|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 09:53 - |
Ez a tünde város, egészen máshogy nyűgözi le a kalandort, mint Vesna romjai. Az egész települést az erdő ősöreg, hatalmas fáira építették, a házakat gyékényből fonott utak, és csomózott hidak kötik össze a magasban. Ha kitartóan haladunk ezeken az átjárókon, a központba jutunk, ahol a Világfa az Yggdrasil magasodik, amely három világot köt össze egymással.
Az épületek könnyű szerkezetűek, kizárólag természetes anyagokból, ezzel jelezvén, hogy a tündék ismét felfedezték gyökereiket. |
[26-7] [6-1]
Az nem jelent semmit; szerettem volna vitába szállni vele. de rájöttem, hogy nem éri meg a feszültséget. Rae jól volt, nem sérült meg, inkább ennek adtam hálát, minthogy a véletlen balesetek kockázati arányát kezdjem el ecsetelni. Az a harcos a társaival volt, amikor halálos sérülést szerzett. Apa sem volt egyedül, amikor...
Kényszerítettem magam, hogy elharapjam a gondolatmenetet, és inkább minden figyelmemet Rae kicsinosításának és az eljövendő ünnepség gondolatának szenteltem. Imádtam mások megjelenésén dolgozni úgy, hogy közben teljesen tanácstalanul álltam saját magam előtt. Erős elképzelésem volt arról, Rae milyen frizurával és milyen ruhában lenne a leggyönyörűbb az ünnepségen, de én még azt sem tudtam, fonjak, göndörítsek, esetleg kössem fel? Fehér vagy bordó? Méregzöld?
- Szóval - kezdtem óvatosan, de kiérződött a hangomból, hogy alig bírok úrrá lenni az izgatottságomon -, ha adnék neked egy ruhát, egy meseszépet, felvennéd?
A szavaiból azt vettem ki, hogy ha az íjászatra és a hajfonásra rá tudtam venni, akkor tulajdonképpen csak fel kéne ajánlanom neki a ruhát is, és kétkedve bár, de rábólintana. Hát melyik jóízlésű fogadott húg ne ragadná meg ezt a soha vissza nem térő alkalmat? Rae egy kicsit karcsúbb és magasabb nálam, de azonnal tudtam, hogy mesésen festene anyám egyik leánykori ruhájában, ami azóta már rám öröklődött.
- Csak szeretem tudni, mikor merre jár - feleltem szelíd félmosolyra húzva az ajkam. Bár csak apánkat vesztettük el, én igyekeztem anyánk helyett is gondoskodni Nimről. - Kilencven esztendőt volt távol. Kilencvenet, Rae! Ha lemegy a folyóhoz, máris őrült szeretőként lesem, visszatér-e egyáltalán, közben meg abban sem vagyok biztos, mikor mire gondol. A testvérem, de alig vannak közös emlékeink. Nem irányíthattam a kapcsolatunkat kislányként, amikor elment, ezért most igyekszem minél jobban kézben tartani. Néha attól félek, meggyűlöl emiatt.
Nem terveztem ilyesmiről beszélni, de a magam elől is rejtegetett gondolatok maró savként bugyogtak fel belőlem, az égető fájdalom helyét pedig szép lassan hűs, kellemes nyugalom vette át. Már attól jobban éreztem magam, hogy valakivel megoszthattam a kételyeimet a kapcsolatunkat illetően; azt sem bántam volna, ha Rae ennyiben hagyja a témát. Bűntudatom volt, amiért Aurae, akivel nem köt össze minket a vér, olyan nekem, mint a nővérem, miközben semmit sem tudok az igazi testvéremről, aki nem volt mellettem, miközben nővé értem.
- Mii? Nim az Aldayrokkal tanácskozik? Persze, hogy emlékszem rájuk! Volt egy felderítőjük, akinek... - olyan szép szeme volt, mintha rájött volna, hogyan lophat csillagfényt az égről. Az ajkamba haraptam. - Ők mindig jók voltak hozzánk.
Kuncogva hallgattam Rae történetét a vénlányokról. A maguk módján kedveltem azokat a hóbortos banyákat, mert amikor éppen nem jósoltak világvégét, egész érdekes történetekkel álltak elő a fiatalságukról. Ráadásul rengeteg feljegyzés volt a birtokukban, és akit kedvelnek - például egy őzike szemű, bájosan mosolygó kislányt egy tál gyümölcskenyérrel a kezében -, azzal gyakran megosztottak féltve őrizgetett tudásukból egy szeletet. Bár a mosoly nem tűnt el az arcomról, tekintetem mégis elrévedt fürgén fonó ujjaimat figyelve, vonásaimra pedig kiült valami nehéz és mély, amit aztán halk sóhaj követett.
- Tényleg olyan rossz lenne, ha megosztanánk velük a rengeteget, Rae? Nem lenne könnyebb inkább adni, mint elvenni? A békét választani a háború helyett? - motyogtam elgondolkodva. Nem csak a saját népünkre gondoltam, hanem az egész birodalomra, ahol az emberek már a sajátjaik ellen versengenek, harcosaink pedig sosem lehetnek biztonságban a nomádok támadásától. Mennyivel könnyebb lenne félretenni a gyűlöletet!
Aggasztott a gondolat, hogy Nimet és Rae-t egy kalap alá vegyem. A lányt féltettem a rengeteg veszélyeitől, és aggasztott a gondolat, hogy egy erős fegyver kerülhet a bátyám kezébe. Támogattam Vesna újjáépítését, természetesen, de ettől még nem értettem egyet Nim szándékaival. Szerettem volna, ha sikerül megfertőznöm a nyitottságommal Rae gondolkodásmódját, amelynek nem igazán tenne jót a fivérem által szajkózott "csak a mi népünk dicsősége" szöveg. Ahogy végeztem a fonattal, karjaimmal lazán körbefontam a tünde nyakát, gyengéd ölelésembe vontam hátulról.
- Tudod, Nim akár a te fivéred is lehetne. Hisz majdnem ugyanakkor születtünk, ugyanúgy része volt a te gyerekkorodnak, mint az enyémnek. Szeretem, hogy ilyen nagy családunk van.
Néha rohamként tör rám a szeretet, ilyenkor megölelgetem a gyanútlan áldozatot, jelen esetben Rae-t, aztán néhány percen belül el is múlik az egész. Hagytam, hogy levegőhöz jusson, aztán izgatottan követtem őt a saját fegyvereimmel. Végre! Kevesebb beszéd, több íjászat! Tíz ujjal kapaszkodtam bele a kötélbe, figyelve, ahogy Rae és a friss hajfonata eltűnnek a mélyben. Lekukucskáltam az alsóbb ágra, majd vettem egy mély levegőt. Jó sok mély levegőt.
- Biztonsági játékos vagyok. De ne less!
Össze kellett fognom a szoknyámat, nem csak azért, hogy Rae elé ne tárulhasson olyan látvány, ami valószínűleg amúgy sem érdekli, hanem hogy át tudjak mászni a korlát felett anélkül, hogy egy zsák krumpliként legurulnék. Kevésbé olyan elegánsan, mint Rae, de épségben és négykézláb érkeztem meg mellé.
- Elegem van a szoknyából! - puffogtam, ahogy kisimogattam a ráncokat a dús fodrokból. Hagytam, hogy Rae menjen elől, így volt kiről lesnem a mozdulatokat, közben pedig próbára tehettem magam, hogy képes vagyok-e lépést tartani vele. Ahogy egyre közelebb értünk a gyakorlópályához, úgy jelentek meg sorra a terepakadályok: a fák ágaira függesztett, különböző nagyságú és formájú céltáblák. Leakasztottam a vállamról az íjat, előhúztam egy vesszőt a tegezből és az idegre fektettem, majd kifeszítettem. Becéloztam a táblát, közepén a vörösre festett körrel, mutatóujjam hegyével célkeresztbe vettem, mielőtt útnak engedtem volna a vesszőt, hogy tompa puffanással átdöfje a kört. Ez még könnyű célpont volt.
- Hurrá! - Vidám, elégedett mosolyt villantottam Rae-ra, aztán ártatlanul csak annyit kérdeztem: - Segítesz visszahozni? |
A nyughatatlanság egyike volt merőben rossz tulajdonságaimnak – a tétlenség és az egyhelyben való ücsörgés nem volt nekem való, mert majdhogynem hamarabb az őrület szélére sodort, mint például a puszta düh. Ha nem foglalhattam le magam semmivel, általában a gondolataimba és az emlékeimbe merültem, ami nem mindig vezetett jóra.
Erya éppen egy ilyen lehetőségtől mentett meg, amitől csak még jobban örültem a társaságának, mint egyébként; na nem mintha egyébként nem szerettem volna vele lenni. Az elmúlt évek, évtizedek alatt olyan lett számomra, mintha a húgom volna, még akkor is, ha csak két évvel volt fiatalabb nálam, ami számunkra szinte csak néhány napnak tűnhetett. Talán ezért is tartottam egy kicsit attól a pillanattól, amikor esetleg eszébe jut, hogy ne csak az íjászatot gyakoroljam vele, hanem tanítsam meg a pengék használatára is. Tudtam, hogy valószínűleg addig nyúzna és rágná a fülem, amíg be nem adom a derekam, de nem voltam benne biztos, hogy szeretnék szembenézni a főtanácsos haragjával, amikor a fülébe jut, hogy mire tanítom szeretett és féltett kishúgát.
- Muszáj volt, nekünk is fel kell készülnünk az ünnepségre – feleltem, csak vigyorogva szokásos aggodalmaskodásán. – Többen voltunk, nem hagyjuk egymást megsérülni – borzoltam bele a hajába egy kicsit, szándékosan összekócolva a szépen elrendezett sötét tincseket.
- Felkészítesz? – kérdeztem vissza nevetve, mintha nem tudtam volna egyébként is, mire készül. Eleinte még megpróbáltam megakadályozni ezeket a hajam, vagy legalábbis az egyszerűsége ellen indított hadjáratait, de egy ideje már megtanultam, hogy sokkal egyszerűbb, ha belenyugszom, és engedem, hadd fonja és rendezgesse a tincseimet kedvére. A hajadonokról és az utánuk forduló férfiakról tett megjegyzésére meg sem rezzentem; Paeris gondolata és szikrázó kék szemeinek emléke a mai napig fájdalmas tőrként fúródott a szívembe, de felesleges lett volna erre fel is hívnom a figyelmet. Erya mindenről tudott, én pedig azt tudtam, hogy eszébe sem jutna az ilyesmit bántásnak szánni. – Te jó ég! Az Istenekre esküszöm, előre félek, mit forgatsz a fejedben az ünnepségre. Még a végén fel kell vennem az egyik ruhádat is – tettettem borzongást.
- Hát persze – kuncogtam, amikor azt kezdte fejtegetni, hogy a bátyja nem akart vele megosztani valamit. – Szeretem, hogy nem hagysz megválaszolatlan kérdéseket.
Kíváncsian hallgattam a halk, izgatott suttogását, miközben csentem magamnak egy falatot a gyümölcskenyérből, de az a falat végül csak visszaesett a zacskóba.
- Az Aldayrokkal? – Sikerült kis híján kirántanom a hajam Erya ujjai közül, ahogy hirtelen megpróbáltam hátra nézni, de a fejbőröm kellemetlen húzódása elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy visszaforduljak. A vadászaton láttuk az idegen sátortábort, de nem tettünk semmit, hiszen ez nem a mi hatáskörünk volt; a jelentés viszont ezek szerint felesleges volt, mert az úrnő bizonyosan már értesült a jelenlétükről. – Emlékszel a Medvelordra? – kérdeztem Eryát kíváncsian, noha majdnem biztos voltam a válaszra. Mindössze egy-két évtizede lehetett, hogy száműzték őket. – A vadászat alatt láttunk egy idegen sátortábort, és a lobogón lévő címer egyértelműen az övé volt... Bár arról nem tudok, hogy mágus lett volna – ráztam meg a fejem homlokráncolva.
Hátrébb dőltem a széken és sóhajtottam egy nagyot. Már akkor sem tetszett a sátortábor látványa, de így, tudván, hogy a főtanácsosunk tárgyalásba kezdett velük... Nem szerettem, amikor az emberi világ szálai úgy bonyolódtak, hogy óhatatlanul minket is magukkal rántottak valamerre.
- Furcsa idők járnak, én mondom neked – szólaltam meg homlokráncolva, noha majdnem fel is nevettem, annyira nevetségesnek tűnt az én számból ez az idősekre jellemző sopánkodás. – A nomád vadak az emberek fővárosáig merészkedtek, az emberek pedig a szomszédban sátoroznak titokban, a fák rejtekében. Még a Vénlányok is ezt hajtogatják – tettem hozzá nem kevés humorral a hangomban, Shae és Faey párosára célozva, akik népünk mondhatni leghíresebb barátosnéi voltak. Férj és család nélkül öregedtek meg, és bár legjobb barátnők maradtak, azt mondják, bele is őrültek egy kicsit ebbe a folyamatos magányba. – Az egyik fiatal vadász távoli rokona Shae-nek, és állítása szerint szegény öreglány egyre csak azt ismételgeti: Közeleg a sötétség! Éppen a Fény Ünnepe előtt, hát elhiszed ezt? – pillantottam hátra a szemem sarkából.
Két dologban is reménykedtem: egyrészt, Erya nagyon is jól ismert már, ezért fennállt a veszélye, hogy talán meglátja a vidám mosolyom mögött megbúvó feszültséget; másrészt nem szerettem volna az ő arckifejezéséből is hasonlót kiolvasni, mert az már tényleg megijesztett volna. Az volt a legnagyobb baj ezzel az egész históriával, hogy bár könnyedén el lehetett viccelni, és a Vénlányok valóban furcsa dolgokat műveltek és össze-vissza beszéltek néha... Akkor is ott volt egy örök bölcsesség, miszerint a legnagyobb igazságok talán olyanok szájából hangzanak el, akiktől a legkevésbé várnánk őket.
A fivérével kapcsolatos mondandója gyorsan és könnyedén terelte el a figyelmem; na nem amiatt, mert eszébe jutottam Nimrodelnek – rég elmúlt már az a bolond ifjúság, amikor a fiatal lányoknak buta mosoly szökik az arcára pusztán azért, mert a másik nem egy jeles képviselője rá gondolt –, sokkal inkább azért, hogy mi miatt jutottam eszébe. Az egy dolog volt, hogy én a saját fejemben kósza gondolatokat szövögettem a harcosokhoz való csatlakozásról, na de az teljes más történet, ha az egyik főtanácsosunknak fordul meg a fejében, hogy engem vigyen magával egy harcos helyett.
- Nos, tény, hogy a nomádok miatt egyre több fiatal harcosra van szükség, a rendes kiképzésükre pedig kevés az idő – kanyarodtam el egy egyszerű kitérő válasz felé rövid elmélkedés után. – Ez az én képességeimet valószínűleg előtérbe helyezheti, de talán csak az szól mellettem, hogy a lehető legjobban ismerem az erdő minden zugát – fejeztem be mosolyogva.
Ez volt az enyhe füllentés része a dolognak, de azt egy életre megjegyeztem, hogy a helyzetem talán nem is olyan reménytelen. Most már azt is tudtam, kihez kell fordulnom, amikor ténylegesen elszánom magam, és a döntésem véglegessé válik.
Felkacagtam; nem tudom, melyik mulattatott inkább: Erya gyermeki öröme a munkája gyümölcsét látva, vagy a noszogatás. A megüresedett zacskót összegyűrtem, és az asztal alatti ládába dobtam, aztán felálltam a székről és az íjamért indultam. Máris sokkal jobban éreztem magam a nyilakkal teli tegez és az íj ismerős súlyával a vállamon.
- Na gyere! Menjünk, mielőtt még a hajfonatommal kell kiharcolnunk magunknak egy céltáblát – vigyorogtam Eryára. Nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, egészen biztosan a nyomomban volt, miközben kisétáltam a házból. Csak a híd széléhez lépve pillantottam hátra a vállam felett. – Még mindig az indákat használod? – kérdeztem vidáman, miközben az öreg, de annál masszívabb fa vaskos törzsén megtámaszkodva könnyedén átlendítettem volna magam a csomózott korlát felett. Puhán, a talpamon értem földet az egyik jó kétembernyi széles alsóbb ágon, onnan néztem fel a házam irányába; soha nem ártott egy kicsit Erya bátorságát is próbára tenni. |
Mindig is irigyeltem egy kicsit Rae és a nővére életét. Aerith mágiával foglalkozhat, amit mindennél jobban szeret, Rae pedig vadászként állandóan úton van, kalandozik, fenevadakkal néz szembe. Mindketten fontos szerepet töltenek be Enlil életében, két vastag ér, mely a szívet pumpálja. Félreértés ne essék, szerettem a lombok közé épített házunkat a maga hivalkodó, terebélyes méretével, szerettem az előkelő ruhákat, az őseinktől örökölt ékszereket, még a rám háruló felelősséget és az unalmas tanácskozásokat is, amikre néha Nim magával vitt. De egyszer-egyszer azért jobb szerettem volna Aerith vagy Aurae lenni, csak egyetlen napra testet cserélni velük, hogy én is azt tehessem, amit mindennél jobban szeretek - és amivel nagyobb hasznára vagyok Enlilnek annál, hogy állandóan a fivérem miatt aggódom vagy növényeket gyűjtök. Számomra ezt jelentette volna a harcművészet: megízlelni a szabadságot. Apám mellett azonban Nim is ellenezte, hogy kardot vegyek a kezembe. Megtanítottak íjászkodni, mert végül is kellemes elfoglaltság az egy tünde nőnek, de egyikük sem akarta, hogy komolyabb céljaim legyenek vele. Így kötöttem ki a herbalizmus és a gyógyászat mellett. Nos, ez is egy módja a lázadásnak, főleg, mióta megízlelhettem általa Rheyát és a rheyai orvoslás csínját-bínját.
- De jó újra látni! Vadászni voltál? Nem sérültél meg?
Karjaimmal körbefogtam karcsú vállát és szoros, Erya-féle "csontmelengető és szívropogtató" ölelésbe zártam. Ámulva tapogattam meg a derekát azon csodálkozva, edzettsége ellenére mégis milyen vékony. Mellette sokkal pufókabbnak éreztem magam, aminek köze lehet az állandó testmozgás hiányához és Fynn süteményeihez - hiába a genetika, a gyümölcskenyér az gyümölcskenyér. Elhatároztam hát magamban, hogy erőviszonyaink kiegyenlítése érdekében mihamarabb felhízlalom Rae-t mégpedig úgy, hogy még ő maga se vegye észre a változást.
- Micsoda ötlet! - nevettem el magam a tanácsát hallva. - Legközelebb biztosan kipróbálom!
Büszke mosollyal figyeltem a lekenyerezésemre adott reakcióját. Tudtam, hogy bármikor számíthatok rá, ha gyakorolni szeretnék, ahogy az íjászaton kívül is mindig mindenben rendelkezésemre állt. Rae egy volt azon igazából annyira nem is kevés tündék közül, akiket családtagnak mondhattam Enlilben, és egy azon igazából elég csekély számú tündék közül, akiket nem csak testvéremként, de barátomként is szerettem.
- Remek! Addig felkészítelek - odaléptem mögé és nekiláttam szétbontani a gondosan összetűzött hajfonatot. Sejtettem, hogy ha Rae-n múlna, valami mágiával elintéztetné, hogy a haja mindig ebben az egyetlen egy, kényelmes és praktikus viseletből álljon. Ha nem fogná hátra a haját, akkor is gyönyörű lenne, de néha már fájdalmas volt néznem, hogyan szalasztja el a hosszú hajában rejlő lehetőségeket azért a két pici, unalmas fonatért. Így hát élvezettel sajátítottam ki mindig rézvörös fürtjeit, hogy percek alatt valami újat és merészet varázsoljak belőlük, természetesen kizárólag Rae érdekében és az ő kedvéért. Semmi köze ahhoz, hogy imádok fonni és a bátyám mellett sínylődve semmi esélyem sincs kiélvezni ezt az elfoglaltságomat. - Enlil két hajadona edzeni megy; úgy befonlak, hogy nem lesz olyan férfi a rengetegben, aki ne fordulna utánad!
Ígéretem felért egy fenyegetéssel, ahogy ujjaimmal lágyan kifésültem a haját és nekiláttam több nagyobb, csicsásabb fonatba rendezni, míg a süteményt majszolta. Néha átnyúltam a válla felett és loptam egy falatot magamnak munka közben. Ismertem Rae történetét, így azt is tudtam, hogy a szerelem említése fájdalmas emlékeket ránt magával a mélyből, de szomorú múltja ellenére biztos voltam benne, hogy a jövője boldogságot ígér. Valahol, valamikor megtalálja azt, aki elfeledtet vele minden rosszat és képes lesz újra megtölteni vággyal a szívét; épp annyira kívántam számára ezt, mint amennyire biztos is voltam benne, hogy eljön. Hasonlóan reménykedve pillantottam a saját jövőmre azzal az aprócska kis különbséggel, amiről tudtam, hogy nem csak a bátyámat és Rae-t, hanem népem legnagyobb részét kiakasztaná: a mindent feledtető boldogságot odakintről vártam. Hiába tartottam barátnőmnek, még Rae-nek sem mertem bevallani, hogy sokkal szívesebben élném át a szerelmet egy emberrel vagy egy kósza tündével, mint egy népünkből valóval. Vonzott az új, az ismeretlen. Úgy éreztem, ezzel a vágyammal megbántanám őt is és a fivéremet is.
- Azt mondta, Hiranneth úrnő bízta meg valamivel, amit nem köthet az orromra. Szóval kiderítettem egymagam - vállat vontam, mintha semmiség lenne titkos információkat felfedni és a bátyám dolgai után kutatni. - Tanácskozásra megy. Magával vitte négy harcosát, hogy beszéljen egy mágussal, aki a csapatával a területünkön vert sátrat. Egy emberrel.
Halkan, izgatottan súgtam, kissé sajnálkozva, amiért nem mehettem vele. Tudtam, hogy veszélyes lehet, főleg, ha emberek lévén a nomádokból indulok ki, mégis szerettem volna a saját szememmel látni, milyenek, mit akarnak, hogyan élnek. Az emiatt érzett enyhe szégyent elnyomta a kíváncsiságom.
- Egyébként távozása előtt Nim felőled érdeklődött. Fontolgatta, hogy téged visz magával. Azt hiszem, nem elégedett Enlil felkészültségével és most megpróbálja tapasztalattal felvértezni a képzetlenebb harcosainkat. De hát te vadász vagy! Férfiak! - méltatlankodva csóváltam a fejem, mint aki nem érti, hogy jutathott ilyesmi a fivérem eszébe. Őszintén szólva tényleg nem értettem, miért fordult meg a fejében Rae, mint lehetőség. Ha nem a bátyámról lett volna szó, már régen a nászukat tervezném, minden testvéri szeretetem mellett sem hagyhattam azonban figyelmen kívül a tényt, hogy Nim és a romantika nem is lehetne távolabb egymástól, mint a fák meg az ég. Az érdeklődése valószínűleg Rae fantasztikus tehetségének tudható be, a gondolat viszont, hogy barátnőmet a harcmezőn lássam, elborzasztott. Így is eleget aggódok érte, az kéne még...
- A csillagokra mondom, gyönyörű vagy!
Összecsaptam két tenyeremet és hátrébb léptem egyet, hogy szemügyre vegyem munkám gyümölcsét. Rae két pici fonatából három dúsat készítettem, amiket aztán egy vastag hálóvá fontam össze, így most káprázatos, szövevényes fonatként nehezett a hátára. A két első tincsét csigaszerű vonalban összetűztem a tarkóján.
- Gyerünk, mutassuk meg mindenkinek, mielőtt besötétedik! - sürgettem a vállába kapaszkodva, mint egy gyerek, aki épp a nővérét nyúzza. |
Nem szerettem rossz hírekre hazatérni, a hosszú vadászat azonban több időt vett el tőlünk, mint gondoltam – és, mint kiderült, az Erdő Istenei ezúttal nem voltak kegyesek hozzánk. A Fény Ünnepének közeledtével nekünk, vadászoknak is meg kellett tennünk az első lépéseket az előkészületek érdekében, ezért is indultam el többedmagammal egy néhány napos utazásra a vadonba, hogy elvehessük és hazahozhassuk mindazt, amit a természet kész volt felajánlani számunkra. Az ünnepség mindig lakomával járt, ezt pedig az erdő is mindig megérezte, és bőkezűen adományozott nekünk minden földi jót.
A vademberekkel ellentétben viszont mi hálát is adtunk minden egyes ajándékért.
A nővéremet gyakran teljes mértékben hidegen hagyta, mi történik körülötte, hazatértemkor mégis tőle értesültem a történtekről, amikor először hozzá néztem be, hogy él-e még egyáltalán. Aerith persze élt és virult a varázslatai gyűrűjében, de elmesélte, hogy néhány harcosunk újabb összetűzésbe keveredett egy nomád hordával, és bár ők is elszenvedték a maguk kárát, nekünk is veszteséggel kellett szembenéznünk. Az ünnepen eggyel több csillag fog fényesen ragyogni az égen.
Egyre csábítóbbnak és egyre sürgetőbbnek tűnt a gondolat, hogy talán csatlakoznom kellene a harcosainkhoz.
Néhány napig bírtam csak a tétlenséget, mielőtt szabályosan viszketni kezdett volna a tenyerem és a talpam is, igen erőteljes figyelmeztetést hordozva: jó lenne, ha végre kezdenél valamit az életeddel. Először a testvéremnél próbálkoztam, de Aerith éppen egy új varázslat felfedezésének vagy fejlesztésének a kellős közepén volt, amit azt jelentette, hogy a szokásosnál is jobban kizárta a külvilágot – ilyenkor még én sem voltam képes előrángatni a maga kis burkából.
B-tervem egyelőre nem volt, de reméltem, hogy előbb-utóbb csak feltalálom magam, azért hazatérve az íjamért és néhány nyílért indultam. A házam apró volt és jellegtelen, tökéletesen beleolvadt a környezetébe, no meg tulajdonképpen önmagába is; a benne lévő helyiségeket sem sok különböztette meg vagy választotta el egymástól. Tökéletesen elégedett voltam vele, hiszen ilyennek is szántam – két kezemen meg tudtam volna számolni, hányszor aludtam a hálóhelyiségben álló ágyban.
Akkor hallottam meg a kopogást – amiben egyébként rögvest megéreztem a felmentősereg érkezését is –, amikor felvettem volna a takaróra fektetett íjamat, de már akkor mosolyogtam, amikor rögvest nyílt az ajtó. Ez általában két embert jelentett, de mivel az egyikük éppen nyakig süllyedt a mágiában...
Ahogy meghallottam Erya hangját, elfojtottam egy halk kuncogást, és visszaejtettem az íjat a takaróra. Persze már akkor a lehető legbiztosabb voltam a szándékaiban, amikor egyáltalán megjelent, de Fynn említésére már egészen biztos lehettem a dolgomban.
Széles mosollyal az arcomon sétáltam vissza az előtérbe, ami tulajdonképpen magában rejtett egy apró, konyhával egybenyitott étkezőt is.
- Erya! – üdvözöltem vidáman, miközben odaléptem hozzá, hogy egyik kezem a válla köré kanyarítva egy pillanatra magamhoz karoljam. Nem voltam az a tipikus ölelkezős fajta, de az egyik főtanácsosunk húga nemcsak jó barátnőm volt, hanem egyébként is egy olyan természetéből adódóan kedves teremtés, hogy mindig ezt a reakciót váltotta ki belőlem. – Csak egy tipp – szólaltam meg aztán, fejemmel jókedvűen a válla mögül kikandikáló tegez és íj felé intve. – Legközelebb hagyd kint őket a ház előtt, és akkor legalább annyi időre elhiszem, hogy nincs semmilyen hátsó szándékod, amíg kimegyek megkeresni, hova rejtetted – kuncogtam.
Természetesen soha nem zavart vagy volt terhemre, amikor azt kérte, hogy gyakoroljak vele, főleg nem ilyenkor, amikor én magam is elfoglaltságra vágytam; de ez persze nem jelentette azt, hogy ne szeretném rendszeresen ezzel piszkálni. Mindig megpróbálta eljátszani ezt a „csak úgy átugrottam és véletlenül a kedvencedet is elhoztam az íjammal együtt”-jellegű játékot, hiába volt átkozottul átlátszó, és tudtuk mindketten, hogy át is látok rajta.
Vidám mosollyal kaptam ki a finomságot tartalmazó zacskót a kezéből.
- Viszont a már hoztál nekem finomságot, akkor kénytelen leszel leülni velem és megvárni, míg el is tüntetem – jelentettem ki, elindulva az asztal felé. – Utána rögtön indulhatunk – tettem hozzá hátra pillantva, mielőtt még komolyan vehette volna a zsémbelődésemet.
A gyümölcskenyér még valóban meleg volt, Erya ismételten kitett magáért, vagy csak bevetette a maga őszinte és kedves mosolyát, hogy Fynn a legfrissebbet adja neki. Megvártam, míg ő is leül velem szemben – vagy csak megáll valahol az étkezőben, ahogy kedve tartotta –, aztán természetesen őt is megkínáltam a finom süteményből, mielőtt én magam belekóstoltam volna.
- Szóval azt mondod, a bátyád ismét elment? – kérdeztem közben homlokráncolva, visszaemlékezvén a szavaira.
Aerith azt mondta, az elesett fiatal harcosunkat is Nimrodel hozta haza; csak remélni tudtam – mindannyiunk és a főtanácsos érdekében is –, hogy ezúttal egészen más irányba szólította el a kötelesség. |
Magam sem tudom, meddig álldogáltam a hídon, mereven bámulván azt a pontot, ahol utoljára láttam Nim hátát. Úgy lovagolt el, hogy egyszer sem nézett vissza, mielőtt azonban eltűnt volna a fák közt, búcsúzóul hátraintett a válla felett. Tudta, hogy árgus szemmel figyelem, ami egyből mosolyt csalt az arcomra, hogy aztán ugyanilyen gyorsan leolvadjon, átadva a helyét valami sokkal sötétebbnek. Kérlek, gyere haza épségben! Kérlek! Nem bírnám ki, ha megint nyakig véresen jelenne meg, ha újból elszorulna a szívem azt találgatva, az ő vére-e vagy valaki másé. Nem bírnám újra látni a törést a szemében, ahogy leemelte elesett bajtársát a nyeregből.
Másfelől viszont a távozása egyet jelentett a szabadságommal. Nem volt, aki felügyelje minden lépésemet, így hát végre azt csinálhattam, amihez csak kedvem szottyant. Először is visszakapaszkodtam a gyékényen a házunkba, felkaptam az ajtó mellé készített íjat és tegezt, átvetettem a vállamon. Sietős mozdulatokkal összefogtam a hajamat, kontyba csavarva rögzítettem egy hosszú tűvel a tarkómon, aztán felkapaszkodtam a házunk mellett futó létrán. Szoknyában nehezen ment, de épp elégszer jártam már erre ahhoz, hogy ne okozzon túl nagy gondot.
Elkaptam a kötelet, ami az egyik magasabb fatörzsről lógott, alaposan megrángattam, hogy ellenőrizzem, tart-e még, aztán ellöktem magam a létra tetejéről és a kötélbe kapaszkodva átlendültem a szemközti hídra. Beletúrt a szél a szoknyámba, makacsul összetűzött tincseimbe, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mint valami harcos hercegnő. Egy igazi amazon. Aztán lelki szemeim előtt felvillant Nim arca, ahogy mogorván ráncolja a homlokát és korhol: nem vagy már gyermek, hogy majomként himbálózz! Pedig egyrészt remek szórakozás, másrészt ez a leggyorsabb nem hivatalos módja annak, hogy Enlil legjobb pékjéhez jussak. Mehettem volna körbe a köteleken és hidakon, de azzal szabadságom értékes perceiből veszítenék.
- Hupsz! - elvesztettem az egyensúlyom a hídon, de még időben elkaptam egy faágat és egyenesbe húztam magam. Rögzítettem a kötelet, aztán elégedetten leporolgattam a szoknyámat. Mennyivel könnyebb lenne nadrágban járni! A fene vinné el ezeket a tünde főtanácsosi hagyományokat! A vállam felett vetettem egy pillantást a mélybe, majd borzongva megkapaszkodtam a hidat közrefogó, indákból szőtt korlátban. Nem tartom magam egy tériszonyos nőszemélynek, de az őseink gondoskodtak róla, hogy a látogatói beleszédüljenek a látványba.
Belöktem az ajtót, barátként üdvözölve a hely tulajdonosát, akitől máris megkaptam a titkos kis csomagomat. Gondosan a zsebembe rejtettem, kifizettem, majd sebes léptekkel elindultam lefelé. Átszökkentem a korlát felett, a szél újfent belekapott a szoknyámba, de csak nevetve megragadtam a kötelet és visszalendültem a házunkhoz. Lemásztam a hídra, futóléptekkel rohantam végig otthonunk szövevényes ösvényein, míg el nem értem az avarszintet. Egy túl nagyra sikeredett ugrással landoltam az avarban, aztán felegyenesedtem Aurae egyszerű, aprócska kunyhója előtt. Úgy alakította ki egy nagyobb fa törzsénél, hogy azt bármelyik halandó építész megirigyelhette volna. Összeszedtem a bátorságomat és bekopogtam. Aurae azon tündék közé tartozott, aki jobb szerette a legtöbb idejét a szabadban tölteni, ezért gyakran előfordult, hogy üresen állt a háza. Épp ezért nem fáradoztam holmi udvariaskodással, hanem a kopogás után egyből benyitottam, amennyiben tudtam.
- Rae! Itthon vagy? Hoztam a kedvenc nasidból. Fynn az imént készítette, még meleg - megzörgettem az imént szerzett zacskó tartalmát és igyekeztem az "éppen véletlenül erre jártam, nincs veled semmi hátsó szándékom, drága barátnőm" hangszínt megütni, amin az esetek többségében Aurae percek alatt átlátott. De addig is maradt néhány percem, hogy lekenyerezzem és közös gyakorlásra csábítsam, feltéve, hogy egyáltalán itthon van... - Nim az imént ment el, nincs kedved kimozdulni egy kicsit? |
Ez a tünde város, egészen máshogy nyűgözi le a kalandort, mint Vesna romjai. Az egész települést az erdő ősöreg, hatalmas fáira építették, a házakat gyékényből fonott utak, és csomózott hidak kötik össze a magasban. Ha kitartóan haladunk ezeken az átjárókon, a központba jutunk, ahol a Világfa az Yggdrasil magasodik, amely három világot köt össze egymással.
Az épületek könnyű szerkezetűek, kizárólag természetes anyagokból, ezzel jelezvén, hogy a tündék ismét felfedezték gyökereiket. |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
