|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.05. 16:07 - |
A Caali Hegy a Berith legmagasabb pontja. Csipkézett élű, tűhegyes szikláival komoran magasodik a térség felé. Valamikor igazi paradicsom volt, örökkön zöldellő fáival, és különleges teremtményeivel, de Lidérckirály mételye megfertőzte.
Mára kopár, és részben kihalt. Az üszkös fák árnyékában gyakran találkozni orkcsapatokkal - akik durva külsejűek, erősek, vadak és harciasak, ezeknek tetejében pedig kifejezetten gonoszak. |
[7-1]
 Valami különös volt a férfiben. Ahogy közelebb értünk egymáshoz valami különös érzés fogott el. Mint mikor egy mágus közelében van az ember. De csupán ahhoz hasonló érzés. Nem hinném, hogy sok köze van a mágusokhoz ennek az embernek.
Utólag belegondolva gyermeki naívság volt azt gondolni, hogy azonnal bizalommal fog egy ember a másikra tekinteni itt Berithben. Amilyen rossz híre van a környéknek, valószínüleg olyan rossz emberek élnek itt. Bár ki tudja...még egyel sem találkoztam. Egészen eddig.
Mielőtt azonban belekezdhettem volna a helyeselésbe, meg abba, hogy kiosszam az ideget is, beszédet hallottam meg. Ám nem csak én. Az idegen, a lova és véleményem szerint pár mérföldes körzetben mindenki. Berithben minden bizonnyal csak egy orkcsapat mer így közlekedni.Hangosan beszéltek, én magam nem értettem mit, s az idegen arckifejezéséből ítélve ő sem. Nem nagyon lett volna kedvem összetűzésbe kerülni velük, hiszen a mendemondákból amiket hallottam róluk, nagyon nagy az esélye, hogy ránk támadnának.
Az idegen azonnal elindult, minden bizonnyal valami rejteket kersve. Talán elhaladt egy valamikori falu mellett, s azok romjai közé sietett. Legnagyobb meglepetésemre pár sietős lépés után hátraszólt, hogy siessek.
Az első értelmes gondolatom ezután Éjfél volt, akit nem messze innen egy eldugott kis zugban hagytam. Könnyed és határozott, leginkább ugráláshoz hasonló futással idultam meg arra. Taranis hegyeiben éltem le életem első tíz évét, gyakorlott hegymászó voltam mindig is. Amilyen gyorsan csak tudtam odasiettem, és a nyergébe ugrottam. Ő is érezte a közelgő veszélyt. Nem kellett sokáig hajszolni, hogy felvegyen egy gyors, ugyanakkor óvatos tempót. Ő is a hegyekből származott, de nem rendelkezett egy hegyi állat gyességével. Elvégre egy átlagos feketetarka kancáról van szó. Nem növesztett még eddig szárnyakat vagy varázsszarvat. Legalább is nem tűnt fel nekem ilyesmi vátozás.
Sokszor fogtam vissza, ugyanis nem akartam, hogy a sziklás és kiismerhetetlen hegyvidken őrült módjára vágtasson. Aztán ahogyan odaértünk az ismeretlen mellé leszálltam a hátasomról, és megragadva a kantárszárát a férfi tempóját felvéve haladtam. Ő valószínüleg tudja merre megy, és én követem őt. Legfőképpen talán azért, mert már én is láttam maam előtt a romokat melyekben úgy gondolom az idegen is a búvóhelyek sokaságát és lehetőségét látta. |
Azon a véleményen voltam, hogy aki elkeveredett valahogyan erre az istenverte helyre annak mindenképpen kellett valami problémának lennie odafent. Vagy egyszerűen hülye volt, vagy őrült, mint Rimadarék és a csatlósaik; Saját magam az agyalágyultak közé soroltam és már napok óta ismételgettem magamban, hogy milyen idióta és felelőtlen is voltam, mikor néhány aranyért elvállaltam ezt a munkát. Vissza kellett volna fordulnom még az elején és hagynom a fenébe az egészet, még ha azt az csürhe barmot magamra is uszítottam volna meghátrálásomban. Inkább odahaza haljak meg, mint itt Berithen – gondoltam akárhányszor valamiféle csontok mellett haladtam el.
Amikor megszólaltam - de közel sem olyan vészesen hangosan, hogy szavaim visszhangot verjenek a lepusztult sziklák közt –, pontosan abban reménykedtem, hogy kifogtam ennek a vidéknek az egyetlen személyét akinek ki van mind a négy kereke, még ha ez valószínűtlennek is tűnt. Nem fogott el megkönnyebbülés mikor megláttam a sziklák közül előbukni a lányt, mikor már épp reménykedni kezdtem abban, hogy csak a paranoiás vagyok.
Mert hogy az volt az idegen, egy lány: Nem tűnt nálam öregebbnek, de a hegyes fülei azon nyomban elárulták, hogy épp úgy lehetett volna húsz, mint ahogy kétszáz is. Vékony volt, olyas valakinek tűnt akit egy apró mozdulattal össze lehetne roppantani, csontjait megrecsegtetni kicsikét, mégis furcsa ívű pengéje rávett arra, hogy ne halmozzam előítéleteim tovább gyengeségére vonatkozóan; Láttam én már olyan kést és láttam én már olyat egy pillanat alatt belemélyedni emberi koponyába. Regis kezében idétlenül festettek őseinek eszközei, egy tünde pengével a kezében pedig olyan félelmetesnek tűnt, mint egy kiskutya. Itt Berithen valahogy minden máshogy volt, ez a hely még arról meggyőzött, hogy egy törékeny tünde fölém kerekedhet közelharcban.
Lovam szárát nem engedve vetettem bizalmatlan pillantás a barna hajú lányra, asszonyra, nőre. Ahogy szemem sarkából megláttam alakját már magam elé emeltem a tőrt, így nem volt nehéz felé szegeznem, mikor elém került beszéd közben.
Szóval hülye - osztottam be azonnal gondolataimba a két embertípus egyikébe, szavait követően; A tündék meg a féltündék szerelme lehetett ez a békeszeretet, mert más nem állt volna le egy ilyen helyen alkudozni, főleg itt: Itt, ahol a csoda volt, hogy a bokrok nem akarják a halálod.
- Persze… Mindezt azután, hogy a lovam is neked adtam természetesen, rendben? - kérdeztem vissza remélhetőleg ráébresztvén arra micsoda őrültség is volt az a bizalom, amit kérni próbált tőlem. Lovamnak nem tetszett szóváltásunk, ha nem lett volna épp olyan elmaradott, mint az ember akitől kaptam, minden bizonnyal feszültségem is megérezte volna és még inkább próbálta volna elrántani; A feszültséget ami azért gyűlt bennem, mert jól tudtam a beszéd csak a kellemetlen alakok figyelmét hívja magára. Én meg sem próbáltam mosolyogni, vagy bármiféle barátságos gesztust ejteni. Nem volt rá szükség.
A távolból felhangzó lépések és számomra érthetetlen beszéd zavarta meg egészen addig lankadatlan figyelmem. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy rádöbbenjek csakis az orkok lehetnek azok akik hangoskodva merik járni Berithet, hirtelenjében az előttem álló tündelány pedig már nem a legnagyobb veszélyforrásnak tűnt. A lovam, az a gyáva megrántotta a fejét, mintha nekem nem tűnt volna fel a még minden bizonnyal távoli csapat jelenléte. Hirtelen felrémlett a közeli romok képe magam előtt, amit ha szedtem a lábaim bőven elérhettem és még a lovat is biztonságba tudhattam volna a kövek közt.
- Szedd a lábad, ha jót akarsz magadnak – szóltam hátra a tündének vállam felett, mert mire akár kettőt pisloghatott volna, Roran Hayward már úton volt a biztonság felé, önmagának kisajátítva a legjobb helyeket. Ha mást nem is, Regis megtanított arra, hogy lehet a legjobb lapulni. Miben más ez, mint a menedék keresés a szeretők felbőszült apja elől? |
A lépéseket követően egy kiáltás hallatszott. Azonnal felpattantam, és nyakamat nyújtogatva néztem körbe. Hamar megláttam a közeledő férfi alakját, ahogy a lova megy utána.
Mégis mit kereshet itt? És vajon miért ordít? A fejemre akar hozni egy csapat orkot? Biztos hogy egyedül van?
Miután felmerült bennem az összes lehetséges kérdés, azért megnéztem mégegyszer, hogy nincsen-e társasága az ismeretlennek.Ám ezzel csupán annyit értem el, hogy megláttam a férfi kezében lapuló rövidkardot, melyet oldalánál tartott. Őszintén meggondoltam, jó ötlet lenne-e varázsolni. Ki tudja miket vonzana ide akár csak egy ártalmatlannak tűnő ige. Ki tudja ki ez az ember. Legalább is nekem úgy tűnik, ember. Ezért s zártam be ugyanolyan apró mozdulattal az kis bőrerszényt, és nyúltam lassan a kardomért.
Az én kardom sem lehetett nagyobb az övénél. Azonban tisztán látszott az enyémen, hogy tündék készítették. Egy kicsit is hozzá étő ember már messziről kiszúrja. Legalább is ezt vettem észre az évek során.
Én is magam mellé engedtem, s ránéztem. Mintha csak a karomhoz nőne, s annak meghosszabbítása lenne. Tisztán emlékszem még a napra mikor megkaptam. A kóbormágus adta nekem, akihez azután szegődtem, miután megszöktem. Megígértette velem, hogy sose nevezzem el. Nem neveztem el. Sosem fogom megérteni, hogy a lovagok, és katonák mit élveznek abban, hogy elnevezik a kardjukat. Ha jól tudom legikább nőnevet, vagy valami fantázianevet kapnak. Csak azt tudná minek. Biztos van, akinek igai nagy gyűjteménye van odahaza kardokból, s mindegyikhez tartozik egy pergament, melyeken csuán függőleges csíkok vannak. A csíkok pedig azt jelképezik hány embert ölt meg a karddal. Hogy hány ártatlan vagy éppen nem ártatlan, ártalmatlan vagy ártó élőlény vére tapad a pengéjéhez. S felteheti az ember a kérdést magának: vajon egy csata után hány fügőleges csík lesz egy pergamenten?
Egyébként is utáltam használni a kardot. Jól forgattam, de amikor csak tudtam elkerültem az olyan konfliktusokat, melyekben szükségem volt rájuk. Ezt az ismeretlen tudtára is adtam, miután felnéztem és tettem felé néhány lépést:
-Nem szeretném használni. Mit szólnál hozzá, ha te is eltennéd, és én is, és inkább bizalmatlanul kerülgetnénk és néznénk egymást?-mosolyodtam el bizonytalanul, de arcom nem mutatta a boldogság legapróbb jelét sem. |
Soha nem jövök többet Berithre. - gondoltam magamban, ahogy a lovamra erősített málha szíján húztam egyet. Lehet, hogy nem élt a tizenhat éves énem álomvilágban akkor mikor Aglanirnak nekivágott, de nem gondolta volna, hogy majd csempészként végzi. Pedig most mégis csupa törvénytelen és mágikus főzetek, mérgek lapultak zsákjaim mélyén, nem mintha túlságosan szemügyre vettem volna a tárgyakat, hogy pontosan tudjam mit is sóztak rám; Úgy voltam vele, hogy ha az ember Berithre kényszerül menni, jobb ha nem kérdez és nem kíváncsiskodik, mert még a végén elveszti a nyelvét vagy a szemét. Egy dolgot tudtam a munkámmal kapcsolatban: minden árut egy bizonyos Galealnak kellett elvinnem, aki a zúgón túl lakott. De hogy ezeknek a népeknek milyen fogalmaik voltak egy zúgóról, na azt nem tudtam.
Regis nem tartott velem, a családjával maradt. Titkon örültem ennek, hisz a féltündének ugyebár tehetsége volt a balszerencse bevonzásához – nélküle talán volt esélyem nagyobb probléma nélkül megfordulnom. Levelet se tőle, se húgomtól nem kaptam, esküdni mertem volna, hogy még a madarak sem szívesen jöttek erre a vidékre. Minden egyes alkalommal azon kaptam magam, hogy az írások hiányában Fara és Renna jár a fejemben, mikor estére néhány rom közé húzódva tüzet raktam. Furcsa volt hónapok után újból egyedül lenni, ez a kártékony magány pedig eszembe juttatta annak az érzését milyen is volt kisfiúként úgy elaludni, hogy a húgaim a vállaimra dőlnek. Biztos nem kéne most ezen a veszett helyen szenvednem, ha akkor nem hagyom őket magukra. Ahogy pedig síkságon caplattam Regis jutott eszembe és az hogy Ő mennyit is siránkozott volna, mert fája a láb, mert hiányzik neki Gwen főztje...
Meredek volt a hegy ami utam állta, de muszáj volt valahogy megmásznom. Nem kerülhettem, kockázatos lett volna orkokkal találkoznom. Én nem voltam mágus, hogy elbírnák a monsztrusokkal, csak egy egyszerű szerencsevadász voltam egy beszari lóval a nyomomban. Ha tehette volna bizonyára nyúl mód lapított volna Berith nem létező zöld bokraiban.
Visszafojtott lélegzet szakította meg gondolatmenetem. Lovam megmakacsolta magát, megtorpant és hátracsapta a füleit, reakciója pedig csak megerősített abban, hogy nem én lehetek az egyetlen szerencsétlen akit épp ide sodort a szél. Övemből előhúztam rövidke pengém, azt magam mellett tartva tettem egy lépést előre. Tudtam mit hallottam, a ló meg még inkább, mert nyugtalanul topogott.
- Mutasd magad, akárki is vagy! - emeltem fel hangom erélyesen, hogy az véletlenül se tűnjön el a halott levegőben. |
Ha az embernek már nincsen különösebb célja az életben, nos, akkor érdemes nekiindulni, és csilapítani a kíváncsiságot. Ami pedig az én kíváncsiságomat leginkább felkelti, az a Berith vidék. Olyan különös, olyan sok rejtély övezi. Mikor még a Kőtoronyba zárva éltem, előszeretettel ültem annak hatalmas könyvtárában, és mindig is érdekeltek Aglanir tájainak titkai.Szinte kivétel nélkül minde helynek van egy felfedezetlen tája, vagy egy legendája, melyre oly sokan kíváncsiak: vajon igaz?
Önkényesen felcsaptam kincsvadásznak, és kutatónak?
Nem, nem erről van szó. Egyszerűen csak unalmamban hagytam, hogy drága hátasom abba az irányba menjen, merre ő szeretne. Nagy valószínűséggel ezért kötöttem ki ezen a vidéken.
Aztán elém tárult a Caali Hegy, Berith legmagasabb pontja, mely a vidéket képtelen lett volna meghazuttolni kopár szikláival, kiszáradt, dülöngélő fáival.
Miután találtam egy eldugott kis zugot, ahol otthagyhatom a lovamat, néhány dologgal felszerelve az övemet elindultam felfele. Nem érdekelt, hogy esetleg orkcsapatokkal futhatok össze, csupán meg szerettem volna tekinteni a tájat odafentről.
Egyébként is, nem egoizmusból, de sokkal fürgébb agyok mint egy ork. Szerintem. Még sosem találkoztam orkkal. De én -habár nem szívesen teszem- varázsolni is tudok.
Így hát néhány kis fiolát is egy tarsolyomba tettem, melyet meg a pusztán járva szereztem be. Fegyver is volt nálam. Az sosem hiányozhat.
Az őszintét megvallva kevés dolgot csináltam életembe nagyobb utálattal, mint az ölést, egy idő után mégis a megélhetésem egyik fő részévé vált, hiszen volt, hogy naponta több állat életét is ki kellett oltanom. Azonban az embernek rá kell döbbennie egy idő után, hogy néha muszáj. Hiszen a szükség kényszerít. És a legtöbb dolgot kényszer miatt tesszük.
Nagy elmélkedésem, ugyan eltartott egy darabig, ám közben egyre feljebb érkeztem, és egyre inkább elém terült a kihalt vidék, és az a rengetek rom, melyek mellett elhaladtam.
Szemem megakadt egy kidőlt fa tözsén, melyre ráülve elkezdtem tanulmányozni a kísértetiesen magasló tornyot, mely a hegy lábához közel, a semmi közepén kísértetiesen emelkedett ki a régi házak romjai közül.
Olyan ismerős volt a táj. Anyira hasonlított valamire.Talán valamelyik könyvben láttam ezt illusztrációként? Valószínű.
Akkor, ott azon a kidőlt, száraz fatörzsön felhúzott érdekkel, melyeket átkaroltam, évek óta először minha kicsit visszavágytam volna a kőfalak közé, ahol az olyan torzszülöttekel voltam oly sok évig összezárva.
Aztán lépéseket hallottam, és összerezzentem. Kezemet lassan az övemhez hözelítettem, és aig észrevehető mozdulattam kinyitottam az erszényt melybe a kis fiolákat tettem. Ujjbegyemet megnyugtatóan érintette hozzá az egyik tetejéhet, és így vártam a hangok ulajdonosát. |
A Caali Hegy a Berith legmagasabb pontja. Csipkézett élű, tűhegyes szikláival komoran magasodik a térség felé. Valamikor igazi paradicsom volt, örökkön zöldellő fáival, és különleges teremtményeivel, de Lidérckirály mételye megfertőzte.
Mára kopár, és részben kihalt. Az üszkös fák árnyékában gyakran találkozni orkcsapatokkal - akik durva külsejűek, erősek, vadak és harciasak, ezeknek tetejében pedig kifejezetten gonoszak. |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
