Belső
Pozitív:
individualista; csendesen erős; intuitív; érzékeny; komoly; kedves és barátságos, vidám jellem; segítőkész; igazságos; nyitott; romantikus; békés és békére törekvő; toleráns; kitűnően képes használni és kontrollálni a képességét

Negatív:
hezitáló, ha döntések meghozataláról van szó, nem túl határozott; nem szeret másokat vezetni (és nem is arra született); álmodozó; csak akkor együttműködő, ha a célok egyeznek; a fegyverekkel kissé ügyetlen; hajlamos az önzésre; gyakran engedetlen, főleg a nővérével szemben; bizonyos tekintetben – amiben a nővére elvakult – nemtörődöm; nem szereti a kötelezettségeket

Külső
Az átlagosnál meglepően magasabb, majdnem százkilencven centiméterrel a föld fölé nyúló, szép szál fiatalember. Testén nem feszülnek vaskos izomkötegek, viszont a magasságához remekül passzolnak alkatilag széles vállai, amelyek akaratlanul is remek kiállást kölcsönöznek neki. Ruházata általában elegáns darabokból tevődik össze, hogy hűen tükrözze rangját – a rangot, ami őt fikarcnyit sem érdekli; megjegyzendő viszont, hogy még mindig szívesebben visel finom ingeket egy bőrnadrággal, minthogy páncélt vagy bőrvértet öltsön magára. Békepárti, megveti az erőszakot, ezért kifejezetten irritálja, ha olyasmit kell hordania a testén, ami önmagában is a harcot jelképezi.
Arca ovális alakú, hosszúkás, vonásai szépen metszettek; megnyerő külsővel rendelkezik, az ember lánya valószínűleg a jóképű kategóriába sorolná. Színeiben nem sokban hasonlít a nővérére, egyedül világos bőrszínükben látszik a vérségi kötelék; Griffith haja sötétszőke, szemei pedig acélszürkék, inkább az édesapjukra ütött ilyen tekintetben. Keskeny ajkai könnyebben húzódnak kedves és megnyerő mosolyra, mint préselődnek össze bosszúsan, ez utóbbit inkább csak a nővérének tartogatja, előbbit pedig az ő kérésre igyekszik elrejteni, hogy ne tűnjön annyira puhánynak. Előszeretettel hagy meg az arcán némi arcszőrzetet egy vékony borosta képében, ez ugyanis nemcsak jól áll neki, de még idősebbnek is mutatja a koránál.
Hangja mély és bársonyos, kellemes duruzsolás érzetét kelti az emberekben. Könnyed léptű férfi, és bár délceg kiállása van, a tartása pedig mindig egyenes, szinte az egész lényéből sugárzik a béke és a nyugalom.
 

A Tritón tenger mentén született, valahol a déli vidékeken, egy külső provinciában, nem kevesebb mint tizenhét évvel nővére után. Édesanyjáról sajnos nem sok emléke van, az asszony ugyanis nem sokkal születése után el is távozott erről a világról, és nem hagyott számára mást, mint a mágiát a vérében. Egyedül édesapját, Claudert és a nővérét, Griselldist ismerhette meg igazán – ők ketten együtt és külön-külön is ambivalens érzelmeket váltottak ki belőle. Szeretett volna ragaszkodni a testvéréhez, hiszen összekötötte őket a vér – és mint később kiderült, a mágia is –, és szeretett volna jóravaló fiaként élni az apja szemeiben, de sajnálatos módon hamar rá kellett jönnie, hogy a nővérét egész egyszerűen aligha érdekli az öccse, az édesapja előtt pedig bőven eltakarta a nővére árnyéka.
Griffith a száműzetésbe született bele, de talán pont emiatt nem érezte soha annak. Számára ez volt az élet, neki nem hiányzott sem a hatalom, sem a vagyon, sem a rang, de még csak a szolgálók sem – a fiú boldog volt úgy, ahogy volt, élvezte a békét és a mágiában talált oltalomra. Ő maga is tanult a papoktól, mindig is éhes volt a tudásra, emellett pedig nagyjából csak önerőből fejlesztette a képességét; igyekezett kitapasztalni annak erejét és korlátait. Ehhez rendszerint saját magán gyakorolt, kissé mazochista módon – eleinte, amikor még nehézkesen tudta uralni az erejét, nem kis fájdalmakat okozott magának –; lassan, de biztosan fejlődött, napjainkban pedig már magabiztosan tudja használni anyjától örökölt képességeit. Ezt ráadásul sokkal szívesebben választja eszközül, ha harcra kerül sor, mintsem fegyvert ragadjon...
Megismerte ugyan a családja történetét és száműzetésük okát, mégsem tudott soha azonosulni azzal a haraggal és bosszúvággyal, ami a nővérében dúlt, ahogy édesapjuk összetörtségét nem tudta egészen megérteni. Soha nem ismerte a hatalom ízét, számára a család dicső múltja sem több puszta történetnél. Elégedett volt az életével a tengernél, és talán ő volt a legjobban – vagy egyedül – meglepve, amikor édesapjuk a halálos ágyán végül mégis őt nevezte meg örököséül. Persze éppen az öröklés tekintetében volt akadály, hogy Griselldis a papnői hivatást választotta magának, Griffith soha nem is értette igazán, hogy a nővére hogyan dönthetett így, ha már születése pillanatától kezdve azt éreztették vele, hogy ő az elsőszülött, az örökös, az öccse pedig csakis második lehet a sorban. Clauder mindig is előbbre tartotta a lányát, soha nem tett semmit annak érdekében, hogy a fiát készítse fel az öröklésre, vagy egyáltalán arra, hogy kiharcolja magának az örökségét...
Griffith pedig végül mégis ebben a lehetetlen helyzetben találta magát. Motiváció, ambíció, harctudás és egyáltalán bármilyen tudás nélkül várják el tőle, hogy átvegye apja helyét az Aldayr dinasztia élén, amihez előbb persze vissza is kellene szereznie a hatalmukat egy olyan birodalomban, amit – kitaszítottságba született lévén – még csak nem is ismer. Soha nem akarta ezt, tulajdonképpen most sem akarja, és ez az egész helyzet még ki is egészül azzal, hogy hiába lett ő a jogos örökös, még így is képtelenség számára, hogy kilépjen a nővére árnyékából. Ebbéli frusztráltságát pedig abban éli ki, hogy tulajdonképpen nem is akar. Meg sem próbálja megerőltetni magát, nem küzd úgy, ahogyan azt Griselldis elvárja tőle, szándékosan sem tanul bele a neki szánt szerepbe, mert egyszerűen híján van indokoknak, ráadásul tizennyolc évi elnyomást és háttérbe szorítást kellene félretennie ahhoz, hogy együttműködjön a nővérével.
Ehhez pedig valahogy egyáltalán nem fűlik foga...