|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.05. 15:25 - |
A Rudrai erődtől délre, nem messze kezdődik a több mint 1 km hosszú, meredek sziklák között kanyargó szurdok. Ennek mélyén apró patak folyik, amelynek forrása mélyen a sziklák alatt található - a Berithben élő emberek innen szerzik az ivóvíz jelentős részét. A patak mentén futó ösvény több helyen fahidakon vezet át a víz fölött. A festőinek nem nevezhető völgyben kis bukók, vízesések, kimosott sziklaformák találhatók.
A szurdok felső részénél néhány romos szentélyt találhatunk, amelyek a démonok és a Lidérckirály tiszteletére lettek emelve. |
[26-7] [6-1]
Borzongás futott végig a gerincem mentén, ahogy a kis kerek medaliont forgattam az ujjaim között. Számomra nem jelentett semmit, mégis úgy éreztem, sokat mesélhetne, ha tudna. Nem tartottam magam tolvajnak, de azt hiszem, lelkiismeret-furdalás nélkül tettem volna zsebre, ha nem zendül fel a hang a hátam mögött. Nem siettem el a megfordulást, de a fegyvert tartó kezem egy árnyalattal szorosabban fonódott rá a fényesre koptatott pallos markolatán. A hangból tudtam, hogy nővel van dolgom.
- Ezt szeretnéd? – kérdeztem engedve a medalion szorításán, éppen annyira, hogy annak lánca jól láthatóan megakadjon az ujjaimon, és az ékszer ott himbálózhasson a magasban a kezem és a talaj között. Lassú, darabos mozdulattal léptem ki oldalra, és fordultam meg, hogy szembenézhessek az idegennel.
- Voltaképpen vicces, hogy éppen ezt kérdezed; pont ezt szerettem volna megtudni én is. Rólad – szám sarka csak egyetlen leheletnyit rándult felfelé, talán a lány észre sem vette, ha nem volt elég résem. Sötét szembogaraim megállapodtak a teremtés egyértelműen nőies arcvonásain. Hamar summáztam magamban, hogy valamelyest fiatalabb lehet nálam, noha már egy ideje átlépte a gyermekkor küszöbét. Az öltözékét elnézve nem egyszerű átutazó volt. Talán egy zsoldos… Apám bérence? Vagy talán szökött katona? Mit jelentsen az, hogy bárkit is utána küldenének? kergették egymást a fejemben a kérdő gondolatok, miközben valamelyest lejjebb engedtem a kardomat, ezzel is azt jelezvén, hogy nem készülök összecsapni vele. Még. Most az egyszer úgy hittem, türelemre van szükség.
- Idegen vagy a Berithben – állapítottam meg tudálékos magabiztossággal, és ezzel el is vetettem annak lehetőségét, hogy Ulric embere volna; Őket általában ismertek, s ha mégsem, tettem róla, hogy megismerjenek. Ámbár a lány volt az első, aki kérdéseivel felém fordult, nem válaszoltam. Még nem.
- Mi járatban vagy erre? – kérdeztem rideg hangon, szenvtelenül nyugodt arcvonásokkal. Még a szemem sem rezdült, akkor sem, ha esetleg megindult felém, hogy visszaszerezze a még mindig kezemben szorongatott medaliont. |
Ha belegondolt, hogy merre is fordíthatta volna Pej szárát Berith helyett valami furcsa szorítást érzett. Nem kellett gondolkodnia ösztönösen nézett fel arra, amerre északot sejtette. Látta maga előtt a hegyeket. Soha életében nem volt igazán semmilye, amit otthonnak hívhatott, viszont amikor a nomád férfi, Quinlan, megkérdezte hogy ő nem azt tenné-e, amit ő ha meg kéne védenie igenis gondolt egy helyre. Feltéve, hogy képes lenne őszinte lenni ebben magához, inkább valakik jutottak az eszébe. Fáradtan elmosolyodott egy emlékre. Ők nem a családod. Neked nincs olyan. Ezt követően tépte le morcosan a medált. A hideg ezüstláncon függő kicsiny köralakról mérete ellenére is tisztán leolvasható volt a szöveg. Alys számára olyan volt, mintha nevetne rajta.
Nem csoda, hogy inkább mással próbálta lefoglalni magát, amíg Pej hűsölt. Épp csak társaságra nem számított. Kardja már a kezében volt, úgy lesett ki óvatosan rejtekhelye mögül. Az idegen idevalósinak tűnt, hiszen nem látott nála sok dolgot valamint nem úgy öltözött, mint aki messziről utazott ide. Kivéve persze ha annyira kétségbeesett, hogy semmi nélkül is erre földre tegye a lábát. Az ember sose tudhatja, bár az utóbbi lehetőségben kételkedett, mivel a másik egyből fegyvert húzott elő azzal járta körbe a terepet. A táskáját piszkálgatta vele, aztán úgy látszott mintha lehajolna valamiért. Mivel háttal volt neki a férfi, így nem tudta végül felvette-e, amit akart. Úgy döntött nem nézi végig, amíg egy idegen kitalálja hogy mit vigyen a dolgaiból vagy mit ne illetve mit tegyen és mit ne. Kilépett a szikla takarásából.
- Nagyra értékelném, ha levennéd a kezed a holmimról. - hívta fel magára a figyelmet. Nem engedte le a kardját és minden porcikája azt jelezte, hogy ha muszáj erőszakkal szerez érvényt a szavainak. A másikkal ellentétben ő páncélt viselt és utólag nem bánta meg, hogy felkészülten jött erre a vidékre. Elvégre, amiért jött azt nem fogja szép szavakkal megszerezni. Zöld szemeivel végig követte a férfi mozdulatait. Az arcáról egyelőre nem tudott leolvasni semmit.
- Ki vagy? Nem utánam küldtek, ugye? Jobb, ha most elmondod ha mégis. - kérdezte nyugodtan. Tárgyilagos hangneme nem passzolt a szavaihoz, de válaszokat akart és ahhoz nem árt ha nem vagdalózva, fenyegetőzve próbál hozzájutni, ám azt sem akarta hogy azt a benyomást keltse a másikban hogy fél tőle. Hiszen ki tudja, lehet hogy az apja máris tudomást szerzett arról hogy végzett azzal, akit legutóbb ráküldött és nem adta fel. Az is lehet, hogy szerencséje volt hogy egymásba botlottak. Utóbb kiderül. |
Voltaképpen nem olyan rossz, ha az embernek hatalma van; Ulric Rimadar fogadott fiaként, és leendő örököseként pedig nekem jócskán kijutott belőle. Élvezettel figyeltem, ahogy apám emberei összerezzennek a látványomtól, akárhányszor elhaladok előttük. Egyedül talán Aeron Erthadril nem tisztelt eléggé, hiszen az öreg jobbkezeként, és évszázados tündeként nem látott bennem többet, mint a legtöbb zöldfülűben – volt egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy még azt sem tisztázta magában, hogy miért vagyok olyan különleges imádott vezére számára, hogy többre tart a saját vérénél.
Hetek óta nem láttam Cyrill Rimadart, mintha csak rejtegették volna előlem. A kis kalandunk története, miszerint hagytam, hogy elverjen, hamar szárnya kelt a barakkban. Néhány bajtársam egészen addig merészkedett a gúnyolódásban, hogy kénytelen voltam a saját bőrükön megtapasztaltatni velük, hogy korántsem puhultam el annyira, mint hiszik. Nevetséges tökfilkók, gondoltam fásultan, miközben egyre mélyebbre ereszkedtem a szurdok gyomra felé.
Nem számítottam társaságra, éppen ezért lepett meg az engem fogadó látvány. Az első, ami szemet szúrt a vízben gázoló hátas volt, aztán sötét íriszeim csakhamar meglelték a parton felejtett holmikat is, de a gazdájukat nem láttam. Ha lehet, még lassabbra fogtam Vitéz lépéseit, fél kézzel kapaszkodva a szárban, és lassan a nyeregre szíjazott kardom után nyúltam. Hiába volt apám az úr a Berithen, nem lehettem biztos abban, hogy az Ő emberei egyikével hozott össze a sors. Óvatosnak kellett lennem. Egyelőre.
A lovamat néhány lépésnyire állítottam meg a kavicsok között felejtett holmiktól; Lecsusszantam a nyeregből, és kihúzva a kardomat még közelebb merészkedtem. A penge hegyével lökdöstem arrébb az értéktelennek gondolt vackokat, míg ki nem szúrtam azt az átkozott érmét. Furcsán ismerősnek hatott.
- Nocsak – motyogtam az orrom alatt, készen arra, hogy lehajoljak érte. Tudtam, hogy a gazdájának a közelben kell lennie, és hacsak nem teljesen haszontalan a holmi, nem fogja eltűrni, hogy rátegyem a mancsom.
Aznap nem készültem harcra, így a vértem nem volt rajtam; Egy vékony inget viseltem csupán, mellénnyel, és bőrből varrt nadrággal. A lábamon jobbnapokat látott lovaglócsizma feszült, melynek szárába még indulás előtt elrejtettem dobótőreimet, hogy mégse legyek teljesen végtelen ha megtámadnak. Bárki is figyelt a távolból, talán nem látott többnek egy berithi szegénylegénynél. |
Úgy érezte, mintha az apró medál szinte lyukat égetne a bőrbe, ám akárhányszor kapott a nyakához, hogy a kezébe vegye, az hűvös volt. Az ezüst szavak bennrekedtek a fejében és makacsul mantrázták ugyanazt. Megszelídíthetetlen. Meghajlíthatatlan. Megtörthetetlen. Alys egy fejrázással újra a felsője alá rejtette a kis tárgyat. Lazán fogta a szárat, amelynek a végén Pej prüszkölt ütemesen. A hosszú vágta után ki kellett fújnia magát, a gazdája nem kímélte. Mihamarabb a végére akart járni annak, hogy miért éppen most, miért ennyi idő után próbálta meg...tulajdonképpen azt sem tudta mit akart tőle az apja. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy ha egy egész összeesküvést szervezett köré, akkor semmi jó nem lehet a dologban. Mikor volt jó abban, amit csinált? Világéletében egy bolond álmot kergetett. Sőt, nem csak bolond, de veszélyes is. Amikor megszökött tőle nem jött utána és mást sem küldött maga helyett. Egy egyszerű üzenete volt ennek: nem érdekli mi lesz vele. A saját feje után ment és egy buta pletykát követve erre a kietlen tájra távozott. Alys tudta mit keres. Illetve eddig azt hitte tudja, ámbár jelenleg úgy festett nem találhatta meg, hiszen máskülönben nem törődött volna a lányával. Mindig is fiút akart. Megszállottja volt annak, hogy majd a fiával együtt emelik fel újra a Lidérckirályt. Micsoda babonás idióta. Hiába vergődik ha van is más gyereke rajtam kívül nem találja meg. Azt meg csak nem képzelheti, hogy majd én segítem ki. Előbb köpöm arcom magam.
Az út lejteni kezdett, így Alys mélyen beleült a nyeregbe, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Ahogy Pej óvatosan léptetett és egyre lejebb értek, halk zúgás hallattszott. Víz. A patak partjának a szélénél meg állította lovát és lehuppant a földre. Miután ellenőrizte, hogy rendben van, hagyta hadd igyon a hátasa. Ő maga leült és a nyeregtáskából elővett pár falat ennivalót. Pejnek is könnyebb ha kicsit szabadon lehet. Nem fog elcsatangolni. Miután végzett az evéssel újra a kezébe vette a medált, mert az piszkálni kezdte a nyakát. Morcosan rángatta le magáról hogy a táska tetejére dobja. Nem bírt nyugton maradni, ezért körbesétált a különös helyen. Egy mélyedést vizsgálgatott éppen, amikor hangokra lett figyelmes. Behúzódott a szikla rejtekébe. Valószínűleg ékes szitkozódás hagyta volna el a száját, ha nem harap rá a nyelvére. Miért nem hallottam előbb, hogy jön valaki?A lova még mindig vígan iszogatott, mintha semmi sem történt volna és minden holmija ott hevert a parton. Türelem. Nem rohanhatok fejjel a falnak. Tűrtőztette magát és nem moccant. |
Az, hogy Aeron apám dolgában járt el éppen, és ezzel megszabadított engem a felesleges kínzásoktól, elég okot adott az ünneplésre; Így eshetett meg, hogy előző este kicsit mélyebben néztem a kupám fenekére, mint ahogyan az ildomos, és vertem képen Ulric emberei közül egyet, mert az csúnyán nézett rám. Heves kitörésem oly’ annyira tetszett az öregemnek, hogy ahelyett, hogy megszidott volna, amiért kirobbantottam egy kocsmai verekedést, megjutalmazott. Az éjszakát az egyik kedvenc ágyasával tölthettem, ami korántsem okozott olyan nagy örömöt, mint ahogyan azt hinni véltem.
Zúgó fejjel, káromkodva léptem ki a fényre, nagyot szippantva a friss levegőből. Gondolkodás nélkül indultam el a ház mögött húzódó istálló felé, hogy kihasználjam a kínálkozó alkalmat és kicsit meglépjek a felelősség elől. Vitéz, a sötétpej mén, amelyet még pelyhedző szakállú ifjoncként loptam, azonnal a karám széléhez ügetett, amikor meglátott, és mintha csak sejtette volna mi készül, elégedetten prüszkölni kezdett. Idejét sem tudom annak, hogy mikor hagytuk el az erődöt. Csak kettesben.
Néhány perc múlva már szélsebesen vágtattunk a berithi pusztaságban. Szinte irányítanom sem kellett a lovat, és az mégis peckesen felszegett fejjel szlalomozott az egykori házak között, mintha a gondolataim rezdüléseinek engedelmeskedne. Nagyokat kurjantva ugrattam át néhány kidőlt oszlop felett. Nem figyeltem merre haladok, mégis otthonosan mozogtam az egykori falu romjai között. Az egész eddigi életemben ezen a vidéken éltem, együtt cseperedve a legendáival, és a szörnyeivel. Már gyermekként sem féltem a sötétben megbúvó árnyaktól, és Ulricnak köszönhetően az évekkel még vakmerőbb lettem.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el az indulásom, és az elvadult vágtázásom vége között, de végül Vitéz és én lemerészkedtünk a szurdokokhoz, hogy a völgyben oltsuk szomjunkat és hűtsük le testünk forróságát. Az egyik csendesebb zughoz igyekeztem, ahol mélyebb volt a víz, mint a többi részen; Mondhatni, ez volt az én titkos helyem, ha gondolkodni vágytam; Itt ritkán zavarta meg bármi is a nyugalmamat. |
A Rudrai erődtől délre, nem messze kezdődik a több mint 1 km hosszú, meredek sziklák között kanyargó szurdok. Ennek mélyén apró patak folyik, amelynek forrása mélyen a sziklák alatt található - a Berithben élő emberek innen szerzik az ivóvíz jelentős részét. A patak mentén futó ösvény több helyen fahidakon vezet át a víz fölött. A festőinek nem nevezhető völgyben kis bukók, vízesések, kimosott sziklaformák találhatók.
A szurdok felső részénél néhány romos szentélyt találhatunk, amelyek a démonok és a Lidérckirály tiszteletére lettek emelve. |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
