|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:13 - |
A várost körülvevő falakból emelkednek ki ezek a jellegzetes, karcsú tornyok. A szögletes kilátók a környező épületek fölé magasodva éberen őrködnek a rend felett. Ezekben a tornyokban rendszeres időközökben váltják egymást az őrök, és már messziről észreveszik, ha valaki a város felé közeledik. A felső szinteken kialakított tűzrakókban éjszakánként lobog a tűz, ami a város utcáinak éjjeli világításául szolgál. |
[11-1]
Ösztönös volt tőlem, hogy megvédjem a városőrök becsületét; Olyan régen szolgáltam már a vidari kötelékben, hogy néha még most is megfeledkeztem arról, hogy már nem a Pusztán vagyok. Odahaza sikerült nevet szereznem magamnak az őrségben, és húsz esztendős koromra elértem, hogy a feletteseim szívesen bízzanak rám egy kisebb kompániát. Ők meglátták bennem azt, amit én mindig is tudtam; Vezetőnek születtem. Rheya ellenben más volt. Hiába volt mögöttem megannyi elért siker, és hiába volt világos, hogy a közeljövőben miféle kiváltságos pozíció vár rám, úgy kezeltek, mint egy közönséges közkatonát. A kaszárnyában szállásoltak el, mint valami nem kívánatos fattyút, és más, nálamnál alantasabb személyek parancsait kellett eltűrnöm, akik szinte semmit sem tudtak a jó modorról.
- Mondjuk úgy, van orrom az ilyesmihez – mondtam kaján vigyorral, és szabad kezem mutatóujjával megkocogtattam az említett porcikámat. A dalnok hiába is hangoztatta olyan magabiztosan, hogy egykoron egy lovag apródja volt, nem olyasvalakinek tűnt, aki könnyedén ragadna fegyvert a kezébe. Hacsak a lant nem számít maga is annak, gondoltam, végül is, azzal is lehet nagyot ütni, summáztam magamban, felvont szemöldökkel méregetvén a mellettem baktató idegent. Abszolút nem hittem neki.
- Úgy? Szóval csak bohó elméd szült efféle halott gondolatot? – kérdeztem szenvtelen dölyfösséggel, amidőn biztosított arról, hogy voltaképpen csak lóvá tett a kijelentésével, hogy szívesen beállna városőrnek. Harsány nevetése sértette a fülem, a hosszú éjszaka után nem számítottam ilyen harsány társaságra; Már éppen azon gondolkodtam, hogyha ádámcsutkán verném megfulladna-e, amikor ismételt megszólalt. Kérdése, fene tudja miért, de éppen úgy mélyen érintette lelkem nemes felét, mint a szegényet. Hiába viseltem dicső nevet, amikor életem nagy részében mások jóindulatán múlott az, hogy kerül-e valami az asztalunkra, vagy lesz-e elég tüzelőnk egész télre. Apámra nem számíthattunk.
- Halálvágyad van. Gondolom – morogtam végül az orrom alatt válaszként, egyértelműen tudtára adva, hogy nem kívánok ilyen témába belemenni. Társadalmunk már hosszú évszázadok óta így működött. A gazdag földesúr élősködik a szegényen egészen addig, amíg az meg nem unja és egy átmulatott éjszaka után le nem nyakazza kegyetlen feljebbvalóját a sikátorban, amiért aztán felakasztják. A világ történései egyformán kergették egymást, csak időnként a történet szereplőit lecserélik.
Bemutatkozott, de az egész néváradat csak annyira érdekelt, hogy egyetlen határozott bólintással nyugtázzam. Ezzel sem kerültem közelebb a személyéhez, mert számomra minden szó semmitmondó volt. Azt azonban meg kellett adni, hogy ismerte az illemet; Arcomra elégedett mosoly költözött, amikor felismerve nagyságomat, immáron éppen úgy szólt hozzám, ahogy azt egy paraszttól elvártam.
- Csak egy maroknyi föld, amit az őseim hagytak rám; nem sokat foglalkozom vele, így szomszédok neve sem mond túl sokat – feleltem szavaira rezzenéstelen nyugalommal; Eszembe sem jutott felvilágosítani róla, hogy a legelők és szántók nagy része már nem a miénk, mert az ínséges időkben el kellett adnunk őket, hogy életben maradjunk. Éppen úgy ahogy a vidari házunktól is meg kellett válnunk.
- Mindig szívesen koccintok egy földivel – fogadtam el a meghívását gondolkodás nélkül. A fogadó, ami felé tartottunk nem a jófélék közé tartozott, mégis, szívesebben tértem volna be a falai közé, mint vissza a kaszárnyába. Estig ráértem, így volt időm arra, hogy néhány garassal szegényebbé tegyem a jó dalnok; nálam ugyanis nem volt pénz. A fizetésem egy részét hazaküldtem, a nagyobbat elköltöttem.
- Aztán mesélj! Mi szél hozott egy magadfajta zenészt a fővárosba? Meguntad a pusztát? – tudakoltam, miközben a türelmes Robint kikötöttem a fogadó előtti hirdetőtáblához, nehogy kedve támadjon elandalogni. |
- Hohóó! - emeltem fel szinte azon nyomban kezeim védekezően, mikor Gavin már-már fenyegetőzve kért fel arra, hogy ne kísértsem végtelen szerencsém. Eddig egészen jól megvoltunk mi ketten (mármint én meg a szerencsém) és igaza volt, nem hiányzott, hogy épp most hagyjon el és miatta nyársaljon fel egy szőke ficsúr úgy ahogy anyám szokta a malackákat. A Jack becenév lepergett rólam, annyian annyiféleképpen szólítottak már az évek folyamán, hogy már meg sem lepődtem azon, hogy született még egy új nevem.- A lelkem száradjon rajta, én aztán nem sértésnek mondtam amit. Miért hiszi mindenki azt, hogy sértegetem… Ejj!
A fejem csóválva hitetlenkedtem azon, hogy valóban mindig mindenki támadásnak vette szavaim, pedig a legnagyobb jóindulat beszélt belőlem, csak talán egy kissé túl őszintén. Gavin úgy látszott olyan volt aki nem szerette az őszinteséget vagy azt ha szeretett dolgairól rosszat mondtak. Gondolatban felírtam neve mellé e két dolgot amiről tudtam, hogy immár jobb lett volna messziről kerülni hacsak nem akartam holtan végezni egy zsákutcában. Bár nem biztos, hogy egy ártatlan dalnok halála jó fényt vetett volna az őrség egy felesküdött tagjára, szóval lehet mégis biztonságban voltam.
- Honnan veszed, hogy nem értek a fegyverekhez? - kérdeztem bozontos szemöldököm felvonva, a fejfájásról meg a macskajajról addigra már szinte teljesen meg is felejtkezve - Voltam én apród: Egy részeges lovag oldalán persze, akitől remélem azóta minden címet elvettek, de nem változtat a tényen, hogy fogtam én már kardot. Na nem mintha nem csak a humorérzékeddel játszottam volna és valóban őr szeretnék lenni. - nevettem harsányan a fene se tudja min; Lehet azon, hogy komolyan vette kérdésem, de lehet azon, hogy én vettem komolyan a kérdésem eredetileg, pedig én tudtam legjobban, hogy nem vagyok én egy harcos alkat.
- Egyébként pedig nem értem miről beszélsz barátom, a közönséges tolvaj és az urak közt van különbség? - kérdeztem vissza szavaira mély meggyőződéssel mutatva rá tulajdon véleményemre társadalmunk mostani állásáról, ami kezdett igazán nem működni. Legalábbis paraszti szemmel így láttam, kérdés csak az volt, hogy meg volt e nagyurakban az a józan ész ami ahhoz kellett, hogy meglássák hibáikat. Szerintem nem.
- Walsh Jaquel Malarion aen Noorwod a nevem – tisztáztam becsületem még mielőtt bármelyik kérdését is megválaszoltam volna, csak nevem részletes eltagolása után volt csak időm azon gondolkozni honnan is jött rá merről jöhettem... Aztán megmagyarázta honnan és az arcomon kiszélesedett a mosoly szakállam alatt. Tudhattam volna, hogy a lóarcú is szülőföldemről jött, ahogy pedig el is mondta már érzékeny fülem hallotta is azt a bizonyos élt amit egyik alföldi se tudott tagadni hangjában bármennyire igyekezett.
- Ó, szóval Lord Gavin – kaptam észbe és teremtem előtte egy nagy lépéssel, hogy hátrafelé lépegetés közben fejet hajthassak, ahogy az egy paraszttól elvárható volt. - A szüléim földesurának birtokai szomszédosak ha jól emlékszem a ti birtokaitokkal. Tudja Lord Rasrom, az köpcös férfi aki folyton az ágyat nyomja lázasan, aztán mindig felkel valahogy. Se felesége, se gyereke csak egy beszámíthatatlan fattya van, biztosan tudod kiről beszélek – mélyültem bele annak az undorító féregnek a jellemzésébe, akiért apám hetente háromszor imádkozott, hogy vigye el a pestis és új urat kapjon. Csak ekkor eszméltem rá, hogy micsoda kevert tegezéssel beszéltem is a lóarcúhoz, akit akkor is így címeztem meg volna fejemben ha épp kiderült volna róla, hogy a királyi család tagja.
Tagadhattam volna, hogy nem tudtam semmit Gavin felmenőiről, de a falusi öregasszonyok tájékozottságát még a királyi titkosszolgálat is megirigyelhette volna. Nagyon sok mindent tudtam d'Evreuxékról, de akkor nem fűzött ahhoz érdek, hogy elmém zugaimban kezdjek keresgélni utánuk, mert felsínylett előttünk a fogadóm látképe az összes rosszképűével aki a lépcsőin pipázott. Akkor már csak az érdekelt, hogy megvan e a kis pénzecském a csizmám szárába; Miután megtapogattam és meggyőződtem arról, hogy igen, csak azután szegeztem barna szemeim a Lordra.
- Elfogadsz tőlem egy meghívást? Fizetek két italt ha kitalálom miért lettél városőr - ajánlottam, sokadjára is rájőve arra, miért is nem volt pénzem. - Ritka az alkalom mikor egy magamfajta ilyen nagy úrral ihat. Nehogy megsértődjön, nem a szarkazmus beszélt belőlem. - Most - tettem hozzá gondolatban. |
Sajnáltam-e az ázott verebet? Éreztem-e bűntudatot, azért, amit tettem? Abszolút nem. Meggyőződésem volt, hogy én azt tehetek, amit akarok. Büntetlenül. Ámbár szegény feje nem tudhatta, hogy kivagyok, én nagyon is tisztában voltam a származásommal; Mint mondtam már, egyelőre nem életbiztosítás Sagramour-származást hangoztatni, de eljöhet az idő, amikor majd az lesz.
Szemöldököm cinikusan feljebb szökött a homlokomon. A fickó valamiért nagyon bízott a hóhányó Friskerben, amit csak annak tulajdoníthattam, hogy mindketten egyformán szélhámosok. Az egyforma vonzza az egyformát, legyen szó barátságról, vagy valami egészen másról. Ezért nem volt meglepő, milyen könnyedén megtaláltam a hasonlóságot a bálon Önmagam és Yserone kisasszony között; Mind a ketten törtetők voltunk, és egyikünk sem riadt vissza az áldozathozataltól a céljaink eléréséért.
Erős markom csakhamar a muzsikus vállára markolt, hogy megállítsam léptében. Nem tudtam, hogy voltaképpen miért akarom magam lealacsonyítani efféle pornéphez, de azt hiszem, a letagadhatatlan pusztai nyelvjárása volt, amely végül arra ösztökélt, hogy az utunk egy részében osztozzunk. Átkozott szentimentalizmus!
- Akkor várj egy pillanatot! – parancsoltam rá, és elindultam a lovak állása felé, hogy eloldjam Robin szárát. A sötétpej hátas barna szemeit érdeklődve szegezte az idegenre, amikor magam után vezetve visszatértem Walsh Jaque, áh a fenéhez, hogy együtt induljunk el a kerítés mentén a legközelebbi utcához.
- Az őrség végzett, miután az egész éjszakát odakint töltötte – intettem fejemmel a kőépítmény felé, amely mögött végeláthatatlanul terült el a fővárost körülvevő egész világ. Szükségét éreztem annak, hogy kijelentésének első felét kiegészítsem, hiszen ha nem teszem, a végén még azt hihetné, hogy voltaképpen városőrnek lenni nem is olyan nehéz feladat. Kételkedtem benne, hogy a dalnok valaha is dolgozott volna egy jóízűt az életében; a lantpengetés és a kornyikálás nem olyasmi, amit munkának neveznék. Mondandója második fele gyanút ébresztett bennem, így tekintetem egy árnyalattal sötétebben villant a mellettem baktató felé. – Ne kísértsd a szerencséd, Jack! – jegyeztem meg halkan, de elég határozottan ahhoz, hogy figyelmeztetőileg hasson a férfire; Velem nem lehet packázni! Bármikor szívesen keresztüldöföm a kardommal, ha csak árnyéka is rávetül annak, hogy összejátszik ellenségeinkkel. Éppen elég gyanús volt az is, hogy az őrtornyoknál bukkant fel másnapos mámorban.
- Ha arra utalsz, hogy az őrség nem elég körültekintő, jobban jársz, ha nem is folytatod – mondtam, mintha csak feltételezése is sértő volna számomra; Pedig aztán, én nem igen terveztem sokáig ebben a kötelékben maradni. Azt suttogták, hogy mihelyt Tyria fejére hercegnéi korona kerül, én beléphetek a testőrségbe. A testőröket mindenki tiszteli, gondoltam, igaz még mindig nem annyira, mint a hercegeket!
- Ahhoz jobban kellene értened a fegyverhez, mint a hangszeredhez – feleltem a kérdésére. – Az sem árt, ha megtudod különböztetni az urakat a közönséges tolvajoktól – Robin ráérősen baktatott a nyomomban, méretes patáit lassú, de ütemes lépésekben pakolászva egymás után, ő sosem türelmetlenkedett.
- Ha Dagda erre szánt téged, akkor bizonyára a felhők már elhomályosították a vén kaporszakállú elméjét – röhögtem fel, meg sem próbálva rejtve miféle bolondságnak tartom annak gondolatát is, hogy belőle valaha is városőr legyen. – Mondd csak, Walsh Jaque, áh a fene!, Te a Pusztáról jöttél, igaz-e? – kérdeztem, egészen elhajolva oldalra, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az arcát. Fizimiskája nem volt ugyan ismerős, ami nem meglepő, hiszen hiába születsz bárkivel is egy vidéken, nem biztos, hogy valaha is találkozol vele. – Bárhogy igyekszel, szavaid elárulnak; Főleg annak, aki maga is a nagy alföldről érkezett… - villantottam rá széles mosolyt. – Talán ismered a családomat, a D’Evereux-ok sok mindent tettek azért a földért – jelentettem ki büszkén. |
- Meglepődnél cimbora. - válaszoltam a szőke őrszem kijelentésre, miszerint ha Friskertől viszont látom a pénzem akkor szerencsés vagyok. A zsigereimben éreztem, hogy vissza fogom kapni majd az ezüstöm, mert mázlista egy alak voltam - Legalábbis annak tartottam magam az élet számtalan sok területén. Valahogy az életem szerencsés alakulásának tartottam azt is, hogy most épp nem az öcsémmel etettem a baromfiakat meg a marhákat, vagy nem épp a szüleimmel dolgoztam a mezőn. A fortuna kegyeltje lehettem azért is mert ha nem is úri életet folytattam, de szabadon bóklászhattam Agalnirban mindenféle földesúr nélkül aki a nyakamba lihegett volna a robotért, ráadásul zsebemben is több érme lapult – néhanapján – mint apámék ládikójában. Meg volt a maga szépsége parasztnak lenni is, de muzsikosnak lenni még több volt akármennyire sem akarta ezt anyám elhinni; A fülemben visszhangzottak az asszony szavai ahogy az unokáit meg a menyét keresi rajtam, mintha Triston felesége nem épp gyereket várt volna.
Azt terveztem, hogy újból leutazok a pusztára és meglátogatom a szüléim, a húgaim, de még az öcsém is. A Noorwod örökös ugyan még nem születhetett meg, de még pont elég időm lett volna arra, hogy öcsém lebeszéljem a családunk ősi és megmásíthatatlan hagyományáról ami a hosszú és kimondhatatlan nevekben rejlett.
Azon gondolkodtam milyen ajándékot is viszek majd az unokaöcsémnek vagy húgomnak, mikor megállítottak. Férfiasan bevallom talán kissé megriadtam mikor egy erős marok ragadta meg a vállam, mert arra azért nem számítottam, hogy majd így állítanak meg.
Meglepetten fordultam a szőke pofa felé, vastag szemöldököm félig megemelve tekintettem bele a számomra idegen kék szempárba. Elkapott az érzés, hogy ez a nap furcsábban is véget lenne képes érni, mint ahogy elkezdődött.
- Miért is ne - egyeztem bele ajánlatába egy könnyed vállrántással, bármiféle gondolkodási idő nélkül. Nem az a fazon voltam aki bármi rossznak elrontója lenne, holott nem igazán értettem meg azt a hirtelen ragaszkodást amit nyakonöntőm felém tanúsított… Hihetetlenül megnyerő lehetek – találtam meg az egyetlen ésszerű magyarázatot.
- Még el se kezdődött a nap, de az őrség máris végez. Pedig aztán váltáskor a legsebezhetőbb a védelmi vonal. - elmélkedtem állam vonalát cirógatva, mint valami bölcs. Csizmám sarka pedig zajt vert a kikövezett utca kövein ami a város fontosabb csomópontjain volt csak ilyen simára döngölve. Tudtam, hogy nem sokáig kell ezen a szépen megépített úton haladnunk, hisz poros, sáros utcácska volt az amiben átmeneti szállásom helyéül szolgáló fogadót felépítették. Azt hiszem a rheyaiak azt a környéket rossz hírűnek bélyegezték, aminek köze lehetett ahhoz is, hogy minden ötödik épület bordélykén, minden negyedik pedig kocsmaként szolgált. - Pedig aztán Rheya értékes egy hely főleg egy olyas valakinek mint nekem. Kár volna ha egyszer a nagy őrségváltások közepette azok a fránya vadak, akikkel álmomból ki lettem riasztva megkopogtatnák a királyi palota ajtaját. - fűztem tovább gondolatmenetem, barna szemeim az épületek homlokzatán tartva.
Az esetek többségében volt valamicske fogalmam arról, hogy mit is beszéltem - még ha nem is tűnt úgy; Elvégre valljuk be nem egy olyan alaknak tűntem akinek van bármi fogalma akármiről is amihez magasabb tudás kellett, mint a szoknyakergetés… Most viszont csak aprócska katonai tudásomból kaparásztam össze valamit, hogy újdonsült kapcsolatom az őrszemmel ne csak kínos hallgatással kezdődjön.
- Mondd csak Gavin mi kell ahhoz, hogy őr legyen valaki? Tetszik ez az egész napos őrködés, úgy érzem engem is erre szánt Dagda. - vigyorogtam lefordulva az eddig követett útról, fél kezemmel beletúrva még mindig nedves tincseimbe. |
 Fogalmam sem volt arról, hogy a hosszú őrjárat után miféle remek szórakozás vár majd rám; Ha tudtam volna, akkor kevésbé éreztem volna magam elgyötörve a helyzet miatt, amibe kíméletlenül beleragadtam.
Minden alkalmat meg kellett ragadnom arra, hogy kellemesen töltsem el az időmet annak ellenére, hogy egyelőre jobbnak festett elhalasztani a királyi családba való bejutásomat; A két támadást követően világossá vált számomra, hogy Sagramournak lenni a jelenlegi érzékeny politikai helyzetben nem éppen életbiztosítás. Bármennyire is vert tábort az irigység a keblemben a fényűző életük miatt, jobb szerettem a fejemet ott tudni, ahol voltaképpen a helye is van; a nyakamon. Nem ismertem az Aldayrokat, és az is csak szóbeszédek alapján jutott el hozzám, hogy mi is az, amiért bosszút esküdtek a családom nemesebbik fele iránt, ami valamiféle megértést váltott ki belőlem. Jómagam is igazán pipa lettem volna, ha egy paprikajancsi király tönkreteszi a családom évszázados történelmét.
Ja. Tényleg. Az enyémmel is megtették, összegeztem magamban nyeglén, és egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy a közelgő polgárháborúban talán nem a vér fogja eldönteni, hogy melyik oldalra állok; hiszen én eddig sem sokat nyertem abból, hogy az apám az volt, aki. Abban azonban nem lehettem biztos, hogy Aldayr-szimpatizánsok meghagynák az életem, ha kiderülne, hogy nem a gólya pottyantott bele édesanyám karjaiba. Bár a fivérem halála után az én trónigényem nem biztos, hogy szilárd lábakon állna, de lehet, hogy többen állnának én mögém, mint a kuzinjaim mögé.
Bizakodtam.
Nagyon.
Nem tudtam, hogy mit fog reagálni a nyakon öntött ürge; Azt hiszem, hogy jobban örültem volna neki, ha egy kicsit felhúzza magát, és ököllel próbál revansot venni a sérelemért, de nem tette. Józan nyugodtsággal engedte le köszöntésre emelt kezét, majd mire észbe kaptam már a vállára is dobta a lantját.
- Az éjjeli őrszemek milyen remekül érezhették magukat – mondtam cinikusan visszaadva a vödröt jogos tulajdonosának, amikor elértek hozzám a fickó szavai. Vigyora olyasmi volt, ami kicsit sem tetszet. Túlságosan barátságos volt az én ízlésemnek, de mire ráeszméltem, már én is viszonoztam a gesztusát.
- Ha Frisker megadja a tartozását, akkor nagyon szerencsés ember vagy… Hajlamos megfeledkezni az ilyesmiről – mondtam kárörvendően felhorkantva. Nem töltöttem még elég időt a rheyai őrségben ahhoz, hogy bárkiről is határozott véleményem lehessen, de az elsők között megtanultam, hogy ki az, akivel nem érdemes üzletelni. Frisker volt az egyik. Azóta tartozott egy egész arannyal, hogy először leültünk kártyázni. – Várj! – kiáltottam a távozó ázott veréb után. – Merre tartasz, cimbora? – kérdeztem.
Két hosszú lépéssel mellette is teremtem, hogy megragadva a vállát megállásra késztessem. – Mehetnénk együtt is – közöltem, mintha tényleg százéves barátság állna kettőnk mögött. – Lejárt az őrségem.
|
Két dologban voltam biztos abban a korai órában (vagy későiben, tudja a fene milyen napszak volt). Az egyik az volt, hogy szükségem van egy kiadós fürdőre, mert ez az ivászat jobbra sikerült, mint az valaha is gondoltam volna.; Második gondolatom volt az, hogy az a mosoly amit a szőkeség felém villantott nem épp úgy értelmezendő ahogy azt egy másnapos fickó először gondolná. Ha persze, gondol egyáltalán bármit is miközben ránéz.
Csak egy pillanatra volt időm gyanakvóan végigmérni a vödröt az őrszem kezében bemutatkozásom követően, bár akkor még mit sem sejtve csak azzal voltam elfoglalva, hogy a kakasként kúrjogó katona hangját valahogy elviselje szétrobbanni készülő fejem. Oh, az a mosoly egyértelműen nem kedves, Malario – gondoltam, bár még akkor sem igen tudatosult bennem, mit is akar jelenteni köszöntésében a fürdetés szó.
Akkor viszont már egyértelművé vált, mikor göndör fürtjeim a víz súlyától lelapulva a homlokomhoz tapadtak és mellkasomat is víz áztatta. Kifújtam a számba befolyt vizet és leengedtem az egészen eddig fenntartott jobbom, amit így már nem egészen volt értelme fenntartani, mint kedvességem jelét. Egy pillanatra elméláztam azért, hogy mennyire is lenne kellemetlen egy akasztás vagy fejezés amit a gyilkosoknak osztanak: kedvem támadt új fejbe vágni azt a bamba szőkét a lantommal, hogy nem kel fel a földről, de józan észhez tértem. „Az erőszak soha nem éri meg, Jonatan” - hallatszott Ser Markes hangja a fejemben, aki egyébként ezen a mondaton és az iváson kívül semmi jóra nem tanított. Még a nevem sem jegyezte meg soha.
- Igazából… Én sem tudom. - válaszoltam végül a férfi szavaira őszintén, ahogy vizes tincseim félretűrtem homlokomból. Átázott ruháimmal nem foglalkoztam, láttak azok már rosszabb dolgot is mint a víz. Nem voltam haragtartó józanon se, másnaposan és fáradtan meg szinte meg is felejtkeztem a tényről, hogy valakit azért ünnepelnek, mert viccet csinált belőlem. Hozzászoktam úgy hiszem, parasztként meg lantosként az embert nem becsülték sokra.
- Legutóbb még a cimboráival daloltam… - kaptam fel lantom kezembe, amilyen gyorsan csak le tudtam hajolni érte, majd felegyenesedni. - …aztán paff, se szó, se beszéd nyakon öntenek. Igazán meghat hogy foglalkozol a higiéniámmal pajtás, de még magam is eltalálok a fürdőházba. - mondtam magamra jellemző mosolyom elővarázsolva, ahogy immáron valamivel tudatosabban (és nem a nomádokat keresve) körbetekintettem magunk körül. Álltak még ott néhányan, de én csak azt tudtam megállapítani, hogy jó messze keveredtem a fogadótól ahol egyébként maradásom volt.
- Barátom, szólj majd annak a félnótás Friskernek, hogy lóg még nekem két ezüsttel. - fordultam vissza a katonához, aki a Gavin névre hallgatott és olyan arca volt, mint egy lónak. - A mihamarabb viszon«látásra! - emeltem volna meg kalapom, ha lett volna, de helyette csak megbiccentettem a fejem és utamra indultam, hacsak nem akarta valaki még inkább kiszínezni a reggelem. |
A fickónak valószínűleg jobb éjszakája volt, mint nekem; Legalábbis erre következtettem, ahogy közelebb lépve megcsapott, azaz áporodott illat. Egy valamiben azonban hamar biztos lettem; nem szívesen osztoznék vele a másnap gyötrelmeiben. Nem tudom, hogy mit ihatott előző este, de úgy sejtettem, hogy nem olyasmit, amit az urak egyáltalán a szájuk közelébe engednének. Az idegen bűzlött.
A közelben állók némelyike felfigyelt a kialakulóban lévő jelenetre; a következő pillanatban az egyikük már a kezembe is nyomott egy teli vödröt, hogy annak tartalmát a megfelelő pillanatban zúdítsam a hortyogó nyakába, de egyelőre nem tettem. Az idegen felébredt és fürgén kibotorkált korábbi fekhelyéről.
- Jó reggelt, egy komám! – köszöntöttem; Meg sem fogant azon gondolat a fejemben, hogy halkabbra fogjam a hangom, hiszen a macskajajon nem segít a kiáltozás. Képtelen voltam elrejteni a vigyoromat. A lant, és a csiricsáré ruha arra engedett következtetni, hogy valami dalnok félét sodort utunkba a szél, aki jelenleg erősen küzdött azon, hogy orra ne rántsa a sajgó feje. Többen felrötyögtek.
- Örvendek, Walsh Jaque, áh a fene! A reggeli szolgáltatásunk része a fürdetést, remélem kényelmesen pihentél – köszöntem vidáman, és a kinyújtott jobbal nem törődve meglendítettem a vödröt, hogy a víz eláztassa Zafírt reggeli ébresztő gyanánt. Nem különösebben törődtem vele, hacsak a folyadék kis része érte, ahogyan azzal sem, ha végül az összes az arcát, és a ruházatát áztatta. Ha morgolódott is, vagy szitkozódott fel sem tűnt, mert lekötött új keletű cimboráim éljenzése, amivel a produkcióm jutalmazták. Ez ugyan nyomába sem ért annak az üdvnek, amelyet akkor kaptam volna, ha éppen királlyá koronáznak, de így is megelégedve hajoltam meg minden irányba.
- Nos… - fordultam vissza az ázott ürgéhez, miközben a vödröt visszaadtam annak, akitől kaptam. – Én Gavin vagyok, te pedig még mindig nem árultad el, hogy mit keresel itt – közöltem könnyed hangon, miközben búzakék szemeim, amit anyám állítása szerint apámtól örököltem, várakozás telin Zafír vonásait fürkészte. Volt valami megmagyarázhatatlanul idegen a bőre tónusában, és az orra görbéjében. |
Egész biztos hosszú éjszakám volt, de elmémben megmaradt emlékei is igazán vidámak voltak. Olyan jól még egyetlen egy előadásom sem fizetett a köznép körében, mint amit tegnap este ingem ujjából rittyentettem elő a megfáradt katonáknak, akikhez véletlenül sem tervezett szándékkal sodort a szél. Annyi kérést sem hallottam hosszú ideje, mint amennyi ennek a színes bagázsnak volt; Egymást túlharsogva kiabálták milyen nótát akartak, egymást túllicitálva ajánlották fizetséget azért, ha az Ő dalukat pengetem el előbb. Kedveltem a katonákat, mert azok aztán tudtak mulatni akik abban a tudatban tengették hétköznapjaik, hogy az életüket kockáztatják minden lépésüknél.
Az éjszakám utolsó emléke az volt, ahogyan immáron néhány őr társaságában a késő esti órákban, az asztal mellett ülve dülöngéltünk és nevettünk, mint az elmeháborodottak a legegyszerűbb vicceken vagy csak egy-egy szón. Emlékeztem valamiért nagyon viccesnek találtam, ahogy a „zokni” szóra próbált a seggrészeg bagázs rímet találni.
Azt sem tudtam hol aludtam el, de édes mély álmomban egy bögyös napbarnította leányzót táncoltattam. Csak a hold volt az égen, és egy tó víztükre volt a táncparkettünk, ráadásul a lábunk alatt még sellőlyányok is jártak a víztükör alatt táncot velünk együtt. Furcsa egy álom volt, még a tavacskát körbeölelő hegyek is az éggel olvadtak egybe és esküdni mertem volna, hogy az egyik sziklán valami manó ücsörgött és furulyázott. Aztán valaki a hegy tövéből, a gnóm mögül, pont mikor jól megérdemelt csókom megkaphattam volna azt kezdte kiabálni "nomádok!". Ijedtemben rosszul léptem, a víztükör meg beszakadt alattam, mielőtt pedig a vízbe zuhanhattam volna felriadtam.
Mint a megriadt vad, úgy pattantam talpra szinte azonnal kikelve álmomból; Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy megszédültem és majdnem orra is estem miközben egyensúlyom kerestem, de annyi lélekjelenlétem hála istennek volt, hogy megkapaszkodtam a mellettem álló ládák közt.
- A ménkű csapna bele, hol vannak azok a fenevadak?! - pillantottam körbe keresően, de tekintetem csak egy szőke pofán akadt meg... Az meg sem az én pusztai asszonyom nem volt, se nem a rettegett nomádok egyike, vagy ha mégis, akkor egy furcsán bárgyú képű.
- Oh jaj, a fejem, nem kellett volna az a feles... - kaptam halántékomhoz hirtelen, a ládák közül előrelépve pedig majdnem orra buktam tulajdon lantomban. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy hol is vagyok és mit csináltam tegnap íccaka. A szőke fazon valószínűleg katona volt én meg valaki, aki elaludt az ellátmányaik közt.
- Walsh Jaque... áh a fene, Zafír vagyok, szolgálatára! - nyújtottam ki az őrszem felé jobbom kótyagosan, egy összedőlni készülő épület magabiztosságával. |
Hosszú napnak ígérkezett a mai, bár túlzás ilyesmiket állítanom azon megállapítások után, hogy tulajdonképpen az egész földi lét egyetlen, és hosszú nap, ami soha nem akar véget érni. Bár a mai különösen hosszú volt az unalmas őrszolgálat miatt; Úgy hírlett, hogy hamarosan felajánlanak számomra egy helyet a királyi testőrségben, Tyria kisasszony személyes kíséretében, de előtte azért az utolsó bőrt is igyekeztek lehúzni rólam, mint a városőrség ideiglenes tagjáról. A Lord Tomasnak tett ígéretem a fővárosba kötött, de egyszeriben két helyet is fel tudtam volna sorolni, ahol akkoriban szívesebben töltöttem volna az időmet. Nagyon reméltem, hogy a szóbeszédek igaznak bizonyulnak, és tényleg bejuthatok a bizalmasok körébe; a palotában könnyebben boldogultam volna nagyravágyó terveimmel.
Robin izmos patái koppanó hangokat vertek vissza a kövezetről. A kapu környékén, és az utcákon lézengő emberek miatt a haladásom nehézkes volt, de az emberek ösztönösen tértek ki az éjszakai őrségből visszatérő városőrök útjából. A tengermentén történt incidensek után az egységek számát tovább növelték, és immáron még fontosabbnak tartották a főváros környékének szemmel tartását. Maga Olwyn főtanácsos tartott eligazítást a minap, és zsolozsmázott a fokozott figyelem fontosságáról.
Társaim a korai óra ellenére is fokozott vidámsággal ugratták egymást, s nem törődvén azzal, hogy ki hallja beszédüket, szép sorban tárgyalták ki a főváros tehetős hajadonjait, és azt, mi mindent mutatnának meg nekik, ha nem lennének olyan finnyásak. Ha nem lettem volna nyúzott a kialvatlanságtól, talán magam is beállok a sorba, hogy hetykén közöljem velük, hogy a lány legyen akár nemes, akár szegény, a lába között mindnek ugyanaz van. Nekem volt szerencsém néhányukkal találkozni.
- Szerintetek Ser Thane benézett már Lady Ysolde szoknyája alá? Én benéznék… - jegyezte meg az egyikük röhögve, miközben az torony tövében lecsusszant a nyeregből, hogy a nyár reggeli didergős derengésben kezet fogjon az egyik őrszemmel. A hajnali óra ellenére is akadt néhány betévedő vándor.
- Annyira azért az Istenek Bajnoka se tökös… Hogy nyerhette meg a tornát az a bájgúnár? – tette hozzá egy másik, miközben a lova kantárszárát az egyik elé siető inas kezébe nyomta. Lerítt róla, hogy nem közemberből lett katona; ahhoz túlságosan fennhordta az orrát. Valami nemes utolsó utáni fia lehetett, akinek ha nincs szerencséje, és a fivérei nem hullannak el sorban, bakfittyet sem fog örökölni.
Az őrtorony melynek tövében álltunk kecses volt, akár egy úrilány. Álmosan hunyorogva néztem fel rá, és állapítottam meg, hogy odafent frissen és üdén kezdte meg munkáját a reggeli szolgálat. Szótlanul csusszantam le hát Robin nyergéből és fogtam meg a kantárszárát, hogy a legközelebbi állványhoz kössem. Éppen a lovaknak kialakított, alkalmi állások mellett voltak lehajigálva az aznapi ellátmányt tartalmazó ládák. Ebben nem volt semmi furcsa, de akkor tűnt fel az a pár csizma, ami gyanúsan lógott ki két zsák között. Aztán megütötte a fülem a horkolás, így rájöttem, hogy a csizmához egy egész test tartozik, egy test, ami valószínűleg él. Érdeklődve léptem hozzá közelebb, így orromat csakhamar megütötte az áporodott alkoholszag, amely a másnapos férfiak sajátossága. Elvigyorodtam.
- Hé, öreg! – kocogtattam meg a lábammal az övét. Azt hittem, hogy az előző esti őrszemek közül való, csak túlságosan is megünnepelte, hogy aznapra letelt a műszak. – Nomádok! Nomádok a kapuknál! – kiáltottam, de elég visszafogottan ahhoz, hogy ezzel a többiekben ne keltsek felesleges izgalmat. |
A várost körülvevő falakból emelkednek ki ezek a jellegzetes, karcsú tornyok. A szögletes kilátók a környező épületek fölé magasodva éberen őrködnek a rend felett. Ezekben a tornyokban rendszeres időközökben váltják egymást az őrök, és már messziről észreveszik, ha valaki a város felé közeledik. A felső szinteken kialakított tűzrakókban éjszakánként lobog a tűz, ami a város utcáinak éjjeli világításául szolgál. |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
