|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 22:09 - |
A Morrigui puszta kedvez az állattenyésztésnek, és a mezőgazdaságnak. A dúsabb füvű legelőkön szarvasmarhákat, a szárazabb, szikár legelőkön juhokat legeltetnek. A selymes pusztákon túl, a határban szőke búzatáblákat láthatunk, amelyek lustán hullámoznak a szélben. A földeken parasztok dolgoznak nagy szorgalommal, kiknek munkájat néhol maguk a Mágusok segítik. |
[16-1]
Az átváltozás fájdalmát már régóta nem éreztem;az első néhány év alatt még megkínzott az összes eltörő csont, szakadó majd újrarendeződő izom... De most már semmit sem éreztem belőle. Néha eszembe jutott, hogy talán emiatt vagyok képes ilyen szinten figyelmen kívül hagyni a fájdalmat: a fájdalommal, akárcsak a kínzással, az a baj, hogy egy szint fölött már képtelenség újat mutatni. Az, ahogy Tesla kardja a húsomba vájt, leginkább csak tovább bosszantotta egyébként is dühöngő farkasomat. A bennem élő vadnak nem számított sem az, hogy Tesla a nővérem, sem az, hogy a törzsfőm asszonya, aki minden bizonnyal az utolsó karcolásig megtorolná rajtam, ha bántom. Nem számított, hogy igaza van, és az sem, hogy a mögötte álló lányból hullámokban hömpölygött felém a kétségbeesés, ijedtség és félelem. Csak és kizárólag az a sérelem lebegett aranylón villogó szemeim előtt, amelyet az iménti percekben elszenvedtem, és a gyötrő vágy, hogy megtoroljam, hogy megmutassam, velem nem lehet csak így bánni.
A máguslány tüzes trükkje már nem engem talált; én rég visszahúzódtam, és csak engedelmeskedtem a farkas méreg-áztatta ösztöneinek, parancsainak. A kard fülnek kellemetlen, tocsogó-cuppanó hanggal vált el összeroncsolódott tenyeremtől, ahogy a lángnyelvek felcsaptak közöttünk. Egy vad gyors ösztöneivel ugrottam hátrébb, és immár farkasom szemeivel pillantottam át fölötte; a forróság hátrébb kényszerített, a füst pedig lassan csípni kezdte a szemem. Az átalakulásom első jele a vállam kicsavarodása volt, ezt követte a bőr szakadásának és csontjaim törésének hangja. Nem éreztem. Térdre zuhantam a földre, majd szinte azonnal előredőltem, előbb körmökkel, majd azok helyére növő karmokkal szántottam fel a földet, fűcsomókat lökve félre. Morogtam és kiáltottam, ahogy próbáltam megszabadulni a testemet fedő bőröktől és szőrméktől; a kardom tompa csattanással ért földet.
A tűz melegétől hullámzóan láttam, ahogy a füstön és narancs lángcsóvákon át Tesla magához hívja a lovát, majd felpattan rá. Acsarogva villantottam elő éles és hosszúra nőtt szemfogaim, ahogy magával rántotta a lányt. Az enyém! Félig emberi állapotban nyúltam ki az elvágtató ló után, ám már rég látótávolságon kívül volt, mire emberiségem utolsó darabjait is leráztam magamról. Nem számított. A szag, amit maguk után húztak, még órákig elvezetett volna hozzájuk – én pedig (én voltam egyáltalán?) nem voltam rest azon nyomban utánuk eredni, amint képes voltam megmozdulni. Hatalmas mancsaim egyenletes tamtammal ütköztek újra és újra a föld porával, akár a harci dobok. Vad vágtában szeltem át a vidéket, éreztem a különböző állatok és emberek által hagyott frissebb-régebbi nyomokat, ám most egy kövér szarvasünő sem tudott volna eltántorítani.
Enyém, enyém, enyém! ELVETTE! A harag hajtott előre; nem tudom, mennyi ideig követhettem a nyomukat, azt sem tudtam, merrefelé járhattam, de egyszer csak egy folyóhoz értem... S onnan nem vezetett további szagnyom a másik oldalon.
Dühödt, tehetetlen farkasvonyítás szelte át a Puszta csendes vidékét.
Lezárt kör! |
Szerettem Gardot, és egyike voltam azon keveseknek akik ezt őszintén elmondhatták, valódi véleményüket nem elfordulva, egy fintor mögé rejtve. Jól ismertem, így azt is jól tudtam, hogy - nincs rajta mit szépíteni - egy szörnyű ember volt. Nem voltak vele szemben téveszményeim, nem vártam soha, hogy megváltozik... de a testvérem volt, a vérem aminek védelmére és segítésére apám mindig tanított. Kicsiként ha elesett felsegítettem, ha taknyos volt megtöröltem az orrát, ha megsérült kimostam a sebeit, ha bajba került segítettem neki kikerülni onnan... Mindig, ott voltam neki és próbáltam terelgetni a helyes útra és nem azért, mert kelletlen helyzetbe akartam hozni. Úgy látszott mégsem találta meg a jó ösvényt, még az útmutatásaimmal sem.
Mégis, minden hibáját leszámítva szerettem mint testvéremet. De volt az a határ amit neki főleg jobb volt nem átlépnie, mert hiába minden érzésem felé... mind egy pillanat alatt tova tud szállni egy belső farkas segítsége nélkül is.
Az arcára felhúzódó grimasz és a hangnem, amit megütve beszélt hozzám nem kifejezetten tetszett, sőt egyenesen bosszantott. Cserébe egy nem sokkal szebb és nem sokkal kedvesebb fintor kúszott fel az én arcomra is, szemöldököm ráncolva, erélyesen álltam vele szemben... de egy szót nem szóltam.
Gard egyre ellenségesebb pillantásai, hol dühtől villámló, hol elhomályosuló tekintete talán engem is megriasztott volna, ha szavaival nem sértett volna addigra vérig.
- Nincs?! - kérdeztem vissza hangom immáron én is úgy megemelve, mint ő tette. - Ha azt hiszed ennyitől megijedek Gard, akkor nagyon félreismertél... A lány velem jön! - mondtam, épp oly hevesen, mint mikor Garaffal vitáztam, azzal a különbséggel, hogy vele szemben még jobban felmertem emelni hangom. Mikor közelebb lépett, még direkt hátrább is tereltem magam mögé a lányt, őt pedig vállára rakott kezemmel löktem vissza. - Velem jön! - hangsúlyoztam, morogva és foghegyről vetve elé a szavakat. Rossz szokás, melyet az ember farkasok közt felnőve eltanul.
Szavai egyre merészebbek és egyre inkább lenézővé váltak... Láttam a szemében azt a borostyán árnyalatot amit már olyan jól ismertem és amitől az embernek lett volna oka rettegni, de én mégsem éreztem úgy, hogy veszélyben lennék; Ha valaha bármi elől elfutottam vagy elmenekültem volna az nem ő lett volna... Nem Gard volt az aki megrémített, nem Gard volt az akitől elfutok, mint egy gyáva senkiházi. Nem Gard és a belső farkasa volt az ami elől menekültem volna... Nem. Gard az öcsém volt, az öcsém aki elől pedig nem futhatok, mert nem adhatom meg neki azt az örömöt, hogy a hátam mutatom felé.
- Fogd be a pofád, vagy kivágom a nyelved! - ordítottam rá, mikor egyenesen a pokolba küldött. Bármit tehetett volna innentől kezdve, velem, Tesla Drogonnal senki nem beszélhetett így... Főleg az nem aki a szaros életét nem egyszer köszönhette meg nekem. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy a hátam mögött egy idegen áll. Számomra megszűnt létezni a világ, és csak egy dolgot hagyott hátra: fivérem pofátlanságát. Tudtam, hogy át fog változni amivel néhány percet nyerhetünk... azonban azzal is tisztában voltam, hogy mit sem érnék a belső farkasa ellen egyetlen pengével.
Soha nem gondoltam arra, hogy valaha ártani vagy maradandó sérülést akarok okozni fivéremnek, de akkor és ott a fejét is le tudtam volna vágni, mikor fújtatva megindult felém. Kardomat hüvelyéből gyors mozdulattal előrántva, oldalról csaptam le rá, de nem ott mélyedt a penge húsába ahol reméltem, hogy fog. Kezével állította meg azt és szorított rá, mintha meg is felejtkezett volna arról, hogy ezzel tenyerét roncsolja szét...
Felső ajkam felrántva toltam volna előre a kardot, ha az nem akad el Gard tenyerének szorításában és nem hasítja tovább húsát. Borostyánszín szemeibe néztem, ami mögül már nem fivérem nézett vissza, hanem valami egészen más ami nem ismert kegyelmet, nem ismert fájdalmat, családot... De nem kaptam le róla a tekintetem, ahogy azt például egy farkassal tettem volna, aki kihívásnak veszi a szemkontaktust. Nem. Azt akartam, hogy kihívásnak vegye és nekem ugorjon, míg ember és esélyem van ellene.
Nem foglalkoztam a vállamat rángató kezekkel, míg nem tulajuk közölte, hogy futnunk kell. - Nem fogok elfutni előle... - jelentettem ki öcsémre hunyorogva, vállamat megrántva ráztam le magamról a lány kezeit. Lábamat emeltem volna, hogy egyszerűen csak hasba rúgom és elrántom a kardom pillanatnyi zavarát kihasználva, de erre akkor már nem jutott időm.
Oldalam felől szörnyű hőség tört fel, ahogy pedig a tekintetem odakaptam csak a vörös lányt láttam ahogy hajkoronájával egybeolvadó lángcsóvák törnek fel tenyeréből. Az a tény, hogy mágus volt jobban megrémített, mint bármilyen rém ami szembe jöhetett volna velem. Valószínűleg Gard is megdöbbent, vagy megsérült, mert szorítása engedett... Kardomat elrántva meredtem rá a mágusra, akinek trükkje visszarántotta valóság talajára.
Mikor megragadta a karom nem tehettem mást, csak hagyhattam neki hagy húzzon magával. Néhány lépés után megfordultam, a vöröses félkörön túlra tekintettem, ahol fivéremnek kellett állnia. Ha baja esett én esküszöm...
Füttyentettem, Lezen pedig a félkört félőn megkerülve elénk rohant. Sejtettem, hogy épp annyira nem tetszik neki a kibontakozó helyzet, mint nekem... Kezem kirántottam az előttem rohanó nő szorításából. Néhány lépés kellett csupán ahhoz, hogy lefussam a gyenge testalkatú nőt - elvégre boszorka volt, nem harcos és megragadjam lovam szárát. Elszökkentem a talajtól, mikor a paripa mellém ért, de az így is elég messze volt tőlem és gyorsan futott. A kápába kapaszkodva sikerült csak magam felhúznom a nyeregbe, hogy aztán visszafogjam lovamat. Éreztem, hogy a zabla szélesen felhúzza száját és felsérti a bőrét. Lezen idegesen toporogva állt meg egy helyben - az ő helyzetében én is épp ilyen ideges lettem volna... Nem tudhattam meddig tartja vissza a boszorkány varázslata fivérem, de nem gondoltam, hogy a vörös hajkorona gazdája tudta volna hogy kell futtában felülni egy lóra.
- Ugorj! - nyújtottam felé a kezem, a lehető legjobban lehajolva a magas állat nyergéből. Csak reménykedtem abban, hogy marad annyi időnk, hogy sikerül megmenekülnünk, ha pedig nem sikerült volna elhatároztam, hogy én leszek a legnehezebb falat amit Gard farkasa valaha látott.
Ha az Ara Shalott névre hallgató elkapta a kezem akkor felhúztam magam elé a nyeregbe, hogy aztán jószágom gyors vágtára fogva megindítsam a Rengeteg felé. |
Sir Jonah egyszer azt mondta nekem, hogy nincs kegyetlenebb fegyver annál, mint amikor egy nő sírni kezd. Az öreg lovász azzal indokolta a dolgot, hogy ha egy férfi sírni lát egy nőt, valami belső ösztön azonnal arra készteti, hogy bűntudata legyen, még akkor is, ha nem követett el semmit. De bűntudata csak annak lehet, akinek lelke is van, neki azonban nincs, hasított belém a gonosz gondolat.
Kétségbeesett próbálkozásom arra, hogy olyan alkut ajánljak, ami elnyerje a szőke tetszését, kudarcba fulladtak. Könyörögtem, sírtam, és felajánlottam a segítségem, de hasztalan volt. A nomádra sem a könnyeim, sem a siránkozásom nem volt hatással; Damoklész kardjaként lebegett felettem a vég, hogy valamilyen kalóz ágyasaként végzem a tengeren, és sosem látom azokat, akiket szeretek.
Talán az utolsó gondolat volt, amely végül elég bátorságot fecskendezett belém ahhoz, hogy utolsó, és végső kétségbeesett ajánlatot tegyek. Szeretteim elhomályosult alakjai ott lebegtek körülöttem, erőt lehelvén elbágyadt tagjaimba, és eltököltséget palántálva megrogyott lelkembe. Nem tudtam, hogy mit kezdek majd aztán, hogy kiszabadulok – ha kiszabadulok -, hiszen a törvény szerint szökött mágus vagyok, s mint ilyet, csak csekély esély volt arra, hogy a rend visszafogadjon; és ugyan ezen okból, nem kereshetek menedéket a családom oltalmában sem, hiszen mind fivérem, mind pedig édesanyám fejére bajt hoznék azzal, ha beállítanék hozzájuk. Abban sem voltam biztos, hogy élnek még. Tudtam, hogy Sir Jonah a haláláig védelmezne, ha arra kérném, ahogyan azt is remélni véltem, hogy Trevan és a főmágus is mellém állna, amennyiben úgy döntök, vezekelve a tornyokig kúszok; De akkor is kivégezhetnek, hasított belém a végérvényes felismerés. Akkor is meg kell próbálnom rendbe hozni, dobbantottam eltökélten saját gondolataimhoz, mert várt valami a Toronyban, ami idekint nincs.
- Bármit – szegtem fel az állam makacsul, megválaszolva a férfi kérdését. Talán nem volt hová mennem, de nem tehettem meg, hogy meghunyászkodva meghátrálok. Esélyt akartam adni magamnak arra, hogy megbizonyíthassam a saját igazamat, és megvédhessem magam a vádakkal szemben.
Úgy tűnt, hogy az a néhány garas is felkeltette a vadember figyelmét, de nem volt elég ahhoz, hogy megváltsam a saját szabadságomat; Mohón kapta ki a kezemből a megkopott érméket, és rejtette el Őket a önmaga zsebében. Nem tudom, hogy a pénz, vagy a patadobogás zavarta-e meg, de cselekedtem.
Megrúgtam, de ahogy megpróbáltam hátrálni, felbuktam egy kiálló kőben, és a fenekemre estem. Kétségbeesett csapkodás közepett kúsztam hátrafelé métereket, miközben a férfi arca egyre idomtalanálabbul torzulni kezdett, és mintha a szemei megvillantak volna a pofája mögött.
Azt hittem meghalok. A dolgok gyors egymásutánban történtek egymás után, nem is emlékszem rájuk tisztán. Sosem láttam még hozzá fogható asszonyt – szilaj volt, és erős, arcán olyan elszántsággal, amelyről az ember elhinné, hogy képes lenne leigázni vele egy egész világot. A kék szemek feljebbvalóságról, és hatalomról tettek tanúbizonyságot, ahogy megfeszülő izmokkal leugrott lováról.
Sikoltani akartam, amikor megragadta a karomat; Tisztán hallottam, ahogy a nevén szólította a férfit, így úgy hittem, a társa lehet. Felkészültem rá, hogy végez velem, de ehelyett felrántott és eltaszított az útból, hogy villámló tekintettel elrablóm felé forduljon, éppen úgy, hogy teste takarásába rejtsen engem.
Megdermedtem.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi zajlik a két idegen között, az elmém lázasan járt. El kellett volna futnom, vissza sem néznem, de a nő… A nő engem védelmezett, és kitudja, hogy mivel kellett volna szembenéznie, ha én gyáván elmenekülök. A férfi egyre közelebb járt az átalakuláshoz; talán csak a képzeletem játszott velem, de mintha érezni véltem volna a farkasokra jellemző halovány pézsmaszagot.
Vitatkoztak. A szóváltás nem minden szavát ismertem fel, mert elmémet egyre inkább elöntötték a kétségbeesett gondolatok. Még mindig a kezemben szorítottam a tőrt, ujjaim teljesen rágörcsöltek a nyelére.
Hallani véltem, ahogy a lány kardja a magasba lendül majd suhintva lecsap a társára, de nem ért célt. A félelem köde mögül láttam, ahogy a Gardnak nevezett vadember a puszta kezével védi ki a pengét. Vörös vére gyöngyözve hullott alá az üde fűbe. Sikoltani vágytam, de a torkomból nem született hang.
- Futnunk kell! – ragadtam meg végül az előttem álló vállát, kétségbeesetten rángatva magam után. – Át fog változni! – leheltem reményvesztetten látván, hogy a férfi szeme egyre vadabb borostyánszínben forog. Nem tudom, hogy Tesla mire készült; arra sem emlékszem, hogy engedett-e az unszolásomnak. Fogalmam sincs, hogy a varázsige miként jutott eszembe, vagy azt, hogy mikor buggyant ki önkéntelenül az ajkaim mögül; Azt sem tudom, hogy mikor tanultam meg… Ne árts, sikoltozták megtépázott gondolataim. Csak a forróság volt, és a rubintvörös, tüzes fény, amely egyre nagyobbra nőtt a tenyerem közepén. Ösztönösen léptem ki a nő mögül, a varázslatot a bestia irányába szegezvén, ügyelve arra, hogy a kicsapó lángnyelvek véletlenül se érjék el a testét. Ne árts, fújtattam.
A rubint fényvédelmező pajzsként ölelte körbe párosunkat, félkörben lángnyelveket idézve közén, és a bőrváltó közé. Fogalmam sem volt, hogy az akadály meddig tartja távol a férfit, de nem volt kedvem kísérletezni.
- Tesla, fussunk! – ismételtem meg a korábbi ukázt, immáron egy kicsit vérmesebben, újabb lángnyelveket idézve a leendő küzdőtérre. A varázslat kimerített, de utolsó erőtartalékaimat is kihasználva, megragadtam a nomád asszony karját, hogy egyenesen a fák irányába ráncigáljam magammal.
Elég gázos lett... |
Nem éreztem semmit a dühömön kívül, pedig a penge talán egészen a csontomig vágott. Talán nem. Csak a nővérem szemeit láttam magam előtt, amik szinte tökéletes másai voltak az enyémnek – azt leszámítva, hogy az én kék íriszeim most már folyamatosan borostyánszín tűzben égtek. A saját vérem íze és szaga elbódított, és morgó hang szűrődött ki összeszorított ajkaim mögül, ahogy az első vércsepp a föld porába hullott. Már nem tudtam visszafordítani, a farkas lassan kiszabadította magát béklyói mögül. |
Nem tudtam teljesen eldönteni, örülök-e annak, hogy végül csak sikerült sírásra bírnom a nőt; ez azt jelentette ugyan, hogy a kezdeti dacossága ellenére csak sikerült belátnia, hogy itt most nincs semmilyen helyzetben ahhoz, hogy megpróbáljon diktálni, főképp nem nevelni, ugyanakkor innentől már... Nem érdekelt annyira. Mindkét alkuja nevetségesnek tűnt; eszem ágában sem volt hagyni, hogy segítsen nekem, mert az azt jelentette volna, hogy segítségre szorulok. Az arcomon lévő mély vágás még tetszett is; bár nem volt túl kellemes, a húzódó-feszülő bőr és a folyamatos csípés éberen tartott, és reméltem, hogy üzenetet is küld mások felé. Lehetőleg azt, hogy nem adom magam olyan könnyen, és jobb, ha mindenki eltakarodik az utamból, hegyesfülű vagy sem.
A sírása viszont kezdett zavarni. Ébredt tőle valami fura és ismeretlen a mellkasomban, amit én előszeretettel palástoltam irritáció és düh mögött, ahogy most is tettem. Biztosan csak indulat volt; semmi esetre sem... más. Habár eredeti tervem elég hamar füstbe ment, nem sok időt öltem az ilyesmik kieszelésébe ahhoz, hogy különösebb gondot okozzon az, ha át kell gondolnom a következő lépéseket, ahogy most is tettem. Minél tovább gondolkodtam rajta, annál valószínűbbnek tűnt, hogy ez az eredetinél is jobb végkimenetel, mert, elvégre, így utólag belegondolva, lehet, hogy nem lett volna túl okos dolog elrabolni a leendő hercegnét... Nem azért, mert a rheyai szépfiúk megijesztettek volna a botjaikkal, amiket lándzsának csúfoltak, hanem mert Garaf talán nem lett volna túl boldog attól, hogy még egy koloncot kap a nyakába a képükben.
Felvidulásomnak lehetett köszönhető az is, hogy mikor a mágus megérintette a karomat, nem pofoztam fel rögtön visszakézből, ahogy egyébként felindultságomban talán tettem volna, ösztönből. Egy nyerését előre biztosra vevő ember magabiztos nyugodtságával billentettem oldalra a fejem, ahogy őt hallgattam.
– Bármit? Nem tudom, bátrabb vagy-e, vagy ostobább – nevettem fel végül, de nem tettem egy mozdulatot sem felé. Épp jó hangulatom volt, ezért szinte érdeklődve figyeltem, ahogy a zsebéből elővesz egy gyér erszényt, amit gyorsan kikaptam a kezéből, és fél pillanat alatt a kezembe öntöttem a tartalmát, ami ismét nevetésre sarkallt. Szó nélkül vágtam zsebre a néhány érmét, még mindig derűsen nevetve a vörös hajú vélt naivitásán; sokszor előfordult velem, hogy elbíztam magam, és bár a végén erőszakkal is nyertesnek verekedtem ki magam a helyzetből, akkor is okozott ezen tulajdonságom néhány sajgó percet magamnak. Most sem volt ez másképp; míg a zsebembe csúsztattam a rézgarasokat (amik nagyjából semmit sem értek ahhoz képest, amit szerettem volna, ám nem olyan voltam, aki akárcsak ennyit is veszni hagyna), nem figyeltem eléggé sem az előttem álló nőre, sem a távolból felhangzó pata-dobbanásokra ahhoz, hogy időben tudjak reagálni.
Az ágyékomba nyilalló fájdalom ocsmány görcsbe rántotta mind az arcom, mind a testem, ahogy az agytompító sajgással egybekötött szúrás kétrét görnyedésbe kényszerített. Könnyedén kicselezhettem volna, ha figyelek rá; ez csak hozzátett a mellkasomból robbanásszerűen egész testemet elöntő ádáz méregnek, ami felforrósította a vérem. Egész testem nehéznek, és mégis könnyűnek tűnt, tompának és forrónak, ahogy néhány pillanat alatt összeszedtem magam, és bikaként fújtatva, felindultan kitágult orrlyukakkal pillantottam fel rá, veszélyesen lassan emelve fel a fejem. Egyik kezem még mindig az otrombán bántalmazott testrészemet szorította, hátha akkor alábbhagy a fájdalom, ám a másik már olyan erősen szorult ökölbe a hasam magasságában, hogy körmeim a tenyerembe vájtak.
– Ezt keservesen megbánod, boszorkány – vicsorogtam rá, és készültem arra, hogy felé vetődök, nem törődve a tőrrel, amit ellopott tőlem, amikor túlzottan is ismerős hang szólított a nevemen. Olyan gyorsan merevedtem meg, hogy az szinte ijesztő volt, és tágra nyílt szemekkel fordultam a nővérem irányába.
– Tesla? – kérdeztem megrökönyödve, szó nélkül tűrve, ahogy a vörös hajú lány és közém veti magát. Nem kellett volna itt lennie. Mit keres itt? Megrökönyödésem nem volt hosszú életű, hamar ismét dühös grimasz ült a képemre. – Tűnj innen!
Nem tudtam volna elképzelni rosszabb helyzetet és időt, amikor ilyesféle családi egyesülés lezajlódhatott volna. Már nem csak a nőre voltam dühös, hanem a nővéremre is; hogy képzelte, hogy idejön? Utánam?! Mert biztosra vettem, hogy nem csak épp véletlenül járt erre, és ha már úgyis belém botlott, gondolta, megérdeklődi, mi a helyzet. Elárulva éreztem magam, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, amiért Tesla már megint beleköpött a levesembe; biztos voltam benne, hogy utánam küldték, amitől csak még mérgesebb lettem. Mintha felügyeletre lett volna szükségem, vagy akárki segítségére!
A grimaszom vadabbul és erőszakosabban tért vissza az arcomra, mikor Tesla folytatta, és egyenesen számon kért. Mintha kölyök volnék, aki beszámolóval tartozik neki!
– Semmi közöd hozzá! – acsarogtam, ereimben újult erővel lüktetett a farkasom vad dühe, amitől a szemeim valószínűleg borostyánszínűen villantak fel. Oldalra léptem, hogy megragadjam elrablottam vállát vagy karját, ám a nővérem túlzottan maga mögé terelte ahhoz, hogy túljuthassak rajta, amitől csak még inkább megfeszültem. – Bocsánat, Őfelesége, hadd mutassam be! Ő Ara Shalott. És az enyém – böktem a saját mellkasomra olyan erősen, hogy a vérten keresztül is éreztem, arcomra pedig egy pillanatra gúnyos mosoly ült ki, mielőtt ismét dühös grimaszba torzult volna.
– Menj a pokolba, és tűnj el az utamból! – mordultam rá egyre erélyesebben, ha és amikor még mindig előttem állt. A fejem lüktetni kezdett szívem heves dobogásának ritmusára, előbb csak lüktetni, aztán fájdalmasan szorítani, mintha láthatatlan kéz szorította volna vasöklébe a koponyámat. Tesla még mindig ott volt. Miért volt ott? Hogy megmutassa, mennyivel jobban tudja csinálni, nyilván azért. Már megint. Már megint, már megint, már megint...
Tettem egy lépést hátra, ahogy belső farkasom vadul ostromolni kezdte ketrecének falait, zaklatott mozdulatokkal túrtam szőke hajamba mindkét kezemmel, mert a szorítás kezdett olyan erős lenni, hogy már nem bírtam tétlenül tűrni, meg kellett próbálnom letépni onnan azt a szorító kezet, természetesen eredménytelenül. Nem bírtam tovább. Ahogy a tűz lobban fel, olyan hirtelen és indulatosan tört fel a mellkasomból valami morgással és bömböléssel keveredő üvöltés, hogy aztán feldúltan emelkedő-süllyedő mellkassal és viharos szemekkel induljak meg Tesláék felé.
Már nem igen gondolkoztam, még annyit sem, mint egyébként. A vörös ködön túl valahol észleltem, hogy Tesla kardot rántott, szinte éreztem a fém ízét a számban, habár az is lehet, hogy az az ajkamból szivárgó vér volt, amibe az előbb olyan szerencsétlenül beleharaptam. Lassú, bizonytalan léptekkel közelítettem meg őket; hogy végül Tesla meg is lendítette a kardot, vagy csak fenyegetően tartott maga előtt, készen az első csapásra, nem tudom, én már csak annyit észleltem, hogy a következő pillanatban előtte álluk, kardjának éles pengéje pedig a jobb kezem húsába vág, ahogy marokra fogom. Egy korábbi vágás miatt volt ugyan tenyeremen egy mostanra már összekoszolódott, újkorában kék színű kötés, ám a kard éle könnyedén áthasította, én mégsem éreztem fájdalmat. Azt sem láttam, ahogy néhány kövér, skarlát csepp gördül végig a kardon, ahogy még erősebben szorítottam, hogy Tesla véletlenül se tudja elmozdítani.
Nem éreztem semmit a dühömön kívül, pedig a penge talán egészen a csontomig vágott. Talán nem. Csak a nővérem szemeit láttam magam előtt, amik szinte tökéletes másai voltak az enyémnek – azt leszámítva, hogy az én kék íriszeim most már folyamatosan borostyánszín tűzben égtek. A saját vérem íze és szaga elb |
Hogy miként találtam rá egyetlen édestestvéremre Morrigui végtelennek tűnő pusztájában az egy olyan kérdés volt, amire csak a szellemek tudhatták biztosan a választ. Talán meg volt írva, hogy nekem ott kellett lennem akkor és ahol, a megmentő szerepében díszelegve, de lehet csak sokadszorra is azt akarták megmutatni nekem mivé nőtt fel fivérem, akiről azt hittem már nem tud meglepni.
Anyám szavai vettek végül arra rá, hogy a puszta felé vigyen utam, ahol öcsémmel találkoztam. Sértegetéseiből addigra már elegem lett, úgy éreztem már csak úgy szabadulhatok a házsártos hárpiától ha a táborból is elmegyek egy rövid időre; Megszámlálni sem tudtam volna hogy elmúlt napokban hányszor nevezett mihasznának és önzőnek, csak mert Gardot az erdőben hagytam akkor, mikor az Arwathil nevű tündével találkoztam. Természetesen nem hibáztattam azért, hogy félti egyetlen édes fiát, de mégis zavart, hogy lányáról elfeledkezni látszott az öregedő asszony. Úgy gondoltam, hogy ha majd fivéremmel karöltve térek vissza majd megbocsájtja bűneim és legalább két napig békében, szitokszó nélkül fogyaszthatom el velük a vacsorám.
Szerencsémre Garaf is úgy gondolta, hogy engednie kell asszonyának; Azután, hogy Halthe és társai beszámoltak vezérüknek az erdőben történtekről, valamivel engedékenyebb lett mintha csak rájött volna arra, hogy még mindig ugyanaz az akaratos és talpraesett asszonyság vagyok, mint akit elvett. Arra is sikerült rávennem, hogy a többiekkel tarthassak néhány felderítésre, ugyan még mindig nem értékelte ha sokáig távol maradok a kolóniától; Akkor is a lelkemre kötötte - ha ötször nem akkor egyszer sem -, hogy alkonyra legkésőbb haza kell hogy érjek.
Édesanyám annyira felhúzott, hogy gyors távozásomban azt is elfelejtettem megkérdezni Gard mit keresett a pusztán, hogy mi dolga lehetett ott. Elképzelni nem tudtam milyen örültségbe keveredett bele és őszintén megvallva mindenre számítottam csak arra nem ami végül fogadott.
Akármennyire is kételkedtem abban, hogy hamar rátalálok fivéremre, mégis ellenkezője igazolódott be. A távolban először csak két alakot pillantottam meg, de még a nagy táv ellenére is jól ki tudtam venni hogy az egyiknek égővörös hajkoronája volt. Érdeklődésem egyből felkeltette kettejük sziluettje, nem értettem két ember mit keresett egy mező kellős közepén. Közelebb érve már jóvalta többet értettem; A vörös hajú nő állt velem szemben, háttal a mögötte álló férfinak. Az asszony vonásait egyből ki tudtam venni, arcán még könnyeket is véltem végigfutni. Pár pillanat alatt elég sok, kellemetlenebbnél kellemetlenebb gondolat futott végig eszemen és már csak azoktól is vezényelve mentem közelebb. A szőke hajú idegen ruhái emlékeztettek fivéremére, csak reménykedni tudtam abban nem ő vele hozott össze így a szerencse... de amikor a könnyeket hullató vörösség megfordult és megrúgta, a férfi összegörnyedt a fájdalomtól, vonásai pedig pontosan úgy torzultak el ahogy fivéremé tették volna.
- Gard! - kiáltottam el magam hirtelen, elég közel ahhoz, hogy a nyeregből leugorva a nő mellé rohanjak. Biztosra vettem, hogy a teljesen riadt nő fel sem fogja mi zajlik körülötte, mégis megragadtam csuklóját és elrántottam fivérem elől, mert jól tudtam, hogy nincs nyert ügye egy jól irányzott rúgástól. Láttam Gard arcát, jól ismertem hogy vonásai mit jelentenek... Ha a nő ellenkezett is volna hát nem hagytam neki: hátam mögé löktem, hogy véletlenül se legyen öcsém szeme előtt. Ha a nyomorult akárki torkának neki akart volna esni inkább lettem volna az az akárki én, aki még meg is tudott volna vele küzdeni.
- Nézz bele a szemembe és kurva gyorsan meséld el mit csinálsz itt, mert sikerült felkeltened az érdeklődésem... - mondtam egyik kezem oldalamon lógó kardom markolatára fektetve, másik kezemmel a hátam mögött álló nőt terelve takarásomba készen arra, hogy ha már esetleg képtelenség lenne szót érteni Garddal. Tekintetem szikrákat szórt, ahogy fivéremre néztem. Ritkán éreztem akkor dühöt és megvetést, mint akkor, de magam sem tudtam volna megmagyarázni miért. Talán azért, mert azt hittem fivérembe szorult még egy kicsiny emberség? Legszívesebben csak leköptem volna és jól fejbe vágtam volna valami keménnyel, hogy biztos ne keljen fel egy ideig; Túl sok időt töltöttem férfiak között és közte ahhoz, hogy el tudjam képzelni mit tehetett a vörös asszonnyal, hogy az ilyen mód viselkedjen. |
Ösztönösen emeltem meg nehéz szoknyám rejtekében a térdemet, hogy egy jól irányzott mozdulattal ágyékon illessem. Ha a tervem sikerült, és a hirtelen fellépő fájdalom következtében kétrét görnyedt, vadmacska módjára lendültem előre, hogy megszerezzem a díszes tőrt, amelyet olyan becsben tartott, hogy megpucolta a katona vérétől. A pengét felé szegezve, ügyetlen mozdulatokkal hátráltam el tőle, de további terveim számomra is titkosak maradtak. |
Nem is olyan rég megszokott életem folytonosságában ringatóztam; Készültem az óráimra, tanítottam a gyermekeket, segítettem a háztartás körül, vagy éppen az öreg Sir Jorah társaságát élveztem az istállóban. Minden megszokott volt, és az otthonosság békés melegével átjárta a porcikáimat. Voltak persze rosszabb napjaim, amikor többet gondoltam az otthonhagyottakra; a fivéremre, és az édesanyámra, akiket hosszú évek óta nem láttam már, de hiányuk már csak tompa megszokásként lüktetett a mellkasomban. Rendezett, javarészt boldog életem volt Nemetona Kőtornyainak zárt kapui mögött, s bár időnként vágytam a nagyvilágba, mindig megnyugtattam magam arról, hogy jó helyen vagyok, és szükség van rám; Ha másoknak nem is, a gyermekeknek bizonyosan.
A hosszú évek alatt felépített világom hirtelen darabjaira hullott szét, és hiába kapkodtam a szilánkok után, egyet sem voltam képes elkapni belőlük; Úgy éreztem a puszta létezésem is megkérdőjelezhetővé vált. Ott álltam üres kezekkel, megfosztva a múlttól, riadtan tekintve a jövőbe. Féltem.
De amennyire féltem, éppen annyira voltam dühös is; Keserves nevetésem ennek adott hangot, mielőtt dühös szikrákat szóró íriszeim meg nem állapodtak a szőke jómadáron. Korábban sajnáltam, mert azt hittem, hogy éppen olyan elveszett lélek, mint én magam voltam, amikor kiderült másságom, és ahogyan oly’ sokan, Ő maga is csak a körülmények áldozata, és valójában nem akarja azt tenni, amit éppen tesz. Azonban egyre világosabbá vált, hogy minderről szó sincs, mert nagyon is akarja.
Megjegyzését elengedtem a fülem mellett, ahogy dühös macskaként fújtatva tettem egy lépést, felé, majd még egyet, miközben ujjam minden egyes szó után fáradhatatlanul nyomakodott a mellkasának. A vörös köd elborította az agyam, így voltaképpen fel sem fogtam, hogy mit teszek ezzel. Látásomat elvakította a harag, így az sem láthattam, ahogy a vonásai torzulni kezdenek ingerültségében.
Fájdalmas sikoly szakadt fel belőlem, amikor a szőke férfi kemény keze az én pipaszár csuklómra szorult. Ökle kemény volt, akár a kőszikla, ahogy ujjai egyre szorosabb béklyóval szorultak a kezeim köré. Testem az övének ütközött, ahogy közelebb rántott magához, szinte a vértje mögül is érezni véltem szíve heves dobbanásait; A félelem olyan erővel szorította össze a mellkasomat, hogy levegőt venni is elfelejtettem, miközben a szemeim szúrása arról árulkodott, hogy a könnyeim éppen kiszökni készülnek.
A heves fájdalom még tovább szökött azzal, hogy a csuklómra görcsölő keze, szinte beleolvasztotta a mágusjelképes karperecet vékony bőrömbe. Próbáltam szabadulni, még a lábára is ráléptem, de hiába. Nem kellett átgondolnom, hogy hiszek-e neki, amikor azt mondja, eltöri a kezemet. Meggyőző volt.
- Férfinek hiszed magad? – kérdeztem a fájdalom ellenére, vagy éppen attól felbátorodva. – Szerintem csak egy állat vagy, aki csak egy gyenge nőn képes erőt venni – sziszegtem a fogaim között, készen arra, hogy megtorolja majd az éles nyelvem által szőtt szavaimat. Korábban is egyértelművé tette, hogy bármire képes, de arról halvány lila fogalma sem lehetett, hogy mit tudok én. Éreznie kellett volna a lángnyelvek forró „csiklandozását” a bőrén, de a bősz nemcsak az eszét vette el, hanem a fájdalmát is. Egyetlen magyarázatot találtam erre, az pedig az, hogy a szóbeszéd igaz; Ő egy farkas.
Újabb keserves sikkanás hagyta el a számat, amikor szorított a fogáson, szinte éreztem a csontjaimat megreccsenni. Sosem voltam az erő bajnoka, hiszen tulajdon kenyerem is csak az eszemmel kerestem; Törékeny voltam, és kicsi, akit gyakran gúnyoltak azzal, hogy könnyedén elvinné egy nagyobb szél. Egy erős, magabiztos nomád harcossal szemben, akinek egy bestia lakozik a testében, esélyem sem volt. Kétségbeesetten pörgettem gondolataimat a megfelelő ige után, de hiába. Elvesztem. Rájöttem, hogy hiába tartom okosnak magam, veszély esetén nem tudok jól dönteni pacifista elveim miatt. Ne árts, zsolozsmázta a fejemben a lelkiismeret hangja, és a maradik lángok is kialudtak.
- Engedj el, nomád! – leheltem kérlelőn, kék szemeimet makacsul mélyesztve a hasonszín, kegyetlenséggel átitatott íriszpárba. – Számodra értéktelen vagyok, nincs aki fizetne értem… A rokonaim szegény emberek, a toronyban pedig azt sem bánnák, ha itt és most az életemet vennéd. Engedj el, kérlek! Ígérem, hogy nem szólok senkinek… és meggyógyítom a sebeidet – próbálkoztam a fájdalomtól remegő hangon, s bármennyire igyekeztem, arcomon makacsul megindultak a könnyek. Úgy reagáltam, mint bármelyik asszony, aki könnyekkel próbált csatát vívni, csak én nem színlelve tettem.
Nem tudtam, hogy miért ajánlottam fel annak ellenére is a segítségemet, hogy olyan kegyetlenül bánt velem; Csak az arcát néztem, azt a mély vágást az arcán, amely akár egész életére is bélyeget égethet a megjelenésére. Bárki is volt az, aki megsebesítette, minden bizonnyal nemcsak ennyire készült.
Egy pillanatra azt hittem, hogy szavaim nyomására engedett a szorításon, mégsem tudtam tőle szabadulni. Arca kínosan közeledett az enyémhez, cápavigyora nem jelentett túl sok jót, így riadtan kaptam oldalra tekintetemet, így forró lehelete a szavak kimondásánál a nyakam bőrét perzselte. Nem is sejtettem, hogy mire akar kilyukadni, amikor feltette azon kérdéseket, amiket már régen megválaszoltam.
- Senki, senki – ráztam a fejem makacsul, bizonygatva korábbi szavaim hitelességét. – Ki fizetne egy szolgáló lányáért, egy mágusért? – őszinte, kék szemeim nyíltan fordultak vissza rettentő arcvonásaihoz, de a következő pillanatban kezei már a vállamon állapodtak meg, hogy durván megforgasson. Egyetlen esélyt láttam a menekülésre, ha engedelmeskedem a kegyetlen mozgatásnak. Arcom fénylett az egyre szaporábban pergő könnyeimtől, a torkomat pedig elzárta egy gombóc.
Minden szava eggyel több szöget vert kétségbeesésem koporsójába. Nem tudtam, hogy honnan szerezte az információit, de furcsamód, minden megjegyzését igaznak véltem, de egyikre sem emeltem szót egészen addig, amíg ártatlanságomat hozta szóba, mert akkor zokogásban törtem ki. Igaza volt; Érintetlen voltam. Csókot is csak egyetlen alkalommal csentem, egy fiatal katonától, aki készen állt arra, hogy kielégítse a kíváncsiságomat, de nem hasonlított arra, amit a könyveimben olvasva elképzeltem, hiszen nem fűzött össze kettőnket valódi érzelem. Néhány alkalommal ugyan egy-egy Begyűjtő illetlenül közeledett hozzám, pont úgy, ahogyan a legtöbb korombeli, alacsonyrangúnak vélt mágussal megtették, de sosem merészkedtek olyan messzeségbe, hogy megrovást kapjanak érte; Morrowind talán eltekintet volna egy fiatal máguslány megrontását eredményező kihágáson, de Theadas főmágus, aki atyánk helyett atyánk volt, képtelen lett volna ilyesmire.
Ha fordulás közben szembekerültem vele, makacsul, de erőtlenül megfogtam a karjait, hogy jelezzem szándékomat arról, hogy szólni kívánok. A sírás eltompította a hangomat, de elhatározásom töretlen maradt.
- Bármit… - hangom megbicsaklott, mielőtt folytattam. – Bármit megteszek, ha elengedsz – mondtam kérlelőn, felkészülve a legsötétebb alkura, amit valaha is kötöttem. Tudtam, hogy nincs más értékem, mint a zsebemben csörgedező néhány réz garas, és a becsületem, ami azt a férfit illette volna, akit férjemül fogadok. Ügyetlenül nyúltam bordó szoknyám zsebeibe, kutatva a pénzérmék után, amelyeket aztán zavartan a szőke orra alá dugtam. – Csak ennyim van, de a tied lehet. Nekem nem kell – próbálkoztam kétségbeesetten, megvárva, amíg ismét nevetni nem kezd az ajánlatomon. Ekkor csaptam le rá, nem is tudván hogyan, de összeszedve maradék erőimet. Ösztönösen emeltem meg nehéz szoknyám rejtekében a térdemet, hogy egy jól irányzott mozdulattal ágyékon illessem. Ha a tervem sikerült, és a hirtelen fellépő fájdalom következtében kétrét görnyedt |
*
Ismertem egy fickót, aki amolyan fél-kalóz volt, félig kereskedő, és néha a kolóniával is árucserébe bocsátkozott; hogy is mondjam, nem volt épp túl törvényes a biznisze, és semmitől sem rettent vissza. Ezért kedveltem. Mi több, egy héten belül volt esedékes az újabb látogatása, utána visszatért volna a tengerentúlra... Biztosra vettem, hogy majdnem ugyanolyan jó pénzért el tudnám adni neki a lányt, mint Tyriát tudtam volna Sagramouréknak. Ez a gondolat határozottan jobb kedvre derített. |
Habár az elején a lány heves ellenkezése még tetszett is, a fejemhez vágott sértegetések kezdtek idegesíteni, a legújabb, molylepkés elmésségére pedig megforgattam a szemem. Téynleg megint le kellett volna ütnöm, állapítottam meg morcosan. A szavak önmagukban nem jelentettek semmit, lévén pontosan tudtam, mennyire nincs bennük igazság, de akkor is piszkálta a csőröm, hogy csak úgy vagdalózik a sértésekkel, ezzel megkérdőjelezve a kettőnk közötti hierarchiát. Itt én voltam a főnök; és ha nem hagyta abba sürgősen, biztos voltam benne, hogy igen hamar be is fogom neki bizonyítani.
Egészen addig azon gondolkoztam, mi lehetne a tökéletes fegyelmezési módszer, amivel nem okozok neki maradandó sérülést (elvégre, egy szép pofit sosem szabad elcsúfítani, még akkor sem, ha nem az épségéért akartam volna pénzt kérni), de kellően fájdalmas ahhoz, hogy később is emlékezzen rá, amikor ismét megszólalt.
Az agyam egy pillanatra megállt a forgásban, és hunyorogva, enyhén eltátott szájjal bámultam rá, ahogy nevetett. – Neked valami kórság rágja az agyad? – Suta. Sok mindennek hívtak már, de ennek még nem neveztek, így másra nem tudtam gondolni, minthogy a lány egyszerűen őrült. Nem lepődtem volna meg rajta, ezek a főnemesek olyan kivételesnek érzik magukat, hogy biztos nagy a beltenyészet, az meg a kutyáknak sem tesz jót. Nem érdekelt volna az sem, ha teljesen hasznavehetetlen agyilag, csak azon kezdtem aggódni, vajon így veszít-e az árából, és hogy már azelőtt is gyagya volt-e, hogy leütöttem. A selejtes áru nem áru. Bár arra, amire Sagramouréknak kell, biztos így is jó volt, mosolyogni tudott, meg gondolom kölyköt potyogtatni is. Lehet, hogy a végén még önkéntelenül a fattyak kezére is játszottam ezzel, elvégre, egy kezelhető asszony mindig jobb volt, mint egy olyan... Hát, mint a nővérem.
Igazából egészen addig meg sem fordult a fejemben, hogy talán tévedtem, míg a lány egyszerűen nekem rontott. Nem úgy, ahogy egy harcos tenné, inkább úgy, mint egy lekezelő tanító; ahogy az előbb, úgy most is lemerevedtem egy pillanatomban döbbenetemben. Ez a nő tényleg hozzám ért...?! Ahogy ujja először, másodszor, majd harmadszor is a vértemhez ért, úgy lábaltam ki lassanként a sokkból, mígnem a hüledezés helyére előbb önvédelemből fakadó feszültség, majd hevesen lángoló harag kerül. Ez a nő tényleg hozzám ért. Hogy képzeli?! Kék szemeim dühös szikrákat szórva ugráltak a mellkasom és az arca között. Minden erőmre és koncentrációmra szükség volt, hogy ne engedjek utat a lelkemben tomboló farkasnak, ezért nem is szólaltam meg végül, ám gyorsan táguló orrlyukaim és a torz grimaszba ránduló arcom bőséggel árulkodhatott a lány számár arról, milyen veszélyes játékot űz is éppen.
A szavai valahogy mégis elértek hozzám a tomboló haragomon túl, ám ahelyett, hogy a ráeszmélés, mekkora hibát is követtem el, a lelkemre hatott volna, ahogy azt a lány is akarta, minden bizonnyal, csak még jobban dühített. Felötlött bennem minden egyes alkalom az életem során, amikor elrontottam valamit, és az, amit erre az apám mondott: Tesla megoldotta volna. Tesla nem vétett volna. Tesla jobban csinálta volna. Tesla, Tesla, Tesla. Habár nem vallottam be magamnak, de szerettem a nővéremet, ám az ilyen pillanatokban biztosra vettem, hogy ha a közelemben lett volna, gondolkodás nélkül rontok neki, és addig szorítom, karolom, harapom, míg el nem száll belőle az élet, és majd akkor mondhatják, hogy Tesla jobban csinálta volna. Utána minden bizonnyal rút élet várt volna rám, nem csak a többiek, de a saját lelkiismeretem miatt is, ám a haragom nem olyasmi volt, amit meg tudtam volna fékezni, és a farkassal együtt, amivel egy testen osztoztam, csak rosszabb lett a helyzet.
Most ugyanez a harag kezdett kibontakozni bennem, és biztosra vettem, hogy ha azonnal nem verhetek szét valamit, felöltöm a farkasbundát, amire most végképp nem volt szükségem. Állatiasat mordulva ragadtam meg a vörös hajú lány csuklóját, és közelebb rántottam magamhoz, hogy szinte hallani véltem a mellkasában dobogó szívét.
– El fogom törni a kezed – vicsorogtam rá, a közelség miatt elég volt veszélyesen halkan és mélyen beszélnem. Biztosra vettem, hogy sikerül megijesztenem; és akárhogy próbált volna ellenkezni, kezem szinte bilincsként szorult vékony csuklójára, éreztem az ott pulzáló eret. Olyan erősen szorítottam, hogy biztosra vettem, fáj neki, később pedig ronda véraláfutások borítják majd be a lehetetlenül világos bőrét. Helyes, gondoltam, immár félig a farkasom vadságának befolyása alatt, helyes, helyes. Erősítettem a szorításon. – Vagy előbb az ujjaidat; egyenként, minden percet, kínzó lassúsággal. Akkor talán megtanulnád, hol a helyed, asszony.
Megtettem volna; nem ez lett volna az első eset, az iránti dühöm pedig, hogy elbuktam a feladatomban, perzselőbben ösztönzött, mint bármi más. Még kegyes is lett volna, ha csak eltöröm, az meggyógyul. Ha viszont mondjuk levágnám, nos... Azt még egy boszorkány sem tudja visszanöveszteni.
Az ujjak levágása, valamint a boszorkány szó, olyan gondolatot ébresztett az elmémben, amire válaszom előbb hirtelen kisimuló ábrázatom, majd az arra ismételten kiülő rókavigyor volt. Olyan váratlanul lazult a szorításom (még mindig nem tudta kitépni a kezét az enyémből, ha kellett, még egy kis bőrperzselést is elviseltem tőle, ennél csak nagyobb fájdalmak értek az életben, de már nem fájhatott neki annyira), hogy bizonyára megleptem vele. – Szóval Ara Shalott vagy. Mágus, he? – vigyorogtam az arcába, olyan közelről, hogy éreztem a bőre illatát, és láttam a szemeiben lévő, apró pettyeket. Hangos, kutyaszerű vihogás tört fel belőlem. Hát csak megoldottam! Nem volt ez akkor baklövés! Mindig is tudtam, hogy okos vagy, Gard!, dicsértem magam, ahogy körvonalazódott bennem az új tervem.
– Azt mondod, senki nem fizetne érted? – kérdeztem végül, elfojtva egy újabb feltörő nevetést. Elengedtem a csuklóját, majd a vállait megragadva durván körbefordítottam, hogy minden irányból meg tudjam nézni. Nem úgy tűnt, mintha akármije is hiányozna, ami határozottan jó jel volt, minél több, annál többért lehet eladni, nem? Mikor ismét szembe került velem, a haját kezdtem nézegetni. Nem érdekelt túlzottan, ha ellenkezett vagy hangot adott nem tetszésének, a szavait elengedtem a fülem mellett, és ha kellett, meg is rángattam, hogy nyugton maradjon. Túlzottan lefoglalt a gondolkodás ahhoz, hogy ismét felmérgesedjek rá, legalábbis egyelőre.
– Azt mondják – kezdtem végül feltűnően nyugodt hangnemben –, hogy a vörös hajú nők mind boszorkányok, démoni szolgálók, akik elcsábítják a férfiakat, hogy aztán bekebelezzék a lelküket és így tartsák magukat örökké fiatalon. Azt is mondják, hogy minden porcikájukban mágia csörgedezik. Tudtad, hogy a tengerentúlon sok nép úgy tartja, hogy a vörös hajból készített talizmán megvédi őket a rossz szellemektől, a hajukba meg a fülükbe akasztják, hogy a démonok azt higgyék, ők is egyek közülük, és ne bántsák őket? Arrafelé nagy az éhínség... Csupa nap, kevés minden más, az ottaniak megtanulták mindennek minden részét felhasználni. Úgy hallottam, vannak, akik arra esküsznek, hogy ha az egyik sérült tagjuk helyett egy másik ember ugyanazon tagját áldozzák fel, az istenek megkönyörülnek rajtuk, meg hogy a szűz lányok vére jobb minden életelixírnél... Te is érintetlen vagy még, mi? – villantottam felé kaján vigyort. – Bár lehet, hogy élve több hasznod van, mint máshogy... Ha a hajadat le is vágják talizmánnak, a többi részed egészen csinos. El lehetne adni rabszolgának... A mágia talán szórakoztat néhány gyereket odaát.
Ismertem egy fickót, aki amolyan fél-kalóz volt, félig kereskedő, és néha a kolóniával is árucserébe bocsátkozott; hogy is mondjam, nem volt épp túl törvényes a biznisze, és semmitől sem rette |
Ha nem lett volna megkötözve a csuklóm, tanítói szigorral csaptam volna a hajtincsemmel babráló kezére. Bármennyire féltem is, igyekeztem eltitkolni előle pedig tudtam, hogy bármit megtehet velem, hiszen hiába csörgedezik a mágia az ereimben, csak egy gyenge nő vagyok. Egy gyenge nő, akinek fontos a tisztessége, lüktetett a forrongó gondolat agytekervényeimben. Talán éppen a szenvtelen gesztusa bátorított fel annyira, és adott elég erőt ahhoz, hogy megszabaduljak a köteleimtől.
Úgy hittem a lángnyelvek talán elég bizonyítékot szolgáltatnak a szőke számára, hogy felismerje a tévedést. Kék szemeim leplezetlen érdeklődéssel figyelték, ahogy ösztönösen a kése után nyúl. Felkészültem a legrosszabbra, amikor a nomád teste megfeszült. Hallottam már pletykákat arról miféle fenevadat rejt lelkük, de sem a fegyver, sem villanó agyarak nem kerültek közel hozzám. Még.
- Annyi eszed van, mint egy erszényre való molylepkének! - leheltem hitetlenül, amikor nevetni kezdett. Úgy tűnt fenyegető szavaim kicsit sincsenek hatással a vademberre. – Vagy kevesebb… Ne sértegessük a molylepkéket – ráztam meg a fejem makacsul, elkomoruló tekintettel. Jól látszott, hogy a fiúnak fogalma sincs arról, hogy mit tesz a lovagparancsnok azokkal, akik beleköpnek a levesébe. Ismét fellángolt bennem a sajnálat a nomád harcos iránt, aki ahhoz is ostoba volt, hogy féljen. Egészen biztos voltam benne, hogy nem kell hozzá néhány napnál több, hogy a begyűjtők a nyomára, a nyomunkra akadjanak, és ha ez bekövetkezik, egyikünk számára sem létezett kecsegtető végeredmény. Őt kivégzik, rám pedig meglehet, hogy annál is rosszabb sors vár, ha nem bizonyítom ártatlanságomat.
- Téged bizonyosan a fejedre ejtettek! – sápadtam le, amikor szóáradatából végül kibogoztam a lényeget. – Valóban azt hiszed, hogy közöm van a herceghez, vagy az Agenyr családhoz? – most rajtam volt a nevetés sora; Talán sosem kacagtam még ilyen ízes, megjátszott úri vidámsággal. – De kis suta vagy! – ráztam meg ismét a fejem, miközben rendezett vonásokkal megpróbálkoztam a felállással.
Az ember nem azzal kerül bajba, amit tud, hanem azzal, amit biztosan tud, de a végén kiderül róla, hogy nem is úgy van, ahogyan azt elsőre gondolta. Az előttem álló, gúnyos magabiztosság mögé rejtőző fiú saját önhittségének hibájába esett, és a Sors kegyetlen fintora volt, hogy magával rántott ezzel. Már-már sajnálni kezdtem, amiért volt olyan ostoba, hogy nem a megfelelő vöröshajút rabolta el, de hamar elfojtottam ezen érzéseimet, hiszen ha az akciója sikeres, most Tyria Agenyr lenne a helyemben, ami nemcsak a jóságos hercegünknek, de Trevannak is fájdalmat okozna. Utóbbi jobban érdekelt.
Lassan, megfontoltan emelkedtem fel a földről készen állva arra, hogy a fiú támadni fog. A felém szegezett kardot, a széles, mágusjelző karperecemmel hárítva toltam oldalra. Azt hiszem, hogy a sértettség varázsolt annyi bátorságot belém, hogy jobb kezem kinyújtva magam elé, mutatóujjammal jól irányzottan, többször is mellkason böktem pökhendi uraságot, hogy megtörjem magabiztosságát. Gyengeelméjű!
- Na ide figyelj, fiatalember! – néztem rá vakmerőn, minden egyes szónál megbökve a vértjét. Magasabb volt nálam, így úgy festhetett, mint mikor a bolha csipkedi az elefántot. – Nem tudom, hogy honnan veszed a bátorságot, hogy bárkivel is ilyen hangon beszélj, de volna mit javítani a modorodon! – a tanítónő észrevétlenül bukott ki belőlem, ahogy tettem egy lépést előre, pukkancs viselkedésemmel minden bizonnyal el kellett érnem, hogy a szőke hátráljon, de ha nem tette, az sem baj. Ezúttal nem hagytam magam akkor sem, ha ez lesz az utolsó cselekedetem ebben a földi életben. A nyilvánvaló felségsértő szavaitól jó szándékúan eltekintettem, de amikor Trevan és a testvérét hozta szóba, nem elpattant valami bennem. A fiú nem volt ott, hogy megvédje a családját, de éreztem magam olyan barátjának, hogy nyugodt szívvel megtegyem helyette; akkor is, ha árulónak hisz.
- Tyria Agenyr jó, és becsületes teremtés, nincs jogod ilyen hangon szólni róla! Mielőtt bárkiről is éles szavakkal vélekedsz, legalább győződj meg róla, hogy megfelelőek az ismereteid! – szemeim szikrákat szórtak, ahogy vad elszántsággal a férfi szemeinek kékjét kutattam, fogalmam sem volt mit forgat a fejében. – Ölj meg, vagy tégy, amit akarsz, nem érdekel! De nem hagyom, hogy igaztalanul bírálj! – dobbantottam dühösen, mint Sir Jorah lovai, ha Morrowind parancsnok az istállóba lép, mert mint oly sok emberbe, a hátasokba is félelmet plántált puszta jelenlétével. Vehemensen lendítettem meg a karom, talán annak ígéretét hordva a mozdulatban, hogy készülök megütni a nomádot, de pusztán a karperecem nyomtam az orra alá, mint nyilvánvaló bizonyítékát annak, hogy borzalmasan mellényúlt.
- A nevem Ara Shalott, anyám mosónő volt a fővárosban, ahol magam is nevelkedtem, amíg ki nem derült az adottságom. Tizenkét éve élek a kőtornyokban; kezdetben diákként, később pedig tanítóként. Amint rájöhettél, nem vagyok nemes… - billentettem oldalra a fejem, néhány szikrát gyújtva felemelt kezem ujjainak végén. - …csak egy egyszerű mágus. Talán jobban jársz, ha megölsz; Akkor nem üldöznek majd tovább, én pedig megtérhetek az Anya keblére. Nincs olyan ember, aki fizetséget adna értem – húztam számat könnyed mosolyra, mintha csak kedvem lelném abban, hogy származásommal borsot törhetek a vad ficsúr orra alá. |
Ajkaim gúnyos mosolyra húzódtak, ahogy a lány végül megszólalt; a szavak nem jutottak el hozzám, ahhoz túlzottan lefoglalt, hogy a szemeiben égő tüzet figyeljem. Szinte tetszett ez a fajta küzdőszellem, és meg kellett állapítsam, hogy az a híres-neves hercegecske sokkal jobbat és többet kap, mint ami járna neki. Nem mintha a rheyai selyemfiúk akármit is érnének, ha igazi férfiak mellé állítják őket. Mint én, természetesen. Mosolyom vigyorrá szélesedett, ahogy előrenyúltam, és ujjaim közé fogtam az egyik vörös hajtincsét. Talán szórakozhatnék vele egyet, mielőtt visszaküldjük a becses tulajdonosának, jutott eszembe, sötétlelkű gondolataim minden valószínűséggel utat törtek maguknak egészen a szememig. Elvégre, addigra már úgyis mindegy. Ha Őfenségének úgy már nem kell, majd a családja vásárolja vissza, hogy kinek az aranya tölti meg a zsebemet, az teljesen mindegy volt. Ez a lehetőség talán még jobban is hangzott, hiszen nem csak az ágyam lett volna meleg néhány éjszakára, de a két család viszonyát is el tudnám mérgesíteni... Mindig mulatságos volt, ahogy virágnyelven estek egymás torkának.
Aztán valahol valami szöget ütött a fejemben, talán a farkasom figyelmeztető nyüszítése, ahogy a lány szavai végül értelmet nyertek a számomra.
– Hogy mi? – ráncoltam össze a szemöldököm, ám válasz helyett néhány érthetetlen szót, és egy, a testemhez túl közel lángra lobbanó kötelet kaptam. Kezem ösztönösen fonódott az övemről lógó késre; erről lemostam a vért, ha az arcomról és a ruhámról nem is. Még az kellett volna, hogy egy ilyen csecse kis tőr berozsdálljon.
Mágus, nem kellett nagy zseninek lenni hozzá, hogy valaki rájöjjön. Rühelltem a mágusokat. Vártam a támadást, a testem megfeszült, ám úgy tűnt, hogy a lány elég gyenge ahhoz, hogy ne próbálkozzon ilyesmivel, látszott kék szemeiben a fáradtság. Kék. Azok a kocsmatöltelékek nem zöldet emlegettek? Buja zöldet, egészen pontosan, de hamar rájön az ember, hogy néhány sör után minden szín és minden asszony buja lesz, főleg, ha józanul is szép látvány. Valamit kezdtem gyanítani, de a figyelmemet nem tudtam megosztani a gondolkodás és a lány között, így inkább utóbbit választottam.
Szavaira kedvem támadt felnevetni, ám helyette elkerekedtek a szemeim, és teljes, tökéletes megrökönyödést tettettem, még a szám is "o" alakot formált, ahogy azoktól a szerencsétlenektől láttam, akikkel végeztem. – Ó, jaj, ne! Valaki meg akar majd ölni? Engem? – sipítottam komikusan, legalábbis számomra vicces volt. Ahogy jött a színlelt félelem, olyan gyorsan múlt el, szinte leolvadt az arcomról, és a helyét ismét átvette a magabiztos, neveletlen vigyor. – Ha a parancsnok el akar kapni, attól tartok, be kell állnia a sorba. Hosszú a lista, talán beleun a várakozásba, és inkább tovább áll.
Nevetséges gondolat volt, hogy azt hitte, holmi bitófa és mérges lovagparancsnok majd megijeszt. Fogalmam sincs, mit tanítanak Vidarban, de ezek szerint a nomádokról nem sokat. Helyes. Jobb volt meglepetésszerűen támadni, kéretlenül, hogy felkészületlenül érjük az ellent, és eltűnni, mielőtt még magához térhetne. Ez volt az élvezetes taktika, és szinte kivétel nélkül működött.
Habogására megforgattam a szemem. – A herceged? Az a Sagramour-fatty? Celawan? Rémlik valami? Én még sosem láttam, de legalább a nevére emlékszem, pedig nem én megyek hozzá, hogy csiricsáré hercegnő legyen belőlem. Vagy né? Ah, olyan mindegy – legyintettem, aztán felálltam, alakom a vörös hajú lány fölé tornyosult, és árnyékot vetett rá. – Legszívesebben az ő magasztos ábrázatát cakkoznám ki, de attól tartok, Rheya védelmével meggyűlne a bajom. Az a rohadék fattyú... Ti, nemesek, bazinagy falakat építetek magatok köré, ahhoz képest, hogy ti ilyen szentek meg sérthetetlenek vagytok. No, mindegy is, egy nap még elkapom Celawan Sagramourt, meg azt a mélyen tisztelt Theliont is, hadd lássa mindenki, hogy ugyanúgy maguk alá csinálnak haláluk előtt, mint bárki más, de addig is, be kell érnem veled – sóhajtottam, majd kardot rántottam, és a lányra szegeztem. Messze volt még ahhoz, hogy akármi baja is lehessen tőle, de épp elég közel, hogy fenyegetőnek hasson. Néhány pillanatig némán figyeltem őt, enyhén oldalas testtartásból, és hagytam, hogy az agyam megpróbálja összeilleszteni a sztori darabkáit.
– Te is mágus vagy? – kérdeztem végül. – Az öcséd is az, nem? Viszont csak ő lakik abban a rohadt toronyban, azt mondják... Vagy rólad nem is tud? – Arcomra kegyetlenül vidám mosoly ült, ahogy megvetően horkantottam. – Titkolózol apuci elől? Rossz kislány vagy, eh? A szívszerelmed vajon tud róla, vagy ő sem? Igazán nem érdekelnek az undorító nemesi drámáitok, de jó volna tudni, vajon értékes vagy-e még a számára, vagy egyszerűbb, ha most megöllek. Ha nem kapok fizetséget, mert Tyria Agenyrről kiderül, hogy ő is mocskos mágus, mint az öccse, felesleges elvonszoljalak a táborig, és egyszerűbb, ha itt helyben a fejedet veszem. A helyedben jól meggondolnám a választ. |
Igazából nem is kellett volna aznap ott lennem. Neeve szokta elvinni a gyógyszereket a városba, de önként ajánlkoztam helyette csak azért, hogy saját önző szándékaimat kielégítsem; Elkészült a másolat a Hősregékről, és szerettem volna magam megbizonyosodni arról, hogy valóban eljut a herceghez – a jókívánságaimmal együtt, amit a házasságkötése alkalmával szerettem volt átadni számára. Az engem kísérő katonák hajlandóak voltak addig félrenézni, amíg egy rézgarast nyomtam egy suhanc kezébe, hogy a becsomagolt könyvet, és a lapjai között megbúvó kártyát eljuttassa az Agenyr házba; Arról, hogy a csomag végül eljutott-e a címzetthez, nem tudhattam, de vakon bíztam benne.
Nem rostokolhattam soká’, hiszen Morrowind főparancsnok csak éppen annyi időt engedélyezett számomra a távollétre, hogy a fiolák és azok tartalma eljusson az gyógyítókhoz, akik nemrégen jelezték készleteik súlyos megcsappanását; A Tornyokban azt suttogták, hogy utolsó kétségbeesett próbálkozásaikat is megtették már arra, hogy megmentsék az öreg Agenyr életét, és ez okozta a hirtelen fellépő gyógyszerhiányt. Üzenetükben, azonnali és halaszthatatlan segítséget kértek, ezért eshetett meg, hogy a szokásos havi szállítók helyett, végül be én magam mehettem. Ritkán jártam odakinn.
A támadáskor már visszafelé tartottunk; Vidáman fecsegve élveztem a napsütést a két mogorva begyűjtő társaságában. Csak arra emlékszem, hogy kiürült kosaramat céltalanul lóbáltam, miközben a zsenge szél vörös hajamba kapott; A városi látogatás ünnepélyes alkalomnak számított számomra, így kevés ruhám közül is a legcsinosabbat vettem fel, a bordót, amit még a tanítóvá válásom után készítettem. A hadfik nem igazán szóltak hozzám, de eltűrték, hogy én szóltam hozzájuk – igazán ragyogó mosolyt varázsoltak az arcomra azzal, ha néha-néha vakkantak valamit egy feltett kérdésemre.
Nem tudom, hogy a tőr honnan érkezett, de puffanás és halálhörgés hangja örökké az emlékeimbe égett; ahogyan a katona arca is, akinek tekintetéből abban a pillanatban kihunyt az élet fénye, hogy földet ért. A kosaram lesett, ahogy kezeimet a szám elé kaptam elnyomván a feltörő sikolyt.
- Maradj hátul – vakkantotta a másik katona, miközben szitkozódva nyúlt kardja után, és kelt birokra a banditával, aki az életünkre tört. Ledermedtem, idegen szavak sokasága tódult fel elmémben, miközben a megfelelő varázsige után kutakodtam; az első mormolások már legördültek az ajkamról, amikor a másik férfit átszúrta a szőke, alattomos teremtés pengéje. Nem tudom hogyan, de elájultam.
Hirtelen pattant ki a szemem. A fejem sajgott, amikor magamhoz tértem. Először azt hittem, hogy lóháton fekszem; A kezeimet a hátam mögött megkötözték, lábaimat pedig összekötötték, és valaki rongydarabokat tömött a számba, hogy elhallgattassa pergő nyelvemet, és bekötötte a számat. Hunyorogva vettem tudomásul, hogy amivel farkasszemet nézek, a férfi háta volt.
Nyögve, a kötésekhez mérve kezdtem vehemens kalimpálásba, küzdve a szabadulásomért. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akar tenni velem, de elég rémtörténetet hallottam már arról, hogy a nomád férfiak ártatlan nőket rabolnak szerte a vidéken, hogy aztán megbecstelenítve, asszonyukká tegyék őket.
A fejemben minden kavargott,és a hányinger kerülgetett. Nem kaptam levegőt, mindenem nehezen mozgott hála a szoros béklyóknak, de eszeveszetten próbáltam szabadulni, mert úgy éreztem: levegőhöz kell jutnom. Levegőhöz kell jutnom ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Tehetetlen voltam. El sem jutottak hozzám a szőke szavai, mikor tehetetlen hernyó módjára újból mozdultam egyet.
Nyikkanva landoltam a földön, amikor a férfi megelégelte rúgkapálásomat. Az oldalam apró köveknek csapódott. Az ösztöneim azt kívánták, hogy mozduljak hátra, amikor hirtelen elém térdelt, de feltámadó harci-szellemem ezzel ellentétben arra sarkallt, hogy szokatlanul dühös, makacs pillantást vessek rá. Készen álltam arra, hogy nem adom magam könnyen, bármit is forgat a sebhelyes fejében. Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire fiatal; Egy röpke pillanat erejéig az is megfordult a fejemben, hogy akárcsak én, a kölyök is a körülmények áldozata. Talán csak kényszerítették, hogy megtegye.
- Te teljesen megzavarodtál! Elraboltad a Rend egy mágusát, és megöltél két felszentelt Begyűjtőt, ezért minimum felakasztanak! – perdültek le ajkaimról a szavak. Bármennyire is kényelmetlenül közel volt az arca az enyémhez, nem húzódtam el; a büszkeségem még megkötözve sem engedte, hogy meghátráljak. Csak arra vártam, hogy a szám szabad legyen; rezzenéstelenül bámultam a fiú arcába, miközben ajkaim szegletében ravasz mosoly bújt meg. -Stilla descendit funis – leheltem szelíden, mire a kezeimet és a lábaimat tartó kötél egyaránt erőtlenül hullott le. Nem álltam fel rögtön, nem lett volna hozzá erőm, ahogy ahhoz sem, hogy valamiféle harci-mágiát alkalmazzak a szerencsétlennel szemben, de felültem és felváltva dörgöltem meg mindkét csuklómat, hogy visszaállítsam a vérkeringésüket.
– Szerinted megúszhatod? A lovagparancsnok vadásztatni fog rád… És hála neked, rám is! Mindenki tudja, hogy Morrowind sosem adja fel! - felháborodott szavaimnak azonban nem tudtam gátat szabni; nagy valószínűséggel másfél nappal az elrablásom után már szökött mágusként keresnek; Mi több, talán az a hit lengi körbe eltűnésemet, hogy összejátszottam a szőkével. Vajon Trevan elhinne egy ilyen pletykát?, kétségbeesés szült kétségbeesett gondolatokat.
- Azt hiszed, hogy… Várj… Mi?! – szónokoltam volna tovább, de hirtelen szaladt ráncba a homlokom, amikor elértek hozzám a gaztevő utolsó szavai, amit az is lehet, hogy már majd fél perccel korábban mondott. – Miféle hercegről karattyolsz? |
– Ha nem hagyod abba a rúgkapálást, eltöröm a lábad, mint egy száraz gallyat! Értetlen némber – morrantam fel, hangomban egyre növekvő dühvel, ahogy a vállamon átdobott nő majdnem orrba rúgott. Kezét-lábát összekötöztem, és mivel nem voltam hajlandó a sopánkodását hallgatni senkinek, a száját is átkötöttem. Még csak az kellett volna, hogy elkezdjen sikoltozni, aztán meg kelljen ölnöm, hogy elhallgasson, vagy kivágni a nyelvét. A leghalványabb ötletem sem volt, milyen ember az a Celawan Sagramour, de a jól csengő családneve alapján piszkosul gazdag – ám talán nem lenne hajlandó olyan menyasszony épségéért fizetni, aki már, hát, nincs egy darabban.
Nevetségesen egyszerű tervnek tűnt. Annyira egyszerűnek, hogy más talán el is gondolkozott volna a helyességén, de nekem eszem ágában sem volt késlekedni azzal, hogy borsot törjek a rheyai ficsúrok orra alá. Brawen meghalt, úgy egy hete; vele, meg még úgy fél tucat kolóniataggal már pár hete elhagytuk a Kolónia táborát, hogy a környező falvakból szerezzünk némi használható értéket (azért cserébe, természetesen, hogy az illetők megtarthatják az életüket, ha átadnak minden mást – így vagy úgy, de a végén úgyis megszereztük, amit akartunk), legalábbis, ezért indultunk el eredetileg. Már nem tudom, melyikünk vetette fel, hogy talán a rengeteghez közeli falvakon túlra merészkedhetnénk, de végül úgy lett. Rheya környéke sokkal gazdagabbnak tűnt, mint akármelyik rengeteg melletti falucska; három részre szakadtunk, de közülünk csak Brawent verte úgy a sors, hogy túlerővel találja szembe magát.
Az a flepnis Sagramour nem érdemelte meg, hogy akár ő, akár a katonái (katonák, inkább vasba forgatott, bamba mamlaszok) levághassanak közülünk egyet is. Biztosra vettem, hogy ha szemtől szembe kerültek volna, úgy akármelyikünk rövidre vághatta volna a nevetséges aranyozott székén trónoló királyt. Ez volt az, ami bosszantott; a halál, az egy dolog, tisztes ellenfél keze által elesni kiváltságos dolog, büszkeség. Az, hogy egy olyan városi piperkőc végzett Brawennel, feldühített.
Először észre sem vettük, mikor értünk el a puszta határáig, azután pedig már egyébként sem érdekelt, melyik málészájú nemesficsúr birtokán vagyunk. Oda mentem, ahová nekem tetszett, és most épp a Puszta tetszett. Azután pedig elértek hozzánk a szóbeszédek az egyik kocsmában, ahová betértünk útközben – megtudtam, hogy amíg a sörgőzös lebujokban röhögő félhülyék csak fennhangon tűnődnek azon, vajon az Agenyr lány vörössége mindenhová kiterjed-e, addig a király unokatestvére, az a másik bájgúnár, Celawan vagy ki (Celawan, Melion meg Rivalen, ilyen félkegyelmű nevet is csak azok a nagy nemesek adnak, mintha nem tudták volna eldönteni, fiúk lesz van vagy lányuk) hamarosan bizonyosságot is szerez róla, már ha eddig nem tette meg.
Nem volt tervem, hogy ráakadjak Tyria Agenyrre, de mikor az egyik kis falut figyeltem meg messziről, és gúnyos vigyorral könyveltem el, hogy mindössze két őr volt ott, egyszer csak ott volt. Mintha a szellemek dobták volna oda elém, őt, meg az előbb említett két őrt, akikről hamar kiderült, hogy nem a falut, hanem a göndör, vörös hajú fehérnépet vigyázták. Nem hittem a szememnek, de nem maradt túl sok időm gondolkodni sem; a hármas hamarosan elkezdett távolodni az aprócska falutól, én pedig kérdések nélkül szegődtem a nyomukba. Az egyik kanyarban támadtam rájuk, és ha jobban megfigyeltem volna őket, talán rájövök, hogy a két őr nem testőr volt, hanem begyűjtők, akik vigyáztak, hogy a flancos úri népség biztonságban érezhesse magát a varázshasználóktól. Talán ha figyelek, feltűnik a lány karján fityegő karperec mintája. Talán ha nem ütöm le a lányt, miután végeztem a két őrrel (az egyiket még messziről terítettem le, attól a mocskos tündétől szerzett tőröm egyenesen a nyakába fúródott, és vérrel fröcskölt le, mikor kirántottam onnét; a másikat rövid kard-tusa után küldtem társa után), hallhatom, mikor elmondja, ki is ő.
De én csak annyit láttam, amennyit: a vonásai nevetségesen finomak voltak, amolyan eltörölni valóak, a haja pedig az a fajta vörös, ami buja gondolatokat ültetett az olyan kocsmatöltelékek fejébe, mint akiktől a nemesi házasság hírét hallottam. Nekem Tyria Agenyrnek tűnt, és ennyi elég volt.
Már másfél napja is lehetett annak, hogy megpillantottam, a nap pedig már magasan járt az égen. Az elsőt kiütve töltötte, ám valamikor a mai reggelen magához tért, és úgy próbált szabadulni, mint valami vadmacska. Szórakoztató volt addig, míg el nem kezdett idegesíteni. Már rég elhagytam a lakott területeket, mire magához tért, és egy kisebb fasoron keresztül lépdeltem, de sosem tudhattam, mikor jut valakinek eszébe pont most erre járni. Sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha hagyja magát. Lehet, hogy megint le kellett volna ütnöm?
Amikor a figyelmeztetésem ellenére is ismét rúgott egyet, megtorpantam, és dühös morgás kíséretében egyszerűen a földre dobtam. Egészen biztosan fájdalmasan ért földet, ami simogatta a lelkem.
– Mi a franc bajod van, asszony? – mordultam rá, majd hirtelen mozdulatokkal leguggoltam elé, és kényelmetlenül közel hajoltam hozzá, ajkaimon gúnyos félmosollyal. Az arcomon még mindig látszottak az apró vérfoltok, mert feleslegesnek találtam lemosni, és a jobb orcámon is varrosodott a seb, amit a tündétől szereztem. Nem voltam túl bizalomgerjesztő látvány, ami jónak tűnt.
– Szomjas vagy? – kérdeztem, elővéve a kulacsomat az övemről. Legalább egy napja nem ivott. Az kellett volna, hogy mire visszaérek, szomjan halljon. Forgattam a kezemben egy darabig, majd a Tyriának hitt lányra néztem. A szája felé nyúltam, ha elhúzódott, ha nem, megragadtam a kendőt, amit elé kötöttem. – Ezt elveszem. Ha sikítasz, betöröm az orrod. Egyikünk sem akarja, hogy a herceged megundorodjon tőled, ugye? – kérdeztem kaján vigyorral, majd eloldoztam az anyagot, és az orra elé dugtam a kulacsot. Nem mintha meg tudta volna fogni... |
A Morrigui puszta kedvez az állattenyésztésnek, és a mezőgazdaságnak. A dúsabb füvű legelőkön szarvasmarhákat, a szárazabb, szikár legelőkön juhokat legeltetnek. A selymes pusztákon túl, a határban szőke búzatáblákat láthatunk, amelyek lustán hullámoznak a szélben. A földeken parasztok dolgoznak nagy szorgalommal, kiknek munkájat néhol maguk a Mágusok segítik. |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
