|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.02. 21:50 - |
Itt valóban a szikla, a kő az uralkodó látvány. Sok helyen, amíg a szem ellát, vaskos sziklatömbökkel szabdalt óriás, szürke, mészkőlapok terülnek el, melyeket formáját a természet szeszélye alakította ki. Látszólag talpalatnyi termőföld sincs, ezt okozta Baal-Berith gonoszságának mételye.
A kövek alatt, az árnyékban meglapulva hüllők, főképp kigyók tanyáznak, de ez nem minden. A Berith fölött húzódó sötét árnyak miatt démonok, és különböző árnylények is megfordulnak erre.
A vidék valamikor Aglanir legtermékenyebb területei közé tartozott, így szerte a pusztaságban építettek falvakat, melyek majd' teljesen a földdel lettek egyenlőek a háború idején. Néhol lehet még házromokat, templomtornyokat, és a valamikori építészeti alkotások nyomait látni, de ezek inkább elkeserítőek. |
[8-1]
Éles tekintettel figyeltem a csuklyás alakot, erőszakkal nem adván teret a lelkemben gyúló félelemnek, kizárólag a gyanakvásnak. Az ösztönös félelem már a megjelenése pillanatában jelen volt, de nem tudtam eldönteni, hogy a külseje, a kisugárzása, vagy a belőle szinte áradó mágia rémisztett-e meg igazán; egyedül azt tudtam biztosan, hogy azzal nem megyek semmire.
Meglepődtem, amikor végül bemutatkozott, látszólag éppen olyan érdektelenül, mintha csak azt mondta volna, meleg van. Valószínűleg éppen ez az érdektelenség sarkallt arra, hogy én magam végül ne viszonozzam a gesztust; ez, és a tény, hogy ha őt a saját neve sem érdekelte, akkor nem gondoltam volna, hogy az enyémre különösebben kíváncsi lenne.
Apám katonáinak ellenállása a legkevésbé sem hatott meg, úgy véltem, eddig is a puszta félelem tartotta vissza őket, elvégre nem az én parancsaimat követték. Tőlem is csak tartottak, az átkom miatt – kíváncsi lettem volna, milyen hangos sikoltozás közepette rohantak volna el, ha ők is érezték volna, amit én. Amikor azonban meghallottam az apám nevét, magamtól is tudtam, hogy az a bizonyos ellenállás csak nőni fog az árnyékaim részéről.
Nem mondhatnám, hogy nem lepett meg Ulric Rimadar említése; még a szemöldököm is felvontam egy pillanatra, mielőtt lassan elmosolyodtam volna. Egy sötét, ijesztő alak, akiből olyan mértékű mágia sugárzik, ami felülmúlta az összes erdőben tartózkodó mágusét együttvéve, találkozni akar az apámmal. Ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam? Őszintén, teljes szívemből reméltem, hogy az a bizonyos találkozás fájdalmas, de lehetőleg inkább végzetes lesz annak a szörnyetegnek.
- Csak a jó ég tudja, milyen szerencse sodort éppen hozzánk, Thadal Dranelos – szólaltam meg magabiztos hangon, továbbra is mosollyal a szám sarkában. – Az én nevem Cyrill Rimadar és Ulric történetesen az apám; örömmel elviszlek hozzá.
A furcsa idegennek valószínűleg sokkalta furcsább lehetett a készségességem, mint apám katonáinak, elvégre soha még csak meg sem próbáltam titkolni, hogy szívből gyűlölöm és megvetem őt. Mindenki számára nyílt titok volt, hogy szívesen látnám holtan Ulric Rimadart; nem kellett kérdéseket feltennem az alak szándékairól, mert ha csatlakozni akart hozzá, úgysem tehettem semmit, ha viszont ártani akart neki... Nos, felőlem aztán.
Az a harcos, aki már az imént is felbátorodott, most ismét összeszedettebbnek bizonyult a társánál; míg utóbbi továbbra is csak mereven állt a kardjával a kezében, ő újra felém lépett, érzékeltem a perifériás látásommal. Nem érdekelt, mit akar mondani.
- Nem vihetsz be az erődbe csak úgy akárkit! – sziszegte, mielőtt a csuklyás alakra pillantott volna. – Főleg nem egy... ilyet.
- És ugyan miért ne tehetném? – vontam fel a szemöldököm. – Apámat talán érdekelheti, mit akar neki mondani.
- Fogalmad sincs, hogy ki ez, vagy hogy mit akar – folytatta kitartóan, de még csak felé sem fordultam volna, ha közben nem ragadja meg a felé eső alkaromat. Az irányába kaptam a fejem, ahogy ujjai a húsomba vájtak, a szemeim megvillantak; éreztem, hogy a mágia ösztönösen kelne a védelmemre, de tudatosan fojtottam el magamban.
Nem teheted, győzködtem magam, pedig mennyire szerettem volna megmutatni neki, hogy kivel áll szemben. Apám vak csatlósai féltek ugyan tőlem, de ezek szerint nem eléggé; ők is tudták, hogy nem merném megkockáztatni Ulric féktelen haragját azzal, hogy ellenük használom a képességeimet. Hiszen még azért is gyűlölt, hogy megmentettem a drágalátos fia életét. |
Katona. Ez volt a szó melyet megmaradt emlékeim közt keresgéltem, ahogy a nőt kísérő két férfira tekintettem. Katonák voltak, talpig felfegyverkezett harcosok, akik büszkén vonulnak seregek élén a dicső halálba... mégis ez a kettő inkább emlékeztetett félelemtől remegő gyermekekre, mint dalokat érdemlő férfira.
- Thadal Dranelos. - tekintettem a vonásait feszült ráncokba rendező fiatalra, megválaszolva ezzel a még fel nem tett kérdését is. Nem gondoltam, hogy neki mondhat bármit is az a két egymás mellé helyezett szó ami nevemet adta és éreztem, hogy más sem emlékezhetett már rám. Ahhoz túl sok idő telt el, emlékeztettem magam a szakadár mágusok szavaira, ahogy Keber újból csuklyám anyagába csípett, megrántva a vékony anyagot.
A lány nem vette fenyegetésnek szavaim, sem tekintetem, sem pedig közeledésem nem tántorította el. Épp oly magabiztosan állt velem szembe, mint mikor kilétem felől kérdezett; nem hátrált el, nem ugrott nekem, még kardot tartó kezét is leengedte maga mellé jelezve, hogy szándékai neki sem ellenségesek. Hitt nekem; A benne gyűlő kíváncsiság erősebbnek mutatkozott, mint a rettegés, amivel kompániájában nem egyedül volt, de a másik kettő jobban tartott az idegentől, mint ő.
Szemem sarkából láttam az egyik embert hátralépni, tisztes távolságot felvéve, a másikat pedig közelíteni kettőnk felé, mikor a fiatal mágus felajánlotta segítségét. A fekete hajú lány keze egy egyszerű intésével utasította nyugalomra a katonát. A férfi nem szívesen, arcát grimaszba rántva torpant meg mögöttünk, kezével még akkor is kardját szorongatva. Kész lett volna megtagadni parancsát és a nő szavait figyelmen kívül hagyva megállítani, utazásom rövidre fogva. Arcomat figyelte félelemmel keveredő határozottsággal, azt is hallani véltem ahogy feszülten csikorgatja fogait.
- Ulric Rimadart keresem. - válaszoltam. Biztosra vettem, hogy a név többet mondott neki, mint nekem, hisz az én tudásom szerencsétlenségemre hamar kimerült; Épp, hogy annyit tudtam meg erről a bizonyos Rimadarról, hogy ennek a földnek az ura, ennek a végeláthatatlan pusztának uralkodója. |
Egészen addig a bizonyos pillanatig biztos voltam benne, hogy apám a semmiért küldött minket oda; semmi esélyét nem láttam annak, hogy annak az ősrégi kardnak akár csak egyetlen darabját éppen a Berith kietlen pusztaságán rejtette volna el valaki. Már ha egyáltalán léteztek, és a róla szóló mendemondák többek voltak egy puszta tökéletes eszköznél ahhoz, hogy a mágiával a vérükben születetteket elkülönítsék és elzárják a társadalomtól; na meg persze ahhoz, hogy az apámhoz hasonló szadista őrülteknek legyen mivel félelmet kelteniük.
A háború bizonyítékai ott voltak az orrom előtt, ezért nem hittem egyetlen isten létezésében sem. A mágia viszont ott volt a véremben, ezért nehezemre esett elhinnem, hogy mindenért az okolható. Azt viszont magamtól talán soha nem láttam be, hogy az egyetlen dolog, amitől még Ulricnál is jobban rettegtem, nem volt más, mint hogy ennek az ellenkezőjét éppen a saját bőrömön kell majd egyszer megtapasztalnom.
A hollók jelenléte önmagában nem ment ritkaságszámba, egy olyan példányé azonban, ami szemmel láthatóan tartozott valakihez, már sokkal inkább meglepő volt. Ez a tény már önmagában is gyanússá tette volna a felénk közeledő alakot, de ha ehhez még hozzátesszük a megjelenését is, az arcát homályba borító csuklyával és azzal a furcsa bottal együtt... Apám katonái pedig láthatóan már ettől az összképtől is maximálisan berezeltek, ugyanis valamiért kételkedtem benne, hogy ők is érzik azt, amit én; azt, ami engem feszültséggel töltött el.
A mágiát.
A homlokom ráncba szaladt, amikor megszólalt; láttam, hogy mozog a szája, de a hang olyan halk volt, hogy még a vidéken átóvakodó lágy szellő is könnyedén elsodorta. A szavak alig hallható suttogásként jutottak csak el hozzám, de az elsőt nem is értettem tisztán – vagy csak nem akartam érteni, mert eggyel több kérdést vetett volna fel a rejtélyes és nem kevésbé veszélyesnek tűnő alakkal kapcsolatban.
- Neved sincs talán? – szegeztem neki egy újabb kérdést, a gyanakvásom ugyanis cseppet sem enyhült.
Csak akkor pillantottam meg az arcát, amikor felemelte a fejét, hogy egyenesen rám nézzen; nehezemre esett eldönteni, hogy a betegesnek tűnő arc, vagy a holtsápadt bőrön díszelgő sötét tetoválás tűnt-e ijesztőbbnek. Hallottam, hogy az egyik katona élesen beszívja a levegőt, a másik pedig lépett egyet hátra, de én nem hátráltam meg akkor sem, amikor felém indult. Még mindig éreztem a mágiát, és tudtam, hogy neki is éreznie kell, különben semmi oka nem lett volna arra, hogy éppen nekem címezze a szavait. Volt valami vészjósló, mégis megmagyarázhatatlanul igaznak érződő abban, ahogy azt mondta gyermek; elengedtem a kardom markolatát és magam mellé engedtem a kezem. Elég volt az ösztöneimre hallgatnom és ránéznem ahhoz, hogy tudjam: igazat mond.
Amikor ismét megszólalt a holló tollait simogatva, csak egy egészen kicsit oldalra billentettem a fejem; nem adtam jelét annak, hogy egyetértenék vele, de csak azért, mert úgy éreztem, nincs is rá szükség. Álltam a tekintetét, akármennyire rémisztő benyomást is keltett, a szavai pedig kíváncsivá tettek – legfőképpen az utolsó. Seler. Az édesanyámnak mindössze nyolc éve volt arra, hogy megismertesse velem a saját népét annak minden szokásával együtt, de a nyelvükből csak néhány alapvető tanítást tudtam felidézni; szavakat, egyszerű mondatokat.
Az alakból sugárzott a sötétség, olyan mágia lengte körül, amihez hasonlót még soha nem éreztem, és talán még tünde is volt. És keresett valakit. Nem hittem az istenekben, de hirtelen mégis úgy tűnt, nem a semmiért jöttünk ide.
- Jól ismerem ezt a vidéket és a legtöbb itt élőt – szólaltam meg a beesett arc vonásait figyelve; csak a szemem sarkából láttam, hogy az egyik katona felém lép, valószínűleg hogy megállítson, de leintettem. Ha ez az alak meg akart volna ölni minket, már mindhárman holtan feküdtünk volna a porban; éreztem. – Ha elárulod, kit keresel, valószínűleg ismerni fogom a nevét, és azt is megmondhatom, hol találod meg. |
Kezem önkénytelenül is botom markolatára kulcsolódott, minden lépésemet a kiszáradt talajon való koppanásával kísérve. Nem szabadott volna felébrednem, nem most és nem ilyen körülmények közt... Már csak a botra támaszkodhattam, segített talpon maradni, miután lábaim hasznavehetetlennek mutatkoztak. Öregnek éreztem magam, vénségesen vénnek, akinek már nem szabadott volna léteznie ezen a síkon... de minden ellenére itt voltam, vérem lüktetett az ereimben, elgyengült testem pedig vitt tovább az úton; Az úton, melyet két ember, s egy valaki hozzám hasonló is járt.
Szemeim összehúzva tekintettem az előttem álló nőre. Keber tollazatához hasonló hajába bele-bele kapott az a gyenge és száraz szél, ami a pusztán uralkodott, keze pedig hátára erősített fegyverének markolatára kulcsolódott. Éreztem rajta, hogy ő az a három közül kiben a mágia él, nem értettem miért mégis pengéje után nyúlt. Tán nem tudja milyen erő lapul kezei közt?
Tekintetemnek nem kellett sokáig keresgélnie két társa után, akik hozzá hasonló testhelyzetet vettek fel, azonban tekintetük közel sem volt olyan acélosan edzett, mint az előttem álló nőé és úgy tűnt, úgy gondolják az árnyak majd megóvják. Nem tudtam mitől riadtak meg; tőlem, Kebertől, attól, hogy a semmiből jöttem, vagy attól amit magam után hoztam, de éreztem félelmüket a levegőben. Pedig ha tudták volna rólam azt amit én, akkor nem haboztak volna karddal nekem rontani.
Nem feleltem azonnal a fekete nő kérdésére, kezemet feltartva hívtam vissza magamhoz hollómat, aki csuklyám szélébe kapva szállt vissza vállamra. - Uuner. Senki. - feleltem hozzá mérten halkan. Nem tudtam, hogy meghallotta e, de nem is érdekelt és nem is azért kérdezte, mert tudni akarta a választ. Azt akarta csak tudni veszélyt jelentek e.
- Ha veszted akarnám, már tettem volna érte, gyermek. - mondtam egyenesen arcába tekintve jeges nyugalommal és hacsak nem hátrált meg, három hosszú lépéssel leróható távolságra megálltam tőle. Nem tudtam magamról semmit, se korom, se születési helyem, se azt, hogy volt e családom, de hiába efféle tudásom hiánya, ösztöneim megmaradtak; Az ösztöneim pedig az sugallták, hogy nincs mitől tartanom.
- Hasonlítunk és ezt te is érzed, tudom. - folytattam Keber tollait cirógatva. - Keresek valakit. Azt mondták segíthet rajtam. Gyenge vagyok magam bejárni ezt a... helyet, örömmel fogadnám tanácsod arra vonatkozóan, hogy hol keressem ezt a bizonyos valakit, Seler. |
Ujjaim nyugtatólag túrtak bele Drakar barna sörényébe; éreztem a feszültségét és még csak nem is tudtam érte hibáztatni. A mögöttem lévő két katona is olyan tekintettel fürkészte a körülöttünk elnyúló tájat, mintha bármelyik percben lidércek bukkanhattak volna fel a végtelennek tűnő kopárságon – talán így is volt, ki tudja. Apám emberei pontosan úgy néztek ki, mint akik legszívesebben inkább sorsomra hagytak volna, hadd pusztuljak el itt, a semmi közepén, megkímélve őket is minden további nyűgtől; túl gyávák voltak viszont ahhoz, hogy szembeszegüljenek apám parancsával.
Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit keresünk itt, elvégre Ulric azokat a bizonyos darabokat kereste fáradhatatlanul; azokat a darabokat, amelyek közül egy az embereknél – de nem a mi fajtánknál –, egy a tündéknél, egy pedig csak a jó ég tudja hol volt. Nos, én a magam részéről erősen kételkedtem abban, hogy éppen itt találjuk majd meg. Mégis mit gondolt, hogy valamelyik félkegyelmű elrejtette egy ház és egy templom romjai közé?
Talán csak ő maga is abban reménykedik, hogy itt halsz majd meg, jutott eszembe a nem túl kedves, de nagyon is reálisnak tűnő gondolat. Jól tudtam persze, hogy az apámnak vannak velem bizonyos tervei – olyan tervek, amiknek a részleteiről inkább nem is akartam tudni, de egyben olyanok is, amelyek biztosították, hogy nyolc esztendőnél tovább élhessek –, viszont az is biztos volt, hogy a legutóbbi incidens óta kétszer is átgondolta önnön szándékait. Igencsak ferde szemmel nézett rám, amióta megtudta, hogy mágiát alkalmaztam imádott fián, nagyvonalúan megfeledkezve a tényről, hogy ezzel talán az életét mentettem meg; azóta még csak nem is juthattam Caun közelébe, azt sem nézhettem meg, hogy van. Ulric mindenáron igyekezett távol tartani tőle, de magától az erődtől is – én pedig igazság szerint annyira nem is törtem magam.
Nekem is jobb volt távol apám gyűlölt arcától.
Amikor elértük az első utunkba eső falu romjait, szó nélkül megállítottam Drakart, majd le is szálltam a nyeregből; a nyakát simogatva suttogtam a fülébe, miközben ő nyugtalanul prüszkölt egyet. Nem érdekelt, hogy a kényszeredett árnyékaim mit csinálnak, hátra sem néztem rájuk, csak hallottam, hogy ők is lecsusszannak a saját lovaikról. A kantárnál fogva vezettem magam mellett a sárga ménemet, miközben lassú léptekkel elindultam a romok közé; ezen a vidéken soha nem bízhattam önfejűen abban, hogy semmi nem fogja halálra rémíteni.
Egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy az égvilágon semmit nem fogunk itt találni, a sejtéseim pedig beigazolódni látszottak már néhány percnyi értelmetlen sétálgatás után is. Itt nem volt semmi, csak régi kövek és rengeteg por.
Előbb hallottam meg a holló vészjósló rikoltozását, mintsem megláttam volna a gazdáját. Drakar megrántotta a kantárt, de szilárdan tartottam, miközben homlokráncolva a hang irányába fordultam; így hátra tekintve láthattam azt is, hogy apám kiváló katonái kis híján egy madártól is a nadrágjukba csináltak. Mintha már korábban is hallottam volna a hollót, de csak tompán, most pedig egészen közelről szólt, és az égre pillantva megláthattam a koromfekete tollazatú állatot is...
...és végigkövethettem a mozdulatsort, amint rászállt valaki, vagy inkább valami vállára. Nehezemre esett eldönteni, hogy mitől borsózik jobban a hátam: a látványtól, vagy attól a borzalmas érzéstől, ami a hatalmába kerített. Soha nem gondoltam volna, hogy lehet csak úgy érezni a mágiát és a sötétséget, most azonban mégis első kézből tapasztalhattam; pedig még csak nem is láttam mást, csak egy furcsán mozgó, csuklyás alakot, akinek a páncélja kínosan finoman és részletesen volt kimunkálva, a botja pedig már ránézésre sem egyszerű sétabotnak tűnt.
Ösztönösen emeltem fel a kezem, hogy a vállam felett elnyúlva a hátamra csatolt kardom markolatára fonjam az ujjaimat.
- Ki vagy te? – szólaltam meg emelt hangon, hogy a szavaim biztosan eljussanak a még jó néhány méterre álló alakhoz. |
Keber hangosan rikoltozva repült fejem felett, mérföldekkel távolabb ellátva, mint én valaha is képes lennék. Dél volt, mégis szürkületi sötétség uralkodott a kietlen vidéken. Tudtam hogy jártam már itt, tudtam, hogy csizmám talpa érte már ezeket a sziklákat... Éreztem a kövek alatt lüktető mágiát, ami mélyen a földbe ivódott és épp oly' érzéssel töltött el, mint mikor feleszmélvén egyetlen tárgyam után nyúltam amit mellé temettek. Az földöntúli, az az ember érzékeit eltompító érzés először megrémített, majd megbabonázott és rabjává tett. Tudtam, hogy ez régen sem történhetett másként, hogy én és ez a mágia, ez a sötétség egymásnak lettünk teremtve.
Ezt hangsúlyozták azok a szakadár mágusok is, miután felébresztettek. Négyen voltak, de ketten maradtak; elmondásuk szerint egyiküket az engem körülölelő mágia ölte meg, másikukat pedig fehér szemű, alaktalan másom, aki feleszmélésemmel együtt lett porrá. Bárki is voltam azelőtt, hogy álmomból felriasztottak, annak már csak egy pitiáner más lehettem mostani állapotomba. Az a hatalom, ami egykor ereimben lüktetett és az immáron már csak támaszomat adó botba átvezetve tovább élt mára már eltűnt, emlékeimmel együtt. Csak nevem maradt meg számomra, mely önmagában nem segített, mégis jelentett valamit.
Az a két mágus küldött keletre, a Rudrai erődhöz. Azt mondták ott megtalálom azt amit keresek, legyen az bármi is.
Keber abbahagyta a krákogást és vállamra szállt, megállásra ösztökélve. Tudtam, hogy nem ételre éhezik és nem is vízre szomjazik, hisz őt is az a mágia alkotta, ami egykoron az enyém volt. Mondani akart valamit, valamit amit már ébredésem óta hallani szerettem volna.
- Vezess oda. - utasítottam az állatot, aki elrugaszkodva újból magasra szállt, látható távolságra. Csuklyám alól felpillantva követtem a hollót, aki hangjával hírdette jöttömet, hisz rajta kívül más állatot nem igen lehetett hallani. Azt állította, hogy néhány száz méterre egy összedőlt épület romjai között emberek vannak - az elsők akiket három nap után először láttunk. |
Itt valóban a szikla, a kő az uralkodó látvány. Sok helyen, amíg a szem ellát, vaskos sziklatömbökkel szabdalt óriás, szürke, mészkőlapok terülnek el, melyeket formáját a természet szeszélye alakította ki. Látszólag talpalatnyi termőföld sincs, ezt okozta Baal-Berith gonoszságának mételye.
A kövek alatt, az árnyékban meglapulva hüllők, főképp kigyók tanyáznak, de ez nem minden. A Berith fölött húzódó sötét árnyak miatt démonok, és különböző árnylények is megfordulnak erre.
A vidék valamikor Aglanir legtermékenyebb területei közé tartozott, így szerte a pusztaságban építettek falvakat, melyek majd' teljesen a földdel lettek egyenlőek a háború idején. Néhol lehet még házromokat, templomtornyokat, és a valamikori építészeti alkotások nyomait látni, de ezek inkább elkeserítőek. |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
