aranyköpések Grafika-sarok karaktertérkép
aglanir családjai kapcsolati háló tumblr

naptár

Aglanir.  A középkori birodalom, melyet észak felől a Taranis hegység, délről a Tritón tenger határol. Ez a nem mindennapi vidék az a hely, ahol a legendák életre kelnek. A viszályoktól szétszabdalt világ új hősöket, és szélhámosokat teremt, akik történetét időről-időre elmeséli Anders, a Krónikás.
Légy egy, a világ hősei közül. Válassz oldalt, és csatlakozz egy új kalandhoz.






 

 

 

 

 

 



képre vár: -

 

Téma: NRT, Középkori, Fantasy RPG - hosszú reagok
Szerkesztő: Andes  Mindenes: Kaya
Nyitás: 2016.01.22 Re-start: 2017.07.07.

Évszak: nyár - a harmadik évad végéig!
Regisztrált felhasználók: 13
Játékosok száma: 13
Karekterek száma: 88 (ebből njk: 14)
ebből nő:  43 ebből férfi: 45
Hozzászólások száma a fórumban: 1680

utoljára frissült:
2017.07.21. (15:00)


 

 

 

Aglanir világa
Fórumok : Berith vidék : Erys szurdok Fórumok: 
Témaindító hozzászólás
Anders

2016.02.05. 15:25 -

A Rudrai erődtől délre, nem messze kezdődik a több mint 1 km hosszú, meredek sziklák között kanyargó szurdok. Ennek mélyén apró patak folyik, amelynek forrása mélyen a sziklák alatt található - a Berithben élő emberek innen szerzik az ivóvíz jelentős részét. A patak mentén futó ösvény több helyen fahidakon vezet át a víz fölött. A festőinek nem nevezhető völgyben kis bukók, vízesések, kimosott sziklaformák találhatók.
A szurdok felső részénél néhány romos szentélyt találhatunk, amelyek a démonok és a Lidérckirály tiszteletére lettek emelve.

[26-7] [6-1]

Anders Előzmény | 2017.07.07. 14:52 - #26

Időugrás után!


Anders Előzmény | 2016.12.22. 12:41 - #25

Az érkező nő volt. Azok után, hogy nem is olyan régen éppen ezen a partszakaszon találkoztam a nem egy másik képviselőjével, a tény nem okozott különösebben meglepetést. Kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy manapság éppen úgy divat vadmacskát nevelni a lányokból, mint katonát a fiúkból. Nem is olyan rég, talán alábecsültem volna a nem várt társaságom, de a magam bőrén tapasztaltam meg, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélnem; Éppen ezért két kezem makacsul szorult rá a kardom markolatára, felkészülve arra, hogy hamarosan használnom kell majd a pengét a vendégünkön.
A vörös hajú idegen olyan könnyedén pattant le lováról, és ragadott maga is kardot, hogy a szemöldököm egyetlen pillanat erejéig elismerően emelkedni kezdett, de még időben megfékeztem a gesztust. Magabiztosságom egyetlen másodpercre sem hagyott cserben, s bár a fürdés reményében megszabadultam a vértemtől, szent meggyőződésem volt, hogy a kisasszony nem okozhat bennem kárt.
Figyeltem, ahogy az idegen szép lassan kisétál a vízből – egyetlen pillanatra sem szakította el tőlem a tekintetét, és jómagam sem voltam annyira ostoba, hogy ezt tegyem. Testem az övével együtt mozdult, ügyeltem rá, hogy véletlenül se kerülhessen a hátam mögé séta közben. Lehet, hogy boszorkány?
- Csak nem félsz? – kérdeztem hetykén. A szám sarka undok grimaszba rándult, miközben arról szőtt szavait hallgattam, hogy nem szívesen párbajozna velem. Igaz, ezúttal magam is szívesen elkerültem volna a felesleges vérontást, mert elmúlt napok, amelyet egyedül bandukolva töltöttem kielégítették efféle igényeimet. Az sem utolsó szempont, hogy a kicsikének egészen csinos arca volt, kár lett volna érte.
- Úgy érzem, hogy valaki csúnyán eltévedt – jegyeztem meg, leengedve a pengémet. A finom hanghordozás, amellyel a lány beszélt, és ahogyan a szállást emlegette, egyértelművé tette számomra, hogy sosem járt még ezen a környéken. A legközelebbi hely, ahol megszállhatott az erőd volt, ahol osztoznia kellett volna atyám bérgyilkosaival, és banditáival. Nem akartam elkedvteleníteni ezzel.
- Mi járatban erre, hercegnő? – kérdeztem felvont szemöldökkel, kicsit sem udvarias hangnemben, mert az efféle dolgokra mindig is úgy tekintettem, mint fölösleges körítésre. Nem volt ott rajtunk kívül senki, aki szóvá tehette volna számomra neveletlenségemet.


Bori Előzmény | 2016.12.11. 12:41 - #24

Mikor már láttam a hűs patakocskát, kezdtem attól félni, hogy nem fog sikerülni megállítani Khaant. Olyan nagy gyorsasággal vágtatott a nagy tesű állat, hogy pár röpke pillanat erejéig úgy hittem a világ végéig meg sem fog állni. 

Későn tűnt csak fel a másik ember. Szégyenlem mennyire meggondolatlan voltam, hogy nem mértem fel a terepet mielőtt a patakhoz mennék.A nagy almásderes ló pedig csupán akkor állt meg, mikor már patái a vízben voltak. Lemásztam a nyeregből. Ahogy mindkét lábam a földön volt éreztem, hogy a sodronyingem hirtelen ránehezedik a vállamra. Az idegenre néztem, aki félmeztelenül, kardját szorongatva nézett vissza rám. Gondolkodás nélkül rántottam elő én is a kardomat. Nem, nem tagadom, és értelmetlen lenne tagadnom, hogy végigmértem a férfit, sőt talán még bólintottam is egy aprót elismerésként. Beletúrtam bal kezemmel vörös hajkoronába, és sóhajtottam egyet. Semmi kedvem nem volt még harcoli is egyet. Lassú léptekkel kisétáltam a bokáig érő vízből, de közben folyamatosan néztem az idegent.
Egyenesen a szemébe néztem.
Szemem sarkában azonban láttam, hogy Ansel, Khaan és az idegen lova is élvezi a hűsítő vizet, míg mi fegyverrel a kezünkben nézzük egymást.
Volt egy enyhe gyanúm, hogy az idegen nem vesz engem komolyan. Elvégre ki venne komolyan egy fiatal lányt aki egyedül merészkedik Berithbe, egy órán belül  szomjan hal és jelenleg alig bírja megtartani egy kézzel a kardját? 
Csend volt, csupán azt hallottuk ahogy az állatok pancsolnak. És végül én szólaltam meg:
-Mellőzhetnénk ezt a kis párbajt?-kérdeztem a lehető legudvariasabb hangnemet megütve amit az adott helyzetbe tudtam. Egy halvány mosolyt is megengedtem magamnak, ám hamar eltűnt az arcomról mielőtt átmehetett volna ijesztő grimaszba.Karomat kicsit leengedtem, a kardom hegye pedig a száraz földhöz ért. De továbbra is a férfi szemébe néztem.
-Tudja nagy örömmel töltene el, ha nyogodtan tudnám feltölteni a vízkészleteimet, ugyanis még valahol szállást is kéne találnom a nap folyamán.-próbltam komolyan mondani és kiegyensúlyozottan, de legszívesebben, csak intettem volna Anselnek, hogy zavarja meg, én meg addig jól tarkón ütöttem volna a kardom díszes gombjával. Elájulna és mire felébredne már nem is lennék itt. Eyszerű délibábnak gondolná az ember az eseményeket.

Anders Előzmény | 2016.11.12. 12:26 - #23

Caun Rimadar azt csinál, amit akar, az öregem legtöbb banditája így vélekedett rólam, és mivel egyiküknek sem volt ínyére, hogy összetűzésbe keveredjen velem, az aranysorsú örökössel, jobbnak látták nem kötözködni, amikor kijelentettem, hogy néhány napig még biztosan nem megyek a Rudrai erőd közelébe se. Jó pár napot töltöttünk a Rengeteg mentén portyázva, és nem kevesebbet valamelyik névtelen kis pusztai faluban, ahol az első ember is csak behúzott farokkal nézte végig, ahogy kifosztjuk a házát. Volt valami édes izgalom abban, amikor egy másik ember azért ordít, mert éppen rátaposol az ujjaira vagy, mert attól fél, hogy ennél aljasabb dolgokat is művelsz vele, vagy az asszonyával. Sosem éreztem még édesebb ízt annál a számban, mint amely akkor önti el a nyelvemet, amikor rettegést látok valaki szemeiben, és nincs, amely jobban feltüzelne, mint mások félelemkiáltásai.
Időnként előfordul, hogy az ember belefásul a fosztogatásba és az öldöklésbe; Valami ilyesmi történt velem is néhány nappal ezelőtt, amikor úgy döntöttem, hogy útjára engedem Ulric fogdmegjeit, és magamban vágok neki a környéknek. Nem teljesen haszontalanul. Egy fogadóba betérve például érdekes információkat hallottam arról, hogy miféle felfordulást okozott a vörös némber emberei a tengernél. Sosem gondoltam, hogy Griselldis Aldayr képes lesz meglepetést okozni azoknak a nemes kutyáknak, hiszen érkezéséből nem csinált titkot, de arra senki sem számított, hogy nyíltan rátámadnak majd a királyi család bármelyik tagjára. Titkon sajnáltam, hogy egyiket sem sikerült megölniük.
Élénken élt bennem, hogy Thornton problémaként definiálta az Aldayrokat, de jelenleg úgy festett, hogy éppen az ellenkezőjét jelentik; Elterelték az udvar figyelmét Berithről, így apám és a követői nyugodtabb szívvel folytathatták a kutatásukat a kardszilánkok után, hogy feltámaszthassák a Lidérckirályt.
Nyár volt. A Berith homokja forrón verte vissza a Nap melegét még elviselhetetlenebbé téve a hőséget. A kulacsom már órákkal korábban kiürült, az utolsó kortyokat Vitéz nyalta fel a tenyeremből, aki lomhán lépkedett a süppedős homokban. A távolban már látszottak a sziklák, amik a szurdokot övezték. Tudtam, hogy ennek mélyén friss vizű patak csordogál, ami végre elnyomhatja fojtogató szomjúságunkat, és ezért lépteim ösztönösen váltak gyorsabbá, ahogy a kövek közelébe értünk.
Az agyam kizárta emlékeimből azt a rövid időszakot, amíg a szurdok tetejétől leértünk a patakig. A következő pillanatban tenyerem már mohón mártózott meg a friss vízben, és hatalmas kortyokban nyeltem az édes üdvösséget. Vitéz csüdig gázolt a hűvös folyamban, megélénkülve, mint egy bolond csikó. Magam is leoldottam a vértem, és a karvédőm csatjait, hogy ingemmel együtt lehajítsam a parti kavicsban. A csizmám lehúzásával bajlódtam éppen, amikor rádöbbentem, hogy társaságunk érkezik.
Egy méretes szárnyas jószág szállt el a fejem felett, akinek érkezését egy ló gyors lábdobogásai kísérték. Gondolkodás nélkül vettem magamhoz kardomat, hogy fenyegetően magam elé tartva, mezítelen felsőtesttel várjam az érkezőt.


Bori Előzmény | 2016.11.05. 17:21 - #22

Berith szürke, száraz földjén szorgalmasan rugdosva egy kavicsot botorkáltam. Khaan kantárszára a kezembe volt, míg a hóbagoly a lovam nyergében helyezkedett el kényelmesen, s a tájat kémlelte.

Igen, sétáltam.  Nem akartam terhelni kedves és hatalmas hátasomat azzal, hogy még fel is mászok a hátára. Volt ott elég dolog. Pokrócok, étel és egy kevés ivóvíz. Mikor útnak indultam még tele volt, s ahol csak tudtam, megtöltöttem az összes bőrkulacsomat. Nyár volt, az idő pedig kissé melegebb az átlagosnál.Így érthető, hogy hamar elfogyott a nagyrésze. Rég elhagytuk már az utolsó kis patakot és forrást ahonan ivóvizet tudtunk volna szerezni. Így hülyeség lett volna visszafordulni.
És hogy mégis mit kerestem Berithben?
Rheyában tett látogatásom során egy apró fogadóba tévedtem. Pár éjszakára maradtam ott. Aztán egyik nap mikor a vacsorámat magányosan fogyasztottam éppen, a fogadó tulajdonosának iszákos fia úgy döntött csatlakozik hozzám. Ki tudja milyen hátsó szándékai voltak,de a végére ott lyukadtunk ki, hogy mindenféle ostobaságra vettük rá a másikat: "Úgyse mersz nekimenni annak a agy darab embernek!" vagy "Úgyse mered felhívni valamelyik szobába azt a csinos kis lánykát!" és ehhez hasonlók. Végül pedig egyre inkább nagyobb kihívások jöttek, egyre komolyabbak, közben pedig az iszákos fiú vedelt. Utolsónak azt mondta: "Úgyse mersz elutazni Berithbe egymagad!". Azonnal rávágtam, hogy fogadjunk? és fogadtunk. Ha pedig valamivel ténylegesen bebizonyítom, hogy ott jártam a fogadó szívese látott vendége leszek. 
Én is ittam egy-két pohárral a csábító borból. Elfogadtam az ajánlatot. Akkor és ott arra gondoltam, hogy egy magafajta legtöbbször utazó zsoldosnak jól jön egy hely, ahol mindig szívesen látják, és nem kerül egy szoba oly sokba mint máshol.
A fiú részeg volt. Én pedig.... azthiszem önmagam.
A fogadásra két nappal meg már úton voltam.Felszerelkezdtem, a fegyvereimet pedig megjavíttattam. Igen, meg kellett javítanii őket. A tőröket kicsit meg kellett élesíteni, megtisztogatni a pengéket. A kardomon pedig egy hosszú repedés éktelenkedett. Meg kellett csináltatnom egy fegyvermesterrel. Öreg, sokat használt, s megviselt kard volt. A leégett házban leltem rá azután, hogy apámék elmentek. Emlékszem, hogy apám mennyit dicsekedett vele. Hogy ő is forgatta, de az apja, a nagyapja sőt, még a dédnagyapja is ezt a kardot használta. A tűz után nem lelte meg, pedig biztos a bátyámnak szánta. 
Végül mégis nálam kötött ki.
Ez tartott igazából napokig engem a városban.
Utána pedig napokon keresztül utaztam. Nem számoltam, pontosan meddig. Kényelmesen, ráérősen. Volt hogy kis falvakban, de volt hogy magányosan, sátorban töltöttem az éjszakát. A falvakban mindenki csak Lovag-mezőn rendezett bálról, és az Aldayr táborról beszélt, ezért nem is nagyon zavart a magány.
Gyanúsan nagy csend volt. Egyébként is egy igen gyanús hely ez a Berith. Talán csak én szoktam hozzá túlzottam az utóbbi időben a hangzavarhoz. Sokféle történetet hallottam már erről a környékről, és most mindegyik a fejemben kavargott. Aztán a nagy-és gyanús- csendben meghallottam a halk ízcsobbanást. Mint mikor valaki megít egy keveset a friss vízből, majd ami felesleges, visszaengedi a patakba.
Megtorpantam, a kavicsba még egy utolsót rúgtam, majd Khaan hátára ugrottam. Körülbelül a harmadik, de talán csak a negyedik próbálkozásra sikerült a nyeregbe ugranom, Ansel pedig felreppent.
Onnantól ágtában tettük meg az utat a szurdokig, ahol boldogan, felderült arccal láttam meg én is, és mindkét állat a tiszta vizű patakocskát.

Windr Előzmény | 2016.08.24. 19:41 - #21

- Ejnye, most aztán lebuktam! Nem is tudom, hogyan tudtam élni nélküled! - vakkantotta vissza olyan hahota kíséretében, ami a vígjátékok bolond szereplőjének megjelenésével rohant végig a nézők között. Ahogy a dolgok jelenleg álltak a toroktépés reálisabb alternatívának látszott az esetükben, mint az amivel már megszámlálhatatlanul sok irányból, de fele eléggé sem komolyan dobálóztak.
Kedélyes vigyorral az arcán ösztökélte tovább lovát, mert hiába a másik nemtörődöm reakciója Alys a közte és mostohaapja közötti kapcsolatáról való szúrkálódásnak, azért a mozdulatai és csökönyös igyekezete hogy az ösvényre összpontosítson elárulták. Nem éppen érdektelen témára bukkant a nő, ebben biztos lehetett immár. Erősen esélyes volt, hogy nem ő az első, aki rámutat arra, hogy Caunt nem a vér köti Ulric Rimadarhoz. Rögtöni válasza már szinte begyakoroltnak tűnt. Alysanne mindössze egy lélektelen vállrándítással jelezte, hogy azért hallotta, amit mondott, viszont értékelhető felelet nem hagyta el a száját.
Némi ellenérzéssel vette tudomásul, hogy az erőd látótávolságba került. Pörögni kezdtek a gondolatai, még Caun lekezelő hangnemét is figyelmen kívül hagyta, mert egyszeriben rátört egy rossz előérzet. Valami különleges intuíció kísérhette az útján, amely a lehetetlen helyzetektől nem tántorította el, mégis jelzett az utolsó pillanatban, hogy pattanjon meg, amilyen gyorsan csak lehet. Az Arduinnai rengetegben ez vezette arra, hogy otthagyja a "megbízóját" és hogy legyen kicsit óvatosabb a nomád férfivel, aki aztán visszaterelte az erdő határa felé. Quinlan végül szavahihetőnek mutakozott, hiszen Alys élve kijutotta végeláthatatlan berekből. 
A három bandita megjelenése az amúgy is puskaporos levegőben további nyugtalanító hatásként piszkálta a nőben felsejlett gyanút. Nem tetszett neki, hogy körbeveszik. Olyan volt, mint amikor a ragadozók elvágják a préda útját. Közeledésükben azt a vélelmet keltették Alysban, hogy kelepcébe lovagolt bele, Pej türelmetlen dobbantása és lesunyított fülei szintén ezt támasztották alá. Caun okosan játszott, elhúzta előtte a mézesmadzagot és ő ráharapott, ám a segítség felajánlása csupán ámítás volt. Ezek a haramiák azonban vagy nem tudták vagy nem tartották fontosnak leplezni a végcélt: foglyot visznek és ez a fogoly Alysanne maga. Felhúzta az orrát és arcára tömény undor ült ki a félszemű férfi szavai hallatán, mégis csendesen beletörődőnek prezentálta magát. Tüntetően nem pillantott Caun felé. Kimutatta hát a foga fehérjét. Késő lesz már mire rájön, hogy többet nyert volna, ha hajlandó kompromisszumot kötni vele.
Erején felüli türelembe telt megvárnia az a pontot, amíg a megfelelő helyzetbe kerültek a lovasok, ám akkor nem habozott cselekedni. Fél kézbe kapta a szárat, hogy a másik szabaddal előkapja a tőrét és a hozzá legközelebb álló bérenc hevederét átvágja egyetlen, gyors mozdulattal egyúttal kikerülve a férfi felette elsüvítő kardját. Hátasa egyből kiugrott oldalra, Caun és a félszemű férfi felé, utóbbit a hirtelen ütközés majdnem kilendítette a nyeregből és ahogy az ében mén eltáncolt az útból újabb akadályt állított Caun elé. Pej ekkor már jó pár vágtaugrás előnybe hozta lovasát üldözőivel szemben, ám a harmadik újonnan érkező szorosan a nyomukban volt. Alysanne eldobta a kantárt, ám ez nem zavarta meg az alatta száguldó heréltet abban, hogy továbbra is teljes sebességgel csalja el egyre jobban a távolságot. A nő a nyeregkápába kapaszkodva fordult hátra az egyik tőrét hajszolója sárga lovának szügyébe állítva, bár ezzel maga is szerzett egy vágást a karjára. A támadása hatása ellenben azonnali volt: úgy csuklott össze szegény pára, mint egy bábu amely kicsúszott a bábos kezéből maga alá temetve haláltusájában a martalócot, akit hordozott.
Alysanne ezt követően ráborult Pej nyakára és ha lehet még sebesebb tempróa ösztökélte.

Lezárt kör! 


Anders Előzmény | 2016.08.18. 16:14 - #20

Azt hiszem, hogy a lány és én kölcsönösen ragadtunk bele egy „kinek a lova nagyobb” játékba. Egymást túl licitálva próbáltuk bebizonyítani, hogy bizony mind a ketten veszedelmes ellenfelek vagyunk, akivel nem érdemes újat húzni – de eddig egyikünk sem látott hozzá, hogy tettekkel is bizonyítson. Felesleges játéknak tűnt, hogy tovább köszörüljem ezen a nyelvem, és tovább erősködjem.
Tisztában voltam a saját értékeimmel; Ulric Rimadar tulajdon kezével választott ki utódjának éppen azon a napon, amikor végeztem az első áldozatommal. Az évek alatt több tetem került a hátam mögé, mint amennyiről beszélni szokás, és több bajtársam fülét metszettem már le kisebb sértések miatt. Most is szörnyen viszketett a tenyerem, de volt egy olyan érzésem, hogy apám sokkal hálásabb lesz nekem, ha sértetlenül vezetem elé az ajándékomat. Nő, ráadásul a csinosabbik fajtából, érveltem magamban keresve a választ arra, hogy miért nem faragtam meg Alyst már az első szenvtelen megszólalása után. Ezerszer megfizet majd érte, mihelyt átérünk a kapun, gondoltam ádáz mosollyal.
- Tudom én, hogy már akkor kinéztél magadnak, hogy megpillantottál! – vágtam vissza hetykén. Amióta csak kinyitotta a száját csípős szavak tömkelege bukott ki belőle, egyetlen gúnyolódásomat sem hagyva riposzt nélkül. Úgy festett, hogy a fejébe vette, hogy az őrületbe kerget, és jó úton haladt hozzá.
Ujjaim még szorosabban kulcsolódtak rá a kantárszárra, sarkam pedig kegyetlenebbül vágott Vitéz oldalába, mint bármikor korábban; Alys kényes témát feszegetett, amellyel tovább növelte tenyerem viszketegségét.
- A család nem csupán a vér köteléke – vetettem oda flegmán megfelelve a szavak mögött lapuló kérdést a származásomról. A pusztán mindenki tudta, hogy Ulricnak egyetlen vérszerinti gyermeke van, de arra nem hogy hordát, de gyufaszálat sem lehetne rábízni. Cyrill előbb adná hóhérok kezére tulajdon rokonait, mintsem beálljon közéjük a fosztogatásba. A lány nem szolgált rá a Rimadar névre, ellenben velem. Mondhatott bárki akármit, jobban fia voltam apámnak, mint az, akit valóban Ő maga nemzett.
- Igen, az előttünk már a Rudrai erőd – feleltem kelletlenül, olyan hangsúlyt megütve, mintha butának tartanám, amiért ennyit sem tud erről a vidékről. Oldalvást lódobogás hallatszott; tekintetem éberen villant az érkezők irányába, de megkeményedett vonásaimon hamar szétolvadt egy kegyetlen vigyor. Három lovas tartott egyenesen felénk, élükön a Félszeművel. Ismertem az ében mén hátán vágtató férfit, egészen közelről. A lovak hátára erősített zsákokból arra következtettem, hogy sikeresen zsákmányoltak.
- Reggen! – köszöntöttem vidám kurjantással a férfit, akinek egyik szeme gondosan le volt kötve egy szennyes rongydarabbal; a másik kettőnek nem volt különösebb ismertetőjegye, pusztán a bamba ábrázatuk. A várttal ellentétben Ők nem fékezték meg mellettünk hátasaikat, hanem körözni kezdtek körülöttünk, mint egy falkányi éhes kutya. Engem nem méltattak különösebb figyelemre, de a lányt igen.
- Mondd csak, Caun! Honnan szedted ezt a kicsikét? – kérdezte Félszemű, még mindig körülöttünk ügetve. Nem kerülte el a figyelmem, hogy minél több kört írnak le, annál szűkebb a táv, amit bezárnak. – Ejj, cicus… Ugye harapsz is? – hahotázott a megtermett bandita, immáron a lány felé villantott mosollyal; A gesztusnak hála láthatóvá váltak meggyötört, sárga fogai. A másik kettő vele nevetett.
- Apámnak viszem. Ajándék - jelentettem ki teljes nyugalommal, az szám szegletében megragadt ádáz görbülettel.
 


Windr Előzmény | 2016.08.12. 11:38 - #19

Volt valami felszabadító abban, ha az embernek nem volt veszítenivalója. Alysanne évekig céltalanul élt, napról napra, nem törődve senkivel és semmivel csak magával. Mikor kezdett ez változni? Persze, tudta a választ. Amikor az apró hibái felgyűltek és utolérték, több sebből vérezve és a sárban fetrengve biztos volt benne, hogy az lesz a vég. Ám onnan kapott segtíséget, ahonnan a legkevésbé várta és ez szépen lassan elindította egy úton, ami talán ahhoz vezetni majd, aki mindig lenni akart. Most azonban jeges dühe és a dac, amit kiváltozz belőle a régi énje felé terelte vissza. Az pedig nem fordította a hátát a kihívásnak, hanem egyenesen elérohant. Vékony volt a határ bátorság és botorság között és lehet , hogy néha átlépte.
- Szerintem te is jobban jársz ha nem tudod meg én mire vagyok képes. - szólt vissza ugyanolyan szemtelen rátartisággal, mint a másik. Nem félt volna kardot rántani, ha arra kerül a sor. Szinte ösztönszerű volt nála ez, hiszen amióta megtanult járni a kezében is fegyvert fogott és ez akaratlanul is együtt járt azzal, hogy magabiztos legyen a tudásában. Két évesen, ezt mondták bár igazán nem emlékezett mikor, számára természetes volt, hogy  világ életében ezt csinálta.
Újfent felhúzhatta volna magát a férfi szavain, megbotránkozása viszont annyira tettetett volt, hogy ő sem vette volna komolyan:
- Ó, chh ez nem volt túl kedves - ciccegett - Szeretnéd csak te, hogy rád ragadjak! - kacagott fel megint, aztán combjai segítségével ügetésbe ugratta a lovát, hogy ne maradjon le Cauntól. Könnyedén tartotta a tempót, zöld szemeit félig az úton félig a másikon tartva.
- A fia, mi? - nyújtotta el a kérdést, töprengő hangon - Sokat ismétled ezt. Én hallottam ezt-azt. Talán ezért bizonygatod ennyire? - húzta össze a szemeit, beharapva az alsó ajkát, mintha hangosan gondolkozna és nem direkt piszkálódni szeretne. Nem sokat adott a buta pletykákra, de nem egynek volt valóságalapja. Külön öröm lenne a felháborodását hallgatni, akkor is ha nem igaz, amit beszélnek róla. A Rimadarokat mindenki ismeri a vidéken és meglepő módon igen megered az emberek nyelve, ha megfelelően van elhintve miért érdeklődik egy nő irántuk.
- Fele annyit sem, ami megérné ezt a túrát - vágta rá, ezúttal teljesen őszintén - Jó pénzért biztos hagynám az egészet a francba. - tette hozzá és abban a pillanatban új terv jutott az eszébe. Kockázatos, ám ha bejön több sikerrel kecsegtet.
- Azok a tornyok a távolban...az erődhöz tartoznak? - hunyorított, hogy jobban lássa. Nem volt túl közel, éppen csak pici pontoknak látszottak, ha nem fókuszált volna eléggé. 


Anders Előzmény | 2016.08.07. 09:45 - #18

Ha az ember olyan közegben nő fel, mint én, és ahol még az is hátba szúrhat, akiben a legjobban megbízol, indokoltan lehet bizalmatlan egy idegennel szemben. Még akkor is, ha az idegen a maga kifacsart, és lehetetlen módján, voltaképpen egészen bájosnak tekinthető. Örömmel csipkedtem hát szavaimmal.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá, lekicsinylő cöccentést hallatva. Nem tudtam eldönteni, hogy a lány nagy szája ostoba merészségben, vagy valódi bátorságban gyökeredzik. Tapasztalatból tudtam, hogy a legjobban acsargó kutyák szaladnak el nyüszítve, ha végül valódi harcra kerül a sor. Ez persze nem jelentette egyenesen azt, hogy Alysanne nem okozhatna nekem meglepetést. Változatosság lenne!
- Nem hiszem, hogy valóban tudni szeretnéd, hogy mire vagyok képes, vagy igen? – kérdeztem hetykén, éjszaki szeleket megszégyenítő ridegséggel a hangomban. Ujjaim egy árnyalattal erősebben fogtak rá Vitéz kantárának száraira, s mintha a hátas megérezte volna a testemben megfeszülő indulathullámot, félénken hátracsapta füleit, várván rá, hogy haragom, mit oly’ sokszor rajta kerül kitöltésre.
Hazudtam. A hazugságot pedig nem mindig egyszerű követni; Az egyik pillanatban a barátomnak neveztem a lányt, a következőben pedig nem. Akár a gúnyolódásom jeleként is vehette volna a pálfordulásomat.
- Barátság, ugyan! Még a végén rám ragadsz, mint valami ocsmány kórság! Efféle betegséget még az ellenségemnek sem kívánnék, mert aki elkapja, az bizonyosan belébolondul! Ezer arany is kevés lenne ahhoz, hogy kikúráltassam magam utánad! – ráztam meg a fejem magamat is meglepvén egyszeriben milyen sok szó perdült is le ajkaimról. Sarkam utolsó szavaimnál ismét lovam oldalába vájt, gyorsabb tempóra ösztökélve a jószágot. Jó kora út várt még ránk a szálláshelyig, nem akartam késlekedni.
Nem lepett meg, hogy okfejtésem helyesnek bizonyult. Sok zsoldos fizettek már meg azért, hogy egy-egy, a berithi pusztára menekülő atyafit hazavezessen, vagy éppen kivégezzen. Rendszerint elbuktak, mert aki nem ismerte eléggé, hogy miféle veszedelmeket tartogatnak éles sziklák, könnyen odaveszhetett. Gyakran éppen apám emberei tettek arról, hogy az efféle kalandorok ne ússzák meg épségben.
- Egy banditavezér fia vagyok, nem elég ez az indok? – pillantottam a lányra a vállaim felett, oldalvást, ha megőrizvén a korábbi pozíciót továbbra is mellettem haladt a lovával. – Ezen a vidéken Ulric Rimadar az úr, senki sem mondd ellen a fiának… - kivéve Cyrillt, és Aeront, meg néhány idősebb katonát, tettem hozzá szigorúan gondolatban. Ellenben arcom tökéletes eltökéltséget tükrözött, hogy igazamat bizonyítsam. Nem füllentettem olyan nagyot, hiszen forrongó vérem miatt valóban kevesen voltak azok, akik felmerték volna vállalni hirtelen természetem miatt kitörő haragomat.
- Mennyit fizetnek neked, hogy kézre keríts valakit? – kérdeztem, mintha csak csevegni igyekeznék vele, hogy könnyedebben menjen az idő addig, amíg elérjük az erőd romos épületegyüttesét; Ha a lány egy kicsit meresztette a szemét, a távolban már láthatta felsejleni a két fekete, üszkös tornyot.


Windr Előzmény | 2016.08.06. 16:38 - #17

Kölcsönösen bizalmatlanok voltak, ez természetes. Azt azonban nem értette, hogy miért kezelte úgy mintha nagyobb lenne a szája, mint a tehetsége. Mit gondol, hogy maradt eddig életben ha egy éjszakát nem bírna ki mindössze lova társaságában? Azzal a lekicsinylő tónussal a hangjában,  Alys hirtelen megint gyereknek érezte magát tőle, akit kioktat az apja. És én még azt hittem, ő nem úgy vélekedik mint a többiek. Okosabb egy fokkal. Tévedni emberi dolog, ugye.
- Az előbb még ostobának nevezted azokat, akik egyből eldöntik, hogy nem tudom megvédeni magam. Most akkor ki is az ostoba? -  vágott vissza. Eddig sem hagyta, hogy gúnyolódjon rajta nem most fogja elkezdeni. A büszkesége nem engedte. A rengeteget kivéve Berithben járt a legkevesebbet és mégsem volt teljesen idegen számára és a félelem amúgy is ritka vendég volt nála, ha ennyire felhergelt állapotban volt.
- Mit akarsz tenni? - kacagott fel - Ha felidegesítelek, sarokbaállítasz? - heccelte tovább. Mindig jól állapította meg, hol van az embereknél a határ, amit nem léphet át büntetlenül és  biztos volt benne, hogy most eléggé a szélén táncol. Máskor valószínűleg visszalépne, elvégre lobbanékony természete ellenére sem ugrott volna direkt valakinek csak azért nem cukkolta. Caun szörnyen felhúzta a sértegetéseivel és a kétértelmű célzásaival és tudta eldönteni, hogy legszívesebben hagyná-e hogy belefolyjon a játékába vagy jól megfojtaná a bokáig érő vízben. Vagy mindkettő.
Ahogy Pejjel mellé léptetett nem várt sokáig a válaszadással, kihívó tekintete mindössze néhány másodpercre váltott át meglepettre.
- Pedig azt mondtad, hogy összebarátkoztunk. Nem akartam letörni a lelkesedésed azzal, hogy elárulom mennyire nem kívánok a barátod lenni. - felelte, megbántottságot mímelve az első mondatánál, majd csipkelődő élt a másikba.
Egyenesen előre tekintett lova szárait lazán tartva a kezeiben, azon tűnődve, hogy nem követett-e el butaságot azzal, hogy az igazi nevét mondta el. Habár nem hitte, hogy felismeri a férfi hogy pontosan kicsoda, nem ártott az óvatosság. Felvont szemöldökkel nézett a másikra, amikor az újabb kérdést tett fel.
- Igen, az vagyok és ezzel megválaszoltad a kérdésedet. Arról vagyunk ismeretesek, hogy megtesszük azt, amivel megbíznak, ha pénzt akaruk. - mondta halkan, de közben már a határt fürkészte. Nem igazán tudta volna megmagyarázni mi keltette fel az érdeklődését, egyszerűen úgy érezte van arra valami.
- És te? Van valami alapja annak, hogy ennyire parancsolgatós vagy, vagy egyszerűen élvezed ha dirigálhatsz? - nevetett fel.


Anders Előzmény | 2016.07.31. 19:16 - #16

Nem lett volna nehéz csapdába csalni a lányt. A Berith vidék olyan volt számomra, mint egy nagy játszótér, amelynek minden zugát úgy ismertem, mint a tulajdon tenyeremet; Tudtam, hogy melyik forrásból nem érdemes inni, mert a vize mérgező, és éppen ennyire tudtam azt is, hogy melyik barlang, vagy mélyedés a megfelelőbb menedék, ha az ember a vadonban reked éjszakára. Ismertem azokat a helyeket, ahol könnyedén körbe lehet zárni egy idegent anélkül, hogy egyáltalán felfogná, mások is vannak a közelben. Atyám portyázó emberei számtalan irányban fellelhetőek voltak, pusztán az volt a kérdés, hogy merre induljak a mihamarabbi találkozásért. Nem, mintha egyedül képtelen lettem volna elbánni a harcossal. Egy lánnyal, fintorogtam.
- Megértem, hogy nem bízol bennem. Szívesen maradnál idekint éjszakára? – kérdeztem hetykén pillantva a követőmre. Hangom éle semmiféle érzelemről nem tett tanúbizonyságot, de a szám sarkában megjelenő halovány görbület talán elegendő bizonyíték volt arra, hogy mennyire szórakoztatott a gondolat, ahogy elképzeltem, miként szembeszáll azokkal vad teremtményekkel. Bármennyire is bátornak képzelte magát, voltak dolgok, amit itt számára is ismeretlenek.
- Mindig elveszem, amit akarok – mondtam határozottan, egy árnyalattal feljebb kúszó szemöldökkel. – Tégy próbára, és megmutatom, hogy bánunk errefelé az engedetlen asszonyokkal – mint korábban, most sem fenyegettem. Egyszerűen megállapítottam a tényt, hogy nem sok fogalma van az itteni szokásokról, s bár nálunk a nők ugyanúgy harcolnak, mint a férfiak, nem tekintettünk rájuk különösebben egyenrangú felekként; ahogyan a házasság szentsége sem mondott túl sokat errefelé. Mindenki azzal hált, akivel neki tetszett.
- Még jobban is tetszik, ha küzdenek egy kicsit – tettem hozzá hetykén, enyhén felvont szemöldökkel, mintha csak kihívást intéznék a kívülálló felé. Talán tudott volna újat mutatni nekem.
Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, a hátasa hamar ott állt Vitéz oldalán, néhány lépécsnyomni távolságban. Sötét szemeim magabiztosan fúrták magukat az ismeretlen kékségbe olyan válaszok után kutatva, amelyeket maguk mögött rejthetnek. Volt valami vonzó abban, ahogy olyan nyíltan szembeszáll az akaratommal. Kedvem lett volna betörni szilajságát.
- Kétlem, hogy becéznem kellene, ugyanis nem vagyunk barátok – mutattam rá makacsul. Meglepett, hogy felajánlotta annak lehetőségét, hogy különböző nevekkel illessem; olyan nevekkel, amelyek nem értek fel egy sértéssel, persze. Még magam sem tudtam, hogy szólítanám.
Sarkam finoman bökte oldalba Vitézt jelezvén, hogy ne maradjon le a másik jószág mögött; Elvégre, én voltam az, aki megígérte a lánynak, hogy Rudrába vezeti, nem pedig fordítva. Perszóna!
- Alysanne – ízlelgettem a nyelvem hegyén a nevét, mintha a betűk bármit is elárulhatnának róla a számomra. Volt valami fennkölt hangzása a szónak, mégsem hittem, hogy az idegen egy nemes kisasszony volna; ahhoz túlságosan erősnek látszott, az ilyen fajta erőt pedig nem szokás csipke, és fűzők mögé rejteni. Nem tudom miért, de úgy hittem, apámnak tetszeni fog.
- Zsoldos vagy? – kérdeztem hirtelen. – Gondolom egy megbízó küldött az ürge nyomába – fűztem tovább a szavaimat, mintha csak csevegni kívánnék, nem pedig információt kicsikarni belőle.


Windr Előzmény | 2016.07.29. 19:31 - #15

Szinte pengevékonyra préselte össze a száját, ezzel megelőzve a rosszalló ciccegést, ami elhagyta volna a száját, amikor a férfi elrakta inkább a medált. Pedig reméltem, hogy eldobja. Visszataláltam volna ide érte. Persze, maga a lánc nem izgatta volna annyira, az már sokkal jobban, hogy a sajátjának érezte, olyasvalaminek ami az ő birtokában van és az hogy ilyen könnyedén elvették tőle, mintha egy értéktelen kacat lenne, ami senkinek sincs hasznára amúgy sem, igen bosszantotta. Az apró ezüsttárgy nem volt ugyan túl sok valutára átváltható, ám az évek alatt Alys megtanulta a kicsit is értékelni. 
- Csak amiatt, hogy hol vár avagy hogy kinél. Nem tagadom, furdal a kíváncsiság: elég érdekes vagyok ahhoz hogy magad eszeld ki ráhagyod valaki másra. - felelte olyan hangon, ami akár unottnak is tűnhetett. Még mindig esze ágában sem volt egészen a sárkány vermébe, amelyet Rudrai erődnek hívtak, követni őt. Pontosabban terv nélkül nem lett volna hajlandó rá, ám ráért azzal, hogy színjátékra próbálja rávenni a másikat. Nem gondolta, hogy feltételként megszabhatná, valahogy okosabban kell megközelítenie ilyesféle kéréssel. Olyan módon, hogy úgy érezze ő is jól jár vele, különben biztos rá se hederít majd, habár legjobb kimenetel esetén úgyse lesz erre szüksége. Egyelőre ebben reménykedett.
- Úgy látom nem lep meg. Mindössze a nevedet kellett elmondanod, hát nem fantasztikus? Vajon más nőknél is ezt a fajta meggyőzést alkalmazod vagy ők sokkal kezesebbek? - kérdezett vissza egyből, szúrósan mégis mosollyal az ajkain.
Az emelkedő tetejéhez közelítve nem késlekedett megsürgetni kicsit a lovát, hogy azzal a másik mellé léptessen. Csak egy fél patányit hagyta túlmenni, hogy szembenézhessen a férfivel. Bal kezével a nyerge végén támasztotta magát, míg a jobbal szorosan tartotta a szárat. Összevonta egy pillanatra a szemöldökét, Caun utasítására, hogy mutatkozzon be.  
- Hát persze. Bosszantó lehet neked, úgy sejtem. Parancsolni és mégsem. - döntötte kissé oldalra a fejét, várva pár másodpercet, aztán sóhajtott egyet - Alysanne a nevem. A barátaimnak csak Alys, de más becézésre is hallgatok. - nevetett fel. Ezt követően előre fordult és összeszedte két kézbe a kantárszárakat. Pejt megindítani sem kellett, magától is érezte hogy gazdája mit vár tőle.


Anders Előzmény | 2016.07.24. 09:18 - #14

Csinálj vele amit akarsz, hangzott hetykén a lány szájából a felelet. Egy pillanatra valóban elgondolkodtam rajta, hogy el kellene engednem a láncot, s hagyni, hogy pályafutása csúfos véget érjen a kövek között. Talán meg is tettem volna, ha nem vélek felfedezni valami különöset azokban az idegesítő vonásokban. Bárhogyan is, végül visszahúztam a medált az ujjaim közé, majd egész egyszerűen elrejtettem a felöltőm belső zsebében. A lány azt mondta, hogy nem kell neki, így eszemben sem volt visszaadni neki. Jogos zsákmány volt, amit hát, jogtalanul szereztem. De az enyém!
Vitéz gondtalanul kapaszkodott felfelé az ösvényen, egyenesen ki a szurdokból. Úgy ismertem a vidéket, mint a tenyeremet, így nem állt fenn annak esélye, hogy esetleg eltévednék. Természetesnek vettem, hogy a kis bemutatkozásom után az idegen követni fog, így hetykén hátrapillantottam menetközben.
- Szóval már nem aggódsz a csapda miatt? – kérdeztem, miközben a szám sarka éppen csak megrándult. Ösztönös gesztus volt, de egyáltalán nem lehetett mosolynak nevezni, hiszen én sosem mosolyogtam. – Ahhoz képest, hogy nem akartál velem jönni, szépen a nyomomba szegődtél – csipkelődtem.
Amikor felértünk a lejtőn, megadóan állítottam meg a saját lovamat, hogy megvárjam, amíg a lány mellém lépteti a hátasát. Botorságnak tűnt volna, ha sokáig engedem a hátam mögött haladni, hiszen mégiscsak egy kívülálló volt, és a kívülállók szívesen eresztenek nyilat az ellenségük hátába. Főleg, ha az ellenség olyan hangzatos vezetéknévvel rendelkezik, mint én magam. Jobbnak tűnt óvatosnak lennem.
- Ha már így összebarátkoztunk, igazán elmondhatnád, hogy hogy hívnak – mondtam, ha időközben eleget tett a néma üzenetnek, és hajlandó volt mellém ügetni. – Én már bemutatkoztam. Tudni akarom, hogy Te ki vagy – minden szavam makacsul, parancsolóan csendült. Túlságosan hozzá voltam szokva ahhoz, hogy apám emberei az első szóra ugranak, így az idegen ellenállása egészen új volt számomra.


Windr Előzmény | 2016.07.18. 17:27 - #13

Világéletében vérmes volt, kislányként is birokra kelt akárkivel, aki bántani akarta - vagy így vagy úgy - és ebben mindössze annyit változott, hogy nehezen sértődött meg, az ártó szavak leperegtek róla. Senkit sem felejtett el és nem is bocsátott meg egy-két kivételtől eltekintve. Soha nem volt kérdés számára, hogy mit tegyen, ha alkalma adódott visszafizetni a kéretlen kölcsönöket. A furcsa, újból fel-fel lángoló hercehurca közte és apja között azonban több volt, mint sérelem. Mélyen gyökerezett és hiába próbálta Alys megannyiszor tövestől kiírtani, sikertelenül folytatta tovább. Talán azért, mert egészen más természetű volt. Nem volt biztos vele kapcsolatban semmiben, ez pedig mindig megakadályozta a cselekvésben. Könnyű olyanokkal elbánni, akik csak keveset vagy semmi se jelentettek és tudatosan nem hagyta, hogy vakon bízzon bennük, ám az apjáról ez nem volt elmondható. Gyermekként felnézett rá, ahogy azt a gyermekek tenni szokták és hazudott volna, ha azt mondaná, hogy minden emléke rossz, ami hozzá köti. Mégis hazudott az egész életemről. Semmi sem volt igaz,a mit ismertem. Vagy igen? Érdemes, emiatt mindent eldobnia magától? Mint, előtte számtalanszor, most is kijózanító erővel törtek rá ezek a gondolatok.
- És én pontosan emiatt nem fogok oda bemenni. - vágta rá makacsul. Egy dolog volt állhatatosnak és egy másik meggondolatlannak lenni. Ő nem dolgozott óvatlanul. Nem élt álomvilágban, de a kompromisszumokat kiharcolta és azok nem csak neki álltak érdekében. 
- Íme az élő példa. - felelte, ugyanolyan érzelemmentesen. Nem volt kedve ezen gúnyolódni, a legkevésbé sem találta nevetségesnek, mert fenyegetést érzett a másik szavai mögött. Más szót használt volna, ahelyett, amivel magát illette. Az elkanászodás közel sem az volt, amire a férfit a saját apja sarkallhatta.
Immár mindketten lovon, egymással szemben. Alys igencsak azt kívánta, bár elejtené a kezében tartott láncot, főleg azért, hogy végre leszálljon róla. Esze ágában sem volt arról társalogni tovább, hogy mit jelent számára az apró tárgy.
- Nem igazán. Csinálj vele, amit akarsz. - emelte el a tekintetét a medálról, hogy a másik szeme közé nézzen. Rajta volt a szórakozási sor, bár a nő igazán nem értette mi mulattatja ennyire a fizetségen. Vagy inkább nem akarta. A következő pillanatban elfordította lovát a, feltehetően, kivezető irányba. Pej fogalma sincs milyen indíttatásból, megindult a másik ló után, míg Alys összeráncolt homlokkal emésztette a férfi utolsó szavait. Rimadar? Meglehet, hogy mégis érdemes szerencsét próbálnom?


Anders Előzmény | 2016.07.16. 11:37 - #12

Biztos voltam benne, hogy a lány több, mint azok a szerencsétlenek, akik apám oltalmában reménykedve felajánlják életüket a Lidérckirály szolgálatára. Volt a szemeiben valami ismeretlen tűz, ami felkorbácsolta a kíváncsiságot bennem. Bármi is legyen az, köze van ehhez, fontam ujjaimat a nyakláncra. A kétségbeesés írmagját sem véltem felfedezni az idegenen, nem úgy, mint azokon, akik megkeseredésükben egyetlen mentsvárként tekintenek a Berithre. Valahogy, nem gondoltam, hogy a lány egyszerű szökevény lenne, aki a törvény elől menekülve meg sem állt eddig. Nem. Ő más okból érkezett.
- A kérdésed helyt álló, kiskedves – húztam el a szám hetykén. Még mindig a vállam felett, félig leereszkedőn pillantottam hátra rá, nem is számítván annak eshetőségére, hogy esetleg meg fog támadni. – Voltaképp; semmi. Semmi sem garantálja azt, hogy élve kijutsz onnét – rántottam meg a vállam, mintha az egész nem is jelentene semmit. Igaz, nekem valóban teljesen mindegy volt, hogy él-e, vagy hal. Eszembe sem jutott, hogy igaztalan szavakkal kecsegtessem arról, hogy én majd megvédem.
Az egyszerű kis ékszer valóban megragadta a figyelmemet, de nem annyira, hogy egy esetleges küzdelmet kockáztassak érte. Nem, nem gyávaságból nem álltam volna ki a lánnyal; Egyszerűen nem érte volna meg az erőfeszítés, hogy egy csinos fejet a porba hullajtsak érte. Tudtam, hogy én győznék.
A nevetésétől a karomon égnek meredtek a szőrszálak. Asszonyt ilyen ízesen kacagni még életemben nem hallottam. Látszólag, bármit is mondtam, vagy kérdeztem, szórakoztatta ezt a csavargószerzetet. Fruska.
- Nem csak úgy lehet elkanászodni, ha az embernek nincs apja – hangom nyugodtan csendült, szinte már északi hidegséggel fűszerezve a puszta forróságát. Folytatva a megkezdett mozdulatot felhúztam magam Vitéz nyergébe, és megragadva a szárat, egyenesen a lány irányába fordítottam a lovam. A mén makacsul vetette meg lábát a parti homokban, jelezvén, én sem szándékozom elindulni. Egyelőre.
Ámbár hiúságomnak remek fényezés volt, elengedtem a fülem mellett a külsőmre vonatkozó futó megjegyzését.
- Úgy? Szóval semmit sem jelent neked? – kérdeztem kihívóan, kitárva egyik karomat magam mellett. Ujjaim végén úgy ficánkolt a medál, hogy bármelyik pillanatban leeshetett volna a kövek közé. Kérlelhetetlenül figyeltem a vonásait, miközben egyre feljebb, és feljebb eresztettem a tartózsineg végét.  – Akkor hát az sem zavar, ha most ide ledobom? – tudakoltan szenvtelen nyugalommal, mosolyogva.
Bárhogyan is, végül elárulta annak nevét, akit keres. Számomra semmit sem jelentett. Ugyanolyan álnévnek tűnt, mint amit azok használnak, akiket fentebb már említettem. Hiába forgattam a két tagot az elmémben, sehogy sem sikerült arcot kapcsolnom hozzá; de ez nem jelentette azt, hogy apám sem fog. Ulric a legtöbb emberét ismerte, a legutolsó zöldfülű katonától, a legádázabb bérgyilkosig.
Rövid nevetés szakadt fel belőlem, amikor a fizetségről kérdezett. Eszembe sem jutott válaszolni. Sarkam nem túl finom mozdulattal vájt két oldalról Vitéz oldalába, hogy határozott mozdulatokkal a megfelelő irányba fordítsam az állatot.
- A nevem Caun Rimadar, s mint mondtam, én vagyok a legjobb esélyed – közöltem vele hetykén, miközben megindultam az ösvényen, ami kievezetett a szurdokból.
 


Windr Előzmény | 2016.07.14. 23:48 - #11

Nem egy utolsó senkiházit látott, akik a mocsokban feküdve néztek le mindenki mást, tehát nem gondolta, hogy ez csak olyanok tulajdonsága lehet, akik valamilyen magasabb vélt vagy valós pozíciót birtokolnak. Mégis, a természetes dölyfösség és az, hogy milyen könnyedén csendültek a szájáról a parancsok az sejtette, hogy nem az előbbiek közé tartozik a férfi, hanem utóbbiak táborát erősíti. Nem is szólva arról, hogy mennyire egyértelműnek vette, hogy Alys követni fogja. Mintha valamiféle előjoga lett volna rá.
- Nem is tetszik - húzta el a száját - Nem fogok besétálni egy erődbe úgy, hogy nem tudom kit követek és pontosan mit várhatok utána. Mi biztosítja, hogy ki is fogok jönni onnan? Kétlem, hogy a két szép szemem elég meggyőző erővel bírna, ha inkább ott akarnának tartani. - tartott ki makacsul kérdése mellett. Pej tüntetően toppantott alatta, mert unta már az ácsorgást, ám ő szilárdan tartotta a gyeplőt. 
- Többek között. - felelte higgadtan. Úgy tűnt a másik érdeklődését megragadta a medál, vagyis pontosabban az a mögötti történet. Csak úgy ráporoztak rá a kérdései és bár Alys jobbára közömbös arccal fogadta, azért a végén gurgulázva felnevetett. Hosszan kacagott, pedig fele annyi ideig sem mulattatta a másik tudakolódása.
- A kis kalandjaim közel sem voltak annyira érdekesek, hogy ennyit vesződjek miattuk. Apám pedig nincs. Meglehet, amiatt kanászodtam el ennyire? - vigyorgott tovább. Egy porcikája sem mutatta, hogy azért nem volt ügyetlen a tippelése a férfinek.
- Nem kaptam, hanem elvettem. Akinél volt sajnos belefejelt a kardomba, így már nem kellett neki - vont vállat - Bár igazán nem volt kár érte, közel sem volt olyan csinos arca, mint neked. - de azt is közelebbi ismeretségbe hozom a kardommal ha muszáj.
- Igazából nekem nem annyira fontos. Annak, akit keresek már annál jobban. - vallotta meg végül, immár komolyan beszélve. Nem mintha tökéletesen érdektelen lenne az irányába. Talán bele sem gondolt valójában mennyire. Az ahhoz kapcsolódó emlékek miatt tartotta magánál, valamint azért mert segíthet meglelni az apját.
- Rhyos Mantarys. Így szólították, amikor én ismertem. - közölte egy kicsit később. Nem ő kereste egyedül ebben biztos volt. Sokakat vágott át. Ha balszerencséje van és balul üt ki ez az egész út, talán még akkor sem jön rá hogy ő kereste, hiszen nem is látta a lányát évek óta. Ha leírnák neki sem teljesen biztos, hogy rájönne. Mindössze a saját nevéről kell hazudnia.
- Mondd el mit kérsz cserébe a segítségedért és akkor talán végre megegyezhetünk - kötötte az ebet a karóhoz - Nyilván nem puszta jószívűségből tennéd. - tette még hozzá, olyan hangon amivel jelezte hogy nem is várná, hogy mindez ingyen lesz.


Anders Előzmény | 2016.07.14. 21:36 - #10

- Mások ostobák – rándult meg a szám sarka, de a mozdulatból végül nem született meg az önelégült mosoly. Voltaképpen, amit az elsők közül megtanulsz a Berithben az, hogy az emberek hazudnak. Eszemben se jutott, hogy akár a lány egyetlen szavát is elhiggyem, de valóban nem éreztem azt a különös aurát körülötte, mint a mágusok körül; Emlékszem, gyermekként nagyon sokáig kerültem Cyrill társaságát, mert akárhányszor a lány a közelembe ért, a karomon felágaskodtak a vékony szőrszálak, és még a tarkóm is bizseregni kezdett. Voltaképp, a legtöbb mágussal szemben éreztem ilyesmit.
Szemeim érdeklődőn megvillantak látván, hogy miféle változások tükröződtek a lány arcán az erőd említésére. Talán jól titkolta az érzéseit, jobban is, mint a nagy átlag, de megrökönyödését előlem nem tudta elrejteni. Ezúttal a mosoly elégedetten telepedett meg az arcomon, kétség sem fért hozzá, hogy követni fog. A dühéről voltam szíves nem tudomást venni. Elrontotta volna a remek szórakozásomat.
- Akár tetszik, akár nem, én vagyok a legjobb lehetőséged – mondtam magabiztosan, lábam megakasztva a kengyelben; még nem szálltam fel, a mozdulatba dermedve pillantottam a lányra a vállam felett. 
– Ezt szeretnéd? – kérdeztem az ujjaim között forgatva a korábban megszerzett medaliont. Számomra értéktelen vacaknak tűnt, de úgy festett, hogy az idegen másképpen vélekedik róla. Egyelőre nem volt szándékomban visszaadni, még akkor sem, ha küzdelemmel fenyegetett volna érte. Ezernyi gondolat cikázott az elmémben, mint a megfelelő válasz után kutatva odabent. Feleslegesen.
- Miért olyan fontos? – tudakoltam ellenszegülést nem tűrő hangon, miközben újra lelógattam az ujjaimon az ékszert. – Bárhonnét is szereted, úgy tűnik, nem hagy hidegen… Egy szeretőtől kaptad? Vagy talán az apádtól? – ajkaimról türelmes tempóban, de magabiztosan gördültek le a szavak. Én ráértem meghallgatni a válaszait, nem siettem sehová, bár idő kérdése volt, hogy apám emberei keressenek.
 


Windr Előzmény | 2016.07.12. 17:12 - #9

Felötlött benne, hogy a másik vajon szórakozik-e rajta. Miután azonban legalább nyíltan nem kicsinyelte le őt, így nem töprengett ezen tovább. Tekintetével végig vagy a férfit vagy az annak a kezében lévő láncot követte, türelmesen megvárva, amíg az minden válaszánál mondandója végéhez ért.
- Mások hamarabb eldöntik ki vagyok mintsem szóra nyitnám a számat - magyarázta - Bár a nevem sem sokat mond. Annyit azért elárulok: nem vagyok mágus. -  rázta meg a fejét enyhén, apró félmosollyal a szája szegletében az utolsó szavaknál. Alys maga nem is ismert túl sok mágust. Akik nem a kőtornyok fogságában voltak kénytelen élni rendszerint nem hirdették fennhangon varázserejüket. Ebben a nő hasonlított azokra, akik megszöktek, mivel ő sem szerette közszemlére tenni a képességeit. Minél kevesebbé ismert annál jobb, kerülte a felesleges feltűnést. Éppen ezért vonakodott közölni a másikkal, hogy pontosan mi, vagyis inkább ki vezette erre a vidékre. Nem arra várt, hogy olyat mond a másik, ami meggyőzi arról, hogy bízhat benne. Akkor sem tenné, ha valamiért mindent elmondana, amit tudni szeretne. Nem. Azt várta, hogy olyat hall, amiért érdemes lesz szerencsét próbálnia vele.
Vissza sem kellett fojtania a levegőt, az magától a tüdejében rekedt a férfi mondandója után. Vadul cikáztak a fejében a gondolatok. Nem először hallotta az erőd nevét. Idefele jövet igyekezett tájékozódni arról, ami itt várhat rá. Mindenki félelemmel telve, borzongva beszélt arról a helyről. Azt nem tudták elmondani mi is van pontosan ott, de tudatosan kerülték a környékét. Ő pedig csak úgy besétálna. Mi több! Biztos benne, hogy az apja tudja majd kit keresek. Mégis ki lehet ez? Zöld szemei dühösen megvillantak, amikor arra lett utasítva hogy kövesse a másikat. Ennek ellenére összeszedte a holmiját és feldobta az időközben a világra magasról tevő legelészéséből kiszakított Pejre, majd ő is fellendült a hátára. El viszont nem indította a lovat még a sürgetést követően sem.
- Ha azt hiszed, hogy a hálától félájultan fogok a sarkadban lihegni összetévesztesz a kutyáddal! Miért kellene követnem téged? Honnan tudjam, hogy segíteni fogsz-e vagy csapdába vezetsz? - kérdezte hidegen - Nem adtad vissza a láncot sem és nem tudom a nevedet. - mutatott rá a nyilvánvalóra. Nehezére esett, de visszafogta a hangjából kicsendülő vádakozást. 
- Akárhogy nézem, semmi okom veled menni. - vette oda foghegyről. Határozottan, kivont karddal a kezében, egyenes háttal ült a nyeregben nem fordítva el a szemeit a férfiról. 


Anders Előzmény | 2016.07.04. 19:00 - #8

Szemöldököm jó pár mini méterrel feljebb távozott a helyétől, miközben próbáltam megfejteni, hogy mit jelent voltaképpen az, hogy; Nem egészen. A láncon függő medál nem tűnt értékesnek, a rajta kirajzolódó szavak pedig, szinte semmit sem jelentettek. Számomra legalábbis. A tárgy nem olyasmi volt, amiért érdemes volna birokra kelni, bármelyik berithi alvilági kufárnál lehetett szerezni hasonlót. Ha az ember eléggé feldühíti az illetőt, nem is kell fizetni érte, ingyen vágja hozzá a fejéhez, gondoltam.
- Úgy. Szóval nincs kedved – rándult meg a szám sarka. Voltaképpen, volt valamiféle tűz ebben a lányban; valami olyasmi, amivel felkeltette az érdeklődésemet. Biztosra vettem, hogy apámnak is tetszett volna. Eléggé ahhoz, hogy súlyos aranyakat fizessen ki érte egy rabszolga kereskedőnek. Vagy nekem.
Szórakoztatott.
- Éleslátásod lenyűgöző – hajtottam meg a derekam, amikor felismerte ezen vidékre jellemző dialektusomat, és megállapította, hogy számomra nem idegen ez a táj. Vele ellentétben. Az ujjam még mindig kampót formált az ékszer szárán, látszólag úgy fogva, mintha bármikor leejthetném a porba. – Óh, nem ítélek elsőre. Könnyen lehet, hogy nagy erejű mágus vagy, aki csak arra vár, hogy elkapjon néhány árnyéklényt a pusztában… Honnan is tudhatnám, hogy neked való-e ez a vidék, vagy sem, ha azt sem tudom ki vagy? – magamat is megleptem azzal, hogy milyen sűrűséggel perdültek le a szavak az ajkaimról, hiszen jobb esetben alig szólok valamit. Most azonban ez a lány az én pályámra tévedt, állapítottam meg. Látnia kell, hogy ezen a vidéken én vagyok a nagy kutya, summáztam eltökélten.
- Ha elmondod, hogy kit keresel, talán segíthetek rajtad – lengettem szórakozottan a láncot az ujjamon, miközben másik kezem még mindig a kardomon támaszkodott. A hegye már a földbe vájt. Teljes érdeklődéssel hallgattam végig, amit mondott, amikor pedig a sötét legendákat kezdte emlegetni egyből kirajzolódott előttem egy alak, aki az összes hasonszőrű idiótát maga mellé édesgette.
- A Rudrai erődben kellene keresgélned – mondtam határozottan. – Az apám bizonyára ismerni fogja az illetőt. Jöjj, elvezetlek hozzá – jelentettem ki határozottan, és mint aki biztos abban, hogy a lány követni fogja, kihúztam a kardom a földből és egyenesen Vitéz felé indultam, hogy felmásszak a hátára.
- Igyekezz, nem érek rá egész nap – sürgettem a betolakodót, rideg pillantást vetvén rá a vállam fölött, majd beakasztottam a lábam a kengyelbe.


Windr Előzmény | 2016.07.03. 17:32 - #7

 

A gyomra összeszorult, ahogy a férfi a kezéből leengedte a láncot. Nem azért, mert attól félt hogy nem kapja vissza. Inkább az zavarta volna, ha olyan következtetésre jut belőle, amely Alys számára fontos lehet és pont amiatt, hogy erre képest, elrejti előle azt az információt. Hosszan fújta ki a levegőt. 
- Nem egészen. - hárította el a kérdést immár szembenézve a másikkal. Az öltözéke alapján egyszerű embernek nézte volna, de a tartása ás a szavai elárulták hogy valószínűleg nem egy szegény csavargó.  Sötét szemei tudatosan mérték végig Alyst és a nő biztos volt benne, hogy ő is alkotott egy képet róla.
- Talán el is mondanám, de miután te sem tetted már nincs kedvem. - vonta meg a vállait teátrálisan sértődést mímelve. Persze, nem is az volt a célja hogy az idegen azt higgye komolyan beszél. Épp csak annyi, hogy tényleg nem akart előbb bemutatkozni. Nem gondolta, hogy tanácsos lenne az igazi nevét használnia mégsem szeretett volna nagyot hazudni, hátha kiszúrja. Töprengett pár pillanatig, hogy ő is leengedje-e a kardját és végül félmegoldást választott. Oldalra lépett és úgy eresztette lejebb fegyverét, épp úgy hogy az még mindig közte és a másik között legyen.
- Veled ellentétben, láthatóan - felelte. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem idevalósi még a szavai is másként csengtek.
- Lehetne, hogy átugorjuk azt a részt, amikor erre megjegyzést is teszel? A 'veszélyes ez a vidék a magadfajtának' illetve a 'nincs itt keresnivalód' a legrosszabbak. Nagy szívesség lenne ha ettől megkímélnél. - tette szabad kezét a mellkasára a beszéd végén.  Ilyesmi legalábbis egyelőre nem következett, helyette egy kérdést kapott. Ebben nem volt értelem terelnie, így hát az igazat mondta.
- Keresek valakit. Ő is keres engem, viszont jobb lenne ha én találnám meg előbb. - közölte az utolsó szavakat hangúlyozva. Azt akarta, hogy nála legyen az előny, hiszen még az sem volt világos hogy nem-e a halálát kívánja a célszemély.  
- Úgy tudom ezen a vidéken él és meglehet, hogy valakinek a szolgálatába szegődött. Nem volt gazdag ember, amikor utoljára láttam mégis annak a valakinek más megnyerő tulajdonságának is kellene lennie számára, hogy szolgálja, mivel nem pusztán a pénz érdekli. Egy szóbeszédet követett valami régi gonoszról. Biztosan te is ismered a történetét. - csepegtette el egy részét annak, amit biztosan tudott. Ha ennyiből nem kapcsol a másik, nem fog hasznára lenni, mert akkor nem hallhatott semmit Rhyos Mantarysról.


[26-7] [6-1]

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre