Belső
Pozitív: érdeklődő, szakértő, segítőkész, jó problémamegoldó, tudáséhes, mozgékony, lelkes, megbízható, őszinte

Negatív: rejtvényekben beszél, nincs ki mind a négy kereke, különc, tolakodó, nyámnyila, rögeszmés, megfejthetetlen, kellemetlen

Külső
Elég egyetlen pillantást vetni rá ahhoz, hogy az ember tudja, ettől a lénytől jobb lesz mindig három lépés távolságot tartani. Cirka 175 centijét tovább zsugorítja görbe, alamuszi tartása és felhúzott vállai, melyek közé (rendszerint indokolatlanul) eltúlzott kifejezésű, hosszúkás arcot ékeltek. Vállai keskenyek, testalkata nyeszlett és csenevész, bár nem alultáplált. A látványhoz igazodóan igen gyenge, viszont meglepően fürge.
Vizenyőskék szemeit általában a külső sarkaknál elkenődött, vastag kontúr keretezi, amelyet nedves faszénnel mázol az arcára. Azt mondja, ez élesíti a látását, bár feltételezhető, hogy – mint megszólalásait általában –, ezt sem szó szerint kell venni. Borzas, hamvasszőke haja a korral hullásnak indult, bár üstökén még maradt egy kisebb hajcsomó, ami valamivel fiatalosabb megjelenést kölcsönöz neki. Emellett fejbőrén foltokban tetvek okozta hajritkulás ékeskedik.
Megjelenése mindig ápolatlan benyomást kelt, a bőrén és körmei alatt húzódó sárrétegtől csak igen ritkán szabadul meg, mert a Föld anyagára nem tekint zavaró tényezőként – természetesnek tartja. A tenyere barázdáiban megülő kosztól így kifejezetten nem kívánatossá válik az érintése, márpedig sokszor fenyeget akaratlanul azzal, hogy felénk emeli a kezét, bár a tényleges érintkezést mindig kerüli.
A hangja talán még megjelenésénél is jellegzetesebb: akár egy hangos suttogás, amelyet időnként cincogáshoz hasonlatos viháncolás szakít meg. Akármi is hagyja el a száját, vonásai mindig annak tartalmához illő, felnagyított kifejezést öltenek, és olykor minden előzmény nélkül akaratlan vigyorgásba rándulnak, megvillantva egy viszonylag elfogadható állapotban lévő fogsort – a szájhigiéniára fontosságával természetesen tisztában van, így meglepő módon elég figyelmet fordít rá ahhoz, hogy a helyén maradjon a fogsora.

Egyszerű, paraszti család szülötte lévén az újonnan kinevezett udvari főorvos a semmiből tűnt elő, de hozzáértése hamar elnyerte számára a király jóindulatát. Kiolthatatlan tudásszomjjal rendelkezett, és kutatásait olyan hévvel, olyan fáradhatatlanul művelte, hogy a folyamatot csupán tudományos célú felfedezőútjai szakították meg időről-időre; félő volt, hogy egyszer holtan rogy az íróasztalára. Munkálkodásának gyümölcsei olyan orvosi felfedezések lettek, amelyeknek tünde követek jártak csodájára, és amelyek számtalan páciens lelkébe költöztették vissza a reményt, illetve a szkeptikusokéba a gyanakvást. Az udvar támogatta ügyködését, hiszen az a nép érdekeit szolgálta, ráadásul a férfi még busás fizetségre sem tartott igényt; beérte a tudás ajándékával. Lehetősége nyílt hát beutazni a tájegységeket, ahol új tudásra tehetett szert, a sajátját pedig megoszthatta más gyógyítókkal birodalomszerte.
Amilyen hirtelen érkezett, úgy is távozott. Adósai sokáig találgatták, mégis hol járhat, azonban az idő múlásával neve hamar feledésbe merült, és Rheya népe különböző gondolatmenetek útján ugyan, de egytől egyig arra a következtetésre jutott, hogy a főorvos soha többé nem tér vissza – és ez így is van, hiszen rég elnyelte Arduinna rengetege.
Az erdő nem látja szívesen az illetékteleneket, és aki ezt nem tartja tiszteletben, az csúnyán megjárja. A főorvos hatalmas hibát követett el, amikor engedte, hogy tudásvágya felülkerekedjen, és a rengeteg erejét alábecsülve a figyelő tekintetek kereszttüzébe merészkedett.
Eleinte túlságosan el volt merülve a jegyzetelésben és vázlatolásban ahhoz, hogy felfigyeljen az intő jelekre, így teljesen gyanútlanul eredt minden csali nyomába. A bűvölet egyre mélyebbre és mélyebbre csalogatta a rengetegben, majd rázárta a ketrecet. Napok, de talán hónapok kilátástalan bolyongása emésztette fel a ragyogó elmét. Végezetül még eredeti célja is az igézet ködébe veszett: a megszokásból lerótt körök egyikén arra eszmélt rá, hogy fogalma sincs, ki volt ő egykor, és miért járja az erdőt, ha egyszer olyan békés itt, és még varangyok is vannak?
Soha többé nem próbált meg kiutat találni, hiszen ő már nem a főorvos volt, akinek sürgősen vissza kellett térnie Rheyába. Ő már Yngvi volt, a magányos remete, aki az erdő szülöttjének tartotta magát, és a rengetegben érezte magát otthon.
A tudóst még az igézet sem tudta kiölni belőle, így a sarlatán továbbra is csillapíthatatlan lelkesedéssel tanulmányozta az erdő élővilágát, és idővel tengernyi tapasztalat birtokosa lett. Hozzá nem értő szemek számára úgy tűnhet, hogy valójában csodát halmoz csoda hátára; esetleg, hogy képes az állatok nyelvén beszélni. Ez természetesen nincs így, bár valóban elég különös jelenség ahhoz, hogy a saját magához intézett mormolással és kuncogással kísért kuruzslását figyelemmel kísérő nézőben olyan érzést keltsen, mintha valami emberfelettinek lenne szemtanúja.
Éppen egy átlagos, bogarászással és tűzrakással töltött estén ütötte meg a fülét az éktelen ricsaj és lovak nyerítése, mely olyan felkészületlenül érte, hogy majd’ elhajította a keblére ölelt, összegyűjtött gallyakat, de kíváncsisága végül erősebbnek bizonyult rémületénél. Közelebb lopózott a hang forrásához, és egy bokor mögül előkukucskálva érdekes jelenetnek lett szemtanúja. Négy tünde vágtatott el két, kísérteties hasonlóságot mutató férfi elől; a lovasok hátán tegez, az egyik ember oldalában nyílvessző. Ahogy minden kihívás láttán, Yngvi majd’ kicsattant az örömtől, és amint a tündék eltűntek a lombok takarásában, a remete azonnal kiugrott a bokorból, hogy a nomádok segítségére siessen.
Az elsősegélyt követően a három grácia a Kolónia táborába sietett, ahol biztonságban tudhatták magukat – vagy legalábbis a beteget és ikertestvérét –, és ahol Yngvi felsorolhatta a kívánságlistáját, hogy a Nemzetségfő fiatalabbik fivérét féltő vadászok elindulhassanak begyűjteni számára elemeit, melyek elengedhetetlenek voltak a kuruzsláshoz. Bár a nomádok többsége fenyegető volt és nem hitt az idegennek, a sámán igéi haszontalannak bizonyultak, így nem volt más választásuk, mint a futóbolondra bízni Moron Rochwador sorsát.
Az életmentés nem varázsütésre történt, de a gyógyulás ettől függetlenül csodával határos volt. Bár a Kolónia szinte megtörhetetlen bizalmatlansággal viseltet a kívülállók iránt, be kellett látniuk, hogy Yngvi szakértelméből csakis hasznuk származhat. A sarlatán emellett a közösség legelső családjának háláját is kiérdemelte, így végül bebocsátást nyert a táborba, és azóta is boldogítja az ottaniakat jelenlétével. Egy idő után hozzá lehet szokni, hiszen teljesen ártalmatlan, de ez nem jelenti azt, hogy nem idegtépő, amikor az arcunkba tol egy botsáskát vagy átszellemült hullámzásba kezd a tábor közepén.