajjal rábólintottam, és közelebb lépve Rae- hoz elkaptam a kezét. Az ujjaim közé fogtam a tenyerét, barátian megszorongattam. - Jó, megígérem! Köszönöm, Rae! Fantasztikus harcos lesz belőlem, meglátod! Egyszer talán még pont téged foglak megmenteni a tudással, amit tőled kaptam.
S ha már odaléptem hozzá, kihasználtam a közelségét és megölelgettem, mielőtt még tovább indultunk volna.
Ámulva szemlélgettem a gyakorlóteret. Nem sokszor jártam errefelé, a mozgó célpontok gyakorlása igazán nagy luxusnak számított, ha épp bűnben jártunk. Általában csak arra volt idő, hogy álló céltáblákon gyakoroljunk, ha pedig egyszer-kétszer el is jöttünk ide, mindig újra és újra elámultam a tündék leleményességén. Megálltam az egyik cél előtt és intettem Rae-nak, hogy mehet. Két ujjal előhúztam a tegezemből egy nyilat, s míg előre vettem az íjat, a vesszőt az idegre helyeztem. Először felvettem egy laza, de stabil terpeszt, aztán bemértem a szememmel a célt, mielőtt még kifeszítettem volna az íjat. Próbáltam kiismerni a tábla mozgását, követtem egy darabig a szememmel, aztán amikor úgy véltem, tudom, hol lesz a következő pillanatban, útjára engedtem a nyilat. Hiába, mert Rae átlátott a szándékomon és elrántotta a táblát.
- Mou... - puffogtam elégedetlenül, ahogy a vesszőm egy fa törzsébe állt. Felfújt arccal, durcásan hallgattam a magyarázatát. - Nem tudnád úgy mozgatni, hogy eltaláljam? - tettem hozzá nyafogósan, bár én is éreztem, hogy az aztán távol állna a való élettől. Egyik állat sem mozdul pont a vadász nyila elé, mindegy, milyen szépen mereszteném rá a két szép szemem.
- Jól esne némi sikerélmény. Ma nem vagyok formában - tettem hozzá beletörődő félmosollyal. Ha Rae megszerezte a kilőtt nyilamat, akkor újabbat helyeztem az idegre és újból becéloztam a táblát. Ezúttal sikerült eltalálnom a célt, igaz, csak a sarkát, de már ennyi is bódító örömmel töltött el.
A harmadik vagy negyedik lövésnél járhattunk, amikor társaságunk akadt. Ezúttal - szerencsére - egy egyszerű tünde felderítő, aki láthatóan meglepődött, hogy itt talál minket. Szólt, hogy a harcosok épp most értek vissza a megbeszélésről, mire rögtön izgatott lettem, habár ez egyúttal az edzésünk végét is jelentette.
- Köszönünk a bátyámnak? - fordultam Rae-hoz kíváncsi mosollyal, mire a tünde felderítő lemondón legyintett.
- Ó, nem-nem, Silma főtanácsos még nem ért vissza.
Minden izgatottságom egyszerre pukkadt ki, homlokom ráncba szaladt, tekintetem a lányra emeltem. Színtiszta aggodalom áradt belőlem.
- Mit csinál már megint? Megölöm... Ne haragudj, Rae, visszamehetnénk? Attól félek, oda a koncentrációm.
Csak arra tudtam gondolni, hol marad egymaga a fivérem és mégis mikor óhajt hazajönni, remélhetőleg ezúttal is egy darabban. |
Eleinte úgy gondoltam, Arandur felbukkanása fel fog bosszantani, de miután lezajlott köztünk az a bizonyos kis magánbeszélgetés, amiből Erya egészen biztosan valami más mögöttes tartalmat sejtett ki, máris sokkal jobban éreztem magam. A kis ficsúr elég felfuvalkodott volt ahhoz, hogy az én részemről ne érezzen jogos fenyegetést – még a nyílvesszőjét könnyedén elpusztító megmozdulásom után sem, pedig bizony a lába között sem nyújtottak volna nehezebb célpontot bizonyos dolgok –, de reméltem, ahhoz van elég sütnivalója, hogy Nimrodellel ne akarja összeakasztani a bajszát. Még akkor is, ha csak nagyjából annyi esze van, mint egy marék molylepkének.
Elvigyorodtam Erya büszke kiáltásán, és vidáman figyeltem, hogyan próbálja meg vízszintesből ismét függőlegesbe tornázni magát; közben végig készen álltam, hogy közbelépjek, ha kell (értsd: csúfos esés lehetősége áll fenn), de ezt nem mutattam. Tudtam, hogy a kedvenc hugicám nem szeret segítségre szorulni, azt meg pláne nem szereti, hogy én még ilyenkor is tudnék neki segíteni.
- Mióta akarsz te háborúzni? – néztem rá furcsálló, csodálkozó tekintettel. – Mióta engedne Nim háborúzni? – tettem hozzá a még égetőbb kérdést huncut vigyorral.
Szerencsére nem volt indokolt semmiféle közbelépés, és hamarosan már azzal az Erya-féle mosollyal találtam szemben magam, ami némán üzent valami olyasmit, hogy Na, na, na?
- Akkor vegyük célba azokat a mozgó célpontokat – szólaltam meg egy széles, arcátlan vigyor kíséretében, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a nem is olyan jól titkolt kimondatlan kérdését; vidáman indultam el a vaskos ágon a gyakorlótér kérdéses szakaszára. – Arandur nem fog minket többször zavarni gyakorlás közben – tettem hozzá út közben mintegy mellékesen. – Megkértem, hogy ilyenkor legyen kedves és ne zavarjon minket, persze azt nem tettem hozzá, hogy Nim elől bujkálunk, és szorít az idő – lódítottam még mindig vigyorogva.
A fivére álláspontjáról szőtt szavait hallgatva egy pillanatra megtorpantam, és néhány másodpercre csak rámeredtem; aztán rájöttem, hogy nem viccel, erre pedig hátravetett fejjel törtem ki felszabadult, gurgulázó kacagásban. Alapos sejtéseim voltak arról, hogy Erya miért csak akkor szeret és tud igazán felengedni gyakorlás közben, amikor Nim távol van, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet. Szerencsére a lelki szemeim előtt megjelenő, Erya által felvázolt kép túlságosan is jókedvre derített ahhoz, hogy komolyabban belegondoljak és esetleg meg is sértődjek azon, hogy Nimrodel csak ennyit néz ki belőlem.
- Ezesetben feltétlenül oszd meg velem, a következőkben mit szándékozol kibeszélni gyakorlás közben – mondtam, miután már rendesen kaptam levegőt. – De előre figyelmeztetlek, nem tudok egyetlen ősi receptet sem, a fiúkhoz pedig nem igazán értek.
- Nos, a bátyád politikai érzéke egészen kivételes, az egyszer biztos; úgy értem ha valaki, hát ő a leglehetetlenebb helyzetből is kimagyarázza magát anélkül, hogy meg kellene törölnie közben a homlokát – gondolkoztam el; akaratlanul is eszembe jutott a legutóbbi távolléte és annak körülményei. Egy megrögzött gyilkostól, egy vadembertől sétált el egyetlen karcolás nélkül és még a társunkat is hazahozta... Mi ez, ha nem ösztönös, veleszületett tehetség? – Az viszont biztos, hogy az Aldayrok soha nem voltak egyszerű esetek. Azt hiszem, a Medvelord felesége mintha vörös hajú lett volna, szóval elképzelhető, hogy igazad van, de az az igazság, hogy ezen még soha nem tűnődtem el – vontam vállat. – Ha Nimnek sikerül rávennie őket a szövetségre, biztosan találkozhatsz velük, legalábbis a fő képviselőikkel; a parancsnokkal, az örökössel, vagy akárhogyan is megy ez náluk. Talán meghívja őket Enlilbe, ki tudja?
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy ha így is tesz, egészen biztosan a fogát csikorgatja majd közben; a fejemet tenném rá, hogy részben éppen Erya miatt. Nimrodel határozottan nem szerette a húga számomra is érthetetlen vonzódását az emberi világ felé, de mit volt mit tenni? A helyében én is elátkoztam volna a pillanatot, amikor egy emberekkel köttetett szövetség miatt kell még több képviselőjüket a húgom közelébe engedni, pontosan tudva, milyen hatással lesz ez rá.
- A tőröm? Te jó ég, Erya, ha nem tudnám, hogy szeretsz, azt hinném, holtan akarsz látni! – szaladt a szemöldököm majdnem a hajam tövéig. – Szerinted a bátyád hány darabra aprítana, ha megtudná, hogy tőrt adtam a kezedbe? Kész szerencse, hogy nem hoztam magammal. – A mondandóm minden egyes szavát komolyan gondoltam (sajnos), de alig ejtettem ki az utolsó szót a számon, már úton is volt egy azokat követő reménytelen, lemondó sóhaj (sajnos). Mindketten tudtuk mi lesz a legkedvesebb barátnőm felvetésének a vége (sajnos), de azért jól esett legalább hangot adnom a halálfélelmemnek. – Egy feltételem van. Ha megesküszöl, hogy ha valahogy mégis rájönne sem mondod el Nimnek, hogy én voltam, legközelebb megpróbálkozhatunk azzal is. Néhány fogás erejéig! – emeltem fel a mutatóujjam figyelmeztetően.
Nem mintha Nimnek kétszer kellene végiggondolnia, ki lehetett a tettes ilyen esetben.
- És nincs alkudozás – jelentettem ki; ha esetleg máris több alkalmat szeretett volna kicsikarni belőlem, akkor közbevágtam, és azért, ha viszont csak beleegyező választ adott, akkor kivártam, míg befejezi a mondandóját és csak amolyan miheztartás végett tettem hozzá.
A mozgó célpontok a gyakorlótér egyik szélső részen kerültek kialakításra, egy olyan helyen, ahol egyfajta átmenet került közé és az erdő közé. A fákat, a bokrokat és a növényeket hagyták egy kicsit átnőni a pályára, és így a fonott kötelekhez rögzített szalmabábuk a mozgatásuk közben hol feltűntek a növényzet között, hol eltűntek. A köteleket kézzel mozgathatta a kiképző, vagy jelen esetben az egyszerű segítő társ, ez pedig sokkal életszagúbbá tette az egészet; saját kedvünk szerint tudtuk változtatni a bábu sebességét és helyzetét, elkerülve ezzel a megtévesztő monotonitást.
Én magam a mozgatókötélért indultam, amíg Erya feltételezhetően egy nyílvesszőért nyúlt és elhelyezkedett; amikor megtaláltam a kötelet, így kicsit megmozgattam vele a bábut, hogy lássam, minden megfelelően működik-e.
- Készen állsz? – kérdeztem aztán Eryára pillantva. Amennyibben bólintott, vagy valahol jelzett, hogy mehet a menet, elkezdtem a kötéllel magam felé húzni a szalmabábut; először csak lassan mozgattam, néha meg-megállítva, aztán felgyorsítva a mozgását, amíg eszembe nem jutott egy aljas kis ötlet.
A szemem sarkából figyeltem Eryát, és amikor láttam az árulkodó mozdulatot, ahogy egy egészen rövid pillanatra jobban megfeszíti az ideget, hirtelen rántottam egyet a kötélen. A bábu éppen úgy ugrott meg, mint egy riadt vad, és hacsak nem voltak sokkal jobb reflexei a barátnémnak, mint amit eddig láttam, szinte biztos voltam benne, hogy elvétette a célt.
- Szóval, az életről akartál tanulni? Íme, ez egy megriasztott állat volt – kuncogtam vidáman, mielőtt egy bocsánatkérő vigyort villantottam volna felé. – Ne haragudj, legközelebb nem leszek aljas – mondtam, aztán a nyiláért indultam; ha elvétette a célt, akkor azért, ha esetleg mégis eltalálta a bábut, akkor azért. |
Aglanir vallásainak bármely istene mentsen attól, hogy ítéletet mondjak valaki felett, akit csak elmondásból ismerek, de minden átlátszó boronálási műveletem ellenére reméltem, hogy Rae semmit sem érez Arandur iránt. Valahogy nem tudtam elképzelni mellé, nem illettek össze, amennyire meg tudtam állapítani az én rózsaszín fátylamon át. Másféle személyiséget képzeltem Rae mellé, sokkal erősebbet, sokkal élénkebbet, aki olyan erős tűzzel ég, amit még fogadott nővérem sem tud figyelmen kívül hagyni. Az ifjú tünde harcos aranyosnak tűnt, de a benne lobogó szenvedély alig ért fel szikrák pattogásával. Túl halvány az én testvéremnek.
Nem lehet azzal vádolni, hogy unatkoztam. Bőven volt mivel lekötnöm magam, míg az elrepült nyilamat keresgéltem, még mindig a félrement lövés miatt sopánkodva. Pedig éreztem, hogy majdnem megvolt! De hát éles helyzetben, háborúban életek múlhatnak rajta, ha meglepik a harcost és elvéti a célt. Akkor aztán hiába panaszkodnék, hogy megzavartak; a hiba az hiba. Nem mintha valaha is csatamezőre léphetnék az ispotálynál tovább, nem mintha valaha is szemben állhatnék bármilyen harcossal, hacsak míg össze nem varrom a sérüléseit. Nem is vágytam erőszakra, vérre, harcra, sokkal inkább a tiltott ismeretlen vonzott, állandóan mozgásban tartotta a kíváncsiságomat.
- Megvan! - kiáltottam fel elégedetten, amikor végre sikerült kirángatnom az ágak közé gabalyodott vesszőmet. Büszkén meglóbáltam Rae felé, aki éppen akkor bukkant fel a közelemben. Kíváncsi lettem volna, miről beszélgettek Arandurral, de lenyeltem mindennemű kérdést és arra koncentráltam inkább, hogy szinte már vízszintes, az ágak fölé hajló helyzetemből valahogy újra talpra küzdjem magam anélkül, hogy csúfos pofára esés legyen a vége.
- A mozgó célpontokat! - feleltem lelkesen. - Nem mintha bármilyen élőlényt képzelnék a helyükre, de a valóságban ritkán adódik álló célpont, akár vadászunk, akár csatába megyünk. Jobb szeretnék az életből meríteni, hátha egyszer szükségem lesz rá.
A vékonyabb indákba kapaszkodva visszaküzdöttem magam arra az ágra, ahol Rae is állt. A nyílvesszőt a többi közé süllyesztettem a tegezemben, majd a tündét elérve széles, érdeklődő mosolyt villantottam rá. Reméltem, tesz valami megjegyzést az elmúlt perceire, még ha csak annyit is, hogy megkér, többet ne hagyjam egyedül az udvarlóival.
- Nim örül annak, hogy íjászkodom, mert azt hiszi, ez csak amolyan unaloműző tevékenység számunkra, amikor a céltól húsz lépésre álldogálva sorozok egy bálát a nyilaimmal, és közben az élet dolgairól, ősi receptekről meg fiúkról beszélgetünk. Tudom, elég előítéletes - tettem hozzá fintorogva. Természetesen még egyetlen egyszer sem próbáltam felvilágosítani a fivéremet a tévedéséről, mert azon nyomban veszélyesnek ítélte volna a gyakorlásainkat, a végén pedig tényleg elszedte volna az íjamat. Akkor már jobb, ha azt hiszi, számomra az íjászat tényleg biztonsági játékot és pletykálkodást jelent. - Ha nem így hinné, nem mindig téged kérnélek, hogy segíts.
Kár lenne tagadni, valószínűleg Rae tisztában van a szándékaimmal. Nehéz nem észrevenni, hogy legtöbbször akkor hívom edzeni, amikor a fivérem nincs itthon, mint ahogyan azt is, hogy általában Nim előtt semmit sem említek a közös időtöltésünkről.
- Nála sosem lehet tudni, mikor jön - csóváltam meg a fejem. - Ismered, nem lehet rajta kiigazodni. Meg aztán ki tudja, meddig nyúlik el a tárgyalás - körbenéztem, nem hallgatózik-e valaki, mielőtt izgatottan suttogva folytattam volna: - Hiszen Aldayrok! Szerinted milyenek? Vörös hajúaknak képzelem őket, egyszerű vászon ruhákban járnak, dísztelen fegyverekkel, arcuk komor és mosolytalan, de a szemük elszánt. Szerintem alacsonyabbak nálunk és mogorván, lényegre törően beszélnek. Arcpirító vicceik vannak és sokat hazudnak, de megbecsülik a szeretteiket. Ha létrejön a szövetség, szerinted találkozhatok velük?
A vállamra akasztottam az íjat, hogy az indákban megkapaszkodva egy másik ágra tornázzam magam. A következő céltáblát kerestem, úgy emlékeztem, valahol erre van, de valójában nem sok ötletem volt, mit csinálok.
- Mondd csak, nálad van a tőröd? - fordultam érdeklődve Aurae felé. - Nem mutatnál néhány egyszerű fogást? Szeretem a tőröket, olyan elegánsak. Belesimulnak a tenyeredbe, mintha nem is fegyverek lennének. Amikor küzdesz velük, olyan, mintha táncolnál.
Ügyetlenül imitáltam néhány pörgést, üres kezemmel a levegőt markolva hadonásztam. Mindig is lenyűgözött a tündék akrobatikus mozgása, csak legtöbbször úgy éreztem, nekem ebből valahogyan nem jutott ki. Biztosan Nim hibája, elszívta előlem az összeset az anyaméhben. |
- Na ugye – kuncogtam, egy percig sem csodálkozva Erya válaszán; ha ő valamit a fejébe vett, akkor addig nem nyugodott, amíg azt véghez nem vitte. Lásd a nála lévő íjat és nyilakat.
A kellemetlen témák érintése után különlegesen jól esett kimozdulni; csodás volt az idő odakint, tökéletes nap a gyakorlásra, ráadásul így, hogy Nim éppen ismét a maga küldetésén volt, Erya figyelmét sem ártott elterelni. Figyelemelterelés alatt pedig nem feltétlenül azt értettem, hogy a magam komor és sötét elképzeléseit osztom meg vele is. Épp elég volt, hogy ezek a képek engem aggasszanak...
- Nekem csak ennyi örömöm van a szoknyákban – húztam még szélesebbre a vigyoromat Erya durcáskodását hallva, noha ezt a durcáskodást erősen rontotta, hogy ő sem volt képes megállni vigyorgás nélkül. – Nem kívánhatsz nekem ilyen kegyetlen sorsot! – nevettem fel aztán, mielőtt elindultam volna az ágak között.
Csak a szemem sarkából láttam, hogy Erya nyílvesszője célt tévesztve elrepül valahova a messzeségbe; én akkor már azzal voltam elfoglalva, hogy megkíséreljem megölni Arandurt a pillantásommal. Alighanem Eryát is ő zavarta meg.
- Tökéletesen, szerencsére Arandur rosszabbul céloz, mint te! – kiáltottam vissza.
Az ujjaim megszorultak az íjam körül, legszívesebben egy nyílért nyúltam volna, hogy valami leckéztetést adjak a túlságosan is bátor ficsúrnak; Mondjuk, kilőhetném a tegeze oldalát, hogy kipotyogjon belőle az összes nyílvessző... Végül aztán mégis inkább azt a megoldást választottam, hogy néhány ruganyos ugrással vissza tértem arra a vaskos ágra, amelyiken ők is álltak.
Így üthették meg érzékeny füleimet Erya a legkevésbé sem nekem szánt szavai, amik hallatán nehezen tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, esetleg a kettőt egyszerre csináljam. Ha valaki félre tudott értelmezni ilyen teljesen egyértelmű, az irányába tett megmozdulásokat, akkor az egészen biztosan Erya volt.
És még magunkra is hagy minket, hogy beszélgethessünk! A gondolatra már tényleg majdnem elnevettem magam, de erős maradtam, rendeztem a vonásaimat és csak biccentettem – igaz, ami igaz, volt a tarsolyomban egy-két keresetlen szó Arandurhoz. Fél szemem végig Eryán tartottam, miközben lassú léptekkel a harcoshoz sétáltam – elvégre én tartoztam érte felelősséggel, és valamiért nem szívesen kerültem volna szembe Nimrodel haragjával, amikor a húga esetleges sérüléseinek miértjét és hogyanját kell megvitatnunk.
- Ha még egyszer meglátlak Erya körül ólálkodni, főleg ilyen veszélyes mutatványokkal, nem csak velem kell majd számolnod – sziszegtem, az arcomra azonban kedves mosoly ült, hátha az említett hátrapillant ránk. – Azt javaslom, vigyázz magadra, ha nem szeretnéd megismerni Silma főtanácsos álláspontját, már ami az aljas kis szándékaidat illeti a húgával kapcsolatban. Szerintem nem repesne az örömtől, ha elmondanám neki, hogy csak egy kis hatalmat szeretnél nyerni az ő pozíciójából – folytattam továbbra is mosolyogva, megigazítva egy kicsit a feleslegesen rajta levő egyenruhája elejét, aztán felnéztem az arcára és meg is paskoltam egy kicsit a jobb oldalát, mielőtt csettintettem volna egyet a nyelvemmel és a fejemmel intettem volna neki, hogy húzzon el balfenéken.
Szerencséjére nem Erya után ment, így egy kicsit – a kedvenc húgocskámnak hátat fordítva – megmasszíroztam az arcomat az előbbi grimaszolás után; pillanatokkal később azonban már őszinte vigyorra húzódott a szám. Arandur is a maga nyílvesszőjét igyekezett összeszedni.
A nyilam szép ívet írt le, gyakorlatilag megkerülve a harcost, mielőtt egyenesen a céltáblába beleágyazódott másikba fúródott volna, pontosan a közepén széthasítva azt. Rákacsintottam a hitetlenkedve hátra forduló ficsúrra, aztán Erya nyomába eredtem.
- A nyilat megtarthatod! – kiáltottam közben hátra.
Éppen akkor sikerült megtalálnom Eryát, amikor ő is meglelte a saját nyílvesszőjét, szerencsére épen és sértetlenül. Egy könnyed huppanással érkeztem mellé a földre, majd halvány mosollyal az arcomon körbenéztem. Imádtam az erdőt, egyszerűen soha nem voltak képes betelni a természet látványával, az érzéssel, ahogy némán, óvott körülvett minket.
- Mit szeretnél ma inkább gyakorolni? – kérdeztem aztán felé fordulva. – Megpróbáljuk a mozgó célpontokat, vagy maradjunk az egyszerűbb céloknál?
Akármit válaszolt is, ezúttal az ugrálás helyett inkább lassabb léptekkel indultam el a kitűzött cél irányába.
- Nim tudja, hogy mennyit fejlődtél? Vagy inkább nem is osztod meg vele, nehogy elvegye az íjadat? – változtattam meg a kérdést kuncogva. – Egyébként meddig lesz távol, nem mondta? Gondolom hozzá kellene igazítanunk az időbeosztást – jegyeztem meg sunyi oldalpillantással. |
- Dehogy lenne - vontam vállat ártatlanul, szélesebbre húzva huncut mosolyomat. Szerettem azt a benyomást kelteni, hogy adok mások véleményére, de valójában jobban igyekeztem úgy alakítani a medret, hogy a folyó a nekem tetsző irányba folyjon. Rae túl jól ismert már.
Jól esett a kezemen érezni Rae tenyerét, erőt öntött belém és egy kicsit jobb kedvre is derített. Mivel a családom mindig is óvott a harctól vagy bármilyen más veszélytől, tagadnom is felesleges, hogy sikerült elkényeztetniük. Rendszeres adagokban igényeltem a szeretetet és a törődést, mint más a levegőt vagy a kedvenc vajsörét, és ha nem kaptam meg, hajlamos voltam kicsapni a hisztit, csak a magam kislányos módján. Néha ok nélkül kreáltam magam köré problémát, hogy aztán legyen, aki megvigasztaljon, s bár ez az eset Nimmel most egészen más volt, mégis jól esett egy pillanatra fogadott nővérem pátyolgatását élvezni.
Lebiggyesztett ajkakkal hallgattam Rae borzasztó jóslatát. Tudtam, hogy igaza van, mégsem éreztem helytelennek közeledni az emberekhez. Talán a háborúk sosem érnek véget, talán többet veszítünk, mint nyerünk, ha beleavatkozunk, de miért ne nyújtanánk segítő kezet annak, aki rászorul? Rae-t hallgatva megértettem, miért, mégsem tudtam elfogadni. Így hát válasz helyett úgy döntöttem, nem fukarkodom és megint átölelem, így a tünde már másodszorra részesülhetett karjaim szívropogtató szeretetéből.
- Ne vigyorogj! - puffogtam Rae mellé érve. - Ó, hogy húznál szoknyát egy hétre! - folytattam a szidalmakat, mert ő nadrágban lehetett, én meg nem, és ő jót mulatott ezen, én meg.... nos, én sem voltam képes elfojtani a vigyoromat.
Irigykedve figyeltem, milyen könnyedén és rutinosan szerzi vissza a nyílvesszőt, közben pedig arra is volt ideje, hogy új célt szerezzen nekem. Szerettem volna én is ilyen otthonosan mozogni a fákon, és ezzel újra vissza is tértünk a szoknya-krízishez. Kieresztettem egy halk sóhajt, mert az új céltábla pontosan az a fajta akadály volt, amit csak eredménytelenül kerülgetek hetek óta, sehogyan sem sikerül átjutnom rajta. Azzal a céllal húztam elő a következő vesszőt a tegezből, hogy ezúttal sikerülni fog, és azzal a gondolattal illesztettem rá az idegre, hogy valószínűleg mellé lövök. Amikor azonban kifeszítettem az íjat, a fejem teljesen kitisztult és nem maradt bennem más, csak tömény koncentráció. Épp ezért kizökkentem egy picit, amikor a nyilam anélkül ment mellé, hogy elengedtem volna; aztán újból, amikor rájöttem, hogy az nem is az enyém. Megroggyantak a vállaim, ahogy képtelen voltam tovább visszafogni a felhergelt erőt, és ujjaim ügyetlenül eresztették útjára a vesszőt, mely irányt tévesztett és messzire elrepült a tábla mellett. Morcosan felszusszantam, kifújva egy arcom elé lógó fürtöt, majd lassan leeresztettem az íjamat, kissé csalódottan fordulva a harcos irányába.
- Mou.... Ez veszélyes volt - dünnyögtem, majd felkiáltottam a tünde lányhoz. - Rae, jól vagy?
Csak akkor szakítottam el róla a pillantásomat, ha megnyugtató választ kaptam. Figyelmem egy részét a jövevénynek szenteltem.
- Nem repült elég ívesen, azért nem találtad el a közepét. Rae mindig azt mondja, hogy röppályát kell adni a lövésnek, ívet, mint a szivárvány. - imitáltam a kezemmel az ívet, aztán barátságosan a harcosra mosolyogtam. - Legközelebb azért szólj, ha lősz, kérlek. Megijedtem. Ne haragudj, de nincs sok időnk. Muszáj gyakorolnunk, míg - Nim vissza nem ér - le nem megy a Nap.
Azt azért nem bírtam ki, hogy Rae felé sandítva leárnyékoljam tenyeremmel a szám, és suttogva megérdeklődjem Arandurtól:
- Mondd csak, nem látsz valami különöset Rae-n? Hogy tetszik? Gyönyörű, igaz?
Mint egy lelkes kerítőnő, úgy faggatóztam. Bajos lett volna, ha a lány fülét is megütik a szavaim, hiszen tudtam, hogy nem igazán kedveli Arandurt. Pedig a fiatal tünde olyan lelkesen koslat utána, mindig felbukkan, ahol mi vagyunk és úgy vettem észre, próbál összebarátkozni velem, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Kár, hogy Rae-t annyira leköti a vadászat, hogy észre sem veszi a fától az erdőt. Bezzeg én meg a penge megérzéseim!
Azzal ismét Rae felé fordultam.
- Bocsánat! Ezt most visszahozom én. Addig beszélgessetek picit - tettem hozzá cinkos mosollyal, felkapaszkodván egy magasabban fekvő ágra. Ha egyikőjük sem állított meg, a ki tudja, milyen messzire lőtt nyílvessző nyomába eredtem. |
- Na, most tégy egy próbát!
A hosszú kötél miatt ez már nehezebb célpont volt, alaposan végig kellett gondolni a lövés szögét és erejét is, ugyanis nagyon könnyen elmozdult a nyílvessző becsapódásának erejétől. Egy kicsit felfelé kellett célozni, és akkora sebességgel, hogy elég erő legyen a nyílhegyben az azonnali befúródáshoz – máskülönben a nyíl lejjebb csúszik, és célt téveszt. Amikor legutóbb próbálkoztunk ezzel, Erya csak körülbelül egy arasznyival vétette el a középső kört; tudtam, még néhány próbálkozás, és ez is sikerülni fog neki.
Előbb éreztem a veszélyt, mint hogy felfogtam volna, mi történik. Az utolsó pillanatban húztam le a fejem, mielőtt egy nyílvessző közvetlenül a felettem süvített volna el; nem mertem volna megesküdni rá, hogy így is érintette a legfelső hajszálakat, mielőtt csúfosan a céltábla alsó negyedébe fúródott volna.
Megfeszülő izmokkal, villámló tekintettel kaptam a lövés irányába a fejem. Tudtam, hogy a nyíl nem Eryától származott, ő soha nem lőtt volna ilyen veszélyesen; nem voltunk már gyermekek, tudtuk, hogy az ilyesmi nem játék. Talán meg sem kellett volna lepődnöm, amikor Erya háta mögött Arandur bukkant fel, a fiatal harcos ugyanis – aki azért érdemelte ki ezt a jelzőt, mert csak nemrégiben állt be a harcosok soraiba – megrögzött módjára koslatott az én kedvenc húgom után. Arandur idősebb volt nálunk néhány évvel, de ez nem látszott meg rajta, a legnevetségesebb és leggyermetegebb módon próbálta lenyűgözni Eryát, lásd az iménti esetet, és tette mindezt úgy, hogy senki előtt nem volt titok: tulajdonképpen csak egy bizonyos pozíciót szeretne elérni magának azzal, hogy egy főtanácsos húgát vesz feleségül.
Mintha Erya bármikor is hozzáment volna egy fajankóhoz.
- Arandur, micsoda kellemetlen meglepetés! – üdvözöltem minden lelkesedést mellőzve a hangomból. Csak azért nem ugrottam vissza Erya mellé, mert innen elég erő lett volna nyilamban ahhoz, hogy ne csak eltalálja a bakfist, hanem le is sodorja az ágakról. |
Erya óvatos, puhatolózó kérdésére halkan, vidáman kuncogni kezdtem. Tulajdonképpen pontosan ilyen reakcióra számítottam tőle, és azt hiszem, tudat alatt részben ezért vetettem fel a témát én magam is; tápláltam bizonyos félelmeket az ünnepséggel és az én húgom helyett is húgom barátnőm terveivel kapcsolatosan, és szerettem volna előre felkészíteni magam az elkerülhetetlenre.
Abban ugyanis egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ha Erya már eltervezte magában, hogy hogyan fogok kinézni a Fény Ünnepén, akkor csakugyan pontosan úgy jelenek majd meg ott.
- Őszintén, Erya – kezdtem én is hasonló óvatoskodást mímelve, a hangomból azonban egyértelműen kicsendült a vidámságom –, lenne más választásom?
A fivéréről és a kapcsolatukról szőtt hangosan is kimondott gondolatait hallván lágy, értő mosolyra görbültek az ajkaim. Erya ritkán beszélt ilyen nyíltan az érzéseiről, főleg a Nimrodellel való kapcsolatát illetően; néha az volt az érzésem, hogy ezek a belső félelmei, amiknek most is hangot adott, olyan mélyen gyökereznek, hogy még a bátyja füleitől biztos távolságban is alig mert hangot adni nekik, nehogy ezzel is „elriassza” őt.
Én a magam részéről semmiféle rációt nem láttam abban a bizonyos elriasztásban, mégsem próbáltam őt soha erőszakosan győzködni a véleményem igazáról. Megértettem, mitől félt; én már elveszítettem egy testvért, mielőtt igazán élhetett volna, és bár a nővérem és köztem bőven akadtak nézeteltérések és testvéri civódások, nem kívántam őt is elveszíteni. Ugyanez igaz volt az éppen a hajammal bűvészkedő fogadott húgomra is – tudtam, ha rajtam múlna, gondolkodás nélkül az életem is adnám a biztonságukért, függetlenül attól, hogy a vér is összeköt-e bennünket.
- Tudom – feleltem egyszerűen; a válaszom egyetlen szó volt csupán, de ebbe az egy szóba belesűrítettem minden szeretetemet és megértésemet, miközben a vállam felett hátranyúlva vakon megkerestem Erya kezét és egy pillanatra biztatóan megszorítottam az ujjait. – Nim nem gyűlöl téged és soha nem is tudna, hidd el nekem. Aerith szereti megnehezíteni az életem, de még mindig nem hagytam éhen veszni, ugye? – tettem hozzá elmosolyodva, próbálván oldani egy kicsit a hangulatot. Tudtam, hogy Erya számára a fivére nem könnyű téma, éppen ezért én is mindig csak annyit beszéltem vele róla, amennyit ő szükségesnek érzett; a róla tett kijelentésem azonban teljes magabiztossággal csengett. Nimet közel sem ismertem olyan jól, mint a húgát – ez talán másképpen alakulhatott volna, ha nem megy el azokra a hosszú évtizedekre, de talán jobb is így, elvégre könnyebb magam a hierarchia rendjéhez tartani, ha nem tekintek rá is egyfajta testvérként – de ebben még így is biztos lehettem.
- Akinek...? – próbáltam incselkedve folytatásra bírni, amikor gyanúsan félbehagyott egy bizonyos mondatot egy bizonyos felderítőről. Voltak sejtéseim a folytatásról, Erya valamiért mindig is furcsa és számomra megmagyarázhatatlan vonzalmat mutatott az emberek irányába. – Nos, igen, igazságosak voltak – értettem egyet egy némiképp kitérő felelettel. Nem szerettem azt a kifejezést, hogy jók voltak hozzánk; mintha szívességet tettek volna nekünk azzal, hogy békében hagyták a mi népünket a mi erdőnkben. Azt azonban még én sem akartam tagadni, hogy az Aldayrok idejében legalább ideiglenes béke uralkodott itt, a fák között.
Talán ha nem űzik el őket annak idején, a nomádok sem lettek volna olyan bátrak, és nem kiáltják ki magukévá az erdő egy részét, gondoltam, mielőtt egy másik, jóval keserűbb eshetőség eszembe nem jutott. Vagy talán egyszerűen lepaktáltak volna velük. Az embereknél sosem lehet tudni.
A vénlányok emlegetése egy egészen rövid időre terelte csak el a gondolataimat, legnagyobb balszerencsémre Erya nem hagyta ilyen könnyedén veszni a témát. Tudtam, hogy leginkább ismét csak hangosan gondolkozik; én valamiért mégis szívesebben beszélgettem volna az előző gondolatairól. Nehéz volt számomra ez a helyzet, mert tudtam, hogyan vélekedik Erya a bátyja törekvéseiről és gondolkodásmódjáról, én pedig éppen emiatt nem mertem soha Nim pártját fogni – ugyanakkor Erya mellé sem álltam soha teljes mellszélességgel. Valahol kettejük között próbáltam megtalálni az egyensúlyt; a szívem azt súgta, a főtanácsosnak van igaza, de ezt nem mertem hangoztatni, mert nem akartam, hogy Erya azt higgye, nem számíthat rám mindenben.
- Az Aldayrokat száműzték, és most titokban tértek vissza – ingattam a fejem egy nehéz sóhajjal. – Attól, hogy mi megbékélünk velük, az emberek egymás között még háborúzni fognak. Egyszer már elkísértük az embereket egy háborúba, és mi lett a vége? – tártam szét a karjaimat. – Nem szeretném, hogy az erdőnek akár egy fája is az emberek háborúja miatt pusztuljon el; nem szeretném, hogy a harcosaink az emberek háborújában essenek el... Attól félek, hogy itt többről lenne szó, mint az erdő megosztásáról, és egyik békét a másikért áldoznánk fel. – Újabb mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, nem állt szándékomban megfertőzni Eryát önnön rossz előérzeteimmel, de már késő volt visszakozni. – A rengeteg összes szelleme óvjon minket attól, hogy Shae és Faey igazat szóljon.
Elmosolyodtam a szokásos, hirtelen jövő Erya-féle szeretetrohamon, ujjaimat könnyedén a nyakamat szorongató alkarjára fektettem és nagyvonalúan megfeledkeztem arra a néhány másodpercre a tényről, hogy nem kapok levegőt. A Nimmel kapcsolatos szavain csak halkan kuncogva megráztam a fejem.
- Igen, de aztán ott volt az a röpke kilencven év, tudod, ami után főtanácsosként tért vissza. Az egy dolog, hogy veled kivételezek – böktem meg a vállát mosolyogva, miközben felálltam a székről –, de a rendet jobbára be kell tartani, róla csak nem felejthetem el, hogy kicsoda.
Az alsó ágon állva jót kuncogtam Erya válaszán, aztán előre fordultam, és továbbra is mosollyal az arcomon kellemesen kinyújtóztam. Az ujjaim már bizseregtek, érezték a kaland előszelét; még ha csak egy kis gyakorlatozásról volt is szó, a szabadság az szabadság.
- A szoknya egy valóságos átok, ha szabadon akarsz mozogni – értettem egyet vigyorogva, amikor Erya is megérkezett mellém.
Előre engedett, amiből tudtam, hogy tesztelni akarja magát; csak egy egészen kicsit fogtam vissza a tempót, egyébként nem kíméltem különösebben. Én csak nagyon ritkán használtam az általunk épített hidakat, sokkal szívesebben ugráltam ágról ágra és futottam végig a törzseken, ezzel is egyfajta szabadságot adva magamnak. Hamar elértünk a gyakorlópálya közelébe, Erya pedig ki is szúrta magának az egyik felbukkanó céltáblát – viszonylag könnyű célpont volt már neki, és ezt bizonyította is.
- Csak aztán vigyázz, nehogy más vöröset nézz célpontnak! – feleltem nevetve. A tábla viszonylag magasan volt, még ha le is akartam volna vele tesztelni Erya mászóképességeit, egészen biztosan nem abban a ruhában tettem volna, ami most rajta volt.
Könnyedén kapaszkodtam fel egyik fáról a másikra, hol a törzsükben, hol egy-egy vaskosabb vagy vékonyabb águkban találva kapaszkodót, míg el nem értem a tábláig. Egy határozott mozdulattal kihúztam a nyílvesszőt a vörösszínű kör közepéből, majd a tegezembe helyeztem; a tollazás alapján később úgyis könnyedén meg lehetett különböztetni az enyémektől. Ha esetleg időközben volt olyan bátor, hogy a közelben lévő céltábláknál is tegyen egy-egy próbát, kérés nélkül összeszedtem azokat is, mielőtt néhány ággal magasabbra másztam volna.
Elmosolyodtam, amikor megtaláltam, amit kerestem – egy kicsit nagyobb méretű, de a méretkülönbségek arányánál jóval hosszabb kötélre erősített céltáblát. Megragadtam a levelek között pihenő táblát, aztán egyszerűen csak leejtettem, miközben én magam is egy ággal lejjebb ugrottam, onnan vigyorogtam Eryára.
|
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
