Belső
Pozitív:
hűséges, bölcs, szavatartó, leleményes, taktikus, céltudatos, jó emberismerő és tanácsadó, alapos, egyenes, higgadt, elnéző, tapintatos, szellemes, magabiztos

Negatív:
hallgatag, zárkózott, könyörtelen, bizalmatlan, számító, távolságtartó, vakmerő, perfekcionista, részeges, túlteljesítő, bipoláris, olykor destruktív módon vezeti le a felgyülemlett érzelmeit.

Külső
A lágy esésű fürtöktől kezdve a kimért mosolyon át a láthatáron túlra tekintő, sötétbarna íriszekig minden porcikája úgy fest, mintha egyenesen holmi lovagregényből szalajtották volna. Szelíd tekintetű, néma alakja kirí abból a környezetből, ahol normális esetben megtalálható: a zsoldos katonák otromba túlkiabáló-versenye közepette szinte már megsajnálja az ember, olyan magányosnak és védtelennek tűnik – akár egy messzi földről jött költő, aki csupán eltévesztette a házszámot, és most azon tűnődik, vajon képes lenne-e láthatatlanná válni, ha elég erősen koncentrál. Attól a pillanattól fogva, hogy ezen illúziónkat egy kardsuhintással ripityára töri a csatatéren, az arcunkon megállapodó nyugodt tekintet korábbi, bizalomgerjesztő jellege végleg eltűnik, és a szakadatlan bámulás inkább feszélyezővé válik. Furcsa egy alak, annyi szent.
Ha akarná, sem tagadhatná le, hogy melyik család sarja: mintha az összes Deerwoodot ugyanabból a palettából keverték volna. Az arcán, a mellkasán és a hasán kisebb-nagyobb, kardszántotta sebek tarkítják a bőrét, melyek nyomában az állkapcsán több helyen nem nő már arcszőrzet.
Jellegzetessége, hogy képtelen alkalomhoz illően öltözködni, így minden valamire való eseményen sikerül megbotránkoztatnia egy-két idős asszonyt.
 

Mintha manapság még az a zászló is kókadozni látszana szégyenében, amelyet az Aldayr-dinasztiának tett szolgálatokért járó földbe tűztek, hogy a kapu elébe ügető látogató tudtára adja: a vidék legnemesebb lovagjainál, a Deerwoodoknál jár. A vendég felnézhetett, és ahogy a szél huzata kibontotta a szövetet, láthatta, hogy azon két szarvas ágaskodó alakja táncol. Ez az állat volt ugyanis a család címerének őre; a rengeteg tovatűnő árnya, aki az arra érdemesekkel békében osztozik az erdőn, de ha az útjába mérget köpő kígyó áll, könyörtelenül a földbe tiporja azt… A vadászok elől pedig gyáván eliszkol, ahogyan azt Simon egy büszke mesedélután során odaböffentette, és kapott is érte egy
jókora nyaklevest.
Ez volt hát a szerény vérvonalba táplált örökség: a nemes célért vívott végtelen küzdelem kötelessége. A kígyó nyakát kitekerni, a sárkányfejeket ínszakadtáig aprítani, ha úgy kívánja a becsület. Ser Henry Deerwood a hétéves fia buksiját is ugyanazokkal az erkölcsi tanításokkal töltötte meg, amelyek a családon belül töretlen láncban szálltak apáról fiúra már időtlen idők óta. Minden apát és minden fiút a makulátlan családfa látványa, az őseik festményekről visszanéző tekintete hajtotta előre, elvégre senki sem akart a feketebárány lenni, senki sem bírta volna el a kudarc átkaként fejére szálló, örök szégyent. Henry legnagyobb örömére a fiáról korán kiderült, hogy kitűnő kardforgató és igencsak strapabíró, emellett pedig minden percben a szemei előtt lebegett egyetlen célja: hogy egy nap ő is legendás katonává váljon, akinek kalandjait megéneklik majd az utcán. Hogy egy nap a király előtt térdre ereszkedve érintse vállát a kard lapja, és új emberként álljon talpra. Hőssé akart válni.
Gyermekkorának nagy része apródkodással telt az Aldayr-birtokon, ahol édesapja az Arduinnai rengeteg egyik legfőbb nemese, Clauder Aldayr jobbkezeként szolgált. A kiképzés ideje alatt a fiú szoros barátságot kötött a fiatal örökössel, és a főúr kegyeltjeként szabadon róhatta a pompás birtokot. Az izzasztó rutin ellenére Simon örömét lelte a kiképzésben, kiváltképp akkor, amikor a csatába is elkísérhette bébiszitterét – akkoriban ez nem tűnt többnek egyszerű gyerekjátéknál. Akkor is a dicsőség gondolata keringett a fejében, amikor egy idősebb lovag után koslatva, izzadságban ázva cipelt egy páncélt, ami háromszor annyit nyomott, mint ő maga; vagy amikor szégyenszemre a saját hátasa rúgta arcon; vagy amikor könnyekkel küszködve adta meg a kegyelemdöfést a mestere sérült lovának. Mindez azonban eltörpült a gondolat mellett: hőssé kellett válnia.
A móka azonban váratlanul beszüntetett, amikor az Aldayrok sötét titkára fény derült, és a családot nem tűrték meg többé a vidéken. Ser Henry maga is nagy árat fizetett a hűségéért, de az Aldayrok ellen forduló heves tömegek és a nyomukban maradt megvetés azóta sem rendíthették meg a dinasztiába vetett hitét. A cinkosság vádját azonban sem magáról, sem nemzetsége többi tagjáról nem moshatta le; a Deerwood névről hamar lekopott az évtizedek alatt rámázolt tekintély, és a lovagi szolgálataikból többé nem kértek a helyi urak, így ezentúl Simon számára a háttérzaj nem az előkelő tornák éljenző tömegéből állt, hanem iszákos zsoldosok koccanó korsóiból és hamis baritonokból.
A messze földön töltött idő fokozatosan kitérítette a helyzet javulásába vetett hitéből, de egy nap váratlan hír érte, amely azonnal visszarázta a nyeregbe: apja levélben toborozva értesítette róla, hogy régi jóbarátja, Griselldis Aldayr hozzájuk fordult segítségért, és öccsével a hatalmuk visszaállítását tervezik. Másnap hajnalban már úton is volt hazafelé, hogy a dinasztia mellé szegődve segíthesse győzelemre új urát.