|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 08:30 - |
Mint a legtöbb aglaniri nagyvárosnak, Rheynának is van saját piactere. Az ember itt szemtől-szemben találkozhat vérbeli, alkudozó kofákkal és kalmárokkal, és kipróbálhat néhény helyben készült ételt. A kínálat sokrétű, hiszen a kézműves termékektől, a festett kelmén és a zöldségeken át a fűszerekig minden megtalálható a standokon. A piac egy távolabbi szegletében ketrecek, és karámok sorakoznak, ahol lovakat és más haszonállatokat lehet vásárolni. A vásári forgatagban azonban nem árt vigyázni, hiszen néhány ügyes zsebtolvaj könnyen megfoszthatja a bámészkodó turistát az erszényétől, és az értékeitől.
A rendre a városőrség vigyáz. |
[20-1]
A piac sarkában ékeskedő szobor talapzatán foglaltam helyet ahonnan még jól be lehetett látni a vásártér keleti felét. A felém magasodó márványtömbbe egy ember tábornok alakját faragták, aki elszánt arckifejezéssel lendítette magasba pallosát. Sir Hendan a Lidérckirály rémuralma idején vezette a harmadik hadsereget, s hősként esett el a csatamezőn, ezreket mentve meg a biztos pusztulástól. Volt időm elolvasni a bronzplakettre felírt díszes betűket, mivel jóval hamarabb értem ide, mint Bűvész kuncsaftja, akinek valamiféle levelet kellett átnyújtanom.
Nem viseltem a maszkomat, s a csuklyámat sem húztam a fejemre, hogy kerüljem a feltűnést, amit okozhattam egy ilyen verőfényes reggelen. Az árusok nagytöbbsége már kipakolta a portékáját, amíg néhányan még csak most érkeztek a piactérre. Az embersereg még korántsem volt akkora, mint a déli órákban, így szórakozásképp az utcakölyköket figyeltem, ahogy nagy erőfeszítések útján próbáltak meglékelni néhány zsebet a ritkás tömegben. Mondanom sem kell, eredménytelenül. Szinte viszketett a tenyerem azért, hogy odamenjek s megtanítsak nekik egy-két valamirevaló trükköt, ám ennél egy listányi fontosabb dolgom volt, így maradtam a bámészkodásnál.
A tolvajcéhhez való visszarázódásom könnyebben haladt előre, mint gondoltam; alig pár hét leforgása alatt régi ismerősként köszöntöttek a csatornák mélyén megbúvó rejtekhelyen. Nem panaszkodhattam, a zsebem telt, és régen volt már viszonylagosan állandó alvóhelyem, így elviseltem, hogy temérdek munkát zúdítottak a nyakamba. Furcsa érzés volt ismét huzamosabb ideig tartozni valahová.
Bűvész viszonylagos nyugalommal – Piperkőc szerint fortyogott a dühtől- fogadta a hírt, hogy újonnan felfedezett testvérbátyám meglógott a kezeim közül, sőt a városból is sikerült kereket oldania, még mielőtt a varázsló behajthatta volna adósságát.
Valószínű, hogy a vénség megneszelte, hogy én is közrejátszottam Sebastian menekülését illetően, hisz' az incidenst követően egyre jelentéktelenebb feladatokat bízott rám. Nekem ezzel igazán nem volt problémám, sőt örültem, hogy tartott annyira fontosnak, hogy álmomban ne gyilkoltasson meg valamelyik talpnyalójával. Mázlim, hogy éber alvó vagyok.
Másrészt, pedig úgyis kijárt már a pihenés ennyi balszerencse után.
Mertem remélni, hogy testvérem is tesz érdemi lépéseket afelé, hogy a gyűrű titkát felfedje, s ne adja el a legközelebbi kereskedőnek amint Aertenbe ért. Mekkora bolond voltam, hogy rábíztam azt az átkos ékszert! – korholtam magamat. Nem szerettem, amikor úgy éreztem az irányítás kicsúszik a kezeim közül, ám most itt ültem tünde gyűrű nélkül, úgy, hogy még pénzt se tudtam csinálni belőle. Sebastian ékes mintapéldánya volt annak, hogy hogyan szúrjunk ki a sohasem látott, újonnan megismert testvérünkkel. |
Egészen annyira hiányzott az életemből egy sehonnan jött ikertestvér, mintha egy pofont kaptam volna ugyanonnan; szóval semennyire. Ez persze nem feltétlenül járt karöltve azzal, hogy ha már így történt, szándékomban állna holnap azzal ébredni, hogy szépen elfelejtettem az egészet. Mégiscsak beleállított egy kést az kedvenc asztalomba, és ha másról nem is, de a fában csúfolkodó hosszanti lyukról bizony napok múlva is eszembe jutna. Mondjuk, tehetnék rá egy szép, csipkés terítőt..., haraptam rá az alsóajkamba gondolkodón, miközben szemeim még mindig bizalmatlanul a pengét méregették.
Fintorogni támadt kedvem attól, ahogy Carlo kijelentette, hogy a vérfürdő csak szerdánként esedékes. Jómagam csak komikus megjegyzésnek szántam a kérdést, de velem ellentétben úgy festett, hogy a másik nagyon is komolyra vette. A fejembe véstem, hogy nem szabad a hét közepén meglátogatnom.
Soha.
Képtelenség volt eldöntenem, hogy a mélyről jövő szánalom neki, vagy sokkal inkább magamnak szól; Az én munkám sem társas-vállalkozás volt, de nekem legalább ott volt Sabrine, ami legalább azt a felszínes érzést kelthette bennem, hogy tartozom valakihez, és biztos lehettem benne, hogy a lámy következő héten ugyanúgy várni fog rám, hogy találkozzunk, mint amennyire én is várom, hogy végre láthassam – bár, ha jobban belegondolok, a lányhoz fűződő kapcsolatom is üzleti alapokon nyugodott.
Kínos.
- Bűvész nagy penge, de még Őt is át lehet ejteni! – kötöttem az ebet a karóhoz sértetten. Még annak feltételezése is, hogy elárulnám, érzékenyül érintett, mert ezzel lebecsülte a képességeimet. Az én szememben az a morgós, öreg mágus nem volt más, mint a többi ember, akinek éppenséggel tartoztam. Ezen az sem változtatott, hogy Bűvész a Tolvaj Céh egyik nagymestere, és ennek köszönhetően, egészen véletlenül sokaknak dirigál. Máskor megúsztam már a fizetést, most sem lesz nehezebb!
Össze kellett préselnem az ajkaimat, hogy ne adjak hangot újabb felháborodásomnak, amikor Carlan elkezdte kifejteni a kését az asztallapból, tovább tágítva az amúgy is szeme tűnő lyukat annak lapján. Úgy festett, hogy frissen szerzett testvérem mindenképpen szeretné használhatatlanná tenni a bútordarabot.
- Mi lenne az? – kérdeztem megtorpanva az asztal mellett, amikor a tolvaj felállva közölte, hogy akad még itt valami. A szemöldököm leheletnyivel feljebb csúszott a homlokomon, amikor rövid matatás után felém nyújtott egy fényes kis tárgyat. Egy gyűrűt. – Te ezzel a zsebedben rohangálsz? – kérdeztem döbbenten, mert már első ránézésre is értékesnek tűnt; az árából ki tudtam volna fizetni egy előkelő lakást. Kétszer. Azonban volt valami természetellenes a csillogásában, ami nem engedte, hogy mohón érte nyúljak; Komótosan nyúltam bele a zsebembe és vettem ki belőle a fehér zsebkendőmet, amelyet piperkőc mozdulatokkal széthajtogattam a tenyeremen. Se az átkosságot, sem pedig egy kellemetlen látomást nem akartam kockáztatni addig, amíg nem tudom, hogy mire számíthatok.
– Tedd csak ide – mondtam határozottan; ha vonakodott is, remélem végül megtette, így közelebbről is megvizsgáltam az ékszert. – Ha tippelnem kellene, elsőként azt mondanám, hogy tünde ötvösmunka… De a szimbólumok… Hmm... – hümmögtem, igyekezvén úgy a fény felé tartani az apróságot, hogy véletlenül se érjek hozzá a zsebkendő nélkül. Volt benne valami sötét ismerősség, de egyelőre nem tudtam róla többet mondani. Gondosan ráhajtogattam a fehér anyagot, és azzal együtt zsebre is tettem. - Utánanézek – jelentettem ki. – Valószínűleg átkozott – tettem hozzá, miközben az ajtó felé terelgettem a tolvajt; szerettem volna már a lakáson kívül látni, annak tudatában is, hogy a napokban visszatér majd hozzám a gyűrűjéért. Szükségem volt egy kis gondolkodási időre – no meg úgy véltem, ha segítek neki, a végén még Ő is segít majd Bűvésztől megszabadulnom.
- Gyere vissza a torna után, addigra kiokoskodom valamit – nyitottam ki az ajtót, és széles mozdulattal az utca felé intettem. – Az Istenek áldjanak, Carlo! Vigyázz azokra tolvaj mancsaidra – vigyorogtam búcsúzásként, és rögtön abban a pillanatban, hogy a bűnözőt elnyelte a tömeg, én megkönnyebbülten felsóhajtottam…
Részemről lezárt! Köszöntem szépen! |
 Teljes érzelemmentesség ült az arcomon, miközben Sebastian kirohanását hallgattam az AN-TIK asztalt illetően, ám be kellett vallanom, hogy legbelül felettébb jót szórakoztam az egészen. No, én sem örültem volna, ha valami vandál a lakásom bútorait kezdi el pusztítani. Hála adtam hát az Isteneknek, hogy nincs is állandó lakhelyem.
Komor képpel figyeltem újdonsült testvéremet, és úgy éreztem, a képességet, hogy minden komoly helyzetből komikumot csinál, az én vonalamról igazán elspórolták. Sőt, az nekem kijáró részt is neki adták! Nem mintha ezzel akármilyen problémám lenne. Amondó voltam, hogyha nem hasonlítottunk volna ennyire egymásra, akkor észre se vennénk a vérrokonságot. A velem szemben hadováló Sebastian szöges ellentétem volt szinte minden tekintetben, mégis úgy éreztem, hogy már nem fordíthatok hátat neki.
- Szerdánként – bólintottam elgondolkodva, karba font kézzel. Láttam rajta, hogy mennyire elkedvetlenítette a hangulatát a komoly hangvételű mondandóm, aminek pontosan ez is volt a célja. Attól még, hogy jómagam ezt az utat választottam és elégedett is voltam a munkámmal, még nem jelentette azt, hogy élveztem minden percét.
Az orra alatt dünnyögött szavakra csak egy semmitmondó hümmögéssel reagáltam. Igen, egyedül voltam, ám semmiképp sem magányos. Való igaz, elkerülhetetlen foglalkozási ártalom volt, hogy magányosan teltek a napjaim, ám ez ugyanannyira volt a saját döntésem, mint az, hogy felbérelhető bűnöző legyek. Nem egy kompániával találkoztam már, akik többedmagukkal járták a vidéket több-kevesebb sikerrel. Én nem igazán éreztem magam csapatjátékosnak.
- Nem teljesen. Csak tartok tőle, hogyha netalán nyakon csípne az öreg, megeredne az az ékesszóló nyelved és a végén még engem is bemártanál – válaszoltam nemes egyszerűséggel, miközben pár apró mozdulattal kifeszegettem a tőrömet az asztal lapjából, majd pedig a bőrzekém egyik rejtett tokjába mélyesztettem.
- Még valami – szólaltam meg, miközben testvérem mintájára én is felegyenesedtem. A Bűvész által ajánlott ékszerkereskedők mind tanácstalanok voltak a díszes gyűrű mivoltjával kapcsolatban, Gault meg pont az az ember volt, akivel legkevésbé akartam találkozni. Már ha nem szúrna le abban a szent pillanatban, ahogy elé lépek.
Nem tudtam, hogy mennyire értett egy ilyen közönséges szemfényvesztő az efféle csecsebecsékhez, de a ház berendezése arra engedett következtetni, hogy valamicskét. Vagy túlbecsültem és a koponya a polcon is valami utánzat. Mindenesetre úgy éreztem, hogy még egy mellényúlás nem sokat számít, ha már az egész hetemet ezzel vesztegettem. Megért egy próbálkozást.
- Nem tudom mennyire ástad bele magad az okkult tudományokba, vagy, hogy mennyire értesz az ilyesfélékhez, de nem vetnél egy pillantást erre – érdeklődtem, miközben kihalásztam az egyik belső zsebemből a míves gyűrűt s Sebastian felé tartottam. Nem voltam se babonás, se túlságosan istenfélő ám valahogy úgy éreztem, hogy nem közönséges gyűrűről van szó. |
A halál elengedhetetlen része az életnek. Azt szokták mondani, hogy ami él, az egyszer meg is hal; Teljesen mindegy, hogy elfogadod-e, vagy sem. Egy nap úgy is feldobod a talpad, mint Astrid, a papagájom, aki egyik reggel még vidáman csemegézgetett a szotyolából, a következő nap meg egyszerűen lefordult a rúdról. Ez persze nem jelenti azt, hogy nagyon igyekeztem volna a fény felé. Hogy is ne? Ki kopasztaná meg akkor az unatkozó gazdagokat? No meg, mit kezdene nélkülem Sabrine?
- Az egy antik asztal Carlo, érted? AN-TIK! Tudod mi az? – pörgött a nyelvem felháborodottan, amikor az az akasztanivaló semmirekellő könnyedén kifejtette, hogy hogyan lehetne rendezni a káromat. A kés még mindig úgy állt ki a meggyalázott bútordarabból, mint egy cövek, ami felerősítette bennem a korábbi anti halálvágyamat, így jobbnak láttam, ha ismét megtöltöm a kupámat, és megpróbálok úgy tenni, mintha frissen szerzett rokonom nem lenne kész már a következő pillanatban kivégezni engem. Testvérek!
Talán az elfogyasztott bormennyiség okozta, de a nyelvem egészen megeredt a szakmámat illetően. Szórakoztatónak találtam, hogy mennyire orruknál fogva lehet vezetni az embereket, különösen ha tudod, mit szeretnének hallani. Ez a része nem is olyan nehéz, ha kész vagy rá, hogy átlásd a részleteket.
- Mindketten tesszük, amit tennünk kell! Nem is annyira más a szakmánk… Mondjuk, nálam nem tocsog minden csütörtökön vértől a padló, vagy az szerdánként esedékes?– rántottam meg a vállam, megemelve a korsót, hogy a korábban megkezdett mozdulatot folytatván megtöltsem a poharamat. Meglepődötten vettem tudomásul, hogy a kübli időközben teljesen kiürült, és nem maradt benne egy korty bor sem. Hát ez meg hová párolgott el? emeltem szememhez az edény, de nem tévedtem. Üres volt.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem csalódottan; no nem amiatt, mert nem tudtam elképzelni, hogy milyen érzés lehet egy másik ember vérét venni, de még mindig nem tettem túl magam azon, hogy a kancsóban nincs már semmi. Aprókat kortyoltam a poharamból, tartalékolva a maradék bátorítót későbbre.
- Magányos életed lehet – jegyeztem meg csendesen, a boromat lögybölve; inkább magamnak szánva a kijelentést, mintsem a frissen meglelt fivéremnek. Minél több percet töltöttem el a társaságában, annál biztosabb voltam korábbi feltevésünk helyességében; mintha lett volna egy vékony, láthatatlan fonál az egyik bordámra kötve, amely szorosan kapcsolódott volna a Carlo bordájához csomózott madzaghoz. Mintha azzal, hogy ott ült velem szemben, a dolgok, amik eddig nem bírtak jelentőséggel, értelmet nyertek volna. Egy kicsit még most is gyanakodva méregettem festett szemeimmel a csuklyást, de ujjaim közel sem olyan görcsösséggel szorultak rá a kupára, mint korábban.
- Nocsak! Csak nem aggódsz értem, testvér? – kérdeztem felvont szemöldökkel, a felbátorodásomhoz mért hetykeséggel, mintha nem az imént állapítottam volna meg, hogy a férfi lelkiismeret furdalás nélkül metszené el a torkomat; ennek ellenére volt valami megnyugtató utolsó szavaiban. Bólintottam.
- Úgy is készültem a tengerhez, ezekben a hetekben elég nagy ott a biznisz. Tudod, a torna – mondtam, miközben kirúgtam magam alól a széket, hogy felállhassak az asztaltól, kinyújtóztatni elgémberedett tagjaimat. Szavaiból arra ítéltem, hogy Ő maga is menni készül. Nem akartam tartóztatni.
- Ennyi? – kérdeztem makacsul megállva az asztal mellett, magam sem tudván mire értem a kérdést. |
- Meglehet – rántottam meg a vállam a mondandójára, bár magamban megjegyeztem, hogy ennek nagyon kis esélye volt. Bíztam a képességeimben, s tudtam, hogy nem keveset konyítok a szakmámhoz, de a Tolvajok Istene amilyen bőkezűen ontja a gazemberek szerencséjét, olyan gyorsan el is tudja venni azt. Igazat kellett adnom hasonmásomnak abban, hogyha bizony nem vigyázok az ügyeimmel, könnyen egy kötéllel a nyakam körül végezhetem.
Akármennyire voltak különbözőek a neveltetési körülményeink, azért a sors mégis módot talált arra, hogy egy helyre sodorjon minket. Minden bizonnyal nagyon szerették megtréfálni az istenek az ilyen nem éppen becsületéről híres alakokat.
- Majd hozzáírom Bűvész fejpénzéhez a károkat. Nem hiszem, hogy megterhelő lenne egy ilyen jól kereső jövendőmondónak – válaszoltam a lehető legkönnyedebb hangnemben, amit még ki tudtam magamból préselni, ám a gunyorosság még így is átjárta szavaimat. Mit számít neki az a pár extra érme, ha amúgy sem tervezi kifizetni a vénséget. Legalábbis remélem, hogy fel tud cserébe ajánlani valamit Bűvésznek. Akármennyire is idegesített a könnyelműségével, remélni mertem, hogy talál majd kiutat magának a slamasztikából, mivel feltehetőleg mégis csak a testvérem. Mégha kellemetlen is volt kimondani ezt.
Összehúzott szemekkel figyeltem a monológját, emlékeztetve magamat arra, hogy az szemben ülő alak egy igazán jól színészkedő szélhámos. Talán mégis csak többet ér, mint amit elsőre láttatott.
- És vannak, akik még el is hiszik ezeket a badarságokat – sóhajtottam szánakozva. Valójában örültem, hogy a népek már csak ilyenek. Ostobaságuk hatalmas közreműködést jelentett a szakmámban. A hiszékenység, az irigység, a bosszúvágy, a harag, mind-mind olyan érzelem, ami arra készteti az embert, hogy a magunkfajta simlis alakokhoz forduljon segédkézért. Az mindegy, hogy éppen valakit el szeretne tenni láb alól vagy meg akarja lopni haragosát, esetleg a jövőjét szeretné hallani, hogy megkönnyebbülten hajtsa nyugovóra azt az üres kis fejét. Az emberek nagyhányada együgyű és jó pénzt fizet azért, hogy életük néhány buktatóját látszólagosan kiegyengessük.
Kérdésére felhúztam a szemöldököm, majd pedig kritikus pillantást vetettem irányába. Nem szerettem a munkám ezen oldaláról beszélni, egyértelmű okokból kifolyólag, de Sebastian lelkes pillantásai kiváltképp idegesítettek. Hátrébb az agarakkal, tökfilkó!
- Teszem, amivel megbíznak, s amit érdemesnek találok arra, hogy teljesítsem – szűrtem ki a fogaim között, hangomban irritáltság bujkált. Nem értettem, hogy miért egyből a felkoncolással jött, amikor ugyanannyira voltam tolvaj, vagy útonálló, mint bérgyilkos. Végülis nem hibáztattam a kíváncsiságát, hisz nem minden nap szalad bele az emberfia úgy egy bérgyilkosba, hogy maradéktalanul túl is élje a találkozást. Sokan kegyetlennek gondolják a szakmánk, ám ugyanúgy a tökéletlen társadalom szüleményei vagyunk, mint a pénzéhes kereskedők vagy a hatalomvágytól fűtött nagyurak. Az elmúlt pár évben rájöttem, hogy a csillogó aranytallérok mindig jól jönnek, és, hogy a fiatalabb éveimmel ellentétben már nem élvezem a gyilkolást. Nem akartam bevallani magamnak, hogy talán Gaultnak igaza volt.
- Nem igazán tudom – vallottam be töredelmesen, magam is meglepődve az őszinteségemen. – Ha eleget csinálod, már nem számít. Egy idő után egybefolynak az érzések. Nincs szükséged rájuk – fogtam rövidre a mondandómat. – Miért, szerinted milyen érzés? – kérdeztem epésen, miközben választ nem igazán várva körbepillantottam a helyiségben.
- Mihelyst visszaérek, azt fogom mondani, hogy meglógtál, vagy, jobb esetben, hogy nem találtalak. Nem hiszem, hogy szemmel tartott volna vénség, ahhoz túlságosan bízik bennem. De minden esetre fel kell készülni – mondtam komoly hangon. – Azt ajánlanám, hogy néhány napig nézz a hátad mögé, nehogy kellemetlen meglepetés érjen. És most nem magamról beszélek. |
Tudtam én, hogy Bűvésztől kölcsönkérni nem volt a legokosabb ötleteim egyike; Csak egyszerűen nem vettem róla tudomást – azt reméltem, ha nem emlegetem az adósságot, a jó öreg kaporszakállú is megfeledkezik róla, és boldogan élhetünk mindketten, amíg meg nem halunk. Fránya tündérmesék!
- Ráérek arra még – legyintettem, mintha csak egy kellemetlen legyet akarnék elhessegetni. Carlo aggodalma rőzsedalokat ébresztett a mellkasomban annak ellenére, hogy sejtettem, nem miattam eszi a fene, sokkal inkább saját magáért. Azt hiszem, akkor tudatosulhatott benne, hogy tőlem ugyan aznap egy garast sem fog látni, akkor sem, ha éppen olyan adoniszi adottságokkal rendelkezik, mint jómagam.
- Látnok vagyok! – erősködtem sértődötten, amikor a tolvaj csodabogárnak bélyegezett engem. – Attól, hogy Te csak szürkén átlagos lehetsz, én igenis lehetek különleges! – kötöttem makacsul az ebet a karóhoz, miközben finnyásan visszatoltam a poharát a kancsó mellé. Jól látszott, hogy nem fog velem inni, ami házigazdaként igen csak mélyen érintett. Talán, ha nem próbáltad volna meg leütni egy gyertyatartóval, nem hinné, hogy meg akarod mérgezni, surrant át a gondolat a fejemen, jogosan.
- Akkor hamarabb kerülsz akasztófára, mint én – állapítottam meg szórakozottan, miközben ismét belekortyoltam a poharamba; ezúttal lassan, mintha csak egy kellemes társalgás kísérője volna az ital, nem pedig egy abszurd helyzeté, ahol kiderül, hogy az engem kirabló tolvaj voltaképpen lehet, hogy a testvérem. Kezdtem nagyon úgy érezni, hogy aznap nagyon nem kellett volna felkelnem, és bármennyire szerettem volna, a mai napon már nem fogok eljutni Sabinéhez a bordélyházba. Milyen kár!
A gondolat, hogy a csuklyás a testvérem, nem töltött el különösebben nagyobb izgalommal, bár volt valami új íz ebben a gondolatban, valami olyan, amelyhez hasonlót korábban még nem éreztem ezelőtt.
- Én egy bordélyban, van valami különbség? – vontam fel a szemöldököm különböző neveltetési körülményeinket taglalva. Úgy festett, édesanya halála sem érintette mélyen, ahogyan engem sem. Tényleg van bennünk némi közös, gondoltam, miközben szikrázó kék szemeim teljes érdeklődéssel figyelték. Az ötletem sem nyerte el osztatlan lelkesedését, de láttam valamit megvillanni a tekintetében a haragon túl. Elmosolyodtam, és közvetlenül ezután ismét elrejtőztem a poharam árnyékában.
Most meg sem rezzentem, amikor ismét előkerült a penge; Volt egy garasom arra, hogy akkor sem bántana, ha indokot adnék rá – a beszélgetésünk minden, csak nem ok arra, hogy megöljön. Lárifári!
- Megtennéd, hogy nem teszed tönkre a bútoraimat? – kérdeztem, bár a szavaim nem csendültek olyan hetykén, mint a fejemben. Nyeltem egyet, majd letettem a kupámat, de nem engedtem ki a kezeim közül; ujjaim két oldalról úgy kulcsolódtak rá az oldalára, mintha az megmenthetne bármitől is. Jól esett az olcsó hideg érintése, főleg, mert kezdtem úgy érezni, hogy a bor kellemes köde már beburkolta az elmémet; annyira mindenképp, hogy akkor is jókedvűen vigyorogtam, amikor feltette kérdését.
- Mit gondolsz, miből áll? – vágtam vissza szelíden, megrántva a vállamat, mintha a kérdést is méltatlannak találnám magamhoz. – Rendszerint csak azt kell mondani, amit az emberek szívesen hallanak; Egy gazdag úr például örömmel veszi tudomásul, ha a vagyona a következő tavasszal tovább növekszik, egy fiatal lány pedig azt, hogy a kinézett főúr hamarosan megkéri a kezét…. Mindegy, hogy végül nem teljesül, sosem fogják a szemedre vetni, nem elég bátrak hozzá – fűztem tovább magyarázatomat könnyedén; elég régen csináltam már ahhoz, hogy tudjam, mi is a dörgés. Emberek? Birkák!
- Én már meséltem a munkámról, most Te jössz – emeltem kék szemem gyermeki érdeklődéssel az arcába. – Milyen érzés felkoncolni valakit? – tudakoltam lelkesen. Szokatlanul lelkesen… |
Azt hiszem Sebastian nem fogta fel, hogy mire képes egy Tolvajcéh nagymestere.
- Hosszútávon nem lesz egészséges, ha alábecsülöd – kontráztam rá színtelen hangnemben, s ezzel befejezettnek nyilvánítottam az eszmecserét. Sugárzott belőle, hogy nem vette komolyan az intésemet. Attól még, hogy hasonlított rám, nem volt tisztem megvédeni a félnótást, épp elég jót tettem neki, hogy figyelmeztettem. Bűvész lekicsinylése az ő problémája volt, nem az enyém.
Akkor mégsem teljesen normális – sóhajtottam megkönnyebbülten csak úgy magamnak, amikor azt ecsetelte, látomásai vannak.
- Te aztán egy igazi kis csodabogár vagy – szólaltam meg cinikusan, miközben a még színültig töltött poharamat Sebastian elé toltam. Én biztos nem iszom meg.
- Csak egy bűnöző, aki szeretne megélni a munkájából – tártam szét a karomat, hangomban leheletnyi irritáltság bujkált. Már viszketett a tenyerem aziránt, hogy lecsavarjak neki egy akkora fülest, hogy megemlegesse, de azzal nem kerültünk volna közelebb a megoldáshoz. – Néha tolvaj, néha bérgyilkos. Kinek mi tetszik – osztottam meg vele azt, amit másokkal nem igazán. Nem volt rejtegenivalóm Sebastian előtt. Na jó, volt, csak éppen nem az, hogy mivel foglalkozom.
Testvér. A szavai üresen függtek a levegőben. A kifejezés már fikarcnyi jelentést sem hordozott számomra. Talán akadtak személyek, akiket egykoron hasonló titulussal illethettem, ám a Tolvajok Istene velük volt, s már rég megtértek az Árnyékvilágba. Voltak hibáim, amit a mai napig nem tudtam magamnak megbocsátani, s ha éltek volna, talán ők maguk is ugyanígy cselekednének.
Kelletlenül fészkelődtem a szó hallatán, ám elégedettséggel töltött el, hogy nem nekem kellett kinyögni. A kimondott szavak nagy jelentőséggel bírtak. Már nem lehetett őket visszavonni.
- Az utcán nevelkedtem. Jelen esetben tényleg ez tűnik a leglogikusabb elgondolásnak – értettem vele egyet színtelen hangon. „Anyánk” halálának említése semmiféle érzelmi megnyilvánulást nem váltott ki belőlem, hiszen nem is ismertem az említettet. A családhoz legközelebb álló személyeknek talán a Tolvajcéh néhány kitüntetett tagját vallhattam valamikor. Mostanában jobbára egyedül mozgok.
Abban nem voltam biztos, hogy nem átkoztak meg, viszont abban teljesen, hogy ez a véletlen, s egyben lehetetlen találkozás nem valami varázslat hatására jött létre. A tudat, hogy van egy rám megszólalásig hasonlító személy a világon, aki legnagyobb valószínűséggel a testvérem is, kellemetlen bizsergéssel töltötte el a gerincemet.
Szemöldököm minden szava hallatán egyre és egyre feljebb kúszott összeráncolt homlokomon. Most ezt komolyan gondolja? – tűnődtem magamban.
- Mit szólnál ahhoz, ha mindenki maradna a saját szakmájánál? Hmm? – kérdeztem, miközben arcomra talán egy erőltetett mosolyhoz hasonlító kifejezés ült. Újból elővettem a tőröm, majd az asztal lapjába vágtam, csak, hogy nyomatékosítsam az előbb elmondottakat.
- Amúgy, miben áll ez a jövendőmondás? – érdeklődtem, miközben újból karba fontam a kezeimet, s a szobát kémleltem. Nem voltam féleszű, nem arról kérdeztem, hogy mit jelent jósnak lenni, hanem hogy miként veszi rá az embereket, hogy higgyenek neki. Bár amilyen tökkelütöttnek látszott, biztos azt hiszi, hogy én vagyok retardált – sóhajtottam, a mai nap már sokadszorra magamban, miközben megbántam, hogy megszólaltam az imént. |
Éppen az ellenkezője, gondoltam kitáguló orrlyukakkal, dühödt pillantást intézve az alakmás felé. A félelmem egyszeriben semmisé vált akkor, amikor a maszkja a véletlen, na meg a kapálózás folytán a kezemben maradt. Elhittem neki, hogy nem esne nehezére átfaragni a vonásaimat, de volt egy olyan érzésem, hogy nem tenné meg – pontosan abból az okból, amelyből én sem próbáltam ismét lecsapni a gyertyatartóval; vonásaink a legutolsó szeplőig egyformák voltak. Micsoda boszorkányság ez?
Bárhogyan is, a hasonlóságunk birizgálta a csőrömet. Érdekelt, hogy honnan eredhet a forrása, és ezt csak úgy volt lehetőségem kitudakolni, ha nem úgy tekintek a kis Carlóra, mintha nem az imént próbált volna megmerényelni Bűvész kedvéért. Bűvész! Róla majdnem meg is feledkeztem, sóhajtottam.
Egyelőre azonban kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy holmi alkudozó varázslókkal foglalkozzak, hiszen a velem szemben helyet foglaló fickónak még az orra is olyan tökéletes volt, mint az enyém! Mit érdekel engem, ha az a rigolyás vén bolond holnap újabb bérbeszedőt küld a nyakamba?
- Bűvész csak a kisebbik gondom – legyintettem rezignált nyugalommal, még mindig a kupámat emelgetve. A jelen helyzetemben nem volt más lehetőségem, mint alkoholba fojtani az értetlenségemet. Abban reménykedtem, hogy amikor másnap az alkoholmámor okozta fejfájással ébredek, rájövök, hogy ez az egész fiaskó nem volt több, mint egy buta lázálom; Egyelőre azonban hiába igyekeztem kipislogni a képet a szemeimből, akárhányszor reménykedve felnyitottam a pilláimat, Carlan még mindig ott ült velem szemben. A fenébe az egésszel, kortyoltam ismét egy nagyot.
- Nem, nem vagyok varázsló – bólintottam nagy komolysággal, koppanva helyezvén a kupámat az asztalra. – Megjártam Nemetonát a látomásaim miatt, rendesen kivizsgáltak; nem folyik mágia az ereimben – rántottam meg a vállamat hetykén, majd két tenyeremet az asztal lapjára fektetve, kissé megemelkedtem a széken, hogy közelebbről vegyem szemügyre a vendégem vonásait. Carlan éppen elég antiszociálisnak tűnt ahhoz, hogy zavarja, ha valaki néhány centiről bámul az arcára, de nem érdekelt. Válaszokat akartam, azok pedig éppen ott feszültek az arca… az arcunk mögött. - Mi vagy Te? – szűrtem a fogaim között, igyekezvén nem túl követelőzően, nehogy megint kedve támadjon kést fenni rajtam; azonban arra is ügyeltem, hogy ne kerülhesse ki a választ, megtartottam a szemkontaktust.
- Azt, hogy testvérek volnánk? – fejeztem be megkezdett mondatát nyugodtan, majd sóhajtva visszaereszkedtem a székemre. – Anyámat ismerve, nem volna lehetetlen; azonban tőle már nem tudjuk megkérdezni. Meghalt szegény – meséltem, szinte érzelemmentes hangon fejtve ki, hogy milyen sors jutott a szajhának, aki egykoron világra hozott. Nem mondom, hogy nem szerettem az asszonyt, de elég időt töltöttem távol tőle ahhoz, hogy eltávozása túlságosan mély megrendülést okozzon.
- Egészen ésszerű megoldás lenne, ha már abban megegyeztünk, hogy egyikünket sem átkozták meg – a mosoly immáron egészen szélesre szaladt az arcomon; A gondolat, hogy a fickó, aki nem is olyan régen megpróbált fizetésre kényszeríteni a sikátorban a testvérem, felettébb szórakoztatónak tűnt számomra.
- Mond csak, Carló! – csaptam az asztalra, mint ahogyan azok szoktak, akiknek briliáns ötletük támadt. – Gondoltál már arra, hogy szakmát váltasz? Egy vagon pénzt kereshetnék; Te meg Én – fejtettem ki gondolataimat pergő nyelvvel. – Gondolt csak el! A Jövendőmondó Testvérek! – egyik kezemmel széles mozdulatot tettem a levegőben, mintha egy képzeletbeli cégtáblát simogatnék. – Még, ha felvetésünk hamis is, az emberek nem tudnák. Mint tudjuk, a legtöbbjük birka, és a szívesen fizet olyasmiért, ami nem átlagos – érveltem fellelkesülve. Alig vártam, hogy elmeséljem Sabrine-nak. |
-Szerinted úgy nézek én ki, mint aki nem döfne tőrt a garatodba az első alkalommal amint szabadkozol?! – húztam fel a szemöldököm. Való igaz, hogyha Sebastian nem hasonlított volna megszólalásig rám, lehet, hogy már a sikátor egyik rejtett zugában fuldokolna a saját vérében. Azzal, hogy úgy festett mintha a színtiszta másolatom lenne, egyszerre keltette fel a kíváncsiságomat s megmentette a saját életét.
Nemleges válasza hallattán irritáltan összehúztam a szemöldökömet. Reméltem, hogy megtudok valami hasznosat a piperkőctől, ám a helyzet közel sem volt ennyire egyszerű.
Kivettem a kezéből a felém nyújtott sáldarabot, majd szó nélkül elfogadtam a felkínált ülőhelyet. Nem így terveztem a napomat, amikor reggel kivetett az ágy. Azt hittem, hogy visszatérő tagként valami laza munkát bíznak rám a nagymesterek, hogy aztán a nap nagyobb részét érdemi pénzszerzéssel töltsem. Erre most itt ülök valamiféle hasonmás félhomályba burkolódzó lakásán s próbálom kitalálni, hogy miért is haragudtak meg rám ennyire az istenek.
Kérdésére egy mélyről jövő sóhaj tört fel belőlem, ahogy karba font kezekkel kényelmesen elnyúltam a széken. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet. A kitöltött bor még mindig az asztalon állt, ám nem voltam abban a helyzetben, amit az alkohol megoldhatott volna. Ahogy elnéztem Sebastian más véleményen volt.
- Hát, ahogy a vak is látja, nem igazán állsz a helyzet magaslatán – sóhajtottam, az adósságára utalva, miközben az orrom nyergét masszíroztam. Tudtam, hogy meghatalmazómat nem nagyon érdekli, hogy hogyan kerül kezére az arany, ameddig megkapja azt. A megbízásban nem kötötte ki azt sem, hogy ha úgy tartja kedvem ki is végezhetem a célpontomat addig, amíg csendesen és feltűnésmentesen teszem. Úgy vettem észre, hogy a vén mágus tudta, hogy Sebastian ingóságaiból és közeli hozzátartozóiból elég pénzt tud kiszedni a kölcsön rendezésére.
-Tudod, Bűvész nem alkuszik – pillantottam jelentőségteljesen Sebastianra. – Lehet, hogy egy pár hétig még békét hagy neked, de nem marad nyugton örökké. És akkor nem szívesen lennék a helyedben.
Bűvész már csak ilyen volt. Egy savanyú, kapzsi, vén varázsló. Valamiért szimpátiát éreztem Sebastian helyzete iránt, na nem emberbaráti szeretetből, hanem mert rühelltem azt az aszott pénzbehajtót. Bár az is kellemetlen eset lett volna, ha egyszer, valamelyik sötét sikátorban a saját arcomat viselő hullára bukkanok.
Látható volt, hogy jövendőmondó hasonmásom meg volt zavarodva, mint egy kerge ürge, s az én oldalamat is fúrta a titok nyitja.
- És itt van még a kettőnk kérdése – morfondíroztam. – Az már biztos, hogy nem vagy semmiféle varázsló. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy mindkettőnket megvezettek.
Csendbe burkolódzva ültem, s a legjobb tudásom szerint próbáltam átforgatni a hasonszőrűségünkre felállított ötleteimet. A legmeredekebb elgondolásaimat már abban a pillanatban kihúztam a listámról, amikor beléptünk Sebastian hajlékába, ám kellett egy kis idő, amíg rájöttem, hogy a többi elképzelésem sem állt sziklaszilárd lábakon. Ez is amiatt az átkozott gyűrű miatt van!
-Arra gondoltál már, hogy… - tűnődtem, miközben céltalanul magam elé bámultam. Nem. Az nem lehet. Megráztam a fejem. Ám ahogy a gondolat megfogant, úgy fészkelte be magát az agyamba. Miután kifogytam az ésszerű magyarázatokból, elmém egyre képtelenebb képzeteket kezdett gyártani, amik egyáltalán nem voltak ínyemre. Badarságnak tűnt, hogy akármilyen rokoni szál is összefűzzön ezzel a tökfilkóval… |
Tapasztalataim szerint a legjobb kapcsolatok alapja a csalás és a hazugság. Mivel többnyire ezekkel is végződnek, logikus ezekkel is nyitni. Egyébiránt pedig egy ember nem szívesen meg egy olyan jóshoz, aki csak az igazat mondja; Mi lenne az ékszerésszel, ha megmondanám neki, hogy a felesége a szomszéd cipésznél keresi a boldogságot? Vagy a jó öreg Lord Takareekkal, ha elárulnám, hogy kedves cimborája már évek óta csal a kártyán? Semmi. A dolgok ettől nem változnának, csak a kuncsaftjaim kopnának el előbb-utóbb, hiszen senki sem szeret rosszat hallani, ha az élet titkaira kíváncsi.
Amikor a tolvaj fegyvere a bordáim közé fúródott egy pillanatra eljátszottam annak gondolatával, hogy most aztán minden hazugságért kamatostul megfizetek. Szaporábban matattam a kulcsok fölött, hogy megtaláljam azt, amely éppen a zárba passzol. Talán nem volt a díjnyertes ötleteim egyike, hogy zokszó és ellenvetés nélkül a saját kis birodalmamhoz vezettem Carlót, de féltettem a nyakamat.
Szerencsére az épületen belül olyasmivel voltam megáldva, amivel az idegen nem; otthon voltam, hiszen az üzlet minden egyes pontját magam rendeztem be, így tudtam, hogy hol találok ütésre alkalmas tárgyat. Nem volt kidolgozott stratégiám a támadásra, de minden jobbnak tűnt számomra a halálnál.
Úgy acsarogtunk egymással, mint két kivénhedt kutya, akik annak ellenére nem képesek megegyezni egy leszopogatott csontdarabon, hogy végül egyikük sem tudja majd megenni. Nem emlékszem pontosan, hogy meddig viaskodtunk, ahogy az ütései pontos helyére sem emlékszem, pedig tudom, hogy akkor és ott minden porcikám sajgott a veréstől. Amikor letéptem a maszkját, az idő egyszerűen megállt.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy nem azért hozol haza, hogy elmetszd a torkomat? – kérdeztem fennhangon, még mindig harciasan rázva felé a kezemben tartott maszkot. A gyertyatartót, amelyet egy ügyes manőver folytán kiütött a mancsomból, ott gurgulázott előttem a padlón, teljesen hasztalanul.
- Sebastian Bravos, egy herceg a… - kezdtem hetykén felszegett állal válaszként a tolvaj kérdésére, de egy pillanatra, mintha látni véltem volna az ismerős kékséget fenyegetőn megvillanni, így inkább nem folytattam a jól begyakorolt bemutatkozást. Ezúttal azt hiszem, meg kellett maradnom az igazságnál. – Anyám egyszerű szajha volt, itt dolgozott a bordélyban… - böktem fejemmel az ajtó felé, a gesztussal utalván az azon túli városra. Fagyos tekinteteim ridegen meredtek az alakmásra, miközben szemöldököm egyre feljebb kúszott a homlokomon. Ugyanúgy szerettem volna tudni a választ a kérdéseire, mint Ő maga. A titkok mérhetetlen súllyal feküdtek rá a vállamra, úgy éreztem nagyon elfáradtam.
- Semmit – sóhajtottam, miközben felé nyújtottam a maszkját, jelezvén, hogy vegye el. Ha ez megtörtént, a kisasztal felé mutattam, ahol akadt két üres szék. Szóbeli kérés nélkül is tudnia kellett, hogy mit szeretnék. Amíg Ő remélhetőleg helyet foglalt, én a szekrények egyikéhez lépve elővettem egy flaska bort, és hozzá két kupát. Nem tudom, hogy Carlan hogy volt vele, de nekem innom kellett erre.
A két pohár koppanva landolt az asztalon, az egyik éppen a vendégem előtt. A fogammal szabadítottam meg az üveget a dugótól, és mind a két poharat színültig töltöttem az olcsó, vörös nedűvel.
- Isten-isten – emeltem magamhoz a poharat rögtönzött köszöntővel, majd ugyanazzal a lendülettel le is gurítottam a tartalmát a torkomon. – És, akkor most mit akarsz csinálni? – pillantottam Carlóra teljes érdeklődéssel, miközben igyekeztem az üvegből pótolni a kupa kiürült tartalmát. |
Óvatos léptekkel követtem Sebastiant, szemeim pedig éberen cikáztak jobbra-balra. Nem szerettem volna lebukni, úgyhogy körültekintő figyelemmel voltam környezetem minden mozzanatára. Nem érdekelt különösebben, hogy sértődötten szólalt fel, sőt kérdésére sem voltam figyelemmel. Kicsit kezdte birizgálni az agyam, hogy miként viselheti egy ilyen bugyuta piperkőc az arcomat. Tényleg megorrolhatott rám a Tolvajok Istene.
Már éppen kijavítottam volna szándékos nyelvbotlását, de a kimondatlan szavakat inkább visszaűztem elmém hátsóbb zugaiba, egy nagy adag indulat társaságában; amúgy is, hülyékkel fölösleges volt vitatkozni. Ez a szerencsétlen flótás meg pont úgy nézett ki, mint akit fejre ejtettek kiskorában. Nem hiszem el! Most meg magamat szidom!
Egy nagy sóhaj kíséretében adtam hálát az isteneknek, hogy végre megérkeztünk. Ha nem lettem volna annyira kíváncsi a hasonmásom miértjeire, már az előző utcában leütöttem volna, hogy aztán a fizetésképtelen kuncsaftunkat Bűvész ajtaja elé citáljam. Karba font kézzel vártam meg amíg előkotorja a kulcsát, s kinyitja az ablaktalan házának az ajtaját. Nem tudtam mi vár majd odabenn, de úgy éreztem, hogy ha kezd forrósodni a talpam alatt a talaj, akkor majd kieszelek valamiféle tervet. A tőrömet a mellényem egyik rejtett zsebébe süllyesztettem, hogy kéznél legyen, ha esetleg elfajulnának a dolgok. A lakóhelyéből ítélve több hét is eltelne, mire megtalálnák a holttestét és ekkor már nem tudnák senkire sem rábizonyítani. Kételkedtem benne, hogy az előttem álló kölyök mágiahasználó lett volna, így bizonyos mértékű nyugalommal sétáltam be a troll barlangjába.
A zár ütemesen kattant, ezzel engedélyt adva a bejutásra, Sebastian után léptem a lakba, s a felém szálló szagokra elhúztam az orromat. Gyógynövények illata keveredett valami egészen förtelmessel. Miután a szemem hozzászokott a félhomályhoz, alaposan körülnéztem a lakásban. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán mégsem az első találkozás alapján kellene megítélni az embert, mert mi van, ha tényleg valami hatalmas mágussal van dolgom. Vagy pont így próbálja elérni, hogy annak lássam. Mutass valamit félnótás!
Felajánlására megráztam a fejem, de már nem volt időm megszólalni, mert a fickó a pillanat tört része alatt fordult szembe velem, kezében egy gyertyatartót nyomorgatva; támadásba lendült.
Azzal a lendülettel, ahogy felém bökött a tartóval, megtántorodtam, majd a biztonság kedvéért hátrébb léptem, hogy ne veszítsem el egyensúlyomat a hirtelen csapástól. Mikor újból lesújtott a vasdarabbal én kikerültem, s igyekeztem ellentámadásba lendülni, ő pedig védekezett, és így tovább. Időbe tartott, amíg sikerült jól időzítenem az ütésem. Ahogy biztos pontot értem a talpammal egy újabb elhárított támadás következtében, ismét Sebastian felé vetődtem, s minden erőmmel azon voltam, hogy az „fegyverét” kikerülve gyomorszájon vágjam.
Sajnos az együgyűnek sikerült letépnie a maszkomat, ami hasonló megrökönyödést váltott ki belőle, mint jómagamból az imént. Úgyis megmutattam volna az arcomat, ha nem támad rám, de így legalább az élő lelket is sikerült kiijesztenem belőle. Egy pillanat erejéig ajkam gonosz mosolyra húzódott.
- Ember, te nem vagy százas – leheltem, miközben eltávolodtam az ajtó irányába, a kezem pedig újra tőrt szorongatott, amely pengéje meg-meg csillant a gyertyák fényében. – Ezt én is kérdezhetném te ütődött! – emeltem meg a hangomat, szokásomhoz nem igazán hűen. Dühönghettem volna a kis támadása okán, de valamennyire számítottam a reakciójára. Csak azt sajnáltam, hogy nem volt egy nagyhatalmú varázsló. Akkor talán egyszerűbben megoldódott volna a probléma.
- Megpróbáltam elvezetni magunkat a kíváncsi szemek elől, hogy a végére járjunk ennek az eszelősségnek, erre te letámadsz – zsörtölődtem felhúzott szemöldökkel. – Mégis ki vagy te?
Hosszú percekig csöndbe burkolódzva méregettem a hasonmásomat, majd újból szóra nyitottam a számat.
- Szóval. Ez az eset téged is ugyanúgy meglepetésként ért, mint engem – állítottam a nyilvánvalót, miközben a kést újra valamelyik zsebembe rejtettem. – Mit tudsz erről? – kérdeztem, újra visszatérve tárgyilagos hangnememhez, miközben előbb az én, majd a saját arca felé emeltem a kezem.
Tudni akartam, hogy a félnótás mit tud felhozni mentségére. Megátkozták? Engem átkoztak meg? Mindkettőnket megjátszottak? Csak egy módja volt, hogy kiderítsük. |
- Hát ez egyáltalán nem kedves –mondtam sértődötten, ahogy az idegen két szóval közölte, hogy merre az irány. Jó, rendben. Nem várhattam el egy akasztanivaló bértolvajtól, hogy úgy viselkedjen velem, ahogyan egyébként megérdemlem, de az a hangsúly, amivel utasítgatott, felér egy arculcsapással.
Bármennyire is igyekeztem korábban meggyőzni róla, hogy nem a legjobb ötleteinek egyike, ha leszúr a nyílt utcán, előszeretettel emlékeztetett rá, hogy voltaképpen a tőr az Ő kezében van, és döfködött vele. Szerencsére csak azzal, mert ha mással próbálkozott volna, muszáj lettem volna, asszonymód sikítani.
- Biztosan szerencsés flótás vagy! Egy napon Te leszel a Tolvaj Céh nagymestere, ugye, hogy ugye? – perdültek le ajkaimról a gondtalannak szánt szavak, mert egyelőre csak ennyi fegyverem volt vele szemben. A hónom alatt a pódiummal, és kezemben a varázsgömbbel esélyem sem volt elszaladni, de az, hogy bármelyiküket is ott hagyjam, meg sem fordult a fejemben. Mindkettő nagyon drága volt, és eszemben sem volt egy ostoba maszkos miatt mindent előröl kezdeni. Olyan jól megy a biznisz mostanság!
Egyenesen az üzlet felé kormányoztam a szűk utcákon, de hiába igyekezett gyorsabb mozgásra sarkalni az állandó bökdöséssel, jómagam nem igazán igyekeztem. A tucatnyi szó mögött, amely két lélegzetvétel között kibukott a számon azért volt alkalmam gondolkodni, hogy miként fogom hatástalanítani.
- Carlan, micsoda remek név! – lelkendeztem. – Jól megjegyzem magamnak, és ha fiam lesz, rólad fogom elnevezni! Főleg, ha olyan goromba lesz, mint Te, Carlo – pillantottam hátra a vállam felett, mielőtt a következő utcácskánál állammal oldalra nem böktem, hogy nekünk arra kell ám továbbmenni.
- Ne türelmetlenkedj, már itt is vagyunk – mondtam sóhajtva, miközben megtorpantam az egyik falba süllyesztett kis ajtó előtt. Se kirakat, se ablak, pusztán egy egyszerű ajtó, amely mögött ott pihent az én kis birodalmam. Letámasztottam a pódiumot az ajtó mellé, és matatni kezdtem a zsebemben. – Nyugavér, csak a kulcsot keresem – emeltem meg a gömböt tartó kezemet védekezően, ha esetleg megint le akart volna rám súlytani a kés markolatával. Kicsit sem tetszett a gondolat, hogy beengedjem.
A kulcs rövid rángatás után elfordult a zárban, az ajtó pedig megadóan kitárult. Odabent félhomály volt, egyedül lámpások nyújtottak némi világosságot, de a legtöbbjükben már csonkig égett a gyertya. Szárított gyógynövények illatoztak a kisszobában, amelyben mindössze néhány bútor, de rengeteg tárgy sorakozott; gömbök, karmos gyertyatartók, kártyák és koponyák követték egymást rendezetlen sorrendben. Mindennek azt a hatást kellett keltenie, hogy egy nagymágus lakja, és így is volt. A kandalló felett, a tűzhelyen egy üst függött, amit reggel felejtettem ott, és amibe immáron beleéget valami. Kellemetlen volt. Felettébb kellemetlen. A hálókamrámat mindössze egy molyrágta függöny választotta el az első helyiségtől, amit azonnal meg is igazítottam, hogy Carlo ne láthasson be.
- Érezd magad otthon, cimbora! – tártam szét a karom, megszabadulva az összes terhemtől. Vidáman, széles mozdulattal mutattam körbe, nem is leplezvén a büszkeségemet. – Tölthetek némi szeszt? – kérdeztem, de eszembe sem jutott marasztalni, pusztán ürügyet kerestem, hogy a szekrény irányába fordulhassak, és felkaphassam az egyiket az imént emlegetett gyertyatartók közül.
Minden pillanatok tört része alatt zajlott! Hogy, s hogy nem; Megpróbáltam lecsapni a tárggyal, amiből egyfajta néma adok-kapok játék alakult ki, püföltük egymást, ahol értük. Nekem fájt jobban, biztosra veszem. A gyertyatartó hamar kiesett a kezemből, amikor valahogy fölé kerekedve sikerült letépnem a maszkját.
- Óh, hogy a tulipános ragyogóját! Te elloptad az arcomat! – kiáltottam, és mint aki parázshoz ért, egészen a falig hátráltam. – Miféle ördögi teremtmény vagy te? Az üzletemet akarod? |
Kedvem lett volna nevetni. Kínomban. Olyan hangosan a pofájába röhögni, ahogy csak tudok, de elnyomtam a késztetést, hogy megtegyem. A komikus helyzet ellenére ő nem akart meghalni, nekem meg kérdéseim és egy befejezetlen megbízásom volt irányába. Ha nem bántott volna a tény, hogy egy velem megegyező arcú egyén próbál az életéért könyörögni, talán még jót is szórakoznék a szerencsétlenségén.
Rezzenéstelen arccal álltam hasonmásom előtt, türelmesen megvárva, míg elmondja a mondanivalóját. Nem tudtam, hogy melyik volt a mókásabb. A férfi túldramatizált mozdulatsora, vagy az, ahogy kétségbeesetten próbált érvelni amellett, hogy ő valami távoli valaminek a valamije. Mintha lóvá tehetett volna. Mintha érdekelne.
- Séta. Előre – szólaltam meg érzelemmentes hangon, miközben fejemmel abba az irányba böktem amerre mennünk kellene.
Egyre jobban fúrta az elmémet az a talány, hogy vajon miféle imposztorral hozott össze a sors. Még nem zártam ki annak esélyét, hogy Bűvész alattomos trükkje az egész. Viszont ha nem az, akkor vagy én őrültem meg és volt valami a reggeli teámban, vagy egy trükkös varázshasználóval van dolgom, aki előszeretettel használja az embereket, mint maszkokat. És valóban, berithi éveim alatt annyi furcsaságot láttam, hogy nem zártam ki ezt a lehetőséget se. Vagy talán az az átkos tünde gyűrű az oka…
Való igaz, hogy mióta a tolvajlánnyal szétváltak útjaink és a sors úgy hozta, hogy én birtokolhattam azt a fránya ékszert, valahogy a tolvajok szerencséje csúnyán elkerült engem. Először is a fejemre körözést adtak ki, a tritóni megbízás is csúfos veszteségekkel zárult, Rheyába érve majdnem belekeveredtem egy kocsmai verekedésbe, a Céh tagjai alantas munkákkal bíztak meg, mint valami idióta kezdőt és ráadásul ez is! Egy félnótás hasonmás, aki azt hiszi, hogy mindenből kitudja beszélni magát! Tényleg meg vagyok átkozva.
Hagytam, hogy az előttem lépkedő férfi irányítsa utunkat, ám figyelmem szemernyit sem lankadt, hisz akármilyen csapdába is vezethetne. Megerősítésképp pedig néha-néha emlékeztettem rá, hogy az a bizonyos tőr még mindig ott van a háta mögött.
Kényelmes tempóban araszoltunk végig a szűk sikátoron, vagyis, nekem kényelmes tempó volt, a célpontomnak annál kevésbé, bár ezt nem jelentettem volna ki maradéktalanul, mert közlékenysége mit sem változott. Túl. Sokat. Beszélt.
- Persze, csak haladjunk – válaszoltam foghegyről, miközben megfordítottam a markomban a tőrt s böktem egyet a nyelével a bordái közé.
Könyörgöm, érjünk már oda! Nagyon mélyen reménykedtem benne, hogy már közel járunk. Nem terveztem szembesíteni a férfit az arcunk hasonlóságával, amíg nem értük el célunkat. Tudtam, hogy veszélyes terep lehet, hisz könnyedén csapdába is csalhatna, főleg, hogy játszva fölém tudna kerekedni a saját területén. Ennek ellenére nem bántam, hogy kockáztatnom kell.
Csak egy haragos sóhaj szakadt fel belőlem mielőtt megszólaltam.
- Nem – feleltem határozottan. Az ipse túl barátságos volt és túl teátrális. Nem tudtam eldönteni, hogy ilyen jól tudja megjátszani magát, vagy csak ennyire egyszerű. - Carlan – dünnyögtem aztán alig hallhatóan. Nem láttam kockázatot abban, hogy elárulom ennek a féleszűnek a nevemet. Mire is menne vele?
- Messze vagyunk még? – kérdeztem képmásomat, mikor kifordultunk az egyik sötétebb sikátorból. Fokozott figyelemmel viselkedtem mindennemű járókelő iránt, s próbáltam úgy fordulni, hogy semmiképp se lássák a fegyveremet, főleg nem Sebastian hátának szegezve. |
Voltaképpen fel sem tűnt, hogy mint egymás tükörképei, egyszerre sóhajtottunk egy nagyot. Túlságosan lekötött az, hogy mindennemű riadalmat elrejtsek egy hetyke, nemtörődöm görbület mögé; Túl fiatalnak éreztem még magam ahhoz, hogy megpihenjek az Árnyékvilágban, de a fickó olyasvalakinek tűnt, aki pont magasról tesz az én érzelmeimre. Erősen törtem a fejem, hogy hogyan kellene tőle mihamarabb megszabadulnom – lehetőleg úgy, hogy ne kivéreztetve végezzem a mocsokban.
Percekkel korábban még vidáman dúdoltam egy bitódalt, most pedig kést szegeznek rám, engedtem meg magamnak majdnem egy újabb sóhajt, hogy miféle nevetséges fordulatot hozott a mai nap. Megint. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy valaki a homlokomra írta, hogy szeretem, ha kést szorítanak a lapockáim közé. A gondolattal egy időben megérintettem az említett testrészt, de ennek semmi jelét nem tapasztaltam. Megelégedtem azzal, hogy nagyon az Istenek bögyében lehetek mostanában.
- Az életemért cserébe annyi arany ütheti a markod, amennyit még életedben nem láttál egy helyen, egy időben – lóbáltam tovább az orra előtt az üveggömböt, de nem úgy tűnt, hogy nagyon beindította volna a fantáziáját a csere lehetősége. – Tudod, én valójában egy nagyon távoli birodalomból jöttem; A jó atyám egy igazi herceg, aki a súlyom kétszeresét fizetné ki neked drágakövekben, ha most futni hagysz – locsogtam nagy lelkesedéssel, még mindig magam előtt lóbálva a tárgyat, mintha valami delejező hatása lenne, és segíthetne elhitetni a maszkossal, hogy igazat beszélek. Másik kezem legalább ennyire lelkes mozdulatokat írt le a levegőben. – Na, koma! Egyikünknek sem lesz az igazi, ha megpurcantasz – kacsintgattam csábítón, az utolsó mentsvárat keresve a történetben. Kezdtem hozzászokni az elkorcsosuló világ furcsaságaihoz. Bár nem tetszett különösebben. Kérlek, elégedj meg a pénzzel, ne légy ferde, imádkoztam negédes mosollyal. Kérlek, kérlek!
Minden reményem elveszett, amikor kifejtette, hogy a beszélgetést akár kényelmesebb keretek között is folytathatnánk. Időnként nagyon frusztráló volt, hogy az istenek ennyire ellenállhatatlan külsőt álmodtak meg nekem. Miért vannak nekem ilyen szép szemeim? sóhajtottam lemondóan, a hónom alá kapva a pódiumot, hogy a nyomomban lihegő tolvajjal együtt elinduljak a sikátorban. Lázasan törtem a fejem, hogy mi esne kézre az üzletemben ahhoz, hogy lecsapjam a szerencsétlent. Abban már biztos voltam, hogy a pincében fogom megkötözni, és egészen addig ott fogom tartani, amíg ki nem találom, hogy mit kezdjek vele. A gyilkolászás nem azén reszortom volt, arra ott van Bűvész.
- Voltaképp, éppen azon elmélkedtem, hogy miként üssem el a délutánomat. Szeretnéd megismerni a jövődet? A minap szereztem egy nagyon különleges paklit, igazi kincs! Te lennél az első! Hát nem csodás? – peregtek a nyelvemről a szavak oly’ könnyedén, mintha nem is szegezne kést a hátamnak. Bárhogyan is volt, arra nem tudott volna rávenni, hogy hallgassak. Túl izgatott voltam hozzá. – Figyelj, koma… Ha már így összebarátkoztunk, igazán elárulhatnád a neved? – pillantottam hátra a nagy cipekedés közepette. – Én Sebastian vagyok, de te szólíthatsz Sebnek!
|
 Amikor reggel felkeltem az egyik fogadóban, nem így képzeltem el a napomat. Kezdve azzal, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy a Céh hiányolta a képességeimet, s ennek tetejében még munkát is ajánl egy olyannak, aki elhagyta azt. Nagyon kétségbeesettek lehettek. Tulajdonképpen a rám kirótt munkát akár büntetésnek is felfoghattam, így talán könnyebb volt bebeszélni magamnak, hogy nem a mostanában rám pikkelő tolvajisten ajándékozott meg a helyzettel.
A reakciójára csak egy mélyről felszakadó sóhajjal tudtam felelni. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hány ilyen szerencsétlennel találkoztam már. Mindig ezt csinálják! Próbálnak alkudozni, meglógni a felelősség – és persze a pengéim- elől, holott nagyon nincsenek olyan helyzetben, hogy akármilyen ajánlatot is tegyenek nekem. Elvégre nálam van a fegyver.
Reménykednek abban, hogy a városőrség, vagy valamilyen isteni beavatkozás megmenti az irhájukat. A nagytöbbségnek esélye sincs eljutni odáig. Viszont a jelenlegi helyzetünkben célpontom nem reménykedett hiába.
Talán a sors fintora volt, hogy találkoztunk, tán tényleg Bűvész keze volt a dologban. Nem számított. Csak az, hogy egy, a sajátommal megegyező arcú férfi állt velem szemben. És én nem értettem a miértjét. A kezdeti döbbenetből felocsúdva, megpróbáltam összeszedni a maradék lélekjelenlétem, ami nem sikerülhetett volna az alak nevetséges színjátéka nélkül. A legkézenfekvőbb útnak az tűnt, hogy kiütöm a piperkőcöt és leszállítom a Céhnek, csak hogy ne nekem kelljen foglalkoznom az üggyel. Ha jobban belegondolok, még szerződést se szegnék.
A hozzáállásból kiindulva bizonyosan nem az a tipikus úrifiú volt, túl jól tűrte azt a tényt, hogy éppen kirabolják. Mások hanyatt homlok menekültek, könyörögtek, vagy éppen magukból kikelve az őrség hiábavaló segítsége után kiáltoztak volna. Türelmes ember lévén megvártam, amíg mondandója végéhez ér, bár nem tudtam elviselni, hogy néhányszor meg ne forgassam a szemeimet. Komád a Halál!
A golyóbis, amit irányomba lóbált, valóban párját ritkította, de még ha nagyobb hasznot is szerettem volna húzni a dologból, tiszteletben kellett tartanom a betyárbecsületet, mint a tolvajcéh egyik alappillérét. Még állt az egyezményem Bűvésszel.
Biztosra vettem, hogyha elutasítanám az ajánlatát megpróbálna elfutni, vagy ne adják az istenek, tovább beszélni, amit nem tűrhettem, így kénytelen voltam valami tervet kieszelni.
- Megeshet – szólaltam meg tárgyilagosan, miközben az enyémhez hasonló arcát fürkésztem. A sikátor néptelen volt kettősünket leszámítva, de ismerve a várost és annak lakóit, könnyen megtörténhetett, hogy nem „élvezhetnénk” sokáig egymás társaságát.
- Miért nem beszéljük meg az üzletet kellemesebb keretek között – ajánlottam, nem egészen előzékeny hangnemben, s ha nem indult meg, nem volt mit tenni, a kezemben ismét megjelent a tőr, ami újfent a ficsúr irányába szegeződött.
- Merre is laksz? Erre? – érdeklődtem magamhoz mérten udvarias hangnemben, miközben menetirányba fordítottam a tagot, ha nem próbált meg elmenekülni, majd komótosan útnak is indítottam, szorosan követve őt. |
Kínos.
Ez volt az első gondolatom, amikor megéreztem a nyakamon megpihenő rideg pengét. A halál szele sosem érkezik a legjobb pillanatban, és már éppen elégszer találkoztam vele, hogy régi ismerősként üdvözöljem. Voltaképpen nem is a találkozás volt felettébb kellemetlen, hanem az, hogy nem láttam előre. Hiába az a fene nagy tudomány, ha éppen akkor hagy cserben, amikor a legnagyobb szükségem volna rá, fújtam ki dühösen a meglepettségtől mellkasomban rekedt tengernyi levegőt.
Megfontolt mozdulattal helyeztem a földre a hónom alatt tartott könnyed pódiumot, majd a gömböt tartó kezemmel egyetemben felemeltem az immáron tehermenteset is; elvégre, ez a bevett gyakorlat, ha az emberre éppen fegyvert szegeznek, vagy talán tévedek. Rutinosan cselekedtem, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy valaki hátulról támadva próbál kirabolni. Vagy valami mást csinálni.
- Óh, Bűvész küldött? – kérdeztem egészen fellelkesülve, mintha ezeréves cimborám nevét hallottam volna az imént; Ami igaz, az igaz, a vén mágus mögött a külleméből ítélve valóban ott állt már legalább egy évezred, de közel sem voltunk cimborák. Inkább üzletfelek. Tartoztam neki némi pénzzel. Rendben van. Sok pénzzel. Oly’ annyira sokkal, hogy száz hasonlóan szerencsés vasárnap délelőtt is kevés lenne ahhoz, hogy előteremthessem. – Éppen készültem meglátogatni! Hogy van? – tudakoltam cserfes könnyedséggel, az igaztalan szavaimat széles mosollyal fedve. A fickó ezt nem láthatta.
- Na! Elszakítod a zekémet! – mondtam sértődötten, amikor az idegen egy durva, határozott mozdulattal szembefordított. Némileg felbátorított a tudat, hogy eltette a pengét, így gondoskodás nélkül, egy piperkőc úri fiú sértettségével simítottam végig szabad kezemmel a gúnyámon, hogy kivasaljam a ráncokat, amit az erőszakos mozdulatokkal okozott. – Lehetnél kedvesebb is! – kényeskedtem. Csak akkor emeltem kék szemeimet a maszkkal elfedett arcára, amikor megbizonyosodtam róla, hogy a finom anyagon egyetlen szakadás sem éktelenkedik. Délután készültem meglátogatni Sabrinét, és előtte mindig a legjobb formámat kellett hoznom. A lehető legjobbat!
Hasonszínű kék szempár bennem nem okozott akkora döbbenetet. Nem is törődtem vele igazán, hiszen éppen azon törtem a fejemet, hogy miként kellene olyan üzletet kötnöm vele, hogy mind a pénzem, mind a fejem megmaradjon. Öltözékéből arra következtettem, hogy elég simlis lehet ahhoz, hogy olyanféle zsivánnyal van dolgom, aki zokszó nélkül elárulja a munkaadóját, ha előnyösebb ajánlatot kap.
- Őszinte leszek hozzád, koma… - kezdtem affektáló, fennkölt hanghordozással; Szavaimmal egyetemben szabad kezem széles, előkelő mozdulatokat írt le a levegőben, miközben a másikkal a mellkasomhoz szorítottam a felbecsülhetetlen értékű üveggömbömet. – Ez a jövendőmondó biznisz nem igazán tejel jól, nincs elég pénzem kifizetni Bűvész barátomat… De neked tudok ajánlani ezt-azt, ha hajlandó vagy üzletelni. Itt van például, ez – szomorú mosollyal dugtam az orra elé a füstös kis golyóbist, mintha életem kincsét kínálnám cserébe a szabadságomért. – A tengerentúlról hoztam magammal, nagyon ritka és értékes. Hajlandó vagyok tőle megválni, ha cserébe elfelejted a mi kis találkánkat. Na, áll az alku? – hajoltam közelebb hozzá negédes vigyorral. Valójában egy zugkereskedőtől vettem az üveglabdát, és sosem jártam még a tenger másik oldalán, de neki ezt nem kellett tudnia. – Szóval, testvér, elengedsz? – kérdeztem, miközben fogalmam sem volt arról, hogy a megszólítással mennyire állok közel a valósághoz.
|
Amióta az eszemet tudtam, a világ mindig is két részre oszlott a számomra: azokra, akik megmondják, a többieknek, hogy mit kell tenniük, na, és azokra, akik megteszik azt, amit mondanak nekik. Pénzért, hírnévért, a saját nyavajás életükért. Az mindegy. Ahogy a sors hozta, én az utóbbiak közé tartoztam.
Már egy hete rostokoltam Rheyában, amikor valami oknál fogva végre felfigyeltek rám a Céh emberei. Régebben ez sokkal gyorsabban ment nekik. Kezdenek elkényelmesedni – morfondíroztam, miközben az egyik, a piacteret szegélyező ház tetejéről lógattam a lábamat a semmibe. Az elmúlt években igazán szerencsétlenül mehetett a soruk, ha ilyen bőszen szorgalmazták a munkába állásom. Meg mertem volna kockáztatni, hogy a létszámuk is jócskán megcsappant, nem is beszélve a befolyó összegekről. Hol voltak már azok az idők, amikor még Gault is köztük tevékenykedett!
A délutáni napsütés kellemesen cirógatta sötét öltözékem; Vasárnap volt, piacnap, és mint ahogy ilyenkor lenni szokott, a növekvő tömeg növekvő vagyont is jelentett a tolvajcéh számára. Láttam, ahogy az utcakölykök már munkához is láttak az óvatlanok kifosztását illetően, bár az a figyelmem nagy részét a megbízásom tárgya kötötte le.
A távolban hadonászó sötét hajú piperkőcről nem kaptam sok információt, csak annyit, hogy valamiféle jövendőmondónak állítja be magát, és tartozik valamennyi pénzzel a kis szervezetünk valamelyik tagjának. Pontosan két csillogó aranytallérral. Egész nap ráértem feladatom elvégzésével, így megvártam, amíg a tag befejezi a kis műsorát, s csak ezután lendültem akcióba.
Akár hazáig is kísérhettem volna az emberemet, de fölöslegesnek találtam a várakozást és jobbnak láttam itt és most elrendezni a nézeteltéréseket. Egy könnyed mozdulattal ellöktem magam az alacsony tetőtől, hogy aztán egy csendes puffanás kíséretében a talpamon landoljak a sikátor házainak takarásában.
Fokozott óvatossággal sandítottam ki a ház sarka mögül, mikor meghallottam az egyre közeledő dudorászást. Találó kis dalt választott. A férfi remélhetőleg nem sejtette, hogy valaki a nyomába szegődött. Mielőtt utána indultam, még körbepillantottam, hogy megbizonyosodjak arról: ne legyen szemtanú. Puha, alig hallható léptekkel közelítettem meg az áldozatom; tőröm a kezemben, tettre készen.
- Shhh. Csak csendesen, ha élni akarsz – suttogtam a férfi fülébe, miközben a hideg acélpengét a nyakához simítottam. Az igazat megvallva, inkább tartottam magam tolvajnak, s csak azután bérgyilkosnak, ám ebben az esetben nem igazán vehettem hasznát egyik tehetségemnek sem maradéktalanul; kötött a szerződés.
- Nyugodj meg, nem szándékozlak kirabolni - szólaltam meg nemes egyszerűséggel, a tőrt még mindig a nyakának szegezve. Inkább nevezném kifosztásnak.
- Bűvész hiányolja a pénzét – vázoltam fel jéghideg hangnemben. – Nem jó ötlet megvárattatni. Kellemetlen egy alak.
Való igaz, hogy a vén mágus közel sem tartozott a kedvenc feletteseim közé, és az érzés teljesen kölcsönös volt, de azt meg kellett hagyni, értette a szakmáját, mert sohasem hallottam, hogy akár egy Begyűjtő is kopogtatott volna a Bűvész ajtaján. Talán ezt jelenti a Tolvajtanács tagjának lenni.
Miután megbizonyosodtam, hogy vette a lapot, elvettem a kést a torkától s egy durva mozdulattal magam felé fordítottam. Amikor közelebbről is szemügyre vettem az az arcát, menten elállt a lélegzetem és az irányába szegezett kés is majdhogynem kihullott a markomból. Még szerencse, hogy felhúztam a maszkomat mielőtt nekitámadtam a férfinak, így nem láthatta eltátott számat és meglepett arckifejezésemet. Döbbenetem csak rendellenesen kék szememben tükröződhetett, ahogy tekintetemet hitetlenkedve fúrtam az övébe. Vagy jobban mondva: a sajátomba.
Ez lehetetlen… Hogy Baal vinné el Bűvészt! – káromkodtam az orrom alatt, miközben valamilyen ördögi boszorkányság áldozata lettem. Ez nem lehetett igaz! Bizonyos voltam, hogy a vén mocsok pontosan tudta, hogy ki után küld. Le mertem volna fogadni, hogy most jól szórakozik a csatornarendszer mélyén a nyomorúságomon.
Szerettem úgy gondolni magamra, mint aki sokat megért, zsenge korom ellenére temérdek húzós szituációba kerültem már. Menekültem éjboszorkák elől, harcoltam, s öltem már parancsra, de mondhattak bármit a papok a szentélyekben, erre még az Istenek sem tudtak volna felkészíteni. A sziklaként rám nehezedő döbbenettől csak nehezen tudtam megszólalni.
- Ki…vagy…te?! – vontam kérdőre az előttem álló férfit, kicsit erőszakosabb hanghordozással, mint terveztem. |
-…Láttam különös szerkezeteket repülni az ég kékjében, és világokat elporladni egy gomba alakú felhőben – már hosszú ideje szónokoltam a piaci forgatagban. Jobb kezem nyitott tenyerén egy üveggolyóbis feküdt, füstös felületén megvillantva a tavaszi nap fényét. Bal kezem játékos, széles mozdulatokkal incselkedett az árnyakkal, miközben mindenféle jóslatokkal szórakoztam az érdeklődőket.
- Ostoba beszéd! – az ősszakállú nemes már percek óta ácsorgott a sebtében felállított pódium előtt; még néhány rézpénzt is dobott a kalapomba, amíg úgy hitte nem figyelek, s most mégis szót emelt a tudományom ellen. Elmosolyodtam, rosszat sejtető, csalafinta görbülettel a szám sarkában.
- Úgy gondolja, Uram? – kérdeztem bársonyos hangon, és cinkos módon előrébb hajoltam, ám hangomat mégsem halkítottam lejjebb annál, minthogy a mellette lévő is tisztán hallja, mit beszélek. Szerettem én a fejem. Pontosan ott, ahol volt. A nyakamon. Mégsem tudtam gúzsba kötni kötekedő nyelvemet.
- A felesége nem ezt mondta az éjjel! Bizonyára kíváncsi, hogy ki liheget kéjesen a fülébe… Két ezüstért meg mondom – nyújtottam ki szabad balomat várakozóan a férfi elé, mire az paprikapiros arccal jobban látta, ha tovább áll. Az összeverődött hallgatóság jót nevetett az ügyön, majd egymást túlharsogva várták, hogy az utca hercege megmondja nekik, mit is tartogat számukra a jövő képlékenysége.
Legutoljára egy fiatal leány maradt. Nem volt gazdag, ez jól látszott rajta, s midőn észrevétlen kérdezgettem életéről azt is elárulta, hogy a palotában szolgál. Az utolsó garasát adta nekem azért, hogy megnyugodtató szavaimat hallja arról, hogy a lovag, akit kiszemelt magának nem sokára feleségül kéri. Talán még rosszul is éreztem volna magam, hogy egy nincstelent is becsapok, ha a hasam nem kordul meg oly’ erélyesen. Igaz is, korán elindultam hazulról, és a nagy sürgésben enni is elfelejtettem.
Összeszedtem a holmimat, és a hónom alá csaptam a könnyű, de strapabíró fából készült pódiumot, majd elindultam a népek között. Vasárnaponként az üzlet helyett, mindig a vásárban időztem – az emberek ilyenkor szívesebben fizettek azért, amit az orruk alá dugtak; volt, aki át sem gondolta, hogy mit kínálok, csak egyszerűen a kezembe nyomta a pénzt és tovább állt, anélkül, hogy meghallgatott volna.
- Jöjj hát, jöjj hát, majd ott várok rád… Dudummm, dudummm – dudorásztam egy akasztódalt az orrom alatt, miközben a piactérről lefordultam egy kisebb utcára, amely rövidebb úton vezetett hazafelé. Az üveggömböt még mindig ott szorongattam a balomban, vidám kék szemeimmel dicsérgetve, amiért aznap megint kosztot hozott a konyhára; A kosztpénz, egy erszényben függött, ugyanazon kezem csuklójára fűzve. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ki is rabolhatnának.
Öltözékem nem tért el sokban a városi ficsúrokétól; Gondosan ügyeltem rá, hogy maguk közül valónak érezzenek, így sok napi keresetem elment egy-egy hímzett kabátra, drága csizmára.
Észre sem vettem, amikor valaki mögém settenkedett, csak amikor már egy éles penge hidegen feszült a nyakam bőrének.
Kínos. |
Mint a legtöbb aglaniri nagyvárosnak, Rheynának is van saját piactere. Az ember itt szemtől-szemben találkozhat vérbeli, alkudozó kofákkal és kalmárokkal, és kipróbálhat néhény helyben készült ételt. A kínálat sokrétű, hiszen a kézműves termékektől, a festett kelmén és a zöldségeken át a fűszerekig minden megtalálható a standokon. A piac egy távolabbi szegletében ketrecek, és karámok sorakoznak, ahol lovakat és más haszonállatokat lehet vásárolni. A vásári forgatagban azonban nem árt vigyázni, hiszen néhány ügyes zsebtolvaj könnyen megfoszthatja a bámészkodó turistát az erszényétől, és az értékeitől.
A rendre a városőrség vigyáz. |
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Teljes érzelemmentesség ült az arcomon, miközben Sebastian kirohanását hallgattam az AN-TIK asztalt illetően, ám be kellett vallanom, hogy legbelül felettébb jót szórakoztam az egészen. No, én sem örültem volna, ha valami vandál a lakásom bútorait kezdi el pusztítani. Hála adtam hát az Isteneknek, hogy nincs is állandó lakhelyem.
Amikor reggel felkeltem az egyik fogadóban, nem így képzeltem el a napomat. Kezdve azzal, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy a Céh hiányolta a képességeimet, s ennek tetejében még munkát is ajánl egy olyannak, aki elhagyta azt. Nagyon kétségbeesettek lehettek. Tulajdonképpen a rám kirótt munkát akár büntetésnek is felfoghattam, így talán könnyebb volt bebeszélni magamnak, hogy nem a mostanában rám pikkelő tolvajisten ajándékozott meg a helyzettel.