Új bejegyzés Frissítés

2016.12.24. 18:37 Kaya

A nyelvem hegyén volt a válasz, miszerint kérdésre kérdéssel nem illik felelni, de végül mégsem adtam hangot a gondolatnak, mert feleslegesen nem volt kedvem kekeckedni senkivel, még Celawannal sem. Az túl sok időt elvett volna attól, hogy ezt itt gyorsan megoldjuk, aztán pedig annyi időt tölthessek távol az őröktől és udvarhölgyektől és hajbókoló emberektől, amennyit csak lehet, nem is beszélve arról a túldíszített madárkalitkáról, amelyben aludni tartottak. Ráadásul még a kérdésemre sem válaszolt, kifejezett tagadást nem hallottam; úgy tűnt, ezt kénytelen leszek magamnak kideríteni egy napon. – Úgy, szóval a védelmem szolgálja… Tehát ha Gavinnel vagy Sir Jerinnel mennék el a palotából anélkül, hogy szólnék valaki másnak, nem küldenél utánam senkit? – vontam fel a szemöldököm, egyszerre kérdőn és hitetlenkedve. Nem hittem el, hogy így tenne, még ha most azt is mondaná; ebből a szempontból nagyon hasonlított a bátyámra és Atyámra is, sőt, minden férfira, akivel valaha találkoztam: képtelenek voltak elviselni, ha nem náluk volt a gyeplő. Imádtak fontoskodni és azt érezni, hogy kézben tartják a dolgokat, akkor is, ha a dolgok személyek; az asszonyok pedig voltak elég okosak ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha ebbe belenyugodnának, és csak akkor intéztek el mindent kellő precizitással, mikor a férfiak épp nem figyeltek, majd hagyták, hogy Ők arassák le a babérokat. Ez a fajta finomság és szövevényesség belőlem, azt hiszem, hiányzott. Celawannal szemben mindenképpen. Talán ezért fogadtam kétkedő pillantással Celawan ezt követő ajánlatát, és kétszer is megnéztem magamnak a felajánlott karját, mielőtt ódzkodva és hunyorogva elfogadtam volna. Elvégre, bármikor lehetett egy csel a részéről, hogy hirtelen előkapjon egy kötelet, és összekösse a kezemet, úgy rángasson vissza. Amikor semmi ilyesmi nem történt, akkor jutott eszembe, mennyire nem is próbáltam bizalmat szavazni neki az előbb. Nagyot sóhajtva fújtam ki a levegőt, amit észre sem vettem, hogy bent tartottam. – Nem akar ám mindenki megölni, aki csak él és erre jár – mondtam végül, mikor elindultunk. Át kellett gondolnom a szavaimat. – Na jó, téged talán igen… De az egészen más. Kivétel erősíti a szabályt. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek böki a csőrét… bizonyos tulajdonságaid némelyike. Arrogancia. Nárcizmus. Fennhéjázás. Az igazságosság nevében, ha ezeket a tényezőket kizárjuk, egészen… – Kellemes. Mármint, a város… Annak ellenére, hogy ilyenkor már csak a részegek és a részegeket kiszolgálók vannak ébren – hümmögtem félig kuncogva. Az édesanyám menten elvörösödött volna, ha olyan közel ment volna el mellette egy részeg városi, mint amilyen közel hozzám az imént tántorgott egy, be az egyik sikátorba. – A minap a húgoddal meg egy fél ráérő hadsereggel közösen látogattunk el a piactérre. Mindenki hajlongott és mosolygott és olyan művinek tűnt, hogy a legszívesebben a döglött tintahalakkal beszélgettem volna. Kóstoltad? Nagyon finom, bár elég rágós. Sajnos a nyelvem sem lett kék – sandítottam féloldalasan a férfira, egy pillanatra kiszélesedő mosollyal. – Valahol félúton egyébként Aerten nemeseinek összesét is összeszedtük az út szélén, valamilyen módon. A végére úgy éreztem magam, mintha egy hirtelen verbuvált parádé közepébe csöppentem volna, és nem tehettem mást, csak mosolyogtam, bólogattam és úsztam az árral. Ezért megyek ki egyedül. Mert csak így láthatok dolgokat, helyeket és embereket olyannak, amilyenek valójában; a nevetséges álarcok tömkelegének látványával nem ismerek meg semmivel többet, mint régen. Nem kérdezte ugyan, én mégis úgy éreztem, valahol jobb, ha Celawannak is elmondom, mi az oka annak, hogy csak úgy kiszökdösöm; kivételesen ugyanis tényleg nem az volt, hogy minél jobban bosszantsam. Ha valamivel, hát ezzel tulajdonképpen neki is jót tettem; ha nem lett volna meg ennek a lehetősége sem számomra, rövid úton megbolondultam volna Lady Earyn esküvői szervezkedése és a királyi udvar fullasztó pompája közepette, aztán megnézhette volna magát egy magában motyogó menyasszonnyal az esküvőjén. A sarok, ahol Celawan várt rám, nem volt már messze a tengertől, habár általánosságban Aerten egyik pontja sem volt. A sós levegő illata már rég az orromba fészkelte magát, a hullámverés hangja pedig egyre erősebben szólt, arra engedve következtetni, hogy a következő sarok után már a part menti sétányhoz érünk. – Egyébként gondolkozni is sokkal egyszerűbb idekint – tettem még hozzá, tovább fűzve, milyen szempontokból előnyösek az efféle magányos séták. – Meg emlékeket elemezni… Mindkettőből akad bőven. Néhány elég bonyolult, például az, amikor először találkoztam veled, legalábbis úgy, hogy arra emlékszem is. Azt hiszem, úgy húsz éve lehetett… Bizonyára régebben, mint amit sok nő be merne vallani korának. Majdnem az egész királyi udvar lejött Vidarba, és amikor az édesanyám odakényszerített elétek, emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy soha nem láttam még más fiút, akinek szívesebben bepancsoltam volna egyet. Pedig Thelion is ott állt melletted. Ebben a bonyolultság nem csak az, hogy nehéz eldöntenem, bánom-e, hogy végül nem hagyta el a gondolataimat az az ütés, hanem hogy nem tudom, csak gyerekes dac szülte-e a gondolatot, vagy valami más. A sarok mögött tényleg feltűnt a tenger, én pedig elengedtem Celawan karját, és nekidőltem a kőfalnak, amely a sétányt határolta a part felől. Egyedül szándékoztam a gondolataimba mélyedni, ám mint ahogy ez már meghiúsulni látszott, akár meg is próbálhattam megérteni olyan dolgokat, amelyeket egyedül, pusztán megfigyeléssel nem tudtam. – Azt hiszem, az nem tetszett, hogy az Én otthonomban voltatok, mégis olyan érdektelenül néztél, mintha fordítva lett volna, és már mindent ismernél, minden zeg és zúg titka a tenyeredben lapult volna, és azt is tudnád, mi történik, ha ide vagy oda lépsz. Mintha téged nem érhetne semmi váratlan, mert minden és mindenki felett állsz. Te tényleg mindig mindent végiggondolsz, ugye? És csak olyan dolgokat lépsz meg, amik biztonságosak és logikusak. Csinálsz… Valaha bármit csak azért, mert szereted, mert élvezed?

2016.12.24. 15:16 Daphne

Nagyot sóhajtva dőltem hátra a székben, mielőtt fáradtan megmasszíroztam volna az orrnyergemet. Még a szemeimet is lehunytam egy pillanatra, már szabályosan csengett a fülem Thelion folyamatos hőzöngésétől – amikor figyelmeztettem, nem volt hajlandó tudomást venni az Aldayrok visszatérésének néma fenyegetéséről, most pedig úgy viselkedett, mintha nem lett volna tisztában a veszély alapvető jelenlétével. Azért lássuk be, erre te sem számítottál, figyelmeztettem magam gondolatban; a medvelobogó újbóli feltűnése felpiszkálta ugyan valamelyest a veszélyérzetem, de közel sem annyira, hogy az indokolttá tegye egy ehhez hasonló orvul kitervelt támadás számbavételét. Valamiért képtelen voltam kiűzni a gondolataimból azt a képet, ahogy Castleroy az anyámat igyekezett megnyugtatni a meghiúsult támadást követően, de egyelőre nem tudtam megfelelően összerakni a kirakós darabkáit. Ha lesz rá lehetősége; pontosan ezt mondta – nem véletlen, hogy Warren és én is szemmel tartottuk, már a nyitóbál estéje óta. Volt valami a viselkedésében, ami egyikünket sem hagyta nyugodni, a tekintetében is bujkált valami az alapvető álszentségen kívül; nem azzal a mindennapos, egészséges félelemmel nézett rám, sokkal inkább mintha attól tartott volna, hogy olyasmit látok meg a fejében, amit nem lenne szabad. Nem tudom, mikor gyengültek meg a megérzéseim, de a fájdalmas igazság az, hogy bár sok sunyiságot kinéztem volna abból a pökhendi alakból, amit végül mégis véghezvitt, arra még én sem gondoltam volna. - ...mozgósítanunk kellene a rheyai erőinket, a főnemeseket pedig felszólítani, hogy állítsák hadrendbe a katonáikat! És tessék, itt voltunk jó néhány héttel a támadás után, szeretett királyunk pedig továbbra sem volt képes túltenni magát a türelem és az átgondolt kifejezéseken. - Nem rohanhatod le csak úgy az egész Rengeteget, Thelion – ingattam a fejem lassan. – A támadó meghalt, még csak azt sem tudjuk biztosan, hogy tényleg az Aldayrok bízták meg. - Nem hallottad, mit kiabált? – támaszkodott az asztalra harciasan. – Nála volt az átkozott címeres lobogójuk is! Mi ez, ha nem bizonyíték? - Ez pontosan az a bizonyíték, amit bárki a kezébe adott volna, ha másra akarja kenni ezt az egészet – vontam fel a szemöldökömet, és bár szavakkal nem fejeztem ki, a tekintetemben ott volt, hogy hiszen te is éppen most vallottad be, hogy készen állnál bekapni a csalit. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, mielőtt nagy lendülettel a levegőbe lökte volna a kezeit. – Ez már csak az összeesküvés-elmélet része! A plafonra emeltem a pillantásomat, némán fohászkodva az Istenekhez még egy kis türelemért; egy kissé meg is lepődtem, amikor az imáim egy határozott kopogtatás formájában alig néhány másodpercen belül meghallatásra találtak. A Thelion által sebtében kinevezett dolgozószobájában ültünk, ezért ő vakkantott valamit az ajtó irányába, de a szobában nem az ő testőre jelent meg, hanem Warren. Tyria. Nem is kellett mondania semmit, már toltam is hátra a széket, amin addig ültem. - Ha megbocsátasz, ma éjszakára visszavonulnék – biccentettem Thelion irányába. – Holnap még visszatérünk erre. Csak türelmetlenül intett, hogy ne is lásson; gondolatban látszólag már azzal volt elfoglalva, hogy aznap éjjelre a vár melyik szolgálólányát invitálja az ágyába. Persze az is lehet, hogy már előre megbeszélt találkája van azzal a Geraldin nevű felettébb gyanús udvarhölggyel. - Merre indult? – kérdeztem Warrent diszkrét hangon, amikor már a folyosón voltunk. Szerencsés előnyömre vált, hogy – Tyriával ellentétben – én már jól ismertem Aertent, annak minden kisebb és nagyobb utcájával egyetemben. Ennek köszönhetően, és abból kiindulva, hogy az ismét szökésben lévő menyasszonyom ismételten csak céltalan felfedezőútra indult, elég volt tudnom, hogy a városnak melyik része felé fordult. Kis híján elnevettem magam, amikor Warren beszámolt az erkélyen kimászó leendő hercegnéről; elmondása szerint még csak nem is érzett késztetést, hogy segítsen neki, mert láthatóan remekül elboldogult maga is. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem küldött utána valakit azon nyomban – a támadás óta nem lehettünk elég elővigyázatosak a család hölgytagjainak testi épségét illetően. Warren még a várban maradt, hogy még egyszer megbizonyosodjon Drusala biztonságáról és nyugalmáról, majd csak ezután tervezte csatlakozni hozzánk egy diszkrét árnyék képében. Az oldalamon nyugvó kardom elég biztonságot adott nekem és Tyriának is. Néhány rejtett utcácskán keresztül vágtam le az utat, feltett szándékom volt megelőzni és meglepni a leendő feleségemet ezen a kellemes, tavaszi estén. Ugyanolyan magabiztos voltam a célomat illetően, mint amennyire biztosan tudtam, hogy Tyria már nem kerülheti el a győzelmem pillanatát sem; egyelőre csak azt nem tudtam, melyik fog számomra nagyobb elégtétellel szolgálni. Amikor nem messze a célomtól megpillantottam az őt követő emberemet is, már biztos lehettem benne, hogy ezúttal sem tévedtem. Intettem a katonának, hogy maradjon le, majd az egyik sikátoron előresietve el is értem az alkóvot, ahová igyekeztem. Kényelmesen megtámasztottam a hátam a hűvös kőfalon, a karomat pedig összefűztem a mellkasom előtt; már csak Tyria érkezését kellett megvárnom. Egy perc sem tellett bele, hogy egy kevésbé díszes ruhába bújva előbukkanjon a keskeny kanyarban. Tüzes hajkoronáját egy köpeny csuklyája alá próbálta rejteni, de hasztalan, hiszen elég volt, hogy az arca mellett felbukkanó tincseken megcsillanjon a hold fénye; az ember máris tudta, kivel áll szemben. - Úgy nézek ki, mint akit hagynak nyugodtan aludni? – vontam fel a szemöldökömet, szavak nélkül célozva az újabb szökési kísérletére. Rezzenéstelen arccal állta a tekintetem, mint mindig, talán jobban is kellett igyekeznem, nehogy elmosolyodjak. Lassan megráztam a fejem, miközben ellöktem magam a faltól, és leengedtem a kezeimet is. - Egyetlen pillanatig sem feltételeztem, hogy nem tudsz róla, amióta először próbáltad meg lóvá tenni – jegyeztem meg, ezúttal azonban már valóban felfelé görbült a szám sarka. – Nem figyelnek, hanem vigyáznak rád – helyesbítettem aztán elkomolyodva. – Ha esetleg másvalaki is felfedezni vélné a köpeny alatt a leendő hercegnét, nem árt, ha van a közelben valaki, aki igazolhatja, hogy eszedbe sem jutna kíséret nélkül róni az utcákat. - Érzékelek némi neheztelést ezekben a kis kalandokban; attól tartok, jogosan. Szabadságot ígértem neked, de a támadás okozta felfordulás és feszültség miatt még csak arra sem volt lehetőséged, hogy felfedezd Aertent, így hát... – Mosollyal a szám sarkában léptem közelebb hozzá, mielőtt felé nyújtottam volna a jobbomat, hogy belém karolhasson. – Sok szempontból egyszerűbb lenne, ha holnap pótolnánk be ezt a sétát, de ha már ily’ előzékenyen kikísérted magad az erkélyeden, talán legjobb lesz, ha beadom a derekam – tettem hozzá kiszélesedő mosollyal.

2016.12.13. 16:40 Kaya

A Pusztának is volt tengerpartja, de távol volt Vidartól, ráadásul a víz is hideg és barátságtalan volt, csupa meredek, sziklás partfal és éles, mohás kövek. A Tritón ezzel szemben egészen kedvesnek bizonyult, hiába mesélt sok öreg halász óriás tengeri szörnyekről, amelyek borzalmas csápjaikkal összeroppantják a hajótestet, mint egy apró gallyat, vagy olyan hatalmas viharokról, melyek alatt tucatnyi bárka legénysége vész hullámsírba. A kényelmes és minden bizonnyal méregdrága kelmékkel burkolt ágyban feküdvén én csak a tenger szebbik felét láttam magam előtt; a part kicsit lejjebb volt ugyan, de így is hallani véltem a köveken megtörő hullámok hangját, amely akár egyfajta altatónak is beillett volna, én mégis éberen és ébren szemeztem a plafonnal. Gondolkodtam. Abban, hogy Celawan nyeri majd a tornát, majdnem biztos voltam. Nem azért, mert ne tudtam volna, Sir Thane milyen kiváló harcos (talán akkor is megverte volna a nagybátyámat, ha az nem sérülten száll szembe vele, azzal az olwynosan makacs vörös fejével), hanem mert a vőlegényem talán egy démonnal is lepaktált volna, csak azért, hogy az orrom alá dörgölhesse a nyereségét. Talán ez a kijelentés túlzás volt, de az nem volt kétséges, hogy okkal volt büszke az eredményére, és minden túlzó önbizalma okozta ellenszenvem ellenére sem vitattam volna el tőle, remekül küzdött. Nem is a nyereség kilátása volt az, ami zavart, sokkal inkább a velejárói, s még azok közül is a legkönnyebben Celawan még inkább alátámasztott nárcisztikusságát tudtam volna elviselni. Ha Ő nyer, az illem és elvárások nevében mellette kell majd lennem a gratulációk, se füle, se farka beszélgetések és hosszúra nyúlt vacsorák közepette, mint a bajnok támogató menyasszonya, és mielőtt észbe kapok, ismét Rheyában leszünk, anélkül, hogy Aertent igazán láttam volna. A hosszabb távú hatásaiba inkább nem gondoltam bele. Celawan szabadságot ígért nekem, én pedig a feltétlen támogatásomat neki. Ha ez a kettő kizárja egymást, ha a támogatás gúzsba kör és ha Neki nincs szabadsága, amit adni tudna, akkor tulajdonképpen hová is jutottam ezekkel az ígéretekkel? Talán a Lady Earynt ért támadás óta érződő bizonytalanság fertőzött meg engem is, vagy az ijedtség, mikor Gildas eszméletlenül terült el a földön, ami nem hagyta, hogy élvezzem azt, ami megadatott. Azt mindenesetre én is éreztem, hogy a gondolataim fellege túl nagy és túl sűrű volt a szobához, bármily' tágas is, és félő volt, hogy fojtogatni kezdenek. Nem kellett kétszer átgondolom, hogy felkeljek-e, és egy kevésbé feltűnő ruhámat s köpenyemet magamra véve kifelé induljak. A szállásunk folyosói ilyenkor kihaltak és kongóan üresek voltak; nem minden lakosztály előtt álltak őrök, csupán a folyosók kereszteződéseiben és a bejáratokon, habár ha jól tudtam, Lady Earyn külön őrizetet kért (parancsolt) magának és a lányának. Bármilyen halkan osontam is volna, biztosan meghall vagy észrevesz valaki, így egyetlen út maradt kifelé, mégpedig a másik irányba.  A szobám csak három méterrel lehetett a föld felett, az erkélyem pedig egy kis, zárt kertre nyílt, amelyet hosszirányban a két párhuzamos utca és magas fal határolt, keresztben pedig a szállásunk két épülete. Bejárata egy volt, amely elé őrt állítottak, aki álmosan meredt a szinte teljesen kihalt utcára. Igazán nem volt nehéz leereszkedni az erkélyről, a fű tompította a lépteimet, aztán az őr medvéket megszégyenítő ásítását kihasználva felkapaszkodtam a falra, és fél percen belül már a csuklyámat a fejembe húzva sétáltam a part felé. Csak elvétve láttam embereket, őket is inkább kocsmákból ki, és még inkább befelé igyekezve, mégis felszabadultabbnak éreztem magam így, egyedül, mint a Torna tömegében. Talán épp azért, mert nem volt senki, akinek mindig a jobbik oldalamat kellett volna mutatnom, és az sem számított, ha a ruhám szegélye port ért. Ez egyik oka volt annak, miért szöktem ki most, és miért tettem ugyanezt még Rheyában; csak így érezhettem úgy, hogy tényleg szabad akaratomból cselekszem, nem pedig a szűkös lehetőségek közül választhatok egyet, önakarat címén. Ráadásul az sem volt elhanyagolható, hogy úgy tűnt, addigi életem kevés tapasztalatából csupán ez és az íjászat pezsdítette fel a vérem. Ha Anyám látta volna, ahogy úgy mászom ki a szobámból, mint egy vásári majom, valószínűleg menten elájult volna szégyenében. Valahol persze számítottam arra, hogy a szabadságom igen rövid életű lesz; mióta Kajlát megtaláltam, tudtam, hogy valaki mindig követ. Még itt is, mikor tegnap Drusalával valóban meglátogattuk a halpiacot fél tucat őr kíséretében. Számítottam rá, de nem ilyen hamar;talán negyed óra sem telhetett el, míg szándékosan lassan, a holdfény által megvilágított különös épületeket figyelve sétáltam, mikor az egyik alkóv mellett elhaladva egy világosabb, mozgó foltot láttam meg a perifériámon.  Nem tudom, Celawan hogyan előzhetett meg, az igazság viszont az, hogy nem is érdekelt. Az sokkal inkább, hogy miért jött utánam, hogy itt várjon a sötétben, mint egy morcos, szőke medve. Ha az volt a terve, hogy kézen fog és visszarángat, mint egy kisgyereket, mindkettőnkre nehéz percek vártak. – Te sosem alszol? – tettem fel a kérdést, amely nem csak azért hagyta el a számat, mert a köszönés abszurd lett volna. Későn fekvő és korán kelő voltam, de Celawan rajtam is túltenni látszott; legtöbbször messze az éjszakába nyúlóan járva is gyertyákat láttam égni a dolgozószobájában, és volt, mikor a hajnal első sugaraival kísérve ki akartam használni a csendet, és az íjammal a gyakorlótérre igyekeztem, Ő már visszafelé jött. Kész voltam elfogadni a tényt, hogy nincs szüksége alvásra.  Lassan fordultam felé, ráérősen, halvány mosollyal. Nem tudom, mit szeretett volna elérni azzal, hogy a sötétből előbukkan, de eszem ágában sem volt megijedni tőle, akkor sem, ha ilyen szúrós szemekkel méregetett. – Azt hittem, megint csak Őt küldöd utánam... Sajnos nem tudom, hogy hívják, de elég kitartóan követett akkor is, mikor direkt megnehezítettem a dolgát, úgyhogy remélem, jól megfizeted – léptem közelebb a férfihoz, a hátam mögött összekulcsolt kezekkel. – Tudod, legközelebb nyugodtan meg is mondhatod, ha figyeltetni akarsz. Vagy akkor legalább utcánként, vagy kerületenként cseréltesd az embereket. Úgy kevésbé feltűnő.

[3-1]