Belső
Pozitív:
intelligens, tanult ember; megbízható; kiváló stratéga és katona, jól ért haditervek előkészítéséhez és kivitelezéséhez is; felelősségteljes; figyelmes és udvarias, tisztelettudó; magabiztos, de tudja hol a helye; bátor; eltökélt

Negatív:
bosszúálló; komor; keményfejű; bizalmatlan; kiismerhetetlen; könyörtelen; nehezen bocsát meg és nehezen engesztelhető; kritikus; dühösen agresszívvá válik; magányos

Külső
Átlagos magasságú férfi, akin bár nyomott hagyott a kor, így sem vesztett semmit sem a kiállásából, sem a kisugárzásából. Határozott vonású, megkapó arcára barázdákat vontak az évek és a megpróbáltatások, de még így is ott van benne valami varázs, ami könnyedén magával ragadhat valaki, ha belefeledkezik a nézelődésbe – még akkor is, ha a pillantása mindig komor és mogorva. Nagyon jellegzetes színei vannak, haja és arcszőrzete egyaránt vörösben játszik, bár a haja árnyalata jóval sötétebb, néha már-már barnásnak tűnik; ezt, és kékeszöld – legtöbbször inkább zöldbe hajló – szemeit egyaránt kiemeli kissé világosabb tónusú bőrszíne. Haja régen rövid volt, de mostanra egy kicsit megnövesztette, és a felső rétegeket kivétel nélkül mindig összefogja a tarkóján, hogy ne lógjanak az arcába. Arcszőrzete is az utóbbi években változott meg, a régmúltban arcát mindig tisztára borotválta reggelente, a fogságban töltött egy év alatt azonban aligha volt erre alkalma – a rövid szakállat pedig megtartotta amolyan emlékeztetőül.
Léptei mindig határozottak, nemcsak a testalkata és széles vállai, hanem mozgása is megőrizte azt a bizonyos katonás rendet; mély és kissé karcos hangja is mindig tudatosan csendül fel, de csak akkor beszél, ha feltétlenül szükségét érzi. Nem kenyere a szócséplés. Ruhadarabjai elegánsak, kissé már viseltesebbek, de azt jól mutatják, hogy egykoron bizony nem a ranglétra legalján kullogott – ennek másik ékes bizonyítéka egy a jobb kezén viselt pecsétgyűrű, rajta szégyenbe hozott és lesüllyedt családjának címerével; a történtek ellenére is ugyanolyan büszkeséggel viseli, mint a kardját, amelynek markolatát egy mívesen kialakított fehér farkasfej ékesíti.
 

Az Eardwulf család talán nem tartozott a legnagyobb hatalommal bíró vagy leggazdagabb nemesi dinasztiák közé, de méltán vívtak ki maguknak tiszteletet és elismerést az évtizedek során hűségükkel és hadászati tehetségükkel. Közvetlen értelemben a Deatrys dinasztiának tartoztak vazallusi hűséggel, de természetesen kivétel nélkül minden Eardwulf-leszármazott a korona hű szolgája volt. A gyermekek mindig a katonaság bizonyos berkeiben találták meg a maguk hivatását, legyen szó nőkről vagy férfiakról; volt, aki több mindenben is kipróbálta magát, volt, aki rögtön beletrafált, egy azonban soha nem változott: a harcosok életútja. Találhattunk Eardwulfokat a királyi testőrségben vagy a palotaőrök soraiban, a Dagda erődben, a begyűjtők között, a nagyobb városok városőrségében, de kerültek ki közülük lovagok, egyszerű katonák, és még hadvezérek is. A gyökerek mélyre nyúlnak, a fekete mezőben vicsorgó fehér farkas pedig mindig büszkén lobogott a szélben.
Wybert Eardwulf és felesége, Edytha szerelme... nos, sohasem létezett. Elrendezett házasság volt az övék, mint oly sok másik, de ők ketten valóban csak azért maradtak együtt életük végéig, hogy utódokat nemzzenek a méltán híres Eardwulf név továbbviteléhez; talán a sors fintora, hogy végül egyetlen fiúgyermekkel kellett beérniük. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy Royce marad az egyetlen gyermekük is, a fiú már több mint tizenhárom esztendős volt, amikor megszületett a húga, Averill. A testvérek között nem alakult ki különösebb kötődés, Royce akkorra már nagyfiú volt, kiválóan forgatta a kardot, remek harcosnak ígérkezett; nem állt más előtte, mint hogy eldöntse, merre tovább.
Édesanyjukat nem sokkal a húga születése után láz vitte el, de a fiút nem rázta meg különösebben az eset, hiszen soha nem állt különösebben közel egyik szülőjéhez sem; egyedül atyja tanításait és tapasztalatát tisztelte szívből. Edytha halála mégis mintha egy lavinát indított volna el a tragédiák és váratlan fordulatok, negatív események láncolatában: Averillről négyéves korában kiderült, hogy mágiahasználó. Kötelességtudó család révén, akik maguk is nem egy ifjút adtak a begyűjtők soraiba, Lord Eardwulf ellenkezés nélkül adta át nekik a lányát, hogy a kőtornyokba vigyék. Royce-nak vegyes érzelmei voltak a történtekkel kapcsolatosan; édesapjuk csupán egy levélben értesítette őt minderről, lévén ő akkor már a királyi udvarban volt. Az ifjú nem érezte egészen helyénvalónak a dolgot, mégis elfogadta – inkább a saját jövőjére igyekezett koncentrálni, ami végül igen kalandosnak ígérkezett. Sok helyen próbált szerencsét, betekintést nyert a palotaőrök életébe, Aertenben is eltöltött egy évet, a Dagda erődben pedig mindjárt többet is, végül mégis egy helyen állapodott meg: a begyűjtők soraiban.
Több fontos dolog is történt vele itt: közelebb került a húgához, megtanulta, hogy a mágia nem mindenki kezében átok, és rátalált a szerelem. Nos, igen, ezzel kezdődött minden... A lavina pedig ismételten elindult, amikor a húga megszökött Nemetonából. Az okára még maga Royce sem tudott rájönni; furcsa, álomszerű képek maradtak csupán a fejében, amelyekben mintha Averill eljött volna hozzá a szökése éjszakáján, hogy elmeséljen neki mindent – mégis mintha az egész soha meg sem történt volna. Sokaktól hallotta, hogy a húgának veszedelmes képessége van, amire méltó bizonyítéknak tűnt, hogy soha nem tudtak a nyomára akadni; Averill a mai napig szabadon jár-kel valahol a világban. A lány nem hagyott mást hátra, mint dühös begyűjtőket, egy még dühösebb Morrowind parancsnokot és némi keserű szájízt a bátyjában. A parancsnok többször is kivallatta a saját beosztottját, szent meggyőződése volt, hogy Royce keze is benne volt a húga szökésében. A férfi egy darabig tűrt, de Morrowind hamar piszkos eszközökhöz nyúlt, és tudomást szerezvén a titkos viszonyról Royce és egy fiatal mágusnő között, utóbbin keresztül igyekezett fogást találni rajta, továbbra is biztosra véve Royce bűnrészességét.
A Royce által kivitelezett szöktetés már korántsem volt tökéletes, alig néhány hónap jutott nekik szabadon, mielőtt rájuk találtak volna. Időközben eljutott hozzájuk a hír, hogy Wybert Eardwulf meghalt – a szolgálók szerint egyik reggel sétálni indult, de soha nem tért haza; azt beszélik, képtelen volt megbirkózni a szégyennel és az egyik legmagasabb szikláról vetette a mélybe magát. Nos, az Eardwulf névnek akkor már tulajdonképpen úgyis mindegy volt.
Royce az elfogásuk napján látta utoljára a szerelmét, bár azt a napot követően egy teljes esztendőig egyébként sem látott mást, mint egy cellát és Morrowind parancsnokot; nem végezték ki, mert még mindig azt hitték, hogy vannak információi a húgáról. Soha nem tudta meg, hogy a kedvese teherbe esett, ahogy azt sem, hogy még a fogsága ideje alatt lánya született. Morrowind egyedül azt osztotta meg vele, hogy tulajdonképpen soha nem voltak szökésben, mert a lány csak csali volt, aki végig az ő oldalukon állt – ennek az igazságtartalma persze megkérdőjelezhető lett volna, de ez volt az egyetlen igazság, amit ismert.
Egy az aerteni időkből ismert jóbarátja, az Istenek, és jó néhány meggyilkolt őr segítségével szökött meg végül, ezúttal sikeresen. Kegyvesztetté vált és végső soron ő hozott szégyent a családja nevére, a barátja azonban menedéket nyújtott neki hosszú-hosszú évekre. Royce-nak meggyőződése volt, hogy ez így is fog maradni, egészen addig, míg el nem jutott a fülébe a suttogás egy nem is olyan távol bujkáló, ugyancsak kegyvesztetté vált családról. Ismerte az Aldayr dinasztia történetét, tulajdonképpen még rokonszenvet és érzett a Medve Lorddal; nem volt hát számára kérdés, hogy útra keljen-e.
Még a tengernél felajánlotta szolgálatait, kardját és hűségét Griselldis Aldayr – és később a fivére – számára, esküt tett, hogy haláláig szolgálja őket és céljukat. Royce számára a saját ambíciói akkorra már rég elvesztek, de ebben meg tudta találni a saját útját, a saját okait; úgy érzi, egyfajta elégtételt tehet azzal, ha támogat egy hozzá hasonló módon kegyvesztetté vált családot, és ezzel tulajdonképpen egy mágus hatalomszerzését.