|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 12:04 - |
Az Ispotályt Brighid anyaistenő vallási közössége vezeti. A város szegényebb negyedében fekszik, hiszen a gazdag családok saját gyógyítóval rendelkeznek. Egy hosszú, istállószerű épületben egyetlen, nyitott terem található. Az ágyak rendezetlen sorokban helyezkednek el egymás mellett, ezeket régi függönyökkel igyekszenek elválasztani egymástól.
Orvosok, papok, gyógyítók és más laikus - önkéntes - dolgozik itt, és segít azokon, akiknek szükségük van rá. Bekötik a sebeket, kúrálják a betegségeket, és kezelik a mérgezéseket. Egyetlen egy céljuk van, az pedig a gyógyítás. |
[10-1]
Talán kissé bűntudatom volt hallván a válaszát, hiszen akkor is éppen az járt a fejemben, hogy sajnos már igazán akadnának fontosabb dolgok is, mint itt csevegnem: a szerencsétlent, akire utalt még senki sem látta el, ahogy elnéztem. Sürgetett a tudat, hogy menjek, de visszafogtam magam. Arra gondoltam, hogy nyilván meg fognak szólni a tétlenkedésemért ezzel a részint még idegen férfival, és akkor a veszekedés zajai verhetik majd fel az ispotály békéjét. Aztán, minél inkább erre gondoltam, annál inkább kedvem lett volna folytatni a beszélgetést, puszta dacból. Végül a kötelességtudat győzött, annak ellenére, hogy percekkel ezelőtt még máshogy vélekedtem.
- Maga ellen beszél, Gildas. - feleltem, és lemondtam egy ösztönös fejcsóválásról. - Most már sajnos kezdem úgy érezi, ideje lenne másutt hasznossá tennem magam.
Mégsem mentem azonnal el, érezve, hogy a beszélgetés még jócskán tart.
A felvetése mintha burkolt ajánlattá, sőt szinte győzködéssé nőtte volna ki magát. El kellett gondolkodnom rajta, mit kezdenék magammal az udvari pompában, ahol jelentékeny fizetés mellett végezhetném a dolgomat. Igazából ugyanúgy embereket gyógyítanék. Ahogy hallom, ugyanúgy szükségesnek éreznék a jelenlétemet, és talán elvétve még meg is köszönnék a munkám. Csakhogy a havi egyszeri nyíl ütötte seb és egy teljes évi vaklárma már nem lenne ugyanez. Egészen másnak érzi magát az ember, ha a dolgát mindössze makacs segíteni akarásból végzi. Meg aztán: a nemesemberek találnak maguknak házi ápolót, talán gyógyítót is, ki tudja. Ezeknek a szerencsétleneknek nemigen akad más, mint az ispotály, és a mieink is alig győzik általában a rájuk szakadó feladatokat. Apám is itt gyógyított nagyon sokáig, igazából egész életében. Amíg el nem kapott valami nyavalyát, és erről természetesen nem a betegei tehettek, de egy tiszta, rendben tartott portán kevesebb eséllyel fordult volna elő hasonló.
- Amikor mi itt betegségről beszélünk, akkor általában igazi, létező betegségeket értünk ezalatt. - feleltem mosolyogva. - Egy lovag vagy hadvezér persze más... - És vajon maga honnan tud ennyit azokról a lovagi tornákról és csataterekről, meg nemesi udvaratásokról? Az arcom egy pillanatra akaratlanul is fürkészővé változott. Végigpörgettem magamban néhány felsőbb osztály - beli nevet, azt a keveset, amelyikről fogalmam volt, és ez csak erősítette a már lappangó gyanúmat, amit mégsem mertem még elismerni. Nem, mert az mégis valószínűtlen volt, hogy csak úgy beállítson ide Rheya jóformán második legbefolyásosabb családjából valaki, és éppen nekem tegyen ajánlatot a házi ápoló címére. Mifelénk ritkán történnek meseszerűbb dolgok, mint egy-egy idetévedt városi tünde.
Újra az ajkamba haraptam, ezúttal azért, hogy ne vörösödjek el, mint egy szégyellős bakfis tenné. Komoly higgadtságot erőltettem magamra. Nem sikerült teljesen színtelen hangon mondanom a következő mondatot, mert elnyomhatatlan őszinteségem megint felszínre tört.
- Megfontolom. De ha itt és most akarom eldönteni, lehetetlen, hogy jó döntést hozzak.
Követtem a tekintetét a tető felé, ami jócskán okozott már bosszúságot a téli hónapokban. Idebent általában próbáltunk meleget tartani, de ez azt is jelentette, hogy a lapos tetőn megolvadt a hó, és elkerülhetetlen volt, hogy beázzon. Talán éppen ezért vannak ilyen szabálytalan mintában a betegágyak: ott, ahol éppen nem csöpög a víz. Az meg, ha valaki megpróbálta megjavítani, nem sokat ért. Idővel minden kezdődött elölről.
- Affelől nem kell, hogy aggójék, tudok olyan könyörtelen lenni, ami a hivatásomat illeti, mint egy... - Begyöpösödött vénember, akartam mondani, de felsőbb körökben mozgó orvosokat nem illett volna szidalmaznom. - Másik ápoló vagy orvos. De sosem személyeskedésből teszem. - Elmosolyodtam.
Visszatereltem a gondolataimat a beszélgetésünkre, de láthatóan neki is feltűnt, milyen gyatra minőségű a fedél a fejünk felett, amit természetesen szóvá is tett. Nem voltam szaktekintély, ami az emberismeretet illette, de arra azért felfigyeltem, hogy Gildas nemigen szeret hallgatni.
- Mióta az eszemet tudom, ez van, és számára ez már meglehetősen szép kor. És jól látja. Ha lenne miből, már rég rendbehoztuk volna. Határozottan több bosszúságot okoz, mint hogy érdemes legyen rajta fukarkodni.
Abban a pillanatban pedig már megérett bennem a meggyőződés, hogy kivel is beszélek. Nem mozogtam otthonosan a nemesekről szóló pletykák terén, de engem is elért jónéhány szóbeszéd, és nem tettethettem magam süketnek és tudatlannak.
A válaszomat követően alig néhány perc telt el, valaki élesen, fuldokolva köhögni kezdett, egészen különös hangon, olyasfélén, mintha vért is felköhögne. Azonnal felpattantam, és bocsánatkérőn visszanéztem Gildasra. - Örültem a találkozásnak. - biccentettem, és jóformán elrohantam.
Lezárt kör! |
– Látom, nagyon ragaszkodik a kijelentéshez, hogy Ön nem kedves – nevettem fel halkan (legalábbis magamhoz képest sokkal kevésbé harsányan), bátorságot merítve a tényből, hogy még mindig nem tessékelt ki páros lábbal az ispotályból, sőt. – Minden bizonnyal nem találkozott még elég igazán marcona és tapló emberrel ahhoz, hogy értékelje a saját figyelmességét, még ha kicsit nyers is. Kiváló példa vagyok erre én, itt és most; itt van velem, ellát, és még arra sem próbált utalni, hogy kívül tágasabb. Pedig mindketten tudjuk, hogy sokkal kevésbé szorulok a maga segítségére, mint az az ember ott, akinek ha jól látom, lába tört és valami kórság is emészti...
Még ha valaki olyan jótékony ignoranciával viseltetett is egyes részletek iránt, mint ahogy én szoktam, akkor is nehéz lett volna nem észrevenni, hogy én nem egészen ide tartozom. A kisasszony okosnak és élelmesnek tűnt, szinte biztosra vettem, hogy ő is tisztában van ezzel, egyszerűen nem teszi szóvá; hogy udvariasságból-e vagy félelemből, esetleg úgy gondolja, nincs köze hozzá vagy nem is érdekli, azt nem tudtam.
– Higgye csak el, nemeseknél betegesebb emberekkel még nem találkozott – szélesítettem ki a mosolyom vigyorrá egy pillanatra. – Minden nap van valami gondjuk-bajuk, hol halálos kór tüneteit veszik észre az egyetlen gyermekükön, természetesen fals módon, hol a saját aranyerük fáj... Arról nem is beszélve, hogy azért a katonák és lovagok sem csak úgy csillognak a páncéljaikban. Legalábbis, nem mindegyikük... Látott már lovagi tornát? Ott is akad egy-két érdekes sérülés. Épp néhány hodltöltével ezelőtt láttam, ahogy egy vívás közben az egyikük lába egészen megfordult, csak épp a test nem követte... Nem volt túl szép látvány. A csataterekről pedig még kegyednek sem szívesen mesélnék, pedig bizonyára itt is látott már egyet s mást.
Habár nem mondtam ki nyíltan, egy okos ember számára nyilvánvalóvá tettem a szavaimmal, hogy kicsoda-micsoda is vagyok, noha még mindig nem tudtam, hogy ha a családnevem is megmondtam volna, tudná-e ki vagyok; vagy hogy érdekelné-e egyáltalán. Valamiért mégis az volt az érzésem, hogy Muriel nem azok közé tartozik, akik ezen túlzottan elbuzdulnának, és esetleg világgá kiáltanák kilétem; ahhoz túl nyugodtnak és összeszedettnek tűnt. Cseppet sem hasonlított az izgága udvari hölgyekre, akikre attól is bájos kuncogó-roham tört rájuk, ha feléjük mosolyogtam. Persze, azt is becsültem, de nem akkor, ha feltűnésmentes szerettem volna maradni. Még szerencse, hogy ez ritkán esett meg.
– Mondhatjuk, hogy jártas vagyok a világukban. Ön beleillene; cseppet sem hasonlít rájuk, de épp ebben rejlik a dolog szépsége. – Személyesen neki szánt mosolyom egyszerűen vidám, könnyed arckifejezéssé változott, ahogy körbejártattam a tekintetem, nem csak szemmagasságban, hanem a tető felé is. Látszott rajta, hogy nem erre a célra épült, és ennek megfelelően elég kíméletlen környezetet biztosított, a tetőn például több foltozást is látni véltem.
– Persze, a dolog szépsége önmagában is rejtőzik; az Ön szépségében, úgy értem. Az ember fia sokkal szívesebben fordul ápolásért, ha az Ön finom ujjacskái vizsgálják a sebét, mintsem az öreg, morcos és büdös Leophon... – fejtegettem tovább, miközben a tetőt vizsgálgattam. Biztosra vettem, hogy nagyobb esőzések idején beázik. – Jó régi tákolmány, ugye? – kérdeztem, egyik ujjammal az épület tetejére mutatva. – Mennyibe kerülhet kicserélni az egészet? Úgy száz aranyba? Gondolom, aligha kapnak rá elég adományt... Az ügyfélkörüktől bizonyosan nem. |
Azt hiszem, kissé kezdtem feloldódni, és ezért átkoztam az ostoba fejemet. Ez ugyanis akaratlanul azt jelentette, hogy el fogom hanyagolni a teendőimet. Néha meglehetősen nehéz volt visszamenni az engem ellenségként méregető, elkeseredett emberek - és egyéb fajok ritkább képviselői - közé, ha valakin úgy láttam, hogy akár egy szemernyit is értékeli a munkámat. Gyakran sikerült megmakacsolnom magam, és ennek talán az volt az egyetlen oka, hogy szerettem, amit csinálok. És az, hogy akármikor odaszúrtam valami őszinte otrombaságot, ha nem tiszteltek meg.
A mosolya pedig olyan dolog volt, amit mifelénk meglehetősen ritkán lát az ember lánya, így hát egy leheletnyit boldoggá is tett az érthetetlen lelkesedése. Ez nem jelentette azt, hogy egy varázsütésre elszállt volna a tartózkodásom. Nem csak a személye volt idegen, hanem a viselkedése és - ha szabad ilyen elnagyoltan és otrombán fogalmaznom - a 'fajtája' is. Nekem pedig ez elég volt, hogy végig egy kis akaratlan feszültséggel az izmaimban mozogjak körülötte. Mindenesetre, nem rohanhattam el eszemet vesztve, el kellett látnom, és megőrizni valamiféle méltóságot magamban.
- Nem ítélkezhetem. Mindenesetre, az én napom meglehetősen színtelen volt mostanáig, amíg maga bele nem lopakodott. - Egy kis őrült szilánk a mindennapokban, gondoltam, és reméltem, hogy nem érti félre. Az Istennő óvjon attól, hogy esetleg közeledésnek vegye. Nem kívántam túlzásba vinni a sehová sem vezető szurkálódást, de ki kellett élveznem, hogy az úrnak vág az esze, és láthatóan érti a humort, még akkor is, ha olyan gyér, mint amellyel én rendelkezem. Bár, mentségemre, a hetente előforduló halálesetek, gyógyíthatatlan betegségek, éhezők és nyomorultak közt nemigen tanult az ember tréfát, és ha maradt is valami korábbról, az régi volt, rozsdás, és alig mozdítható. Szóval, az ispotály a maga bája ellenére nem társasági embereket nevelt az ápolókból, így belőlem sem.
Mikor biztosított, hogy képes volna megásni a saját sírját, és a mondandóját így is kérdéssel fejezte be, már rájöttem, hogy ő viszont igenis járatos a hasonló csevejekben. Ügyesen vesz rá, hogy beszéljek vele, még akkor is, ha nem keresném a társaságát egyébként. Bár meg kell valljam, senki társaságát nem kerestem még az életben önszántamból: a sors adta a kevés kapcsolatomat is.
- A férfiúi önérzetnek nem, úgy hiszem. - békítőn elmosolyodtam, igyekeztem a mondandóm udvariatlan őszintesége ellenére tiszteletteljesnek látszani.
Utólag úgy sejtettem, beszélnem kellett volna, miközben minden előzetes bejelentés nélkül megostromoltam repedt bordáit, de a fesztelen társalgás képessége továbbra sem tartozotta a jó tulajdonságaim közé. Annyit sikerült bocsánatkérőn mondanom, mielőtt fertőtlenítettem a sebet: - Ne gondoljék rosszra, nincs benne semmi személyes.
Feltűnt, milyen ügyetlenek a számban a szavak, és minden utalásom valahogy homályos, esetleg kétértelmű lesz. Hiába volt rá kifogásom, nem éreztem elég jónak. Talán, ha gyakrabban járnék beszélni még képes emberek közé, és nem jajgatást meg köhögést hallgatnék álló nap... Persze képtelen voltam magam az ispotályon kívül elképzelni, így hát nagyobbrészt elvetettem az ötletet, csak hűlő parazsa maradt.
A váratlan, derült égből villámcsapáshoz mérhető hízelgésére nem tudtam felelni. Egy pillanatra megálltam a ténykedésben, holott ezt általában nem engedtem meg magamnak, valamivel mindig babrálnom kellett. Nem akartam sértettséget mutatni, mert valahol jól esett a nyíltsága, de képtelen voltam bármit mondani, hallva a vadságát. Reméltem, hogy az arcomra kiülő meglepettség nem túl ostoba és, hogy felel helyettem. Magamban megjegyeztem, hogy valószínű, elvérezne út közben, de végül megkíméltem a rideg orvosi értesülésektől.
- Hiszen éppen most is erről van szó, ugyebár? Kedvesnek mondani engem, úgy hiszem, lódítás. Vagy füllentés. Hízelgő lódítás ugyan, de attól még az. - Nem lehetett nem elmosolyodni abban a pillanatban. - De elismerem, meggyőző érvelés.
Elgondolkodva előszedtem a kötszert, és a számat rágtam, miközben gondolkoztam. - Most beköthetem, de ha valaki esetleg kenőcsöt ajánl a zúzódás miatt, akkor választania kell. A kettő együtt kevéssé sem vezet jóra.
Szótlanul munkához láttam, és arra a rövidke időre úgy tűnt, ő is csendben marad, de ezt kettőnk közül csak én gondoltam így. Nem volt okom panaszra, mert határozottan jobb volt az ő hangját hallgatni, mint a folyamatos fuldokló köhögést, és habár ebben nem játszott szerepet, ez a hang határozottan kellemes volt. A bemutatkozás váratlanul ért, de nem sokkolt, mint a korábbi bókja.
Azon tűnődtem, vajon az édesanyja tudta-e, hogy a fiával egyazon nevet visel majd az egyik nemesi család sarja, aki hasonló korban lehet vele. És azon, vajon milyen gyakran kérdezik tőle elkerekedett szemmel, hogy "Az a Gildas?".
A kérdései olyan hihetetlenek voltak, hogy felnevettem. Természetesen sosem kérdezte még senki.
- Uram, én fekélyek és véres köpetek közt nőttem fel. Olyan nehezen tanultam meg olvasni, mint egy idomított ló, és olyan esetlenül mozgok a konyhában, mintha csoszogó volnék, de ezt kisgyermek korom óta csinálom. Ami pedig azt illeti, csábító lehetőség, de sosem jutott még eszembe. Kétlem, hogy olyan hasznosnak érezném magamat, mint itt. Hacsak nem sérülne meg mellettem valaki naponta, nem lenne elég dolgom. Nem beszélve a csiszolatlan modoromról.
Körülnéztem, figyeltem a sorokat, az egyes ágyakat, latolgatva, nincs-e rám szükség. Úgy ítéltem, a többiek nélkülem is bírják az iramot, sőt, ideje lenne hazatérni. Mivel azonban a beszélgetés nem számított kellemetlennek vagy fárasztónak, maradtam. Senki nem várt időre otthon. |
A szemeim valószínűleg szinte felcsillantak, amikor a hölgy sértéssel válaszolt, még ha nem is gondolta azt komolyan; valószínűleg akkor sem vettem volna magamra, ha valóban bántani szeretett volna a szavaival, ahogy azt Gareth már többször megállapította. Így azonban különösen tetszett; az unokahúgaimat leszámítva egyik udvarbéli hölgy sem mert kitörni a báj és illem bűvköréből, s bár így is szerettem s csodáltam őket, néha igazán jól tudott esni az efféle szurkálódás. Ott volt ugyan az egyik udvarhölgy is, Lady Lydia, és esetleg még egy-két másik, ám túl ritka volt, s túl szórakoztató az efféle tréfa.
– Az őrülteké az igazán színes világ, nem gondolja? – kérdeztem, széles mosolyomból nyilvánvaló lehetett számára, hogy cseppet sem sértődtem meg. Még mindig láttam rajta, hogy valamiért ódzkodik a társaságomtól, bár az is könnyen meglehetett, hogy a hölgy természeténél fogva nehezen oldódott fel egy idegen társaságában. Persze, bizonyára itt is sok idegen akadt, ám az, aki vért köp fel, vagy a lábát töri, általában nem azzal tölti az idejét az ápolók körül, hogy ismerkedjen. Mindenesetre, önmagában az, hogy az ispotályban dolgozott, számomra már bőségesen elég nemességről árulkodott a részéről.
Figyelmeztetése ellenére, miszerint nem volna jó saját magamra nézve, ha nagy zavarában nem tud koncentrálni, eszem ágában sem volt csöndben maradni. Egyedül akkor voltam szótlan, mikor édes álmokat álmodtam, s még olyankor sem mindig.
– Ez azért biztató... Bár ha kell, a saját síromat is megásom, nem is beszélve a tulajdon végrendeletem írásáról. Ha már úgyis vége, teljesen mindegy, nem? – kérdeztem, ám a mondatom vége már eltorzult kissé; ahhoz képest, a hölgynek milyen finom ujjacskái voltak, felettébb nagy fájdalmat tudott okozni velük. Épp ezért tartottam úgy, hogy minden hölggyel tisztelettel kell bánni, még ha ő nem is adja meg az ember felé; sosem tudhatod, melyikük képes lenyisszantani a fejed. Erre tökéletes példa volt Ysolde. A fertőtlenítő is csípett, de a kisasszony szavai már eltisztították a halál aprócska, de mocsok lehetőségét a szemeim elől, így nem érdekelt túlzottan, örömmel fogadtam a csípést is.
– Kegyedhez láb nélkül, fél karral, a halál torkában is visszakúsznék – feleltem egy cseppet komiszabbul, mint azt illendő lett volna a helyzetben, de az életöröm hajlandó volt hasonló reakciókat kiváltani belőlem, nem is beszélve a kedves hölgyek társaságát. Annak is örültem, hogy az ápolónő már nem tűnt olyan feszélyezettnek miattam.
Válaszára ismét kiszélesedett a mosolyom, és oldalra billentettem a fejem. – Értem, szóval ne hazudjak... És a füllentéssel hogy áll?Lódítás? Megtévesztés? Elferdítés? Egyik sem épp lovagias eszmény, de tudja, a férfiember agya megzápul a bájos és kedves kisasszonyok társaságában, és elfelejti, mi a helyes... Mindenesetre, igazán nem kellene rossz néven vennie, ha valaki a nevét dicséri. A nevünket nem mi választjuk, és mégis mi magunk vagyunk; ilyesformán, azt hiszem, aki a nevét dicséri, az Önt dicséri. Ez pedig mégiscsak kedves dolog, nem?
Éreztem, hogy mivel a sebem nem igényelt tulajdonképpeni kezelést, legfeljebb egy kötözést, hogy a bordáim a helyükön is maradjanak, és ne fájjon annyira, ha a ruhám az oldalamhoz ér, igen hamar távozásra kényszerülnék. Az igazat megvallva azonban nem volt kedvem hazamenni; nem úgy, ha tudtam, hogy most néhány napig kerülnöm kell minden társaságot, hogy ki ne derüljön a fájdalmam. Mindenki elől titkolnom kellett, kivéve azt a hölgyet, aki éppen ellátott; miért ne lehettem volna egy kicsit önző, és rabolhattam volna tovább az idejét...? Elvégre, mégiscsak megmentettem azokat a falusiakat; az Istenek minden bizonnyal megbocsájtanak, ha egy kicsit önös érdekek vezérelnek.
– Én Gildas vagyok – mondtam, bár nem kérdezte. A keresztnevem elárulni nem gondoltam az inkognitóm elrontásának;elvégre, többen is élhettek ezen név alatt, ha ugyan a hölgy hallott valaha rólam. Igazából egyszerre reménykedtem abban, hogy hallott, jelezve, hogy mégiscsak vagyok valaki, és abban, hogy nem, s még jó ideig élvezhetem a nyugalmat. – És hálás is, amiért segített. Ne is mondja, hogy csak a munkáját végzi, mert úgysem számít; végül is, Ön tette fel az életét mások gyógyítására, pedig bizonyára nem túl jól fizető munka... Mi vezet rá egy Önféle fiatal hölgyet arra, hogy, már megbocsásson, de... fekélyek és véres köpetek között járkáljon nap mint nap...? – néztem rá érdeklődve. – Bár nem ismerem, de úgy érzem, Ön többet érdemelne ennél. Még ha el is hivatott a gyógyítás mellett, nem gondolkodott még azon, hogy magánházhoz álljon ápolónak? Az bizonyára jobban megérné. |
Azt hittem, hogy idővel talán jobban érteni fogom ezt az idetévedt, különös férfit, de rosszul gondoltam. Minden lépésével egyre inkább összezavart, és ez valami olyan dolog volt, amit már nem lehetett ráfogni a magázódásra. Egyszerűen szokatlan volt, mintha valami hihetetlen regényből keveredett volna ki, a beszédje, a modora, az idekerülése. Ez az ember egy gyermekmese volt.
Nekem viszont határozottan nem csak a sárkányölő vitézt juttatta eszembe, ahogy körülöttünk valószínűleg sokaknak. A gyanakvása gyanakvóvá tett. Úgy pillantott körbe, mint az űzött vad, de nem látszott félni. Nem fordult el akkor, amikor beszélt hozzám, és ez kifogásolhatatlan udvariasságról árulkodott, de azért a figyelme gyakorta kifelé irányult. A kettősége elbizonytalanított.
Amikor arra vetemedett, hogy még bókoljon is, úgy éreztem, mintha megfordult volna kissé a világ. Hirtelen azt sem tudtam, melyik irányba kellene indulnom, vagy mit kezdjek ezzel az emberrel, mintha a több éves ispotálybeli tapasztalat egyszerre megszűnt volna. Úgy álltam ott, mintha egy vadállat lettem volna ebben a környezetben: tanácstalan, értetlen, elveszett némasággal. Az rezzentett fel, ahogy megindult a mutatott irányba, és szigorú gorombasággal megjegyeztem magamnak: Nincs jobb dolgod, mint állni és bámulni egy vadidegent?
- Ha attól tart, - szóltam utána a vállam felett. - hogy nem igyekszem majd vigyázni a bőrére, ha nem elég kedves, felejtse el. Az úrnál csak kétségbeejtőbb modorú férfiakat ismertem, és egy sem halt meg a kezeim alatt.
Elfordultam és az ajkamba haraptam, igyekeztem nem esztelen gyermek módjára viselkedni, és nem úgy tűnni, mintha pusztán kéretném magam. Sietősen megkerestem a pár dolgot, amire szükségem volt, és visszafelé indultam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, hogy fájdalmat okozott neki, hogy pusztán ülő helyzetbe ereszkedjen. Azért kezdtem komolyan venni: abból ítélve, milyen magasságban tartotta a kezét, még súlyog gondok is adódhattak.
- Vagy úgy. - motyogtam, mikor felelt a kérdésemre. Közelebb léptem, és egy hosszú pillanatig rágtam a számat. Ez az ember minden lépésével csak egyre érthetetlenebb lett, és ez még úgy is feszélyezett, hogy nem tartozott a feladataim közé, hogy a jellemrajzával foglalkozzak. - Maga nincs eszénél, az bizonyos. - mondtam halkan, és egy perccel később alig hittem, hogy azokat a szavakat tényleg kiejtettem a számon. - Ha zavarba hoz, talán végzetes hibát követek el, és megölöm magát.
Azután inkább hallgattam egy rövid ideig, mielőtt ostobaságot szólnék. Előkerestem egy kisebb kulacsot, hogy fertőtleníthessem a sebet, majd - igyekezve leplezni halovány kelletlenségemet - a férfihez fordultam.
- Végrendeletet? Az nagyban függ attól, melyik kezét akarja használni hozzá. Ha azt, ahol a seb van, inkább fogadjék írnokot. Manapság sosem lehet tudni. - Elmosolyodtam, kerestem az arcán a félelmet. - Egyelőre nem küldök el senkit, hogy megássa a sírt. Bár ha előbb megnézhetném, biztosabbat mondhatnék.
Nem fáradtam udvariaskodással, sejtettem, hogy elég nehézséget okoz neki felemelni a karját, így inkább gyorsan túl akartam lenni rajta. Megkeményítettem az énem gyöngébbik és együttérzőbbik felét, és könyörtelen kötelességtudattal végigtapintottam a bordáit, hogy érezzem, miről is beszélünk voltaképpen.
- Talán azt már sejti, hogy ezzel egy ideig nem fog verekedni. - Még egyszer ellenőriztem az alsó néhány bordát. - De úgy sejtem, életben marad. Ami ezt a sebet illeti.
Egy tiszta rongyra öntöttem a fertőtlenítésre előkészített kulacs tartalmát, és végigtöröltem a sebet.
- Jóformán semmi esélye, mert nem érzek bordatörést, de ha azon kapná magát, hogy vért köhög, ugye eszébe jutna visszajönni? - kérdeztem jóval derűsebben. Nem gondoltam rá, hogy tréfát csináljak valaha is egy komoly sebből, de mivel a velem szemben ülő férfi - fájdalom ide vagy oda - meglehetősen jól volt, megkockáztattam ennyi komolytalanságot. Azon felül számomra teljesen természetes és magától értető volt a hasonló. - Egyéb gyanánt aludjon a másik oldalán, bár úgy sejtem, ez akkor is így lenne, ha nem beszéltünk volna. Két- három dekád, amíg fáj, aztán jobbnak kell lennie. Pihentesse, úgy hiszem, magától kitelik, hogy hamarabb lábra álljon, és csínján a lovaglással.
Tudtam, hogy sokat beszélek, így mikor a nevemet kérdezte, csak ránéztem hosszan, és azt latolgattam, tisztességes indoka van-e arra, hogy titkolja a kilétét. Persze, rajtam nem múlott semmi. Ha kérdeznék is valamit, amit inkább elhallgatna, aligha felelne. Halkan sóhajtottam.
Választ nem várva kérdeztem: - Van választásom? - Alig tartottam szünetet, mielőtt feleltem volna. - Muriel Brai. És könyörgöm, ne hazudja, hogy ez szép név.
Azt, hogy sem előtte, sem utána nem firtattam túlzottan a kérdést, a beleegyezésemnek vehette. Az én feladatom nem az volt, hogy emberek titkait tárjam fel. Az ispotályt nem azért létesítették, hogy csak megszabott társadalmi rétegek járhasanak ide - habár a többi általában nem szorult rá. Ez az ember is itt lehetett. És nem ölt meg senkit a szemem láttára, úgyhogy hallgattam. |
Annak ellenére, hogy főnemesnek születtem, szerettem azt hinni, hogy azok közé tartoztam, akik nem tartottak valakit kevesebbre csak azért, mert születésekor nem ugyanaz adatott meg számunkra. Most sem azért vizslattam enyhe gyanakvással és óvatossággal a betegeket, körülöttük sürgölődő ápolókat és aggódó családtagokat, mert attól féltem volna, hogy elkapok valamit tőlük (rendben, ettől egy cseppet azért ódzkodtam, hiszen nem lett volna jó meghűléssel kezdeni a tornát), félteném a ruháimat a bolháktól, vagy a szép arcomat attól, hogy az egyikük irigységből fakadó dühében betöri az orrom egy éjjeliedénnyel. Én csupán ismerősöket kerestem köztük; szerettem betérni olyan kocsmákba is, amelyekről pontosan jól tudtam, hogy lovagot aligha találok, sokkal valószínűbbek viszont a földművesek, molnárok vagy lovászok. Szerencsére egyik arc sem tűnt ismerősnek, ettől pedig megnyugodtam. Ezek szerint épp csak addig kellett elkerülnöm Ysolde-ot, míg nem leszek képes ismét egyenesen járni fájdalom nélkül, mert azt rögtön észrevenné azokkal az éles szemeivel, s azután pedig valahogy elkerülni, hogy akárcsak véletlenül is az oldalamhoz érjen. A szemeim előtt már ott lebegett az aerteni megmérettetés;gond nélkül el kellett jutnom odáig.
– Amit csak a szép hölgy kíván – hajtottam fejet mosolyogva, majd lassú léptekkel elsétáltam az ágyig, amelyre mutatott. Nem zavarba hozni szerettem volna a szavaimmal, sem pedig tisztátalan szándékkal csábítgatni; egyszerűen megállapítottam a nyilvánvalót, amihez talán nem volt annyira hozzászokva, elnézve azt a bizonytalanságot, amellyel nekem válaszolgatott. Valami szokatlan volt számára velem kapcsolatban, ebben biztos voltam; igazán lovaghoz nem illő lett volna, ha kényelmetlen helyzetekbe hozom.
A fogamat szívva, kezemmel az oldalamat tartva ereszkedtem le az ágyra; Füstösről leszállni is egyszerűbb volt. Míg a kisasszonyra vártam, újabb és újabb kifogásokat igyekeztem kieszelni, amivel szégyenszemre lerázhatom a Kicsilányt, ha a szükség úgy hozza majd. Kíváncsi voltam, mit mondanak, mi a bajom; reméltem, hogy csak egy kis zúzódás, ám a fájdalomból sokkal inkább kiterjedt bordarepedésre gondoltam. Halványan emlékeztem rá, hogy egyszer tizenéves koromban ugyanezen az oldalamon törött el három bordám, mert figyelmetlen voltam vadászat közben, és a lovam megbokrosodott, én pedig szerencsétlenségemre épp köves talajra estem.
Gondolkodó révedezésemből a visszaérkező lány rántott ki. A gyógynövények szaga egyből megcsapta az orromat, és fintorogni támadt kedvem, de az nem lett volna túl férfias, így inkább csendben tűrtem. Már gyermekként sem szerettem az orvosságok bűzét, ez pedig azóta csak fokozódott, bár egy csinos hölgy mindig mindent meg tudott szépíteni.
– Más hibája volt, esküszöm – húztam a számat széles és vidám vigyorra, meghallván a megenyhült hangnemet. Kérés nélkül is megragadtam bő ingem nyakrészét, és elkezdtem áthúzni a fejem felett; nagyon lassan és óvatosan. – Tudja, remélem, sokat mosolyog, mert igazán szívmelengető látvány. Az ingemet is nagyobb örömmel veszem le tőle, pedig egyébként is csak egy szavába kerülne – zagyváltam a helyzethez és helyhez képest talán túlzott jókedvvel, s épp csak az fojtotta belém a szót, hogy az ingem nyaka már eltakarta a számat. Szaggatott, óvatos mozdulatokkal szabadultam meg végül az anyagtól, a bőröm fájdalmasan húzódott a horzsolásokkal tarkított foltok mentén. Valószínűleg csak a szemem káprázott, de mintha még csúnyább lett volna, mint korábban; a változóan sötét lila foltok összefüggő felületet alkottak, mintha áfonyalevet öntöttem volna magamra, s a legfölső egy-két bordát leszámítva egészen végig tartott a legalsóig, széleit genny-sárga foltok színesítették.
– Szóval, Kisasszony... Mit gondol, végrendeletet kéne írnom? – mosolyogtam rá ismét könnyedén, mintha nem épp arról kérdeztem volna, vajon meghalok-e, és mintha nem lett volna egyébként igen nagy esélye a halálnak a harcosoknál. Tudtam jól, az efféle, láthatatlan vérzések voltak a legutálatosabbak; majdnem, mint a lappangó betegségek.
Oldalvást helyezkedtem, hogy jobban rálásson, és elemeltem az útból a karomat, még akkor is, ha fájt. – Megkérdezhetem, hogy hogy hívják? Csak hogy tudjam, kinek mondjak köszönetet a fentebb említett végrendeletben, amiért hajlandó volt gondomat viselni és nem kérdezősködni a kilétem és a miértek felől – tettem hozzá sokat sejtető mosollyal, némán kérve arra, hogy segítsen az ügyemben.
(Úgy gondoltam amúgy, hogy Gildas bordái egyelőre repedtek, ha esetleg a reagodban eljutsz odáig! :D) |
Nem mondok sokat, ha megjegyzem, hogy nagyon mozgalmas napom volt. Kora reggel érkeztem, hogy rendet tegyek Claisir körül, és végezhesse a dolgát, mire az ispotályba ér. Új lepedőket kellet terítenem, felmosnom, vizet forralnom, beáztatni néhány véres rongyot, tiszta ruhát keríteni a betegeknek. Szinte tudattalanul róttam a rendetlen sorokat, járkáltam az ágyak közt, mint a búzatáblák között eltévedt állat.
Járvány lehetett, mert többen lázasan vagy köhögve érkeztek, sokak pedig kiéheztetve, csontsoványan ültek az ágyak szélén. Egy idő után belezavarodtam, már nem tudtam, hányukhoz mentem oda, hányuknak ellenőriztem a lázát, hányuknak hallgattam a panaszait. Reméltem, hogy senkit nem hanyagolok el, de lehetetlen volt, hogy mindenütt ott legyek, és még úgy is majdnem elveszítettem a fejem, hogy a többi ápoló is a segítségemre volt.
A lelkesedésem viszont még így sem lankadt. Ma, jobban, mint máskor, éreztem a saját fontosságomat, és azt, hogy minden tettemmel elérek valamit. Ez segített mosolyogni még akkor is, ha ostobaságokkal foglalkoztam a valóban fontos dolgok helyett. Akkor is, ha számát sem tudtam, hány betegnek rosszabbodott az állapota.
Bocsánatkérően odasiettem egy csontsovány fiúcskához és mértékletességre intettem evés közben. Durva, embert próbáló dolog volt egy idő után kivenni a kezéből a tányért, elsietni, és megállni, hogy ne nézzek hátra. Tudtam, milyen kétségbeesett utálattal fürkészhet engem: éreztem a lapockám környékén. De már megtanultam azt is, hogy nemet mondjak, és ezek a nemek gyakran élet és halál közt döntöttek. Amikor nemet mondtam, én a halálra mondtam nemet, nem annak a gyereknek a boldogságára, nyugtattam magamat, miközben elléptem tőle.
Fáradt sóhajtások övezték az utamat, amíg egy újabb beteghez értem, az istállóépület másik végében. A dolog pofonegyszerű lett volna egyenes folyosókkal az ágyak közt, és függönyök nélkül, rálátással az egész teremre. Így azonban betéve kellett tudnom az utat az ágyak közt, és egy pillanatra sem lankadhatott a figyelmem.
Hársfateát vittem egy fuldokolva köhögő nőnek, aki kivette a kezemből a bögrét, és néhány korty után köszönetet mondott volna, ha nem jön rá egy újabb roham, és nem kezd el újra köhögni. Megveregettem a hátát, inkább ösztönösen, mint tudatosan, hiszen biztos voltam benne, hogy nem érek vele semmit. Aztán újra elfordultam, hogy folytassam a véget nem érő feladatot.
A szívem egy pillanatra megugrott, mikor azonnal egy fölém magasodó férfivel találtam szemben magam, akibe kis híján beleütköztem. Önmagában nem lett volna ijesztő jelenség a megnyerő, éles tekintetű, kisfiúsan mosolygó férfi, és mentségére szolgáljon, mindent megtett, hogy ne rémisszen halálra, de túl szokatlan volt az ilyesfajta vendég. Ide általában nem a saját lábukon, és legkevésbé sem vidáman jöttek az emberek.
- Egek. - leheltem, miközben tüzetesen végigmértem az idegent. Nem tűnt betegnek első pillantásra. Nem mozgott túlzott magabiztossággal, de nem látszott rajta az az elnyűttség vagy fájdalom, amit megszoktam. És olyan illata volt, mint egy lónak. Hamar visszanyertem a hangomat.
- Uram. - biccentettem rövid tétovázás után. Általában minden idetévedőt tegeztem, de ők is engem, így el kellett gondolkodnom, hányadán állok a jövevénnyel. Végül ezt a különös középutat találtam csak, hiszen legkevésbé sem illendőségre neveltek.
Eleinte nem akartam vele foglalkozni, hiszen sokkal súlyosabb dolgok is vártak rám, de - mivel fogalmam sem volt a kilétéről - nem akartam megkockáztatni, hogy rossz embert haragítsak magamra. Az is meggyőző volt, hogy egy pillanatra láttam átsuhanni rajta valami mást is a kitörő vidámságon és kifogásolhatatlan, udvarias szertartásosságon kívül. A szemét egy osszú pislogásnak tetsző ideig lehunyta, és az arcán egy pillanatra átrendeződtek az árnyékok, ahogy az izmai megfeszültek.
- Üljön le, nemsokára jövök. - mondtam, és elindítottam egy üres ágy felé, majd sietősen megmostam és megtöröltem a kezemet, majd felnyaláboltam egy remek kis kosarat, amely véletlenszerűen tartalmazott dolgokat olyan sebekre, amiket nap mint nap láttunk. Utólag elgondolkodtam, ez-e a legmegfelelőbb dolog, amit tehettem - mármint nem a gyógyíreket illetőn - , és nemleges választ kaptam magamtól. A koldusokkal és utcagyerekekkel kedvesebben viselkedtem, mint vele, és biztos voltam abban, hogy ennek az átkos magázódás az oka.
Sietve visszatértem hozzá, karomon a kosárral, amelyben különböző üvegek, kötszer, porított gyógynövényes tasakok sorakoztak egymásnak dőlve, egyszerre büdösen és illatosan. Ledobtam az egészet az ágy egyik szélére, és a tekintetemet újra a férfira függesztettem, kíváncsian figyelve a lenvászon inget, és találgatva, mi hozta ide.
- Mit csinált magával? - kérdeztem megenyhült mosollyal, kezdésként, kissé zabolázva türelmetlen tettrekészségem, hogy ne mindjárt azzal kezdjem: "Tiszteljen meg és vegye le az ingjét".
Matattam a ledobott gyógykenőcsök, rongyok, alapanyagok között, amíg a válaszára vártam, ellenőrizve, minden kéznél van-e, amire szükségem lehet. Újra fürkészőn felpillantottam, szorosabban visszacsavarva egy fedőt az egyik üvegre.
Képtelen voltam leállni a cselekedetekkel, bár már nem éreztem úgy, hogy tékozolnám az időmet. |
Nem jelenteném ki teljes határozottsággal, hogy amit tettem, meggondolatlanság volt, inkább úgy fogalmaznék, egy bölcsebb ember előre látta volna a következményeit, és messzire elkerülte volna. De az én nevem nem Gildas, a Bölcs, hanem Sir Gildas Olwyn, a birodalom-szerte híres lovag, akinek igazán nem volt ideje a cselekedetei bölcsességén agyalni, meghagyta azt az olyan unalmas és karót nyelt politikusoknak, mint Gareth.
Odakint jártam, valahol Rheya és az Arduinnai rengeteg láthatatlan határán; a szokásos célom mellett, melyben az a bizonyos nimfa-látás szerepelt, most az is vezérelt, hogy újra megméretkezzek egy fadémonnal, illetve hogy felmérjem, mennyire bátrak a rengeteg fái között élő nomádok, és képesek-e ismét előmerészkedni, annak ellenére, hogy Thelion király nem csak a városőrséget kettőzte meg, de a portyák számát is növelte.
Túl sokat időztem Rheyán belül, azt hiszem; a falak egy idő után mintha fojtogatni kezdtek volna, nem is beszélve a folyamatos készülődésről; hol az aerteni tornán és az egész királyi kompánia levonulásán tanakodott a bátyám, hol pedig az utána soron következendő hercegi esküvőről. Habár mindkettőt vártam (étel, ital és csinos hölgyek dögivel!), az, hogy csak beszéltünk róla, egy idő után kezdett untatni. A vérem már pezsgett és nem hagyott nyugodni éjszakánként, kénytelen voltam hát egyik hajnalban felnyergelni Füstöst és kicsit kimozdulni. Az egyik városőrrel közöltem csupán, hogy néhány napra elmegyek, és napfelkelte után ezt közölje a bátyámmal is; nem mertem sem az ő, sem Ysolde szemébe nézni. Tudtam, hogy mindketten rossz ötletnek tartották volna a nomádok határainak feszegetését (igazán nem értem, miért), utóbbi ráadásul ragaszkodott volna ahhoz, hogy magammal vigyem. Legutóbb megígértem neki, hogy velem jöhet, amint ismét átlépem Rheya kapuját;arra azonban mégsem gondoltam, hogy a szépséges és bájos Drusala hercegnő élete veszélyben foroghat nem sokkal később.
Amióta Tyria is Rheyába érkezett, már két unokahúgom is azt várta, hogy majd megszabadítom őket az aranykalitkájukból; mindkettejük esetében szívesen meg is tettem volna, ha nem tudom, milyen lehetetlen dolgot is kérnek. Egyikőjüket sem engedték volna ki a városból, nem, ha csak én kísérem őket; Gareth a szúrós pillantásaival döfött volna halálra, ha Ysolde-on akárcsak egy karcolás is esne, és jobban féltem Lady Earyntől, minthogy megkockáztassam, a menyét bántódás érje. Tyriát még jobbára meg tudtam győzni arról, hogy a herceg beleegyezése nélkül ilyesmit nem tehetek, és egyébként is biztosan sok a teendője mindkettejüknek városon belül; Ysolde-ot azonban nem is mertem megkérdezni róla. Egyszerűbb bocsánatot kérni, mint engedélyt. Ez volt az én mottóm. Ami persze azt jelentette, hogy ki kellett szöknöm Rheyából, majd valahogy halkan vissza is osonni, addig pedig kitalálni valami olyan meglepetést a Kicsilánynak, ami elfeledteti vele, hogy tulajdonképpen ígéretszegésért lefejezne.
A gondok ott kezdődtek, hogy két nappal azután, hogy elhagytam a fővárost, meg is találtam a nomádokat, akiket kerestem – épp egy falut dúltak fel úgy tucatnyian. Én pedig gondolkodás nélkül keltem a falusiak védelmére, akiknél épp csak néhány harcképes férfi tartózkodott. Egy óvatlan lépésemnél az egyik nomád hátulról támadt rám, miközben én egy másikkal vívtam, és bár a pengéje nem ért el, teljes erejéből vágott bordán a pallosa súlyos markolatával. Mivel ilyesféle harcra nem készültem, csupán bőrvért volt rajtam, az ütés ereje pedig már akkor és ott majdnem térdre kényszerített. Végül hét holt nomád kellett ahhoz, hogy a többi lóra pattanjon és elvágtasson; az oldalamban tomboló fájdalom azonban maradt, s minden mozdulatnál új erőre kapott.
Újabb két nap elteltével ismét Rheyában voltam; hamarabb tértem haza, mint vártam, ám már a harc másnapján éktelenül összezúzott oldalra ébredtem, csupa vörhenyes és lila folt, amiket még én sem hagyhattam figyelmen kívül; főleg, mivel ha megpróbáltam kardot fogni a kezembe, ismét belém nyilallt a fájdalom.
Több eszem volt azonban annál, hogy felkeressem a családunk gyógyítóját – Ysolde és Gareth egészen biztosan pillanatokon belül hallott volna róla, és valószínűleg a nővérem lánya is hamar ott termett volna. Igazán élveztem, ha két csinos kisasszony osztatlan figyelmében fürödhetek, de jobb szeretem, ha nem a rokonaim. Nem is beszélve arról a megaláztatástól, hogy holmi tucatnyi nomád kifoghatott volna rajtam; rajtam, Sir Gildason! Hogy nevezhettem volna így lovagnak magam?
Kénytelen voltam hát oda menni, ahol biztosra tudtam, nem keresnének: a szegény negyed ispotályába. Miután Füstöst az istállóba vezettem, hazabicegtem; minden erőmre szükségem volt, hogy mosolyogjak és büszke, feszes tartással tegyem meg az utat a házamig, ám nem hagyhattam, hogy gyanút fogjon akárki, és a rheyai pletykafészkek hírét vegyék bicegésemnek. Kínszenvedések árán szabadultam meg a bőrvértemtől, ami be is horpadt, ott, ahol az ütés érte; megállapítottam, hogy az oldalamon lévő zúzódás még csúnyább volt, mint előtte, és elsápadtam azon, milyen méltatlanul elcsúfítja a vitéz kiállásom.
Egyszerű lenvászoningbe bújtam, olyanba, ami legkevésbé sem ért hozzá a bőrömhöz; a szakállamat már egy héttel korábban megborotváltam, és tapasztalatból tudtam, hogy ez, s vörösesbarna hajam megkurtítása önmagában is elég szokatlan az itteniek számára, így kicsi volt az esélye, hogy felismernének, ha átsietek a városon. Senkivel nem futottam össze az ismerőseim közül, amin magam is meglepődtem; nevemre s rangomra utaló jelvény nélkül léptem át az ispotályként funkcionáló istálló ajtaját, s lehajtottam fejemről a barna csuklyát.
Nem szerettem az ispotályokat; nem csak azért, mert sértette az önérzetem, ha ide kellett jönnöm, hiszen én soha nem sérülök meg súlyosan, de összeszorította a torkom a levegőben terjengő bűz, mintha a halál szaga keveredett volna némi vizelettel; kedvem lett volna a saját kardomba dőlni (még szerencse, hogy nem volt nálam a kardom). Aztán persze mindig rájöttem, hogy szerettem élni, de egy pillanatra beleszédültem az elbizonytalanodásba.
– Elnézést, kisasszony – léptem oda mosolyogva egy lányhoz, aki épp akkor vált el egy másik betegtől, s akit ápolónak gondoltam. Annyira kirítt a hörgő köhögések és tompa jajgatások gyűrűjéből fiatalságával és szépségével, hogy más nem lehetett. – Úgy hiszem, akadt egy kis problémám... Elrabolhatnék egy keveset drága idejéből, s megkérhetném, hogy vessen egy pillantást erre? – kérdeztem, óvatosan ráfektetve a tenyerem az oldalamra; rögtön rájöttem, hogy rossz ötlet volt, hiszen szinte azonnal megfeszült az állkapcsom a fájdalomtól, és egy pillanatra le kellett hunynom a szemem. A mosolyom azonban töretlen maradt, még ha meg is feszült. |
Az Ispotályt Brighid anyaistenő vallási közössége vezeti. A város szegényebb negyedében fekszik, hiszen a gazdag családok saját gyógyítóval rendelkeznek. Egy hosszú, istállószerű épületben egyetlen, nyitott terem található. Az ágyak rendezetlen sorokban helyezkednek el egymás mellett, ezeket régi függönyökkel igyekszenek elválasztani egymástól.
Orvosok, papok, gyógyítók és más laikus - önkéntes - dolgozik itt, és segít azokon, akiknek szükségük van rá. Bekötik a sebeket, kúrálják a betegségeket, és kezelik a mérgezéseket. Egyetlen egy céljuk van, az pedig a gyógyítás. |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
