|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 10:56 - |
Egy piszkos kis kocsma, aminek épülete magányosan áll a pusztaságban. A kopott cégéren egy ősz, pipázó varázsló néz mogorván a betévedőre. Az épület kétszintes, alsó szintjén magas és széles, míg felső szintjén némileg kisebb, zsindelyes ablakokkal. Belépvén rögtön megcsapja az embert az összetéveszthetetlen kocsmaszag, amelyhez a szokott látvány társul; Masszív, faragott asztalok, méretes székek és lócák.
A pult mögött többnyire magával a tulajdonossal szemezhetünk, akit hajszíne miatt csak Vörös Samnek neveznek. A marcona, negyvenes éveiben járó ember férfi méretei vetekszenek egy kétajtós szekrényével, és már első ránézésre tudható, hogy nem érdemes vele packázni. A pult mögött nyílik az ajtó a konyhába, és a kamrába.
A felső szinten egyetlen szoba található, amibe annyi ágyat zsúfoltak be, amennyit csak a helyiség méreretei megengedtek, így aki itt tölti az éjszakát, nem számíthat teljes magányra. |
[6-1]
- Én se. - értettem egyet Regisszel, a szám sarkában bujkáló halvány mosolyt néhány szó erejéig előhívva. - Én sem értem hogy nem vesztetted el a fejed már azelőtt évekkel, hogy velem találkoztál volna. - osztottam meg vele gondolataim hetykén, miközben az asztal lapjára könyökölve állam kézfejemre támasztva lustán jártattam végig a tekintetem a fogadóban nyugalomra talált embereken. Érdemes lett volna közöttük munka felől érdeklődni ha legtöbbjük nem tűnt volna olyannak, aki nem csak vérig sértődve kergetne el, ha felajánlanám segítségünk.
Csak akkor fordultam vissza a féltündéhez mikor tekintetem akaratlanul egy másikkal találkozott. Nem kellett túl jó megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy az ember láthassa váratlan érkezésünk felkavarta a port a jelenlévők közt; Az embereknek meg volt az a szörnyű szokása, hogy bizalmatlanak legyenek azokkal, akik tőlük mások és jelenleg mi, két suhanc kölyök voltunk azok, akik nem illettünk be a marcona férfiak közé. Nem véletlen hogy nem akartam éreztetni mással azt hogy következetesen, hátsó szándékkal méregetem, nem akartam vitába keveredni.
- Fáradt vagyok a hülyeségeidhez, sajnálom Regis. - hunyorogtam rá, mikor kijelentette, hogy a zöldre festett fakavicsa nem mást, mint a lelkét gyógyította. Hangom őszintén csengett; valóban sajnáltam, hogy nem tudtam felhőtlenül nevetni történetén és nem tudtam vicceskedve továbbfűzni azt, mint ahogy máskor tettem volna. Akkor és ott úgy éreztem csak hátráltat minden egyes szava, mert vele ellentétben az én szívemen egy kavics nem tudott enyhíteni. Csak szerettem volna lemosni az arcomról az út porát és párnára hajtani a fejem abban a tudatban, hogy másnap reggel magunk mögött hagyjuk a pusztát.
Sziszegve tekintettem oldalra, mikor kérdésemre válaszul az asztal lapjához vágta a kést magára hívva az összes figyelmet amit csak lehetett. Először kíváncsian hallgattam, szemöldököm felvonva néztem Regis barna szemeibe, mert én marha elhittem, hogy bármit is mondd, az használható lesz. Azonban ahogy az ő vigyora szélesedett, úgy ereszkedett le szemöldököm a homlokomon. A féltünde egyetlen mondata két kérdesem is megválaszolta, köztük azt amit néhány perce csak magamnak tettem fel: hálás voltam, míg nem emlegette Gwent.
- Nem. - feleltem sokkal komorabban és elutasítóbban, mint akartam, első határozott szavam után csendesebbre fogva a hangnemen és közelebb hajolva a féltündéhez. - Szerinted tárt karokkal fogadnának minket a begyűjtők, azután, hogy évekig oltalmaztunk egy mágust? Kétlem. Hallani sem akarok erről többet.
Nem kellett sok ész ahhoz, hogy az ember tudja mi lapult Regis szavai mögött; Az én fejemben is megfordult a javaslata, én is gondoltam arra, hogy megszöktetem a Gwen öccsét... az istenekre, az volt az első gondolatom alighogy megláttam a füstfelhőket. Felháborított, hogy azt hitte nem gondoltam már végig ezt az egészet, hogy nem futtattam végig elmémben a kimenetelét az összes döntésnek amit hozhattam volna.Min változtatott volna az, ha balga mód fejjel rontok a falnak és sokadjára is a szívemre, nem az eszemre hallgatok? Nem lett volna semmi jobb akármennyire is akartam azt hinni; Ha segítettem volna Enranon, a begyűjtők tudták volna kit kell keresniük, és mint mindig, találtak volna utat arra hogy megtalálják... Tehát mit értem volna el az egésszel? Csak még több keserűséget Gwennek? Még több bujkálást, menekvést?
Inkább szemet hunytam és próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna; Nem voltam rá büszke, de tudtam, hogy ez volt a helyes döntés, mert megoldást azt már nem találhattam. Addig kellett volna elvennem Gwent és elvinnem őket innen minél messzebb, míg volt rá lehetőségem, nem utólag próbálni jóvátenni kijavíthatatlan hibáim.
Jeges hallgatásomból, csak útitársam következő csodás ötlete rántott ki, amire egyszerűen már nem is tudtam mit mondjak.
- Talán majd máskor. Nem kételkedek abban, hogy Farának van elég gondja nélküled is. Egyébként sem ismerne már fel egyikőjük se… Rég volt már az, mikor utoljára láttam őket. - álltam neki összehajtogatni a térképet, magam is úgy gondolva, hogy ennyivel letudtam a beszélgetésünk egyre kellemetlenebbé váló felét. - És döntöttem, a rengeteg felé megyünk. Reménykedj abban, hogy az Aldayorknak lehet elég bajuk amiben segíthetünk anélkül, hogy helyet foglalnánk ebben az egész trónviszályban. |
Jobbra majd balra billentve megropogtattam a nyakamat, hosszú, monoton lovagláson voltunk túl, ami igencsak igénybe vette a gerincemet. Az út pora az arcomra ragadt és egészen megéheztem fárasztó utazásunkon. Valahogy viszont ez sem szeghette a kedvemet egy pillanatra sem és csillogó szemekkel pillantottam vissza a legjobb barátomra. Roran viszont teljesen érdektelennek tűnt és szinte egészen biztos voltam benne, hogy megpróbálja teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a szavaimat. Már túl jól ismertem, hogy lássam, rajta amikor a szavaim elszállnak a füle mellett. Akkor pont nem meredt rám a ’mindjárt megöllek’, ’oh komolyan mondom, fogd már be’ vagy a ’te tényleg egy idióta vagy’ arcok egyikével. Persze az sem zavart túlságosan, amikor nem figyelt rám, olyankor magamat szórakoztatva csevegtem…saját magammal. Komolyan mondom sokkal több embernek kéne kipróbálni ezt a módszert, mert így egészen új dolgokat tudtam meg az életemről. Például, hogy szeretem a világoskéket.
Roran sosem díjazta túlzottan a remek ötleteimet ezért most sem lepődtem meg, amikor inkább elém tolta a szárított húst. Nem is figyeltem a megrovó szavaira inkább minden figyelmemet az előttem lévő ételre fordítottam és hatalmas élvezettel húztam magam elé a tálat, hogy még jobban szemügyre vehessem.
- Ro, te vagy a kedvencem. Komolyan mondom, mindig tudod, mire van szükségem. – vigyorogtam kihúzva a csizmám szárából a késemet és nekiálltam a hús szeletelésének. – Fogalmam sincs, hogyan bírtam nélküled ezelőtt. – néztem rá meghatódva. Szerintem még sosem kapott ekkora szeretethullámot egy kis szelet hús miatt. Emlékszem azokra az időkre amikor még rabolnom kellett, hogy ne vesszek éhen és ez ahhoz képest meglehetősen sokkal jobb érzés volt. Roran mellett az életem egy elég nagy fordulatot vett, tekintve hogy legalább az egyikünk tudta, hogy mit csinál. Nagy mosollyal nyomtam a számba még egy adag húst amikor Ro felemlegette a múltat.
- Chh. – ráztam a fejemet felháborodva és hatalmasat nyelve szinte egyben tuszkoltam le az ételt a torkomon, hogy azonnal válaszolhassak neki. – Ez egyáltalán nem így volt. Már milliószor elmondtam, hogy az egy nagyon csúnya baleset volt. A fa….a fa túlságosan ragaszkodott a pengéhez. Szerintem komolyan belezúgtak egymásba aztán tudod, hogy van ez…nem akartak elszakadni a másiktól. – feleltem teljesen természetesen. Egyáltalán nem terveztem beismerni, hogy túl erőszakosan és rossz ívben rántottam ki a tőrt a fából. – A gyógyító amulett pedig igenis működött. Akár hiszed akár nem utána sokkal jobban éreztem magam – tettem színpadiasan a szívemre a piszkos kezemet – …itt belül. – bólogattam sokatmondóan és aztán újra hozzátettem. – Lehet, hogy a lábamon nem sokat segített, de a szívem megszabadult az összes tehertől, amit csak hordozott. – mosolyogtam rá jóságosan és Ro fején láttam, hogy egy pillanatra se hiszi el egyetlen szavamat se. Újra visszatértem az evéshez és körbefutattam a tekintetemet azon a pár mogorva utazón aki odabent volt. Sajnos még mindig nem vált egyikükből se egy gyönyörű szőke ciklon vagy egy csinos kis cselédlány. Sajnálkozva elhúztam a számat és Roran következő mondatára elvigyorodtam.
- Hogy hova akarok menni? – csaptam le a kést az asztalra vidáman, amire az emberek lopva felénk pillantottak. – Pontosan erről akartam veled beszélni, Ro. – néztem rá olyan elszántsággal mintha képes lennék megváltani a világot. – Arra gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagyunk… - tartottam egy jelentőségteljes pillanatot mintha minimum dobpergésre számítanék majd folytattam. – Ha már úgy is itt vagyunk, szerintem beugorhatnánk meglátogatni a varázslókat. – kacsintottam rá vigyorogva amolyan ’Ha érted mire gondolok.’ pillantással. Meg voltam győződve, hogy probléma nélkül képesek lettünk volna belopódzkodni a kőtornyok közé, hiszen nálunk alkalmasabb személyeket nem is találhattunk volna, hogy kiszabadítsák Gwenyth öccsét. Kicsit tartottam tőle, hogy Ro hallani sem akart a dologról, de minden egyes arcizmommal próbáltam átragasztani rá azt a végtelen lelkesedést ami engem eltöltött az ötletre. A lelkiismeret furdalás vagy nem, de valamiért nagyon is jóvá akartam tenni azt az elég súlyos hibámat, amit nem is olyan régen követtem el.
- Vagy ha nem szeretnéd, akkor talán még meg is látogathatnánk a húgodat. Tutira, hogy alig várja, hogy megismerjen. – tűnődtem mellékesen miközben az ajkaimon apró mosoly játszott. Még az életemet is adtam volna azért, hogy Ro olyan messzire kívánt látni a testvérétől amennyire csak emberileg lehetséges volt. Pár héttel azután, hogy együtt kezdtünk lógni (inkább én lógtam rajta) felfedeztem az egyik levelét. Hosszas és szinte a végtelenbe nyúló kérdezősködés után kinyögte, hogy a testvérének szánta. Nem beszélt sokat a családjáról, de én beszéltem helyette is és már szinte az összes történetet kívülről fújta a gyerekkoromból. |
Néha, de tényleg csak néha eljátszottam a gondolattal, hogy mikor Regis álomba szenderül teszek neki és az emberiségnek egy óriási szívességet azzal, hogy megszabadítom nyelvétől. Végül persze mindig arra következtetésre jutottam, hogy egy vak embert is képes lett volna jelbeszéddel felbosszantani, tehát még ha némaként is élvezhettem volna a kiemelt figyelmét amiből az évek alatt talán egy kicsit túl sokat kaptam.
Fáradt voltam és éhes, akkor is épp egy szeletet kanyarítottam a szárított húsunkból, mikor néhány csendbe töltött perc után útitársam újból beszélni kezdett. Nem lepődtem meg. Nem volt az az isten akinek a kegyéért Regis Hopper öt percnél tovább maradt volna teljes némaságban, ha pedig egy perccel is tovább hallgatott volna, mint öt, akkor valószínűleg halottnak is lehetett volna nyilvánítani.
- Nem szeretem a vöröseket. - vetettem oda a tündének félvállról, csendesen majszolgatva a húst, ami már vagy emberemlékezet óta a táskámban állt, de legalább csillapította éhségem - és néhány fogadóban felszolgált étellel ellentétben, ehetőnek volt nevezhető. Természetesen vehettem volna más ételt annak tudatában, hogy akkor meg nem maradt volna pénzünk szállásra; Hiába nem tudtam Regis hogy áll a dologhoz de én kivételesen untam már négy hónapja istállókban, szalmában aludni.
További szavaira még csak tekintetem sem fordítottam el az asztal lapján heverő térképről, amit már vagy fél órája szüntelen elemeztem és kívülről fújtam. Először is azért nem szenteltem a féltündére figyelmet, mert nem akartam, hogy bármi ökörségbe belekeverjen megint, másodszor pedig muszáj volt rövid időn belül következő úti célt találnunk, ha meg is akartunk élni valamiből.
Rheyába nem mehettünk, nem fizetett jól, amit jól az eszembe véstem akkor, mikor legutóbb is barátom miatt kötöttünk ki a városba, a tolvajcéhet is magunkra haragítva; Taranisba sem kívánkozott egy porcikám se vissza, egy életre átfagytam az ott leélt éveim alatt; A Rengetegben többnyire akadt munka, az ott élőknek mindig volt baja a szörnyekkel vagy egymással, de az Aldayrok szívébe kétlem hogy Regis egy mosolyával könnyedén belopta volna magát. Tritón és a puszta maradt tehát a két hely ahol még lett volna tennivaló és ezzel együtt fizetés is, de sajnos megvolt a személyes okom arra, hogy mindkét vidéktől a lehető legmesszebb akarjak kerülni. A gondolatmenetemből csak a Berith vidék maradt ki, de érthető okokból még nekem sem volt kedvem kiruccanni a Lidérckirály egykori birodalmába.
- Heh? - emeltem fel a hajam sötét tincseim mögül kitekintve. Csak annyit hallottam, hogy "gondolkoztam" és az bőven elég ok volt a pillanatnyi aggodalomra, de széles Regis vigyorát látván már tudtam, hogy semmi komolyra nem szabad számítanom. - Annyi eljegyzett kék szemű cselédlány volt, hogy ha akarnám se tudnám melyikre gondolsz épp. - szakítottam félbe, már amennyire engedte magát félbeszakítani magán monologjai közben.
Fejemet rázva hallgattam végig azt, amit a féltünde mondani akart nekem és inkább az orra elé nyomtam a szelet húst, aminek addigra csak negyedéig jutottam el. - Regis, nem akarlak elkeseríteni, de ami neked kell az nem egy kutya, hanem józan ész: Akkor talán nem kezdenél olyan nőkkel akinek van öt bátyja, nőkkel akiknek van egy erős férje vagy nőkkel akik még nálam is harciasabbak, mert egyszer talán elfelejtelek kihúzni a szarból, barátom. És most egyél, legalább addig is befogod. - mondtam egy féloldalas mosolyt megeresztve irányába, amiből már tudnia kellett, hogy mondhatott volna már bármit is, magamat könyveltem el szócsatánk nyertesének.
Némán fordultam vissza a térképhez és könyököltem a kopott asztal lapjára. Regis pocsékan hazudott és pocsékan próbált minden másról beszélni, mint ami az agyában járt és ezzel úgy látszott mindenki tisztában is volt, csak épp Regis nem. Ha nem ismertem volna évek óta, akkor talán nem szúr szemet erőltetett próbálkozása a forró kása kerülgetésére, de azóta túl rég óta élősködött rajtam... Mióta átléptük morrigui határát, egy szót sem hallottam tőle se mágusokról, se mocsarakról és még lovakról se. Nem tudtam, hogy hálás vagy mérges legyek amiért ilyen tudatosan nem beszélt Gwenről, akit valószínűleg ő épp oly' nehezen felejtett el, mint én.
- Tudod mi a megerőltető? - kérdeztem vissza, szemöldököm felvonva. - Azután rendezni az anyagiakat, hogy te megvetted azt a rohadt tőrt magadnak, másnap meg eltörted a pengéjét mert beleragadt a fába. És ennél már csak az volt jobb, mikor beszerezted azt a gyógyító amulettet, amiről kiderült, hogy csak egy zöldre festett fakavics. - mondtam és hiába volt a kezdeti indulat amivel megszólaltam, a zöldre festett fakavics gondolata egyből halvány mosolyt csalt az arcomra. Nem mintha abban az időben, mikor megvette magának olyan jót mosolyogtam volna a dolgon, de ennyi idő távlatából kivételesen nevetséges volt mennyi pénzt is dobott ki érte és mennyire hitt abban, hogy minden nyavalyát meggyógyít a fadarab.
- Na de... Azt hiszem ideje arról beszélni, mit is akarunk kezdeni magunkkal. Halljam, most hova akarsz menni. - tekintettem Regisre, a legutolsó féltündére akit féltündének gondoltam volna és akit valami végtelen szerencse folyamán legjobb barátomnak nevezhettem. |
A levegőben terjedt az alkohol tömény illata és az izzadság, ami körüllengte azt a pár embert, aki egészen idáig vergődte magát a Morrigui pusztán. Szétnéztem a szőrös nagydarab férfiakon és csalódottan húztam el a számat. Egy kézzel a kopott faasztalon könyököltem és lustán tartottam a fejemet miközben próbáltam ennél kevésbé látványosan fintorogni az emberekre. Természetesen nem ment.
- Hát ma sem lesz itt túl nagy móka elnézve a kínálaton. – vetettem oda Rorannak miközben az aznap esti lehetséges partneremet kerestem. Valahogy egyik rusnya férfi sem érintette meg túlságosan a gyengéd kis lelkemet. – Persze, ha nagyon akarod, akkor talán elintézhetek neked egy menetet valamelyikükkel… Talán azzal a vörös szakállúval ott. – dünnyögtem még mindig a tenyerembe tartva az államat. – Hé, te!- kiáltottam neki és látványosan rákacsintottam Roranra. – Most gondold meg jól. – vigyorogtam a barátomra miközben az idegen felkapta a fejét és a pulttól hátra fordulva ránk meredt. Pár hosszú pillanatig járattam a jelentőségteljes tekintetem Roran és az idegen között majd gyorsan a nevetésemet elnyomva megszólaltam.
- Király a szakállad. – kacsintottam rá mire a férfi gyanakvóan méregetett bennünket majd biccentve köszönetet mondott és visszafordult a kupájához. Halkan kacarásztam az ostoba próbálkozásomon, hogy kényelmetlen helyzetbe hozzam Rorant.
- Hű mit látnak szemeim. – ejtettem le végül a kezemet, amire eddig támaszkodtam. – Komolyan mondom, hogy szerintem egy taranisi medve próbál beolvadni közénk. – pillantottam fel az ajtóba belépő idegenre, akit annyi szőr borított, hogy még Morci a fogadós kutyája is megirigyelhette ezt a bundát. Hogy honnan tudtam, hogy Morci volt a fogadós kutyája? Fogalmam nem volt. De valahogy a kis dög állandóan lekonyuló füleiből arra tippeltem, hogy nagyon dühös lehet a világra. Leszakítottam a szemeimet a szőrös férfiről és most Morcit kezdtem keresni a szemeimmel.
- Morci…Morci hol vagy? – néztem körbe és hangosan füttyögni kezdtem mire többen felénk fordultak. Persze nem voltak túl sokan a kocsmába talán három, négy magányos alak rajtunk kívül, de ha többen lettek volna, akkor se zavartattam volna magamat. Egy egészen kicsit sem. Pár perc múlva elő baktatott szegény kis kopasz eb és körbenézett keresve, hogy hova kell mennie.
- Ide Morci, ide!- integettem az állatnak, aki egyáltalán nem hallgatott rám. – Milyen ostoba ez a bolhazsák. – állapítottam meg és csalódottan visszafordultam Roran felé. Nem akartam bevallani, hogy bántott ahogyan Morci egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyta a parancsomat.
- Figyelj Roran….gondolkoztam. – jelentettem ki és aztán gyorsan hozzátettem. – Igen, látod engem is pontosan ennyire meglepett a hír, hogy képes vagyok a gondolkodásra, mint téged. – vigyorogtam rá szélesen. – Szóval éppen ott voltam annak a kékszemű cselédlánynak a szekrényében… Tudod, akinek kiderült, hogy vőlegénye van és gyorsan el kellett rejtőznöm. Na, szóval ott kuporogtam és arra jutottam, hogy nekünk tényleg, de tényleg kéne szereznünk egy kutyát. Egy olyan nagy szőröset, aki mindenkit összenyálaz és hangosan ugat, ha közelít, valaki a szobához ahol éppen olyan folyik, aminek nem kéne. Ha érted mire gondolok. - kacsintottam Roranra, majd jókedvűen felvetettem a lábamat a mellettem álló székre és hátradőltem. Óvatosan kinyújtóztattam a karjaim és kipillantottam a kocsma ablakán, amin szinte alig lehetett átlátni a ráragadt portól és kosztól. Késő este volt már és egy elég kimerítő napon voltunk túl a poros pusztán. Régi emlékeket idézett fel bennem, amikor elhaladtunk a lovainkkal a lápvidék közelében és talán nagyon is feltűnően próbáltam témát terelni, hátha Rorannak nem esik le a dolog, hogy mennyire közel járunk Gwenyth házához. Talán még mindig rosszul éreztem magam a történtek miatt és még hozzám képest is nagyon sokat gondolkodtam, hogyan lehetne jóvá tenni a dolgokat. Volt egy remek ötletem miszerint feleségül veszem a hercegnőt és lenyűgöző meggyőző képességeimmel ráveszem a királyt, mint újdonsült kuzinomat, hogy engedje szabadon Gwenyth öccsét. Persze ezt hamar el kellett vetnem, hiszen egy kicsit se füllőtt hozzá a fogam, hogy egész nap a királyi palotában üldögéljek semmittevően. Pedig meglehetősen kecsegtető tervnek hangzott, de végül újabb lehetőségek után kezdtem törni a fejem. Egészen elgondolkodtam és vagy eltelt harminc másodperc, hogy egy szót sem szóltam, ami nálam hatalmas rekordnak számított.
- Hű, hát ez aztán megerőltető. – dörzsöltem meg a halántékomat színpadiasan. Nehéz volt úgy, gondolkodnom, hogy semmit se mondok az agyamban pörgő ötletekről. Megszoktam, hogy ami a fejemben van az egyből a számon is, ezért szinte lehetetlen volt titkokat tartanom Ro vagy bárki más előtt. |
Egy piszkos kis kocsma, aminek épülete magányosan áll a pusztaságban. A kopott cégéren egy ősz, pipázó varázsló néz mogorván a betévedőre. Az épület kétszintes, alsó szintjén magas és széles, míg felső szintjén némileg kisebb, zsindelyes ablakokkal. Belépvén rögtön megcsapja az embert az összetéveszthetetlen kocsmaszag, amelyhez a szokott látvány társul; Masszív, faragott asztalok, méretes székek és lócák.
A pult mögött többnyire magával a tulajdonossal szemezhetünk, akit hajszíne miatt csak Vörös Samnek neveznek. A marcona, negyvenes éveiben járó ember férfi méretei vetekszenek egy kétajtós szekrényével, és már első ránézésre tudható, hogy nem érdemes vele packázni. A pult mögött nyílik az ajtó a konyhába, és a kamrába.
A felső szinten egyetlen szoba található, amibe annyi ágyat zsúfoltak be, amennyit csak a helyiség méreretei megengedtek, így aki itt tölti az éjszakát, nem számíthat teljes magányra. |
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
