|
Témaindító hozzászólás
|
2016.12.31. 21:21 - |
A Berith sötét pusztaságát, a kő és porrengeteget csupán elvétve szakítják meg szegényes falvak, és városnak gúnyolt utca-csoportok, amelyeket a régi háborúk szaggattak meg, és az útonállók mind a mai napig le-le rombolnak. Az a kevés ember, aki a Berith-en próbál boldogulni, makacsságból vagy kényszerből, főleg a Rengeteghez közeli határvidéken él, ahol a pusztulás még nem olyan végleges és halálos, mint másutt. Néhány földdarabnak egészen nagy birtokosai akadnak, akik Lordnak titulálják magukat, s bár területeik talán inkább a Rengetegben nyújtóznak, nem mulasztják el keservesen megadóztatni a maroknyi épen maradt s lakott berith-i falu lakóit sem. |
[5-1]
 – Na, hé! – pirítottam rá a legjobb barátomra, miközben összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Bellamy néha olyan savanyú tudott lenni, mint a kéthetes köszméte, amit kint hagytak napon; ez azonban egyáltalán nem tántorított el attól, hogy elrángassam a kis lusta szentemet. Amolyan kihívás volt ez nekem, hogy kirángassam abból a fura állapotból, amiben lézengett, és ami nekem egyáltalán nem volt megérthető. Hogy volt valaki képes ennyit durmolni? Hogy nem ütött a fejébe szöget az, hogy valami elmondhatatlanul izgalmas dolog történik éppen az orrunk előtt? Hogy? HOGY?! – Ennyire azért ne fújjuk fel a dolgokat, Bell. Itt vagy, egy darabban, élsz és virulsz, életvidámabb vagy, mint valaha… – daráltam le a tényeket egy szusszanásnyira, de az utolsónál egy pillanatra megakadtam, és hunyorítva hátrahőköltem rámeredvén. Rendben, annyira talán mégsem volt az. De, hé! Én így kedveltem.
A kiméra bökdösős ötlet hallatán úgy tettem, mint aki erősen gondolkodóba esett – mindig is érdekeltek Berith élő vagy éppen kevésbé élő lényei, a kiméráktól kezdve egészen a démonokig. Ugyan nem hittem a létezésükben (miért is hittem volna?!), főleg, hogy ezekről olyan iszákos, félig-meddig összeaszott vénemberek meséltek az ivóban, akik legfeljebb bormámoros éjszakákon képzelhettek bele kóbor kutyákba szörnyűséges rémlényeket. Vagyis, azt vallottam, hogy amit nem láttam, az nem is létezik; és éppen ezért akartam mindig is kiszökni éjszaka. Az meg főképp igaz, hogy ezek a valamik sokkalta izgalmasabbnak tűntek, mint szerény falucskánk lakói egybevéve.
Kezdve a pékasszonnyal, akit legszívesebben végigcibáltam volna a fülénél fogva a főutca összes sáros tócsáján. Bosszantó némber, hogy esne ki az összes megmaradt foga! Dühödten szívtam tele magam levegővel, és a számat lebiggyesztve, öldöklős hangulatban figyeltem a legjobb barátomat, amint felkászálódik a hevenyészett fekvőhelyéről, hogy a vizes hordó felé másszon (eddig fejben tízszer elképzeltem szívem leghőbb vágyát, a sárban vergődő asszonyt), mikor legalábbis Byrne csúnya szavakkal illette a méltóságos hátsó fertályomat.
– Hah! – hördültem fel sértve, és szívem szerint orvul megdobtam volna hátulról egy szalmazsákkal, de sajnos világéletemben pocsékul céloztam. Sajnos. Ám ez még továbbra sem akadályozott meg abban, hogy méltatlankodva eltátsam a számat. – Ne bántsd a hátsómat, mert meggyepállak! – fenyegettem meg a mutatóujjamat feltartva, ígéretbe helyezve, hogy jön még ő az én utcámba (vagy a seprűm utcájába, ki tudja), még ha most nem is ugrok rá egy amazonokat idéző, démoni hörgés kíséretében. Ahhoz még túlságosan is tervbe volt véve az, hogy kirángatom Bellamyt a műhelyből.
Ennek fényében meg nem tűnt valami remek ötletnek az, hogy úgy a hátára vetődöm, mint valami lóra.
A felháborodásomat követően vettem egy mély lélegzetet, és úgy fogtam bele abba a mesébe, ami reggeli közben csapott belém, és egész délelőtt, sőt, még a délutáni sepregetés közben ezen agyaltam. Hiszen annyira nyilvánvaló volt, az ég áldja meg!
– Ha nagyúr helyében volnék és rosszban sántikálnék, márpedig igenis rosszban sántikál, akármit is mondasz, én is egy esküvő mögé rejteném a kis kieszelt huncutságaimat. Főleg, hogy rengeteg ember érkezik, vagyonos vagy éppen kevésbé az, mondjuk, ez nem is annyira érdekes, de mégis ki gyanakodna arra, hogy egy ilyen esemény mögött más lapul? Rendben, azt én sem tagadom, kétségtelen, hogy kondul majd a nagyharang, de miért ne használhatná ki erre is? – vontam fel a szemöldökeimet, miközben fel és alá járkáltam a műhelyben. – Én pedig addig nem leszek nyugton, míg meg nem tudom, mi történik. Mert ha minket is érint, az biztos, hogy én nem leszek itt, mikor meg fog történni. Inkább bökdösöm vasvillával a kimérákat. Tudom, hogy vaj van a füle mögött, jó, nem szó szerint vaj, inkább baj, de milyen fura mondás ez? VAJ!
Hagytam egy rövid szünetet, majd újból beszélni kezdtem.
– És hallottam egy olyan titkos bejáratról a várba, amit nem őriznek az őrök, vagyis semmi esélye sincs annak, hogy kidobjanak, amint megjelenek a horizonton. Na? Oké, azt elismerem, hogy az ürge, akitől hallottam, lehet éppen nyulakat kergetett a réteken, annyit ivott, de ezek a sejnagyurak mindig is dilisek voltak, érzem, hogy van egy olyan bejárat! – gesztikuláltam hevesen a karjaimmal, aztán megálltam Bellamyval szemben, és kimeresztettem a szemeimet, úgy bámultam rá. – És az alvás nem kifogás! Gyerünk, biztos alszik benned némi kalandvágy! Valahol, mélyen, nagyon belül, teljesen elveszve, elzárva, arra várva, hogy végre kiszabadítsák! Naaaaa! – kérleltem, s a kezét megragadva kezdtem el húzni az ajtó felé. – Légy szíveees! – kértem direkt elhúzva, szándékosan idegesítő hangon. |
Ha az emberek kiabáltak velem, az nagyjából olyan volt, mintha hangosan érdeklődtek volna irántam, elvégre, vették a fáradtságot, hogy megemeljék a hangjukat. Ezek alapján Gelleth-et minden bizonnyal nagyon érdekelte a hogyanlétem; ha az összes berith-i árnyat nem vonzotta oda a kiabálásával, egyet sem. Valószínűleg az mehetett az agyára, hogy az özvegy kocsmárosné megharagudott rá, amiért a szatócs nejének olcsóbban számolta el a rendelt szegeket, mint neki, aztán sodrófával kergette végig a városon este, az öreg meg letolt gatyával átesett egy alvó kutyán, és beleesett egy itatóvályúba. Szerintem fergeteges lehetett, kár, hogy nem voltam ott, bár a vonzatait kihagytam volna. Amint felkeltem reggel, Gelleth egy tarkó-pofonnal gazdagított, majd egész nap ugráltatott, és a szamár, amit a műhelyben használtunk, még sípcsonton is rúgott.
Rá kellett jönnöm, hogy az emberekben azt szerettem legjobban, hogy előbb-utóbb mind meghalnak. Meg a szamarak is.
Ahogy egy bölcs ember mondta nekem az ivóban egyszer: ha az életed silány, feküdj le a földre és add fel. Az igazság viszont az, hogy a halál sem vonzott túlzottan, és bár azt mondják, két rossz közül mindig válaszd azt, amelyiket még nem próbáltad, én inkább ragaszkodtam volna a jól bevált szenvedéshez. Nem volt túl kecsegtető jövőkép, sem pedig nyereséges, de az enyém volt. Az egyedüli dolog, amit mindig vártam, az az alvás volt; nem egészen tudom, miért, mert sosem álmodtam semmit, sem jót, sem rosszat, de volt bennem némi remény, hogy ha egyszer majd kinyitom a szemem, a másnap nem lesz annyira dögletes és unalmas, mint az előző.Persze, sohasem így lett, és rendszerint csatornabűzre és varjúkrákogásra ébredtem.
Vagy egy kiáltásra. Vagy arra, hogy lerántják a takarómat. Vagy egy vödör vízre. Vagy egy vödörre. Most épp egy szúró érzésre a hasamnál.
– Arghis – morogtam, a fejem alatt tartott zsáknyi fűrészpor egyik végét igyekezvén úgy az arcom elé húzni, hogy kizárja a szemhéjaim között beszűrődő napfényt, vagy megfojtson, és véget vessen a szenvedésnek. Ugyanannyi esélye volt mindkettőnek. A torkomból fájdalmas nyögések és nyafogással fűszerezett hörgések törtek fel, ahogy a lány, akit valamilyen érthetetlen oknál fogva képes voltam a barátomnak hívni, csontos hátsójának egész felületével igyekezett kidörzsölni a hasam. Nem volt értelme a küzdelemnek; Annis makacsabb volt, mint egy harcikutya, ha valamibe belemélyesztette a fogait, nem engedte el, most pedig épp belém mélyesztette őket. Elengedtem a zsák szélét, csak azért, hogy feltárt bőrfelületemen a keze csattanjon, mintha ugyan életre tudna pofozni.
– Neee-hehem – nyögtem, karjaimmal makacsul eltakarva a szemem. Újra és újra eszembe jutott, hogy ha megöltem volna, mikor először felidegesített, valószínűleg mostanra kiszabadultam volna a börtönből is.
– Miért utálsz ennyire? – morogtam, ahogy egy másnapos ember életkedvével és energiájával felültem a zsákokból összetákolt ideiglenes ágyamban. A mai napra nem akadt több munkánk, Gelleth pedig elment kiengesztelni a kocsmárosnét, ezért úgy terveztem, nem csinálok semmit. Hah. Milyen szép nap lett volna! Ehelyett Annis ott ugrált előttem, mint egy dobozba zárt kolibri, és arra készült kényszeríteni, hogy emberek közé menjek. És nem is akármilyen emberek közé.
– Annis, ne kezdd már megint – sóhajtottam, összeszedve minden erőmet ahhoz, hogy felálljak. – A múltkor is majdnem áthajtottak rajtad egy szekérrel... Sőt, ami még rosszabb, majdnem rajtam is! Miért akarsz minden áron kekeckedni az őrökkel? Hm? Menj és böködj inkább bottal egy kimérát. Csak engem hagyj ki belőle!
Az álom még a szememen ült, és minden élt eltompított, azzal fenyegetve, hogy pont akkor legyen úrrá rajtam a megmagyarázhatatlan fáradtság, amikor Annis valami baromságba rángat bele; mert hogy a motyogásom ellenére így lesz, abban biztos voltam.
– Olyan csontos a hátsód... Mintha késsel böködtek volna végig. – A hasamat dörzsölgetve mentem el mellette, hogy a helyiség sarkában elhelyezett vödör víz mellé térdeljek, és egy gyors fohász után, hogy Tritón fojtson belé, beledugtam a fejemet, majd szinte rögtön fel is egyenesedtem, és megráztam magam, mint egy kutya. A hajamból a szemembe csöpögött a víz, de nem töröltem le, mert az túl sok energiát igényelt volna.
– Mégis mit gondolsz, miben mesterkedik? – forgattam meg a szemeimet. – A fiának esküvője lesz, nem? Biztos amiatt van nagy felhajtás. Minek akarsz belefolyni? |
– Szabadság! – ordítottam el magamat, amint végeztem a felsepréssel a konyhában, majd a rá következő pillanatban rá is csaptam a számra (még szerencse, hogy nem azzal a kezemmel, amellyel éppen a seprűnyelet markolásztam, mert az a találkozás nagyon fájt volna, annyi szent). Félve sandítottam fel a plafonra, remélve, hogy a szomszédos helyiségben pihenő Hanley asszonyságot nem vertem fel a hangoskodásommal, de mivel nem érkezett reakció a felkiáltásomra, a sóhajomat visszafojtva töröltem le a homlokomat. A nyakamat behúzva, lábujjhegyen osontam oda a sarokhoz, hogy nekitámasszam a falnak a seprűt, majd, mint aki rosszban sántikál (ami, mondjuk, nem is nagy túlzás, khm), kisurrantam a házból.
A friss levegőt beszívva lehunytam a szemeimet egy pillanatra; ezt szerettem a legjobban. Persze, nagy hévvel, de közel sem olyan nagy lelkesedéssel szoktam reggel nekiesni a munkának, viszont semmi nem volt fogható ahhoz, hogy a vacsorakészítésig nem volt semmi dolgom. Ha éppen ahhoz volt kedvem, lógathattam a lábam valamelyik magas helyről, vagy éppen kereshettem valamit, amire eddig nem derítettem fényt. Vagy esetleg kedvemre fáraszthattam Bellamyt azzal, hogy olyan helyzetekbe kevertem bele, amire egyébként nem is vetemedett volna.
Elvigyorodtam, végül a pillanatnyi megtorpanásomat követően továbbperdültem a fogadott apám kocsmája felé, ahol évszaktól és naptól függetlenül alig lézengtek, s úgy kellett hálóval befogni őket. Mondjuk, ezt egyáltalán nem csodáltam; ha az ember leélt egy bizonyos mennyiségű évet egy olyan helyen, mint Berith, lehet, hogy nekem is elmenne attól a kedvem, hogy alkoholba fojtsam a bánatom.
Mindenesetre, nagy mosollyal az arcomon integettem be a nevelőapámnak, akinek a szokásosnál is ráncosabb lett a homloka, és bizonytalanul viszonozta a gesztusomat. Néhány törzsvendég összeszűkített szemekkel meredt rám – gyanítottam, hogy ők nem könnyen feledték el azt az incidenst, mikor legalábbis annyira felbosszantottam magam egy idősebb férfi megjegyzésén, hogy nyakon locsoltam a maradék sörével. Egyes nyelvek szerint vénlány vagyok, viszont annyi méltóság még szorult belém, hogy ne hagyjak ilyesféléket megtorlatlanul… mintha bármi is szabad lenne!
Elrugaszkodtam az ajtófélfától, majd vidáman, mezítelen lábakkal szökdécseltem el a kovácsműhelyig, ahonnan nem hallatszott ki a jól megszokott csörömpölés. Értetlenül fordultam körbe a saját tengelyem körül; csend és hullaszag. Na, jó, talán az utóbbi nem. De mi ez? Hm?
A mellkasom előtt összefont karokkal, gyanakvó arckifejezéssel indultam meg a hátsó helyiség felé, s mikor szembesültem az alvó Bellamy látványával, elégedetlenül horkantottam fel.
– Jellemző – morogtam félig-meddig duzzogva, s közelebb osontam hozzá. Felöltöttem a lehető legsátánibb mosolyt, amit csak ki tudtam magamból hozni, majd megböktem a mutatóujjammal. – Alszol? – tettem fel a kérdést közvetlenül a bökés után. Komolyan, ott van egy kerek egész éjjele horpasztani… mégis mit csinál, ha nappal is alszik?
Elhatároztam, hogy a legközelebbi alkalommal ennek is utánajárok, azonban kénytelen voltam továbbra is azon fáradozni, hogy a legeslegjobb barátomat kirángassam az álmából, mert eddig rengeteg hasonlóságot mutatott egy halottal.
Megropogtattam az ujjaimat, és gondolkodva körbenéztem, hátha akad egy kancsó víz vagy valami egyéb nedű, amivel fellocsolhatnám, de úgy tűnt, az istenek nem akarnak nekem kedvezni. Még az is megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel megfenyegetem azzal, hogy billogot égetek a hátsó fertályára, de arra a szintre még nem süllyedtem le… sajnos.
Hirtelen felindulásból ültem rá, s mint aki nem találja a helyét, néhány pillanat erejéig fészkelődtem is egy kicsit.
– Jó reggelt, álomszuszék! – trilláztam boldogan. – Hasadra süt a nap! Már nem azért a két fillérért, de egészen kényelmes vagy, tudtad? – mosolyogtam le rá, és megpaskolgattam az arcát, függetlenül a véleménynyilvánításától, s felálltam róla. – Na, most, hogy visszatértél az élők közé, ideje csinálni valamit, ami, kapaszkodj meg – egyenesen rá meredtem –, nem alvás! Egy-kettő – tapsoltam. – Ne akard, lelocsoljak vízzel. Tudod, hogy megteszem. Bármikor! És az a legjobb az egészben, hogy bárhol – vontam vállat.
Pontosan itt vettem egy újabb mély lélegzetet, hogy tudjam folytatni a beszédet.
– Például, nemrég hallottam, hogy a kedvenc urunk és védelmezőnk valamiben mesterkedik, én pedig alig várom, hogy megtudhassam. Egyedül viszont nem akarok menni. Na? – böktem meg újból. |
A Berith sötét pusztaságát, a kő és porrengeteget csupán elvétve szakítják meg szegényes falvak, és városnak gúnyolt utca-csoportok, amelyeket a régi háborúk szaggattak meg, és az útonállók mind a mai napig le-le rombolnak. Az a kevés ember, aki a Berith-en próbál boldogulni, makacsságból vagy kényszerből, főleg a Rengeteghez közeli határvidéken él, ahol a pusztulás még nem olyan végleges és halálos, mint másutt. Néhány földdarabnak egészen nagy birtokosai akadnak, akik Lordnak titulálják magukat, s bár területeik talán inkább a Rengetegben nyújtóznak, nem mulasztják el keservesen megadóztatni a maroknyi épen maradt s lakott berith-i falu lakóit sem. |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
