|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.22. 11:27 - |
A lápvidék helyén valaha egy, sekély, de tisztsavízű tó terült el, amelyet aztán a gazdálkodás miatt lecsapoltak. A teljesen felázott területet néhol buja növényzet, míg máshol egybefüggő, mozdulatlan víztükör borítja. A cuppogós sár mélysége hirtelen változik, így óvatosnak kell lennie annak, aki letéved az ösvényről.
Amikor leszáll az est, zöldesárnyalatú lidércfények jelennek meg a láp felett, kacérkodón lebegve az arra járó szeme előtt, hogy kövesse az ingoványba. Gyakran látni a telihold fényében tűnékeny, áttetsző szellemeket, amelyek az egyik pillanatban még valóságosnak tűnnek, a másikban pedig szertefoszlanak. Úgy tartják, az ingoványba fulladtak lelkei keresik a kiutat éjjelenként, és ők azok, akik a gyanútlan vándort tévútra vezetik. |
[13-1]
Markus Duverg hitetlen volt. A rosszabbik fajtából. Megingathatatlan bástyaként álltak elképzelései arról, hogy az Istenek rég hátat fordítottak neki; Jó lett volna, ha meggyőzhetem az ellenkezőjéről, de inkább ráhagytam annak lehetőségét, hogy magától jöjjön rá tévedésére. Egyedül kellett, hogy megtapasztalja.
Mint mondtam, társam elkárhozása nem az én dolgom volt; Halála után neki kellett elszámolnia az Istenek felé, nem pedig nekem. Csak azt sajnáltam, hogy valószínűleg nem leszek ott, amikor az a konok feje a porba hull, és így nem lesz lehetőségem az orra alá dörgölni, hogy „Ugye? Én meg mondtam”.
Fiatalabb koromban nem vélekedtem ily’ élesen a mágusokról, de volt okom a pálfordulásra miután kiismertem a valódi természetükben rejlő sötétséget; Nem állítom, hogy mindegyikük ereiben vegytiszta gonoszság csörgedezik, de a kivétel csak erősíti a szabályt. Keserves tapasztalataimnak hála egyikükben sem tudtam megbízni. Különösképpen az asszonyokban nem, akiket eleve arra rendeltek a földre, hogy megbolondítsák a férfiszívet, és ha bájuk keveredik a mágiával, az Istenek mentsék meg azt a szerencsétlent, akire egy ilyen veszedelmes jószág kiveti hálóját. Gondolataim utolérték a valóságot.
Markus kérdése néhány másodpercre komor hallgatásra ítélt, míg kék tekintetem a messzi tornyokat fürkészte. Maga sem tudta talán, hogy éppen olyasmi után érdeklődik, ami már imént is megfertőzte gondolataimat. Sarkammal vehemensen ösztökéltem gyorsabb ügetésre Sábát, mintha a választól készülnék menekülni, de csak néhány méterre távolodtam el a férfitől, hogy utána sóhajtva bevárjam.
- Nem mesélt neked senki a szégyenemről? – kérdeztem hitetlenkedve, sötét pillantást intézve társam felé, mintha csak arról szeretnék meggyőződni, hogy hazudik-e nekem. Nemetonának zárt közössége volt, ezért egymás múltjának történetei szinte nyílt titokként úsznak a falak között, a kimondatlan szavak mindig ott lebegnek körülöttünk a levegőben. – Elkövettem egy hibát, amely majdnem magával rántott a mélybe… Megszerettem egy boszorkát – zártam rövidre a mesémet, megkímélve őt keserves múltam árnyaitól. – Az Istenek mentettek meg, és emeltek talpra bukásom után, ezt pedig csak úgy hálálhatom meg, ha megőrzöm a beléjük vetett hitemet – fűztem tovább eltökélten.
- Lépjünk ki, hamarosan besötétedik – szólaltam meg kisvártatva, és szavaimmal egy időben ismét gyorsabb ügetésre sarkalltam Sábát. Jómagam már feleslegesnek éreztem a szócséplést, így ha nem szólt hozzám, egészen a kőtornyokig csak a lovak patájának dübörgése törte meg a természet hangjait.
(Lassan zárhatunk. Megírod a lezárót? ) |
 Mekkora marhaság! Méghogy az Istenek nem feledkeztek meg rólam?! Még ha igaz is lett volna Roland feltételezése, engem bizony fikarcnyit sem érdekelt, hogy bizonyos nagyhatalmú másvilági urak figyelemmel kísérik-e az életem. Sir Ravenwood meg megpukkadhatott a saját hitében, ha akart, de nekem nem magyarázta be, hogy bizony minden, ami eddig történt az az istenek közbenjárásával –vagy éppen közben nem járásával- valósult meg. Azért még Ők sem lennének ennyire kegyetlenek…
Csendben tűrtem a dorgálást, kritikus pillantásokat küldve a társam felé. Nem lett volna értelme dühöngeni, a fanatikusokkal meg úgy is vigyázni kellett, nehogy a végén felgyújtson az Istene nevében vagy megetessen a láppal ugyanezen mindenhatók tiszteletére. Nem is beszélve arról, hogy mit szólna a lovag-parancsnok ha megtudná, hogy két őrült begyűjtő holmi vallási nézeteltérésen szólalkozott össze, s fojtotta egymást mocsárba.
Egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy nem vette észre a szentségtörésem. Na, abból mekkora ribillió lett volna!
Már egy ideje baktattunk, amikor kérdésemre választ kaptam. Úgy látszott, nagyon gondolkodóba ejtette az érdeklődésem tárgya. Tudhattam volna, hogy ezt a kérdést is isteneivel példálódzva próbálta megválaszolni. Magam sem rendelkeztem több információval arról, hogy miért olyanok a mágusok, amilyenek, de meghallva idősebb lovagtársam nézeteit, én sem tudtam jobb magyarázattal előállni a varázshasználók eredetét illetően.
Válaszát komor ábrázattal hallgattam végig, ám az utolsó mondatára felkaptam a fejem. Való igaz, hogy átkozottaknak tekintettük a mágusokat, de ők sem voltak híján egy dolognak, ami nagyban befolyásolt minden embert ezen a nyomorúságos földön. Nem voltak híján a szabad akaratnak.
Például ott volt a jó öreg Horace, aki még talán Theadas főmágusnál is idősebb volt. Az a légynek se tudott volna ártani, akármilyen mágikus hatalmat is adományoztak neki, na lehet, hogy fiatalkorában őrjöngve irtotta a népet, de az engem nem tudott érdekelni, hisz’ a vénember akit én ismertem, szelíd volt mint a bárány.
- Éber figyelemmel kell viselkedtetnünk irányukba. Legfőbb feladatunk a világ megóvása a kóros mágiától – szólaltam meg aztán, félig-meddig egyetértve az előttem szólóval. – Tőlem aztán lehetnek akármilyen ördögiek, amíg nem a népet terrorizálják – rántottam vállat aztán, miközben Nemetona alkonyban derengő tornyai felé pillantottam.
Az „ajándékuk” birtoklásáról nem tehettek, viszont arról, hogy miként használják fel ezt az átkos erőt annál inkább. Ekkor ötlött az elmémbe az emlékkép, amit szorgosan próbáltam elnyomni az évek során, de valahogy mindig utat talált hozzám. Húgom vérben ázott teteme sok éjszakámat kísértette végig, Zane tágra nyílt, meglepett szemeivel együtt. Kontrollálatlan, gonosz mágia.
- Mi okból kifolyólag hiszel olyan sziklaszilárdan az istenekben? – bukott ki belőlem a kérdés, némi éllel a hangomban. – Mert amit én látok, az egy bugris fanatista, semmi más.
A hátamon éreztem társam izzó pillantását, minden gondolatával vagy rosszallásával együtt. Azt bizton állíthattam, hogy Roland Ravenwood sem volt egy tiszta fiadzás. Túl sok bigott hívővel találkoztam az évek során, akik azt hitték, hogy célunk szent. Számomra viszont az egész csak munka volt – egy kis bosszúvággyal fűszerezve-, amit valakinek el kellett végeznie. |
Bevallom, korán foglalkoztatni kezdett a halál; Akárcsak apám, és a fivérem a hadak útját választottam, s minden ilyen küldetés rendszerint valakinek a halálával végződik. Az Istenek döntik el, hogy kinek mennyi idő jár a földi pokolban, mielőtt még elérkezik a raport ideje az Árnyékvilágban. Némi jó szerencsével, és az áldásukkal, még hosszú évek voltak hátra az életemből, amit nekik tetsző módon szerettem volna leélni. Időnként előfordul, hogy az ember olyat cselekszik, amire nem lehet büszke.
Az asszonyszerzet élettelen testére meredtem, amit szorosan fogtam a bokájánál; Kék szemeim futólag állapodtak meg a sovány alakon, a szegényes öltözéken, miközben az elmém egyre csak zakatolt. Megöltem. Nem ez volt az első eset, hogy elvettem egy életet, és nem is ez lesz az utolsó; A szakma ártalma, hogy az ilyesmi elkerülhetetlen, de ettől még nem kellett magam jobban éreznem. Jószerével semmit sem tudtam erről a fiatal teremtésről, az álmairól, a vágyairól. Talán maholnap oltár elé állt volna, hogy bősz igent rebegjen szerelmének, vagy talán, Ő volt az, aki eltartotta beteg szüleit. Fiatal volt még, és előtte állt az egész élet; Nem tudtam, hogy mitől fosztottam meg az élete elvételével.
Duverg számolt, nekem pedig a megfelelő pillanatban el kellett engednem a testet, nehogy a mélybe rántson engem is. A vékony test cuppanva landolt a láposban, és néhány pillanat alatt el is nyelte a víz.
- Az élet sajnos néha rákényszerít arra, hogy olyan dolgokat tégy, amire nem lehetsz büszke – fordultam társam felé, hogy megválaszoljam bujtatott kérdését majdcsak ugyanazokat a szavakat használván, amelyek percekkel korábban megfogalmazódtak a fejemben. Nem tudtam szó nélkül elmenni hitetlensége mellett, ezért kemény pillantással jutalmaztam társamat, kifejezve nemtetszésemet. – Az Istenek nem helyeznek a vállunkra annál nagyobb súlyt, amit ne lennénk képesek elcipelni. Talán Te megfeledkeztél az Istenekről, de biztosra veszem, hogy az Istenek nem feledkeztek meg rólad – mondtam csipetnyi dorgálást csempészve hangomba, de nem győzködtem tovább. Mindenkinek a maga tisztje eldönteni, hogy miben hisz. Ha Markus elkárhozik, nem az én gondom.
Sába türelmesen tűrte, amíg ellenőriztem, nem esett-e baja a hirtelen jött támadásban; Átvizsgáltam a lábait, a hátát, és megigazítottam a nyerget tartó hevedereket mielőtt még felszálltam volna rá. Meg sem fordult a fejemben, hogy míg én a hátassal foglalatoskodtam, addig Duverg illetlen dolgot tett. Sok dolog kavargott elmémben, így feledkezhettem meg a test további részének létezéséről is.
Rábólintottam az indulásra, sarkammal megböködtem az almásderes kanca oldalát, hogy mozgásra ösztökéljem. Nem tudom, hogy mennyi ideig ügettünk egymás mellett, gondosan kerülvén a vizes foltokat, hogy nehogy mi is a láposban végezzük, amikor Markus megszólalt. Kérdése elgondolkoztatott.
- Ne hidd, hogy jómagam még sosem gondolkodtam ezen – csóváltam meg a fejem, majd tekintetem a távolba révedt, egy pillanatra elmerengve a múlt fogságában. Fiona árnyéka fájdalmas érzetet keltve borult a szívemre, miközben magam elé idéztem törékeny alkatát, puha mosolyát, és az ereiben csörgedező átkozott vér okozta kínokat. Szerettem, de a szerelmem nem volt elég ahhoz, hogy megmenthessem a tébolytól, amely az Eszmélés Barlangjában töltött napok után elborította elméjét. Kedvesem, miután teljes jogú mágus lett, elfeledte azt, hogy ki is volt, és mit ígért nekem.
- A mágusok, ha tetszik, ha nem, szintúgy az Istenek teremtményei, mint mi magunk vagyunk. Nem tudom, hogy mi vezette rá őket arra, hogy ilyen átkozott kreatúrákat hozzanak létre, de annyi bizonyos, hogy nagy tévedés volt a részükről, hogy megtették… Már Baal-Berith-nél rá kellett jönniük erre – sóhajtottam mélyen, a sötét történelmünkre visszagondolván. Képtelen voltam megválaszolni Markus kérdését, túl összetett és bonyolult volt ahhoz, hogy ésszerű magyarázat születhessen rá. – A mágusok átkozottak, ezt ne felejtsd el – mutattam rá keményen, kivillantva minden ellenérzésemet.
- Te miként vélekedsz? – fordítottam felé arcom, összeráncolt szemöldökkel, hogy meghallgassam saját gondolatait. |
Meg tudtam érteni a vén begyűjtők gondolkodását. Akik egész életükben ezt az utat követték, azoknak igazán sok megbánás gyűlhetett fel az évek során. Tudtam, hisz' tapasztaltam. Ebben az esetben pedig igazi megváltás lehetett egy ilyesféle halálnem.
Elfojtottam a szándékot, hogy megforgassam a szemeimet megszólalása második felének hallatán. Nem olyan ember voltam, aki elítéli azokat, akik szentül hisznek valamiféle megfoghatatlan hatalomban. Na jó, hazudtam, az voltam. Ítélkeztem, ám nem hangoztattam. Hagytam, hogy mindenki fetrengjen a saját kényszerképzeteiben, aztán majd levonják maguknak a konklúziót, ha lesz esélyük rá.
Halkan háromig számoltam, ezután egyszerre lendítettük a hullát a mocsár mélyére. Nem kellett sok idő, hogy a boszorkány tetemét elnyelje a vizenyős láp.
- Így? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Bevallom, így még nem temettem. De ahogy téged elnézlek, egyikünknek sem ez volt az első – pillantottam rá jelentőségteljesen. Akármilyen bűnt követtek el, azért a jöttment mágusoknak is kijárt a viszonylag rendes elhantolás, hogy ne a hollók vájják szemüket a szabad ég alatt.
Halványan tudtam visszaemlékezni arra az időszakra, amikor még jómagam is hittem az istenek áldásos közbenjárásában. Azóta belefáradtam a színjátékba, hogy abban higgyek, aminek nem tapasztalhatom a jótékonyságát. Velem szemben ez hithű barátomat ott, a ló mellett nem igazán zavarta.
- Nem félek én semmilyen istentől – vontam vállat a kérdésére. Tudtam, hogy mire gondolt, de hagytam egy lélegzetvételnyi szünetet a szavaim között, mielőtt folytattam. – Az én isteneim már rég elhagytak engem. Adj hálát, hogy te még életben tudod tartani a sajátjaidat – feleltem meggyőződéssel.
Abban a pillanatban, hogy Roland érdeklődését a lova felé fordította, s megbizonyosodtam, hogy nem figyel istentagadó személyemre, egy jól irányzott rúgással betessékeltem a test nélkül maradt fejet a mocsarasba. A testrész egy halk cuppanással landolt a susnyásban, én pedig, mint aki nem bűnös semmiben az istenek szeme előtt, szemrebbenés nélkül oldoztam el Basil kötelét az ágról, ami eddig ott tartotta.
Nem hagyhattam a nő fejét az út közepén tetszelegni, de társam figyelmét sem akartam felhívni rá, annak tudatában, hogy amilyen áhítatos, még azt is külön imádságban részesíti, akkor pedig éjszakába hajlóan vágtathatunk át a lápon. Köszönöm, inkább kihagyom.
- Indulhatunk? – kérdeztem, mintha mi sem történt volna, s közben egy lendülettel felpattantam a lovamra, s lépésben elindultam.
- Miért lesz valakiből mágus? – tettem fel a kérdést a semmiből, mikor már néhány perce ügettünk. Azonban, ahogy a szavak elhagyták a számat, már meg is bántam az érdeklődésemet. Jobban belegondolva, biztosan jobb választ kaptam volna Nemetona akármelyik tanult mágusától, mint Sir Istenfélőtől mellettem. De amit kimondtam, kimondtam, így csak beletörődve sóhajtottam egyet balgaságomon. |
Gyilkolni sosem egyszerű; Akkor sem, amikor az embernek a szükség órájában nincsen más lehetősége. A démoni bestia vére nemcsak a kezemet szennyezte be, de a lelkemet is – úgy éreztem, az ima az egyetlen dolog, amellyel így, vagy úgy, de feloldozást nyerhetek, mind neki, mind pedig magamnak.
Szerencsére Markusnak sem volt ellenvetése azt illetően, hogy elmondjak egy rövid fohászt az elhunyt nyugodalmáért, s bár szívesen vettem volna, ha csatlakozik hozzám a hozsannában, az sem esett nehezemre, hogy végül lova keresésére indult helyette. Így rövid időre egyedül maradtam az Istenekkel.
Ahogy egyre előrébb jutottunk az évszakban, a nappalok is hosszabbra nyúltak. A föld, és az ég találkozásánál meghúzódó narancssárga és vörös fények egyértelmű jelét adták annak, hogy későre jár, így igyekeznünk kellett, ha még azelőtt akartunk a Tornyokba érni, hogy a nyakunkba szakadt volna a teljes sötétség. Mély, szaggatott sóhaj szakadt fel mellkasomból, ahogy imám végeztével felálltam.
- Idős társaink közül is sokan választják a könnyebb halált… Amikor úgy érzik, hogy megöregedtek, gyalogszerrel megindulnak a lápon, hogy végül megtérjenek az Istenek ringató karjaiba – fűztem hozzá szavaihoz annak jeleként, hogy magam is hallottam a környéken terjedő mende-mondákat a lápvidéken kísértő lidércektől. Bajtársaink sokasága esküdött, hogy látta már a delejező fényeket meg-megvillanni a távolban, de én magam nem találkoztam még eggyel sem. – Az Istenek megóvják azt, akit meg kell óvniuk – mondtam végül mély meggyőződéssel, bízva abban, hogy biztonságban hazavezetnek.
Kérnie sem kellett volna, de azért bólintottam; Azonban mielőtt még magam is megkapaszkodtam volna a testben, még a biztonság kedvéért a csizmám orrával megböködtem az asszonyszerzet bokáját, hogy nem-e kíván mégis felkelni, és elszaladni, de nem történt semmi. Megragadtam a lábait.
Egyébként sem volt megtermett a leány, de ketten együtt könnyűszerrel eljutattuk a végcélhoz. Markus kérdésére csak röviden bólintottam, és amennyiben hajlandó volt számolni, háromra elengedtem a tetemet, hogy az keserves placcsanással a láp vizében landoljék. Megtöröltem a kezem a köpenyemben.
- Nem ez volt az első holtest, amit el kellett hantolnod, igaz-e? – kérdeztem, ámbár a hantolás szót kissé túlzásnak véltem; pusztán a könnyebb utat megragadva, hagytuk, hogy a névtelen lányt elnyelje a névtelen láp. - Istenfélő ember vagy, Markus? - fűztem tovább kérdéseim sorát, miközben ruganyos léptekkel megindultam az engem váró Sába felé. Reméltem, hogy társam követi a példámat. |
Ahogy sejtettem. Nem volt valami épelméjű alak, de ki hibáztatta? Mutasson nekem akárki is egy teljesen eszénél lévő begyűjtőt! Kellett egy adagnyi őrület ahhoz, hogy valaki közénk álljon, és ne a könnyebb utat választva, valamiféle uraságnál katonáskodjon, vagy a királyi seregbe soroztassa be magát. Látni, hogy mit tesz és tehet a mágia avatatlan vagy éppen hataloméhes kezek között megtöri az embert s azonképp meg is erősíti. A Toronyban eltöltött évek pedig megmutatták, hogy milyen fontos a rendünk munkája, hogy miért vagyunk nélkülözhetetlenek. Akár józanon, akár tébolyodottan.
Fejrázással jeleztem, hogy semmi bajom nem esett. Hogy eshetett volna? Nem is vettem részt a küzdelemben!
Egy ideig a lábam előtt becsapódott vérrel keveredett köpetet vizslattam összehúzott szemöldökkel, majd felpillantottam, és szólásra nyitottam a szám.
- Tégy belátásod szerint – mondtam, de szemeim már a horizontot vöröses-narancsos színeit kémlelték, miközben elindultam Basil után.
Miután visszavezettem a lovat, Sir Rolandot még mindig imádsága közben leletem, s mivel nem voltam én semmi jónak az elrontója, inkább csendben vártam, hogy befejezze. Közben Basil kantárát jó szorosan odakötöttem egy közeli fa kiálló ágára. Nem akartam, hogy még egyszer ellógjon, bár tudtam, hogy már biztos nem fog megrémülni, feltéve, ha fél a halott boszorkáktól.
A nő holtestének végső nyugalomra helyezése még hátra volt. Semmiképp sem vihettük magunkkal, így minden kétséget kizárólag a tetem mocsár mélyére süllyesztése volt a legnyilvánvalóbb opciónk. Örültem, hogy Sir Ravenwood ebben nem talált semmi kivetni valót, különben is: későre járt, főleg így, hogy a kóbor is akadályozta utunkat. Nem szándékoztam sötétedésig a láp mélyén maradni. Na, nem azért, mert féltem a sötétségtől, csak nem akartam újabb kellemetlen nehézségekbe botlani.
- Az a mese járja, hogy mágusok ezrei nyugszanak a láp mélyén – szóltam, miközben a mocsarasabb területeket vizslattam. – Hogy azok lelkei, akik menekülés közben lelték halálukat lidércként visszajárnak az élőkre vadászni. Bár nem hiszek a mendemondákban, azért nem lenne jó kísérteni a sorsunkat, igaz?
Már újoncként is sokat hallottam, hogy a láp mélye felé menekülő mágusokat még a begyűjtők sem üldözték tovább a szükségesnél, hisz köztudott volt, hogy vagy a mocsaras talaj végez velük, vagy valami sokkal rosszabb. Akármi is volt a sokkal rosszabb, még a mi félőrült rendünk is tartott tőle, mint a tűztől.
- Legjobb, ha minél hamarabb túlesünk rajta – sóhajtottam, ahogy sietősen a nő fej nélküli teteme felé léptem, majd véráztatta vállainál fogva felemeltem. – Tudnál még két szabad kezet nyújtani? – érdeklődtem, s mikor Roland is a testet emelte, megindultam az út szélén elterülő lápos felé.
- Remélem, nem én leszek az első, akit lidércként kísérteni fogsz – morogtam az élettelen –és ebben az esetben fejetlen- tetemnek, miközben Ravenwood felé pillantottam, majd erőt vettem magamon. – Háromra? |
Társam cinikus hanghordozása nem kerülte el a figyelmem, de ezúttal is igyekeztem olyan türelmes lenni hozzá, amennyire az Istenek engedték. Felesleges lett volna előadást tartanom a felsőbb hatalmakról, a világ összefüggéseiről és a hitemről; Utóbbi nem is lett volna ínyemre, hiszen ha az ember meg tudja magyarázni, hogy miért is hisz abban, amiben, akkor valójában nem is igazi hívő.
Magam sem voltam mindig istenfélő ember, de az élet keserves fordulatok árán vezetett el az Úrhoz, aki a legsötétebb órában ragadta meg a kezem, és tartott a felszínen megmentve a tébolytól, amit egy nő iránt táplált, viszonzatlan szerelem okozott. Mert viszonzatlan volt, másképp nem hagyott volna el, csattantak a szavak nyugtalan elmém lezárt ajtói mögött, egy pillanatra csak, de megidézve Fiona fájdalmas emlékét. Késztetést éreztem rá, hogy azonnal megtisztítsam a lelkem egy imával, de elvetettem.
Talán éppen ezen hibám sodort minket kelepcébe, és emiatt nem ismertem fel időben azt, hogy a banya mire készül. Az Istenek ezzel figyelmeztettek arra, hogy ismét a tévelygők helytelen útját járom.
Gondolataim tűként böködték agytekervényeimet, ahogy kezemben meglendült a kard. Tiszta ideáim kusza örvénnyé változtak két fülem között, és olyan hirtelen szántam el magam a cselekvésre, mint ahogyan a nyári zápor megindul az verőfényes égből a forróbb napokon. A boszorka holtan terült el a lábaim előtt, miközben vére vörös pettyekkel borította be az arcomat. Ezúttal én köptem a porba undorodva. Tartottam tőle, hogy eme sötét nőszemély fertőző testnedve a számba jutva megbomlasztaná elmém tisztaságát. A köpet éppen Markus lába előtt ért a földre, aki időközben mellém lépett. Elismerő biccentésére ügyet sem vetettem, hiszen a gyilkolás a szükség órájában sem megbecsülendő.
- A testem nem szerzett sérülést – válaszoltam kérdésére, miközben vérben ázó kardomat a földbe nyomtam, hogy némileg megtisztítsam a pengéjét. – Te megsérültél? – kérdeztem, tőlem megszokott érzelemmentes pillantást intézvén lovagtársam felé. A gesztus ellenére kíváncsi voltam a válaszára. – A feladatunkat elvégeztük, ezt a parancsnok is belátja majd – feleltem nyugodt, kimért szavakkal, miközben jeges tekintetem ismét megállapodott a tetemen, amely köré egyre nagyobb vörös tócsa gyűlt.
A végtisztesség mindenkinek kijár, legyen az lovag, vagy bandita, vagy éppen egy eltévelyedett banya. Egy kevésbé vészterhes időszakban ragaszkodtam volna hozzá, hogy tisztességesen hantoljuk el a testet, de most egyetértően bólintottam Markus szavaira. A mocsár mélye éppen megfelelő lesz számára.
- Ha megengeded, imádkoznék egy rövidet a lelke nyugalmáért – mondtam, de meg sem várva egyetértését, megkapaszkodva kardom gombjában, letérdeltem, és halk szóval, malaszttal telve imádkozni kezdtem az Istenanyához, hogy segítse át a tévelygőt az Árnyékvilágba, és oldozza fel a szellemét. Éppen ezért nem hallottam azt sem, amikor Duverg az öreg istállómester választását sérelmezte.
Talán hosszú perceknek tűnhetett számára, míg magamba temetkezve, elmondtam az irgalom zsolozsmáját, de képtelen lettem volna a megfelelő temetésen túl, még ezt is megtagadni a halottól. Imám végeztével felálltam, és tekintetem megkereste a másik férfi hasonszín pillantását.
- Most már elsüllyeszthetjük a testet – szóltam kegyelet teljes hangon. – Hogyan tervezed? |
- Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, Roland – feleletem, hangomban némi cinikus éllel. Itt helyesebb lett volna az Úr lápjai kifejezés, de tartottam tőle, hogy hithű barátom bizonyosan fejemet veszi ilyen istenkáromlás hallatán.
Nem hittem én semmiféle felsőbb hatalomban, főleg mióta húgom jobb létre szenderült. Elkönyveltem magamnak, hogy az istenek elfordultak tőlünk, magára hagyták az emberiséget, ahogy az azt megérdemli. Mert kérdem én, milyen isten hagyna veszni egy olyan tiszta és ártatlan teremtést, mint az én drága Margaretem.
Akármit is gondolt Sir Ravenwood, azért én bizonyosan tudtam, hogy ha esetleg ilyesféle dologra kerülne sor, akkor bizony nem várnám ölbetett kézzel, hogy elnyeljen engem a mocsár.
A banya éles válaszára, csak egy sóhaj kíséretében megforgattam a szemeim.
A támadása amennyire hirtelen jött, annyira gyorsan vetett le magáról Basil is. Amíg én a feltápászkodással voltam elfoglalva, addig „hősies” csataménemnek inába szállt a bátorsága, és bőrét mentve elgaloppozott toronyiránt.
- Nem tudtál volna nyugton maradni?! – kiáltottam. Nem voltam benne biztos, hogy ezt most a lovamnak vagy a banyának címeztem. Közben megindultam, hogy Roland segítségére siessek. Karddal a kézben, harcra készen.
Nem voltam rest, miután elértek a szavak, rögtön a nyeregtáska felé rohantam, miközben legjobb tudásom szerint kerülgettem a földből kinyúló éjsötét indákat, s dacoltam az orkán erejű széllel, amit ugyancsak a banya varázsolt elő valahogy.
Ám mindez szükségtelen próbálkozásnak bizonyult. Nem tudtam, mi játszódhatott le Sir Roland elméjében, csupán arra lettem figyelmes, hogy amint kiszabadult a fogságából, hitéhez hű szavak kíséretében egy suhintással csapta le a nő fejét. Egy, gyors és tiszta mozdulattal.
- És még azt hittem, én vagyok agresszív – dünnyögtem, miközben visszacsúsztattam a kardomat a hüvelyébe, majd elismerően bólintottam a társam felé. Nem kellett megmagyaráznia mit miért tett, hisz’ ilyen esetekben nincs jó döntés. Vagy az mágus élete, vagy a miénk. És hiába kerülgetett néhanapján a halálvágy, azért köszönöm szépen, még meg szeretném tartani a magamét egy ideig. Nem halhatok meg addig, amíg bosszúm be nem teljesül.
Lassú léptekkel közeledtem Roland és a nő hullája irányába, és olyan szemeket meresztettem rá, mintha bármelyik pillanatban felkelne poraiból. El kell ismernem, lovagtársam remekbeszabott munkát végzett harcászati szempontból, így megmentve mindkettőnk irháját a további nehézségektől, esetleg a biztos haláltól.
- Egyben vagy? – kérdeztem, ám fölöslegesen, mert végigmérve nem látszott társam semmi külső sérülés. A belső az megint egy másik dolog.
Egy pár percig még feszült figyelemmel álltam a tetem fölött, hogy biztos legyek benne tényleg megtért a pokolba, majd ha Ravenwood is egyetértett, megszólaltam:
- A lovag-parancsnok elégedett lesz? - kérdeztem, bár anélkül is tudtam a választ. Morrowind mindig elégedett, ha eggyel kevesebb mágusvérű járja ezeket a vidékeket, főleg úgy, hogy még a Toronynak se kell vele foglalkoznia.
- A hullát elsüllyeszthetjük a mocsárban. Többet nem tehetünk érte – ajánlottam, miközben nekiindultam, hogy összeszedjem a lovamat, egy intéssel jelezve szándékom.
- Lesz egy-két keresetlen szavam Sir Jonah-hoz, ha egyszer hazaérünk erről az átkozott küldetésről – morogtam magamnak, ahogyan komótos léptekkel a lovam menekülésének irányába meneteltem. Miért én kapom mindig a selejtet? – sóhajtottam, miközben fürkészve pillantottam az ég felé.
Valahol egész távol találtam rá Basilra, miközben egy fűz leveleit rágcsálta teljes harmóniában. Egy füttyentéssel magamhoz rendeltem, s visszaindultam, hogy segítsek Sir Rolandnak eltüntetni a nő darabjait. |
A varázshasználókkal szembeni ellenérzéseim mélyebben gyökereztek a lelkemben, mint ahogyan azt bárki is sejthette volna. A Fionával történtek után a lelkemben eltört valami, és a bizalom törékeny bástyái leomlottak, eltörölvén még az emlékét is annak, hogy valaha is léteztek volna; Egyedül az Istenekben bízhattam, s csak az Ő segedelmükkel voltam képes mindig azt cselekedni, ami helyes. Élve, vagy halva, hangzott a rendelet Morrowind parancsnoktól, s bármennyire csábított a második lehetőség, az Istenek emlékeztettek rá, hogy életet elvenni egyedül nekik van joguk, s éppen ezért sokat imádkoztam az út alatt, hogy eltöröljék komor, helytelen gondolataimat. A napokban alig szóltam a társamhoz, túlságosan is lekötöttek a gondolataimban pergő, ajkaimon időnként kitörő fohászok.
- Sorsunk az Istenek kezében van, Markus; Ha Ők úgy gondolják, hogy a világ egyensúlya azzal lesz teljes, hogy elnyel bennünket láp, akkor kik vagyunk mi, hogy ellenkezzünk? – tettem fel a költői kérdést. Hangom megőrizte barátságos élét, ámbár arcom rezzenéstelenül fordult a férfi irányába. Kérdésemre ugyan nem vártam választ, de kivártam, ha szólni kívánt valamit, s csak eztán fordultam foglyunkhoz.
Társam felnevetett az asszony panaszait hallván, de én minden ellenérzésemet félretettem vele kapcsolatban. Akárcsak mi, a boszorkány is az Istenek gyermeke volt, így nem engedhettem szomjan veszni. Általános körültekintőségemet most az egyszer botor módon magam mögött hagytam, amikor lecsúsztam Sába nyergéből, hogy magamhoz véve a kulacsomat, megitassam a szomjazót.
- Akkor sem bánnátok velem jobban, mint egy rühes kutyával – köpött egyet Markus szavai hallatán a kósza. Gesztusa egyértelműen a tiszteletlensége jele volt, amit felvont szemöldökkel és pofonra lendülő kézzel fogadtam, de utóbbi mozdulatom még azelőtt megszelídült, hogy elért volna a mágus arcához.
- Csitulj, boszorka – szűrtem szavaimat a fogaim között, miközben felpattintottam a kulacsom tetejét az itatásához. Hazugság lenne azt állítanom, hogy felkészültem a támadására. Jószerével csak eszméltem fel, amikor az éjfekete indák feltörték a puha talajt, és az egyik kecses kacs átfogta a csuklómat.
A lány tekintete teljesen elfeketedett, ahogy tekintete ádázul pásztázta párosunkat. Rántottam egyet mágikus béklyómon, remélvén a szabadulást, de a pokoli növényzet nem engedett. Fémes csörömpölés jelezte, hogy a társamat az ijedelem közepette még a lova is levetette a hátáról. Sába azonban, mint aki megérezte gazdája helyzetét, dacolván a ráfonódó indákkal, makacsul kitartott a helyén.
Az Istenek akaratának hála, sikerült annyira kiszabadítanom a karomat, hogy a kardom kiránthassam hüvelyéből; Erőteljes csapásra nem volt lehetőségem, de sikerült egy sújtással átmetszenem egy indát, amely a bokáim köré csavarodott ragadós karjaival. Övem után nyúltam, ahol egy kis zsákocskában lenni kellett volna még a papok által kikevert porból, amely megtöri a mágikus hatást.
Nem volt ott.
- Markus! A nyeregtáskám! – kiáltottam hátra a vállam fölött a rövid parancsszavakat, arra utalván, hogy a többi értékes holmi között, a nyeregtáskámban biztosan akad még a szerből. Időközben a banya tovább fejlesztette technikáját, és orkánerejű széllel nehezítette a dolgunkat. Por csapott az arcomba.
- Pokoli teremtmény! – ziháltam, és meglendítve a kardomat egyenesen a gonosz szerzet felé irányoztam a csapásomat újabb indákat szakajtva széjjel ezzel. Sikerült kiszabadulnom, agyamat pedig vöröslő köd öntötte el. – Az Istenek legyenek irgalmasak hozzád, boszorka! – kiáltottam és határozott mozdulattal elválasztottam a fejét a testétől, még azelőtt, hogy a társam odaért volna az ellenszérummal.
- Arra már nem lesz szükség! – leheltem, letörölvén az arcomba fröccsent vért a homlokomról. Elvettem egy életet, éppen úgy, ahogy korábban nem akartam megtenni. A démon halálával az indák is elvesztették mozgatójukat, ernyedten, tompa puffanásokkal verték fel a port ott, ahol éppen álltunk. |
A parancs kristálytisztán hangzott: Felkutatni és Nemetona tornyába hurcolni a feltételezett kóbormágust.
Élve vagy halva. Tegyetek belátásotok szerint – visszhangzottak Morrowind parancsnok ellentmondást nem tűrő szavai, ahogy magára hagyott a küldetés erejéig társammá szegődő másik lovaggal. Az út sok időt vett igénybe, egészen a Taranis-hegység lábáig, remélve, hogy még mindig találunk nyomokat, amelyek a célpontunkhoz vezethetnek. Talán egy isteni beavatkozás – Sir Ravenwood biztos annak vette – folytán, egészen véletlenül akadtunk a leány nyomára. Véleményem szerint csupán a boszorkány figyelmetlensége lett a saját veszte.
Roland hangjának a hallatára felkaptam a fejem. Nem voltam egy elkényeztetett nemes ifijonc, de a több napon át tartó földön alvástól ezerszer jobban hangzott a saját ágyban szunyókálás gondolata.
- Még elsüllyedhetünk a lápban – fordítottam a fejem társam felé, efféle megnyerő szavakat szólva.
Roland Ravenwood egy különös figura volt. Mesék keringtek róla a torony falai között, hogy miként lett hithű begyűjtő, ám jómagam kevés hitelt adtam az ilyen mendemondáknak. Jobban szerettem szemtől szemben megbizonyosodni az emberekről. Nos, ami a lovag urat illeti, az út nagy részében vagy nem szólt egy átkozott szót se, azon kívül, amennyit muszáj volt, vagy különböző istenekhez fohászkodó imádságokat mormolt, ami már-már kellemetlenebbnek hatott, mint a boszorka nyivákolása.
Felkacagtam.
- Nem jártál volna így, ha engeded, hogy magunkkal vigyünk - mondtam hetykén, arra utalva, hogy ha jó kislányként viselkedett volna, és nem támad ránk azon nyomban, hogy megneszelte kik vagyunk, nem jutott volna ilyen alantas sorsra. A kötél minden bizonnyal maradna a kacsóin, csak egy sokkal kényelmesebb pozícióba. Úgy kellett neki. Szégyen, hogy ezek a kóbor boszorkák, hogy elszemtelenedtek...
Felkiáltására gyanakvóan fordultam hátra, majd Ravenwood felé sandítottam. Nem akartam leszállni a lovamról, így egy hálás biccentéssel egyeztem bele, hogy Sir Rolandra háruljon nő megitatásának feladata. Még ilyen távlatból is észrevettem a szemeiben tükröződő dühöt és maró utálatot, amivel egész úton környékezte mindkettőnket. Nem tartottam kizártnak, ha Ravenwood közelebb ér, amaz tőből leharapja a karját.
Ahogy a férfi a lány felé közeledett, önkétlenül is megszorítottam a markomban nyugvó kötelet. Rossz előérzet kísértett, ám nem tulajdonítottam neki sok jelentőséget, mert általában rossz előérzetem van.
Hát persze, hogy a következő pillanatban már meg is indult a nő támadása, jól irányzott éjsötét indák formájában.
Nos, a kezét nem harapta le, de azért ez semmiképp sem nevezhető jónak… - futott át az elmémen a gondolat, miközben lefelé csúsztam a felágaskodó csataménemről, akit nagyon megrettentett ez a színjáték. Ezeket elvileg ilyen helyzetekre képzik! Nem?!
Egy nagy csattanás közepette estem le a lóról, ám tekintettel arra, hogy az egyik kezemben még mindig vasmarokkal tartottam a kötelet, a nőt is magammal húztam.
- A keservit…- tápászkodtam föl. - Elmúlt volna a kence hatása?! Az lehetetlen… - dünnyögtem, miközben fanatikusan a zsebeimet tapogattam szabadon maradó kezemmel, hátha maradt a csodaszerből. Miután konstatáltam, hogy bizony már egy csepp sem jutott, a kardom felé nyúltam, és ha nem ért még el a varázslat, dühödt tekintettel a nő felé iramodtam. |
Kemény vadászat állt mögöttünk; A banya felettébb megizzasztotta párosunkat, mire sikerült begyűjtenünk a Taranis lábainál. Nem adta magát könnyen, de hála a kencéknek, amellyel sikerült csillapítanunk varázserejét, némiképp lenyugodva lépkedett a rablánc végén, ahogy keresztülvágtunk a lápvidéken. Nyugtalan időket éltünk, éppen ezért választottuk a rövidebbik utat a tornyok felé – ha nem lett volna sürgető a visszatértünk, biztosan körültekintőbb útvonalon érkezünk, de nem volt választásunk.
- Jó tempót futottunk, Markus – kék tekintetem a messzeséget pásztázta, már látni véltem a lenyugvó nap fényeiben fürdő épületeket a távolban. – Hála a Teremtőknek, ma éjjel már mindketten a saját ágyunkban hajthatjuk nyugovóra a fejünket – mondtam, és valóban hálával adóztam az Istenek felé. A lehető legkevesebb alkalommal álltunk meg a hosszú út alatt, és sosem pihentünk annál többet, mint amennyire a lovainknak és a testünknek feltétlenül szüksége volt. Rántottam egyet a durva kötélen, melynek egyik szárát én tartottam kemény markomban, a másik szárát pedig Duverg tarotta kegyetlen szorításban; Ezek vége kapcsolódott össze szorosan a boszorkány csuklóin, akit gyalogszerrel vezettünk a lovaink nyomában, s kényelme kedvéért egy percre sem lassítottunk a tempón.
- Barbárok! Átkozott fattyak! – rikácsolt a fiatal teremtés, miután újabb rántás következtében térdre rogyott a porban. – Vizet! Adjatok vizet! – rimánkodott keservesen. A vállam fölött rá pillantottam.
Fiatal volt még. Csak nemrég léphette át a felnőttkor küszöbét; Haja akár a fekete szén, sötét szemeiben olyan tűz égett, amelyet az ember csak a fajtája tekintetében láthat. Paraszti öltözéket viselt, arcának alabástrom bőrét felperzselte a letűző nap fénye, s itt-ott néhány piros karcolás, kék folt emlékeztetett küzdelmünk nyomaira. Megrántottam Sába kötőfékét, hogy megállásra késztessem az almásderes kancát. Kérdő pillantásom csak ekkor ért el Duvergig, s csak akkor szálltam le a hátasról, ha nem ellenezte azt, hogy vizet adjak a rimánkodó bestiának. A kötelet gondosan rákötöztem a nyeregkápára, hogy az asszony véletlenül se szabadulhassék, majd leakasztottam a kulacsomat.
Megfontolt léptekkel közelítettem meg a porban térdelő kóbort, aki fejét immáron leszegezte. Az álla alá nyúltam, hogy fekete szemeinek pillantása találkozzon az enyémmel, és hogy néhány kortynyi életadó vizet gurítsak le a torkán. Alig, hogy a sötét íriszek rám vetültek, bennük ádáz fény villant, és az asszony ajkát ismeretlen nyelven fonódó szavak hagyták el. Ez az átokfajzat varázsol, ért a felismerés.
- Markus, vigyázz! – kiáltottam, de a következő pillanatban már fekete indák nyúlottak ki a földből, átfonva a karomat és a lábamat. A lovak vad nyerítésbe fogtak, amiből rájöttem, hogy az átok odébb is hat. |
A lápvidék helyén valaha egy, sekély, de tisztsavízű tó terült el, amelyet aztán a gazdálkodás miatt lecsapoltak. A teljesen felázott területet néhol buja növényzet, míg máshol egybefüggő, mozdulatlan víztükör borítja. A cuppogós sár mélysége hirtelen változik, így óvatosnak kell lennie annak, aki letéved az ösvényről.
Amikor leszáll az est, zöldesárnyalatú lidércfények jelennek meg a láp felett, kacérkodón lebegve az arra járó szeme előtt, hogy kövesse az ingoványba. Gyakran látni a telihold fényében tűnékeny, áttetsző szellemeket, amelyek az egyik pillanatban még valóságosnak tűnnek, a másikban pedig szertefoszlanak. Úgy tartják, az ingoványba fulladtak lelkei keresik a kiutat éjjelenként, és ők azok, akik a gyanútlan vándort tévútra vezetik. |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Mekkora marhaság! Méghogy az Istenek nem feledkeztek meg rólam?! Még ha igaz is lett volna Roland feltételezése, engem bizony fikarcnyit sem érdekelt, hogy bizonyos nagyhatalmú másvilági urak figyelemmel kísérik-e az életem. Sir Ravenwood meg megpukkadhatott a saját hitében, ha akart, de nekem nem magyarázta be, hogy bizony minden, ami eddig történt az az istenek közbenjárásával –vagy éppen közben nem járásával- valósult meg. Azért még Ők sem lennének ennyire kegyetlenek…
