|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:25 - |
A negyed utcáit mindkét oldalt üzletek szegélyeik. Vannak kisebb, szegényesebb boltok, amelyek ablakai sötétek és porosak, és vannak nagyobban, amik tiszták és világosak. Az üzletek előtt állandóak a kirakodások. A jobb, gazdagabb kereskedők boltjait külön személyzet védi. Időnként, hogy megszabaduljanak az elavul készlettől, kiárusításokat tartanak, ezzel is ösztönözve az embereket a vásárlásra.
A negyed a kereskedők központja, itt található a legtöbb üzlet a városban. |
[22-3] [2-1]
 Könnyebb volt apámról beszélnem, mint gondoltam; Talán éppen azért, mert ezúttal nem igaztalan szavak, vagy megcsavart bókok hagyták el a számat, hanem a tulajdon, valós gondolataim. A kisasszony reakciója meglepett, ugyanakkor a szimpátia igazgyöngyeit ültette el vele a lelkemben; Ha korábban csak különleges szépségével ragadta meg a figyelmem, most már valódi érdeklődéssel viseltettem irányába. Búzakék szemeim ismét az illendőnél tovább időztek el tetszetős vonásain, de ezúttal egészen másért, mint korábban. – Azt már nem tudjuk meg, igaz? – vontam fel a szemöldököm, szám sarkába üde mosolyt festve, amikor az atyai büszkeségről beszélt. Sok minden másképpen lenne, ha apám még élne, állapítottam meg gondolatban csak azért, hogy keserűen hozzá tehessem; Vagy talán semmi sem lenne másként, ha még élne… Vannak kérdések, amelyekre nincs válasz.
Túlzásnak véltem, amikor Lady Ysolde Tyria barátjának nevezett; Igaz, hogy sokkal nyíltabb viselkedést engedhettem meg magamnak a tüzes hajú szépséggel szemben, mint a legtöbb pusztai katona, de ez nem jelentette azt, hogy nem eresztett volna nyilat a hátsómba egy nyilvánvaló szemtelenségért.
- Igen, Gilliannek hívják – válaszoltam türelmesen, amikor a főtanácsos lecsapott azon információk egyikére, amelyet bátorkodtam megosztani vele. Olyan odaadással ejtettem ki a lány nevét, amely még számomra is idegen ízeket okozott, de mindezt annak tudtam be, hogy nem töltöttünk egymástól távol ilyen hosszú időt azóta, hogy megszületett. – Törékeny, és kedves teremtés. Néha éket ver a fejemben a gondolat, hogy túl jó ehhez a világhoz – mosolyodtam el szelíden az erényeit sorolván.
- A testvér nemcsak áldás, hanem néha átok is, kisasszony. Nekem elhiheti. Amikor Lily szépségének bimbója elkezdett szirmokat bontani, nem győztem karddal fenyegetni a szomszéd legényeket – próbáltam az édesanyja elvesztése, és a testvér hiánya által felfestett szomorú felhőket elűzni az arcáról egy laza kis tréfával. Igaz, ezúttal sem volt minden szavam hazugság. Tényleg megfenyegettem néhány méltatlan fajankót, akik megpróbálták megkörnyékezni az én hercegnőmet.
- Részemről volt megtiszteltetés a találkozás, Milady – hajtottam fejet előtte, s amennyiben nem érintette kellemetlenül, puha csókot leheltem kézfejére búcsúzóul. Kék pillantásom egészen addig követte az alakját, míg a kisasszony el nem tűnt az otthona zárt ajtaja mögött. Határozottan tetszett nekem…
Lezárt kör! |
Kétségkívül remekül előadott színészi játékát halkabb, gyöngyöző kacagással fogadtam; nem kívántam feleslegesen felhívni magunkra a figyelmet, noha már szinte így is égették a tarkómat a kíváncsi pillantások. Hiába, próbálj meg elvegyülni a tömegben olyan színű hajjal, mint a tiéd... csuklya nélkül.
- Természetesen meg sem fordult a fejemben ilyesmi – ráztam meg a fejem, mire a hajfonatomból már kibomlott, rakoncátlanabb tincsek lassú táncba kezdtek az arcom körül. Gavin d’Evreux talán nem sokban különbözött azoktól a fiatalemberektől, akik a szép szemükkel és a bókjaikkal próbáltak levenni a lábamról, de szükségem volt a segítségére vagy sem, mégsem feledkezhettem meg arról, hogy kérés nélkül közbelépett, amikor kellett. Hálával tartoztam neki, és egyébként sem tűnt kellemetlen alaknak; máskülönben Tyria sem kedvelte volna.
Kérdésére meglepetten, felvont szemöldökkel fordultam felé, pillantásomban és szavaimban sem volt azonban ítélkezés, ahogy a szívemben sem.
- Nem – feleltem határozottan és őszintén, egy egészen kicsit ingatva csak a fejem –, sokkal inkább érdekesnek; a szó pozitív értelmében.
Meglepett, hogy ilyen nyíltan és őszintén beszél nekem az édesapjáról és a kapcsolatukról, annak ellenére, hogy csak most találkoztunk; ő még nem tudhatta, hogy ha valakinél, nálam jó helyen vannak mindenki titkai. Távol állt a természetemtől, hogy ártani akarjak másoknak, főleg nem úgy, hogy olyasvalamivel szúrjam hátba őket, amit ők jóhiszeműen osztottak meg velem korábban.
- Biztos vagyok benne, hogy ha másképpen alakulnak a dolgok, most büszke lenne magára – mosolyogtam rá; fogalmam sem volt, hogy egykori királyunk törvénytelen fiával állok szemben, és tulajdonképpen Thelion király édesapjáról is beszélünk.
- Pontosan így fogok tenni – bólintottam, arcomra egy kissé játékosabb mosoly költözött. – Aki Tyria barátja, az rossz ember nem lehet, még akkor sem, ha szegény katona – tettem hozzá tréfásan.
Nem láttam értelmét elutasítani a önzetlen ajánlatot, elvégre legális kimenőt kaphattam, és mellé még változatos társaságot is; na nem mintha nem élveztem volna mindig a kilovaglásokat a nagybátyámmal. Sir Thane már úgyis elszalasztotta a lehetőséget, tette hozzá egy gonosz kis hangocska a fejemben.
- Ebben az esetben úgy hiszem, Aertenben is találkozni fogunk; ördögi terveim szerint jó néhányszor megpróbálom elrabolni az unokatestvéremet a hercegtől – jegyeztem meg kuncogva.
A fiatal katona újabb meglepetést okozott, amikor a családja nagyon is élő tagjairól beszélt; a hangja egészen megszelídült, és őszinte, mély szeretet költözött a szavaiba. Ez a leplezetlen kötődés megmelengette a szívemet és meg is mosolyogtatott; azt hiszem, akkor döntöttem el, hogy sok bók és lenyűgözni akarás ide vagy oda, kedvelni fogom Gavint.
- Szóval van egy húga? – kérdeztem felcsillanó szemekkel; soha nem titkoltam jól, hogy néha mennyire hiányzik az életemből egy testvér. – Mesélne egy kicsit róla? Persze csak ha nem vagyok túl indiszkrét – tettem hozzá gyorsan egy zavart mosollyal.
Éppen akkor tette fel a kérdését, amikor elértük a házunk kapuját; a márványozott homlokzat és a jókora tölgyfa kapu, amibe fafaragók hosszas munkája dolgozta bele a méretes bagolyemblémát, eltéveszthetetlen volt. Mosolyogva, egy biccentéssel feleltem a kérdésre, miszerint itt lakom-e, de nem búcsúztam el tőle rögtön, elvégre a világért sem szerettem volna udvariatlan lenni vele szemben.
- Én sajnos nem ismerhettem meg a testvérlét örömeit – feleltem az előzőleg feltett kérdésére haloványabb mosollyal. – Édesanyámat elveszítettük, amikor még kicsi voltam, édesapám pedig soha nem házasodott újra. Csak ő van nekem, és persze a bácsikám; ha úgy vesszük, ő egyfajta báty a báty helyett az életemben – tettem hozzá, Gildas említésére a mosolyomba is visszaköltözött a vidámság.
Amennyiben esetleg még szóval tartott, vagy kérdezett valamit, úgy örömmel időztem tovább a társaságában; csak akkor vettem tőle búcsút, ha elérkezett az ideje.
- Még egyszer köszönöm a segítségét, Gavin, és nem kevésbé vagyok hálás a kíséretéért és a társaságáért – mosolyogtam rá kedvesen és vidáman. – Az adósa vagyok, pedig még a kilovaglással kapcsolatban is feltétlenül szaván tervezem fogni – toldottam meg a hálálkodásomat kuncogva.
- A mielőbbi viszontlátásra, és addig is az Istenek mosolya ragyogja be a napjait – búcsúztam el tőle véglegesen egy főhajtással és egy utolsó, kedves mosollyal, mielőtt beléptem volna a kapun.
Ysolde részéről lezárt, köszönöm! :) |
Hittem abban, hogy ezen a világon mindannyian csak apró bogarak vagyunk; annyi hajszálnyi különbséggel, hogy én magam szentjánosbogárnak születtem. Tisztában voltam előnyös tulajdonságaimmal, s hogy azok rendszerint milyen könnyedén kiemelnek a tömegből. Azt is nagyon jól tudtam, hogy milyen hatással tudok lenni a hölgyekre egyetlen hízelgő mosollyal, vagy üres bókkal.
Úgy festett, hogy Lady Ysolde éppen annyira issza a szavaimat, mint bármelyik otthoni kisasszony, akit megtiszteltem a bókjaimmal. Büszke voltam magamra azért, mert mosolyt csalhatok a főtanácsos lányának üde vonásaira. Jóllehet, hogy a Lady szépsége valóban fölötte állt sok általam ismert hölgy adottságainak, de volt valami benne, ami miatt úgy éreztem, talán jobb volna óvatosnak lennem.
- Úgy gondolja, hogy hazudnék Önnek? – kérdeztem mímelt megrökönyödéssel, s hogy a színjáték még hitelesebb legyen, szabad kezem csakhamar a mellkasomon végezte, mintha éppen a sértéstől összetört szívemre igyekeznék gyolcsot fektetni. Úgy tűnik, mégsem eszik úgy a tenyeremből, mint hittem, gondoltam megengedvén magamnak egy színpadias sóhajt, mintha fájdalmamat igyekeznék elereszteni.
Mosolyom azonban csakhamar szélesebbre futott az arcomon, amikor a kisasszony karját az enyémre fektette; másik kezemmel, szelíden, igyekezvén a félreértés látszatát legjobban elkerülve, a kézfejére fektettem, mint aki ezzel is csak újabb támaszt kíván nyújtani egy törékeny virágszálnak. Tetszett nekem.
Pillantásom egy kis időre megkeményedett, a mosolyom pedig rideg görbületté szelídült, amikor édesapám került szóba. Az apám, akiről csupán halvány emlékképek maradtak meg gyermekemlékeim megkopott falán. Sosem tudtam igazán, hogyan kellene gondolnom rá. Szeretettel és tisztelettel semmiképpen, hiszen azok után, amit az anyámmal tett, nem érdemelt ilyesmit tőlem, tőlünk.
- Borzalmas embernek gondolna, ha azt mondanám, hogy én nem? – pillantottam a kisasszonyra, miután kifejtette sajnálatát atyám elvesztése miatt. – Tudja, nehéz olyasvalaki halála miatt fájdalmat érezni, akit az ember alig ismer… Olyan volt Ő nekem, mint egy kép, vagy csupán egy eszme. Sokáig reméltem, hogy egy napon méltóvá lehetek hozzá, de meghalt, mielőtt bizonyíthattam volna bármit is. Most a halála után ugyanazt teszem, mint előtte; Próbálok felnőni az eszméhez. Ezúttal a sajátomhoz, nem pedig az övéhez – vontam meg a vállam végül, magamat is meglepvén milyen könnyedén beszélek a terveimről. Bárhogyan is, de aznap úgy festett, egy árnyalattal több őszinteség szorult belém, mint átlagos napjaimon. Valóban jobb lesz vigyáznom vele, vontam fel a szemöldököm.
- Akkor talán, ha volna kedve, esetleg a napokban beillesztene a napirendjébe egy szegény katonát – mosolyodtam el ismét, elhagyván korábbi komolyságomat. Valóban kedvemre való program lett volna, ha lovagolhatok egyet a környéken; Természetesen magamban is megtehettem volna, de valahogyan csábítóbban festett, ha olyasvalakit képzeltem el az oldalamon, mint Lady Ysolde. Végre valami!
- Ígéretet tettem Lord Tomasnak, hogy vigyázni fogok a húgára, amíg a kisasszony szükségét érzi a szolgálataimnak; Lady Tyria még nem említette, hogy terhes lenne a társaságom, így egy darabig bárhová is megy, vele tartok én is – csűrtem ismét a szavaimat játékos könnyedséggel, és ezzel meg is válaszolva a kérdést; igen, jómagam is tiszteltem teszem a tornán. Mint királyi sarj, egyébként is elvárható!
- Az esküvő után szeretnék egy kis időre hazatérni; Odahaza vár a húgom, és az édesanyám. Szeretnék a saját szemeimmel meggyőződni róla, hogy jól megy a soruk a távollétemben is – mondtam szelíd hangon, már-már olyan szeretettel, hogy magamat is megleptem vele. Hiányoztak a lányok.
- Önnek van testvére, Lady Ysolde? – kérdeztem hamarost, talán éppen abban a pillanatban, amikor a kisasszony már megtorpanni látszott az egyik ház árnyékában. – Itt lakik? – tudakoltam vidáman, kék szemeimmel megcirógatva az épület formáját. |
Tulajdonképpen egészen mulatságosnak tűnt a gondolat, hogy bár még javában izzottak a Sir Thane-ről és rólam szőtt pletykák, én máris újabb okot adtam a helyi rossz nyelveknek így, egy másik férfi karján. Persze nem vártam, hogy ebből a rövid sétából is akkora szenzáció kerekedik majd, mint a lovaggal kötött barátságomból, amit a legtöbben valami egészen másnak tudtak be (esküszöm, már olyan hajmeresztő ötletek is visszajutottak addigra a fülembe, miszerint Sir Llewellyn azért járult ilyen sietősen Aertenbe, hogy közölje a döntését az édesapjával), lévén Gavin egy egyszerű katona volt, mint kiderült. Ez nem olyasmi volt, amire elegen felfigyeltek volna, csak az a fajta pletyka indulhatott útjára, amit atyám is egy vidám legyintéssel intézett el.
Sir Thane-nel kapcsolatban bezzeg egy egész vacsora ideje alatt kellett győzködnöm, mire elhitte, hogy nem kell lánykérésre számítania; előzőleg botor módon bevallottam, hogy kedvelem a lovagot, és talán mondanom sem kell, hogy ezután nehezen tudtam megmagyarázni neki, hogy csupán barátomként tekintek rá. Nem volt ebben semmi meglepő, elvégre egy nagyon is jóképű férfiról volt szó, aki a női szívek gyakori elrablójának hírében állt, és még a származásunk is csak indokolta volna a frigyet; azt hiszem, józan gondolkodásomnak volt köszönhető, hogy nem láttam a helyzetbe többet, ami.
Jóllehet, a beszélgetésünk utáni éjszakán sokáig forgolódtam az ágyamban álmatlanul, olyan gondolatok között gyötrődve, amik miatt egyszerre rendkívül önzőnek éreztem magam. A házasság ténye már egy ideje baljós fellegként lebegett a fejem felett; nem akartam eszköz lenni a birodalom kezében, ami nem jó másra, mint a szövetségeket erősíteni, de talán még ennél is jobban rettegtem attól, hogy egy szörnyű férfihez kényszerítsenek, és mellette kelljen leélnem a hátralévő életem. Egyik béklyóból egyenesen a másikba. Amikor ehhez hasonló képek gyötörtek, akaratlanul is felmerült bennem a gondolat, hogy mennyivel másabb lenne olyan emberrel élni, akit kedvelek, akiben megbízom, és aki nem zárna kalitkába... Márpedig Sir Thane volt az egyetlen ilyen férfi, akit ismertem, az egyetlen a nagybátyámon kívül, akiről hittem, hogy nem nevetne ki akkor sem, ha kardot látna a kezemben.
Mégis száműztem minden ilyen irányú gondolatomat rögtön a megszületésüket követően. Egyszerűen végtelen önzőségnek tűnt volna feláldozni a köztünk kialakult barátságot önnön jólétem oltárán.
Természetesen észrevettem a mellettem sétáló férfi illetlenül hosszasan rajtam időző pillantását, mégsem szóltam egyetlen szólt sem; csak szerettem volna azt állítani, hogy szokatlan volt számomra a helyzet. A szépségemet dicsérő bókjai is ugyanolyan üres szavak maradtak számomra, mint amikor bárki mástól hallottam hasonlókat, de a jól begyakorolt zavart kuncogást én ugyanolyan könnyedén tudtam produkálni, mint ahogy az erősebbik nem tagjai a bókokat formálták.
- Vigyázzon, mert még a végén hinni fogok Önnek – feleltem látszólag játékosan, miközben akaratlanul is arra gondoltam, tulajdonképpen mekkora botorság megköszönni, ha az ember külső adottságait dicsérik. Sokkal inkább helytálló lenne a Köszönje a szüleimnek, elvégre ők ketten alkottak meg, vagy valami hasonló, nem igaz? Eszembe jutott még valami, egy jóval korábban megesett, furcsaságokkal tarkított, mégis örömteli délután az istállóknál. Ön nem olyan, mint a többi kisasszony, akit ismerek. Mennyivel őszintébb szavak, és mennyivel jobban simogatták a lelkemet, mint bármelyik bók, amely az állítólagos szépségemet dicsérte.
A ranggal kapcsolatos szavaival nem tudtam nem egyetérteni, a mosolyomat egyedül a kijelentés keserédes igazsága halványította el, miközben biccentettem. Nem kellett viszont sokat várnom a következő bókra sem; a behízelgő szavaknak egy ragyogó mosoly volt a jussa, mint mindig.
- Igazán örömömre szolgált hozzájárulni Rheya pozitívumaihoz – feleltem könnyedén, miközben ujjaimat a katona karjába fűztem. Még akkor is, ha ettől egyfajta helyi látványossággá avanzsálhatnék, tettem hozzá gondolatban, kis híján fel is nevetve a felvetés abszurdumán.
Azt hiszem, nem sikerült elrejtenem a mosolyomból a felettébb vidám mellékzöngét, amikor Gavin érdekfeszítőnek titulálta a hölgyek mindennapi tevékenységeit, még ha nem is túl meggyőzően. Egyetlen pillanatig sem ítéltem el őt emiatt – hogyan is tehettem volna, ha én magam sem tudtam elképzelni kevésbé unalmas dolgokat? –, és egyébként is, legalább udvarias volt.
- Talán még jobban is, mint a kertben sétálgatni – feleltem mosolyogva; talán. Figyelmesen hallgattam a szavait, miközben a továbbra is zavarba ejtően ismerős vonásokat figyeltem, noha a furcsa érzés eredetére továbbra sem tudtam rájönni. – Sajnálom, hogy elveszítette az édesapját – szólaltam meg halkabb hangon, nem csak puszta udvariasságból, hanem őszinte együttérzésből is. Ha valaki, hát én tudtam, milyen érzés elveszíteni az egyik szülőnket.
- Örömömre szolgálna – fogadtam el az ajánlatát örömmel, nagyon is őszinte mosollyal az arcomon. A sok bókot leszámítva Gavin egészen kellemes társaságnak tűnt, és egyébként is... mikor ne ragadnék meg egy szabadulási alkalmat éppen én? – Arelar és Robin ebben kétségkívül nagyon is megértenék egymást – tettem hozzá kuncogva. Bár tudtam, hogy az én hűséges kancám soha nem tapasztalhatta meg azt a fajta szabadságot, amit a puszta minden bizonnyal nyújtani képes, biztosra vettem, hogy e tudás nélkül is hasonló térre vágyakozik az állásában.
- Természetesen ott leszek – feleltem finom mosollyal, amikor az esküvőn való részvételemről kérdezett. – Ha atyám nem is töltene be fontos szerepet az udvarban, Tyria az unokatestvérem, ezért mindenképpen szeretnék ott lenni életének ilyen jeles fordulópontján – fűztem hozzá. Csak remélni tudtam, hogy a herceggel köttetett házassága boldog lesz; Celawan herceg nem volt egyszerű eset, de Tyriában kétségkívül elég erő volt ahhoz, hogy leéljen vele egy egész életet.
- Igen, idén szerencsére én is eljutok Aertenbe – bólintottam, a mosolyom pedig talán túlságosan is szélesre sikeredett, de nem törődtem vele. – Be kell vallanom, már nagyon izgatott vagyok mind a torna, mind pedig maga az utazás miatt. Ön is velünk tart esetleg, Tyria kíséreteként? – tudakoltam felpillantva rá.
Néhány méternyire tőlünk már felbukkantak a házunk ismerős színei, de addig is igyekeztem fenntartani a beszélgetés fonalát.
- Vannak már tervei az esküvő utánra? – érdeklődtem udvariasan. – Tyria bizonyosan szívesen venné, ha mellette maradna. Mit gondol, megfontolná a maradást, vagy mindenképpen visszatérne a pusztára? |
- Maradjunk a vak véletlen okozta szerencsében, Lady Ysolde – mosolyogtam szelíden meghajtva a fejem a kisasszony felé elvetve annak lehetőségét, hogy tovább feszegessük, minek is köszönhető a találkozásunk. Búzakék szemeim az illendőnél több ideig időztek el arca lágy vonásain, szeme és ajkai finom formáin, pisze orrán. Mindezt annak tudtam be, hogy az elmúlt napok nagy részét férfiak társaságában töltöttem, megfosztva mindenféle kellemes társaságtól. Eszembe sem jutott tagadni, hogy mennyire tetszett az engem fogadó látvány. Kétségkívül, Lady Ysolde volt Rheya szépe abban a pillanatban.
- Bármit is hallottam eddig kegyed szépségéről, nyomába sem érhet annak, amit most látok. Bocsásson meg, Lady Ysolde, mert egy percig sem kívántam zavarba hozni. Pusztán őszinteségem sarkall arra, hogy kimondjam, amit gondolok – játszadoztam olyan könnyedén a szavakkal, ahogyan azt egy macska tenné az egérrel. Hazudtam. Nagyon is kedvemre való lett volna, ha egy főnemes lányát sikerül takaros pírba öltöztetnem, közvetlenül azután, hogy megmentője képében tetszelegtem.
- A rang is csak egy jelző, Lady Ysolde. Igaz, némelyik többet jelent az átlagnál… - húztam el a számat mosolyogva, midőn a kisasszony kifejtette, hogy nem az én hibám, hogy nem dicsekedhetek a Sir megszólítással. Fogalma sem lehetett arról, hogy sokkal magasabb cél után ácsingózom, s bár jelenleg messze álltam attól, hogy a királyi család tagjaként köszöntsenek, készen álltam kiharcolni a saját jussomat. Csak idő kérdése volt, hogy olyan közel férkőzzem a Sagramourokhoz, hogy ezt megtehessem.
- Ha őszinte akarok lenni, azt hiszem egy árnyalattal ma is közelebb kerültem ahhoz, hogy megszeressem a fővárost – bókoltam ismét nyughatatlan magabiztossággal, miközben karomat minden szemérem nélkül nyújtottam a hölgy felé, hogy bennem leljék támaszt a hátralévő útra. Voltaképpen, bolond lennék az állítani, hogy bántam volna ezt a szerencsés találkozást. Ki gondolta volna reggel, amikor elindultam, hogy éppen a főtanácsos lányát sikerül megszabadítanom egy kellemetlen alaktól? Valamiképp mégiscsak az Istenek gondviselő kezét véltem felfedezni a dologban.
- Felettébb érdekfeszítőn hangzik – figyelmesen hallgattam végig az elfoglaltságairól szőtt szavait, s valóban igyekeztem úgy tenni, mintha sosem hallottam volna ennél érdekesebb dolgot. Az sem lepett meg különösképpen, hogy sok időt tölt a bácsikájával, hiszen Tyria is oda-vissza volt Sir Gildas társaságáért.
- A kisasszony szeret lovagolni? – kérdeztem megragadva azt a közös pontot, amelyből a későbbiek folyamán tovább építkezhetek. – Jómagam is sok időt töltök nyeregben, és nemcsak a munkám kedvéért. A drága jó anyám szentül állítja, hogy előbb tudtam lovagolni, mint járni. Ebben az apámra ütöttem, hogy az Istenek nyugtassák – perdültek le ajkaimról a könnyed szavak, egyértelműen utalva arra, hogy édesapám már nincs az élők sorában. – Ha bármikor kedve volna, szívesen venném, ha egymás kíséretéül szolgálva belovagolnánk a környéket. Robin, a hátasom, nehezen viseli a bezártságot – mondtam, ezúttal teljesen őszintén csendítve a hangomat. A pej mén valóban hozzá volt szokva a pusztához, a szabadsághoz, a zárt istálló nem tett jót egyébként egészen barátságos szellemének.
- Azóta, hogy képes vagyok úgy kardot fogni, hogy ne essek orra a súlyától – pillantottam oldalra séta közben a lányra. – Tudja, a D’Evreux-ok mindig is hú szolgái voltak a kornának, és az Agenyroknak. Nagy tisztesség számunkra, hogy ez a kettő így, vagy úgy, de egyesülhet egymással – utaltam a készülődő házasságra úgy, hogy még mindig megdöbbenéssel töltött el, hogy Tyria képes volt a kezét nyújtani egy olyan pökhendi alaknak, mint amilyennek a herceget tartottam. – Ön is részt vesz a menyegzőn, igaz? – tudakoltam szelíd hangon. – Talán a tornára is leutazik a tengerhez? |
Semmire nem vágytam jobban, mint egy kis nyugalomra, de a nyugalomnak is annak a fajtájára, ami engem ki tud kapcsolni; ez pedig egyet jelentett a bácsikámmal és a gyakorlással. Valószínűleg súlyos lelkiismeret-furdalástól kellett volna szenvednem, amiért ilyesminek teszem ki Gildast, de ő minden áron azt bizonygatta, hogy roppant jól érzi magát, ezért már-már kötelességemnek éreztem, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Láttam a változást a mozgásán, aztán megtaláltam a vértjét is, és nem átallottam alaposan oldalba bökni ott, ahol a horpadást felfedeztem – az árulkodó reakciója ellenére sem volt viszont hajlandó bevallani, hogy bármi komolyabb probléma lenne.
Nem akartam megkockáztatni, hogy baja essen a tornán, de mivel ő hajthatatlan volt – elvégre ő még fiatal –, az apámnak pedig csak kellően megalapozott gyanú esetén szólhattam, igyekeztem a gyakorlatozás álcája mögött megtalálni azt a bizonyítékot.
Valamiért fogadni mertem volna rá, hogy a bácsikám éppen ezért kerüli a társaságomat mostanában.
A kellemetlen alak csak egy nem várt és felettébb bosszantó fejleménye volt a napnak, ráadásul egy újabb akadály köztem és a hőn áhított gyakorlás között; a megmentésem viszont legalább nem járt különösebb feltűnéssel, még ha nyilvánvalóan lehettek is szemtanúi. Vigyáznom kellett magamra, nem adhattam okot arra, hogy az apám esetleg meggondolja magát és mégse engedjen el a tornára. Utólag visszagondolva még az is eszembe ötlött, hogy talán tényleg az Istenek léptek közbe akkor, amikor a segítségemre siettek; na nem azért, mert annyira rászorultam volna, sokkal inkább azért, mert így senki nem láthatott meg egy késsel a kezemben, egyértelmű bizonyítékot adva arról, hogy meg tudom védeni magam. Az nem lett volna méltó egy hölgyhöz, Lady Ysolde viszont az volt.
Természetesen.
Tulajdonképpen még a szélhámos is az én kezemre játszott, mert nem erőltette a vásárlást, nem erőszakoskodott vagy emelte fel a hangját, és a szép szóból, vagy legalábbis a fényesre élezett pengéből is értett. A néma vicsorgása szerencsére kevésbé keltett feltűnést, mintha hangosan acsarkodni kezdett volna; ha pedig szidalmazni is merészelte a segítségemre siető fiatalember felmenőit, azt csak a bajusza alatt tette.
Ahogy a férfihoz fordultam, szinte arcul csapott az ismerősség érzése, amit egyelőre nem tudtam hova tenni; ráadásul minél tovább figyeltem az arcvonásait, annál erősebb lett bennem ez a megmagyarázhatatlan érzés. Túl korai lett volna persze rögvest összeraknom a kirakós darabkáit, számomra a megtévesztő sejtéseket egészen biztosan a csillogó páncél, a vörös köpeny és a színei okozták; még véletlenül sem az, hogy Rheyában élve, a főtanácsadó lányaként az előző királyunkkal is volt lehetőségem találkozni a halála előtt, nem is egyszer. Azt az egyébként jogosnak tűnő kérdést pedig, miszerint akkor miért nem képzeltem mindegyik szőke, kék szemű katona fejére uralkodói fejdíszt, egyszerűen csak figyelmen kívül hagytam.
Széles mosolya egészen kisfiússá varázsolta a vonásait, szavai hallatán azonban nekem kellett odafigyelnem, hogy az arcomon csak egy finom kis mosoly maradjon, és még véletlenül se csillanhasson meg huncutság a szemeimben. Éppen elég, hogy Sir Llewellyn előtt túl sokat engedtél meg magadnak, figyelmeztettem magam gondolatban. Azt úgysem kellett tudnia, hogy valójában egy percig sem voltam veszélyben, vagy szorultam megmentésre.
- Alighanem az Istenek szólíthatták éppen erre – értettem egyet vele, hagyva, hogy továbbra is a megmentőm szerepében tetszeleghessen; a mosolyomba költöző vidámságon azonban nem tudtam segíteni, miközben körbepillantottam. – Vagy talán csak valamelyik üzlet, rám pedig az Ön képében mosolygott a szerencse, hogy éppen erre járt. – Bármennyire is nem voltak ínyemre a tanítónők végeláthatatlan okításainak hosszú órái, azért nem teljesen csukott füllel ültem végig őket; nekem sem kellett a szomszédba menni a szavak megfelelő csűrésének tudományáért. A férfiaknak talán veleszületett tulajdonsága az üres bókok sokasága, talán tanítják rá őket – minket viszont arra is felkészítenek, hogy hogyan lehet megfelelően legyezgetni az önérzetüket. Mert bizony szükségük van rá.
A szemöldököm csak egy egészen rövid pillanatra ugrott a szokásosnál magasabbra a homlokomon, amikor Tyria említésekor első nekifutásra megfeledkezett a Lady jelzőről. A bácsikánk elbeszéléséből tudtam az unokatestvérem bizonyos szabadelvűségéről, ahogy arról is, hogy tulajdonképpen nagyon is hasonlítunk egymásra bizonyos tekintetben; biztosra vettem azonban, hogy az a bizonyos szabadelvűség nem lépi túl az egészséges határokat. Tyria talán másképpen látta a világot – hozzám hasonlóan –, de abban egy percig sem kételkedtem, hogy felelősségteljes örököse az Agenyr névnek és méltó hercegné válik majd belőle hamarosan. Nem mintha irigyeltem volna mindezért... ha létezett valami, amitől jobban rettegtem az érdekházasság gondolatánál, hát az az volt, hogy egy túlságosan magas rangú és túlságosan szem előtt lévő ember felesége legyek.
Csak azt reméltem, hogy mások, ilyen szempontból veszélyes emberek fülébe ne jusson ez a nagyon is megtévesztőnek ható megszólítás.
- Nos, attól tartok, hogy az ilyesmiről egészen az érkezésükig csupán Gildas bácsikánk elmondásaiból lehetett fogalma – mosolyodtam el ismét. – Mindkettőnket alaposan szemmel tartanak, ha szabad így fogalmaznom; én ugyanúgy nem hagyhattam el a főváros környékét, mint ahogy Tyria sem Vidart. Az Olwyn vérben egészen biztosan lehet valami – tettem hozzá, ezúttal nem is próbálván tréfaként kezelni a dolgot; noha én közel sem arra gondoltam, amire ő célzott. Sokkal inkább a gondolkodásmódunk hasonlósága járt a fejemben.
- Nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatosan Önben keresendő a hiba, Gavin – feleltem finom mosollyal. Tiszteltem a birodalom lovagjait, elvégre az én kedvenc bácsikám is az volt, ott volt Sir Llewellyn, és a legtöbb királyi testőr... Bizonyos szempontból azonban igazságtalannak tűnt ez a megkülönböztetés; már csak azért is, mert Tyria testőreként tulajdonképpen ő is a királyi testőrség egyfajta tagja volt. Persze köztük is ott volt Warren Ohrmont, a herceg és a hercegnő testőre, aki ugyancsak nem büszkélkedhetett lovagi címmel. – Köszönöm az őszinteségét – kacagtam fel vidáman a Rheyáról alkotott véleménye hallatán, meg sem próbálván helyesbíteni vagy kijavítani azt.
- Ennek tudatában hallatlan gorombaság lenne részemről a visszautasítás, nem igaz? – fűztem a karjába az ujjaimat mosolyogva. A kifinomult hölgy kifejezésen ismételten kuncogni támadt kedvem, de visszafogtam magam. – Hogy mivel töltöm az időmet? Nos, ma éppen a királynét kísérhettem el a bevásárló körútjára; vásárolni egyébként is mindig van lehetőség, de nem mindig ilyen megtisztelő társaságban – kezdtem, közben igyekezve a lehető legvidámabbnak látszani és hallatszani; mintha nem untatna halálra az ilyesmi. – Szabad bejárásom van a palotába is, gyönyörködhetek a kertekben, vagy meglátogathatom a lovamat az istállóban; kíséret nélkül szóba sem jöhet a kilovaglás, és így csak ennyi marad nekünk. – Kivéve a legutóbbi kis szökésemet. – Sok időt töltök a nagybátyámmal, általában ő szokott elkísérni lovagolni is, mivel atyám rendkívül elfoglalt ember – mosolyodtam el könnyedén. Persze Sir Llewellyn is ígéretet tett nekem, ami a kíséretemet illeti, de az még azelőtt volt, hogy egyetlen szó nélkül elhagyta volna a fővárost.
- És Ön, Gavin? – pillantottam fel rá mosolyogva. – Régóta áll már az Agenyr család szolgálatában? |
Nem bántam, hogy aznapra megszabadítottak a kötelességeimtől. Végre magam lehettem a gondolataimmal, és úgy fedezhettem fel a várost, hogy senki sem zsolozsmázza idegesítő hangon, hogy „az az épület már az idők kezdete óta áll, maga I. Iwain Sagramour emeltette” vagy, hogy „abban a házban született Ser Caspier, aki megmentette Philippia hercegnőt attól az undok sárkánytól”. Amennyire tőlem telt, tiszteltem én az országunk történelmét. Eszemben sem volt elvitatni, hogy Rheya a legpompázatosabb égköve a birodalomnak, de pont nem érdekelt, hogy melyik utcában késeltek halálra egy papot, aki szót mert emelni a mágusok jogaiért.
U-N-A-L-M-A-S!
Így, hogy egyedül fedezhettem fel az utcákat, sokkal izgalmasabbnak láttam az egészet. A kereskedőnegyed pedig külön élvezett volt; Sokáig időztem az egyik ékszerüzlet előtt egy vésett aranykarperecet nézegetve, amely olyan tökéletesen illett volna az én kis Lilym kacsójára, hogy hirtelen égetőnek éreztem a maradék tallérok elköltését is. Hiába számolgattam, nem volt annyi pénzem, hogy megvegyem. Bár tudtam, hogy a húgom e nélkül is örülni fog annak a néhány kedves szónak, amit papírra kívántam vetni számára, rosszul éreztem magam, amiért nem küldhetek ajándékot.
Azt hittem, hogy az efelett érzett csalódottságomat nem írhatja felül semmi, de amikor megpillantottam a bajbajutott hölgyet meg is feledkeztem a húgomról és a karperecről. Voltaképpen határozottan léptem fel a kellemetlen alak ellen, de arra korántsem volt szükség, hogy felemeljem a hangomat.
- Távozzon, uram! Kérem – engedtem meg a fickó felé egy utolsó hetyke mosolyt, és hogy szavaimnak mégis legyen mégiscsak legyen súlya, kardom hegye finoman megérintette a nyaka bőrét, és oldalról egészen az ádámcsutkájáig leírt egy rövid utat. A szélhámos vicsorgott, de jobbnak látta, ha felemelt kézzel távozik. Azt már nem tudom, hogy olvasott-e szitokszót a fejemre az elinalása előtt, vagy sem.
Alig, hogy a fickó elrongyolt, leengedtem magam mellé a kardomat, hogy a szívem minden csodálatával a kisasszonyhoz forduljak. Alabástrom bőrének, és világos szemeinek tökéletes kiegészítőjeként szolgált az ezüstszőke hajzuhatag, melyhez hasonlót még életemben nem láttam. Ha valaki kérdi, talán megesküdtem volna rá, hogy egy driádot látok; Eltekintve attól, hogy nem az erdőben, hanem egy zsúfolt kereskedőutcában vagyunk. Mosolyom kiszélesedett az arcomon, amikor megszólalt.
- Éppen elég köszönet, hogy mosolyogni látom, kisasszony. El sem tudom képzelni, hogy meg nem engedett volna magának az a gazfickó, ha későn érkezem – mondtam, mintegy szerénytelen módon a lány elé terjesztve, hogy voltaképpen én mentettem meg. Eszemben sem jutott, hogy szerénykedjek, pedig az igazat megvallva, nem kellett különösebben nagy erőfeszítés ahhoz, hogy elriasszam a kellemetlenkedőt.
- Lady Ysolde – ízlelgettem a nevét a nyelvem hegyén, mintha sosem hallottam volna szebbet ennél. Kissé meglepődve vontam fel a szemöldököm, amikor kijelentette, hogy emlékszik rám; Talán nekem is illett volna hasonlót mondanom, de hazugság lett volna. Amikor megérkeztünk a fővárosba, és leendő hercegi pár fogadására felállt egy egész díszes kompánia, az én búzakék szemeim életemben először nem a hölgyeken állapodtak meg, hanem a királyon. A féltestvérem vonásait fürkésztem kérlelhetetlenül.
- Tyria… Bocsásson meg, Lady Tyria említette, hogy a kegyed itt él a fővárosban, de azt sosem mondta, hogy ilyen szép. Az Olwyn vér bizonyára – bókoltam ismét, miközben laza mozdulatokkal visszacsusszantattam a kardomat a helyére. Eszembe sem jutott, hogy a nyelvbotlás akár komoly bajba sodorhatja a leendő hercegnét, de kénytelen voltam megszokni, hogy újra Ladynek szólítsam. Elvégre, tisztán emlékeztem a napra, amikor a tűz csókolta hajú lány megkért, hogy tekintsek el ettől a formaságtól, és amikor legközelebbi találkozásaink alkalmával megfeledkeztem erről a kéréséről, majdnem ellőtte a fülem egy nyíllal emlékeztetőül. Kedveltem az Agenyr lányt. Barátok voltunk. Azt hiszem.
- Szólítson csak Gavinnek, sem lovag, sem a királyi testőrség felesküdött tagja nem vagyok. Odahaza naphosszat kergetem a tolvajokat, azért nem igazán jár a Sir – rántottam meg a vállam, mintha nem is volna fontos, pedig az volt. Ha jog szerint nem is, de a vér szerint rangban minden lord, és sir felett álltam. – Vidarhoz képest Rheya hatalmas, egy színes méhkas tele mérges bogarakkal… Még nem döntöttem el, hogy tetszik-e – válaszoltam meg a kérdését tömören, majd elé kínáltam a karomat.
- Megengedi, hogy hazakísérjem? Felettébb kellemetlenül érezném magam, ha elutasítana – mondtam határozott hangon, de olyan mosollyal, hogy biztos voltam a sikerben. – Közben mesélhetne magáról? Miként tölti egy kifinomult hölgy az idejét Rheyában? – tudakoltam szelíd hangon. |
 Tényleg azt hittem, hogy aznap már nem várhat rám semmi rossz; túléltem majdnem egy teljes napot a királyné és az udvarhölgyei társaságában, mégpedig úgy, hogy azt az egész napot vásárlással és csacsogással töltöttük – számomra kevés ennél kínzóbb dolog létezik széles e birodalomban –, de hiába reménykedtem. Az Istenek aznap aligha terveztek rám mosolyogni, kivéve persze, ha egy faragatlan szélhámost azonosíthatunk az Istenek mosolya kifejezéssel.
Nem igazán értettem, mivel érdemeltem ki ezeket a kellemetlenségeket, de úgy véltem, talán túl sok volt a jóból. Gildas bácsikámra az életemet is rábíztam volna, de túl jól ismertem már az édesapámat ahhoz, hogy tudjam: az ő meggyőzéséhez talán még a nagybátyám is kevés lesz. Bármit – majdnem bármit – hajlandó lettem volna megtenni azért, hogy részt vehessek a teremtésnapi tornán, ha nem is indulóként, de legalább nézőként, és legnagyobb meglepetésemre az Istenek ezúttal meghallották a hangomat. Biztos voltam benne, hogy sokat nyomott a latban Celawan herceg eljegyzése és az, hogy a jövendőbeli hitvesét – az unokatestvéremet – is magával szándékozott vinni a tornára, csakúgy, mint a hercegnőt; a pontos okokat azonban soha nem firtattam, hiszen aligha az számított, hogy végül mi győzte meg. A lényeg az volt, hogy meggyőzte.
Ennek mondjuk Sir Thane Llewellyn nem feltétlenül örült volna, ha tudja, hiszen a bosszúm még váratott magára.
Nos, igen. Ott volt a torna, Gildas csodálatos ajándéka, Sir Llewellyn váratlan, de nem kevésbé gyönyörű ajándéka, Tyria érkezése... Akárhogyan is nézzük, ez bizony túl sok volt a jóból; valószínűleg megérdemeltem a lányos dolgokkal való időzést és ezt a kellemetlen alakot is.
A vérem csak még jobban pezsegni kezdett egy kis küzdelem után vágyva, de több eszem volt annál, mintsem a forgalmas utcán nyíltan szembeszálljak bárkivel is; persze egészen más lett volna a helyzet, ha sikerül elérnem a vészhelyzetekre tartogatott tőrömet... Tudtam, ha még nem figyelt fel ránk senki, és sikerül gyorsan előkapnom, néhány pillanat alatt meggyőzhetném a tolakodó alakot a mielőbbi távozásról, én pedig folytathatnám az utamat, közelebb kerülve a bácsikámhoz és a gyakorlatozáshoz.
Nem számítottam rá, hogy valaki a megmentésemre érkezik, vagy ha mégis megteszi, akkor így teszi meg. A legtöbb városőr éktelen kiabálás közepette iramodott volna a kettősünk felé, ha pedig valamelyik utcán járkáló ember szúrja ki a jelenetet, alighanem tömeghisztériát rendezett volna abból, hogy Lady Ysolde-ot orvul megtámadták. Amikor azonban a férfi tekintetét látva hátrapillantottam a vállam felett, sem városőrt, sem pedig utcán járkáló embert – legalábbis átlagos utcán járkáló embert – nem véltem felfedezni az érkezőben.
A vésetekkel gazdagon díszitett, csillogó páncél, a vállainál előtűnő vérvörös palást és az aranyszőke haj egy egészen rövid, de annál meghatározóbb pillanatra hamis képzeteket keltett bennem; valósággal úgy éreztem, mintha egy herceg közeledett volna felénk. Ez pedig nem maga a hercegi rang miatt volt számomra zavarba ejtő, sokkal inkább azért, mert tudtommal a királyi család egyetlen herceget számlált – ez a daliás fiatalember azonban minden kétséget kizáróan nem Celawan herceg volt.
Úgy tűnt, a szélhámos már a férfi közeledtétől is elbizonytalanodott, de ha mégsem, hát a mellkasának szegeződő kard egészen biztosan jobb belátásra bírta. Szemeimmel tökéletesen végig tudtam követni az ádámcsutkájának gyors fel-le mozgását, amikor a penge feljebb is emelkedett; a legkevésé sem voltam meglepve, amikor végül úgy döntött, jobb, ha kereket old.
Ösztönösen fordultam én magam is a megmentésemre érkező idegen felé, amikor ő is hasonlóan cselekedett; én tudtam, hogy valójában egy pillanatig sem voltam veszélyben, Lady Ysolde azonban hálával tartozott a megmentőjének. Már az első mondatot hallva is halványan elmosolyodtam, az egyértelműen kiteljesedő bókra azonban már egy szélesebb, ragyogóbb mosoly volt a válaszom; még akkor is, ha számomra egyelőre ez sem volt több a másik ezer, üres kedveskedésnél, és még akkor is, ha az arcvonásaira pillantva már nem a puszta megjelenése nem hagyott nyugodni, hanem az ismerősség érzése.
És ez alatt nem arra gondoltam, hogy biztosan láttam már őt valahol.
- Ezesetben kész szerencse, hogy a megmentésemre sietett, ugyanis nem csak szavakkal, de őszinte hálával is tartozom önnek, uram – hajtottam meg felé a fejem, hálás mosollyal az ajkaimon.
Bemutatkozását hallgatva máris világossá vált számomra, hol láthattam már őt; nem volt alkalmam kikérdezni Tyriát arról, kik kísérték el a fővárosba, de emlékeztem az érkezésükre, és így a férfi arcára is – most pedig már nevet is tudtam társítani hozzá.
- Őszintén remélem, hogy nem így lesz; azt hiszem, minősíthetetlen hálátlanság lenne részemről, ha ezek után még aludni sem hagynám – ingattam a fejem halk kuncogással. – Ysolde Olwyn vagyok, és mint már említettem, rendkívül hálás a segítségéért – viszonoztam a bemutatkozását, miközben mind tiszteletem, mind köszönetem jeléül könnyed pukedlit hajtottam végre előtte.
- Emlékszem Önre – jegyeztem meg aztán mosolyogva, amikor újra felnézvén a továbbra is zavarba ejtően ismerősnek tűnő kék szempárba pillantottam –, viszont eddig sajnálatos módon nem tudtam a nevét. Tyria az unokatestvérem, ezért igyekeztem fejben tartani a kísérete tagjait, de sajnos még nem volt alkalmam alaposan kifaggatni őt... Attól tartok, Lady Earyn kisajátította magának, én pedig aligha láthatom többet, mint amikor még Vidarban élt. – Halk nevetéssel ráztam meg a fejem, ezzel is jelezvén, hogy csak tréfálkozom; a szavaim az első betűtől az utolsóig igazak voltak, de ahhoz én sem voltam elég bátor, hogy a hercegnét sértegessem.
- Hogy érzi magát itt, Rheyában, Sir d’Evreux? ...Hívhatom így? Elnézését kérem, ha tévesen ítélem meg a pozícióját, tulajdonképpen csak az beszél belőlem, amit ránézésre súgnak az ösztöneim... – puhatolóztam bocsánatkérő mosollyal, a harchoz és az ahhoz kapcsolódó rangokhoz nem értő hölgy képében tetszelegve. – Remélem, nem bánja, ha Önt faggatom ki erről a bizonyos nagy váltásról, ha már a hercegné helyettem is lefoglalja Tyriát. |
Még nyoma sem volt a nyárnak mégis, a tavaszi fénysugarak olyan melegséggel cirógatták a környező mezőket, és a város épületeit, mint egy szerelmes férfi a hitvesét. Rheya látványa ugyanúgy lenyűgözött most is, mint amikor nem is olyan régen első alkalommal léptem át a határát. Annyival másabb volt, mint Vidar! Mosolyom levakarhatatlanul feszült rá arcomra, és félő volt, hogy talán örökre ott is marad; Búzakék szemeim érdeklődő fénnyel vizsgálták az embereket, az épületeket, az üzletek kirakatait. Képtelen voltam szabadulni a győzelem ízétől a számban, amiért egy bolhalépésnyivel közelebb kerülhettem ahhoz, amit mindig is akartam; Egyetlen szomorúságom volt csupán, az pedig az, hogy Lily és az édesanyám nem részesülhettek ebben. Bűntudatot viszont nem éreztem.
Az emberek ösztönösen léptek el az utamból, pedig még csak sejtésük sem lehetett arról, hogy kinek a vére csörgedezik az ereimben. Ráérős nyugalomban baktattam a tömegben, mindenre éppen annyi figyelmet fordítva, amennyit kell; Páncélt viseltem, különleges, díszes vésetekkel, és bordó-arany palástot, amelynek anyagát olyan címerrel díszítették, amely könnyen megtévesztő lehet a laikusoknak. Az utolsó aranyaimat költöttem az öltözékemre, s bár szívem mélyén tudtam, hogy a testvérem okosabb helyre is el tudta volna rendezni a pénz sorsát, büszkeségem és hiúságom győzedelmeskedett. Senki sem várhatja el tőlem, hogy csupa régi holmiban parádézzam a fővárosban!
Gillian időnként a maga szelíd módján mindig figyelmeztetett rá, hogy nem szabad tovább nyújtózkodnom annál, mint ameddig a takaróm ér, mégis hajlamos voltam a herdálásra – annak ellenére, hogy jómagam is tisztában voltam vele, hogy minden egyes garast be kellene osztanunk. Éppen elég pénzt adtam haza ebben a hónapban, ez néhány arany igazán nem hiányzik senkinek!
Gondolataim ezen mélységeiben ért utol a kellemetlen hang. Voltaképpen, az első gondolatom az volt, hogy nem szabadna beleavatkoznom, hiszen ebben a városban nem volt több kötelességem annál, mint Lady Tyriára vigyázni; és mivel Őt éppen lekötötte a leendő anyósa, aki olyan vérmes volt, hogy öt nomád is hét felé szaladt volna ijedtében, ha Lady Earyn ártatlanul rájuk pillant, hogy az én feladataim aznap délutánra átvándoroltak a vén csoroszlyára, és Sir Jarinra. Egyik kutya, másik eb, vélekedtem.
Öntudatlanul húztam ki a kardom a hüvelyéből, és léptem végül a lány mellé. Kék szemeim határozottan állapodtak meg a kellemetlenkedő kereskedőn, a fegyver vége pedig kérlelhetetlenül szegeződött neki a mellkasának. – A kisasszony azt mondta, hogy nem kéri – tagoltam a szavakat sztoikus nyugalommal, de karom kissé megemeltem, hogy a kard közelebb kerüljön az idegen vonásaihoz. Úgy tűnt, hogy nem kíván tovább erőszakoskodni, mert a következő pillanatban már el is tűnt a tömegben.
- Igazából, nem csodálkozom… - engedtem le a kardomat, hogy ragyogó mosollyal a világos hajú teremtéshez forduljak, akinek szépsége szó szerint megfoghatatlan volt. – Én is sok mindenre kész lennék, hogy Rheya legszebb ékköve legalább szóra méltasson – jobb kezem a mellkasomra helyezve, művisen finom mozdulatokkal hajoltam meg a hölgy előtt, akinek a puszta megjelenése is árulkodott származásáról.
- Gavin d’Evreux vagyok, Lady Tyria kíséretével érkeztem a fővárosba – mutatkoztam be. – Megörvendeztetne azzal egy szegény katonát, hogy elárulja a nevét? Szeretném tudni, hogy ki az, aki miatt ma éjjel álmatlanul forgolódom majd az ágyamban… Az Ön szemeit nehéz lesz kivernem a fejemből.
|
Megkönnyebbültem; mit megkönnyebbültem, egyenesen hallatlanul boldog voltam. Apa egészen biztosan szörnyet halt volna szégyenében, ha ezt tudja, és alighanem édesanyám is hasonlóan érzett volna, ha még közöttünk sétálhatott volna – egyikük sem arra nevelt, hogy megkönnyebbülést érezzek, amennyiben a királyné utamra engedett.
Az elegáns, fehér ruha sem húzta már annyira a vállaimat így, szabadon sétálva; Isanda királyné ragaszkodott volna hozzá, hogy az egyik királyi testőr is tartson velem, én azonban biztosítottam róla, hogy a megsokszorozott őrségnek köszönhetően aligha fenyegethetne bármiféle veszély, elvégre csak haza igyekeztem, a házunk pedig nem állt messze Cameron Lochriel üzletétől. A lépteim sokkal szabadabbak voltak így, egyedül, még akkor is, ha a finom anyag továbbra is fojtogatott egy kissé; túlságosan is előkelő viselet volt ez az én ízlésemnek, de ennél kevesebbet nem engedhettem meg magamnak, ha éppen a királynét kísértem el a vásárló körútjára. A nehéznek érződő anyagba alig-alig észrevehetően volt elrejtve a családunk címerét ábrázoló fekete hímzés, de emellett ezüst díszítéseket is tartalmazott – emiatt is illett olyan remekül a vállamon pihenő ezüstprémhez.
Sir Llewellyn hirtelen távozása bántotta az érzéseimet, ezt kár is lett volna tagadni, és valószínűleg csak jobban kellett volna haragudnom rá azért, amit akaratlanul is rám szabadított, de addigra már megbékéltem. Úgy-ahogy; abban még biztos lehetett, hogy a tornán lesz hozzá néhány keresetlen szavam, ha már az édesapám végre beadta a derekát az Aertenbe történő utazásomat illetően. Mégiscsak ígéretet tett, hogy nem fog búcsú nélkül eltűnni a városból, erre tessék, már másnap arra a hírre ébredtem, hogy Thane Llewellyn a nap első sugaraival együtt hagyta el Rheyát.
Amikor a királyné magához hívatott, vegyes érzelmeim támadtak; fogalmam sem volt, hogy a fivéréről és rólam terjedő pletykák keltették-e fel az érdeklődését, vagy sokkal inkább a Gildas bácsikámmal történő gyakorlatozás jutott el valahogy a fülébe, esetleg – attól óvjanak az Istenek – alkalmas kérőt szeretett volna a figyelmembe ajánlani. Végül kiderült, hogy szerencsémre egyikről sem volt szó, egyszerűen csak egy ajándékot akart személyesen átadni nekem, amit éppen Sir Llewellyn hagyott hátra az elutazása előtt. Legszívesebben otthon, a szobám magányában nyitottam volna csak ki a csomagot, de illetlenség lett volna figyelmen kívül hagynom Isanda királyné kíváncsian figyelő szemeit – így utólag visszagondolva talán tényleg ez okozta a viszonylagos vesztemet. Úgy tűnt, hogy a királyné felettébb örömét lelte a tényben, hogy a fivére megkedvelt valakit annyira, hogy ajándékot vegyen neki – az ezüstprém vállkendő ráadásul mesésen szép darab, amit bármelyik hölgy megirigyelhetne tőlem –, és azt hiszem úgy döntött, ő is kedvelni fog engem.
Legalábbis erre engedett következtetni, hogy még akkor sétára invitált a palota csodálatos kertjébe, ma pedig engem ért a megtiszteltetés, hogy elkísérhettem őt néhány udvarhölgyével együtt vásárolni. Tulajdonképpen az egész nem is volt annyira szörnyű, de néhány óra után már túlságosan is felerősödött bennem a menekülési ösztön; éreztem, hogy a napi Báj- és Illemtartalékom vészesen kifogyóban van.
Fellélegezve igazítottam meg a vállamon a prémet és megengedtem magamnak egy kis mosolyt; emiatt már aligha kellett aggódnom. A királyné utamra engedett – és szerencsére nem ragaszkodott hozzá, hogy ott helyben méretet vegyenek az ezüstszínű estélyihez, amit szerinte az esküvőn kellene viselnem –, hamarosan otthon lehettem, és egyértelmű tervem volt arra vonatkozólag, hogy amint átöltöztem, talán még a bácsikámat is meglátogatom némi gyakorlás reményében.
- Hé, kislány, nem szeretnél el kis parfümöt? Vagy jobban érdekelnek a csecsebecsék? Nagyon olcsón adok ám mindent...
Nos, igen, ezek voltak a szép terveim, amibe betört egy kellemetlen küllemű férfi még kellemetlenebb hangja. Csak egy pillanatra torpantam meg, és a szemem sarkából mértem végig az alakot; nem tűnt alultápláltnak, és a ruhái sem voltak szakadtak vagy különösebben viseltesek, egyszerűen csak a kisugárzása volt sötét. Nem volt kérdés, hogy szélhámos-e.
Feltartottam a kezem, a tenyeremet fordítva felé, így jelezvén, hogy köszönöm, de nem kérek a szolgálataiból; rögtön indultam is volna tovább, de egyszerűen elém lépett, és az utamat állta. Felvontam a szemöldököm, amikor a legfinomabb kifejezéssel élve is az arcomba tolta a portékáját.
- Köszönöm, uram, de nem – feleltem a helyzethez képest lehető legudvariasabb hangnemben, de az én türelmem is véges volt, főleg, amikor megkíséreltem kikerülni, mire ő ismét az utamba állt.
Egy pillanatra behunytam a szemem és mélyet sóhajtottam; az égre pillantva fohászkodtam még egy kis türelemért, de az Istenek ehelyett az alak erőteljesen a karomra fonódó ujjait adták csak nekem. Miközben egy határozott mozdulattal kirántottam a kezem a tolakodó szorításból, lopva körbepillantottam – nem hiányzott sem a felesleges felhajtás és aggodalmaskodás a személyemet érintő támadás körül, sem pedig néhány kíváncsi szempár, amikor magam teszek pontot az ügy végére.
Már készültem a jól begyakorolt mozdulatra, az ujjaim szinte bizseregtek a lábamra erősített apró tőr markolata után; nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy bántom a férfit, csak a tudtára kívántam adni, hogy az én határaimat ne feszegesse. Éppen akkor akartam egy hirtelen mozdulattal lehajolni, kinyújtott ujjaimmal a késért nyúlva, amikor észrevettem, hogy a férfinak egy pillanatra elkerekednek a szemei, aztán lassan hátrálni kezd.
Csak adják az Istenek, hogy ne egy városőr legyen az, rimánkodtam magamban, miközben hátrapillantottam a vállam felett. Nem volt szükség a felesleges feszültségkeltésre. |
Rengeteg borzasztó tulajdonságom volt: nagy volt a szám, mint az a méretes kapu amin bejöttem Rheya városába, nem igazán törődtem az emberek érzéseivel és gondolkozni sem gondolkoztam előre - ami azért lássuk be néha nem ártott volna -, így elég sokszor keveredtem olyan helyzetbe amibe igazán nem akartam. Akkor mikor elégedett mosollyal az arcomon elfordultam a fekete szépségtől, még úgy éreztem magam mintha a világ ura lennék, de csak mert nem tudhattam mi vár rám. Vagyis jobban belegondolva tudhattam volna, de előszeretettel hagytam figyelmen kívül azt, hogy szavaim milyen hatást gyakorolnak a másik félre.
Már majdhogynem tovább álltam abban a tudatban, hogy nem sikerült benyomást tennem a hölgyre, mikor valami kemény fájdalmasan koppant a tarkómon. Egyből gyökeret vert a lábam, egyik kezem pedig érintett testrészemhez kapva fordultam meg. Szemöldököm magasra kúszott homlokomon, ahogy megláttam a nő arcát, ami néhány pillanat alatt teljesen megváltozott, valami földöntúli düh és szomorúság terült szét rajta. Nem voltam bolond: Tudtam, hogy szavaim megbántották, mély sebet szakítottak fel benne amit eszem ágában nem volt háborgatni.
Tekintetem lassan futtattam végig a körülöttünk gyűlő tömegen, arcomról a mosolynak és jókedvnek legutolsó nyomát is eltüntetve. Volt egy kisugárzása a hölgynek amit bolondság lett volna tagadnom, hogy nem volt rám hatással. Az ő szájából hihetőnek tűnt amit beszélt rólam, ahogy ott állt velem szemben, könnyekkel az arcán. Valószínűleg elhittem volna minden szavát amit rólam költött, elhittem volna, hogy egy ilyen önző, szemét alak vagyok mint amilyennek lefestett.
Mielőtt végzett volna mondandójával hajoltam le az erszényért, amit hozzám vágott. Ha olyan lettem volna, mint amilyennek látott akkor azt már rég övemre csatoltam volna és nem foglalkoztam volna azzal amit gondol. De pofátlanságomnak is volt egy határa, amit úgy látszott átléptem nála.
- Köszönöm, hogy megosztotta véleményét vélem hölgyem. - mondtam a lehető legnyugodtabb hangnememben, mindenféle drámai rájátszás nélkül. Közelebb lépegettem hozzá, az érméktől csörgő erszényt tartó kezemet kinyújtva felé azzal a céllal, hogy visszaadom. Ha elvette tőlem hátraléptem, viszont ha nem nyúlt utána biccentettem egyet és leraktam a földre. Eszem ágában sem volt megtartani a pénzét, bárd voltam nem tolvaj.
- Felesleges lenne bocsánatot kérnem azért amit mondtam, mert szám hagyhatná el bármilyen szó úgy hiszem hasztalan ígérkezne minden kifogás. Elnézést a kellemetlenségekért Lady Jaquemart. - hajtottam fejet immáron úgy, ahogy azt illet hanyagolva a színpadias főhajtást. Ritkán vetkőztem le vidám köntösöm ami távol tartotta tőlem a világ gondjait és annak véleményét rólam, de ilyen helyzetekben kénytelen voltam félredobni Zafírt, az álruhát amit magamra költöttem és visszatérni ahhoz, aki voltam: Egy egyszeri paraszt legidősebb fia. |
Valahogy megváltozott a férfi kisugárzása – valószínűleg észrevette, hogy rossz kapukon kopogtat. Először elégedett voltam, amiért úgy tűnt megszabadulok a kellemetlen társaságtól, és visszaindulhatok a palotába, hogy el is felejtsem ezt a napot.
Aztán tudatosult bennem, hogy miről is beszél a férfi. Ajkaim finoman kinyíltak, és pupilláim kitágultak – nem a szégyentől. Már régen nem szégyenkeztem. Csupán az ily nagymértékű szemtelenség, tiszteletlenség, és pofátlanság volt az, ami meglepett, és felháborított. A legrosszabb mégis a mosoly volt, ami szétterült a férfi arcán.
Az engem illetett vádak természetesen nem voltak igazak. Sosem érdekelt a pénz. Sosem érdekelt az udvar. Gonosz gondolataim néha akadtak, de kegyetlennek anyámon kívül senki se nevezett, és számára is annyiban merült ki a kegyetlenségem, hogy hálátlan gyermeke voltam.
Ha eddig szélhámosként tekintettem a férfira, most volt az a pillanat, mikor igazolta is, miért kellett volna már a legelején tovább mennem. Ez az ember nem művész volt, csupán egy szájhős, aki mások bemocskolásából kereste a kenyerét. De engem már nem tudott bemocskolni – birodalom szerte megismerték a történetem, miután a királyné a palotába fogadott. A sógorom és az udvar azonban tisztázták a nevemet, a hírhedtségem lecsitult, és a pletykák és legendák rólam a palota folyosóira és kellemetlen fogadásokra szorultak.
Az azonban ahogy rólam beszélt, hogy boszorkánynak nevezett, és az életemben vájkált a húroktól megkeményedett kezeivel, sértett és bántott. Szemen köpött engem, a múltam, a férjem emlékét, a jelenlegi életem, és azokat is, akik most mögöttem álltak, még akkor is ha csak a haszon, vagy a szórakozás végett.
Nem hagyhattam, hogy ekkora tiszteletlenség után így szó nélkül hátat fordítsanak nekem. Indulatból a férfi után hajítottam a pénzes erszényemet, a benne maradt érmékkel együtt, az pedig tarkón találta a zenészt. Hirtelen megijedtem, felismerve mit tettem, ráadásul hol, de végül úgy döntöttem, hogy most már illik befejezni, ha elkezdtem.
- Tessék, pénzt akart, tartsa csak meg. A történetéből pedig ki ne hagyja, hogy a boszorkány gyönyörű volt, és hatalmas, különben nem lenne elég hiteles. – préseltem ki a fogaim közül, miközben a dühtől megeredtek a könnyeim. – De ha igazán érdekli a véleményem, maga semmit se tud, és ebből a semmiből mégis tönkre teszi emberek életét, még akkor is, ha ezzel csak az udvar kutyái mellett lehet helye egy vacsora ünnepségnél, kapkodva a csontokat, amiről a magamfajták már rég lerágták a húst. Az olyanok, mint maga, irigykednek a nemesekre, de sose lesznek azok, mert az erényeik kimerülnek abban, hogy szépen pengetik a hangszerüket. De a legfőbb ok, amiért maga nem érthet meg engem, a múltam, vagy bármi velem kapcsolatost; maga férfi, magával nem játszanak, magát nem rángatják, magában nem csak azt látják haszonnak, hogy nő, és hajadon, és termékeny. Maga nem a körülmények áldozata. De tudja mit? Ennek ellenére is maga a sajnálatra méltóbb, mert az istenek előtt sose lesz tiszta a lelkiismerete, mert mások kárából él. Maga csak egy kavics, nem zafír, mert csak addig tisztel valakit, amíg abból haszna van.Ez - hangysúlyoztam a szót - az én véleményem, ezt dalolja meg.
Néhány ember megállt, és végig hallgatta a monológomat, páran összesúgtak, és tisztában voltam vele, hogy a hírem megelőz az udvarban majd – ismét. Mély levegőt vettem, de nem töröltem le a könnyeket az arcomról, azzal csak beismertem volna, hogy tisztában vagyok a létezésükkel. |
- Ó. - tátottam el a számat, ahogy meghallottam az asszony merész, de akár becsmérlőnek is mondható szavait. Mindkét szemöldököm magasra kúszott a homlokomon mikor lantomat a mellkasomon keresztben átvetett kötélre helyeztem és hátamra fordítottam. - Szóval így állunk... Értem én. - bólogattam megértően és még inkább megjátszottan, szavai nem sértettek meg bármennyire is reménykedhetett benne. Sokkal cifrább módon is neveztek már tenyérbemászó kis mitugrásznak, aki mások idejének lopása helyett keríthetne magának rendes munkát. Színtisztán emlékeztem arra a napra, mikor egy nemes uracska száját hagyták el ezek a szavak, de ő mondandójának jelentőségét még meg is toldotta azzal, hogy elkergetett a házától majdhogy a hátamon törve el drága porcelánjait.
Kezdtem úgy érezni zsákutcába futottam akkor, mikor a velem szemben álló nővel álltam le társalogni. Kezeimet lassan fűztem össze magam előtt, vidám orcámról pedig lefagyott mosolyom. Helyét egy hetyke, de tiszteletteljesnek csak jóindulattal nevezhető arckifejezés váltott fel. Félig felvont szemöldökkel, államat leszegve néztem a fekete szemű asszonyra. Nem volt szájízember az ahogy beszélt velem és nem is lettem volna rest ennek hangot adni.
Megkapartam a torkomat megjegyzésén, de el kellett ismernem annak leleményességét; Magam sem mondhattam volna jobban, de sajnos rossz embernek címezte sértését. Hogy én nem alkuképes?
- Hölgyem, meg kell, hogy valljam csalódtam abban, hogy mennyire nem ismeri jól a művészembert. - mondtam fejemet rázva, ugyanolyan jó kedéllyel mint eddig, bár arcomon egyáltalán nem ült egy mosoly sem. Talán csak szemeim mosolyogtak, de azok is inkább gúnyosan, mint néhány pillanattal ezelőttig kedvesen.
- De tudja mit... Elfér még a balladáim között egy, egy gonosz és kegyetlen rheyai asszonykáról aki férje vagyonát óhajtva a legsötétebb sötét átkot vetette ki rá, majd halála után vette el tőle aranyat. Aki a királyi udvarba fészkelte be magát, mert a boszorkányt vonzotta a még nagyobb vagyon amit ott találhatott. Csak el kellett vennie. - húztam széles és határozott mosolyra az arcom, ahogy tettem hátra egy lépést. - A népek biztos imádni fogják. - nem kételkedtem abban hogy volt olyan intelligens, hogy rájött miről is beszélek. Még ha az embert nem is nevezik meg névszerint hamar szemet üt az, ha róla beszélnek - főleg ha ilyen szépen körülírják. Ugyan eszem ágában sem volt ilyen balladát megírni, habár valóban imádták volna a népek... De erről neki nem kellett tudnia. A fő célom az volt, hogy újból én magam kerüljek előnybe; Nem hihette azt egy egyszerű asszonyka, hogy engem kénye-kedve szerint sértegethet.
Szavaimat megerősítettem azzal, hogy újból színpadiasan meghajoltam mint egy búcsúzóul, majd sarkon fordulva indultam el az utcán. Számítottam arra, hogy megállít, elvégre ő sem akarhatta, hogy bemocskoljam a nevét... de ha mégsem jött volna utánam hát akkor kész voltam mint sértett, de az utolsó szó jogát megnyert kisfiú elhagyni a kereskedőnegyedet és máshol nézni munka után. |
Bizalmatlanul méregettem a környéket. Nem szerettem ilyen sokat a tömegben lenni, ha tehettem inkább a palota udvarát vagy folyosóit róttam. A kereskedő negyed azonban tele volt hangoskodó kofákkal, futkározó gyerekekkel és gyanús alakokkal. És az egyik közülük pont engem talált meg.
- Biztosabb megélhetése lenne, ha nem kéne mások jóindulatától függenie, hanem a saját ura lenne. Nekem aztán elhiheti. – fordítottam el a tekintetem a férfiról. Nem egyszer kaptam már szemrehányást ezért a rossz tulajdonságomért; hogyha sértőt mondtam, elfordultam, mintha mi sem történt volna. Számomra azonban ez volt az a kompromisszum, amit elviselt még az udvar is, és mégsem fulladtam bele a negatív gondolataimba. Sőt, a királynét néha szórakoztatta is, mikor egy-egy tenyérbemászó lovagot ábrándítottam ki néhány csendes hozzáfűznivalóval.
Miután elmondtam, hogy özvegy vagyok és udvarhölgy, úgy tűnt a férfi elgondolkodott. Mármint magához képest hamar és sokáig hallgatott.
- Tudtommal maga a hírvivő. – mosolyodtam el. Nem tetszett, hogy ilyen bizalmaskodóan a nevemen szólított, de nem tudtam mit csinálni. Udvarhölgyként illet volna várnom, míg valaki a segítségemre nem siet, volt papnövendékként pedig esetleg megpróbálkozhattam volna reménykedni abban, hogy az istenek rázúdítják haragjukat. Valahol a kettő közt voltam, úgyhogy inkább csendben tűrtem. – A kezeim pedig meg vannak kötve. – tártam szét őket, mintha éppen magamat cáfolnám. Bevallom nem csak a bizalmatlanságom miatt nem állt szándékomban segíteni a férfinak – kicsit féltékeny is voltam rá. Lehet, hogy anyagilag másoktól függött, de egyébként szabad volt, mint a madár. Sose voltam az a segítőkész gyerek, amit mindegyik szülőm meg is sínylett. Apám csendben tűrte, ahogy egyedül kóválygok a természetben, anyám pedig addig pofozott, míg már nem bírtam, és engedelmeskedtem. Sosem hittem benne, hogy ez a két ember valaha is együtt volt, de hát én voltam rá az ékes bizonyíték, hogy igen. Az istenek szeretnek néha tréfákat űzni, én pedig ennek eredménye lettem.
- Persze alkuképes vagyok. De ahogy az ékszerboltban láttam, maga már kevésbé. |
Kíváncsi pillantásaim nem kerülte el az asszony arckifejezése amit pompázatos bemutatkozásom váltott ki belőle. Nem tudtam eldönteni azonban, hogy díszes köszöntésemnek vagy az arra felfigyelő járókelőknek nem örült, viszont biztos volt, hogy valamelyik nem épp járt kedvére. De hiába... ha elég hangosan beszéltem elültethettem a népek fülébe a bogarat miszerint Zafír mester újból Rheyába érkezett. Ahhoz még nem élveztem elég régóta a város vendégszeretetét, hogy szerte tudtam volna kürtölni jelenlétem hírét, így hát csak a városi pletykafészkekre hagyatkozhattam.
Amikor az asszony árulta nevét csak elmosolyodtam és biccentettem egyet. Ismerős volt a hölgy neve is - nem csak sötét szempárja - mégsem tudtam volna megmondani hol láttam vagy hallottam róla korábban; Ahhoz túl sok fámát, balladát no meg nevet tartottam memóriámban, hogy véletlenül se legyek elveszve Aglanir pusztaságait meg hegyeit róva.
- Ó, ezt sajnálattal hallom. - szólalt meg egyből udvariasan, az illem által diktálva amikor azt mondta egyedül van. Sajnáltam is; Ugyan nem őt hanem inkább saját magam, mert ha neki nem volt senkije akkor nekem pedig nem volt munkám.
- Nem tévesztettem időpontot hölgyem. Ha most indulnék el a Teremtésnapi Tornára még sántán is háromszor leérnék Aertenbe az idő alatt ami még hátra van a tornáig. - túloztam - természetesen - hisz lételemem volt; Elvégre a magányos vadász harca egy szem farkassal sokkal jobban hangzott úgy, ha a történetben a vadász szerelméért, s egy falkányi farkassal harcol meg. - De még ebbe a néhány hétbe ami hátra van a neves eseményig is meg kell élnie valamiből az embernek, nemde? - tettem fel költői kérdésem, ahogy ravaszul felvontam szemöldököm.
Mint elbeszéléséből kiderült özvegy volt és udvarhölgy. Én pedig ebből rövidke gondolkodás után rájöttem honnan is volt ismerős számomra a nemes asszony. Jól tájékozódott voltam Aglanir dolgaiban, de leginkább a szóbeszédekben, élveztem hallgatni hogy forgatja ki az egyik ember a másik szavát... Egy pletyka pedig nem is olyan régen még az én figyelmem is megragadta. A kisvárosi mendemonda, amit egy öregasszony szájából hallottam egy fiatal nőről szólt aki megölte idősödő férjét, hogy aztán annak vagyonán gubbaszthasson mint valami fekete özvegy és bejuthasson a palotai körökbe az arany erejét kihasználva. Még aznap, de lehet másnap hallottam a történet egy másik verzióját amiben a kérdéses hölgy már varázsló volt és Jaquemayer névre hallgatott. Való igaz okos ember voltam, nem esett nehezemre összerakni a képet; Az az asszony nem Jaquemayer volt hanem Jaquemart aki udvarhölgy volt és messziről sem tűnt fekete özvegynek - hacsak gúnynevét nem sötét szemeinek köszönhetően kapta.
- Ne haragudjon, hogy így háborgatom drága Lydia, de nem óhajtaná híremet vinni az udvarba? - kérdeztem kissé megbillentve a fejem. - Magam is megtenném, de az őrök nem engednek be a kapukon... Nincs meghívás hát nincs belépés mondják én meg nem tehetek mást, mint beletörődök sanyarú sorsomban. |
Elálló ajkakkal néztem végig a férfi bemutatkozását. Persze nem mondom, hogy leesett az állam ettől a már-már sértően udvarias bemutatkozástól és a hosszú névtől – egy hölgynek amúgy sem illik a száját tátania. Hozzá voltam szokva az etiketthez és az illemhez – az anyám és a férje belém verték rendesen, miután kuszahajú serdülőként hozzájuk kerültem -, de bevallom kicsit zavart a többi ember ránk szegeződő tekintete. Az udvarban is mindig árgus szemekkel figyeltek az emberek, de a városban többnyire békésen el tudtam vegyülni, nem érdekeltem senkit. Jelen pillanatban nem is akartam érdekelni senkit, levegőért jöttem, hogy ne fulladjak bele a sok púderbe és parfümbe.
A becenév hallatára kicsit megrándult az ajkam. Ismerős volt a név, de nem tudtam honnan; én általában csak élvezője voltam a muzsikának, a szervezkedés feladata abban a pillanatban kiesett a kezeim közül, mikor Mather többé nem nyitotta ki szemeit. „Papnövendék” koromban pedig minden érdekelt, csak a hősregék, és az udvar nem; a természet hangjai teljesen kielégítették botfülem igényeit.
- Lydia Jaquemart. – engedtem meg ismét egy szerény pukedlit magamnak.
- Sajnálom, de magam vagyok, mint a kisujjam. – azt nem tettem hozzá persze, hogy ostobaság ebben a világban egy nőtől várni, hogy munkát ad. Még ha asszony lennék, és saját családom dolgait a kezeim közt tarthatnám valamelyest; de nem vagyok az. Akkor nem lennék itt. Akkor nem vennék ékszert, ha azt költhetném másra is. Akkor valamelyik szolgálóm küldeném ide az emberek közé, én pedig a birtok békességébe intézném ügyeim. – Ráadásul az egész udvar izgatottan várja a Teremtésnapi Tornát. Azt hiszem helyszínt és időpontot tévesztett. De legfőképp embert. Özvegy vagyok, és udvarhölgy. Nem épp abban a helyzetben, hogy bárdoknak munkát biztosítsak. – ha akartam volna se tudtam volna segíteni, hiába az elbűvölő mosoly. Szántam kicsit ezt az embert, hiszen apám mellett meg kellett tapasztalnom milyen önerőből megélni, az istenek és mások jóindulatára bízva magad. |
A falnak vetettem vállamat és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a vénasszony rosszalló pillantását, amit csak felém mutatott. A hölgynek természetesen csak kedvesen cuppogott, ahogy az jó kofához illő volt. Már az idegen nő megjelenése, gesztusai és öltözködése biztossá tette számomra hogy egy nemes keresztezte utamat - ékszerválasztása, a vénasszony előzékeny szavai és ékszerének ára pedig még inkább csak erősítette gyanúmat. Ugyan nem láttam mit választott magának, de abból az árból ehettem volna egy jó vacsorát valamelyik nevesebb fogadóba is akár. Játszi könnyedséggel perkálta ki az érméket, kiérdemelve vele a vén kofától egy barátságos mosolyt. Semmi meglepő nem volt abban, hogy ilyen könnyedén bánt a pénzzel, tekintve melyik városban és annak milyen üzletében is álltam. Hozzám hasonló egyszerű paraszt nem sűrűn került utamba az évek folyamán amit eltöltöttem a városi népek között; még a legszegényebb ember is vagyonosabbnak és előnyösebb rangú családból származónak tűnt. Bár igaz, ha egy földműves érkezett volna a fővárosba népes családjával és haszonállataival együtt azzal a szándékkal, hogy burgonyát termeszt még fizettem is volna neki azért hogy felszántsa a kikövezett utcákat, ezzel borsot törve a főurak orra alá.
Szememet a lantomra szegezve tettem úgy, mintha valami szennyeződést kaparnék az oldaláról. Pedig elképzelhetetlennek tűnt, hogy azon akárcsak egy szem por is akadjon. Jobban figyeltem a hangszerre mint szemem fényére... ráadásul, egyszer majdnem elvesztettem szemem világát mert a lantot próbáltam menteni - de az már egy másik, sokkal hosszabb és sokkal több éneklést tartalmazó történet. Csak akkor emeltem fel a tekintetem, mikor meghallottam a nemes cipője sarkának kopogását a döngölt fapadlón. Pillantásom egyből összeakadt nemesasszony enyémhez mérten is sötét szembogarával, ami valahonnan nagyon is ismerősnek tűnt, de az istenekért se jutott volna akkor eszembe hol láthattam már. Mindenesetre ha nem lettem volna jó kedvemben még talán meg is ijedtem volna az asszony határozott arcáról sütő bizalmatlanságtól.
Bájos mosolyommal köszöntem el tőle, de nem hagytam volna így elmenni. Ó nem, az nem vallott volna rám; Rám akit még spatulával is nehezen lehetett lekaparni ha egyszer akart valamit. De ilyen az élet ha az ember úgy dönt költőnek, valamiből meg kell élni és a szánalomból, na abból pont nem lehet.
A vénasszonytól hangosan és szélesen vigyorogva intettem búcsút, lantomat tartó kezemet magasra lendítve. Gyorsan még elhadartam számára, hogy tegye félre a sárkány medaliont amiért még szándékozok visszajönni.
Néhány másodperc előnyt biztosítottam az ajtón előttem kilibbenő hölgyemény számára; Nem akartam a kelleténél jobban tolakodónak tűnni. Meglepődtem, ami arcomra is kiülhetett, az utcára kilépve ugyanis szinte egyből újból összeakadt tekintetem a már-már fekete szempárral. Az asszony mintha csak megérezte volna jelenlétem.
Mint mindig, most is figyelmen kívül hagytam a nyugodt, de nem épp barátságos hangnemet megütő szavakat. Fehér fogaim felé villantva kerültem meg félkörívben a komoly arcú asszonyságot.
- Úgy hiszem, igen. - válaszoltam vidáman, lelkesedésemből mit sem veszítve. - Walsh Jaquel Malario aen Noorwod, szolgálatára. - mutatkoztam be teljes nevemen, természetesen nem várva el, hogy minden egyes szüleim által nyakamba aggatott nevet megjegyezzen. A bemutatkozás mellé egy olyan színpadias meghajolást társítottam, ahogy még Isanda királyné jelenlétében sem hajolgatott a földi halandó. Szabad kezem a mellkasomra helyeztem, a lantot tartót pedig kicsaptam oldalra, úgy megdöntve felső testem, hogy orrom már majdhogynem a talajt súrolta. Mikor újból kihúztam magam csak akkor szólaltam meg, mély hangomat hallatva.
- De úgy hiszem a hölgy Zafír néven ismer. - tettem hozzá büszkén, majdhogynem kacsintva is egyet - szerencsémre utólag meggondoltam magam. Teljesen természetesre vettem, hogy Aglanir minden szegletében hallották már a nevem, ha a teljeset nem is, a becenevem mindenképpen; Ezért sem fogtam magyarázkodásba azt illetően ki is lennék és mit csinálok. Ha pedig a hölgy mégse hallott rólam... Nos az kellemetlen. - Árulja el nekem... nem akad épp egy rokonának menyegzője, esetleg - az istenek nyugosztalják - temetése ahová kéne egy hangulatjavító bárd kellemes éneke?
Kérdésemmel próbáltam a legkevésbé tolakodó lenni, de elég határozott ahhoz, hogy ne lehessen visszautasítani. Elvégre egy jó dalocska mindig jól jön akármilyen helyzetbe, ezt neki is be kellett látnia... kedves mosolyomnak pedig nem lehetett ellenkezni. |
Csengő jelezte az érkeztemet. Úgy tűnt félbeszakítottam egy üzletet, így illedelmesen összefontam kezeimet magam előtt, és biccentéssel jeleztem, hogy ráérek. Ennek ellenére a bolt tulajdonosa – egy idős hölgy, akitől egyszer már vásároltam - irányomba fordult, és már készítette is elő az esetlegesen engem érdeklő portékáit. Az előttem álló férfi kihátrált az utamból, így miután egy apró pukedlivel megköszöntem figyelmességét, már a pultnál is álltam, hogy mielőbb túleshessek az üzleten.
Szerettem az ékszereket, a finom munkát, mellyel megmunkálták őket, de úgy gondoltam a szükségesnél többel rendelkezem; emiatt pedig nem szívesen adtam ki rájuk pénzt. Alkalomadtán mégis muszáj volt – sógorom találkozásainkkor mindig számon kérte tőlem, mire költöttem, nekem pedig hálásan meg kellett köszönnöm az ő pénzén vett ajándékokat. Mather feleségeként ez a pénz ugyanúgy az enyém is volt, és mivel férjem inkább érdeklődött a nők és a harcok iránt, így a gazdaság és a pénzügyek rám maradtak. Ekkor tanultam meg beosztani a vagyonomat, de mint utólag kiderült, mindez felesleges volt, hiszen minden a sógorom kezébe került az uram halála után. Udvarhölgyként pedig amúgy is leszűkültek kötelezettségeim – szépnek kellett lennem, valamint szórakoztatónak, de a legfontosabb mégis a hűségem és titoktartásom lett. Nem volt saját vagyonom, de nem is kellett, hogy legyen; sógorom és az udvar gondoskodott minden szükségesről, és alkalomadtán a királyné és a hercegnő is megajándékozott egy-egy ruhával.
Hosszasan mértem fel a portékát. Egyetlen elégtételem ebben az eszeveszett udvari költekezésben csak az volt, hogy minél kevesebb veszteséggel járó üzletet hozzak végbe, és minél alacsonyabb áron jussak a minőségi holmihoz. Persze sosem alkudtam. Egy nemes nem alkudik. Ha van pénze azért, ha pedig nincs – büszkeségből.
A tekintetem egy aprócska karperec irányába fordult. Finom aranylánc volt, néhol egy-egy kék kővel megszakítva sort. Nem volt valami hosszú, de mikor magamra próbáltam tökéletesen passzolt a csuklómra. Biztos voltam benne, hogy akad hozzáillő ruhám, és elég ízlésesen mutat majd, mikor kivillan tánc közben, így hamar beleszerettem. A kofa elégedett vigyorral figyelte, ahogy megforgatom a kezemet, hogy minden szögből megnézhessem, miközben dicsérő szavakkal illetet. Persze tudtam, hogy mi célból kapom a szép szavakat, de úgy tűnt megéri az áru, és az előző itt vett fülbevalópár is remek vételnek bizonyult. Megkérdeztem az asszonytól az árat, majd szó nélkül letettem a pultra.
Mikor hátat fordítottam az eladónak, tűnt fel, hogy az előző férfi még mindig az üzletben áll. Kicsit megilletődtem, hiszen azt hittem, azért adja át a helyét, mert nem sikerült megalkudnia az asszonnyal, de úgy tűnt valami dolga mégis akadt még az üzletben. Feltűntek a férfi arcának markáns vonalai, és a kisugárzása, de nem volt több egy idegennél, akit egyszer látok az életben. A lant a kezében amúgy sem utalt sok jóra. Az emberek lanttal vagy művészek, akik megbízhatatlanok, vagy pedig szélhámosok, akik még megbízhatatlanabbak. És az emberek amúgy is megbízhatatlanok, lant nélkül is. Egy szóval semmi jót nem ígért a sötét szőrzet alatt megbúvó hamis mosoly.
Elköszöntem a kofától és a férfitól, majd kiléptem az utcára, azonban mikor hátrapillantottam ismét összeakadt a tekintetem a sötét szempárral.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem meg higgadtan, bár valószínűleg feltűnt a társaságomnak is, hogy nem segítő szándékkal tettem fel a kérdést. Megszokásból halvány mosoly ült arcomon, de ez a mosoly az udvarban akkor is ott volt, mikor túlsózták a levest, vagy mikor kellemetlen és illetlen történetet mesélt épp valaki. Ez a mosoly Rheya maszkja volt, mely mögé az összes nemes elbújt, függetlenül szándékától és személyiségétől. |
Lantomat a bolt egyik pultjának támasztva dőltem előre, hogy szemügyre vegyem az árut ami arra volt kipakolva. Nem tudtam volna megmagyarázni miértjét, de úgy éreztem szükségem volt arra a mérműves sárkányt formázó nyakláncra ami az egyik keresztbe fektetett lécről lógott lefele, lassan limbálózva ahogy megpiszkáltam - ezzel az öreg kofa elégedetlen cuppogását idéztem elő természetesen; Azzal kezdte a házsártos vénasszony, hogy ne nyúljak semmihez. Magam nem hordtam ilyen ékszereket és eszem ágában sem volt elkezdeni, de valami megragadta figyelmem abban a precízen megmunkált vasdarabban és csavarulataiban. Ha másra nem, zsebemet lehúzni jó lett volna.
- Mennyi? - kérdeztem ravaszul megcsillanó szemekkel, ahogy az idősődő asszony felé fordultam, aki készségesen cuppantott egyet foghíjás szájával, hunyorogva nézett végig rajtam. Biztosra véltem, hogy akkor találja ki az árát. Minden bizonnyal ha rossz benyomást tettem rá nem lett volna rest kiforgatni kevéske vagyonomból az egyetlen amuletért.
"Öt arany drágám." mondta negédesen. Ráncos arca egy inkább félelmetes keretet adott megjelenő mosolyának, mint bájosat. Arcomra egyből a lemondás ült ki, nagy szívem apró darabokra tört a csalódottságomban; Ha lett volna öt aranyam minden bizonnyal nem erre költöttem volna el... De nem volt öt aranyam. Mindenem elköltöttem, még nadrágom is majdnem odadtam azért, hogy Rheyába juthassak a annak reményében, hogy a főváros több munkát ad nekem. Próbáltam elhinteni jelenlétem hírét a királyi udvar felé, hátha meghívást kapok valamelyik díszes estéjükre ahol aztán majd búsásan megjutalmaz a sok nemes uracska meg asszonyocska egy-egy ballada után; Ráadásul kedvemre tömhettem volna magam az egzotikusabbnál egzotikusabb sültekkel, amiket a magamfajta csak ilyen ritka alkalmakkor láthat. Ha láthat.
- Mit szólna két... ezüsthöz? - kérdeztem a magamtól telhető legkedvesebben mosolyogva. A remény hal meg utoljára, tartotta a mondás én pedig eszerint éltem. Természetesen mint máskor, most sem értem el nevetséges alkummal semmit, láttam, hogy az öregasszony legszívesebben úgy hessegetne el boltjából, mint ahogy drága édesanyám szokta a tyúkokat... De nem adtam fel. Kellett nekem az a nyaklánc. - Két ezüst és egy dal? - kérdeztem, de arcát látva hamar folytattam. - Két ezüst és egy egész estés előadás?
Folytattam volna még tovább az alkudozást, de a vén boszorkány arcának ráncai egyre inkább elmélyültek én pedig megijedtem attól, hogy valami átkot akaszt nyakamba miközben elhajt a boltjától a botjával kergetve amire támaszkodott.
- Jó, jó... Vegyük komolyan a dolgokat; Mit szólna három ezüsthöz és egy egész estés előadáshoz meg egy balladához gyönyörű boltjáról? - kérdeztem valóban megkomolyult vonásokkal, ahogy megbillentettem a fejem. Minden bizonnyal az mentett meg csak attól, hogy kapjak a fejemre, hogy a hátam mögött felcsendült az új vásárló érkezését jelző csengő. Az öregasszony újból cuppantott egyet és egyébként is ronda ráncos arca egy pillanat alatt még rondább lett, ahogy széles mosollyal fordult a jövevény felé. Jó magam lantom nyakát megragadva léptem el a pulttól, reményem még mindig nem adva fel ástam nyúltam bele feneketlen zsebembe hátha találok ott valamit ami segíthet rajtam. Azonban az érkező hölgy a munkalehetőség reményét hozta magával, ami pedig annak a reményét, hogy meg tudom venni a láncot. A csínos hölgyemény emesnek tűnt a javából, ami azt jelentette volt aranya bőven... Lehetett, hogy családjából épp valaki megnősülni készült és bárdot keresett a mennyegzőre aki szórkoztathatja a násznépet. Sok-sok lehetőség kúszott elmémbe, amikről semmi pénzért nem akartam lemondani.
Illedelmesen köszöntöttem a hölgyeményt és hátráltam a kijárat mellé azzal a szándékkal, hogy megvárom míg végez utána pedig nyakába zúdítom jobbnál-jobb ajánlataim. |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Tényleg azt hittem, hogy aznap már nem várhat rám semmi rossz; túléltem majdnem egy teljes napot a királyné és az udvarhölgyei társaságában, mégpedig úgy, hogy azt az egész napot vásárlással és csacsogással töltöttük – számomra kevés ennél kínzóbb dolog létezik széles e birodalomban –, de hiába reménykedtem. Az Istenek aznap aligha terveztek rám mosolyogni, kivéve persze, ha egy faragatlan szélhámost azonosíthatunk az Istenek mosolya kifejezéssel.
