Belső
Pozitív:
találékony, éles eszű, szellemes, karizmatikus, jó színész, kreatív, polihisztor, jó mesélő, jó problémamegoldó, erőszakkerülő

Negatív:
cinikus, kötekedő, zsugori, arrogáns, féktelen, tapintatlan, munkakerülő, zsémbes, iszákos, az érzéseit szarkazmus mögé rejti

Külső
Nem véletlen, hogy kilétét birodalomszerte sűrű homály fedi; Thelrod akkor és oda jut el, ahova akar, és mivel hírhedt mestere a feltűnéskerülésnek, soha, egy szál szemtanút sem hagy maga után. Bármilyen tömegbe könnyűszerrel beleolvad, sajátos arcberendezését pedig általában az éjjel leple és csuklyájának árnyéka borítja.
A beszédstílusa egészen egyedi jelleget kölcsönöz kiállásának; nyakatekert, sztoikus nyugalommal végig hadart és egy kedveskedő vagy éppen gúnyos becenévvel bevégzett mondataiból csak úgy süt a cinizmus. A tündék és emberek nyelvén is folyékonyan és megtévesztő hitelességgel beszél, de emberi bizalmasai társaságában olykor alábbhagy annyira az ébersége, hogy az artikulációjából kihallható legyen annak eredendő csiszolatlansága.
Anyjától örökölt ezüst haja manapság betudható a kornak, hosszúsága pedig praktikus módon takarásba vonja a hegyes fülkagylókat. Tünde véréhez illően langaléta, edzetlen testalkattal rendelkezik, amellyel ha akarna, sem bírna hatékony ütést mérni egy másik felnőtt férfira; sarokba szorítva épp ezért hagyatkozik inkább a beszélőkéjére, végső esetben pedig legfeljebb gyorsan hívővé avanzsál, de sosem hagyatkozik a puszta erejére. Ellenben hosszú távon kiváló futó, mozgása fürge és berögződésből mindig hangtalan.
Viseletét mindig az aktuális közege határozza meg, bár munkán kívül előnyben részesíti a rangján felüli vagyonról árulkodó öltözékeket; hiába vérzik a szíve minden kiadott krajcárért, konokul ragaszkodik az anyagi jólét hamis látszatának fenntartásához – ami mellesleg gyakran hasznára is válik, ha fényes nappal feltűnés nélkül szeretne tömött zsebű tömegekbe olvadni Aerten vagy éppen más jólétben virágzó városok utcáin.

A borotvaeszű árvának nem adatott meg a névviselés luxusa, ugyanis soha senki sem érezte annyira magáénak a gyermeket, hogy elkeresztelje, ezért mások mindig azzal a jelzővel illették, ami ránézésre legelőször az eszükbe villant. Sokféle név hallatán fordult hát a feje, és némelyekhez különösképp hozzászokott: Félelf, azaz Peredhel vagy Elladan, de ezen kívül benne tisztelhettük Gyere Visszát, Még Megbánodot és Nyomorult Kis Férget is, bár ezeknek még számos változata terjedt szájhagyomány útján a tengermenti kikötőváros utcáin, és ő mindhez hozzászokott – hogy hallgatott-e rájuk, az már egy más történet.
Volt azonban még egy neve, amiről sosem szerezhetett tudomást: Thurin, avagy titok.
Egy Aerteni nemesi család szolgájaként Ithild Elendurnak mélyen hallgatnia kellett a gyalázatos gaztettről, amelyet születendő gyermekének apja és egyben mesterének fia követett el ellene, hiszen a férfinak bőven volt mit veszítenie, és nem félt a nő kárára visszaélni nevével és rangjával. Jól tudta azonban, hogy Ithildnek csak egy szavába kerül, és az apja kizárja az örökségből, az ő fejére pedig örökös szégyen száll. Jóllehet csupán egy alja tündelányról volt szó, de a férfi egészen biztos volt benne, hogy apja menten kasztráltatná, ha hírét venné az egész család nevét bemocskoló bűnténynek, amelynek nyilvánosságra jutása a család legnagyobb befektetésének, a közelgő elrendezett házasságnak is útját állhatta volna. Mindent megtett, hogy a tündét hallgatásra bírja, aki engedmények árán hajlandó volt egyezséget kötni, melynek értelmében a gyermekét titokban hordta ki, hogy a babát aztán valahova jó messzire szállítsák, és egy távoli kikötővárosban nevelők gondjaira bízzák. A szolga neveltetésétől fogva hozzá volt szokva, hogy szemet kell hunynia az őt érő támadások minden formája felett, így megőrizte a titkot, és cserébe soha többé nem kellett egy pillantást sem vetnie a bába karjaiban felsíró emlékeztetőre.
Gondviselő híján Elladan azzal ütötte el az idejét, amihez éppen kedve szottyant; a fényes dolgokhoz pedig általában szottyant némi kedve. Gyermekként még beérte annyival, hogy a nap végén a többi utcagyerekkel együtt bedobták a közösbe, amijük volt, az árvaházban pedig kaptak egy adag moslékot, épp eleget ahhoz, hogy elkerüljék az éhhalált – ráadásul gyermeki őzikeszemekkel a koldulás is egész kifizetődő tudott lenni, főképp lopással egybekötve. A kereskedelmi csomópontban megforduló gazdag kereskedők zsebeiben a fiú mindig értékes dolgokra lelt – a legvagyonosabbak és leggyanútlanabbak azonban mindig Aerten virágzó városából érkeztek.
A felnőtté válás küszöbén azonban menesztették az árvaházból, és életében először rákényszerült, hogy valaki hasznára legyen. Egyetlen esélye volt arra, hogy eljusson Aertenbe; vitorlát kellett bontania. Egy hajó fedélzetén márpedig nem tűrik meg az embert, hacsak nem ért a hajózáshoz vagy a takarításhoz. Végig sikálta hát az egész Aertenbe tartó útját, és a mai napig rossz szájízzel emlékszik vissza arra a három napra, amit elvesztett az életéből azzal, hogy tisztességes munkát végzett.
Karrierje kezdetén még nem mozgott annyira otthon a város utcáin, hogy biztonsággal belevághasson bármibe is abban a tudatban, hogy nem fogja a bitón végezni; nem volt tisztában a menekülési útvonalakkal és nem ismerte az őrségváltás ütemezését sem, így a városban kikötve először is kapcsolatokra volt szüksége. Elég volt követnie az erkölcsi romlás téveszthetetlen illatát, amelyhez olyan jó orra van, és a város leg visszataszítóbb szegletében kikötve fejest ugorhatott az alvilág szervezetlen ügyleteibe. Útonállók és haramiák oldalára szegődve rajtaütöttek az útra kelő, gazdag kereskedőkön, és rendszerint szép summa ütötte a markukat – már amikor kompromisszumképes áldozatra bukkantak. Elladant magát is meglepetésként érte, hogy mi történik azokkal, akik nem hajlandók minden értéküket a banditákra ruházni.
Amikor egy nap egy bandányi másik gazfickóval lerohantak egy díszes lovaskocsit, és a benne ülő kereskedő hajthatatlanul ragaszkodott a becsületéhez, heves szóváltások után Elladan társai arra a következtetésre jutottak, hogy a legjobb lesz, ha előrántják a kardjukat és a túlerő előnyeit élvezve lekaszabolják a férfit és a kocsist, és csak azután fosztják ki őket. Miután Elladan többszöri invitálásra sem csatlakozott a helyszínről eltisztuló bandához, azok visszafordultak a zsákmánnyal, a társuk pedig egyre csak a haldokó kereskedő felett görnyedve vívódott azon, hogy mit tegyen – hagyja meghalni és fusson, mielőtt meglátják, vagy vegye át a szörnyet halt kocsis helyét, és vágtasson a legközelebbi ispotály felé, majd vonuljon évekre rácsok mögé?
Egy élet nem volt számára elég ahhoz, hogy gerincet növesszen, de abban a pillanatban, karjában egy vért köhögő emberrel nem látott más elképzelhető lehetőséget, minthogy megpróbálja életben tartani. Bár erkölcsi kódexe talán még egy fél oldalt sem tölt meg, és annak nagyja is apróbetűs rész csupán, a közhiedelemmel ellentétben igenis létezik nála egy határvonal, amit történetesen az emberölésnél húzott meg. A kivételes jótéteményt sosem volt alkalma megbánni: bár hajszál híján úszta meg a jobb karjára kiszabott büntetést, a gazdag kereskedő felszólalt az érdekében, és később busásan megjutalmazta. Arra kérte, hogy a pénzből szerezzen lehetőségeket is egy jobb, tisztességesebb életre, Elladan pedig bólintott, és a pénzből lovat vett és segédeket, amelyeket kedvenc hobbija, a tolvajlás javára fordított. Összeférhetetlen természete miatt azonban sosem talált olyan szárnysegédet, aki hajlandó lett volna huzamosabb ideig mellette maradni, és akit ő is megtűrt volna az oldalán.
Az évek során a tömegbe olvadva járta be a birodalmat és lopott fűtől-fától, a zsákmányt pedig felélte, eladta vagy átadta annak, aki felbérelte. Különös körültekintéssel maradt inkognitóban és gondja volt rá, hogy az egyre szélesebb körben ismert Zsebmetsző név annyi zavartsággal és kérdéssel vegyüljön, amennyi csak lehetséges; viselőjének arcát pedig hamis leírások, elhíresült önjelöltek és a vonásait ferdítő körözési plakátok sűrű homálya fedje. A nevekkel persze szintén óvatosan bánik, de időközben végre megállapodott egyet, amit csak a sajátjának tekint, bár nem gyakran ejt ki és nem is fogja tovább örökíteni; Thelrod Helevorn, a Helevorn család első és reményei szerint utolsó tagja. Egy név, amely ugyanúgy a semmiből jött, ahogyan ő, és ugyanúgy a semmibe is vész majd, mert ő aztán nem hajlandó senkit sem erre az ótvar világra hozni, az biztos.
Töretlen magányát az akkor tizenhét esztendős Cala Seagull szakította meg, akit azóta szintén családjának tekint. A lányt épp azzal a céllal közelítette meg, ahogy minden emberi lényt: hogy kizsebelje. Calának azonban semmije nem volt, és Thelrodot önmagára emlékeztette. Azt mondják, az ember a korral érzelmesebb lesz – talán így lehetett ez a Zsebmetszővel is, aki megsajnálta és segédéül fogadta a lányt.