Belső
Pozitív:
mély érzésű;  nagy hatással tud lenni másokra, meggyőző; minden helyzetből képes talpra állni; erős az akaratereje, megbirkózik a lehetetlennel; nem fél a kihívásoktól; szenvedélyes; kiválóan működnek a megérzései, átlát a szitán; karizmatikus; titoktartó; humánus, szeret másokért cselekedni; jóindulatú; nyitott; feladataiban figyelmes; anyáskodó, jó anya

Negatív:
önfejű, végletekig ragaszkodik a véleményéhez; gyakran tesz övön aluli megjegyzéseket, cinikus; állhatatos, makacs és ellenálló; nagy az igazságérzete, nehezen bocsát meg;  megszokásokhoz ragaszkodik; túlzottan kötődik szeretteihez, különös tekintettel a gyermekeire - van, hogy túlságosan rájuk telepszik; szereti, ha az övé az utolsó szó

Külső
Hátközépig érő, gyűrűs csigákba csavaródó gesztenyebarna hajzuhatag, dús idomok és mosolygó száj; Talán ezek a legelső dolgok, amelyek szembetűnnek az embereknek. Clara középtermetű nő, úgy százhetven-százhetvenhárom centiméter magas. Homokóraalkata nem mondható sportosnak; csípője széles, keblei kellemesen teltek, amelyeket kihangsúlyoznak a fűzők, amelyeket visel. Bőre még télen majdnem teljesen hófehér, de mindig van benne egy kis pirospozsgás ragyogás, amitől még a sötétszürke ég alatt is kicsattanóan egészségesnek és üdének tűnik.
Arca ovális, gödröcskés kis állal és egy kissé széles állkapoccsal. Szemöldöke szépen ívelt, se nem túl vastag, se nem túl vékony, alatta hatalmas, óceánkék szemek ülnek, amiket hosszú, fekete szempillák kereteznek. Telt, hamvas rózsaszín ajkain majdnem mindig látható egy apró, szelíd mosoly, ami kifejezetten széppé varázsolja.
Az ember női mivolta miatt gyengének titulálná első ránézésre, de nem az; a betegek ápolásához nemcsak ész, de erő is szükséges – különösen, ha egy harcedzett férfit kell az egyik priccsről, a másikra támogatni.
Öltözéke praktikus, de nőies ruhadarbokból áll. A földszínek, mint a zöld és a barna remekül állnak neki, de skarlátvörös köpenyét csak ritka alkalmakkor hagyja el viseletéből. Léptei könnyedek, üdék; Bár előszeretettel hangoztatja, hogy öregszik, kicsit sem látszik rajta.
Mindössze két  ékszere van; egy vékony aranyláncon függő aprócska, halványrózsaszín kövecske, amit még első szerelmétől kapott, és a jeggyűrű, amivel a férje kérte meg a kezét.

Aglanirban, ha a taranisi hosszú telekről beszélnek, nem mondanak újdonságot. Clara a legnagyobb hóviharban látta meg a napvilágot Ansar falucskájában, éppen egy olyan tél közepén, amikor a külvilágot szinte teljesen kizárta a fehér takaró.
Édesanyja javasasszony volt, amolyan csodatevő, akihez előszeretettel jártak azon asszonyok, akik minden igyekezett ellenére képtelenek voltak teherbe esni. Delanie ismerte a gyógynövények és kenőcsök titkát legyen szó törésről, zúzásról, vagy éppen álmatlanságról. Sokan jártak hozzá, még az ország más pontjairól is voltak kuncsaftjai, Clara pedig a születésétől fogva minden mozdulatát árgus szemmel figyelhette, első kézből tanulva el a mesterséget.
Édesapja, Mineas némileg átlagosabb mesterséget űzött, bányász volt; Hosszú évtizedeket töltött el a nyirkos, sötét tárnákban, amely az évek alatt megtört, beteg embert faragott belőle, de erről később szólnék.
A bányász és a javasasszony házasságából még két gyermek született; Tobias és Davida. Tobias már gyermekkorában is nagy csirkefogó volt, míg Davida a hiú ábrándok kergetője – Clara testvéreihez képest mindig is földhözragadtabb teremtés volt, aki megelégedett az élet nyújtotta apró ajándékokkal, és örömökkel. Kilenc esztendős korára édesanyja legfőbb segítője volt. Pontosan tudta, hogy a kiskertben termesztett növények közül melyik mire való, ahogyan azt is, hogy a legnagyobb fagyban, vagy a hó alatt, hol lehet megtalálni a főzetekhez szükséges gyökereket. Minden porcikájával imádta a szakmát, amelyre született, és Delanie-t büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy legalább egyik lánya hajlandóságot mutat arra, hogy tovább vigye az anyáról-lányára szálló hagyományt.
Clara barátsága Isaac Strawrockkal, a szomszéd legkisebb fiával, már ekkoriban erős szárnyakat bontott. Isaac volt Clara legfőbb bizalmasa, és a fiú is előszeretettel szaladt a lányhoz, ha valami nyomta a lelkét. Olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek, vagyis gondolta Clara, miközben Isaac már akkor is szerelemmel szerette. Féltékenyen, és aggodalommal tekintett minden fiúra, aki csak egyetlen szóval, vagy kósza pillantással közeledett barátnéja felé, de volt valaki, akitől nem védhette meg.
Gildas Olwyn megtestesített mindent, amit Clara valaha is megvetett. Amikor először látta, a főnemesek pökhendiségével állt egy katonai kompánia közepén, férfimódra, de kölyökszájjal hencegve valamiről. A lány nem sokat foglalkozott a vörös üstökös nemes ficsúrral, hiszen Isaac első portyájára készült a katonákkal, Davidával karöltve éppen tőle búcsúztak, amikor tekintetük elsőként találkozott.
Nem. Nem ez volt az a mozzanat, ami megpecsételte a lány jövőjét. Húgával ellentétben nem nyűgözte le se a rang, sem a név, de még az a leheletnyi, tündérmesékbe illő romantika sem, amikor összepillantottak. Hamar el is felejtette a zöldbehajló, kék szempár villanását, hiszen a tizenhat éves lány minden idejét lekötötte, hogy édesanyjának segítsen a ház körül, és aggódjon a havas vadonban kóborló barátjáért. Tél volt, legalább olyan makacs tél, mint amelyben Ő maga is született, amikor az édesanyja váratlanul megbetegedett. Delanie tüzelt a láztól, és az erős asszonyt legyűrte lábáról a kórság.
A hó hatalmas pelyhekben hullott alá fehérszürke égből, ahogy a fejére húzott köpenyében, összefagyott ujjakkal kétségbeesetten kaparta a fagyott földet a megfelelő gyökér után kutatva, hogy megmentse az édesanyját. A mellkasát mardosó aggodalom óvatlanná tette, és olyan mélyre merészkedett az erdőben, ahol még a legbátrabb vadászok sem kószálnának egyedül az éhező vadak miatt.
A farkas az egyik csupasz bozót mögül ugrott eléje, tűhegyes fogaival megragadván a lány köpenyét. Mai napig nem tudja, hogy hogyan sikerült kibújnia ruhadarabból, vagy hogy a menekülésben mennyire segítette az, hogy hozzávágta a kosarát a bestiához. Csak a rohanásra emlékszik, a torkára fagyott sikolyra, és arra, amint újra- és újra térdre esik a takaró alatt megbúvó gyökerekben. A bestia a szorosan a nyomában maradt, hol oldalról, hol hátulról acsarogva áldozatára. Azt hitte, hogy örökre elveszett. Aztán meghallotta kürtöt, és a lovak patájának összetéveszthetetlen dobogását a fagyott földön.
Gildas Olwyn úgy mentette meg az életét, mint a Davida ostoba történeteiben szereplő lovagok; Talán csak a képzelete játszott Clarával, amikor látta az almásderes lovat elugrani maga mellett, hogy a méretes testévvel akadályt képezzen a fenevad és közé. Gildas gyorsan, és határozottan cselekedett. A következő pillanatban már egy ismerős, aggodalommal teli hang burkában találta magát. Isaac, aki az érkező hajtók között volt, úgy vonta keblére a lányt, mintha többé nem akarná elengedni.
A lány hálával tartozott megmentőjének. Esetlenül, a szegénysorból származó leányokhoz mért ildomossággal köszönte meg a lovagnak a segítséget, nem kis pironkodással fogadva, amikor az puha csókot nyomott átfagyott kézfejére, majd tulajdon köpenyét terítve a vállára óvta meg a további hidegtől.
A következő napokban Clarát lekötötte az édesanyja ápolása, így nem kis meglepetés érte, amikor nem várt látogatóként Gildas betért hozzájuk, rövid sétára invitálva újdonsült védencét, aki csak húga erősködése után volt hajlandó elfogadni az ajánlatot. Nem tudni pontosan, hogy a korábban tapasztalt undor mikor váltott át szimpátiába, és az mikor torkollott végül szerelembe. Clara buta volt, és naiv, amin nem segített Davida lelkes képzelgése arról, hogy egy napon a nemes megkéri a kezét.
Életében először tapasztalta meg a szerelem ízét, és Isaac minden figyelmeztetése ellenére engedett az úr csábításának; Gildas kérésére titokban tartva kapcsolatukat, mondván, csak elszakítanák őket egymástól.
Tavasszal, éppen egy időben azzal, amikor az édesanyja megtért az Árnyékvilágba, a lány rádöbbent, hogy állapotos. Egyszerre érzett bánatot, és örömöt, ami végtelen melankóliába csapott át, amikor Gildas katonatársai hetykén közölték a lánnyal, hogy szerelme visszatért a fővárosba, és nem jön már vissza.
Becsapottnak, és kiszolgáltatottnak érezte magát, aki édesanyja oltalmazó szeretetének hiányában nem tudta, hogy kihez forduljon – Isaac, mint legfőbb támasza, és titkának hűséges őre, mint élete folyamán mindig is, most is józan önzetlenséggel gondolkodott barátnéja felől, és hogy ne maradjon szégyenbe azért, mert hajadonfőtt hozza világra apátlan gyermekét, megvallva érzéseit megkérte a kezét.
Clara eleinte nem akarta elfogadni a segítséget, de mivelhogy édesanyja halála már egyébként is megtörte az apját, félt, hogy az általa okozott szégyen megölné Mineast. A fiatalok még azelőtt kimondták az igent, hogy Silas érkezésének látható jelei lettek volna, és amikor a kisfiú megszületett, nemcsak az anyja, várta féltő szeretettel; Isaac az első pillanattól fogva sajátjaként tekintett a gyermekre.
Clara nehezen szokott bele annak tudatába, hogy gyermekkori barátja immáron a férje, de Isaac nem is erőltette az ezzel járó privilégiumait; Hűségesen, végtelen türelemmel várta, hogy a lány, akit mindig is szeretett egy napon úgy tekintsen rá, mint egy férfira. Látva, hogy Isaac milyen gondoskodással viselkedik Silas iránt, szép lassan a szereteten felül, a lányban a megszületett a szerelem is.
Tizenhat esztendőn keresztül éltek egymással nagy szeretetben, amely alatt Clara elismert javasasszonnyá vált a környéken, míg Isaac egészen a rajparancsnoki címig jutott a katonaságnál. Házasságuk alatt két további gyermekük született, Adalide és Oliver. Öccse csapongó életmódja miatt, az édesapjáról és a húgáról való gondoskodás éppen úgy ráhárult, mint minden más a ház körül. A férje jó katona volt, aki különböző parancsokat követve volt, hogy hosszú hetekre elszakadt a családi fészektől, hogy egy kisebb kompánia élén banditákat űzzön el, vagy szökött rabok után kujtorogjék.
Isaac halála néhány hónappal ezelőtt váratlanul következett be. Télen. Mint minden sorsfordító esemény Clara életében. Éppen a havas vadonban vezetett egy expedíciót, amikor a meginduló hógörgeteg az összes vele tartó katonával együtt maga alá nem gyűrte, ezzel elveszejtve a család fejét.
Az anya és a gyermekei még csak most ébredeznek gyászból, s Clara egyre tisztábban látja maga előtt jövőjüket; hiába vált elismerté a szakmájában, nem keres eleget ahhoz, hogy népes családját egyedül is képes legyen ellátni.
Silas nem tudja, hogy nem Isaac a vérszerinti apja, emiatt pedig az asszonynak még nehezebb volt meghozni a döntését, és levelet fogalmazni a férfinak, aki fiatalon cserbenhagyta, és akit azóta, nem is látott…