|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.29. 17:03 - |
Hórihorgas, göcsörtös fák gyűrűjében néhány szikla áll – összevissza, mintha csak egy jó kedélyű istenség, merő szórakozásból dobálta volna oda őket. Igaz, az ágak között átszűrődő tompa fény sejtelmes derengésbe vonja ezt az érdekes kompozíciót, de a köd sűrű fátyla mindig a sziklák között gomolyog.
A kövek oldalán jól láthatóan megtelepedett a moha, de az, hogy nem közönséges sziklákról van szó, csak akkor derül ki, ha a bátorságunkat összeszedve közelebb lépünk. Két „oszlop” között egy hasadék nyílik, amely egy kisebb barlangba vezet. A doh, és az ázott föld nehéz szaga terjeng a levegőben. A falakon kúszónövények telepedtek meg, de még így is szépen kivehetőek azok az ábrák, amelyeket a régi idők boszorkányai festettek fel rituáléik alkalmával. Egy szűk járat vezet a barlang szívébe, ahol egy faragott kőoltár áll, amit felülről éppen megvilágít egy repedés; kirajzolva a közepén egy pentagramhoz kísértetiesen hasonlító boszorkányszimbólumot. |
[14-1]
Nem öltem még embert. Soha. Előszeretettel hangoztattam, hogy megtenném, ha a szükség rávinne; Makacsul győzködtem magam arról, hogy nem is létezhet nagyobb dicsőség annál, ha a néped egyik ellensége a te pengédnek köszönhetően vergődik a porban a saját vérében fürödve. Ezen meggyőződésemet pedig tovább erősítette, amit a törzs idősebb harcosaitól hallottam; Dolven Odhron, vagy Gard Drogon például előszeretettel hangoztatta a tábortűz körül, hogy miként és hogyan segítettek át valakit az Árnyékvilágba. Aztán felsejlett előttem apám képe – az apámé, aki harcos volt, nem pedig gyilkos, és aki sosem akarná, hogy én azzá váljak. Ennek gondolata elgyengített.
Kezem még mindig makacsul szorult rá a kardom markolatára, de közel sem voltam annyira kész arra, hogy lesújtsak vele, mint ahogyan azt magamnak igyekeztem bizonyítani. Amikor legutóbb két birodalmi katonával kerültem szembe, az egyiknek majdnem leharaptam a fülét, aztán mégis arra kértem a nénémet, hogy engedje el Őket. Sérültek voltak, az erdő bizonyára befejezte azt, amit elkezdett, gondoltam, miközben kék szemeim csökönyös elszántsággal meredt a sebzett arcú idegenre.
Hogy mennyit tudtam a külvilágról? Nem sokat. Egész életemet a népem oltalmában töltöttem; Nőként elsősorban apám rendelkezett a sorsomról, hogy aztán egy nap átengedje ezt a kegyet a férjemnek. Csak azokat a történeteket ismertem, amit népünk vénei meséltek, és csak azaz igazság létezett, amit számunkra tanítottak. Hűségem az enyéimhez kötött, ezen az idegen cinikus szavai sem változtathattak.
- Jogod? – kérdeztem zavartan heherészve. – Arra vagy büszke, amit születésed okán neked adtak, ellenben a mieink mindent maguknak harcoltak ki! – kötöttem makacsul a farkast a karóhoz. Nem rejthettem sértettségemet; alábecsült engem, és alábecsülte az erdő szellemeinek segítő erejét. Olyan magabiztossággal ejtette ki az ajkán, hogy több joga van az erdőhöz, mint nekem, hogy a szavaitól őszinte gyűlölet éledt iránta mellkasomban. Sosem jártam az erdőn kívül, így csak mások elmondásaiból tudtam, hogy a városiak miféle pletykákat terjesztenek rólunk, a vad nomádokról. A pogányokról. Furcsa volt, hogy valaki ilyen merészen az arcomba vágja, hogy minek is tart minket. Engem.
Az éles füttyszótól a vállaim összerándultak. Nem ijedtem meg, pusztán váratlanul ért, hogy ilyen könnyedén magamra akar hagyni. Ismertem az erdőt, és a hozzá tartozó hangokat, így bármennyire is halkan lépdelt a hátam mögött a jószág, pontosan érzékeltem közeledését, de nem szakítottam el tekintetem a gazdájától. Az állat megkerült engem, de csak az árnyékát láthattam a szemem sarkából.
- Kik hát az ellenségeink, ha nem Ti, vagy pengefülűek? – kérdeztem dacosan. A kardom időközben leengedtem; ostobaság volt talán, de ahogy láttam, hogy az idegen távozni készül, nem tartottam szükségesnek. A sarkam belevájt a puha fövenybe, ahogy az idegennel együtt én magam is fordultam, hogy ne veszítsem el a szemem elől. Igazságtalannak éreztem, hogy állított valamit, amit aztán nem magyarázott meg. Gondolkodás nélkül léptem utána, és ragadtam meg a karját, még mielőtt felkapaszkodott volna a lova hátára. Sokkal magasabb volt nálam, és korábban bizonyította, hogy erősebbnek is erősebb – mégsem féltem attól, hogy eltaszít majd, ha marasztalni próbálom. A ló felprüszkölt.
- Ki vagy te? – ismételtem meg a kérdést ismét, de hangom elcsendesült; nyoma sem volt már benne a korábbi követelésnek, és akaratosságnak. Kék szemeim őszinte érdeklődéssel olvadtak a sötét íriszpárba. Elengedtem a karját, és tettem egy lépést hátra. Készen álltam rá, hogy ismét megtagadja a választ, és végül ott hagy éppen úgy, ahogy tervezte. |
Abban az esetben ha az ember egy nomáddal futott össze két lehetséges kimenetele volt a találkozásuknak: vagy Ő, vagy a nomád vesztette el az életét. Az előttem álló lány hiába volt nomád, nem úgy láttam történetünk végét, hogy bármelyikünk is holtan rogy majd össze a ködben és órák múlva találják majd meg. Nem hittem, hogy Ő itt akarna meghalni, de azt sem, hogy meg merne támadni azok után amit mondtam; Még az Ő fajtájának is volt annyi esze, hogy megfontolja azt amit az ellensége mond neki. Egy pillanatra úgy tűnt lány is látja szavaimban a rációt és meghátrál, de büszkesége újból felülkerekedett józan eszén. Meg kellett löknöm, hogy az elméje egy eldugott szakában megragadjon az erőviszonyaink közti valódi különbséget.
Következő kérdése döntette el velem, hogy végezetem a gyermeteg játékokkal; ha előrelépett volna nem lettem volna rest kicsapni a kezéből a pengéjét és többet nem figyelmeztetni arra, hogy hitével ellenben a nagy száj nem jár együtt a nagy erővel is. Lépéseim épp elég időt nyertek volna arra, hogy egy füttyentéssel hívjam magamhoz az lovat ami eddig is hozott, vagy ahhoz, hogy a támadástól megriadt lányra lesújtsak kardom élével. Reméltem az utóbbira nem kerül majd sor… Katona voltam, nem gyilkos, hiába lehetett könnyen egybemosni a kettő határait.
Minden egyes szavával rádöbbentem arra, hogy fogalma sincs arról, hogy a büszkeség sokszor a vesztébe kergeti az embert. Én el akartam tántorítani, az életben maradás lehetőségét lebegtettem meg a szemei előtt akkor, mikor a barlangról kezdtem beszélni, nem fenyegetni szándékoztam.
Ha most hátat fordítasz, nem lesz baj – társítottam a valódi jelentést a szavaim mellé, hisz a bajt nem biztos én okoztam volna számára. Mint neki is mondtam nem voltam babonás, nem volt okom hinni a mendemondákban, de a driáddal való találkozásom teljesen más fényt vetett erre a helyre. Nekem már mit se számított volna egy kis balszerencse, de ha neki volt egy kis esze, nem kockáztatta meg, hogy közelebb jön.
Sebhelyes szemöldököm megemelve meredtem bele a lány arcába. A feltételezés, hogy betörtünk ide igen nevetséges volt, az pedig még inkább, mikor azt mondta, hogy azt akartuk elvenni amiért a nomádok olyan keményen küzdöttek… Micsoda propaganda – gondoltam magamban. A lány egy burokban nevelkedhetett, hazugságokkal ringathatták álomba népe nagyságáról és tisztaságáról, miközben megtanították arra, hogy mindent kizárjon a valóságból. Mi emberek épp úgy itt éltünk mint ők, épp ugyanannyi jogunk volt itt lenni, mint nekik, akik valóban betörtek az otthonainkba. Még a Deerwoodok földjének egy része is az Ő kezükön volt és úgy kezelték felmenőim birtokait, mintha mindig is az övéké lett volna; Kérdem én, ki is volt a betörő?
Felnevettem, következő szavait már a belőlem kitörő maró gúny nem hagyhatta szó nélkül. Meg sem próbáltam titkolni mennyire szórakoztatott az amit mondd, ahogy gyerekfejjel próbál olyat bizonyítani amiről mit sem tudhat.
- Én is itt születtem csillagom, pont mint te. Itt nőttem fel, mint te, ebbe földbe haltak az őseim, mint a tieid is. Bár várjunk... a tieid nem is olyan régen jöttek ide, igaz? Nekem, a tisztátlannak több jogom van erre a földre, mint neked valaha is lesz.
És azzal a lendülettel amilyen könnyedséggel a szavak leperegtek ajkaimról, bal kezem levettem a kard markolatáról és két ujjam a számba tömve füttyentettem. Lovamnak meg kellett hallania, éreztem is, hogy közelít felém, de az erdő csendje elnyomta patáinak kopogását.
- Nem mi vagyunk az ellenségeitek és nem is a tündék. Gondolkozz el ezen – mondtam, alighogy megláttam jószágom fekete üstökét kibukkanni a rengeteg sűrűjéből. Oldalról haladt felém ügetve, ügyesen kerülve ki a nomád alakját, de megtorpant tőlünk nem is olyan messze nem értve mi történik. Könnyedén odaléphettem volna hozzá néhány hosszú lépéssel; ha a lány nem döntött úgy, hogy épp most támad rám nem haboztam, meg is indultam a ló felé, tekintetem azért távolságtartóan az idegenen tartva figyelvén minden gyanús mozdulatára. |
 Kislány, ha volt valami, amit Gard Drogonnál is jobban gyűlöltem az az volt, amikor lányként, sőt, egyenesen gyermekként tekintettek rám. A törzsben mindenkinek megvan a maga helye, így az enyém is. Féktelen természetem, és meggondolatlanságom sokszor hozott már bajt a fejemre, ami már rég megbosszulta volta önmagát, ha az apám, és más megbecsült rokonaim – gondolok is nénémre és Asherre -, nem fogták volna a pártomat. Idő kérdése volt, hogy mikor veszítem el mindannyiuk türelmét, és ítélnek majd arra, hogy egész hátralévő életemet a táboraink fogságában töltsem.
Tekintetem úgy villant az idegenre, mint egy dühös macskáé. Sértésével mélyen érintett, így egy pillanatra el kellett gondolkodnom azon, hogy melyik testrészétől kellene visszavágásképpen megszabadítanom. Szívesen tarkítottam volna homlokát további sebhelyekkel a meglévők mellé, de az elhatározás nem olyasmi, amely mindig szorosan kapcsolódik későbbi cselekedeteinkhez, de nem féltem.A két penge karcos hanggal súrlódott egymásnak, ahogy elszántan egyre közelebb léptem az idegenhez.
- Én kérdeztem előbb – kardoskodtam éles hangon, miközben még inkább kihúztam magam. Hiába. A férfi még így is sokkal magasabb volt nálam, és széles vállait elnézve, minden bizonnyal erősebb is. Ösztönöm észrevétlenül váltott át fenyegetésből menekülésre, de már késő volt. A harcos eltaszított magától.
Egyensúlyomból kilibbenve jó pár lépést hátráltam, de karom esetlen csapkodásával sikerült elkerülnöm az esést. Kardom magam elé lendítettem, felkészülvén arra, hogy támadni fog, de nem tette. Elhátrálva tőlem két kézzel tartotta maga előtt pallosát, de egyetlen fenyegető lépést sem tett felém. A meglepettség erőt vett rajtam, szemöldököm pedig gyanakodva összerándult homlokom közepén.
- Valami ocsmány kórság emészti az agyadat? – kérdeztem méltatlankodva. Igaz, ami igaz, én magam is vonakodtam a támadástól, de nem esett volna nehezemre belémélyeszteni a kardomat, ha megtámadna. Hamar megkaptam kérdésemre a választ, amikor a barlangról kezdett hadoválni. A gerincem mentén végigfutott a hideg, a fülem mellett és a tarkómon pedig meredezni kezdtek a vékony hajszálak. Egészen eddig nem tűnt fel, hogy miféle helyre tévedtem; Nemhogy közel jártam a barlangokhoz, amit általában minden nomád kerülni igyekszik – a szája egyenesen előttem meredezett, néhány méterrel a férfi mögött. Nyugtalan érzések kerítettek hatalmukba, amelyen a harcos szavai kicsit sem segítettek. Leengedtem a kardomat, és még egy lépést tettem hátra, hogy távolabbra kerüljek a hasadéktól. Haeldur érdekes dolgokat mesélt erről a helyről.
- Igazán vitatkozhatnánk azon, hogy ki fenyeget kit – szegtem fel az állam dacosan, igyekezvén rejteni, hogy miféle mély nyomokat hagytak bennem szavai. Vállam felett az erdő sűrűje felé pillantottam, amely csak egyetlen karnyújtásnyira volt tőlem; Könnyűszerrel bevethettem volna magam az ágak közé, hogy az ösvényen át percek alatt visszajussak a társamhoz, de az csak gyengeségem bizonyítaná, amit nem engedhettem. Apám lánya voltam! Egy Thorveig! Nem egy gyáva kutya!
- Közülük való vagy, igaz? – kérdeztem hirtelen. – Betörtetek az otthonunkba, és el akarjátok venni azt, amiért megharcoltunk! Azt hiszitek, hogy a magatok fajta mindent megtehet! – heherésztem könnyedséget mímelve, mintha gondolat is ostobaság volna. Nem elég, hogy a tündék állandóan az orrunk alá piszkítottak, de most ezek a magukat nemesnek nevezők is itt ténferegtek minket fenyegetve.
- Azt állítod, hogy egy driád megmutatta magát előtted? – kérdeztem hitetlenül, ormótlan nevetéssel kísérve a kérdést. – Tisztátalan vagy, nem tartozol az erdőbe! Etess ezzel mást! – húztam el a számat gúnyosan. |
A nomádokba mindig is kevesebb józan ész szorult, mint belénk akik nem értették őket; Kiskoromtól kezdve érdekelt az oka miért is voltak olyan marconák és egyszerűek, elképzelni nem tudtam olyan nevelést, ami az emberből egyszerre farag kiváló harcost és a halálig hűséges embert, mert köztünk 'városlakók' közt e két tulajdonság ritkán járt együtt. Tudni akartam, hogy mi volt az amiben hittek, ami még a lányaikat is arra sarkalta, hogy megtanuljanak fegyverrel bánni és meghunyászkodás helyett kiállni az igazukért.
A velem szemben álló nomád lány azonban nem bizonyult a tökéletes választásnak arra, hogy akár egy felmerülő kérdésem is megválaszolja, mert meghallgatni sem volt már képes. Mikor pengéje enyémnek ütközött és feljajdult egyértelmű volt, hogy második intésem is csak elengedte a füle mellett. Csak tartottam a pengém magam előtt, nem löktem el magamtól. Csak azt akartam elérni, hogy próbálkozása ellenére se tudjon kárt tenni bennem. Nem tudtam miért épp most kapott el a szentimentalitás és miért épp ezzel a lánnyal tettem kivételt akkor, mikor csak védekeztem támadás helyett, de továbbra sem adtam jelét még csak kezem rándulásával annak, hogy változtatni szeretnék a felálláson és én támadni.
- Tökösebb, mint egy kislány. - válaszoltam szavaira hasonló maró gúnnyal, ahogy szemöldökeim homlokom közepére vándoroltak, ráncokat húzva sebhelyes homlokomra. Nem tudtam, hogy még mindig elhitte e, hogy előnyben van azok után milyen hamar is változtattam a fennálló viszonyokon, de igen nagy esély volt rá, hogy fel sem tűnik neki nincs fölényben. Nem válaszoltam következő kérdéseire, ajkaim szigorúan préselődtek egymásnak, ahogy tekintetem a lány zöld szemeibe mélyesztettem. A lány nem abba azt a rheyai értelembe vett szépséget képviselte, de nem tagadhattam, hogy vonásai nem voltak szemnek kellemesek; Csak kár volt, hogy az a zöld szempár az életem fenyegető nomádhoz és nem a táborunk tagját valamelyik adó lánykához tartozott.
- Ezt én is kérdezhetném, nomád. - követtem nyomon minden lépését és mozdulatát, ahogy pengéjét enyémen végigcsúsztatva közelebb jött hozzám. Nagy hiba volt ez, egy fiatal elbizakodott lépése - Minden eddigi a távolságból fakadó előnyét elveszítette a mozdulatsorral. Látszott rajta, hogy elvakítja a józan ítélőképességét az, hogy próbál nagyobbnak tűnni nálam és önmagánál is.
Ellöktem magamtól őt, kardom markolatának feszítve kezem és a lökésbe belesűrítve minden erőmet. Hallottam a fémeket csattani, ahogy életem minden bizonnyal legnagyobb hibáját elkövetve hátraugrottam ahelyett, hogy támadtam volna. Továbbra is védekezően tartottam magam előtt a pallosom, két kézzel tartva a markolatot abban az esetben, ha támadni készülne és szükségem lenne minden támasztékra.
- Tudod mi ez a hely? - vetettem oda el sem szakítva tekintetem a lányétól, miközben hátrálva még egy lépést átléptem egy fa gyökerén. - Az én népem úgy tartja átkozott. Azt mondják boszorkányok lakták egykor és úgy tartják aki egyszer besétál a ködbe azt a balszerencse kíséri majd az útján egész életében. Nem hiszek a babonákban, de egy ideig abban sem hittem, hogy driádok valóban léteznének; Nem félsz kislány, egy ilyen helyen állni és az életem fenyegetni? Lehet még a tieid sem találnának meg itt, ha vérző sebbel valamelyik fa tövébe zuhannál. Menj haza lány, míg van esélyed. |
Akik csak ismerték anyámat azt mondták róla, hogy egy asszonyhoz képes – a törzsben ennél nagyobb dicséretet egyetlen nő sem érhet el -, Iona nagyszerű harcos volt; Akárcsak az édesapám, akinek azóta vágytam a valódi büszkeségére, hogy megtanultam járni, és legalább ilyen régóta okozok számára örökös fejtörést. Nyughatatlan természetem, és heves vérmérsékletem gyakorta sodort veszélybe, néha még akkor is, ha el sem hagytam a falunkat; Ehhez elég volt csupán csak annyi, hogy valamelyik fiú csúnyán nézzen rám, és máris nekimentem, hogy öklömmel bizonyítsam a rátermettségemet.
Az izgalom éppen úgy kerített hatalmába most is, ahogy tekintetem az idegen hátának, a pengém pedig a torkának szegeztem. Hiába kérte szépen, hogy vegyem el a kardom a nyakától, a penge csak közelebb simult a bőréhez, vékony sebet ejtve rajta. Botor elszántsággal úgy képzeltem, legyőzhetem.
- Á-á-á… - csóváltam a fejem nagyon lassan. – Kettőnk közül én vagyok az, akinek nagyobb alapja van a fenyegetőzéshez, nem gondolod, idegen? – kérdeztem hetykén, közelebb hajolván hozzá, hogy ajkaim éppen a füle mellett formálhassák szavaikat; borostás volt, és egészen jóképű. Éppen az esetem.
Történt pár dolog gyors egymásutánban, amelynek a végeredménye az lett, hogy az én kardom fémes csattanással simult az idegen férfi pengéjére. Az idegen csak védekezett, és nem támadott, ami a meglepetés erejével hatott rám, de eszemben sem volt leengedni a fegyveremet. Közülük való lehet, állapítottam meg összeszűkített szemekkel fürkészve a lovaglóruhát viselő felnőttet. Egy medvelobogós!
- Óh, Te aztán nagyon tökös lehetsz! – húztam ajkaimat hanyag, nemtörődöm mosolyra; a két penge még mindig egymásnak feszülve képezett akadályt kettőnk között, és hiába kérte, nem voltam hajlandó leereszteni a kardomat. – Mit keresel itt? – kérdeztem, szűrve a szavakat a fogaim között. Az eszem azt üvöltötte, hogy támadjak, de az ösztöneim teljesen ellentétes parancsokat osztogattak; Igyekeztem elszánt arcot vágni, hogy idősebbnek és tapasztaltabbnak lásson. Bebizonyította, hogy könnyűszerrel elejthetne, ha akarna, és hiába volt a társam az erdőben, túlságosan félt, hogy utánam jöjjön.
- Ki vagy, és mit akarsz? – tudakoltam egyre durvább hangon, lépvén egyet előre, hogy a pengék fémes hanggal csusszanjanak el egymáson, közelebb eresztve a két élő testet egymáshoz. A tekintetem szikrázott, egyetlen jelét sem adtam annak, hogy félnék; nem is tettem. Az adrenalin feltüzelt. |
Mikor legutoljára az égre pillantottam, a napkorong csak épp kibukkant a távoli hegyek árnyéka mögül. Akkor indultam el a reggeli felderítőkkel néhány óra alvás után; Már kezdtem belefásulni a tábori történésekben, mindig ugyanaz a nóta szólt… Éreztem, hogy egy erdőjárás jobban fog majd esni, mintha megpróbálnék magamra erőltetni még egy kis alvást. A fene se gondolta volna, hogy majd épp én akadok frissen letaposott ágak és dulakodás nyomaira, miután leszakadok a csapatnyi ifjonctól, de mégis így történt. Arduinnia mostanában túl sok meglepetést tartogatott számomra, most lovak és emberek nyomai személyébe; Olybá tűnt két ember hurcolt magával egy harmadikat. Biztosra vettem, hogy valami tünde és nomád viszály maradványait találtam meg, de ez a bizonyosság sem tudott eltántorítani attól, hogy kiderítsem mi történhetett. Tenni akartam, most pedig volt mit.
Egészen a közeli barlangokig vezethettek a nyomok, de nem mentem addig, lovam hátáról pedig egyébként is már korábban lekényszerített valami. Ezüstösen csillogott valami a földön, még a ködön keresztül is látni véltem ahogy megcsillan a harmatos fűszálak tövében. Egy köpeny csatja volt... nem tulajdonítottam túlzottan nagy szerepet az apró tárgynak – beazonosíthatatlan volt kitől vagy mitől származott. A földön guggolva közelebbről láttam a cipők nyomait, amik félig-meddig voltak belesüllyedve a felázott talajba. A köpeny gazdája egyértelműen futott, a két ember pedig nyomában lihegett: Ők kaphatták el később és húzhatták végig azon a területen, ahol jó magam is a nyomukra akadtam.
Nem volt időm azonban már felkelni és tovább kutakodni, a fém szelíd érintésére halovány, elkeseredett mosoly költözött arcomra.
- Nem terveztem. - szólaltam meg bizonyosságot téve terveimről, beszéd közben érezve, hogy a penge közelebb simul a bőrömhöz. Nő szólt hozzám, tehát nem a felderítőink közül szakadt le valaki és keverte össze lovaglóöltözékes alakom egy nomádéval… Elég nagy volt az esély arra, hogy épp a fenyegetőm volt a kolóniának a tagja.
- Vedd el a kardot a nyakamtól mielőtt bajod esne. - szólaltam meg teljes nyugalommal, a fenyegetés legkisebb jele nélkül. Abszurdnak tűnhettek szavaim, elvégre jelenleg egy hajszál és egy nomád türelme választott el az átvágott toroktól és nyaki artériáktól. Mégis, úgy éreztem nem lett volna nehéz a lány pillanatnyi fölényét saját magam hasznára fordítani. Kötekedő hangnememre válaszként pedig csak még jobban nyakamhoz szorította a pengét, apró vágást ejtve koránt sem érzékeny bőrömön. Elmosolyodtam.
Oldalra hajoltam, alkarom külső oldalával pedig eltoltam magamtól a szilárdan, de azért mégis csak női erővel tartott pengét, nem foglalkozván azzal, ha esetleg a kard éle átszakította ruhám ujját és kesztyűmet. A pillanatnyi fölényemben talpra pattantam, kezem pedig olyan gyorsan kulcsolódott rá saját kardomra, hogy mire a lány lesújthatott volna már védekezően emeltem magam elé, két kézzel tartva a markolatot – vagy legalább félreugrottam, ha nem sikerült úgy meglepnem, ahogy akartam.
Tekintetem hunyorogva állapodott meg a hasonló hajkoronát viselő lányon, akiről immáron kétségek nélkül jelenthettem ki öltözékét látván, hogy nomád volt.
- Tedd el a kardot, mielőtt bajod esik. - ismételtem, továbbra sem fenyegetve. Nem lehetett idősebb húsznál; Ha lett volna gyerekem, akár vele egyidős is lehetett volna. Nem akartam ártani neki, ha nem adott rá okot, ha pedig igazán elakarta volna vágni a torkom hát megtette volna már. Nem szerettem volna, hogy egy kislány élete a lelkemen száradjon. |
- Esküszöm, néha tökösebb vagyok nálad, pedig én lány vagyok… - morogtam az orrom alatt indulatosan, miközben magamhoz vettem a kardomat, amely eddig egy vékony szíj rögzített Árny nyeregtáskájához.
A szokásos kört tettük meg az tábort körülvevő úton – kezdő felderítőként, na meg Quin Thorveig lányaként nem igen küldtek ennél messzebb -, amikor is a társamul jelölt szerencsétlen jelezte, hogy valami nagyot látott eltűnni a fák között. Talán medve, érvelt magasra tornázott hangon, és már nyúlt is a kürtje után, veszélyt jelezvén belefújjon, de én egyetlen határozott pillantással kinyilvánítottam a véleményemet.
Egy kóbor maci miatt csak nem riasztjuk a törzset!, gondoltam bosszúsan. A legszívesebben behúztam volna neki egyet, miután közölte, Ő bizony le nem száll a lóról, amíg az az izé odakint van. Egy mókustól is összevizelné magát, pufogtak az agytekervényeim, miközben a hátamra vettem a kardomat, hogy határozott léptekkel bevessem magam a sűrű bozótosba. Apám sokszor szidta a vakmerőségemet, amivel rendszeres időközönként bajba sodortam magamat, de túl élénken csenget füleimben, ahogy a népem elismert tagjai erős harcosként emlegették az édesanyámat. Olyan akartam lenni, mint Őt, de ezt nem érthettem el abban a burokban, amelyben az édesapám nevelni próbált.
- Nem kéne utána menned… Egyedül – nézett le rám a fiatal férfi a nyeregből , de nem úgy tűnt, mint aki meg akarna mozdulni, hogy a társam legyen eme szorult helyzetben. Még mindig nem sikerült hozzászoknia, hogy vele ellentétben én nem vagyok hajlandó a fenekemen ülni, és várni a csodára. Ha valóban medve bóklászik a környéken akkor arról meg kell győzödnünk és mindenképpen jelezni kell a nagyok felé különben valaki megsérül. Ha mázlim van, akkor pont ez a dinka, somolyogtam magamban visszapillantva a vállam fölött. Élvezetes lett volna végre valaki olyannal együtt dolgozni, aki érti is, amit csinál, és nem csak abból áll a napja, hogy azon siránkozik, mennyire nem nincs ínyére, hogy egyedül kell járőröznünk. Nem voltam éppen a türelmem csúcsán, bár ennek egyrészt a női nemmel együtt járó nehéz napok, másrészt pedig apa túlzott aggodalma volt az oka. Valamiért kezdtem úgy érezni, hogy az öregem végső elkeseredésében nem zárkózna el attól sem, ha idő előtt asszonyi sorba kényszerülnék, mert akkor a gyermekek visítozásától nem lenne időm arra, hogy megint bajba kerüljek. Imádtam az újszülött unokaöcsémet, de egy évtized is kevés lenne rá, hogy úgy döntsek, hogy bárkit is megajándékozzak a méhem gyümölcsével. Őrület, nyikorogtak a fogaskerekeim, miközben félrehajtottam egy ágat az arcom elől. Előbb verekszem meg azzal a medvével!
Tekintetem az ágak között járt. A közeli bokor egyik hajtása csak egy kéregdarabon csüngött, ami azt jelezte, hogy ami letörte nem lehet még messze. Kék szemeim ezek után a földet fürkészték, így pillantottam meg a lábnyomokat az avarban. Egy pár lábnyom volt, de egyáltalán nem állatokhoz tartozott, vagyis akkor nem, ha a macik időközben nem tanultak meg csizmát húzni. Határozottan egy férfi nyomait különböztettem meg egymástól. Talán mieink, fordult meg a fejemben, s közben a hátamról a kezembe vettem a fegyvert. Jobb félni, mint megijedni, bár tudtam, ha valóban a törzs tagjáról van szó, akkor nincs oka bántani, de hallomásból tudtam, hogy a Begyűjtők is megszaporodtak a fák között, azok pedig köztudottan zakkantak. Nem beszélve azokról a táborlakókról!
Bár nincsenek kifinomult érzékeim, mint a farkasvérűeknek, a széllel szemben haladtam, így talán nem szagolhattak ki, kivéve ha a szél hirtelen nem változtat irány, és fújja feléjük a szagomat. Szokásos bőr felszerelésemet viseltem, amiből már az avatatlan szemek is egészen hamar leszűrhették, hogy nem egy úrilány tévedt el véletlenül az erdőben. Sötétbarna hajam több, kisebb fonatban terült el a vállamon, amit „újdonsült” nagynéném készített el nekem, amikor reggel náluk jártam.
Jól tudtam, hogy az erdő melyik részén lehetek; Közel jártunk barlanghoz, amelyet a népem tagjai általában nagy ívben elkerülnek. Talán okosabb lett volna, ha én is ezt teszem, de kíváncsiságom egyre csak vitt előre. A korában medvének vélt a tisztáson térdelt – Talán keresett valamit? - , így valahogy mögé sikerült kerülnöm, így a kardom finoman siklott el a válla fölött, hogy a torkának szegeződjön.
Pontosan tisztában voltam azzal, hogy hogyan kell az ellenségre szegezni ahhoz, hogy véletlenül se nyisszantsam el a bőrét, de elég fenyegetően hasson ahhoz, hogy ne packázzanak velem, ha nem muszáj.
- Ne mozdulj! – dörrentem határozottan, összeszűkítve a szemeim. Nem sejtettem, hogy kire fogtam fegyvert… |
Sokadszorra futott át az elmémen ugyanaz a kérdés: miért érdemeltem ezt? Mit vétettem, hogy azt érdemeljem, hogy a sárban térdepelve függjek más emberek akaratától? Bármennyire is törtem a fejem, a válasz nem jött ajkaimra. Lehet nem is volt válasz, csak nevetni akartak egy jót az istenek.
Nem tetszett az ahogy a vörös nő beszélt hozzám, nem tetszett az egész kialakuló helyzet; Túl kedves volt velem, ami önmagában is gyanús lett volna, nem hogy olyan körülmények között mint amivel az én utam keresztezte Iselle Thorntonét. A katonái épp arról akarták meggyőzni, hogy meg akartam támadni és még azt is bizonyították, hogy mágus vagyok... ő pedig vállait megrántva hátat fordít nekik? Nem tudtam eldönteni, hogy én voltam túlságosan bizalmatlan, vagy Ő volt bolond.
- El tudom képzelni az örömöt. - válaszoltam zöld szemem árnyékából feltekintve a fiatal nőre, majd tekintetem lesütve szorítottam össze fogaim, mielőtt még több balga szó hagyta volna el a szám: Így is hallottam haragosat dobbantani az egyik őrt a hátam mögött és mégis rajtuk múlott, hogy éltem e vagy haltam.
Feszülten vártam a válaszát, azt hittem azonnal hallom majd a két általam felvázolt opció egyikét. Nem hittem, hogy arra kér, sőt parancsol, hogy menjek vele. Csábított az ajánlat, már a nagy tányér csirkeleves említésére fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom… napok teltek el mióta bármi élelmet sikerült volna leerőszakolnom a torkomon ehetőnek vélt bogyókon és növényeken kívül – azok pedig nem tartották rendesen fent a betegséggel küszködő szervezetem.
Már majdnem igent mondtam, már majdnem megtettem az első lépéseket felé kétségbeesésemben, de utolsó szavaival lerombolta minden addig gondosan felépített illúzióját. A mosoly amit felém villantott ismerős volt, olyan, ami minden vészharangot megszólaltatott elmém bugyraiban.
„Kérlek tarts velem.”
Egy kép kúszott be szemeim elé egy öregedő emberről aki kézen fog egy kisfiút; Egy a kisfiút, aki riadtan rezzen össze, mikor a háta mögött becsukódik a súlyos vaskapu; De az öreg csak mosolyog rá, mosolya pedig épp olyan, mint a vörös asszonyé.
„Kérlek tarts velem. Nem lesz semmi baj.”
Tettem egy lépést hátra, bizonytalanul megállva a lábaimon. Hogy végül hangot adtam e tiltakozásomnak, azt nem tudtam, nem volt erőm beszélni. Nem volt erőm megállni.
Mikor szemeim kinyitottam, nem tudtam hol vagyok. Takarók súlya nyomott ágyhoz és valami hideg hűtötte homlokom. Nem éreztem a mellkasomban azt a bizsergő, kellemetlen érzést, amit a mágia hagyott maga után és amivel a hetek alatt megtanultam együtt élni. Sötét volt és meleg, lábam felől pedig egyértelműen tűzhely melege szállt fel.
Felakartam ülni, de az izzasztó, mégis kellemes meleg szinte az ágyhoz szíjazott, elálmosított. Tekintetem a fehérre mázolt plafonról lassan fordítottam oldalra, fejem is vele együtt mozdítva el a párnán.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Ez Thornwall…? - hagyta el a szám a beletörődő kérdés, ahogy tekintetem megállapodott a vörös hajó nő arcán; a hajszínével egybeolvadó, arcát megvilágító meleg fénnyel sokkal barátságosabbnak tűnt, mint talpig feketébe öltözve a sápadt erdőben.
Hímzett valamit. Kételkedtem abban, hogy halk hangommal megijesztettem volna, még abban a nyugodt állapotban is. - Szép. - jegyeztem meg a szobára (a hímzését nem láttam), ahogy hosszabban lehunytam szemeim; A szépség természetesen nézőpont kérdése volt, számomra minden szép volt ami egy kicsikét sem emlékeztetett túlzsúfolt nemetonai szállásomra. És ez a szoba, a tűz nyugodt pattogásával másabb sem lehetett volna.
Folytatása következik az emberek lakta falvakban! (Bandi kiegészítése, hogy mindenki tudja) |
A férjem fogdmegjei, azok is, amelyeket mert nyilvánosan mutogatni, ijesztő alakok voltak; Nem csodáltam hát, hogy a fiú végül a futást választotta ahelyett, hogy megvárta volna az esélyt a magyarázkodásra. Durvaságuk, amellyel a csenevész kamaszt (Kamaszt? Hiszen alig lehetett fiatalabb nálam!) a földre kényszerítették, elfogadhatatlan volt számomra, hiszen tudtam, hogy milyen, ha bántanak. Mosolyom mit sem vesztett bájából akkor sem, amikor rákot utánozva egészen hátra húzódott.
- Kérlek, ne tőlem nem kell félned – biztosítottam sima hangon, észre sem véve miféle üzenetet csempésztem mondandómba azzal, hogy megnyomtam a tőlem szót. Húzódzkodása, és a katonák figyelmeztető dünnyögése sem gátolhatott meg abban, hogy arcát a kezembe fogva megvizsgáljam vonásait. Nem ellenkeztem, amikor fejét engedetlenül elrántotta az érintésemből. Ámbár ellenségesen viselkedett, világos volt számomra, hogy félt, és minden oka megvolt a félelemre; Még ha jómagam nem is tudtam volna bántani, a katonák készen álltak a gyilkolásra. Ezra ezért tartotta őket.
- Megijesztette! Csodálja, ha védekezik? – pillantottam kegyetlen nyíltsággal a fiú háta mögött álló katonára; csak akkor tűnt fel felhólyagosodott, vörös bőre. Nem kedveltem a férfit, ahogy a férjem egyik emberét sem, de rövid matatás után ruhám ujjából előhúztam fehér zsebkendőmet, és felegyenesedve felé nyújtottam. A zsoldos meghökkent az előzékenységemtől, de nem mert ellenkezni, így elvette az anyagot, és ügyetlenül feltekerte a kézfejére. Ezalatt sem feledkeztem meg a fiúról.
- Szóval mágus vagy? – kérdeztem tőle immáron felsőbbrendűen magasodva fölé; Arisztokratikusan kihúzott derékkal, magam előtt gondosan összefűzött ujjakkal tekintettem le az előttem térdeplő megtört alakra. A bizalmatlanság szikrája egy pillanatra fészket vert a lelkemben, de aztán láttam valamit a tekintetében; valamit, amelyet csak olyasvalaki vesz észre, aki maga is egy kalitkába zárt madár. Ismét megérintettem az arcát, egyik kezem hüvelykujját finoman végighúzva a járomcsontja vonalán.
Felköhögött, és ahogy kezét az ajkai elé kapta, hogy elzárja a hang útját, tekintetem megakadt a karperecén. Soha előtte nem láttam még ilyesmit, de ennek ellenére is tisztában voltam a jelentésével. Bármennyiszer mondta is el az apám, hogy miféle veszély lengi körbe a mágiát, nem érdekelt. A fiú beteg volt, és gyenge, aki egyenesen belesétált egy csapda közepébe. Nem is sejtettem, hogy Ezra mit fog tenni vele, ha egyszer belemélyeszti a karmait, de ilyen állapotban nem engedhettem el; Segítenem kellett neki, ami merészebb cselekedettre sarkallt, mint a Thornwall-vár felújítása.
- Trevan – ízleltem a nevét az ajkaimon. Emlékeim mélyén halvány ismerősséggel vert visszhangot ez a hat betű, mégis képtelen voltam felidézni, hogy hol hallottam már. – Örvendek a találkozásnak – bólintottam, miközben gondolatban ez a néhány szó még komolyabb nyomatékot kapott. Egy róka is tud harapni, idéztem fel a nem is olyan régen az uram fejéhez vágott szavakat, miközben egy ravasz mosoly költözött a szám sarkába, ami levakarhatatlanul ott is ragadt a későbbiekben. Volt egy tervem.
- Ilyen messze keleten országunk törvényei másképpen érvényesülnek – feleltem burkoltan kérdésére, miközben belé karolva tettem néhány lépést a lovak felé, talán akarata ellenére húzva magammal Őt. – Eszemben sincs átadni a Begyűjtőknek; Amúgy is, régen elavult rendszernek gondolom a magadfajták elzárását. Bezárnak, mert több vagy, mint mások – pillantottam oldalvást, mégis egyenesen rá, mézzel szőtt mérges szavakat duruzsolva számára. Kizártam a katonákat a beszélgetésünkből.
- A férjemnek elég nagy hatalma van ahhoz, hogy megvédjen addig, amíg fel nem épülsz, és el nem döntöd, hogy mit szeretnél. Most viszont hazajössz velem; Megfürdesz, és eszel egy nagy tányérral Violet csirkeleveséből. Lord Thornton még egy bő hétig nem érkezik haza, én pedig szívesen veszem a társaságot – mondtam előzékenyen, mintha éppen Trevan tenne szívességet azzal, ha velem tart az otthonomba. – Kérlek, tarts velem. Bűntudatom van, amiért az embereim ezt tették veled – billentettem oldalra a fejem szelíd, behízelgő mosollyal. Reménykedtem benne, hogy kedvességem eléri a várt eredményt.
- Lady Iselle, a férje... - szólalt meg a sebhelyesarcú valahol a vállam felett, de egyetlen vakmerő pillantással elhallgattattam. |
Tudhattam volna, hogy nem lesz esélyem arra hogy nyom nélkül eltűnjek. Azzal pedig még inkább tisztában kellett volna, hogy legyek, hogy ezen állapotomban egy fegyveressel sem lett volna képes elbánni… De még sem akartam ezt belátni és ez lett a vége szerencsétlen próbálkozásomnak: Azt hittem csapdát állíthatok majd nekik, de végül helyettük is csak én estem bele abba.
Mikor meghallottam a közelítő lépéseket magam mellém érni és a katona alakjának árnyékát is megláttam a fajon, akkor megpróbáltam szembeszállni vele; Meglepődött, sikerült is gyomorszájba vágnom, de nálam jóval nagyobb mérete miatt meg sem rezdült. Utólag belegondolva szerencsém volt, hogy kardja helyett karom után nyúlt és nem vágott le azon nyomban még akkor sem, mikor egy gyenge ige erejét hasznosítva forrósítottam fel bőröm és égettem meg az egyre inkább csuklómra szoruló a tenyerét. Ez láthatólag megzavarta. Káromkodva engedett el akaratlanul, esélyt hagyva nekem arra, hogy elfuthassak. Számítottam arra, hogy nem csak egyedül volt, de arra nem, hogy a másik rosszképűnek mégis egyenesen a karjaiban végeztem. Nem tudom meddig küzdhettem ellenük, hogy meddig próbáltam lerázni magamról a nálam nagyobb és erősebb ellenfeleket, de még akkor sem adtam fel, mikor maguk után két oldalt fogva kezdtek maguk után vonszolni. Az egyik valamikor megütött, felrepedt a szám sarka: éreztem a vért számba folydogálni.
- Tegyetek le rohadékok! - kiáltottam rájuk, de csak azt értem el fenyegetőnek szánt hangnememmel, hogy az ellenségesebbik csak még jobban szorította a kezem. Nem tetszhetett neki különösen az égésnyom amit tőlem kapott, de nekem sem tetszett a lehetősége annak, hogy mi tehettek volna velem. Fogalmam sem volt arról, hogy hova vagy kihez rángatnak, hogy kinek az emberei... azt sejtettem mit akarnak tőlem, hisz határolt lehetőségeim voltak szökött mágusként: vagy megölni akartak vagy visszavinni Nemetonába, holott ugyan nem tűntek begyűjtőknek.
A nagy hadonászás és küszködés közben fel sem tűnt az, mikor álltunk meg, csak akkor mikor akaratom ellenére a földre kényszerítettek. Fájdalmamban sziszegtem, mikor kezeim abnormálisan helyzetben csavarták hátam mögé, mely ellen ízületeim hevesen tiltakoztak… de a legkevésbé sem állt szándékomban még az egyértelmű parancs ellenére sem egy helyben maradni; Csak erőszakuk tudott lent tartani a talajon.
A női hang, melynek gazdája parancsolta elengedésem egészen addig nem is jutott fülembe, míg nem a kezeimet tartó kéz el nem engedett. Riadtan ültem le a földre és húzódtam rákmód hátra, ahogy tekintetem a négy idegenre vezettem.
Fejemben egymást kergették a gondolatok, ahogy tekintetem megállapodtak a rokonszín hajkoronát viselő asszonyon. Barátságos vonásaiban és felém való közeledésével nem nyertem el azt a bizalmat, amire számíthatott, hogy néhány kedves szó után megkap. Ellenségesen tekintettem fel a sápatag arcra, szemöldökeim annál jobban ráncolva, ahogy egyre közelebb ért hozzám.
- Mit akarsz? - rántottam el fejem engedetlenül, mikor az arcomhoz ért. Egy hónap... egy hónap elég volt arra, hogy az élet megtanítsa nekem, hogy a kedves szó ellenére sem szabad mindenkiben megbízni. Egyébként is mit csinálhatott egy fiatal lány három katonával oldalán egy olyan helyen, mint a Rengeteg?
Szemeim összehúzva néztem mélyen a lány szemeibe, mintha csak egy pillantásából választ kaphatnék nyelvem hegyére tóduló kérdésekre. - Ha valakit meg akarnék ölni nem futnék el a másik irányba... - morogtam szenvtelenül, ahogy az égett tenyerű barátomra tekintettem.
- Hazudik! - jelentette ki, ahogy újból kiköpött oldalra. - Mágus ez a szukafattya, azoknak meg csak a pofájuk jár, miközben minden boszorkánysággal teletömik az ember fejét. Ha olyan ártatlan lenne, nem törne egy thornwalli katona életére. - szűrte a szavakat fogai közt. Nem állt szándékomban egy szóval sem megerősíteni vagy megcáfolni azt amit mondott; Morogva fordítottam tekintetem a földre mintha azzal, hogy hallgatok bármit is megoldanék. Csak akaratom ellenére emeltem fel újból fejem, mikor az asszony újból arcomra rakta kezét.
Elakartam húzódni tőle, kényelmetlenül éreztem magam, hogy nem tudtam szórakozik csak e velem. Elakartam rántani a fejem és elfutni... elfutni messze az összes gondomtól, minden bajtól, tőlük. Akkor sem hittem volna el ha valaki ebben próbálna segítségemre lenni, ha egyenesen szemembe mondta volna.
Felköhögtem. Nem válaszoltam kérdésére, felesleges lett volna; karperecem egyébként is árulkodott, épp úgy, mint embere kijelentése arról, hogy én honnan jöttem. Az jobban elgondolkoztatott, hogy Ő kicsoda volt és honnan jött: Thornwall... olvastam róla, de nem tudtam volna feleleveníteni semmit sem róla emlékeimből, tudásom ott kimerült, hogy nagyjából tudtam mégis merre helyezkedtek el a család birtokai. Kételkedtem abban, hogy Ara ilyen messze menekült volna keletre... be kellett volna látnom magamnak, hogy a remény halvány szikrája sem volt meg arra, hogy valaha viszont láthassam a folyton mosolygó tanítót, arról pedig álmodnom sem szabadott volna, hogy valaha hallom még hangját. Egy dolgod volt Trevan és azt is elbuktad. - gondoltam ahogy az idegen asszony segítségét megtagadva talpra álltam.
Le se poroltam már ruhám mikor kihúzva magam próbáltam többnek látszani, mint ami egyébként voltam: egy elveszett kisfiú, aki először kóstolt bele a világ kegyetlen, hálátlan oldalába.
- Trevan. - mondtam tömören, tekintetem végigjártatva a katonákon míg az végül meg nem pihent a kilétem felől érdeklődő asszonyon. Nem árultam el a vezetéknevem, mert már magam sem tartottam azt relevánsnak. Rég nem voltam már Agenyr, régebb óta, mint azt bevallottam magamnak. Ha az lettem volna akinek nevem hazudott, nem lettem volna itt így; nem kerestem volna egy egyszerű közembert, egy szökött mágust csak mert kedveltem, mert jelentett nekem valamit... ha Agenyr lettem volna valaha is, akkor nem zártak volna be egy toronyba és legfőképp nem érdekelt volna egy mágus sorsa sem; nem csak évente érdeklődtek volna hogylétem felől és nem néztek volna rám szánalommal; de leginkább nem tüdőgyulladástól szenvedve, koszosan és szinte megtörten álltam volna a Rengeteg kellős közepén egy olyan semmitmondó család képviselője előtt, mint Lady Thornton, Thornwall urának felesége. Bár mint mondtam, én nem voltam Agenyr, csak egy fiú: Egy fiú, akinek nem volt se családja, se neve, se semmije sáros ingén és kopott nadrágján kívül, aki bármilyen főnemesnek is született, csak térden kúszva esdekelhetett volna testvérei lábai előtt a bocsánatért. Vajon mit gondolhattak rólam?
- Elenged? Vagy inkább visszavitet? - tettem fel utolsó kérdésem talán riadtabban és rekedtebb hangon, mint a kezdeti hetykeség amivel kérdezni akartam. - Bizonyára a Begyűjtők örvendenének és jutalmat is kapnának ezért a nemes tettért. - fintorogtam, ahogy szemeim a legmagasabb őrön állapodtak meg. Úgy éreztem, nincs mit vesztenem már. Arát sem találhattam meg, s sehova nem menekülhettem ha netalán ép bőrrel megúszom ezt az egészet... hisz kihez is mehettem volna? Nem volt senkim. |
Rimadar, a név úgy pattogott az elmém falain, mint egy gumilabda. Sosem gondoltam volna, hogy egy napon tulajdon házam ebédlőjében találkozom össze egy banditával – a férjemen kívül persze. Amikor a férfi bemutatkozott, a gőg és a hetykeség csak úgy áradt belőle, mintha élvezettel töltötte volna el, hogy anélkül is tudtam kicsoda, hogy valaha is láttam volna. Micsoda alakokkal fog össze az én hites uram?, gondoltam undorodva, miközben erősen megkapaszkodtam a szürke kanca kantárszáraiban.
Mindig is csapnivaló lovas voltam, de most, hogy egy várúr feleségéhez méltón kellett a nyeregben ülnöm, még inkább megszenvedtem az utat a legközelebbi városig. Úgy döntöttem, hogy hallgatok Ezrára, és elfogadom az ajánlatát, miszerint az ő aranya az enyém is, így vásárolni indultam; Ha már életem hátralévő részében arra kárhoztattam, hogy egy Thronwallhoz hasonló nyirkos és sötét helyen kelljen laknom, legalább egy szép könyvtárat szerettem volna magaménak tudni. A lord beleegyezett, így nem lehetett ellenvetése, ha hazaérve a könyvtárat feldúlva, átrendezés alatt találja.
- Szeretnék venni néhány szép függönyt is; A hálókét például teljesen elették a molyok! Látszik, hogy régóta nincs gondos női kéz a házban – ecseteltem kényes hangon a mellettem haladó katonák egyikének; Fogalmam sem volt arról, hogy a férjem elrendelte az őrzésemet mielőtt távozott, és kiadta az embereinek, ha bárhová is készülök, legalább hármuknak kell velem tartania. Ibolyakék szemeim érdeklődve pillantottak a nyakigláb férfira, akinek arcát jól láthatón szelte keresztül egy régi sérülés. Próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a neve, ami nem volt nehéz, mert legalább olyan szórakoztató elnevezésének kellett lennie, mint Hórihorgas Sawyernek, vagy Fogatlan Fricknek. Lehangoló.
Már nyitottam a számat, hogy megkérdezem, hogy miféle elmés megnevezést kapott a társaitól, amikor egy vörös foltot láttam megvillanni az egyik közeli bokorban, majd közvetlenül utána halk neszezés tört utat magának a levelek közül. A katonák egy emberként meredtek le, majd begyakorolt mozdulattal vettek fel egy számomra teljesen érthetetlen pozíciót. Nem tudják, hogy Lord Thornton busás jutalmat adna maguknak, ha hagynák, hogy valami tündefajzat lenyilazzon?, a kérdés még időben nyeltem el, de a szívem a mellkasomban heves taktusra kényszerült. Valami futni kezdett mellettünk.
- Talán csak egy róka – bukott ki belőlem, miközben az elém tornyosuló férfi háta mögül próbáltam kilesni; A másik kettő szorosan mellettem állították meg lovaikat, szótlanul kémlelve a fák árnyékát. Most sem szólt hozzám egyikük sem, ahogyan indulásunk óta egyetlen egyszer sem tették, mintha hozzám szólniuk is tilos lett volna, vagy mintha kinyesték volna a nyelvüket. Talán Ezra ilyesmire is képes?
Aztán a jobbszélső katona némán intett a másik oldalon lévő társának, és mindketten leszálltak a lovaik nyergéből, hogy előhúzva fegyvereiket a csörtetés irányába induljanak. Ketten maradtunk a metszett képűvel, aki mellém poroszkálva, egyszerűen oldalra hajolt, hogy kiragadva a kezemből megragadja a szürke kanca kantárszárát, mintha attól félne, hogy megfogyatkozó őrségem szökésre sarkallna.
- Persze, egyedül az erdőben egészen messze jutnék… - vetettem oda durcásan, összefonva a kezeimet a mellem alatt. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el a várakozással, de a két katona visszaérkezésére mind a ketten idő előtt felfigyeltünk. Morogva, káromkodva ragadtak meg két oldalról valakit, aki rúgkapálva próbált szabadulni a fogságból. A vörös haj, a piszkos arc és a szeplők… Édesem!
- Azonnal engedjék el azt a fiút! – parancsoltam rájuk, és gondolkodás nélkül csusszantam le a nyeregből. – Hallják?! Nem mondom még egyszer! Vagy azt akarják, hogy azt mondjam az uramnak, hogy bármelyikük is illetlenül ért hozzám? – vontam fel a szemöldököm fenyegetően, bármire képesen.
- Térdre, kutya! – ripakodott az egyik fogdmeg, és kirúgva a fiatal fiú térdeit, a földre kényszerítette, míg a másik hátracsavarta a karjait, hogy úgy akadályozza meg a menekülését. Szikrázó tekintettel meredtem rá, mire undorodva köpött egyet oldalra, de azért engedelmeskedve a néma kérésnek, elengedte a foglyot, és tett néhány lépést hátra. Hosszú, fekete szoknyámat megemelve léptem közelebb az idegenhez, hogy aztán letérdelve elé, gondos anyai szeretettel az álla alá nyúljak kesztyűs kezemmel.
- Ugye nem bántottak? – kérdeztem szelíd hangon, a megesett szívű nő hangján. – Azt hitték, hogy az életemre törsz, csak engem védtek – próbáltam megmagyarázni a katonák tettét, miközben megemelve a fiú arcát, arra kényszerítettem, hogy rám nézzen. Hasonlított az öcsémre, csak idősebb volt.
- Lady Thornton vagyok, Thornwall urának felesége – mutatkoztam be a gyűlölt néven. – De szólíts csak Iselle-nek; Állj fel. Segítsek? Ígérem, nem fognak bántani – mondtam, miközben a fiú bozontos vörös fürjei felett határozottan a mögötte álló katonára néztem. Ha kellett, támogattam az idegent a felállásban. – Hogy kerültél ide? – kérdeztem érdeklődve. Az öltözékéből nem gondoltam volna nomádnak, de még egy közeli falu lakosának sem, pedig hallottam, amikor a felgyújtott faluról beszéltek.
Talpig fekete öltözékem, és hosszú köpenyem miatt vörös hajam, szinte szikrázott; Laza fonatban kúszott le a vállamon. Bőrömön az önéheztetés hagyott nyomott az elmúlt időszakban, sokkal sápadtabbnak és betegebbnek látszottam, mint egyébként.
- Mi a neved? |
Zihálva vetettem hátam a nedves köveknek, a földig csúszva a mohás, nedves fal mentén. Légszomjam az elmúlt néhány napban csak még rosszabb lett... betegeskedő tüdőmnek pihenésre lett volna szüksége és nem arra, hogy futással erőltessem és segítsem elő fertőzés terjedését. Könnyebb lett volna ha meg tudok állni pihenni, ha néhány napig nem kellett volna a nyomomba lihegő vadászok, begyűjtők és az istenek tudja kicsodák miatt aggódnom… de nem voltam abban a helyzetben, hogy akár egy napra is a gyógyulásra tudtam volna koncentrálni.
- Ge hailige… - mormoltam az orrom alatt két levegővétel közt az igét, amit lehet még épp Arától tanulhattam valamikor… Fájdalmasan távolinak tűnt már a napja annak, mikor utoljára láthattam az égővörös göndör fürtöket.
Jobb kézfejem ujjbegyei sárgás fénnyel izzottak fel ahogy a mellkasomhoz érintettem őket és hiába éreztem, hogy szinte azonnal könnyebben veszem magamhoz az éltető oxigént és hűl le a láztól égő homlokom, tudtam, hogy nem mehettek így tovább.
Legalább menedéket nem kell keresnem mára. - gondoltam magamban, ahogy tekintetem a fejem fölött találkozó kövekre emeltem, amik egy szűk járatot formálva vezettek egyre beljebb a sötétségbe. A hátam mögül, a bejáraton át beszűrődő fakó fény valamennyire megvilágította a falakat és a rajta lévő festéseket, melyek furcsán és barátságtalanul ismerősek voltak keveset látott szememnek - holott jól tudtam, hogy előtte csak könyveim lapjaira vetve láthattam az ábrákhoz foghatót. Nem akartam beljebb menni, nem akartam tudni mi várt volna rám a barlang mélységeiben. Nem tudhattam, hogy kinek a keze munkái voltak azok az átgondolt kompozíció hatását keltő kenetek a falon (ahhoz pedig túl keleten jártam ahhoz, hogy el merjek gondolkozni ezen) és azt sem nem tudhattam, hogy nem tekinti e még otthonának a képződményt lepusztultsága ellenére is.
De ott sem maradhattam ahol voltam, nem várhattam tétlenül a barlang szájánál arra, hogy az aki keres a nyomomra akadjon.
Az kergetett eddig, erre a szörnyen bizalomgerjesztő helyre, hogy nem is olyan rég néhány embert pillantottam meg a fák alatt. Furcsa volt és rémisztő egyben a sűrűsödő ködben kibontakozó sziluettjeiket figyelni, hisz akkor már napok óta nem láttam egyet se fajtársaim közül… És azt sem mondtam volna, hogy akiket előttük láttam csupa jót akartak volna tőlem. Kettőt tudtam magamnak jobban megnézni a négy közül és mindkettő fegyveres volt; Katonának tűntek. Az egyik észrevett és utánam kiáltott, de nekem nem állt szándékomban kideríteni, hogy mit akarhatott tőlem. Elfutottam és egészen addig meg sem álltam, míg a lábam nem vitt tovább ennél a helynél.
Azt hittem legalább egy kis biztonságot találtam ezen a helyen, hogy nem tudták követni a nyomom… Tévedtem.
Közelítő lépések hangja csapta meg a fülem és egy beszélgetés töredéke jutott el hozzám, ami a pillanat tört része alatt kényszerített újból talpra, megmaradt erőmmel véve rá arra, hogy elmém zugaiban kutassak igék után.
A falhoz lapultam és vártam… vártam arra, hogy valamelyik katona megjelenjen mellettem és a meglepetés erejével támadhassak majd rá, hátha egyszer a szerencse is úgy gondolja, hogy mellém áll. |
Hórihorgas, göcsörtös fák gyűrűjében néhány szikla áll – összevissza, mintha csak egy jó kedélyű istenség, merő szórakozásból dobálta volna oda őket. Igaz, az ágak között átszűrődő tompa fény sejtelmes derengésbe vonja ezt az érdekes kompozíciót, de a köd sűrű fátyla mindig a sziklák között gomolyog.
A kövek oldalán jól láthatóan megtelepedett a moha, de az, hogy nem közönséges sziklákról van szó, csak akkor derül ki, ha a bátorságunkat összeszedve közelebb lépünk. Két „oszlop” között egy hasadék nyílik, amely egy kisebb barlangba vezet. A doh, és az ázott föld nehéz szaga terjeng a levegőben. A falakon kúszónövények telepedtek meg, de még így is szépen kivehetőek azok az ábrák, amelyeket a régi idők boszorkányai festettek fel rituáléik alkalmával. Egy szűk járat vezet a barlang szívébe, ahol egy faragott kőoltár áll, amit felülről éppen megvilágít egy repedés; kirajzolva a közepén egy pentagramhoz kísértetiesen hasonlító boszorkányszimbólumot. |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Kislány, ha volt valami, amit Gard Drogonnál is jobban gyűlöltem az az volt, amikor lányként, sőt, egyenesen gyermekként tekintettek rám. A törzsben mindenkinek megvan a maga helye, így az enyém is. Féktelen természetem, és meggondolatlanságom sokszor hozott már bajt a fejemre, ami már rég megbosszulta volta önmagát, ha az apám, és más megbecsült rokonaim – gondolok is nénémre és Asherre -, nem fogták volna a pártomat. Idő kérdése volt, hogy mikor veszítem el mindannyiuk türelmét, és ítélnek majd arra, hogy egész hátralévő életemet a táboraink fogságában töltsem.
