Belső
Pozitív: életrevaló és talpraesett; barátságos; kalandkedvelő; inspiráló; a jelenben és a jelennek él; intelligens; éleslátó és intuitív; igyekszik mindenben a jót látni, vidám és optimista; kíváló íjász és tehetséges vadász

Negatív: hajlamos gondolkodás nélkül cselekedni, a hibáiból mindig csak út közben tanul; gyors és heves természete gyakran keveri bajba és kényszeríti akár életbevágó döntések hirtelen meghozatalára; talán túlságosan is szabadelvű, tiszteli a népét és a hagyományokat, de szívesebben megy a saját feje után; hajlamos elkalandozni és álmodozni; nehezen bocsájt meg, és soha nem felejt; nem mindig tud lakatot tenni a nyelvére, de legalább rendkívüli érzéke van a legkellemetlenebb kérdések feltevéséhez

Külső
Fajtársaihoz hasonlóan nyúlánk és karcsú termet, könnyed, ruganyos léptekkel, kecses mozgással és egyenes tartással. Finom vonásokkal metszett arcában ugyancsak népe legendás szépségének egyik képviselőjét vélhetjük felfedezni; szempillái árnyékában rendkívül kifejező, smaragdzöld szempár bújik meg. Ajkait gyakran húzza vidám, kedves mosolyra, amely oly hűen tükrözi jellemét, akárcsak lágy, dallamos hangja. Szemei megkapóan szép színén kívül másik igencsak jellegzetes vonása a haja: az egyenesnek induló, majd a végeinél finom csigákba kunkorodó rézvörös tincsek egészen a feneke alá érnek, mégsem zavarják semmiben. Mindig ugyanazt a frizurát viseli: két-két vékony fonattal kényszeríti hátra hajának azt a részét, ami az arcába lógna, de egy-egy vékony tincset mindig szabadon hagy a halántékánál – ezzel az egyszerű technikával feltűnés nélkül tudja kiemelni hosszú, hegyes füleit, némán üzenve, mennyire is büszke a származására. Ruházata egyszerű, általában – hacsak nem indokolja valamiféle jeles alkalom az ellenkezőjét – barna bőrnadrágot visel könnyű bőrcsizmával és egy hosszú, zöld tunikával, amivel akaratlanul is kiemeli a szemei színét. Le sem tagadhatná, hogy ez a két szín a kedvence: mellényei, köpenyei, alkarvédői, de még az íja, a nyilai és a tőrei markolata is ezek valamelyikében játszik. Szinte soha nem látni úgy, hogy ne lenne íj a kezében és tegez a hátán, a hosszú és kecses jellegzetes tündepengéket – édesapja ajándékait – azonban csak akkor hordja magánál, ha feltétlenül szükséges.
 

Ha visszaforgathatná az idő kerekét, Aurae egy nagyon is domináns része valószínűleg azt kívánná, bárcsak néhány évvel késleltethette volna önnön világrajövetelét. A másik fele nagyon is szívesen veszi azokat a tapasztalatokat, amiket lehetősége volt születési ideje révén megszereznie, még akkor is, ha apró gyermek volt csupán akkoriban, az emlékek pedig jóval fájdalmasabbak annál, mint amire az ember szívesen emlékezne vissza. Második gyermekként született a családba, egy olyan családba, amit kezdetben talán népesnek szántak az Istenek, Aurae esetében azonban a „második” jelző fájdalmasan kevés ideig jelentett egyet azzal, hogy ő volt a középső gyermek.
Iseril és Velawen. Ez volt az első két név, amelyet a túlságosan is jó memóriája megőrzött számára valószínűleg az idők végezetéig; nem volt elég a pusztító háború, édesanyja és borzasztóan fiatal kisöccse egy ismeretlen járvány áldozatául estek, a család maradék három tagja pedig tehetetlenül nézték végig a szenvedésüket, csakhamar egyedül találván magukat. Aurae maga sem tört össze a gyász súlyos terhe alatt, de a mai napig gyakran hallja anyja kedves dúdolását és öccse gyermeki nevetését visszatükröződni a lágy tavaszi szellőben.
Aurae nem örökölte a mágiahasználatot édesapjuktól, ezt azonban nem is bánja, soha nem sajnálta nővérétől a képességeit, sőt – manapság is rendszeresen cukkolja azzal, hogy biztosan emiatt lett ő is ennyire elvarázsolt. Míg Aerith édesapjuktól tanulta el a vérében rejlő mágia megfelelő használatát, addig ő odakint kalandozott és a természettel ismerkedett – már fiatalon felfedezte magában, hogy egy-egy kellemes meleg estén jobban esett számára a szabad ég alatt megpihenni és a csillagokat számlálni a tiszta égbolton. Népe többi tagjához hasonlóan Aurae számára is veleszületett adottság volt a természet mélységes tisztelete és szeretete, a lány azonban az átlagosnál szorosabban kötődött hozzá, hiszen míg édesapja és nővére le tudták kötni magukat a varázslással, ő pusztán ebben lelhetett menedéket. Ennek köszönhette azt is, hogy népének egyik legkiválóbb vadásza a tanítványává fogadta – tőle tanult meg mindent, amire ma képes, és ő tanította meg arra is, hogyan lehet még vadászat közben is tisztelni a természetet. Aurae számára ugyanolyan természetes egy-egy vad elejtése, mint az, hogy utána hálát adjon az erdő Isteneinek azért, amiért aznap ismét kerülhet valami az asztalukra.
Tünde években mérve fiatal volt még, amikor Branwen rámosolygott egyik harcosuk képében. Paeris húsz évvel volt idősebb nála és délceg harcos hírében állt, népük megbecsült és tiszteletben álló tagja volt, talán ennek volt köszönhető, hogy még a lányok édesapja, Elyon is hajlandó lett volna rábólintani a frigyükre. A két fiatal szerelme erős volt, az élet azonban közbeszólt, és Aurae ismételten fájdalmas emlékeztetőt kapott az Istenektől annak igazságtalanságáról. Paeris a nomádok keze által lelte halálát, amit a lány soha nem volt képes sem elfelejteni, sem pedig megbocsájtani – alapvetően racionális gondolkodásmódja alól emiatt is képeznek kivételt a barbár vademberek.
Édesapjuk halála volt talán az egyetlen veszteség, amiben közvetlenül érintett volt, mégis meg tudott vele békélni. Elyon hosszú, nehézségektől aligha mentes, de tartalmas és teljes életet hagyott hátra, mindig ott volt a lányai számára, több mint száz éven keresztül biztos támaszt nyújtva mindkettejüknek, amikor szükségük volt rá. Aerith és Aurae magukra maradtak, de a legkevésbé sem egyedül; a kapcsolatuk nem felhőtlen, de a gyakori viták és a csipkelődő magatartás ellenére is pontosan tudják, hogy egymásra mindig, mindenben számíthatnak. Aurae tiszteli és szereti a nővérét, ezért sem hagyja soha, hogy elsüllyedjen a saját kis világában, pedig az Istenek látják a lelkét, hajlamos lenne rá. Mindig gondoskodik róla, hogy Aerith ne felejtsen el egy kis friss levegőt is szívni néha napján, az pedig már teljesen természetessé vált számára, hogy az asztalára is mindig varázsoljon valami ehetőt. Ez utóbbi pláne nem okoz nehézséget a lánynak, hiszen vadászként keresi a kenyerét, számára ez egyszerre hivatás, egyfajta hobbi és foglalkozás; a mai napig a természet számára a legfőbb menedék. Még Paeris idejében eltanulta a harcászat jó néhány formáját, ezért az íjászkodás mellett remekül bánik a tőrökkel és tudja forgatni a kardot is, jelenleg pedig azon dolgozik, hogy a maga módján a közelharcban is megállhassa a helyét – valamiért nagyon rossz előérzetei vannak a jövővel kapcsolatban, és készen akar állni arra, hogy szükség esetén beállhasson népe harcosai közé is, ha kell.