|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:50 - |
A közvetlenül a piactér mellett álló kocsma, és fogadó a közemberek és nemesek számára egyaránt kedvelt hely - nem titkolt, hogy a politikai viták egy része is itt dől el, néhány kupa bor, és mézsör társaságában.
A fehérre mázolt, díszes, csalogató ajtón belépve a legtágasabb ivóhelyiségben találja magát a vendég, szemben a söntéssel. A fogadó közepén kialakított tűzrakóban hideg napokon egész nap pattog a tűz, ami mellé öröm letelepedni.
A pult mellett balra elhaladva egy ajtón túl egy kisebb, különálló ivóhelyiséget találhatunk, amit a befolyásos vendégeknek tartanak fenn. Jobbra vezet fel a lépcső a hálószobákig, ahol az utazó kipihenheti fáradalmait. A szobák berendezése egy kissé talán szegényes, de tiszta - erről mindig gondoskodnak a szolgák. |
[20-1]
Lyaner hátra pillantott a fogason lógó köpönyegére, eltűnődött egy fél pillanat erejéig, majd ismét a hölgy felé fordult.
- Látom rajta a megbánást, hogy miként foglalhatott el egy szabad helyet. Szerintem kellő képpen rendre utasította. - mosolyodott el, majd kortyolt bele ismét a habos finomságba, ami annál kellemesebb és csúszósabb, minél többet iszik belőle az ember. Bár Lyan ismerte a határait és könnyedén betartotta azokat. Életében eddig kétszer rúgott be, de akkor nagyon csúnyán. Hosszú történetek és nem szépek. Már az elsőnél megfogadta, hogy több ilyen nem lesz, de az i-re a második alkalom tette fel a pontot. Azóta férfiassan tartja magát.
- Ezt bóknak veszem. - terült el egy büszka mosoly arcán. Ő maga szerette a humorát, bár állandó jelleggel serényen kritizálta, talán olyan gyakran, mint ahogy azt használta is.
A név hallatára kezet csókolt finoman, szája alig érintette a kézfejet, bajsza pedig finoman cirógatta. Nem csengett ismerősen neki, de ez nem jelentette azt, hogy a nő nem lehet jó társaság számára.
- Számomra már most az. - bár nem fejtette ki miért. Nem kellett tanítani, szabad volt, egy ideig arra ment és azt csinálhatta, amihez kedve volt. Majd elválik merre kanyarodik, minden esetre meg akar nézni egy eladó telket. Talán megveszi és kialakít rajta egy kis zugot, ahova visszavonulhat és nem csak kocsmalakóként tölti az életét, ha éppen nem a nemesek elkényeztetett gyermekeit tanítja, estéit pedig a különböző udvarokban tölti. Ideje lenne már magának alkotni egy családi fészket, még ha egyedül lenne ott, akkor is megérné teljes mértékben. Talán még egy istállót is készítene saját erőből! Ha pedig felhagy a kardforgatással, lótenyésztőként fog álni öreg korában, boldogan.
Azt talált, már mint társaságot. - gondolta magában, de csupán azt nem értette, miért pont este mozdul ki, amikor könnyedén kirabolhatják, vagy akármit is csinálhatnak vele. Nem egy hú de veszélyes környéken van A Fehér Utazó, de még sem engedne el egyedül egy nőt a sötét éjszakában.
A kuncogására Lyaner nem tett semmit sem. Mintha meg sem hallotta volna.
- Az önvédelem mindig nemes dolog. - helyeselt és hagyta a nőre a dolgot. Végtére is, kicsoda ő, hogy bele szóljon. Maximum felajánlja, hogy haza kíséri, ha már ivott annyit, amennyit szeretett volna... már mint a hölgy, nem ő.
- Egy nemes fiát tanítottam, a szolgálatomat elvégeztem, később kell majd visszatérnem hozzá. Egy éjszakát itt töltök, holnap bejárom a város, majd megyek az új munka után. - kortyolt bele az italba, ami sokkal gyorsabban fogy, mint ahogy azt ő szerette volna. - Akadni mindig akad, csak a világ különböző pontjain. - vonta meg a vállát. Szerette ezt csinálni, a vérében volt a kard forgatás, imádott tanítani, csak sokszor nem olyan fülekre talált, amilyet ő maga szeretett volna. Persze a szülők sosem panaszkodtak rá, szigorúan edzette gyermekeiket, de nem volt kegyetlen, sosem fenyített, csak növelte a fizikumukat. Több edzés, ez volt a büntetés, ha nem hallgattak rá, vagy más, különböző cseleket alkalmazott, változóan. Kiváló észjárása volt hozzá. |
Miközben ülő alkalmatosságot kerestem, rengeteg férfi lökdösött. Még ha nem is szándékosan mindegyikre vetettem egy szúrós pillantást. Kevésbé italos társaságot kerestem magamnak, pedig ez nem volt olyan egyszerű. Akik már délután óta itt ücsörögnek azok már talán kétszer is leitták magukat, akik csak pár órája érkeztek azokkal egy értelmes szót nem lehet váltani, és vannak azok, akik velem körülbelül egy időben érkeztek, de azoknak is van két fajtája. Akik már segg részegek és azok, akik szép lassan lesznek azok. Így nehéz volt a választás, de szerencsére akadt egy, egy ember a tömegben, aki kitűnt mind közül.
A férfihez, akihez oda léptem, még nem volt az alkohol gonosz befolyása alatt, így reménykedtem benne, hogy megfelelő partnerre találok benne. A férfi megszólalásán kissé oldalra billentettem a fejemet majd halványan elmosolyodtam. – De csak akkor, ha a kabátja nem haragszik meg. – feleltem könnyedén miközben belekortyoltam a poharam tartalmába. Egy kedves mosoly jelent meg a számon miközben a férfi neki állt tisztogatni a széket. Ugyan nem értettem miért, de mikor láttam, hogy a földre hullnak a sár darabocskák rögtön megértettem.
- Ugyan, találkoztam már rosszabb humorú alakokkal is. – legyintettem egyet a kezemmel miközben leültem a székre. A férfi humorával tényleg nem volt gond, holott az állította rozsdás. Nem gondolná ezt magáról, hogyha mutatnék egy pár olyan fazont, akiknek már az is vicces, ha egy ember tüsszent vagy másképp mond egy szót. De annál nincs rosszabb, mint akik egész nap képesek favicceket mesélni. Na, nekik borzasztó a humoruk, neki nem.
- Morgana Worthlobe. – árultam el én is a nevemet miközben nyújtottam a kezemet a férfi felé, aki csupán illemből megcsókolta a kézfejemet. A férfi mosolya sok mindent elárul róla. De nem akartam becsmérelni az egyetlen értelmesnek tűnő ember ezen a helyen így én is csak viszonoztam a mosolyt. – Szép estének nevezni ezt az éjszakát pedig csak alig lehet. Bár ha eleget iszunk akár meg is változhat a véleményem. – nevettem el magamat. A férfi kérdésére csak elmosolyodtam miközben a poharamra pillantottam. Pár másodperc után viszont visszatértem a férfihez. – Ez egyszerű – kezdtem bele – társaságot. – válaszom egyszerű volt és lényegre törő. Hisz tényleg nem vágytam másra, mint egy értelmes társaságra, az pedig hab lenne a tortán, ha az éjszaka folyamán más felé menne el ez a kellemes csevegés.
Elkuncogtam magamat mikor a férfi szavaiból azt vettem ki, hogy nemesnek hisz. Ezzel végül is nincs baj mert nem tévedett sokat. Manapság már a papság/papnőség is már egy kiváltság nem mindenki hódolhat szenvedélyesen annak, amiben hisz. De ezért vagyunk mi, hogy az elveszett lelkeket összegyűjtsük és a megfelelő irányba terelgessük. – Csak nem veszélyes, jól mondja. – emeltem fel én is a poharamat majd egy időben én is bele ittam a poharam tartalmába. – De tudja, már olyan sok mindenen keresztülmentem, hogy muszáj volt megtanulnom megvédeni magamat. Még ha ez nem is egy hölgyhöz illik. – egy pillanatra a múltba merengtem, de hamar visszatértem a jelentbe, mert mellettünk egy csapat iszákos nótázni kezdte. – Na és maga, hogyhogy egyedül iszogat az éjszakában? – kérdeztem félre billentett fejjel egy mosollyal az arcomon. |
Lyaner Avennys
A sör itatta magát, bár Lyaner kulturált fogyasztotta, mégis, kortyai egyre nagyobbak voltak, fejét pedig egyre hátrébb döntötte, míg nem sikerült a pohár aljára néznie. Kisebb zajongásra lett figyelmes, és csupán fülére hagyatkozott, amíg a korsó ki nem ürült. De amint letette, vége lett az egésznek.
- Kérhetnék még egyet? - intett a pultosnak úrias mosolyával, holott nem volt nemes, mégis úgy viselkedett. Az illem, az illem.
A nő biccentett felé, mire zsebéből megfelelő mennyiségű érmét halászott elő, nem kiborítva annak tartalmát. Nem állt alkoholista hírében sem, bár az italt meglehetősen jól bírta.
Oldalról egy hölgy hangja csapta meg fülét, mire teljes törzsével arra fordult. Gúnyos mosolyra húzta száját, hüvelyk és mutató ujjai közé vette finom szakállát, majd jobb szemöldökét felvonva visszakérdezett.
- Ilyen modortalan lenne, hogy elvenné a köpenyem helyét? - mondta olyan komolyan a mosoly után, mintha valóban sértést követett volna el a vörös hajú nő.
Kis hatás szünetet tartott, humora minden volt, csak jó nem... Miután reakció következett be, akár értetlenség, nevetés, vagy bármi más társaságában, Lyan azonnal elvette onnan ruhadarabját, majd az alkarjának és ingének segítségével megtörölte a helyet, kicsit kintebb húzva a széket, udvariasan felajánlva a hölgynek. Minderre csupán azért volt szükség, mert Lyan köpönyegének alja a lovaglás miatt saras lett. Ez utóbbi már rászáradt, de homoknak így sem lehetett nyomát látni az ülő alkalmatosságon, minden esetre... Lyaner már csak ilyen. A ruhadarab a fogason landolt, ami csupán két lépésnyire állt tőlük, mégis a kardforgató volt olyan lusta, hogy maga mellé helyezze ebben a tömkelegben. Persze... hogy ne üljenek oda!
- Bocsásson meg a humoromnak. Rozsdás és egyben borzalmas. - mondta azonnal, ahogy visszatért és mivel ismeri az illemet, nem fancsalodott el, ahogyan a nőnél meglátta a bort. Nemesek, előkelők, flancos borok...; forgatta a szemét gondolataiban.
- Lyaner Avennys. - és miközben folytatta, kezét nyújtotta a hölgy felé, hogy az övét szájához emelhesse köszönés gyanánt, ahogyan újonnan szerzett társasága megengedi. - Önben kit tisztelhetek ezen a szép estén?
Ehhez hozzá tett egy apró mosolyt, társalgásban sosem volt problémája, csak a partnerek aggasztották olykor-olykor.
Eközben maga is helyet foglalt, és észre sem vette, hogy míg a fogasig elfordult, a számára rendelt ital megérkezett, a pénz pedig cserében varázsütés szerűen eltűnt a pultról, a borravalóval együtt.
- Bocsásson meg, de mit keres maga egyedül egy ilyen helyen? - utóbbit arra értette csupán, hogy hölgyek nem igen járnak egyedül... főleg nem ennyi férfi közé. - Érthető, hogy nemesek is nem kis számban fordulnak meg, de nem veszélyes? - emelte fel korsóját a nő felé, jó egészséget kívánva vele. |
Rég volt már, hogy kimozdultam volna a házam négy fal közül. Sok teendő volt itthon, meg inkább az emberek jártak hozzám, mint én menjek bárhová is. Bár ha elég csábító ajánlattal kecsegtetnek, akkor meggondolom a kimozdulást. De most csak szimplán a saját szórakozásomra hagytam el a házat. Untam, hogy olyan vagyok, mint egy kalitkába zárt madár, akinek csak bedobják a kajáját, és viszlát. Most én indulok a világba szórakozást keresni.
Eleinte céltalanul sétáltam a város utcáin. Hosszú vörös ruhámat csipke díszítette, ami a földet súrolta. A feltűnő ruhám miatt és az azonos színű, hosszú derékig érő vörös hajam miatt sokan megfordultak utánam az utcán. Nők, gyerekek és férfiak egyaránt. Más biztosan feszéjezve érezné magát, de én élveztem, hogy akár egy keskeny utcán végig haladva is én vagyok a tömeg középpontjában. Könnyed léptekkel haladtam a macskaköveken, nem siettem sehova.
Már kezdett sötétedni, s én még mindig nem tudom merre tartok. Kezdek aggódni, hogy ismételten otthon fogom töltei az éjszakámat, egyedül. De ekkor zajokat kezdtem hallani. Fejemet a hang irányába kaptam és elindultam felé. Egy ismerős ajtóval találtam magamat szembe és egy túldíszített táblával, amin az állt, hogy A fehér utazó. Belöktem a fogadó ajtaját, majd beljebb sétáltam. A hely tele volt, szinte megmozdulni alig lehetett, mi több ülőhely se volt. Pár percig még az ajtóban álldogáltam, hogy útvonalat tervezzek magamnak a pultig, ami egyelőre nem sikerült.
Néhány túlméretezett tuskó nem tudják, hogyan kell báni egy nővel és lökdösni kezdtek. Valószínűleg, csak azért mert az útjukban voltam, de egy merészebb a többi közül, próbált megfogni egy bizonyos testrészemet. Egy bizonyos helyzetben még hagynám is de, figyelembe véve a környezeti tényezőket ezért csak egy hatalmas taslival jutalmaztam a férfit. Az alkoholmámortól szédelgő férfi most egy pillanatra kijózanodott és kezét a pirosan égő tenyérfoltra helyezte. Szó nélkül odébb sétáltam hátra se nézve, hogy a férfi most mire is készülhet.
A tömegen túljutottam és szerencsésen megérkeztem a pulthoz. A pult mögött egy kedves kinézetű, idősebb kocsmáros asszony volt. – Egy pohárral a legfinomabb borjukból. – szóltam. Nem szerettem a pancsolt árukat, kifinomult hölgy vagyok és igénylem a finom italokat. Amint megkaptam az italomat, az asztalra tettem a csilingelő érméket, majd egy kedves mosollyal a poharamat emeltem. Ahogyan elfordultam a pulttól, ülő helyet kerestem számomra. Pár percig kutattam mire kiszúrtam egy férfit, aki egymagában ücsörgött és mellette akadt egy szabad szék, legalább is reménykedtem benne, hogy szabad. Lassan közeledtem a férfi felé. Megálltam előtte.
- Szabad? – mutattam a székre, majd egy mosolyt is az arcomra eresztettem. |
Lyaner Avennys
Valor fülét ide-oda mozgatva, kicsit toporzékolva állt meg. Pár éve már annak, talán kettő, hogy Lyan Rheyában oktatott utoljára. Feladatát elintézve viszont úgy döntött, ideje egy kicsit megpihenni a városban, a nemesek nyakán pedig nem szívesen ragadt. Úgy érezte, akkor olyan lenne, akár egy pióca, az efféle vérszívó élősködőktől pedig jó maga is undorodott.
- Jól van. - hangja mély volt, és oly nyugtató, hogy Valor fülei hátra fordultak, az irányába, mire megállt. A herélt tele volt energiával, gazdája régen mozgatta meg, így érthető a viselkedés részéről. Lyan tervezte, de csak tervezte, és itt volt a bökkenő. Minden esetre már nem kell a kis nemes fiúval foglalkoznia egy ideig, fél évre elbocsájtották szolgálatából, majd utána kell visszatérnie.
A fehér utazó felé vezette csókaszemű heréltjét, hátra, az istállóba. Egy éjszakára foglalt itt szállást, úgy vélte ennyi elegendő lesz, majd tovább áll.
Kikapcsolta a hevedert, leemelte a nyerget, minden holmijával és ráaggatott utazókellékkel együtt, a zabla is kikerült Valor szájából. A lovász épp a többi lovat rendezte, ami azt jelentette, hogy az övé elé is kerül hamarosan friss, víz és abrak. A boksz ajtaját becsukva elölről közelítette meg a helységet, ahol már hangzavar szűrődött ki. Egy társaság meglehetősen harsányan felnevető férfi tagjainak hangját lehetett hallani, ahogyan hahotáznak. A hívogató ajtó kinyílt előtte, majd nem sikeresen beleütközött egy nemesbe, de udvariasan, karjait széttárva engedte ki őt hamarabb. A pulthoz közeledve megadta az esti tartózkodásának maradékát is, társítva az itt hagyott előleghez és ezzel az összes szoba betelt.
- Egy italt? - hallotta a nőtől, mire csak bajsza alatt kedves mosoly húzódott, válaszra készülve.
- Egy korsó sört kérnék. - adott oda még egy érmét, amiből feltételezhető, a következő körre is futja.
A falnak dőlve támaszkodott kényelmesen a székén és közben szemügyre vette a tömeget. Miközben itala megérkezik, levette köpenyét és a mellette lévő székre fektette. A hely csordultig volt, férőhelynek alig mondható két szék talán, az egyiket épp ruhadarabja foglalta el.
- Köszönöm. - fordult a pultos felé, miközben üvegének alja koppant a fán. Régen ivott már jó sört, mindig is jobban kedvelte ez az italt, mint holmi flinces-flancos borokat, amiket túl sokra becsülnek az érlelési idejükkel együtt. Először csak a hab érte ajkait, majd a nedű is. Az őszinte gondolatok megfogalmazódtak benne, hogy ennél már a világ más pontjain is jobbat ivott, de még is kellemes volt számára, nem panaszkodott. Nem rossz sör, de nem is a legjobb.
Az egyik sarokban ismerős arcokat fedezett fel. Egy nemes, Egon Doodly és két barátja egy társaságban örültek valaminek nagyon. Mindenféle ismeretség megmarad a fejében, és mindenféle jellem egyaránt. Ez a férfi meglehetősen szigorú volt fiához, ennek ellenére idősebb lányát elkényeztette mindennel. Lyan nem örült a kivételezésnek, de semmi köze nem volt a családhoz. Csupán az ifjabbik Doodly gyereket ment tanítani. Bár Egon fiáról könnyedén elmondható, hogy kétbalkezes, Lyan az alapokat lefektette nála. Ő is most saját tanárával edz, de Lyaner megígérte, hogy visszalátogat, ahogy azt megbeszélték. Csak ne most kelljen! - gondolta magában.
Amint feléjük fordultak, tekintetét a pult felé emelte, kezével felkönyökölve, de ahogy ujjai között kilesett két korty sör között, ami már jobban folyt, mint kellene, a távozás nyomait vette észre. A társaság szedelőzködött, ő pedig egy utolsó nagyot nyelt a sörből. Nem volt kedve a szószátyár nemesekhez ezen az estén. A szolgálatait főleg a tanítás miatt vállalta, de akadtak már furcsa esetek velük kapcsolatban. Remélte, hogy az éjszaka alatt több ismerős nem tűnik fel, most nem fáj a foga rá. |
A nagydarab kikergette Lillyt. Közben mérges pillantásokkal illetett, nem nagyon foglalkoztam vele. Inkább Carlan válaszával. Most őszintén? Igen, úgy néz ki. Bár szerintem mindenki úgy néz ki, amíg nem bántja Lillyt. Szóval nem jön ki túlzottan az állatokkal. Nem gond, majd megváltozik ez is. Minden változik…
Most például az, hogy húzhatok innen a rákba. Csávókám visszajött és Carlan is figyelmeztetett, hogy engem nézeget. Szerencsére iménti, beszélgetőpartnerem idehívta a múltkori felszolgálólányt. Követtem példáját és fizettem. Úgy tűnik, nem csak én gondolom, hogy ha nem tűnök el nagyon, de nagyon gyorsan akkor itt bajok lesznek.
-Köszönök mindent – fordultam újra Carlan felé, utalva iménti, és a többi előző figyelmeztetésére. – Most viszont azt hiszem, megyek, még a végén egy sötét tömlöcben találom magam. Viszlát! – köszöntem, majd meg se várva válaszát kifelé haladtam. Elhaladva a Lillyt kergető hústorony mellett megengedtem magamnak egy alig észrevehető mosolyt, majd kiléptem az ajtón. Kint megkerestem farkasom.
- Ez a nap is jól sikerült, nem gondolod? – kérdeztem tőle, mire ő csak elfordította a fejét. – Gyere, menjünk haza. – mondtam majd elindultam. |
 Avalon még kellő időben reagált a dühödt fickó pocskondiázására és egy mozdulattal kiküldte a házifarkasát. Nem mindennapi kapocs lehetett ember és állat között, ha már egy pillantásból megértették egymást.
A nagydarab úr felbőszült pillantásokat küldött a nő felé, sőt tulajdonképpen mindenki más felé is, aki rá merte emelni a tekintetét, miközben kifelé tessékelte a kutyának látszó állatot. Bizonyosan égett a pofája a figyelmetlenségét illetően, ám szemei villanásából megértettem, hogy nem igazán fogja ezt ennyiben hagyni. Bárcsak úgy lenne! Ami a legkevésbé hiányzik most, az egy újabb balhé. Előkelőbb uraságok is jártak az Utazóba, nem csodálnám, ha valaki azért emelne panaszt, mert egy kutyát látott a létesítményben.
- Úgy nézek én ki, mint egy lelkes állatbarát?! – tártam szét a karomat, majd egy sóhaj kíséretében újra összekulcsoltam azokat. - Nem igazán jövök ki az állatokkal – ismertem be, miközben beleittam a sörömbe.
Rengeteg állattal találkoztam már életemben, voltak köztük kisebbek, nagyobbak, elevenebbek, mogorvábbak. Különösen Berithben tapasztalhattam meg a teljes valójukat, bár az egyetlen probléma az volt, hogy emberekre hasonlítottak.
Mialatt beszélgettünk, fél szememmel még mindig az ajtót kémleltem, ahol aztán újból megláttam az izmos kidobót. Szemmel láthatóan dühe nem csökkent, de valahogy kimértebben viselkedett, mint az imént.
- Sokan egyszerű kutyának nézik a farkasodat – szóltam csendesen, miközben az asztalra könyököltem. – De azért vigyázz, mert van, akinek szemet szúrhat – tanácsoltam, majd szenvtelenül a nagydarab felé pillantottam s vissza. – A kidobó pedig téged méreget.
Egy mozdulattal ellöktem magam az asztaltól, hogy kiegyenesedjek, majd a közelben poroszkáló felszolgálónak intettem, aki készségesen felénk vette az irányt. Amikor odaért, és megkérdezte miben segíthet, rövid kutakodás után a zsebemből elővettem két ezüsttallért, annyit, amennyi az imént elfogyasztott sör árát lefedte. Miután kifizettem az adósságom amaz megköszönte, aztán Avalon felé fordult, a sokat hangoztatott kérdéssel, hogy hozhat-e még valamit a hölgynek.
A fickó tartásából ítélve, nem tartottam valószínűtlennek, hogy a város hű őrei is hamarost megjelennek a helyszínen. Akármelyik másik kocsmában ezt a kis fiaskót egy legyintéssel elintézték volna, de ez nem akármilyen kocsma volt. Ez volt Rheya városának éke, a Fehér Utazó. Jobbnak láttam a közeljövőben felhúzni a nyúlcipőt. |
Idióta válaszomra Carlan nem válaszolt semmit, csak háradőlt. Lehet, hogy ezzel többet árultam el, mintha kitaláltam volna valamit? Biztosan. Nem is baj.
Következőre csak bólintott. Tudomásul vettem és tovább iszogattam boromat. Lassan már alig volt a pohár alján valami, de nem számított.
Láttam, hogy Lilly megjellenésére felhúzza a szemöldökét. Gondolom nem látott még farkast emberek oldalán. Lilly fül vakargatásában egy fickó zavart meg, aki majdhogynem a terem másik oldalából ordított, hogy mit keres itt ez a dög. Dög? Kikérem magamnak, Lilly nem egy dög! Idióta.
Reméltem, hogy megúszom annyival, hogy elküldöm farkasom. Minek köveztében, majd kicsit kergetik aztán, mikor kimegy el is felejtik az ügyet. Leraktam a poharam és a mellettem ülő állatra néztem. Megszólalnom nem kellett elindult ő anélkül is. Nyomában a nagy darab pasassal. Vicces látvány nyújtottak, ahogy Lilly ügyesen kerülgette az emberek lábait, meg a berendezési tárgyakat, mögötte meg egy kopasz. izomagy, aki csak úgy taszigálta az embereket arrébb, mintha párnák lennének.
Mosolyogva figyeltem a jelenetet, amíg Lilly el nem tűnt az ajtóban, Akkor visszafordultam az asztalhoz és folyttam a nem rég félbe hagyott elfoglaltságomat.
- Neked van valamilyen állatod? - tettem fel az első kérdést, ami eszembejutott. |
Így is lehet játszani – gondoltam, amikor csavaros válasszal hárította a kérdésemet. Nem állt szándékomban erőltetni a beszélgetést, ezért, mint akinek teljesen mindegy, felegyenesedve hátradőltem, amíg a hátam a szék támlájának nem ütközött. Válaszából automatikusan arra következtettem, hogy nem tisztességes úton szerezhette az említett fegyvereket.
A nő kellemes beszélgetőpartnernek hatott, mivel ő se szólt többet, mint amit feltétlenül el akart árulni. Hála az isteneknek!
Szóval bevásárlás. Ismételten bólintottam, jelezve, hogy hallottam, amit mondott, nem volt okom kételkedni a szavaiban, ám amikor a farkasa besétált a látóterembe, majd a gazdája mellé telepedett, csak felhúztam a szemöldököm. Nem hittem a saját szememnek. Hogyhogy nem vettem észre előbb az állatot?! Fürkésző tekintettel körbenéztem a tavernába, hogy másnak is feltűnt-e a négylábú, de csak a szokásos látvány fogadott.
Már éppen szóra nyitottam a számat, hogy figyelmeztessem Avalont, nem biztos, hogy tolerálják az vadállatokat a helységben. Ám egy öblös hang a kocsma másik feléből megelőzött. Szép farkas, csak nem marad itt sokáig.
- Hé! Mit keres itt ez a bolhás dög?! – bődült fel egy nagydarab fickó, akit az egyik kidobóként ismertem fel. Úgy látszik, nem csak én voltam az egyetlen, akinek a figyelmét elkerülte a farkas jelenléte. Az ólajtó méretű alak kopasz fején láthatóan kidudorodtak az erek, jelezve, hogy nem igazán számított arra, hogy pont egy állat csúszik át mindent látó tekintetén. A színjáték kicsit megnyugtatott, hogy nem csak az én megfigyelőképességemen esett csorba.
Meg kell hagyni, az intézmény üzemeltetői nem voltak túl állatbarátok. Mit ne mondjak én sem voltam az. Sohase volt kutyám, de aki annyi időt töltött patkányok között – és most nem az emberméretűekre gondoltam-, mint én, az egy idő után megtanul egy bizonyos távolságot tartani a vadaktól.
Ekkor már az őrön kívül egy pár vendégnek is feltűnt az állat jelenléte, így az őrön kívül több tekintet is az asztalunk felé irányult. Ez aztán érdekes lesz.
Úgy döntöttem, nem fogom beleártani magam az alakuló balhéba, nem az én problémám. Így hát karba tett kézzel, kíváncsian figyeltem, hogy mi fog kisülni a dologból. Azért titkon reméltem, hogy a kidobó lesz annyira ostoba, hogy nem tudja megkülönböztetni a farkast egy szimpla kutyától; Avalon érdekében is. |
Szóval ő is itt élt valamikor régen. Nem emlékeztem rá, de Rheya hatalmas város, és az emlékezetem is bekavart. Azért öt év alatt sok minden kimaradhat az embernek - bocsánat elfnek. Aztán közölte, hogy a nagybátyjához jött, majd utalt arra, hogy a fogadóban fog megszállni.
Majd kérdésemre egy szemöldök felhúzással és egy fej rázzással válaszolt. Megnyugvással maradtam helyemen. Ekkor előrébb dőlt székén és megkérdezte, hogy megkérdezheti-e honana szereztem fegyvereim. Gonosz vigyorra húztam számat és úgy válaszoltam.
- Természetesen megkérdezheti. - ennyi szemtelenség mé részemről is belefért. Nem kizárt, hogy a következő pillanatban felnyársalnak egy tőrrel, de megérte, ha sikerült kihoznom abból a halál nyugodt formájából. Azon felül nem szándékoztam közölni, hogy ezt éppen loptam, és kellett valami ötlet, amihez meg idő kellett.
Időközben újra megjelent a felszolgáló. Még mindig ott virított az arcán az az idegesítő vigyor, de legalább nem beszélt annyit. Lepakolta italainkat, majd elment. Elvettem a poharamat és bele ittam. Egész jó volt. Kiemelkedően gyümölcsös íze volt. Sokáig nem élvezhettem, mert kaptam az újabb kérdést.
- Hogy engem? - kérdeztem vissza, hogy elgondolkozhassak azon mit is válaszoljak. Végül úgy döntöttem az igazsággal nem veszíthetek. - Csak bevásárolni jöttem. - mondtam. Mire végeztem mondanivalómmal megjelent Lilly is, aki az elmúlt percekben tűnhetett el. Leült a lábamhoz és rám nézett. Lenyúltam megsímogattam a fejét, majd visszatértem italomhoz. |
A válaszára csak biccentettem egyet. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy igazat mond, de ahogy láttam, hazugságra sem lett volna semmi oka. Idővel úgyis minden kiderül.
- Akkor egy cipőben járunk – szólaltam meg egy sóhaj kíséretében. Végre megértettem, hogy miért éreztem annyira különcnek. Hiába születtem és éltem le életem eddigi legnagyobb részét Rheyában, valahogy idegennek tűnt, amikor újra átléptem azokat a fényes kapukat. Bármennyire is ismered a szülőhelyed, mégis, ha sokáig távol élsz, valami elvész belőled.
- Éppen a nagybátyámhoz készültem látogatóba, ám sajnálatos módon városon kívül van – tettem hozzá olyan hangnemben, amiből csak úgy sugárzott az őszinteség. – Ígyhát úgy döntöttem megvárom, míg visszatér – lódítottam, miközben a gesztusaimmal arra tettem utalást, hogy bizony a Fehér Utazóban szállok meg.
Most már biztos voltam benne, hogy nem a tolvajcéhem egy tagjával van dolgom. Ennek ténye egy jókora sziklát perdített le a szívemről, megkönnyebbültem, hogy még nem találtak rám. Már-már butaságnak tartottam, az imént kialakult gondolatmenetemet, amely azt feltételezte, hogy ennyire jó az információáramlásuk. Túlbecsültem őket, amikor azt feltételeztem, hogy Darrius Gault nélkül is ugyanolyan zavartalansággal működik tovább a szervezett bűnözés Rheyában. Ám be kellett látnom, hogy tévedtem.
A kérdésén majdnem elnevettem magam, de ahelyett csak felhúztam sötét szemöldököm, és egy fejrázással jeleztem, hogy nyugodtan maradhat, ahol van. Udvariassága egészen meglepett, nem számítottam rá, hogy van annyira tapintatos, hogy megkérdezi, zavar-e.
Valójában szerettem volna egyedül elfogyasztani az italom, de nem különösebben feszélyezett az átellenben levő nő se. Miután megbizonyosodtam, hogy mindenki a maga dolgával törődik a környéken lévő asztaloknál, kicsit előrehajolva kérdésre nyitottam a szám.
- Ha nem zavarja, megkérdezhetem, hogy honnan szerezte azokat? – érdeklődtem pusztán kíváncsiságból, mégha tolakodónak is hangzott a kérdésem. Szépen megmunkált daraboknak tűntek, engem pedig igazán vonzottak a különleges fegyverek. Ha már nem utasítottam el maradását, akkor ideje volt valami jövedelmezőt is kihozni az egészből.
Közben a felszolgáló is visszatért, ugyanolyan levakarhatatlan vigyorral az arcán. Ha nem tudtam volna, hogy ez a mimika munkahelyi kötelezettség, pláne, ha a Fehér Utazóról van szó, akkor bizony megkérdőjeleztem volna az épeszűségét. Miután udvarias szavak kíséretében elhelyezte előttünk a megrendelt italainkat, gyorsan el is sietett a mellettünk lévő asztal irányába, ahonnan már egész éles hangok terjedtek, jelezve a hangulat fokát.
- Önt mi szél hozta errefelé? – kérdeztem tettetett érdeklődéssel, miközben már az új kupa sörömbe kortyoltam. |
Míg leültem a férfi láthatóan végig mért. Talán egy pillanatra megakadt a szeme a fegyvereimen, de nem vagyok benne biztos. Nagyon nem is érdekelt.
Végül elfogadta kezem és bemutatkozott. Carlan - jó ezt is tudni. Így ülve sem tudtam róla többet megállapítani, mint párpercel ezelőtt. A kék szemei számomra igencsak irreálisak voltak, főleg sötét öltözékéhez viszonyítva. Viszont úgy nézett rám, mintha éppen megakarnám ölni. Egyenlőre nem volt szándékomban, és a közel jövőben sem terveztem ilyesfélét.
Aztán jött egy kérdés, méghozzá az, hogy idevalósi vagyok-e. Egyből ráakartam vágni, hogy nem, de aztán nem tettem. Hisz' egyerekkoromat itt töltöttem, vagy legalábbis annak nagy részét.
- Nem kimondottan, bár itt nőttem fel. - magyaráztam. Tettem volna fel azt a kérdést, hogy ő hova valósi, de megjelent a felszolgálólány és megakadályozott. Locsogott össze - vissza, hogy kérünk-e valamit. Carlan láthatólag rám várt, így válaszoltam:
- Egy pohár bort. - kierőszakoltam magamból egy mosolyt, majd megvárvánn, míg elmegy visszafordultam. Egy újabb kérdéssel, vagyis inkább megjegyzéssel találtam szemben magamat., ami a fegyvereimre vonatkozott. Tehát mégis látta.
- Köszönöm a figyelmeztetést, majd legközelebb jobban elrejtem. - mondtam szintén halkan. Majd átfutott az agyamon, hogy nem zavarom-e. - Ugyen nem zavarom jelenlétemmel? - bukott ki belőlem a gondolat, ami már csak azért is hülyeségnek hangzott, mert akkor most nem üln itt és beszélgetne velem. |
Egy kisebb hatászünet után csak megmozdult, és helyet foglalt velem szemben. Volt szerencsém megfigyelni a nőt, amíg letelepedett a helyére. Tekintetem az viszonylag jól takart, övén lapuló fegyverekre siklott. Kétségtelenül két sai pihent a tokjában, az övére erősítve. Nem mindennapi egy nő lehetett, ha ilyen ritka és fölöttébb veszélyes fegyvereket hord magánál. Tehetségtelen meg biztos nem, ha az ajtónállók vigyázó szemét elkerülve jutott be az épületbe.
Talán az átlagos népek figyelemre se méltatták a dolgot, de megjelenése alapján lerítt róla, hogy nem a Rheyából való. Ez jelenthette azt, hogy átutazó, vagy esetleg a város körül él. Régen voltam itthon – ha lehet ezt a helyet az otthonomnak nevezni-, de még így is fel tudtam ismerni azokat, akik úgymond kilógtak a sorból.
Már amikor azt hittem, hogy csöndben marad és nyugodtan megihatom a sörömet, megszólalt.
Rendkívül készségesnek látszott és az sohasem volt jó jel. Lehetett egy, csupán a társasági élethez nem szokott idegen, vagy akár teljesen más is. Nem hittem, hogy közölünk való; a tolvajcéh emberei ilyen hamar aligha találtak volna meg, hogy aztán megjelenésemet követeljék a szervezet vezérei előtt, de nem tartottam kizártnak se. Hisz’ az ékszerkereskedő bármikor leadhatta az információját valamelyik tagnak, aki értesíthette a vezetőséget. Elhúztam a számat. Biztosra veszem, hogy fölöttébb hiányoztam nekik – morfondíroztam magamban.
- Carlan – mutatkoztam be aztán, egy biccentés kíséretében, majd tétovázva kezet is fogtam az illetővel. Nem akartam megkockáztatni, ha esetleg mégis a céh küldte. Rossz fényt vetne az amúgy sem túl fényes hírnevemre, ha a fülükbe jutna, hogy Blackstain még egy kézfogásra se méltatja a céh embereit.
Itt voltunk hát. A bemutatkozás után tudtam, hogy nem kerülhetem el a sorsom. Pedig, de szerettem volna némán belefulladni a sörömbe. Egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében szóra emeltem a szám.
- Gondolom nem idevalósi? – kérdeztem félvállról, miközben ujjaimmal ritmusosan doboltam az asztal lapján. Bár többé kevésbé már biztos voltam a válaszában.
Már éppen egy újabb kérdésre nyitottam volna a szám, hogy újabb információkat tudjak meg a nőről, amikor megláttam a pult mögül kiforduló, valamin fölöttébb viháncoló felszolgálólányt; pontosan irányunkba közeledett.
- Üdvözöljük a Fehér Utazóban! Hozhatok valamit a hölgynek? Esetleg még egy korsóval az úrnak? – érdeklődött cincogó hangon, mikor az asztalunkhoz ért. – Netalán valami különlegességet a kisasszonynak? Rengeteg finomabbnál finomabb desszerttel tudnunk szolgálni!
Csöndben megvártam, amíg az Avalon nevű nő reagál az imént elhangzottakra, ezután az asztal szélére toltam a már üres korsómat.
- A lágyabb zamatúból még egyet, legyen szíves – fordultam a felszolgáló felé, aki miután megjegyezte a megrendeléseket, sietős léptekkel elviharzott. Miután kiért a hallóterünkből ismét megszólaltam.
- Sikerült észrevennem, hogy igazán ritka fegyvereket hordoz - szóltam az átlagnál halkabban. Hagytam, hogy a vidám zene valamennyire túlharsogja a mondanivalómat. - A helyében jobban elrejteném, nehogy valakinek szemet szúrjon...
Főleg, ha nem tolerálja az ilyesféle eszközöket az intézményében - fejeztem be magamban a mondat felét. |
A férfi békésen sörözött, és úgy tűnt észre se vett. Vagy csak úgy tett. A következő pillanatban megkérdezte, hogy segíthet-e. Hát, segíteni nem tudott, mert ő is csak azzal a válasszal tudott volna szolgálni, hogy úgy került ide, hogy idejött. Azt meg nem akartam közölni vele, hogy a "helyemen" ül. Ez gyerekesnek hatott volna. Azt pedig nehezen tűrtem volna el.
Mikor úgy döntöttem, hogy kinyögök végre valami választ, ő egy intéssel a vele szemközit székhez invitált. Már elég régóta álldogáltam, így leültem. Köszönömöt mormolva húztem magam alá a széket. És eljött az a pillanat, mikor megkéne szólalnom. Helyette inkább szemügyre vette még jobban asztaltársam. A fekete csuklya alatt kék szemek villantak rám. Úgy tűnt barna lehet a haja, de ebből annyit nem láttam, hogy biztos legyen.
Végül összeszedtem magam annyira, hogy megszólaljak:
- Üdv! - nyútottam felé kezemet az asztal fölött. - Avalon Eritheab.- mosolyt erőltettem arcomra és úgy figyeltem mit tesz. |
Sehogy sem lesz ez így jó – morfondíroztam magamban, miközben az asztal felé tartottam egy korsó sör társaságában. Az egész gyűrű mizéria nem ért meg annyit, hogy felforgassam érte fél Aglanirt, főleg, hogy a mentorom karnyújtásnyira volt tőlem. A lelkem mélyén túl büszke voltam – vagy féltem?-, hogy elé álljak.
Mint mondtam, a hely nem szerepelt a kedvenc fogadóim között. Inkább szerettem az eldugott, poros, fapados kócerájokat. A Fehér Utazó ennek szöges ellentéte volt. Hívogató félhomány, kényelmes bútorzat, kellemes muzsika és figyelmes személyzet. Nem csoda hát, hogy Rheya nemeseinek krémje megfordult a tavernában. Csendes léptekkel szlalomoztam a különböző népek közt, akik látszólag jó hangulatban mulatták az időt. Nem futottam ki az összes opcióból, csak egyelőre pihentetni kell a kutatást – summáztam, ahogy az asztalhoz érve hangtalanul lehuppantam az egyik székre.
Ahogy elhelyezkedtem, bele is kóstoltam a sörömbe; jobban mondva kóstoltam volna, ha nem állt volna fölöttem egy alak. Hunyorogva felnéztem rá a kocsmai félhomályban, majd mikor végigvizslattam a nőt, visszatértem az italomhoz. Majd megunja és elmegy. A sör kesernyés íze megváltás volt az eredménytelen nap után.
- Segíthetek? – kérdeztem egy pillanat múlva, ha esetleg mégsem unta meg és állt odébb. Nem tudtam mivel érdemeltem ki a figyelmét, ilyenkor mit nem adtam volna a gondolatolvasás képességéért.
Közben a kupámat akkurátusan visszahelyeztem az asztalra. Bár a magas, barna hajú nő nem úgy tűnt mintha távozni szeretne, valahogy örültem volna, ha esetleg mégis szándékában áll. Nem akartam többet ettől a naptól, mint egyedül lenni, és csendben meginni pár korsóval. Úgy látszik, ma semmi sem úgy megy, ahogy úri kedvem tartja.
Ha még mindig ott állt, sóhajtottam egyet, és az asztal másik oldalán levő szék felé invitáltam. Ha már nem távozik, legalább ne álljon ott. Egy pillanatra végignéztem a taverna vendégein, hátha látok valahol egy megüresedett asztalt, de balszerencsémre teltház volt.
Fél szemmel a nőt néztem, fél szemmel a sör gyöngyöző habjait. Volt valami benne, ami valahogy természetellenesnek tűnt ebben a környezetben. Biztos voltam benne, hogy kívülálló, csak abban nem, hogy miféle. Ismét kortyoltam egyet a kesernyés nedűből. |
Ma is egy olyan nap van, amikor be kell mennem Rheyába pár dologért, amik elfogytak otthon. Lilly itt lépkedett mellettem. Okos fejével nézelődött. Időnként rámorgott pár emberre, mire én rászóltam.
A piac felé tartottam, mert egy értelmes ember odamegy ha kell neki valami - legalábbis én ezt gondolom. Persze lehetnek olyan esetek, amikor az ember nem a mindennapi megélhetéshez szükséges dolgokat keresi, de az egy másik része a napjaimnak.
Szemeim körbe - körbe jártak. Azt vártam, hogy mikor bukkan fel valaki ismerős, hogy még időben elindulhassak a másik irányba. Az tény hogy nem vagyok egy társaság kedvelő alak. Már csak azt nézve is, hogy az erdőben lakom egy barlangba, egy farkassal.
Végül megúsztam mindent, amit akartam és a piacra értem. Körbe jártam és megvettem mindent, ami kellett. Meg pluszba pár hús szeletet Lillynek. Még egy ideig felalá járkáltam, és körbenéztem, hátha találok valami érdekes darabot, esetleg új fegyvereket. Az enyémek már elkoptak. Persze kérdezné egy alul értesült személy, hogy két fém "rúd" hogy kophat el. Erre annyi a válasz, hogy a hegye már nem hegyes, hanem tompa. Igen, ilyenkor sokszor kiröhögtek. Értetlen tuskók.
Viszont semmi érdekeset nem találtam, de megszomjaztam. Hát bementem az egyetlen normálisnak kinéző helyre, ami itt volt a piac mellett. A Fehér Utazóba. Ezt a helyet azért szerettem, mert viszonylag kevés részek és bunkó alak fetrengett benne, és a kiszolgálás is normálisnak volt mondható. Körbe futtattam a tekintetem üres helyet keresve. Találtam is egy asztalt az egyik sarokban. El is indultam felé, de mire odaértem már valaki, egy férfi ült ott. Nem láttam mikor ment oda, de abban biztos voltam, hogy pár pillanatttal ezelőtt még nem volt senki sem ott. Most az asztal mellett áltam és a férfit bámultam, miközben azon elmélkedtem, hogyan került, oda. Bár az magától értetődő volt, hogy odament, csak az nem, hogy hogyan. |
Kis kalandom a Tritón-mentén valamennyire megtöltötte üresen kongó zsebeimet. Neldor nagyúr bőségesen fizetett a szolgálataimért, így már nem kellett aggódnom a boldogulásom miatt. Habár a fegyvereim s felszerelésem feletébb elhasználódott...
Amint kézhez kaptam a jutalmam, rögvest útnak is indultam, nem kísértettem az alvilág isteneit azzal, hogy maradok és a végén még egy dohos cellában kötök ki a tengerpart mentén.
A kellemes időben gyorsan vágtam át a vidéket, és egy héttel később már elértem Rheya szivárványos kapuit, ám a bejutás korántsem volt olyan könnyű, mint pár évvel ezelőtt. Az őrséget megkettőzték, az őrjáratokat is megváltoztatták, a kimenő és befelé irányuló forgalmat is sokkal jobban figyelték, mint ezelőtt. A nap már délutánba hajlott, amikor hosszas várakozás után, csak be tudtam surranni egy nagyobb kereskedőcsapat árnyékában.
A város szinte semmit sem változott, azóta mióta utoljára itt jártam. Kedvem lett volna beállítani Gaulthoz, de tudtam, hogy úgyse látna szívesen. Túl sokszor okoztam már csalódást, ahhoz, hogy visszatoljam a képem, és úgy tegyek mintha mi sem történt volna.
Darrius Gault pedig hozzáértő figura volt; ha nem is a leghíresebb, mindenképpen a legjobb. Főleg ha értékes, netalán drága holmikról volt szó. Ám ő kiesett a képből, nem volt más választásom, mint a céhhez fordulni. Valahogy meg kellett tudnom, hogy mennyit adnának azért a gyűrűért, amit még Aertenben zsákmányoltam; nem túl professzionálisan.
Hosszú léptekkel vágtam át a piactér tömegén, árgus szemekkel figyelve a jeleket, amik arra utalnának, hogy az árus a tolvajcéh védelmét élvezi vagy sem. A kereskedőnegyedet messzire elkerültem, túl sok volt az őr, na és az ismerős. Rövid keresgélés után ki is szúrtam magamnak egy ékszerkereskedőt, akinek nyakláncán egy cicomába bújtatott, de avatott szemeknek azonnal felismerhető jel fityegett. Ő volt az én emberem.
A csalódottság hatalmas sóhaj kíséretében tört ki belőlem, amikor közölte, hogy ő bizony nem ismeri fel se a gyűrű motívumait, se mást. Azt hiszem a Tolvajok istene megunta a szerencseosztogatást.
Hitehagyottan ballagtam keresztül a délutáni fénybe burkolódzó piactéren, majd betértem a Fehér Utazóba, hogy leöblítsem csalódottságom egy pofa sörrel, vagy társaságában új tervet eszeljek ki. A fogadó mindig is túl flancos volt az én ízlésemnek, de meg kell hagyni megvolt a maga varázsa. Beültem hát az egyik hátsó sarokban elhelyezett asztalhoz, hogy nyugodt magányomban elkortyolgassam az italomat, közben figyelmemet mindvégig a taverna vendégein tartottam. |
A közvetlenül a piactér mellett álló kocsma, és fogadó a közemberek és nemesek számára egyaránt kedvelt hely - nem titkolt, hogy a politikai viták egy része is itt dől el, néhány kupa bor, és mézsör társaságában.
A fehérre mázolt, díszes, csalogató ajtón belépve a legtágasabb ivóhelyiségben találja magát a vendég, szemben a söntéssel. A fogadó közepén kialakított tűzrakóban hideg napokon egész nap pattog a tűz, ami mellé öröm letelepedni.
A pult mellett balra elhaladva egy ajtón túl egy kisebb, különálló ivóhelyiséget találhatunk, amit a befolyásos vendégeknek tartanak fenn. Jobbra vezet fel a lépcső a hálószobákig, ahol az utazó kipihenheti fáradalmait. A szobák berendezése egy kissé talán szegényes, de tiszta - erről mindig gondoskodnak a szolgák. |
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Avalon még kellő időben reagált a dühödt fickó pocskondiázására és egy mozdulattal kiküldte a házifarkasát. Nem mindennapi kapocs lehetett ember és állat között, ha már egy pillantásból megértették egymást.