|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 09:02 - |
A királyi palotától nem messze helyezkedik el a rheyai városőrség kaszárnyája. Egy nagy lapos épület, amit a városban szolgáló katonai erők használnak a mindennapokban. Falai ugyan nincsenek különösen megerősítve, de igen jól őrzött és felszerelt. Több, nagyobb hálóteremből áll, amelyeken tíz-tizenöt katona osztozik egyszere. Van külön konyha, és ebédlő, és bár az étel nem hasonlítható ahhoz, amit az urak esznek, legalább rendszeresen érkezik.
Az épület hátsó részében vannak a raktárak, az elsődleges tároló épületek a nyersanyagoknak, és a fegyverek számára. Az erődítményhez tartozik továbbá egy kisebb torony, amelyben a magasabb beosztású katonák szállásai találhatóak.
Közvetlenül a kaszárnya mellett található a gyakorlópálya, ahol az őrök összemérhetik egymással a tudásukat. |
[13-1]
Érdeklődve vártam Lamine feleletét, főleg, amikor rövid hatásszünetet tartott A Válasza előtt. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy aztán megtudjam, tökéletesen összerakott mondandómból egy betűt alig értett. Talán a kötőszavakat, de ebben sem lehettem biztos. Először csak csalódottságot éreztem, de aztán rögtön melegség áradt szét a mellkasomban, mintha Lamine ártatlan megjegyzése egyenesen a szívem közepébe fecskendezte volna a hőt. Kedvem támadt megölelgetni a nőt, de féltem, hogy rosszul vette volna ki magát, ha csak úgy férfiasan a nyakába ugrok.
- Olyan aranyos vagy! Eszméletlenül cuki, ahogy nem beszéled a nyelvünket! Úgy megszottyongatnálak! - széttártam a karomat, de megkíméltem őt is és magamat is az érzelgős összeborulástól, így csak a levegőt markolásztam, mint valami perverz, aki igazi aranybányára bukkant az öltözőszoba pavilonja mögött. - Hogy mondod radaganiul, hogy megszottyongat?
Komolyan szerettem volna megtanulni a nyelvüket, bár lehet, hogy be kellett volna érnem néhány egyszerűbb kifejezéssel, mint a szia, mizu, Nick vagyok.
- Már hogyne dobnál át! - méltatlankodtam, amikor úgy láttam, lebecsüli a saját képességeit. Lamine a szememben egyfajta hős volt, aki trollokat és mindenféle mesebeli szörnyeket hajigál át a vállán, csak mert nem szimpatikus neki a furkósbotjuk. - Elég csak azzal a pillantásoddal rám nézned, és már magamtól repülnék. A radaganiak nem jók a közelharcban? - érdeklődtem, nem számonkérőn vagy gúnyosan, hanem tényleg kíváncsian. Nem sokat tudtam a harcmodorukról, csak amit Lamine és néhány korábbi elődje által láttam és tapasztaltam. Azt feltételeztem, a közelharc az erősségük, de ha a testőrnő nem vállalkozott rá, hogy péppé verjen mindenki szeme láttára, akkor lehet, hogy rosszul gondoltam. Érdekelt, mert úgy éreztem, hiányos a tudásom.
Csak akkor hallottam meg a saját nevemet, amikor másodszor és kissé szigorúbb hangnemben szóltak. Tekintetem a hang forrását kereste, és amint megtaláltam, összezártam a sarkamat, majd hivatalosan üdvözöltem a férfit - ami nálam lefedett egy laza, de udvarias intést.
- A csudába, jól elszaladt az idő! Elfelejtettem, hogy dolgom van. Ne haragudj, Lamine - mormogtam. Csalódott voltam, hisz alig kezdtük el az edzést, és most hagyhattuk is félbe miattam. Szomorúan eltettem a kardomat, felkaptam a cuccaimat, épp ezért lepett meg annyira Lamine kérdése. Érdeklődve pislogtam rá, mintha nem hinném el, hogy az ő ajkát hagyta el az ajánlat, aztán az arcomon újra megjelent az a csibészes, ravenwood-i vigyor.
- Megtennéd?
Egy szeretetéhes kiskutya legnagyobb sebességével szökkentem oda hozzá, s mivel a farkamat nem tudtam csóválni, hát elkaptam Lamine mindkét kezét. Amennyiben hagyta, barátian és alaposan megrázogattam.
- Holnap ugyanitt, ugyanekkor! Hogy mondod a néped nyelvén, hogy viszlát? De olyan viszlát, amikor még viszont látjuk egymást. Amolyan "szia", de nem az a flegma, hanem úgy barátok közt. Hogy mondod?
Addig nem voltam hajlandó elengedni a kezét, míg nem felelt a kérdésemre vagy kupán nem ütött. Gondosan, minden nyelvérzékemet beletörve igyekeztem leutánozni, ha megosztotta velem a radagani nyelv egy darabkáját. Inkább hasonlított valami teljesen másra, mint köszönésre, de szívem-lelkem beleadtam abba, hogy hínár. Vagy bármit is mondtam épp. S még elmenőben is ezt szajkóztam, egyre rosszabbul, hátrafelé integetve, miután elengedtem és vagy százszor elkiabáltam, míg felléptem a tornácra.
- Viszlát holnap, Lam! - intettem még utoljára, mielőtt eltűntem volna az ajtó mögött, mosollyal az arcomon és rengeteg szép emlékkel a szívemben.
Részemről lezárt, köszönjük szépen a játékot és a rengeteg türelmet! :D |
Ha bűn lett volna a beszéd, Ravenwood feje bizonyosan már Rheya falán lógott volna. Odahaza is voltak beszédes emberek természetesen, hisz nem lehetett mindenki olyan szófukar, mint én - pedig milyen jó is lett volna. Az ilyen emberek társaságát tudatosan kerültem, már csak azért is mert csak feszengve érezte volna magát egymás társaságában mindenki: a beszédesebb fél azért érezte volna magát kellemetlenül, mert nem tudott volna szóra bírni, én meg azért, mert nem tudtam volna mit válaszolni tőmondatokon kívül. Viszont Ravenwoodot nem úgy tűnt mintha feszélyezte volna bármi is, nem hogy az, hogy partnere szóhoz sem jut mellette.
Csak mondta, mondta és mondta.
A felét sem értettem legtöbbször beszédének, olyan szavakat használt, miket még nem is hallottam. Csípsz? Mégis mit jelent az, hogy csípsz? Szentül meg voltam győződve arról, hogy szúnyog csípett, vagy döfött, de hogy én nem csíptem őt az egészen biztos.
- Elárulok egy titkot, Ravenwood. - mondtam lapos, sajnálva a szavakat a bizalmasság legkisebb jele nélkül. Illő mód megvártam, míg mondandója végére érkezik, ami ha jól értelmeztem a radaganok érzelemnyilvánításáról szólt. - Egyáltalán nem értem miről beszélsz.
És nem arról volt szó, hogy nem akartam megérteni mi hagyja el a száját… Egyszerűen olyan gyorsan mondta a magáét, hogy a saját nyelvünkre állt elmém nem tudta követni. Mindez persze megelőzhető lett volna ha Ravenwood fele olyan gyorsan, vagy legalább kevésbé színezett mondatokban beszél mint általában, de nem várhattam el a szőkeségtől, hogy megértse nem beszélem a nyelvüket. Meggyőződésem volt arról, hog akkor eszmélne rá csak arra, hogy nem egy szerencsétlen genetikai malőr miatt barna a bőröm, ha egy szavára a számomra ezerszer kényelmesebb radagani nyelven válaszolnék.
Lemondó sóhaj szakadt fel tüdőmből, de nem az a fajta, mint amikor valami kétségbeejtő hülyeség hagyja el a száját. Ebbe a sóhajba keveredett egy kevés belenyugvás is, mert mást nem tudtam tenni, csak beletörődni abba hogy a kardját lóbálva és ugrálva fogja elvágni a saját torkát. Valahogy az az érzés kapott hatalmába, hogy ha egy gyereket nem is, de egy öcsöt a nyakamba sóztak az Ő személyében - nem mintha tudtam volna arról, hogy bármelyik is hiányzott volna az életemből.
Megrántottam a vállam.
Ravenwood szörnyen gyerekes volt, de már próbáltam meg sem lepődni ezen; Csak sodródni kellett tova az árral, hátha ha egyszer figyelmen kívül hagyom nem próbálkozik többet azzal, hogy szerelmi vallomást csikarjon ki belőlem. Elvégre ha egy kutyával vagy macskával nem foglalkoztál az is inkább megszökött és nézett új és szerető gazda után.
- Azt be kéne mutatni. - mondtam felvonva szemöldököm, mikor arra kért mutassak neki közelharci fogásokat. - Nekem. Rajtad. Magas vagy, nehéz, én alacsony, nem doblak át a vállamon soha.
Talán folytattam volna azt, hogy mennyire is nem lett volna jó ötlet az ha én próbálom meg őt átdobni a vállaimon és ezzel kitöröm mindkettőnk nyakát, ha nem csapja meg fülem egy ismeretlen hang, ami Ravenwood nevét kiáltja.
Fejem lassan fordítottam a kaszárnyák felé, ahol egy számomra teljesen ismeretlen öregedő férfi várt egyértelműen a testőrre. A felettesének hittem, bár nem tudtam van e olyanja egy olyan nemes vitéznek, mint egy királyi testőrnek. Kérdőn pillantottam fel rá, kardom hüvelyébe csúsztatva várva, hogy mit lép a hívásra.
- Holnap visszajöjjek? - kérdeztem, már-már halványan mosolyogva. Magamat is megleptem azzal, hogy szívesen szántam volna még időt arra, hogy Ravenwood képességeit kikupáljam. De csak erre. Legalább okom lett volna arra, hogy illetlen szavai után lekeverjek neki egyet. |
- Beszélgetőnő biztosan nem vagyok - jegyeztem meg duzzogva. Egy pillanatra komolyan megsértve éreztem magam, amiért így leanyámasszonykatonájázott, aztán eszembe jutott, hogy biztosan csak nyelvi botlásról lehet szó. Így van, így van, hiszen Lamine nem beszéli a nyelvünket, elnézőbbnek kell lennem vele! Biztosan a beszélgetőnő férfi verziójára célzott, ami ugyanúgy sértő, de azt már könnyebb felfogni poénként. - Tényleg, amúgy hogy hívják a férfi beszélgetőnőt? Ú, ez úgy hangzik, mint valami jó vicc kezdete! Hogy hívják a férfi beszélgetőnőt?
Választ azonban nem tudtam adni most rögtön, hiába törtem a fejem különböző csattanókon. A Beszélnök jól hangzott, de semmi vicces nem volt benne, azt meg mégsem mondhattam nyilvános helyen, hogy Warren Ohrmont. Ez amúgy sem vicces, plusz ha valahogyan a fülébe jutna, én sem nevetnék többé. Szóval inkább hagytam a levegőben lógni a viccet, hátha majd valaki felkarolja és tökéletesíti.
- Hát, az kár. Én kedvellek téged. Hé, nem lehet, hogy ti odahaza így fejezitek ki az érzéseiteket egymás iránt? "Burt, utállak!", de nem utálod Burtöt, csak nem akarod beismerni, hogy kedveled, mert az gyengeségre vallana. Szóval, szereted Burtöt, de azt mondod neki, hogy utálod, és Burt tudja ebből, hogy igazából szereted. Tudod, mi is szoktuk így ugratni egymást. Nekem állandóan azt mondják, "Ravenwood, kuss vagy megütlek", de tudom, hogy úgysem ütnének meg, mert azért a maguk módján kedvelnek. Szóval, amikor azt mondod, nem kedvelsz, az azt jelenti, hogy idegesítelek, de azért csípsz? Mert akkor "én sem kedvellek", ha érted, mire gondolok.
Monológomat egy cinkos kacsintással spékeltem meg. Néha amúgy nem igazán értem, másoknak hogy van türelme hozzám, de tudtam, hogy Lamine legfeljebb csak vállat von a szövegelésemre, ha nem ért velem egyet. Az a fajta volt, aki egész jól viselte... hát, úgy engem egész jól elviselt, és épp ezért szerettem annyira vele lógni. Önmagam lehettem, még ha ostobának is tartott érte és állítása szerint nem kedvelt, legalább elfogadott. Ez nagyon sokat jelentett a számomra.
Én magam is elámultam azon, hogyan sikerült meglepnem Lamine-t. Simán kigáncsoltam volna, ha végül nem tartom meg. Először nagy, kerek szemmel, meglepve pislogtam rá, aztán megvártam, hogy megtalálja maga alatt a talajt, mielőtt még a magasba lendülő karokkal - és karddal - ugrándozni nem kezdtem volna.
- Wuhú, sikerült! Láttad, Lamine, láttad? Kicseleztelek! Megcsináltam!
A nő persze a következő mondatával megpróbálta derékba törni a lelkesedésem. Küldtem neki egy lapos, keserű pillantást, aztán megvontam a vállam. A megjegyzése száraz homokként pergett le rólam.
- Akkor is megdicsértél! Lamine megdicsért, szép cselt csináltam! Ez egy igazi, rohadt nagy, radagani dicséret volt!
Egyetlen pillanatra eszembe jutott, bár eldicsekedhettem volna vele Sebastiannak vagy Rolandnak. A gondolat, hogy nincsenek velem, port szórt az öröm gépezetébe, mely kattogni kezdett, aztán lefulladt, de szerencsére elég jól színészkedtem ahhoz, hogy kipukkanó lelkesedésemből ne látszódjon semmi. A mosolyomat magamon őriztem, csak a közveszélyes kardlóbálással hagytam fel, és igyekeztem elűzni a keserű ízt a torkomból.
- Valld be, most belém zúgtál - mosolyogtam a nőre, közelebb lépve hozzá. - Köszi, Lam', ezt a dicséretet a sírba is magammal fogom vinni. Jól esett.
Villantottam egy igazi, teliszájas, büszke-boldog vigyort rá, aztán hátrébb lépve a tokjába csúsztattam a kardomat.
- Mondd csak, tudnál tanítani néhány közelharci fogást? Tudod, vállon átdobást meg hasonlókat. Nem lesz mindig nálam a kardom. |
Ravenwood talán a legjobb példa lehetett arra, hogy kettőnk világa mennyire is különbözik másikétól. Elég volt szőke fürtjeire és természetellenesen fehér bőrére néznem ahhoz, hogy emlékeztetőt kapjak arról, hogy nincs itt helyem és nem is szeretnék itt lenni. Hazudtam volna ha azt állítom megpróbáltam megérteni Aglanirt bármilyen formában... Nem; Épp annyira érdekeltek a fakó népek és földjük, mint őket én: semennyire.
Nem láttam lényegesnek, hogy bármit is válaszoljak kijelentésére, miszerint szívesen velem tartana. Egyértelműen nem tudta miről beszél amiért igazán nem hibáztathattam; Ezért sem reagáltam szavaira főleg nem arra a feltételezésre, hogy társaim karóba húznák: annál sokkal rosszabb sors várt volna rá ha honomba látogatott volna és még csak segíteni sem kellett volna neki a karókkal, hogy utolérje a veszte. Kiszáradt volna, a bőre papír szárazra égett volna és már a halála előtt lakmároztak volna húsából a sivatag rémségei, mert a kimerültségtől még csak elhessegetni sem tudta volna őket. Láttam már embereket ily' halált halni és régebben népszerű büntetés volt az is, mikor mézzel bekenve csak szabadon engedtek a homokpusztán - mindezt számításba véve a karóba húzás számomra még csábítónak is hatott, de persze, Ravenwood nem tudhatta azt amit én.
- Nem vétettél te munkát? - kérdeztem, kérdésére nem felelve. Szemöldököm felvonva, már-már kíváncsiságot színlelve tekintettem rá. - Katona vagyok, nem úrnő, hogy beszélgetőnő kell mellém... vagy hívjátok ti akárhogy is. Támadj!
Mikor kérésemnek eleget téve előreugrott és támadott már azt hittem haladást értem el vele végre... De tévedtem, újból egyértelművé téve magamnak, hogy Ravenwood soha nem fogja azt csinálni, amit én akarok. Mint egy rossz kisgyerek.
Hiába vártam feszült tartással arra, hogy újból kitörjön, csak pengéjét lóbálta és még csak a szemembe se nézett. Felsóhajtottam, vállamat leengedve lazítva ízületeimen és tartásomon, tudván hova halad ez a kis 'gyakorlásunk'. Tekintetem lassan emeltem fel a velem egykorú férfira, aki épp akkor próbálta megfejteni mi is lakozik motivációm mögött; Furcsa mód pont ő volt az első és valószínűleg az utolsó ember Aglanirban, aki próbálta a maga idétlen módján megérteni a dolgokat, sikertelenül. Úgy éreztem legalább néhány szót megérdemel válaszként erőfeszítéseiért.
- Senkit nem szívlelek. - adtam kitérő, de elfogadható választ. - A radaganiakat se, Téged se, Ravenwood. - böktem felé újból szablyámmal. Azt már rábíztam elhiszi e azt amit mondok, holott én nagyon is jól tudtam az igazságot... és valójában még magam sem tudtam hányadán állok a szőkeséggel.
Mi tagadás nem számítottam arra, hogy szinte azonnal támadni fog válaszom után; Azt hittem ráunt a dologra és innentől csak jártatni fogja majd a száját, mint a kislányok szokták. Szerencsére épp volt pár másodpercnyi időm visszarázkódni, két kézzel markolva szablyám markolatára pedig sikerült csapását kivédenem; Csak épp azzal nem számoltam, hogy hirtelenjében a talaj is kikerül lábaim alól - ha Ravenwood akkor nem kap kezem után valószínűleg estem volna egy nagyot.
- Szép! - dicsértem meg, a pillanatnyi meglepettségtől és harci szellemtől lelkesebben és magasabb hangon. Kezébe kapaszkodva álltam talpra, addig szorítva csuklóját, míg mindkét lábammal szilárdan nem éreztem a talajt. - De remélem másnak 'ki nagyobb, nem indulnál így neki. Rövid lenne a harc és nem győznél. - tekintettem a férfira, szám sarkát feljebb húzva. Egy magasabb emberrel szemben trükkje nem nyerhetett volna; míg én, a nála alacsonyabb termetemmel megpróbáltam volna akkor ellökni csak mindkettőnket a porban húztam volna - egy nagyobb ellenfél viszont egyszerűen fellökte volna, vagy Ravenwood a saját lábában esett volna el miközben kigáncsolni próbálta.
- Újra? - tettem fel a kérdést, immáron meghagyva neki a választás lehetőségét. |
- Szívesen meglátogatnálak pedig, ha nem tartanék tőle, hogy a társaid karóra húzzák a fehér fenekemet, amint meglátnak - ingattam elgondolkodva a fejem. Nem kellett túl jó emberismerőnek lennem ahhoz, hogy észrevegyem Lamine hangjából a... megvetést? Felsőbbrendűséget? Lenézést? Oké, beazonosítani egy fokkal nehezebb, de annyit még én is megértettem, hogy a népe nincs igazán jóban az enyémmel, főleg, ha barátkozásról van szó.
- A kultúránk annyira eltérő, pont ezért olyan izgalmas tanítani egymást, nem igaz?
A kérdésem megtoldottam egy széles, barátságos mosollyal. Hittem benne, hogy a különbözőségek nem csak arra jók, hogy szakadékot verjenek nemzetek közé, hanem arra is, hogy áthidalják azt. Egymás megértése és megismerése képes lenne egy nagy egységet teremteni Aglaniron és azon kívül is, ha az emberek lehetőségként és nem fenyegetésként értelmeznék. Talán gyárthatnék olyan köpenyeket, amire azt hímzik a világ összes ismert nyelvén: Legyünk barátok! vagy Kérek egy ölelést! Kíváncsi vagyok, mennyire fogyna a piacon. Meg akarom tanulni, hogy mondják a radaganiak, hogy gyűrjük össze a lepedőt!
Lamine kétségkívül remek harcos, minden mozdulata elárulta, hogy ösztönből, gyakorlatiasan mozog, hogy fejben is állandóan itt van és koncentrál. Nekem azonban túl merevnek tűnt, mintha élete minden pillanatában a mögötte settenkedő halált lesné, mintha mindig be lenne feszülve, készen rá, hogy bármelyik pillanatban harcolnia kell. Legközelebb közös edzés helyett megiszunk egy korsó sört; írtam fel képzeletbeli teendőim listájára a szobám kitakarítása és a következő bordélyházi látogatásom közé.
A nő várta, hogy támadjak, de nekem egyszerűen nem volt kedvem. Nem akartam harcolni, beszélgetni akartam; belső énem úgy nyafogott, mint egy tejfelesszájú kisfiú. Játszani akarok, játszani akarok, apu, játszani akarok! Szórakozottan suhintgattam magam körül a levegőt, kockáztatva, hogy Lamine megint megharagszik a tökölésem miatt.
- Van valam oka, hogy ennyire gyűlölsz minket? - kérdeztem mélázva. Annyira nem akartam harcolni, hogy még a tekintetem is levettem a nőről, és a levegőbe köröket rajzoló pengémet figyeltem. - Mármint, lehet, hogy volt pár rossz tapasztalatod néhány idiótával, ami kiábrándított belőlünk. De mi az oka, hogy minden egyes aglanirit így megvetsz? Azokat is, akiket nem ismersz?
Nem kioktatni akartam, a kérdésemet egyszerű érdeklődésnek szántam. Komolyan érdekelt, mi hajtja őt és a többi radaganit, amikor ránk néznek, hogy mi a személyes motivációja, mik a gondolatai, amelyek túlmutatnak a két nép, két kultúra, két történelem összekoccanásain és őt, mint élőlényt és engem, mint élőlényt ha nem is ellenségekké, de nem-barátokká tesznek.
Nem akartam teljesen magamra haragítani, ezért akár válaszolt, akár nem, utána támadásba lendültem. Pár nyújtott lépéssel lenulláztam a kettőnk közt lévő távot, és a testével párhuzamosan, fentről ívelve suhintottam felé a kardommal. Testsúlyomat az elülső lábamra helyeztem, és míg magabiztosan vezettem a pengét, hátsó lábam megpróbáltam Lamine lába közé akasztani, hogy egy jól irányzott rúgással kirántsam alóla a talajt. Ha sikerült, utána kaptam, hogy ne essen nagyot, ha nem sikerült, valószínűleg saját magamat billentettem ki az egyensúlyomból. |
Egy-egy hosszabb napomon, mikor már elég ideje hallgattam Ravenwoodot elgondolkoztam azon, miért is nekem kellett a két követtel erre az idegen földre jönnöm. Ugyan nem ért még nagyobb megtiszteltetés életemben soha és minden bizonnyal nagyobb felellőség sem nehezedett még a vállamra, mégis ilyen katonáktól más is megtudta volna védeni a két Vieirát, nem kellett volna végig rángatni engem a nagy vizen; Bár valószínű, hogy másnak rövidebb idő alatt lett volna elege a sápadtakból és nem tűrt volna oly' sokáig, mint én képes voltam - elvégre katonák lennénk a fenébe is, nem díszmajmok.
- És ki lenne az új barát akivel hazatérek? Majd te? - kérdeztem vissza, szemöldököm felvonva szegezve barna tekintetem a férfinak. - Fél napot se tűrnétek ti aglaniriak Radagant. - fújtam ki a levegőmet, nem titkolva hanglejtésemben sem, hogy mennyire kevésre is tartom népét. További gondolataihoz nem fűzve semmit, mert hirtelenjében nagyon elmerült bennük, tökéletes pillanatot teremtve ezzel egy meglepetés támadásnak.
- 'Közelebb még majd azt is megmondom hol váglak meg, mi? - húztam össze szemöldököm ahogy Iris markolatára szorítottam, mintha épp életem függene a szablyától; Egy éles harcban így is lett volna, azonban a szőke férfival szemben a büszkeségemen kívül nem sok múlott a kis párviadalunkon. Bókját, vagy valami hasonlót ami száját elhagyta teljes figyelmen kívül hagytam, mintha nem is mondott volna nyafogása előtt semmit. Néha csak szerettem volna betapasztani valamivel a száját, de sejtettem, hogy ő még úgy is találna módot gyerekes mondandójának folytatására.
Mélyet sóhajtottam, ahogy újból ugyanoda kötöttünk ki, ahonnan elindultunk. A pengét tartó kezem magam mellé engedtem csípőmmel egy magasságba, izmaim befeszítve védekező állást vettem fel, ahogy vártam Ravenwoodra és arra, hogy ingét begombolja, majd elhallgasson... Amire be kellett, hogy lássam nem sok esély volt, mert még akkor is mondta, mikor kérésemnek eleget téve támadásba lendült.
Irist a levegőben élesen meglendítve tettem félfordulatot, oldalam védve a katona támadásától. - Régen baj ha egy dekoltázs, meg egy női arc megzavar. - élcelődtem, azonnal két kézzel szablyám markolatára kapva, mikor megéreztem ki akarja csapni kezemből.
Hátraugrottam, fejem és a nyakam védő parádot téve, mely már ösztönösen jött úgy is, hogy nem volt kitől védenem létfontosságú szerveim. Az ösztön volt a lényege a kardvívásnak, mindennek olyan természetesnek kellett lennie, mint a levegővételnek... Erre voltam kíváncsi, hogy ez a természetesség meg van e a piperkőc katonában.
Parád, félfordulat, támadás, teljes fordulat, parád, támadás, kitérés, parád, kitörés... - visszhangzott fejemben a helyzetemből legkönnyebben elindítható támadássorozat egyszerű 'képlete', mely az ellenség személye és ereje szerint változott, de kivétel nélkül a lábmunka megzavarására játszott. Mégse jutottam túl az első parádon, nem tettem meg a félfordulatot; Nem nekem kellett a harcolást gyakorolnom, hanem Ravenwoodnak, hisz ő kért meg arra, hogy támadást mutassak neki.
- Ennyi?! - szóltam oda neki fennhangon, halvány és gúnyolódó mosollyal, hátha sikerül felhergelnem a szőke katonát. Nem engedtem figyelmemből, vártam a következő csapását, hogy újból védhessek, majd újból és újból, de ahhoz neki kellett támadnia. |
Röviden, mélyen dörmögve felnevettem Lamine válaszán.
- Köszönöm! - villantottam a legfényesebb mosolyomat a nőre. Kiéreztem a hangjából az élcelődést, mégis jobb szerettem volna bókként felfogni a szavait. Amúgy is szerettem világos bőrömet, kisfiús arcomat és nagyra nőtt egómat, így semmi okom nem volt szégyenkezni, ha valaki felhívta ezekre a figyelmemet.
- Még mindig cuki az akcentusod - tettem hozzá, ahogy megfogtam a kezét. Éreztem rajta, hogy megrándul az érintésem nyomán. Lamine bevonása a társasági életbe veszélyesebb volt bármely ló betörésénél vagy bármely Sagramour hölgy megsértésénél. De eldöntöttem, hogy megpróbálom, egy lovag pedig tartja magát a szavához.
- Sajnálom - feleltem bűnbánóan, ahogy elhúzódott tőlem -, de ismered a mondást. Ha már Rheyában élsz, úgy kell viselkedned, mint a rheyaiak. Építheted a kultúránk közti kötelékeket és rengeteg szép emlékkel, új barátokkal térhetsz haza, ha megpróbálsz egy kicsit ellazulni és adsz egy esélyt az ittenieknek.
Oké, a szónoklatom talán egy picit tényleg túlzottan naivnak hatott, de szerettem volna, ha Lamine megkedvel minket legalább egy egészen kicsit. El akartam törölni azt a rengeteg gyűlöletét, és ha csak annyit érek el, hogy az irántunk érzett megvetéséről papolva hozzáteszi egyetlen kivételként az én nevemet, már azzal hitet adhatnék neki, hogy hozzám hasonlóan vannak még mások is, akik kiérdemelhetnék a népe bizalmát.
Szentimentális elmélkedésemnek az lett a vége, hogy fényes csillanást láttam magam előtt, aztán a testőr nő kardja már készült is átdöfni a torkomat. Meghökkenve tántorodtam hátra, mindkét kezem magam elé emelve.
- Nahát, Lamine! Közelről még gyönyörűbb a szemed! - kiáltottam fel ámultan, ahogy közelebbről is megvizsgáltam az arcvonásait. - Ez amúgy nem volt szép, nem számoltunk vissza háromtól... - tettem hozzá nyafogva. Nem akartam összetörni a magam köré épített, önelégült tejfelesszájú kölyök képét azzal, hogy elárulom, ismerem a harcok igazi oldalát. Amikor nem vezényszóra kezdjük, amikor nem a büszkeség meg a becsület a tét, amikor semmi sem számít, amit eddig tanultunk. Hogy ne ismerhetné az, aki már ölt...
Arcom elborult egy pillanatra, majd a felhők olyan könnyedén oldódtak fel, ahogy a Nap töri át őket az égen, amint elmosolyodtam. Megfontolt távolságot vettem fel Laminetől, tekintetem végig rajta tartva.
- Valld be, hogy kezdesz beindulni rám - jegyeztem meg pimasz mosollyal, ahogy elkezdtem a kérésének megfelelően begombolni az ingemet. - Igazad van, én sem szeretem a távkapcsolatokat. Jobb lesz, ha megóvunk téged attól, hogy belém szeress.
Gondosan befüztem a gombokat a lyukakon, a felső párat szabadon hagyva, majd a kardomért nyúltam. Támadásba lendültem. Lamine felé szökkenve, a pengét vízszintesen vezetve az oldala felé csaptam.
- Nehezemre esik nőkkel harcolni, az meg még nehezebb, hogy rád ne nőként tekintsek. Az előbb beláttam a dekoltázsodba - füllentettem, hátha egy ilyen ócska trükkel megtörhetem a koncentrációját. Amennyiben felfogta a csapásomat az oldalánál, a pengém az övé alá fordítva felfelé rántottam. |
Szemöldökömön aprócskát rántva pillantottam a fiúra, aki nem is volt olyan kölyök mint azt először gondoltam; egy hosszúra nyúlt monológjából ugyanis kiderült hogy kortársam, mégsem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy felnőtt férfira tekintve, hogy feje lágya egyáltalán nem nőtt be még huszonnyolc esztendő alatt sem.
Fel voltam készülve mindenre amit hozzám szándékozott vágni kifogásként, az sem okozott különösebb meglepetést, hogy egyből hárított majd támadott, pedig még meg sem vádoltam tettével. Fejemet csóváltam, kézfejem ujjait a szablyám tátott szájú kígyófejet formázó gombján végighúzva. - Ragyogni ragyog az, el is vakít a fehérsége... Nem is láttam még férfiembert ilyen kisded bőrrel. - mondtam változatlan arckifejezéssel, foghegyről vetve a szavakat, kissé még a dialektust is tördelve; Továbbra is nehezen tudtam megszokni a miénktől úgy különböző nyelvet, de legalább a szórendet sierült úgy ahogy megtanulnom. Azonban minden nyelvi hibám ellenére sem kételkedtem abban, hogy Ravenwood ne értené válaszom csipkelődésére - ha pedig folytatni szerette volna az élcelődést, akkor lett volna még más, nem kevésbé nyers feleletem számára.
Egy elégedett mosoly is majdnem felköltözött arcomra - ha gesztus nem lett volna olyan idegen tőlem - mikor meghallottam Ravenwood bocsánatkérését: Ezt is megéltem, gondoltam derűsen, de a hozzá társuló arckifejezése lerombolt mindenféle a fejlődéséhez fűzött reményem és illúzióm. Mikor azt a kölyökkiskutyáktól elnézett gesztust először láttam tőle azt hittem menten elbőgi magát, zavartan fordultam is el tőle azonnal, mert mindenhez értettem csak az emberek érzéseihez nem; Azonban sokadszorra is átélve ugyanazt a helyzetet, ugyanazzal az arckifejezéssel megtoldva már csak gorombán tudtam összehúzni szemöldökeim válaszul - egyszer sem akartam elhinni, hogy ugyanazzal a taktikával próbálkozott ellenem.
Annyira el voltam foglalva pocsék stratégiájának okainak fejtegetésével, hogy a legutolsó pillanatban - mikor már ujjai a kezemre kulcsolódtak - vettem csak észre közeledését. Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől, másik kezem ösztönösen szorult rá pengém markolatára készen állva arra, hogy a pillanat tört része alatt eggyel kevesebb végtagot számlálhasson Ravenwood; Feleszmélve csak beletörődően sóhajtottam és indultam el nagy lépésekkel a férfi után. Amint lehetőséget találtam rá ki is szabadítottam karmai fogsága közül a kezem... Két dolgot utáltam szörnyen ezen a világon: Aglanirt és azt, ha figyelmeztetés nélkül értek hozzám.
- Szörnyű vagy, Ravenwood. - közöltem vele, miután megráztam az eddig ő kezében pihenő kézfejem, mintha csak valami nyavalyát adott volna át rám érintésével és attól csak így tudnék megszabadulni. Kellet néhány másodperc, néhány hosszabb másodperc, míg megértettem mit is ért a 'gyerekek' alatt és el is érte szóhasznáaltával, hogy ne is feleljtek kérédésre, hisz egyébként sem tartozott rá, egy aglanirira, ráadásul egy testőrre mit művelnek a gyerekek.
Tudtam, hogyha én nem kezdeményezek, ő maga valószínűleg soha nem jut tovább a kardjának céltalan forgatásánál; Senki nem tudott beszéd közben egy ilyen mozdulatsor mellett egy harmadik dologra is odafigyelni, még én sem - ezért is mellőztem a beszédet ha lehetett. Üres locsogásával és kérésével együtt eljött hát az én időm arra, hogy míg beszél meglepetésből lecsaphassak rá, mert a szőke kölyöknek látnia kellett valami mást is, mint azt a tisztes harcot amire itt tanították: életben arcon köptek, port szórtak a szemedbe vagy övön alul megrúgtak ha épp el akarták terelni a figyelmed, nem csak balerina mozdulatokkal ütöttek-vertek egy bábut. Szablyám könnyedén húztam elő hüvelyéből, a szinte súlytalan pengét egy kézben tartva törtem ki előre. Nem tartottam lehetségesnek hogy látta, vagy inkább felfogta volna mi vár rá, hisz a válaszomra számított, nem a kivont kardomra; a szablya hegye mellkasánál, kigombolt inge felett állt meg, jó magam pedig alig egy karnyújtásnyira tőle.
Felhunyorogtam a nálam valamivel magasabb alakjára és azt a néhány lépésnyi távolságot is gyorsan lerótam ami köztünk terült el. Fejemet oldalra döntve álltam meg vele szembe, olyan közel, hogy előrehajolva akár arcába is fejelhettem volna; Én éreztem magam kellemetlenül a szőke férfi közelségétől, de tudtam ha akkor és ott nem, akkor soha nem fogok tudni értelmet kupálni fejébe. Barna szemeim nem szakítottam el az ő kékjétől attól a pillanattól kezdve, hogy megálltam vele szembe, a szablyát pedig még közelebb toltam mellkasához figyelmeztetésképp. Ha szorult bele elég ráció, akkor abban a pillanatban hátralépett... Ha pedig valami egész mást gondolt és hagyta, hogy szabad kezemet a kézfejére fektessem akkor szerencsétlen megjárta: Akkor ahelyett, ahogy az szinte már elvárt lett volna és kezét megragadva még közelebb húzódom hozzá, kicsavartam kezéből kardját és még mielőtt ráeszmélt volna tettemre hátraugrottam, kényelmes távolságba. Hirtelen fegyverem lett, mindkét kezemben egy-egy. Az övé jóvalta súlyosabb volt, egyensúlyi helyzetem oldalra húzta így szinte azonnal félre, a porba vetettem a kardot, hogy újból laza tartást vegyek fel. Ha összeszedett volt és elugrott azelőtt, hogy kijátszottam volna figyelmét, akkor is ugyanazzal a mozdulattal emeltem meg fegyverem, mint ha nem tette volna meg, majd a szablya teljes hosszát mutatópálcának használva böktem az irányába.
- Gombold az inget be, szépfiú. Nem táncolni fogunk. - figyelmeztettem először és utoljára, ajkaimat egy halovány, de magabiztos mosolyra húzva. - Támadj! |
Belém fagyott a lélek egy pillanatra, ahogy az ismerős zönge megütötte a fülemet. Először abban bíztam, csak a fülem csengett és nem is harangoztak, utána meg abban, hogy ez nem is az a harangszó, amit megbeszéltünk, végül azzal nyugtatgattam magam, hogy nem is beszéltünk meg semmit, csak képzelődtem, amikor Lamine és én a közös edzést egyeztettünk. Valószínűleg elszundítottam őrség közben és azt képzeltem, hogy ma jelenésem lesz a testőrnő előtt. Már-már kinevettem volna magam a butaságomért, amikor a női sóhajok és sikkantások közül élesen kiugrott az az ismerős hang. Úgy döntöttem, előnyömre formálom a helyzetet és védekezésből rögtön támadásba csapok.
- Nahát, Lamine! Micsoda öröm látni téged! Habár, egy kicsit elkéstél. Harangszót beszéltünk meg, te meg csak ott álldogálsz már mióta... - méltatlankodva csóváltam a fejem, eligazítva az inget a vállamon. - Vagy talán annyira lekötött a bemutatóm, hogy belefeledkeztél az időbe? Megértem, a népedhez szokott szemed talán nem látott még olyan ragyogó férfi testet, mint az enyém.
Utóbbit inkább csak heccelésnek szántam. Nem hittem, hogy Lamine bedől a trükkömnek, ezért szerettem volna némi humorral kiengesztelni őt a trehányságomért. A testőrnő azon ritka egyedek közé tartozott, akik, ha nem is értékelték, de legalább végighallgatták a vicceimet anélkül, hogy melegebb éghajlatra akartak volna küldeni. A számtalan jó tulajdonsága mellett ezt méginkább tiszteltem benne.
- Na jó - kezdtem bele lemondón sóhajtva, ahogy néhány nyújtott lépéssel megtörtem a kettőnk közt húzódó távot-, meglehet, hogy én feledkeztem bele saját magamba. Ne haragudj, nem akartalak megváratni
Felhúzott vállakkal, behúzott nyakkal, enyhén oldalra billentett fejjel, lebiggyesztett ajakkal emeltem tekintetem szőke fürtjeim alól a nőre; ez volt az a titkos és ellenállhatatlan pillantásom, amivel jéghegyeket szoktam gleccserré olvasztani. Néha még nyüszítek is mellé, de féltem, azon Lamine seperc alatt átlátna.
- Mire vársz még? Ne csak álldogálj ott! Gyere, gyakoroljunk!
Fürge mozdulattal a keze után kaptam. Ha nem volt elég gyors, hosszú ujjaimmal átfogtam a kézfejét és magam után húztam a gyakorlótér irányába. Ezek a radaganok olyan félénkek néha, csak ártatlanul szemlélődnek a sült galambra várva; gondoltam, de ahhoz nem volt elég bátorságom, hogy a testőrnővel is megosszam a gondolatmenetemet.
- Hogy vannak a gyerekek? Játszanak? - érdeklődtem a védencei felől. A királyi testőrségen belül néha, ha távol vagyunk minden kíváncsi fültől, gyerekeknek hívjuk a királyi család tagjait vagy azon nemeseket, akik mellé éppen kirendelnek minket. Nem szoktam nyilvános helyen használni ezt a szófordulatot, de bíztam benne, hogy Lamine a nyelvi különbségeink ellenére is értékeli majd a humoromat. Ez egyébként elég jó kódnyelv arra az esetre, ha nem akarjuk kiteregetni a kékvérűek magánéletét. Mit csinálnak a gyerekek?
Akár engedett a kézfogásnak, akár nem, a pályára lépve elszakadtam tőle, hogy a fegyveremhez lépjek. Az ingemet nem gomboltam be, fedetlenül hagytam a mellkasomat az évek során ráedzett vonalakkal és görbékkel együtt.
- Nem tanítanál nekem néhány támadó mozdulatot? Hárításban jó vagyok, de a támadás a gyengém, főleg a hirtelen előreugrások, kitörések - kértem, egyik kezemből a másikba pörgetve közben a kardot. |
Rheya, a helyiek pompás ékköve számomra inkább volt börtönöm, mint szórakozásom forrása. Szívem szerint az első hajóval indultam volna vissza Radaganra, hogy megszabaduljak a sápatag népek égető pillantásától, melyet minden egyes ébren töltött órámban éreztem, levakarhatatlan volt, mint valami fertőzés. Azonban mindig rádöbbentem, hogy sokkal többet elviseltem már életemben, mint bármi ami itt várhatott rám... ráadásul két védencem, de legfőképp népemet sem hagyhattam cserben, holott sokszor akadt volna kedvemre jó modort nevelni a helyi nemességbe. De, mint ahogy azt már jól tudtam, nem állt hatalmamban ítélkezni Aglanir büszke népe felett.
Amikor a felettébb pocsék humorérzékkel megáldott sors, egy hasonlóan vicces testőrrel kereszteztette utamat már tudtam, hogy olyanba keveredtem amiből egy hamar nem mászok ki. Mikor Sarafina és Stepharo a királyi családdal tartott egyik megbeszélésén nem vehettem részt és kénytelen voltam az ajtót támasztva hallgatni és figyelni, akkor tűnt fel a semmiből Nicholas Ravenwood, szolgálatából késve. Természetesen ő maga volt az aki bemutatkozott és elmesélte a történetét késésének, nekem még csak ásítani sem volt időm, a fiatal aglanirinak egy pillanatra sem állt be a szája. Különösképp nem is foglalkoztatott a szőke fiatal törtetése, a nevét is igen hamar kivertem volna fejemből, ha gyors egymásutánjába ha tízszer nem, egyszer sem mellé osztják be szolgálatba.
Kezdetekben meg tudtam volna ütni minden egyes pocsék poénja után, ami elhagyta ajkait. Hálás voltam Sarafinának azért, hogy időt szánt rám és tanított, de akárhányszor a sápatag férfi került szemem elé visszasírtam azt az időt mikor még nem értettem mit beszél. Aztán kényszerből, magam sem tudom mikor, de megszoktam a jelenlétét, és már napjaim is kezdtek üresek lenni a rosszul előadott lovagi viccek nélkül.
Kivételes alkalom volt az olyan, hogy néhány órára elköszönhettem testőri kötelezettségeimtől és ezzel együtt Ravenwoodtól, habár ilyen esetekben sem szívesen hagytam magára a két diplomatát. Aznap is is inkább maradtam volna a testvérpár oldalán, de azért fúrta oldalam a kíváncsiság; már jó előre megígértettem Ravenwooddal, hogy a mai napon gyakorol velem, mert nem fért eszembe miként is kerülhetett egy ilyen kis ficsúr ilyen magas pozícióba, mert kinézetre és személyiségre minden volt, csak nem katona.
Így történt hát, hogy a városőrség tagjainak szállását felkeresve végignézhettem azt a nevetséges előadást, amit az előttem álló és így engem kitakaró hölgyemények olvadozva néztek végig, én meg inkább csak botránkoztam rajta. Az elején, mikor még nem tűnt fel neki, hogy nők követik minden lépését, csapásai és kiszúrásai pontosak és még szépnek is nevezhetőek voltak, utána viszont, hogy szemet szúrt neki már csak a bolondot csinálta magából. Szoknyapecér.
A megbeszéltek szerint a harangszóra kellett volna találkoznunk a királyi palota egy félreeső szegletében, de annyira már ismertem őt, hogy tudjam nem fog megjelenni időben - vagy egyáltalán ha nem teszek az ügy érdekében valamit. Mikor a harang szokásos dalára zendített, mintha rá is döbbent volna ígéretére. Öltözködni és szedelőzködni kezdett, a nőszemélyek nagy bánatára és az én örömömre.
- Nekem lenne, Ravenwood. - mondtam önmagamat megszégyenítő szórakozottsággal felelve előbbi kérdésére, mégis kellő szigorral; Hiába szolgáltatott számomra szórakozást majomparádéjával, mégis már megint elkésett.
Kézfejem szablyám markolatára fektetve léptem ki a hölgyek közül, akiknek jelenlétem egészen eddig fel sem tűnt, úgy lekötötte őket a csodálat, azonban hangomat hallva, majd alakom meglátva döbbenten álltak el utamból. Valószínűleg én voltam az első népem tagjai közül akiket életükbe láttak és az egyszerű elméjük megriadt az újtól: a sötétebb bőrömtől és attól, hogy nő létemre fegyvert hordoztam. Nem tettem meg többet néhány lépésnél, a kapun már nem léptem be; Nem akartam az őrséget magamra haragítani, csak a szőke fiatal figyelmét akartam felhívni jelenlétemre. |
- Szóval, a palota előtt egy katona őrködik, amikor felfigyel rá, hogy egy csapat tünde tart feléjük az úton. Jelentést tesz a királynak: felségemnek jelentem, jönnek a tündék! "Barátok vagy ellenségek?", kérdi a király, mire az őr alaposan elgondolkodik: valószínűleg barátok, mert együtt jönnek!
Strázsálásom a királyi palota hídján nem tartott sokáig. Unalmamban úgy döntöttem, csatlakozom a két testőrhöz, akiket a délelőtti őrségbe osztottak be, hogy lehengerlő társaságommal megmentsem őket az unalomtól. Jómagam délután teljesítettem szolgálatot, addig pedig előttem állt az egész nap.
- És azt ismeritek, hogy két lovag megy az úton....?
A negyedik viccemnél tarthattam, amikor a legkevésbé barátságos módon közölték, hogy szívesebben látnának bárhol máshol - legjobb lenne a folyó fenekén vagy egy éhes medve agyarai között lógva. Így hát felhúztam az orrom és duzzogva új elfoglaltság után néztem. Utam a városőrség kaszárnyájához vezetett, ahol egészen addig szívesen láttak a szolgálaton kívüli katonák, míg le nem vertem őket háromszor egymás után kockában. Hiába, bárkit és bármit elbűvölök, amihez hozzáérek, kártyázni és kockázni pedig egyenesen a legjobbaktól tanultam. Mindenesetre a lehető legudvariatlanabbul a tudtomra adták, hogy menjek és kötözzem ki magam valahova, lehetőleg egy süllyedő hajó árbócára, amíg még szépen kérik. Hol van ebben bármi szépség?
Így kötöttem ki végül a gyakorlópályán, zubbonyom rendetlenül lógott az egyik gyakorlóbábun. Nyitott ingem ujját könyékig feltűrtem, aztán nekiláttam egymagamban gyakorlatozni. Az ezerszer begyakorolt mozdulataimat csiszolgattam, kitörés és szúrás, hátraszökkenés és hárítás, előre szökkenés és vágás, keresztvágás, pördülés és kétirányú vágás. Egészen kimelegedtem a végére, noha a késő tavaszi időjárás és a borult, bús kék ég pont tökéletes időt nyújtottak némi testmozgáshoz.
Elfojtott sutyorgásra, izgatott kuncogásra figyeltem fel a gyakorlópálya tárva-nyitva hagyott kapuja felől. Nem tudom, hogy kerültek oda, de egy csapat kisasszony bámult rám a pálya széléről. Fejükre kötve kendőt viseltek, csípőjükhöz félig tömött kosarakat támasztottak. Valószínűleg a piacra tartottak vagy épp onnan jöttek, amikor felfigyeltek rám. Nem tudom, mivel fűzték meg az őröket, hogy itt lehessenek, de láthatólag tetszett nekik a látvány. Önelégült vigyorral letöröltem a homlokomról az izzadtságot és folytattam a gyakorlást, mely lassan átment egyfajta bemutatóba. Túlzott mozdulatokkal szabdaltam képzeletbeli ellenségeimet, felugrottam a falra és elrúgva magam leszaltóztam, vagy épp a padokra felszökkenve manővereztem. Önelégült, kaján vigyorom egyre szélesebb lett az elaléló sóhajokat hallva.
Ekkor megérkeztek a kiképzésre kész, lelkes újoncok, így hát nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy a szárnyaim alá vegyem őket. Nem mintha képzett társaik túlságosan lelkesedtek volna egy túlbuzgó királyi testőr pattogásáért, de a hölgyeknek tetszett. Bonyolultabb trükköket tanítottam, előre-hátra szökellésekkel összekötött szúrásokat és pördüléseket.
Fáradt szuszogással a hüvelyébe toltam a kardomat, aztán egy elegánsnak kevésbé, elbűvölőnek annál inkább nevezhető mozdulattal lekaptam magamról az inget és hetykén átvetettem a vállamon, mire erős forrósághullám csapott meg a pálya széle felől.
- Volna kedvük csatlakozni hozzám? Mutathatok néhány remek önvédelmi fogást - villantottam meg elbűvölő mosolyomat a hölgyek felé, mire kuncogás és izgatott sutyorgás volt a válasz. Hmm, talán nekik is el kéne sütnöm egy-két lovagos viccet, hogy oldjam a hangulatot... Épp azon kezdtem törni a fejem, mivel üssem el az időt, amikor meghallottam a harangszót. Kiszaladt a vér az arcomból.
Ó, teremtőm, mikor lett ennyi az idő? Lamine ki fog nyírni! Mondjuk nem ő lenne az első ma, akinek ez megfordul a fejében.... Sietve öltözködni kezdtem a kapuban felgyülemlett rajongóim nagy bánatára. |
A királyi palotától nem messze helyezkedik el a rheyai városőrség kaszárnyája. Egy nagy lapos épület, amit a városban szolgáló katonai erők használnak a mindennapokban. Falai ugyan nincsenek különösen megerősítve, de igen jól őrzött és felszerelt. Több, nagyobb hálóteremből áll, amelyeken tíz-tizenöt katona osztozik egyszere. Van külön konyha, és ebédlő, és bár az étel nem hasonlítható ahhoz, amit az urak esznek, legalább rendszeresen érkezik.
Az épület hátsó részében vannak a raktárak, az elsődleges tároló épületek a nyersanyagoknak, és a fegyverek számára. Az erődítményhez tartozik továbbá egy kisebb torony, amelyben a magasabb beosztású katonák szállásai találhatóak.
Közvetlenül a kaszárnya mellett található a gyakorlópálya, ahol az őrök összemérhetik egymással a tudásukat. |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
